Nyíltan, de ne gonoszul!^*

Időszerű és természetes volt, hogy az egyik budapesti könyvkiadó vállalat megbízta Féja Géza tanárt és írót, hogy Ady Endre prózai írásai közül válogasson össze egy kötetre valót. Féja nagy gonddal és írói odaadással szedte csokorba Ady legérettebb és mai állapotunk szempontjából nézve legtanulságosabb cikkeit. S olyan bevezetőt írt a gyűjtemény elé, amelyet Földessy Gyula, aki pedig elég jól ismeri Adyt és a róla keletkezett irodalmat, a csúcsra helyezett.

A könyv Jóslások Magyarországról címen jelent meg. Találóbb címet még Dóczy Jenő tanár úr vagy Pintér Jenő főigazgató úr sem adhatott volna a könyvnek, pedig ők is elég szorgalmas Ady-szakértők, egyelőre ugyan csak a verses világban. Nagyon jól is áll a kötet a „piacon”, érdekli a magyar olvasókat. Sőt a magyar politikai világot is érdekli, ami egymagában csodának számít; s azon kéne gondolkozni, hogy vajon micsoda könyv lehet a következő, amely szintén érdekelje politikai világunkat. A szemiták és az antiszemiták ugyancsak forgatják az új Ady-könyvet, s a pap- és erkölcsvédő őrszemek kiugranak a vadszagra. Az egyik közíró vezérünk is foglalkozott a könyv időszerűségével és szellemi világával, mégpedig nagyon részletesen és elevenen.

Az író mindig örvend, ha szép, igaz és hasznos körül ilyen nagy az érdeklődés. Rólam is egyre terjed a hír, hogy író vagyok; magyar szorongásomon és erdélyi emberibb gondolkodásomon túl tehát mint író is boldogan látom, hogy nemcsak a pityergő műkedvelők és a magyarul író külföldiek könyvei mennek, hanem a „kompország” vajúdása és nyomorúsága is érdekli a hazai lakosokat.

Tehát örvendezve és gyanútlanul figyeltem a visszhangot, s így jutottam ahhoz a tanulságos élvezethez, hogy az Új Magyarság című lapban három cikket olvashattam, mind a hármat az új Ady-könyvvel kapcsolatban. Az elsőt Milotay István írta, ő ugyanis az a közíró vezér, aki részletesen és elevenen foglalkozott a könyv időszerűségével és szellemi világával. Természetesen Milotay nem tartja időszerűnek a Jóslások Magyarországról című könyvet, ő időszerűnek inkább a maga vezércikkeit tartja, azonkívül pedig a hitleri politikát Magyarországon. Adyt naiv és felelőtlen politikusnak minősíti, valószínűleg azért, mert nem a pártoskodás és a napi politika érdekelték a költőt, hanem a Petőfi- és a Dózsa-féle politika, a magyar szellemnek, a magyar földnek és a magyar népnek a sorsa. Féját is naiv jakobinusnak címezi, aki Adyval együtt a zsidók uralmát egyengetné nálunk, vagy tömörebben kifejezve, „baloldali” forradalmat látna szívesen. Ha jól értettem, az elkobzás egyszeri módját is kitalálja a könyvvel kapcsolatosan, amit rendkívül csodálok, és magamnak csak úgy tudok megmagyarázni, hogy Milotay életének egyetlen percében sem lehetett igazi író, mert az írónak ilyen egyszerű megoldás sohasem jut eszébe.

A második cikket aki írta, Ady-olvasónak nevezi magát. Ez valóban igaz lehet, hiszen az Ady új könyvéből többször idézetet ír belé a hírlapba. Nemcsak Adyt olvassa azonban ez a második hozzászóló, hanem a vallásos élet külső területén is érdekeltséget árul el, mert legfőképpen a gyalázkodás ellen emelkedik fel, amit Ady követett volna el egyik-másik cikkében a katolikus egyház, illetőleg az egyház hivatalos és hivatásos embereivel szemben, amilyen például a kanonok vagy a káplán. Magamat jó katolikusnak gondolom, s így indokolt esetben egyház- és vallásvédelemre hajlamos vagyok, de a jámborság és a szeretet akkor is megakadályozna abban, hogy katolikushoz és emberhez egyaránt méltatlan hangot használjak. Nem tudom tehát megérteni, hogy az „Ady-olvasó” miért használ ilyen hangot. Az a személyi tulajdonság, hogy valaki mérges természetű és ízléstelen, legkevésbé teszi alkalmassá vallásvédelemre, ahol a hit, a megértés és az alázat a legnemzetközibb fegyver. Az a gyanúm, hogy az illetőnek e mérges védelemmel inkább világi és személyes céljai voltak, mert egyszerű eszemmel úgy gondolkozom, hogy a valláserkölcsi tőke inkább a Krisztus szegénységében rejlik, semmint annak a kiátkozásában, aki elég bátor és őszinte arra, hogy a krisztusi szegénységgel szemben rámutasson a papi gazdagodásra.

S harmadiknak következett a legszomorúbb, amit esztendők óta íróval és irodalommal kapcsolatban egyáltalában észleltem. Féja ugyanis jelentkezett a támadásra és a legtermészetesebb módon vállalta a felelősséget azért, amit csinált. Ezért barát és ellenfél részéről egyaránt tiszteletet érdemel. S mégis mi történik e becsületes írói magatartás után? Szomorúan és meglepetésszerűen az, hogy az Új Magyarság nyílt és szabályszerű feljelentést tesz ellene: íme egy tanár, és íme, mit csinál!

Tíz nap múlott el a szomorú feljelentés óta és tíz napon keresztül egyetlen hang nem kelt ennek a nyomán. Őszintén bevallom, hogy kétségbeesve és megzavarodva állok eme jelenség fekete árnyékában. Hol vannak a magyar írók, akik egy ilyen példátlan és meggyalázó harcmodor ellen felállnak és tiltakoznak?! Hol vannak a magyar szellemi életnek, a gondolat és a szellemi munka szabadságának a katonái, akik a toll fegyverével siessenek a meggyalázott eszmei harc és a feljelentett szellemi munka védelmére? Hát egyetlen író sincs Magyarországon, aki a saját egyéni sorsán túl megérezze a mérgezett nyilat, melyet nem egy írótársába lőnek belé, hanem rajta keresztül mindenkibe, aki a népéért, az országért, a magyar irodalomért és a szellem építő szabadságáért küzd?!

Nem hiszem, hogy ne lennének ilyen magyar írók, de ha a krajcár és a politika odáig süllyesztett volna minket, hogy mindenki hallgat e borzongató első jel után, akkor valóban nincsen más mód, támadjanak fel a halottak: Ady, Petőfi és a többiek.

Támadjanak fel és tiltakozzanak ők.

 

 

A hivatkozás helye

Nyíltan, de ne gonoszul! Szabadság 1936. jún. 14. 42. sz. 1. Alcíme: Tiltakozás az Ady-könyv ügyében az Új Magyarország harcmodora ellen. Újraközölve (némi rövidítéssel) Támadjanak fel a halottak címmel a nagyváradi Naplóban (1936. júl. 21. 141. sz. 5.), továbbá: Tiszta beszéd (320–322) – nyilvánvaló elírása folytán Nyíltan, de gonoszul címmel – és Jégtörő gondolatok II. kötet (33–36).

Féja Géza Jóslások Magyarországon című Ady-könyve annak idején heves vitát váltott ki széles körben. Tamási Milotay Istvánnak a szélsőjobboldali Új Magyarország hasábjain 1936. május 31-én közölt írására reagált.