Szellemi őrség

Esszék, cikkek, útirajzok
1936–1965

 

 

 

 

Kalotaszegi ballada*

Urak, munkások és parasztok együtt harcoltak a háborúban. Szenvedések között és a halál közelségében jobban megismerik az emberek egymást. Ez a megismerés csak kedvező lehetett a népre vonatkozólag. Nemcsak emberileg nemes egyéni erények virágzottak ki a munkásból és a falusi férfiúból, hanem kikerülhetetlen bizonyossággal látszott, hogy a dolgozó tömegekkel akkor is számolni kell, ha majd egyszer vége szakad a háborúnak.

Ha nem volna annyira tragikus, rossz tréfát lehetne abból csinálni, hogy éppen a legpéldásabb katonaanyag jutott a háború után a legkevesebb reális jutalomhoz. (Mert a jog, ha népet illet az, „úri” fogalmazásban, ma is jutalom.)

Ez a magyar volt.

Más országokban nemcsak a komoly politikai figyelem fordult a tömegek felé, hanem az idejében jelentkezett történelmi érzék azt is tudomásul vette, hogy a dolgozó tömeg, a munkás és gazda, a legerősebb társadalmi erő. Ezzel ellentétben a magyar felfogás politikai téren ma is jórészt csak szavazókat lát ebben az alaprétegben, amelyet időnként hódítani és időnként kecsegtetni szükséges.

Az irodalom és a művészet területén valamivel jobban állunk.

Bár a mi népi irodalmunknak erős és versenyképes hagyománya van, mégis meglepő az a dús virágzás, amely a magyar népi fán szüntelenül bomlik. Túl Magyarországon és itt, Erdélyben egyaránt. Népi vonatkozású irodalmi alkotásokon kívül a különböző népi tájak művészetének komoly tudománya van; új népmesegyűjtemények jelennek meg; a tájnyelvek duzzasztják és színesítik a vérszegény polgári szótárt; a zene külön országot fedezett fel, és ünnepségeken és itt-ott már a színpadon is kollektív formában jelenik meg a nép.

Néhány évvel ezelőtt Nyirő József próbálkozott székely balladát játszatni a néppel. Nemrégiben Szentimrei Jenő a kecseti székelyek táncaival és dalaival idézett elő rajongást a magyar fővárosban. Most ismét történt valami, ami érzésem szerint teljesebb és művészibb minden eddigi efféle próbálkozásnál.

Két emberünk van, ki egyrészt a maga s másrészt a köz javára és örömére meghonosodott Kalotaszegen. Kós Károly és Szentimrei Jenő. Kós irodalmilag is megteremtette Kalotaszeget: sokszor olyan hittel és elfogultsággal, hogy ha véletlenül a székelyekkel cselekszi vala ugyanazt, akkor a Székelyföld ma elméletben világbirodalom volna. Szentimrei inkább a megmutatható kalotaszegi művészetre fente a fogát. Hosszú és kitartó munkával gyűjtötte össze minden kalotaszegi szépnek a javát, majd a Csáki bíró lánya című balladába belérendezte és a kolozsvári Magyar Színház színpadán a városnak bémutatta.

A ballada, amelyet csak így férjhez adva ismerek, egy Csáki nevű bírónak Kata nevű leányáról szól. A leányt templomozás előtt egy festő ördög felfedezi a faluban, és úgy lefesti, hogy a Kati vőlegénye mással megy esküvőre. A szerencsétlen és elhagyott menyasszony mégis megjelenik a lakodalomban, de vesztére, mert házasság helyett halálra táncoltatja a hűtlen és irgalmatlan kedves. Az utolsó képben intézkedés történik a temetésről, és az élet megy tovább.

Amint látszik, drámailag kitűnő és színpadi hatás szempontjából nagyon alkalmas ballada ez. Aki ilyen jól tud magot választani, annak az érzéke csalhatatlan, és a legjobb drámagazdák közé tartozik. A kiválasztás után azonban tovább is kell menni. Két út van: vagy meghagyni a balladát eredeti szövegében, és a mutatványos előadás alatt helyes érzékkel hol ide, hol oda beléültetni az eredeti szöveget, vagy pedig elfogadni magnak, és a megírandó dráma szövegében feloldani. Szentimrei ezt az utóbbi módot választotta. Talán nagyon helyesen, magam is bizonyára így cselekedtem volna. De a választás helyessége ismét csak az érzéket dicséri, mert végérvényesen csak az író bizonyíthat. Ez az egyik pontja a kalotaszegi balladának, ahol a kritika rögtön és erőszak nélkül jelentkezik. Nem tudom, hogy tulajdonképpen mi az oka, de az író ebben a drámában kezdetlegesen a rendező mögött marad. Lehetséges, hogy a szövegnek nem tulajdonított a dalokkal és a táncokkal egyértékű jelentőséget; lehet, hogy az írói kifejezőerő nagyothall Szentimreiben. De a szöveg, így ahogy van, a dráma súlyához képest erőtlen, és a népi ének a ruházathoz képest sivár. Nagy szerencse, hogy a drámát biztosan tartják a népművészet megelevenedett értékei, melyekből a pompás rendezés semmit nem enged elsikkadni.

Mintának a darab második jelenetét lehet odaállítani. Három asszony fonóban van a bírónénál, és eredeti citeraszó mellett Zöld Marciról énekelnek, olyan szépen és szakasztott hűségesen, hogy az árva menyasszony kesergőjével együtt ez a jelenet egy klasszikus népi drámának lehetne a gyöngyszeme.

Az eredeti énekek, a táncok és a kalotaszegi női öltözködés ragyogó művészete mind lezárt érték, és így, ahogy Szentimrei kitűnő ízléssel és arányérzékkel megmutatta: nemcsak maradandó élmény, hanem a legszebb ékszer a magyar tájművészetek között. Természetesen nem olyan mély és általános emberi, mint a székely, de biztosabb ízlésű, mint a gyöngyösbokrétásoké.

A dráma szereplői közül Sz. Ferenczi Zsizsi, Kós Dodó és Szabó Anna játékban túl vannak a műkedvelői színvonalon, de a dráma egész játékára nézve mégis az a véleményem, hogy a színjátszás a tehetségen túl elsősorban mesteri tudomány, amely csak hivatás és állandó gyakorlat eredménye lehet.

Kós Károly díszlete egy igazi ballada tökéletes ruhája.

 

 

A hivatkozás helye

Kalotaszegi ballada. Bukaresti Lapok 1936. jan. 13. 10. sz. 5. Keltezése: 1936. január. Újraközölve: Tiszta beszéd (298–300), Jégtörő gondolatok II. kötet (7–9).

 

 

 

Cselekvő erdélyi ifjúság*

I.
Visszapillantás a Tizenegyekre

Az erdélyi magyarság egysége teljesnek mondható. Városon ugyanazt láttam és éreztem, amit itt látok és érzek a faluban: mindnyájan egyek vagyunk a magunkra utaltságunkban. Semmiféle politikai, társadalmi vagy művelődési szervünk nincs, amely legalább egyetlen vezető gondolatával össze tudná fűzni a magyarság különböző rétegeit. Városaink elszakadva élnek a falvainktól, különböző társadalmi osztályaink, sőt rétegeink árván küszködő szigetet képeznek.

Szomorú és aggodalmas állapot. De minél többet töprengek a dolgon, s minél többet gondolkozom a folyamaton, melynek a medrében idáig jutottunk, annál inkább hajlamos vagyok arra az ítéletre, hogy ennek természetesen így kellett történnie. Szemrehányás és felelősségre vonás helyett, amely vezető rétegeinket illetné, inkább azt a gondolatomat dédelgetem, hogy a megpróbáltatások legvégső idején szokott elkövetkezni a fordulat. Mintha valami gyenge lengedezését e fordulat szelének érezném is néha.

Alkalmas emberek nélkül azonban üres marad a lehetőség.

Alkalmas emberek! Egy pillanatig sem hiszek abban, hogy az alkalmas embereket azok között keressem, akik alkalmatlanságukat különböző keretekben mai napig megszervezve tartják.

Egyedül a cselekvő ifjúságban hiszek.

Sokszor az agyam peremére tolult már a gondolat és a szándék, hogy ezt az ifjúságot, igazságos jóindulattal, az olvasó és a magam számára megvizsgáljam. Látni szeretném, mint bizonyára még nagyon sokan, hogy milyen tulajdonképpen ez a mi cselekvő ifjúságunk: mit beszél és mit cselekszik s legfőképpen, hogy milyen feladatok elvégzésére látszik alkalmasnak.

Nemcsak érdekes, hanem a teljes megértéshez feltétlenül szükséges, hogy mielőtt e cselekvő ifjúság mai állapotát tárgyalnám, először végigfussak az elmúlt tizenhét esztendő ifjúsági mozdulatain. Tanulságos és a jövőre nézve hasznos dolog meglátni, hogy erdélyi magyar ifjúságunk fejlődése és tagozódása, felfogása és szempontjai mennyire az európai eszmeáramlatok bukdácsolását tükrözik.

A tizenhét esztendőre mutató visszapillantást alig tudnám jellegzetesebb történettel kezdeni, mint a magaméval. Amikor visszajöttem a háborúból, melyről különben eddigelé egyetlen sort sem írtam, huszonegy éves fiatalember voltam. Amikor láttam, hogy elvesztettem a csatát, amelynek megnyerésére önként vállalkoztam, az volt az első dolgom, hogy a csukaszürke katonanadrágot megfestettem feketére. Elég jelképes dolog volt, s nemkülönben az is, hogy az első utam hazahozott ide a faluba. Itt aztán összetalálkoztam egy barátommal, aki a honvédeknél szolgált, s mi ketten bémentünk az egyik falusi kocsmába. A gyász jeléül egy fél óra alatt annyi rossz savanyú bort ittunk, hogy utána ketten háromfelé mentünk haza. Otthon szegény édesanyám sírva fakadt, mert se azelőtt, se azóta nem látott részegen, s azt gondolta, hogy az óráim meg vannak számlálva.

Az összeomlásra így válaszolt akkor az erdélyi ifjú, akinek szomorú sorsát az erdélyi föld jelképében az édesanya siratta.

Aztán felmentem Kolozsvárra és minden komolyabb szándék nélkül béiratkoztam az egyetemre. Szándékom és terveim hiánya miatt hamar megvigasztalódtam, mert ebből a szempontból a többi magyar ifjakat is testvéreimnek mondhattam. Hasztalan és terméketlen vitákban telt drága tanulónapokon az idő. Nem emlékszem, hogy az erdélyi magyarság sorsa különösképpen érdekelt volna. Egyedül azt éreztük, hogy kivetettek vagyunk valami szigetre, ahol tart még az élelem, s azonkívül bőviben van a szabadság, mely azonban gyümölcstelen volt és rosszindulatú.

Az első két-három esztendőben ilyen volt az erdélyi magyar ifjúság.

Eszményeink, melyekkel az iskola és a nevelés kecsegtetett, csúfondárosan cserbenhagytak minket. Feloldva éreztük magunkat jó és rossz alól, s az olyan szavaknak, mint igazság, hazafiság és vallás, nem volt irányító erejük. A fiatal lélek sivár volt, mialatt habzott végig az ország. De ami természete az ifjúságnak, mi is kezdettünk megszomjazni és erre-arra vizsgálódtunk, hogy mit tehetnénk a lelkünkbe, amely a gondosan elhelyezett eddigi táplálékot kidobta magából.

A harminc és negyven közötti generáció már talpon volt akkor. Kitűnő szellemi gárda sodródott össze az akkori Keleti Újságnál. Irodalmi folyóiratot is szerkesztettek, Napkelet címen. Erdélyieknek és emigránsoknak valami furcsa keveréke volt ez a szellemi tábor. A művészi érték az emberi jogoknak haladó felfogásával együtt jelentkezett. Nekünk új volt, izgató és megnyerő. Ahogy visszaemlékszem, a mi diákcsoportunkat sokkal jobban érdekelte, mint a vásárhelyiek szellemi mozgalma. Azok Osvát Kálmánnal az élükön, vidékies és elfogult Zord Idejükkel még túlságosan közel állottak ahhoz az eszmevilághoz, amely az összeomlás alól vigyorgott reánk.

A Napkelet felől tehát tavaszi szellők fújtak, s mi kezdettünk rügyeket hajtani. Egyelőre nagyon óvatosan. Lent a mélyben nagyon komolyan, de a lélek szomjas komolyságát tréfákkal vontuk be kifelé, hogy egy új és esetleges csőd esetén igazolni tudjuk magunkat.

Első novellámat is ilyen tréfa-ugratásból írtam.

Aztán egyre kevesebb lett a tréfa, új és új rügyek fakadtak, s a lélek mélyéből, mint a talajból tavasszal a termékeny erők, mindinkább feljebb nyomultak a vágyak, csinálni valamit, kifejezni valamit, más fiatalokkal találni testvéri kapcsolatot, leányokhoz szólani, mert az építés csak közös munka eredménye lehet.

Egy esztendő múlva már tizenegyen voltunk, és 1923 tavaszának a végén megjelent a Tizenegyek könyve. Tanulmányok, versek és elbeszélések voltak a könyvben, melyet az erdélyi magyar leányok segítségével háromezer példányban adtunk el. Közülünk senki sem találta ki, hogy felhívásunkkal mindenekelőtt a leányokhoz forduljunk. Nagyon természetesen adódott. Azon sem csodálkoztunk, hogy annyira mellénk állottak a leányok. S ez a példa mégis megmaradt magában, mert nem tudok arról, hogy későbbi ifjú irodalmi vagy másfajta mozgolódás hasonló kapcsolatot próbált volna az erdélyi magyar leányokkal.

Kár és mulasztás egyben.

Ha most felteszem magamnak a kérdést, majdnem tizenhárom esztendő távlatából, hogy milyennek találom a Tizenegyek könyvét, azt kell felelnem: jellegzetesnek. Kész értékeket semmiféle műfajban nem hozott, legkevésbé elbeszélésben. Akik a versírók közül leginkább uralkodtak a formán és a mondanivalón, azokról esztendők alatt kiderült, hogy könnyű is nekik uralkodni, mert sem tulajdon versformájuk, sem csak versbe kívánkozó tartós mondanivalójuk nem volt. Az értekezésben is egyedül Jancsó Béla keltette azt a hatást, mintha kizárólagos lelki alkata volna erre. Valami hiba azonban nála is lehetett, mert különben nem tudnám megérteni, hogy miért hagyta későbben abba az irodalmi kritikát, és miért adta a fejét ifjúsági mozgalom szervezésére. Ő maga úgy indokolja meg a dolgot, hogy a szervezést fontosabbnak tartotta, mint az irodalmi bírálatot. Első pillantásra úgy tűnik, hogy Balázs Ferenc is, a másik értekezője a könyvnek, hasonló utat tett meg. Ez az első pillantás azonban csalóka, mert amit Balázs Ferenc a népiséggel és az irodalommal kapcsolatban a mi könyvünkben kifejtett, az későbbi mondanivalóinak és cselekedeteinek is leglényegesebb tartalma lett.

S miért mondtam azt, hogy mai szemmel jellegzetesnek tartom a Tizenegyek könyvét? Elsősorban azért, mert úgy ahogy volt, első sorától az utolsóig, valóságos kis gyűjtőmedencéje volt minden irodalmi és szellemi törekvésnek, amit akkor Erdélyben felfedezni lehetett. A Napkelet magas színvonalú irodalmi és emberi célkitűzései éppen úgy izzottak a könyvben, mint a vásárhelyiek erdélyisége és a maguk javára való elfogultsága. S bár elég figyelmesen foglalkoztak nagyobb írók és bölcsek annak idején a könyvvel, ezt a jellegzetességet egyikük sem vette észre. Sem az ifjú csápok tájékozódása az emberi eszmények között, sem az az ösztönös megnyilatkozás és naivnak látszó öntudat, amely az erdélyi magyarság gerincét minden vonatkozásban a székelységben látta, nem talált kellő figyelemre. Ismertebb íróink kizárólag művészi mértékkel mértek egy fiatal és kollektív megmozdulást, melynek pedig a jelentősége egyáltalában nem művészi vonatkozású volt, hanem gondolati.

Észre nem vették ugyan egy ifjú csoportnak egy közös gondolatban való megmozdulását, de a hatás mégis mutatkozott. Eme hatás alatt gyorsan érett a dolog, s amikor már elég érett volt, egyetlen mozdulat kellett ahhoz, hogy a Tizenegyek forrásából két patak induljon az erdélyi világba. Mind a kettőt a Tizenegynek egy-egy tagja indította útnak.

Az egyik Kemény János volt, a másik Jancsó Béla.

II.
Az Erdélyi Fiatalok

Ha tudnám egészen kívülről nézni a Tizenegyek dolgát, könyvük megjelenése alkalmára azt mondhatnám, hogy ez a tizenegy erdélyi fiatalember egy szellemi lakomán vett részt, amelyről elégedetten eltávoztak. Különös is volt, bár akkor nem tűnt fel, hogy a könyv megjelenése után mind a tizenegyen annyira szétmentünk a világba, hogy még a tízéves fordulóra is csak nagyjából tudtunk összeverődni, s nagyjából is nehezen. Ezen az egy találkozáson kívül soha össze nem jöttünk, de az együvé tartozás gondolata ma is él közöttünk, mint a tűz után a meleg. Esztendők óta tudom, hogy az illúziónál alig több már, s azért magamba nemegyszer szemrehányást tettem a csoportnak. Ma jól látom, hogy ezt semmiféle úton-módon nem lehetett volna másképpen csinálni, hiszen a tizenegy fiatalember közül még egyik sem állott az életre készen.

Mi szétmentünk, de a forrás: maga a könyv és a könyv jelképében a mi erdélyi eszmevilágunk ott maradt. Külön-külön és egyenként jártunk e forráshoz vissza. Jelentős eredményekre tudnék rámutatni, amelyek ezeknek a visszajárásoknak a jegyeit mind magukon hordozzák, de írásom természete szerint most nem is eredményekről akarok jelentést tenni, hanem a Tizenegyek kollektív jelentkezésének további hullámzását kísérem figyelemmel.

Mindenekelőtt érdekes, hogy egyik felől az irodalom, a másik felől a társadalom minden rétegére hatni kívánó művelődési törekvések, amelyek a Tizenegyek könyvében együtt jelentkeztek, nemsokára különváltak egymástól. Az utat, melyet a mi kollektív csoportunk irodalma keresett magának, Kemény János ismerte fel és tette járhatóvá a különböző felfogású írók számára. Valószínűnek tartom, hogy tekintélyesebb íróink közül akadtak sugalmazók, a cselekvés azonban Kemény Jánosé volt. Az indulást lényegesen megkönnyítette, hogy a Napkelet szellemi munkásai közül hatan már megindítottak volt egy könyvkiadó vállalkozást, melyet a Helikon név alatt egybejött írók számára szívesen felajánlottak. Más oldalakról is kedvezett a szerencse, mintha mostoha sorsunk ez egyszer mosolyra fakadott volna. Bár Kemény János fiatal gyermekember volt még, egyénisége mégis az általános szeretet és tisztelet kedvességében állott. Az írók is szívesen jöttek egybe, mert a szabad írói közösség formája és az írói tehetségek szerencsés kiválogatása egyformán tetszett nekik.

Így indult el a maga határozott és külön útján az irodalom, míg ugyanakkor a Tizenegyeknek a művelődés más területeire vonatkozó törekvései is kezdettek formát ölteni.

Ilyenformán létrejött tehát a két elágazás: az irodalmi és a művelődési. Ami tartalmi lényegüket, törekvéseiket s különösen pedig későbbi életüket illeti, egyre apadott a rokonság közöttük, manapság pedig már érintkezési pontjuk sem igen van. Ez nem mesterségesen történt, hiszen már az elindulás körülményeiből is meg lehetett volna ezt jósolni, ha valaki történetesen foglalkozott volna ezzel a mesterséggel. Maga a Helikon az írókat egyedül a tehetség mértéke szerint válogatta össze: kor, világnézet, fajta és vallás nem játszott szerepet. A Tizenegyek közül, ha jól tudom, hárman kaptunk meghívást ebbe az írói közösségbe, míg a negyedik a házigazda volt. A többiek zöme a férfikor javában élt, s ezeknek valószínűleg ma is hiába magyaráznám, hogy a mi fiatal írói csoportunknak valami komoly köze volt a Helikon megszületéséhez.

Nem így áll a dolog azonban a másik megmozdulással, amit művelődésinek neveztem. Ez már felfogásában és céljainak a kitűzésében is egyenes folytatása annak a szellemnek, mit a Tizenegyek jelentettek. Nem lehet véletlen, hogy ennek a mozgalomnak a gondját elsősorban Jancsó Béla vette magára, aki legfiatalabb volt tizenegyünk között. Egyetemi hallgató volt még akkor: látta és tudta, hogy az életbe kilépő magyar fiúkat micsoda kérdések izgatják; hogy micsoda szükséges dolgokban tájékozatlanok, és hogy minő irányba hasznos fordítani az érdeklődésüket.

A belső „vezérkar” hamarosan együtt volt, s a fiatal munkatársakban Jancsó nagyon kiváló és munkás fiúkat talált, mint amilyen például László Dezső volt. A mozgalom Erdélyi Fiatalok cím alatt formába szökkent, s ugyanilyen címen egy lapot is alapítottak, amely eleinte havonként kétszer, későbben pedig hosszabb időközökben jelent meg, s néha ma is megjelenik. Bár a lap szerény köntösben látott mindig napvilágot, s a terjedelme is, nemkülönben a cikkeinek beosztása takarékosságra mutatott, mégis kimerítette a fiúk anyagi erőfeszítéseit. Gazdagabb pártfogójuk, aki önzetlenül és felfogásbeli ellenszolgáltatás nélkül magáévá tette volna az ügyet, nem volt. Talán ha hajlandók lettek volna arra, hogy egyik-másik elgondolásukban alkalmazkodjanak, mecénást találtak volna. Úgy gondolták azonban, hogy a függetlenség és a féltve őrzött eszmekör az anyagiaknál nagyobb érték. Ez határozottan úgy is van, különösen egy fiatal és irányításra törekvő mozgalomnál. A cselekedetük helyes volt, csakhogy nem számoltak kellő mértékben azzal, hogy a függetlenségük megőrzése micsoda anyagi és jellembeli küzdelembe kerül. Sem azzal, hogy amiatt ellenük hangolódik a különböző érdekek és felfogások szerint beszervezkedett magyar vezető réteg: politikai párt, egyházi csoportok, sőt a tanulóifjúságnak érdekek szerint kialakult osztagai is.

Idő telt azonban, amíg a fent említett ellenséges falakat, ha akarták az Erdélyi Fiatalok, ha nem, észre kellett venni. Mert az első időben, talán két-három évig is, éppen a harmincas esztendőkben, nagyon szépen virágzott, hatott és terjedt a mozgalom. Szükségképpen történt a virágzás, akár a természetben tavasszal, hiszen a mozgalom olyan célokat szolgált, amelyek valósággal kínálták magukat. A vezetők, a lap főmunkatársai és a szervezet tagjai az egyetem padjai között ültek még, vagy pedig friss diplomával folytattak nap nap után küzdelmet valami szerény megélhetésért. Ebből adódtak a legfőbb célkitűzések: megszervezni az egyetemi magyar diákságot, hogy a magyar társadalmi életben kivívja és elismertesse természetes jogait, és hogy az erdélyi magyar művelődés szolgálatára ismeretek megszerzése és öntudatos magatartás kialakítása folytán alkalmassá váljék.

Mindenekelőtt az a törekvésük ütközött nehézségekbe, hogy a társadalmi életben való jogaikat megszerezzék. Ott voltak a diáksegélyző akciók és a diákmenza kérdése. Eladdig mind a két ügy legjobb esetben a vallási hovatartozás szempontjait viselte tábláján, de ami még annál is károsabb és visszatetszőbb volt: apró érdekcsoportok éreztették mindenütt a befolyásukat. Az Erdélyi Fiatalok arra törekedtek, hogy a felekezeti és a világnézeti hovatartozás ne kapjon szerepet, amikor arról van szó, hogy egy szegény és érdemes diákot segélyhez vagy menzához kell juttatni. Harcok, áskálódások és visszatetsző csatározások verték fel a helyes törekvés útját. De az Erdélyi Fiatalok is elkövették azt a hibát, most először, hogy diplomáciával próbálták egyengetni a megoldást. Sőt mintha letettek volna már arról a gondolatról is, hogy ez a megoldás kielégítő módon sikerülhet. Véleményem szerint a gőzölgő mocsárba vezető taktika helyett a bátor és elszánt kiállás útját kellett volna választani. A nyílt kiállásét, hadd lássa az erdélyi magyar társadalom, hogy miképpen áll a magyar diákság ügye, és hogy micsoda befolyások érvényesülnek a diákpártfogás mezején.

A másik célkitűzés, hogy a diákságot az erdélyi magyar művelődés szolgálatára alkalmassá tegyék, már sokkal kedvezőbben indult. Előadások tervét dolgozták ki és valósították meg. Az irodalom, a tudomány, a népismeret és falukérdések: mind szőnyegre kerültek, és a különböző előadások után egészséges viták hangzottak el. Az előadások és a viták egyaránt nyilvánosak voltak. Jó darabig helytállónak látszott az a megállapítás, hogy a felvetett kérdések és az előadók megválasztása egyaránt szerencsés és a törekvésekhez méltó volt. Lassanként azonban itt is működni kezdett a taktika. Azt hitte Jancsó Béla, hogy a felekezeti és világnézeti különbségeket itt is éppen úgy át kell hidalni, mint a diáksegélyezés területén. Szándéka nemes és tiszteletre méltó volt, de nem számolt a következményekkel. Mert ha az Erdélyi Fiatalok egy unitárius vagy egy katolikus előadót csak azért kért fel, mert az illető unitárius vagy katolikus volt, s nem azért, mivel a kérdésnek legméltóbb előadója lehetett, az már éreztette hatását. Ez a taktika eredményezte, hogy egyik-másik előadás bizony egészen műkedvelői színvonalon állott. Az egység meg volt mentve, de a kitűzött cél csorbát kapott.

Ugyanez következett be a világnézeti oldalon is, mert azok, akik közel állottak vagy rokonszenveztek a materiális felfogással, lassanként azt tapasztalták, hogy nekik ott a többivel egyarányú szólásszabadságuk nincsen.

Mindez a körülmény további elágazáshoz vezetett, melyről azonban a következő cikkekben fogok beszélni.

III.
„A népvalóság” hirdetői

Olyan népnél, amely kisebbségi sorsban él, könnyen el tudom képzelni a különböző világnézetek összefogását; s különösen el itt Erdélyben, hol a türelmességet és a szellemi működés tiszteletét hagyományként emlegetik.

S bár tizenhét esztendeje élünk kisebbségi sorsban és élvezhetjük az erdélyi hagyomány áldásait, a különböző világnézetek összefogásáról, sem gyakorlati, sem elvi értelmezésben, egyáltalában nem beszélhetünk. Irodalmunk az egyetlen terület, ahol ez, úgy-ahogy megvalósult, de hozzá kell fűznöm, hogy eszményi példának a Helikont sem tudnám odaállítani. Ez a szabad írói közösség csupán a szerencsével élt, amelyet az irodalom bármiféle csoportosulás számára felkínál: tudniillik az írói tehetség adottságát, amely a világnézeten innen és túl olyan összekötő kapcsolat gyanánt szerepelhet, amilyent másfajta szellemi tömörülésnél pótolni semmivel sem lehet. Gyakorlatilag azonban a helikoni kollektivitás is szembetűnően félszeg, hiszen sem a könyvkiadványai között, sem a folyóiratának írásai között nem találhatunk olyan irodalmi műveket, amelyekben a társadalmi és az emberi kérdéseket világnézetileg forradalmi módon próbálná az író fejtegetni.

De szellemi életünk más területein még ezt az elvi célkitűzést sem tapasztalhatjuk. A fogékony ifjúságnál is ez a helyzet: szervezkedésüknél nem a megközelítőleg hasznos példa hatott rájuk, hanem inkább az erdélyi magyar társadalom széthúzását és széttördeltségét tükrözik. Lehet, hogy ebben a mai világban, amikor három ember összejövetelét nem minden bolondság nélkül tekinthetjük pártnak, máshol is vannak hasonló tünetek, de én a kicsinyes marakodás és a külön ösvényeken járás haszontalan hiúságának a bűne alól mégsem tudom felmenteni az erdélyi magyar ifjúságot.

A bomlás, amit az Erdélyi Fiatalokkal kapcsolatban emlegettem, s ami legérezhetőbben a „világnézetesek” kiválása következtében állott be, az én megítélésem szerint nem volt ilyen kicsinyes, személyes természetű dolog. Itt valóban két világnézet képviselői állottak egymással szemben, akik elvi dühösségükben megfeledkeztek arról, hogy gyakorlatban sok mindent csinálhatnának együtt is. A gyakorlatra azonban nem került sor, mert az elvek hamarosan olyan messzire űzték egymástól őket, mintha nem is egyazon földrészen és egyazon kisebbségi sorsban élnének.

Az elvektől azonban még nagyon messze van a cselekedet. Úgy látszik, hogy annál messzebb, minél több és könyvszagúbb az elv. Legalábbis ezt bizonyítja azoknak a fiatalembereknek a kiválása és lenéző magatartása, akik minden erdélyiségtől mentesen, a szellemi és a társadalmi kérdések megoldására csak egyetlenegy kulcsot tartanak alkalmasnak: a nemzetközit. Egy ideig magukban duzzogtak, s láthatólag megvetették még azt a munkát is, amely például az Erdélyi Fiatalok kebelében vagy a helikoni irodalom területén folyt. Aztán néplap alapításával próbálkoztak: először egy olyan embernek az előtérbe állításával, akivel az elvi közösséget nem mindenben tételezték fel, de akinek neve és munkássága vonzó lehetett az erdélyi közönség felé. Amikor ez nem sikerült, a maguk jelzésével is megindították az illető néplapot, amelynek nem az volt a legnagyobb hibája, hogy az okosságot és a dialektikát nélkülözte, hanem az, hogy személyi és anyagi támogatás híján hamarosan megszűnt. Akkor ismét csend volt, majd az Ady Endre Társaság megalakítására vonatkozó törekvések következtek. Nem merném állítani, hogy az Erdélyi Fiatalok keretéből történt kiválásnak s az említett néplap életének egyenes folytatása lett volna az a terv, hogy a haladó gondolkozású fiatal írók irodalmi társaságba tömörüljenek. Hiszen a gárda tetemesen bővült, ami csak úgy volt lehetséges, ha az elvek engednek a merevségükből. A siker szempontjából ez csak biztató lehetett, de az irodalmi társaság mégsem tudott megvalósulni. Akadt olyan is, aki bár alapítónak volt meghíva, a terveken mégis olyanformán mosolygott, ahogy egy beérkezett író szokott az önképzőkörön. Némi igaza volt is ennek a költőnek, mert ha az összeverődött fiatal írók külön-külön értek is valamit, így kollektíve elég gyengén képviselték az irodalmat, mely tudvalevőleg a szándékon és a jelszavakon túl irodalmi alkotásokból áll.

A magam részéről sajnálom a kudarcot, mely eme irodalmi társaság megalapításának tervét érte. Mert a programot, melynek jegyében működtek volna, igen sok vonatkozásban egészségesnek tartom. Volt is meglehetős visszhangja, hiszen amikor, a kudarc után jó idővel, a Jancsó Elemér megfogalmazásában a Nyugat hasábjain megjelent, nagy és élénk vitát kavart maga körül. Kétségtelen, hogy a vita egyrészt a Nyugatnak szólt, másrészt pedig személyi sértődések fakasztották, de az irodalmi működés társadalmi szerepét hangsúlyozni és irodalmi műveket társadalmi hatás szempontjából értékelni: olyan hang és olyan szerep ez, melyet Erdélyben is kívánatosnak tartok.

Aztán a vita elmúlt, s véle együtt el, úgy látszik, ez a kívánatos irodalmi szerep is. Jancsó magára és magában maradt, a fiatal írók és kritikusok támogatása és védelme nélkül, ami valószínűleg nemcsak a kifejtett irodalmi elveknek szólott, hanem az ő vezérségre alkalmatlan természetének is, amely bizony sokszor aszerint válogatja meg a hangot és a mondanivalót, hogy hol és milyen körülmények között nyilvánítja azt.

Mint a világnézetnek valami erdélyi nomád csapata, az Ady Társaság fiatalemberei, ismét új erőkkel kibővülve, nem az irodalom területén, hanem szellemi közéletünk szövevényes problémáival a homlokukon jelentek meg. A múlt esztendő őszén ugyanis körlevelet szerkesztettek, s számos erdélyi szellemi működőnek elküldötték azt. Ennek a körlevélnek a célja egy szélesebb körű ankét megrendezése lett volna. A hozzászólók cikkekben vagy tanulmányokban felmérték volna erdélyi magyar közéletünk állapotát és legfontosabb kérdéseit, s ezek az írások könyvben jelentek volna meg, hogy a magyar társadalom széles rétegeit felrázzák és irányítsák.

Ennek az egészséges és szükséges megmozdulásnak néhány irodalommal és újságírással foglalkozó fiatalember volt a tervezője, és lett volna a végrehajtója is. Aki azonban leginkább tevékenykedett az ankét megrendezése körül, s aki a hozzáférhető hozzászólókat személyes rábeszéléssel is munkára serkentette: nem erdélyi volt, hanem Csehszlovákiából jött közénk. Nekem is ő küldötte el az ankétra szóló felhívást, nagyon okos és tanulságos levél kíséretében. Tekintettel arra, hogy fontos közügyről van szó, bizonyára el fogom nyerni utólagos engedélyét arra, hogy leveléből vagy két mondatot idézzek. Az egyik így szól: „Öt hónapi romániai tartózkodásom alatt sok népenergiát és az irodalomban és a publicisztikában sok szépséget és haladó szellemperspektívát találtam és szerettem meg, bár minden külön-erdélyiségnek, begubózkodásnak ellensége maradtam, nem adván fel Szlovenszkóról hozott kelet-európai kultúrbeállítottságomat.”

Az az érzésem, hogy az úgynevezett „baloldali” szellemi ifjak részéről diplomatikus lépés volt az, hogy ezt a tanulságos mondatot éppen egy olyan fiatalember intézte hozzám, aki a mi sorsunkba és életünkbe vendég gyanánt érkezett. A mondat első felében olyan elismerés van, melynek gőzében – bizonyára úgy gondolták – rögtön tanulmányt fogok írni az erdélyi sorskérdésekről. A második felében azonban az ő emelkedett személyében mindjárt példát is állít nekem a kiváló fiatalember: ebből a példából megérthetem, hogy velük együtt csak úgy oldhatom meg az erdélyi magyarság kérdéseit, ha ellensége leszek minden „külön-erdélyiségnek és begubózkodásnak”.

Sajnos a nemes példaadó nem mondotta meg, hogy mit ért külön-erdélyiség és begubózkodás alatt. Addig pedig nincsen más megoldás, minthogy ő megtartsa a Szlovenszkóról hozott kelet-európai „kultúrbeállítottságát”, s én is megtartsam azt a kelet-európai lázat és eszmét, amit a székelység mélyéből hoztam.

Arra a mondatára pedig, hogy a „székely demokraták (mármint mi) népi begyökerezettsége és demokratikus harci és népszervező velleitása és tájékozottsága nélkülözi az éltető, a felemelő, láttató világtávlatokat”, nem tudok egyebet tanácsolni, minthogy a székely demokraták menjenek fel valamelyik nagyobb szlovenszkói hegy tetejére, lehetőleg a talmuddal a kezükben.

Egyébként pedig az ankétot minden körülmények között jó volna megcsinálni. Természetesen nem Szlovenszkóról hozott „kultúrbeállítottsággal”, hanem egyszerű hazaival.

IV.
A Hitel új magyarjai

Makkai Sándor Táltoskirály című regényének van egy fejezete, amelyben a fiatal IV. Béla valamelyik erdélyi havason jár. Az ország súlyos gondjai miatt és a reá várakozó nehéz feladatokon töri a fejét. Tusakodás közben el is bolondul a havasi erdőben, de aztán olyan látványban részesül, amelynek szépsége és egy uralkodó számára szolgáló példázata sokat megér. Egy „mándruc”-ot lát ugyanis, amint nyílegyenesen és halálos biztonsággal áldozatának a nyakára ugrik és kiszívja annak a vérét.

Miután olvastam a regényt, és utána első ízben láttam a Makkai fiát, a nagyobbikat, minden sértő szándék nélkül és hirtelen azt mondtam neki: mándruc! Nem tudnám ma sem megmondani, hogy micsoda képzettársítás szülte ezt a gondolatomat. Talán onnét ugrott egyszerre elé, a természetem mély és titokzatos sűrűjéből, mint egy gondolatmándruc. Egy olyan természet sűrűjéből, amely az erdei mándruc királyi ragadozásában, ha az szépen van leírva, éppen úgy tud gyönyörködni, mint egy szellemi mándruc gyors villanásaiban, vagy értelmének biztos mozdulataiban, ahogy nyílegyenesen ráveti magát a tudományra és az égető nagy kérdésekre.

Úgy tudom, hogy több mint egy esztendővel ezelőtt, a Hitel című szemlét is első formájában Makkai László hozta létre. A lap anyagi és szellemi felruházásában a fő érdem mindenesetre az övé volt. Olvasója voltam ennek a Hitelnek, és örömmel láttam a fiatal mándrucok szomjúságát. Egy kicsit még zavarosak és ingadozók voltak, amit a biztosnak szánt fellépés és a tudományosnak látszó felkészültség sem tudott előttem leplezni. A lap egyes éretlen cikkein, amelyek fiatalos nagyképűséggel íródtak meg, ifjú szívet megillető buzgalommal bosszankodtam.

Azonban érdekes volt.

Az Erdélyi Fiatalok köréből is zúdult kárhoztatás és ellenvetés a Hitel ellen. Főképpen azt hangoztatták, hogy kár volt a Hitel megindításával megbontani a fiatal magyar értelmiség egységét, amely megelőző írásaim szerint is többször megbomlott már. Érthető módon ez az új megbomlás minden előzőnél jobban fájt az Erdélyi Fiataloknak. Nem is csodálom, hiszen az új törekvők nemcsak frissebb és követelőzőbb hangot pendítettek meg – ami mándruc módjára találja meg a mai világban a zsákmányt –, hanem ráadásul ugyanabban az erdélyi sűrűben kerestek kivezető utat, ahol az Erdélyi Fiatalok.

Amikor láttam az ellenségeskedést, mely a két tábor körül „sárga vihart” kavart, úgy éreztem magam, mint a jó anya, aki nem tudja, hogy melyik gyermekének adjon igazat. Természetesen csak jelképesen, kor és más jogcím nélkül mondom a szellemi anyaságot, hiszen sem az egyik, sem a másik csoport nem mindig úgy és nem mindig abban látta meg az erdélyi problémákat, ahogy és amiben én. Mégis úgy gondoltam, hogy az érdeklődésemnek nagyobbik fele a mándrucoké. Néhány szám után azonban hoppon maradtam az érdeklődésemmel, mert a Hitel megszűnt. A Makkai fia, tanulmányai érdekében, mind több időt töltött Budapesten, és úgy látszik, nem tudta kellően gondját viselni a Hitelnek, amely lap és pénz formájában egyaránt eldugult.

Legalább fél évi szünet következett, de amint legújabban kiderült, az Erdélyben maradt mándrucok nem pihentek. Úgy gondolták, hogy a Hitelt fel kell rázni tetszhalottaiból, s ez sikerült is nekik. Új köntösben, részben új munkatársakkal és szerkesztőkkel, nyolcvanoldalas komoly terjedelemben, két héttel ezelőtt megjelent.

Figyelmesen és a részt vevő lelkiismeret lehető tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.

Számomra nemcsak a lap és a lapban megjelenő formát öltött írások jelentik az anyagot, amelyet bírálni vagy helyeselni akarok, hanem mindenekelőtt fontos a jelentkezés kollektív arculata és az a szellemi időjárás, amely a lap körül uralkodik. A hegyek és völgyek, a fák és a vizek, a falvak és a városok, melyeket általában mind a munkatársak egyénisége varázsol a szemem elé: vajon micsoda tájat rémlesztenek nekem? Erdélyit-e valóban, s abban olyant-e, amelyet magam is ismerek?

Egy kicsit nehezen fedezem fel, de ha sokáig nézem és kerülöm, egyre többször eszembe jut a gondolat, hogy itt alighanem mégis Erdélyben kell lennem. De a fák furcsák: német és pesti tudósok nyesték kultúrformára őket; a vizek tiszták, de nagy szárazság lehetett, mert szűkön csörgedeznek; a hegyeket halmoknak nevezi a szemem, és a völgyek félénken gondolkoznak a tudományos megművelés jelentkezése miatt.

De hát menjünk közelebb, sőt menjünk egészen közel ehhez a szellemi tájhoz, melynek a telekkönyvét Hitel címen tették elénk a „cselekvő fiatal magyarok”.

A csapat, ahogy így első jelentkezésre összeállt, szegény viszonyaink között is biztatónak mondható. Főképpen azt a törekvésüket találom szerencsésnek, hogy az erdélyi magyar szellem fiatalabb képviselőit lehetőleg tömörítsék. Tudja azonban mindenki, aki efféle mozgolódásban és lapalapításban részt vett, hogy a jelentkezés előkészületeiben és idején az égő tervektől és a Hitelben is megénekelt magyar szalmalángtól forró a légkör. Ilyen légkörben akaratlanul is esnek jelek, melyekből a felcsigázott érzék és a jóindulat örvendetes dolgokra következtet, mint ahogy például én következtetek a tömörülés komoly szándékaira. Akár találkozik az én észrevételem a Hitel ilyen irányú törekvésével, akár egyedül a magam vágyakozása fogja ezt rájuk: nem tudom eléggé kiemelni annak a fontosságát, hogy a lap tartalmánál is nagyobb jelentőségű a legszélesebb összefogás és a szellemi terület teljes felölelése. Ha a Hitel mostani gárdája hallgat az erdélyi magyar élet parancsaira, ha a feladatok égbe kiáltását két fülén keresztül ereszti az agyába, meg is fogja ezt cselekedni.

Érzékkel azonban és céltudatosan.

Most pedig hadd fordítsuk ki a telekkönyv tábláját.

Itt van mindjárt a szerkesztők rövid és vázlatos jelentése a célkitűzésekről. Mindenekelőtt önismeretre akarnak nevelni és tanítani: egyénileg, társadalmilag és nemzeti szempontból egyaránt. Albrecht Dezső, aki egyébként a lap felelős szerkesztője és kiadója, mindjárt vállalkozott is arra, hogy az önismeret fontos kérdését boncolgassa. Az Albrecht szorgalmáról és Kalotaszegen kifejtett művelődési tevékenységéről az utóbbi időben sok jót lehetett hallani. Ez az Építő Erdély című tanulmánya is arra mutat, hogy szorgalmának és komolyságának sok hasznát veheti az ifjú mozgalom. Bár látszólag tárgyilagosságra törekszik, s ebből a célból a tudományos nyelvet és a fogalmak modern meghatározásait próbálja kifejező eszköz gyanánt használni, mégsem tud a tudományosság meggyőző erejével hatni az értelemre. Az elfojtott keserűség és hevület, néhol pedig egy németesen érzelgős lélek lírája vetne lobbot a sorok alól: így valami idegenül ható stíluskeverék komolykodik huszonhat oldalon keresztül. A gondolati fonalat is, melyre az írását felépíti, mindegyre elszakítja vagy tétovázva bogot vet arra, hogy a végén egy tudományos ballada benyomását kapjuk. Ez mindenesetre műfajilag újat jelent, de szabadalmaztatni felesleges, mert még abban az esetben sem használható, ha a kívánatos „műveltségváltás” bekövetkezik.

Ami pedig a tanulmány tartalmi részét illeti, helyeslem és értékelem a gárda nevében tett fogadalmat, hogy hivatásuk magaslatán fognak élni, szemben Németh Lászlóékkal és a vegetariánusokkal; mint az irodalom és az írók barátja büszke vagyok arra, hogy Reményik helytállásra, Kós Erdély-szeretetre, Makkai hivatástudatra, Bethlen György pedig puritánságra tanította őket. (Ha valamire, úgy én írni szeretném megtanítani őket.) Értékelem a nemzeti önismeretre vonatkozó búvárkodását; sajnos azonban, Albrecht is többnyire úgy van ezzel, mint én az ő tanulmányával: inkább tudom felfedezni benne a fogyatkozásokat, mint az egyéni és közösségi értéket, pedig a szellemi megpezsdítés érdekében egy Bölcs Leó most is sokat érne. Igaz az is, hogy a Balkán és a germán között egyedül vagyunk, s nem rossz tanács az sem, hogy ebben az egyedüllétben a kövekre és a népre kell támaszkodnunk. De hát mindezek, ha hangoztatni nem is felesleges, a magyarországi közírásból és irodalomtudományos füzetekből nagyon ismeretesek. Ha a Hitel és általában az erdélyi magyar szellem nem innét belülről, az erdélyi földből és az erdélyi sorsból próbál magának új eszmevilágot teremteni, akkor bizonyára úgy lesz, hogy a magyar műveltség új formáit Magyarországon fogják kialakítani a mi számunkra is. Pedig bármilyen vakmerőnek látszik, az erdélyi magyar szellem hivatástudását én elsősorban abban látom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki.

Igen – „merjünk nagyok lenni”!

V.
Közös munka és a cél

Négy cikken keresztül foglalkoztam az erdélyi fiatal magyarokkal: aggódó és felelős lelkiismerettel, de törhetetlenül bízva az élet tavaszi megújhodásában, ott állottam a mi szellemi épületünk küszöbén belül és figyeltem, hogy ezen a küszöbön miképpen lép át a cselekvő ifjúság. Szándékait és akaratát lestem az arckifejezéséről, szájáról a frissen tervező szavakat, szeméből pedig aggodalmát a maga és a magyarság sorsa felett.

S most, amikor ebben az ötödik és utolsó írásomban szeretném levonni a tanulságokat s a tanulságokon túl szeretném, legalább egy pillanatra, biztató szemem fényével felvirrasztani a jövendő útját, legelőször olyan szellemi mozdulatok után keresgélek, amelyek jelképei lehetnek mondanivalómnak. Az első ilyen jelképes mozdulatokat ott találom meg tizenhárom esztendő távlatában. Ugyanis a Tizenegyek könyvének megjelenése után a tizenegy erdélyi fiatalember közül többen elindultak a világba, hogy ennek a világjárásnak a tapasztalatait majd itthon, az erdélyi magyar társadalmi és szellemi élet javára használják fel.

Maksay Albert, Szent-Iványi Sándor és én esztendőket töltöttünk Amerikában, majd valamivel későbben Kacsó Sándor Párizsba ment ki. De a legjellegzetesebb példát a Balázs Ferenc személyében állíthatom fel. Három esztendő alatt körüljárta a világot, valósággal a hitnek a pénzén. Utána önként vállalkozott arra, hogy kimenjen egy kicsi és elhagyott erdélyi magyar faluba, hogy ott népszervező elgondolásait valóra váltsa. Sok minden sikerült neki, de az eredményekkel egyenlő értékű lehet az a vallomása is, hogy az elmélet hol és milyen pontokon vallott kudarcot. Tizenhárom éven keresztül a törhetetlen céltudatosság, a hit és a munka jellemezte őt; most pedig ott fekszik a debreceni tüdőszanatóriumban, küszködve a maga elrontott testének és az épülő erdélyi szellemnek a lázával.

Élete nevelő példa két irányban is. Először megtanít arra, hogy a világ fejlődését figyelemmel kísérjük, s éles szemmel és helyes érzékkel ebből a fejlődésből a jót és a nekünk megfelelőt kiválasszuk, s azt a magunk javára felhasználjuk. Másodszor megmutatja a gyakorlati alkalmazás leghelyesebb módját s azt az egyéni magatartást, amellyel a vállalt munkát a közösség javára végeznünk kell, s amit legfőképpen ki akarok emelni: figyelmeztet arra, hogy a más nemzetektől átvett társadalmi és szellemi vívmányokat hasznunkra csak úgy fordíthatjuk, ha azokat társadalmi és szellemi életünk természetének megfelelően átalakítjuk.

A brassói ÁGISZ szövetkezet munkája s jórészt az Erdélyi Fiatalok ifjúsági szervezkedése azt mutatják, hogy a fejlődés útját mindenekelőtt ez a két irányelv határozza meg. Éppen azért önként kínálkozik az alkalom, hogy a megelőző négy cikkben tárgyalt ifjúsági mozdulatokról ennek a két irányelvnek az alkalmazásával próbáljam megcsinálni a mérleget.

Amint már az arra vonatkozó helyen jeleztem, a Tizenegyek könyvének fiatal írói jórészt még az iskolapadokban ültek, amikor a könyv megjelentetése céljából összeverődtek. Így természetes, hogy a könyv inkább egy ösztönös erdélyi életerőnek a bizonyítéka, s tudatosan nem tükrözi, különösen szépirodalmi részében, a más nemzetek irodalmával és szellemi mozgalmaival való kapcsolatot. Van azonban egy olyan kapcsolat is, amikor az idegrendszer felfogja azokat a titokzatos szellemsugarakat, amelyek egy időben mozgatják és alakítják a szellemi változásokat. Ennek a megérzésnek a nyomait ott találom a Balázs Ferenc és a Jancsó Béla értekezéseiben, de még inkább abban a türelmetlen és gomolygó népi szellemben, amely valósággal feszít és lüktet a könyvben, s amely azóta nemcsak nálunk, hanem más nemzetek szellemi világában is ellenállhatatlan erővel törekszik egy új szellemi világ kialakítására. Az Erdélyi Fiatalok a művelődés és a társadalmi szervezkedés terén tovább munkálták ezt a népi szellemet, de már egy kicsit megszelídítve, társadalmilag illendőbb formába dédelgetve. Csupán a romantikus vonatkozásait engedték gáttalanul előre s bizonyára ebben van a magyarázata annak, hogy a zászlójukon a Szabó Dezső neve ragyogott mindig, bár Szabó Dezső hamarább felfedezte a románsággal való családi kapcsolatát, mint azt a feladatot, hogy a magyar ifjúságnak adott ideológiáját az erdélyi hivatás megmutatásával tegye teljessé. Egyébként, más szellemi mozdulataikban is, igen erős szellemi kapcsolatot tartottak fenn a leghaladottabb magyarországi ifjú mozgalmakkal. Mindig hangoztatták annak a szükségességét, hogy a közép-európai államoknak szellemi és gazdasági együttműködésre kell törekedniük, sőt a halott magyar nagyságok közül ideálnak mindenekelőtt Kossuthot tekintették. Mindez határozottan mutatja, hogy az Erdélyi Fiatalok a népi demokrácia jegyében küzdenek. S ha jól meggondolom, a Hitel ifjú magyarjai is ezen az úton kívánnak haladni, ami első pillanatra nem indokolja meg a különszakadás tényét, sem azt a magatartást, mintha semmi közük nem lenne az elődhöz: az Erdélyi Fiatalokhoz.

Azonban a második pillanatra kiderül valami, ami a Hitel szellemi mozgalmára legalább annyira jellemző, mint a demokratikus felfogás. Sőt jellemzőbb is talán, mert új itt Erdélyben, s mert a tekintetük vonalában mindig ott érzem. Ez pedig nem egyéb, mint az a könyörtelen szigorúság és szárazon ható tárgyilagosság, amellyel a történelmünket, a jelenünket és jövendő szerepünket szemlélik. Ezt a szellemi magatartást ők azzal a kedvelt szavukkal jelölik meg, hogy „önvizsgálat”, és rá is mutatnak mindjárt, hogy az önvizsgálat első eredményét a Makkai Sándor Magunk revíziója teszi. A szigorúság a magyarság bűneivel szemben és a romantikamentes megállapítás az erényekkel kapcsolatban természetszerűleg Széchenyit idézte fel a zászlójukra eszménykép gyanánt. Széchenyi mellett a Szekfű nevét is sűrűn idézik, s magam is érzem, hogy van szellemi rokonság kettejük között, mármint Szekfű és a Hitel között, hiszen a magyar szellemi életben, különösen az utóbbi időben, Szekfű is azt szokta tenni, amit a Hitel fiatal magyarjai tesznek: felismeri a szellemi revízió gondolatát és az új népi áramlatok erejét, s felismeréséhez egy időben, de utólag bizonyára, elméletet alakít ki.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a Hitel a világgal való kapcsolatait szinte kizárólag a magyarországi fiatal szellemi áramlatokkal tartott kapcsolatával helyettesíti. Ez szükséges tanúságtétele a magyar szellemi egységnek, de ahogyan ezt cselekszik, erdélyi öntudatomat nem elégíti ki. Én ugyanis megfordítva látom a szerepet: a Hitel tanuljon Szekfűtől és minden érdemes embertől a világon, de sohase maradjon máshol levő szellemi mozgalmak függvénye, hanem ellenkezőleg, ő legyen az a gócpont, amely egy erdélyi szellemben kialakított ideológiát sugároz széjjel, magyarokhoz és környező népekhez.

Az Erdélyi Fiatalok népi demokráciája és a Hitel „magunk revíziója” így egészítik ki egymást. S ha a „népvalóság” hirdetői nem adtak volna felfogásuknak hangot és újabban nem mozgolódnának egyre jobban, úgyis érezném, hogy az önmagunk és népünk újraértékelése és a kissé romantikus népi demokrácia mellé hiányzik valami, ami nemcsak a világ fejlődéséhez való igazodásunkat mutatja, hanem a mi új gazdasági és társadalmi szervezkedésünket is egészségessé tenné. Ez pedig a szocializmus, amely nem elégszik meg a népi demokrácia nagyon tágan értelmezhető eszmekörével, hanem valóban azt jelenti, amit a demokráciának jelentenie kéne: a dolgozó nép uralmát. Mint magyar, holtomig hordozom a sebet, amiért levágtak arról a testről, amelyen a felsőbb osztályok ma is igazságtalan uralmat gyakorolnak a nép felett, de mint a falu emberi szószólója, azt a kárpótlást és feladatot kaptam érte, hogy ebben a kisebbségi helyzetben a dolgozó magyarságot életünk gerincévé tehessem. Erdélyi megfogalmazásban valahogy így hangzik az a szocializmus, amelyet a népvalóság csoportja mint világáramlatot hirdet nekünk.

Az osztályharc megoldásában legelőször szerencsétlen állapotunk siet segítségünkre, hiszen arisztokráciánk csak kevés kiváló és alkalmazkodó egyedeiben jelent közösségi szerepet; a középosztályunk pedig, ha nem akar dicstelenül eltűnni a történelemben, a népnevelés szerepét kénytelen vállalni. Olyan értelemben tehát, ahogy uralkodó népeknél, nincsen nálunk osztálykérdés. Csupán görcsös maradványai vannak meg, és az a szellem, amely így is éppen elég sok akadályt gördít a belső szociális átalakulás elé. Különösen azáltal, hogy közéletünknek igen sok irányító helyére befészkelte magát és a hagyományra hivatkozva, nyíltan vagy hallgatólagosan a gyűlölködő támadó és rontó szerepét játssza mindannyiszor, amikor az új gazdasági, társadalmi és szellemi kialakulás útjait egyengetik, akár ifjú csoportok, akár magányos férfiak.

Végső következtetés gyanánt tehát nem tudok más utat ajánlani az épülő jövendő felé, mint az Erdélyi Fiatalok népi humanizmusának, a Hitelben hirdetett újraértékelésnek és a baloldaliak szocializmusának az összefogását. Kiderült, hogy a népmentő cél valamennyiüknél közös, és abban is megegyeznek, hogy Erdélyben a magyar műveltségváltásnak meg kell történnie.

Közös a harc is az öröklött és a ma is működő szellem ellen, amelyet immár nyíltan is meg kell vívni, betűk és cselekedetek útján. Közös a törhetetlen és céltudatos törekvés is, hogy az erdélyi magyar nép megmentésére kell sietni, és ezt a tömeget minél előbb gazdasági és szellemi életünk tengelyévé kell tenni.

Mindenkinek a felelőssége rajta, hogy miképpen cselekszik.

 

 

A hivatkozás helye

Cselekvő erdélyi ifjúság. I. Brassói Lapok 1936. ápr. 5. 80. sz. 3. II. – uo. ápr. 6. 81. sz. 7. – III. uo. ápr. 10. 84. sz. 7. – IV. uo. ápr. 11. 85. sz. 7. – V. uo. ápr. 12. 86. sz. 2. Keltezése: 1936. április. Újraközölve: Virrasztás (261–287) – Cselekvő ifjúság címmel, az I. és V. fejezet címének módosításával (Tizenhét esztendő; Együtt, azonos céllal), csekély szövegváltoztatással, Farkaslaka, 1936. április keltezéssel, a következő bevezető jegyzettel: „Ennek az írásnak némi szellemtörténeti és nemzetpolitikai jelentősége is van: ugyanis fölébresztette és érlelte az ifjúság cselekvő vágyát, melyből másfél esztendő múlva a Vásárhelyi Találkozó született.” Szemelvényesen közölte – a Brassói Lapok szövege alapján – az Új Szellem (1937. júl. 1–15.) és a Virrasztás-beli szöveg alapján Turzai Mária A Vásárhelyi Találkozó című kötetben (Bukarest, 1977. 87–103), továbbá: Tiszta beszéd (300–320) és Jégtörő gondolatok II. kötet (10–32) – ez utóbbi ugyancsak Cselekvő ifjúság címmel, Farkaslaka, 1936. április keltezéssel.

Balogh Edgárnak a kolozsvári Ady Társaság nevében 1935 őszén szétküldött körlevele Tamási Áronhoz is eljutott, s ez késztette őt tanulmánya megírására.

 

 

 

Nyíltan, de ne gonoszul!*

Időszerű és természetes volt, hogy az egyik budapesti könyvkiadó vállalat megbízta Féja Géza tanárt és írót, hogy Ady Endre prózai írásai közül válogasson össze egy kötetre valót. Féja nagy gonddal és írói odaadással szedte csokorba Ady legérettebb és mai állapotunk szempontjából nézve legtanulságosabb cikkeit. S olyan bevezetőt írt a gyűjtemény elé, amelyet Földessy Gyula, aki pedig elég jól ismeri Adyt és a róla keletkezett irodalmat, a csúcsra helyezett.

A könyv Jóslások Magyarországról címen jelent meg. Találóbb címet még Dóczy Jenő tanár úr vagy Pintér Jenő főigazgató úr sem adhatott volna a könyvnek, pedig ők is elég szorgalmas Ady-szakértők, egyelőre ugyan csak a verses világban. Nagyon jól is áll a kötet a „piacon”, érdekli a magyar olvasókat. Sőt a magyar politikai világot is érdekli, ami egymagában csodának számít; s azon kéne gondolkozni, hogy vajon micsoda könyv lehet a következő, amely szintén érdekelje politikai világunkat. A szemiták és az antiszemiták ugyancsak forgatják az új Ady-könyvet, s a pap- és erkölcsvédő őrszemek kiugranak a vadszagra. Az egyik közíró vezérünk is foglalkozott a könyv időszerűségével és szellemi világával, mégpedig nagyon részletesen és elevenen.

Az író mindig örvend, ha szép, igaz és hasznos körül ilyen nagy az érdeklődés. Rólam is egyre terjed a hír, hogy író vagyok; magyar szorongásomon és erdélyi emberibb gondolkodásomon túl tehát mint író is boldogan látom, hogy nemcsak a pityergő műkedvelők és a magyarul író külföldiek könyvei mennek, hanem a „kompország” vajúdása és nyomorúsága is érdekli a hazai lakosokat.

Tehát örvendezve és gyanútlanul figyeltem a visszhangot, s így jutottam ahhoz a tanulságos élvezethez, hogy az Új Magyarság című lapban három cikket olvashattam, mind a hármat az új Ady-könyvvel kapcsolatban. Az elsőt Milotay István írta, ő ugyanis az a közíró vezér, aki részletesen és elevenen foglalkozott a könyv időszerűségével és szellemi világával. Természetesen Milotay nem tartja időszerűnek a Jóslások Magyarországról című könyvet, ő időszerűnek inkább a maga vezércikkeit tartja, azonkívül pedig a hitleri politikát Magyarországon. Adyt naiv és felelőtlen politikusnak minősíti, valószínűleg azért, mert nem a pártoskodás és a napi politika érdekelték a költőt, hanem a Petőfi- és a Dózsa-féle politika, a magyar szellemnek, a magyar földnek és a magyar népnek a sorsa. Féját is naiv jakobinusnak címezi, aki Adyval együtt a zsidók uralmát egyengetné nálunk, vagy tömörebben kifejezve, „baloldali” forradalmat látna szívesen. Ha jól értettem, az elkobzás egyszeri módját is kitalálja a könyvvel kapcsolatosan, amit rendkívül csodálok, és magamnak csak úgy tudok megmagyarázni, hogy Milotay életének egyetlen percében sem lehetett igazi író, mert az írónak ilyen egyszerű megoldás sohasem jut eszébe.

A második cikket aki írta, Ady-olvasónak nevezi magát. Ez valóban igaz lehet, hiszen az Ady új könyvéből többször idézetet ír belé a hírlapba. Nemcsak Adyt olvassa azonban ez a második hozzászóló, hanem a vallásos élet külső területén is érdekeltséget árul el, mert legfőképpen a gyalázkodás ellen emelkedik fel, amit Ady követett volna el egyik-másik cikkében a katolikus egyház, illetőleg az egyház hivatalos és hivatásos embereivel szemben, amilyen például a kanonok vagy a káplán. Magamat jó katolikusnak gondolom, s így indokolt esetben egyház- és vallásvédelemre hajlamos vagyok, de a jámborság és a szeretet akkor is megakadályozna abban, hogy katolikushoz és emberhez egyaránt méltatlan hangot használjak. Nem tudom tehát megérteni, hogy az „Ady-olvasó” miért használ ilyen hangot. Az a személyi tulajdonság, hogy valaki mérges természetű és ízléstelen, legkevésbé teszi alkalmassá vallásvédelemre, ahol a hit, a megértés és az alázat a legnemzetközibb fegyver. Az a gyanúm, hogy az illetőnek e mérges védelemmel inkább világi és személyes céljai voltak, mert egyszerű eszemmel úgy gondolkozom, hogy a valláserkölcsi tőke inkább a Krisztus szegénységében rejlik, semmint annak a kiátkozásában, aki elég bátor és őszinte arra, hogy a krisztusi szegénységgel szemben rámutasson a papi gazdagodásra.

S harmadiknak következett a legszomorúbb, amit esztendők óta íróval és irodalommal kapcsolatban egyáltalában észleltem. Féja ugyanis jelentkezett a támadásra és a legtermészetesebb módon vállalta a felelősséget azért, amit csinált. Ezért barát és ellenfél részéről egyaránt tiszteletet érdemel. S mégis mi történik e becsületes írói magatartás után? Szomorúan és meglepetésszerűen az, hogy az Új Magyarság nyílt és szabályszerű feljelentést tesz ellene: íme egy tanár, és íme, mit csinál!

Tíz nap múlott el a szomorú feljelentés óta és tíz napon keresztül egyetlen hang nem kelt ennek a nyomán. Őszintén bevallom, hogy kétségbeesve és megzavarodva állok eme jelenség fekete árnyékában. Hol vannak a magyar írók, akik egy ilyen példátlan és meggyalázó harcmodor ellen felállnak és tiltakoznak?! Hol vannak a magyar szellemi életnek, a gondolat és a szellemi munka szabadságának a katonái, akik a toll fegyverével siessenek a meggyalázott eszmei harc és a feljelentett szellemi munka védelmére? Hát egyetlen író sincs Magyarországon, aki a saját egyéni sorsán túl megérezze a mérgezett nyilat, melyet nem egy írótársába lőnek belé, hanem rajta keresztül mindenkibe, aki a népéért, az országért, a magyar irodalomért és a szellem építő szabadságáért küzd?!

Nem hiszem, hogy ne lennének ilyen magyar írók, de ha a krajcár és a politika odáig süllyesztett volna minket, hogy mindenki hallgat e borzongató első jel után, akkor valóban nincsen más mód, támadjanak fel a halottak: Ady, Petőfi és a többiek.

Támadjanak fel és tiltakozzanak ők.

 

 

A hivatkozás helye

Nyíltan, de ne gonoszul! Szabadság 1936. jún. 14. 42. sz. 1. Alcíme: Tiltakozás az Ady-könyv ügyében az Új Magyarország harcmodora ellen. Újraközölve (némi rövidítéssel) Támadjanak fel a halottak címmel a nagyváradi Naplóban (1936. júl. 21. 141. sz. 5.), továbbá: Tiszta beszéd (320–322) – nyilvánvaló elírása folytán Nyíltan, de gonoszul címmel – és Jégtörő gondolatok II. kötet (33–36).

Féja Géza Jóslások Magyarországon című Ady-könyve annak idején heves vitát váltott ki széles körben. Tamási Milotay Istvánnak a szélsőjobboldali Új Magyarország hasábjain 1936. május 31-én közölt írására reagált.

 

 

 

Igazi ember: igazi festő*

Szívem szerint és legjobban azt szeretném címül írni, hogy „székely festő”. Számomra ez volna a legegyszerűbb és legbensőbb utalás arra, amit emberileg is mondani akarok. Sajnos vannak megjelölések és kifejezések, amelyeket többen többféleképpen értenek. Ilyen az is például, hogy valakit „székely festő”-nek vagy „székely író”-nak jelölnek meg. Nem azt értik alatta, amit én. Inkább valami jóindulatú, de nem nagyigényű szellemi provincializmust sejtetnek mögötte, míg én a festői vagy írói művészeten túl egyszerűen azt a többletet jelölöm ezzel, amely az egyetemesség mellett is különleges jelentőséget és figyelmet érdemel.

Most, Nagy Imrével kapcsolatban olyanformán kerülöm el tehát a székely jelzőt, ahogy például a Hargita feletti viharral vagy napfénnyel tenném. Az is csak úgy székely éppen, ahogy Nagy Imre. A sors, vagy szerényebben hangzó megjelöléssel a titkos erők játéka ott támasztja a vihart a Hargita felett: ott születik, ott éli le fülledt és zúgó életét, és végül ott múlik el. Sorsot, illetőleg titkos erők játékát említettem. S ebből az alkalomból igazán nem stílusbeli ékesség ez, mert egyszerűen és kényszerítően az az igazság, hogy elemi erőkre kell utalnom, ha Nagy Imréről beszélek.

Utóbbi időben egyre inkább rabja leszek annak a meggyőződésnek, hogy az ember nem arra született, hogy úgy éljen és úgy gondolkozzék, ahogy ma cselekszik. Öncélú társadalmat, sőt osztályokat teremtett, hogy abban boldogtalan legyen. Bizony karikatúrája annak, aki lehetett volna. Akit az Isten a természet közepébe teremtett belé s aki mégis kimászott belőle, annak más sorsa nem lehetett.

Elnézem sokszor Nagy Imrét, s elgondolkozom rajta: ő az, aki nem mászott ki a természetből, sem abból a sorsból, ami neki rendeltetett. Külsőségeiben, fizikumában és szellemi erejével egyaránt illusztrálja a tételt: ilyen a valódi ember. Annyira igaz s annyira a teremtett világnak egy darabja, hogy ebben a társadalmias „civilizált” világban már néha úgy hat, mintha ő lenne az emberi egzotikum. De minékünk már mondani sem lehet, hogy éppen megfordítva van: ő a természetes és valódi s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek.

A törvény halálosan szigorú a természetben, mert következetes és könyörtelen erkölcsön alapszik. Bizonyára itt van a magyarázata annak is, hogy Nagy Imre a legelső és legtisztább példája annak az embernek, akiben a törvény életté lett. Belészületett abba a székely sorsba, amely mélyen fekszik. A titkos erők játéka úgy akarta, hogy kicsi és örökös veszélyben forgó nép fia legyen. Sokféle célt, felfogást és életmódot találtak ki az emberek a maguk számára, s jórészt tekintet nélkül az elhatározó jelentkezésre, vagyis a születésre. Hiábavaló azonban, mert erkölcsi törvény, amely emberi életet igazán meghatároz és irányít, csak egy van: a sorsot, mely a születésben jelentkezik, vállalni kell. Kínok között, természeti erővel születik: kínok között és természeti erővel kell élni. Hegyek között születik: lelki és szellemi hegyek között kell élnie. Egy fajtába belészületik: abba a fajtában kell élnie. Embernek születik: ami Istenhez hasonló bennünk, az vezessen.

Boldog az ember, amikor van valaki, akire rámondhatja: ez ilyen! S én igazán boldog vagyok, hogy akire rámutathatok most, az emberben és székelyben egyaránt fajtám.

Az Isten tartsa meg őt.

 

 

A hivatkozás helye

Igazi ember: igazi festő. Bevezető Nagy Imre 1937-es budapesti gyűjteményes kiállításának katalógusához. Újraközölve a Csíki Lapokban (1937. 9.), Tamási Áron – Nagy Imréről címmel, majd a Virrasztás-ban (189–191) – Nagy Imre címmel, Hirtelen rajz, a szeretet falára akasztva alcímmel, Kolozsvár, 1937 keltezéssel; továbbá: Tiszta beszéd (322–324) és Jégtörő gondolatok II. kötet (37–38) – ez utóbbi helyen ugyancsak Nagy Imre címmel, Hirtelen rajz, a szeretet falára akasztva alcímmel, Kolozsvár, 1937 keltezéssel.

 

 

 

Az ostya*

Két héttel ezelőtt, a napnak éppen ebben a tájában nyílott meg ez a kiállítás. Néha, amikor különleges és ritka tüneményű dolgot látok, furcsa gondolat verődik ki a lelkem egére. Ez a kiállítás elég különleges volt és elég ritka. Ilyenformán magam nem csodálkoztam azon, de önök természetesen csodálkozhatnak, hogy amikor ma két hete feljöttem ebbe a terembe, az a gondolat lepett el engem, hogy itt egy menyasszony állította ki a maga kelengyéjét. Nálunkfelé, hol még egy embernek az emberi nagy állomásai az Isten közelébe épültek, ott még szűzi és megrendítő dolog a menyasszonyi állapot. Ha elkövetkezik a lakodalom napja, és már előírás szerint is ott áll a nagy és kívánatos rabló-vőlegény, megindító szózattal és nyugtalanító sírással búcsúztatják a menyasszonyt.

Hát itt van a lakodalom napja. Két hétig látni lehetett a menyasszony kelengyéjét. Aki megnézte, gondolhatta és tudhatja, hogy nem akármilyen menyasszonyról van szó. De akármilyen különleges is, eljött a lakodalom napja, s itt áll a kívánatos rabló-vőlegény: a magyar Géniusz. Vigye el hát Nagy Imrét: ez az ő választása volt, s nekünk nem lehet más szerepünk, minthogy illendőképpen elbúcsúztassuk.

Nem panaszkodhatik a nagyra becsült vőlegény, mert az ő menyasszonyát egy olyan hölgy búcsúztatja, aki valóban gyöngyszeme lehet egy ilyen lakodalomnak. Számtalan nemzet Géniusza látta őt már és hallotta búcsúztatóját és kiáltott fel: oh, be csodálatos ez a Gyenge Anna.

És nekem egy ilyen hölgy mellett nem lehet jelentős szerepem. De nem lett volna tisztességes dolog, ha nem jövök el a lakodalomra, hiszen a menyasszonynak és a vőlegénynek egyaránt rokona vagyok: nevezetesen Nagy Imrének szellemi testvére, a magyar Géniusznak pedig késői unokája.

S mint jó rokon, mit tehetnék mást tehát, mint hogy néhány szóval megemlítsem, hogy ez a mostani vőlegény és menyasszony miképpen ismerkedett össze. Lehet annak 25 esztendeje. Legényke voltam, ki a tündéri földön élt, melyre gyakran jöttek nagy viharok. Egy szombati napon, úgy estefelé, rettentő fekete felhők indultak meg a nyugati tájról, szép nyári időben, amikor a gabonavetés javában érett. Szerettem már akkor is menteni a hont és a szépet, s futottam akkor is a templom felé, hogy segítsek a harangozónak harangozni a vihar ellen. S hát odafutott egy másik legényke is, valamivel évesebb mint én: szótalan, komor és buksi fejű legényecske volt. Húztuk ketten legalább egy óráig a két nagyobbik harangot s akkor azt mondta a harangozó, hogy: hagyjátok annyiba a nyavalyába, úgy is megmentettük a határnak felét! Mi abbahagytuk, s amikor leérkeztünk a toronyból a templom hajójába, megint azt mondta a harangozó: várjatok egy kicsit, egyet se mozduljatok! Azzal bément a sekrestyébe s két patyolat ostyával tért vissza; gyönyörűk, nagy kerek ostyák voltak, csodálatos glóriás kép volt mind a kettőnek a közepébe sütve. Az egyiket nekem adta, a másikat a társamnak. Fogtuk a hüvelyk- és mutatóujjunk közé az ostyát, hogy gyönyörködhessünk benne s hogy láthassuk rajta a csodálatos glóriás képet is.

Fogtuk és kiléptünk a templomajtón.

Alig haladtam néhány lépést, a vihar utolsó szele letörte az én ostyámat, mint egy patyolatfehér pillangót. Akkor éreztem, hogy megnyílt a szívem, és odarepült belé a kép, ami az ostyán volt azelőtt. A következő pillanatban ránéztem a barátomra, akinek a két ujja között még mindig épen és dicsőségesen állott az ostyán a kép. Úgy vitte haza, s amíg ment az úton, felszívódott ujjaiba a kép, és elfeküdt örökre a két szemébe, mint valami nyoszolyán. S amikor hazaért, otthon már várta a vőlegény, a magyar Géniusz.

Nagy Imre volt ez, az én barátom.

 

 

A hivatkozás helye

Az ostya. Budapesti Hírlap 1937. febr. 9. 31. sz. 5. A szerkesztőség bevezető sorai: „Az Erdélyi Helikon magyarországi barátai vasárnap ünnepelték Nagy Imre székely festőművészt a Vigadóban rendezett kiállítása alkalmával. A bensőséges ünneplésen közreműködött Gyenge Anna, a világhírű opera-énekesnő, a festőművész falubelije. A programot Tamási Áron vezette be ragyogó írásművészete és költészete itt következő gyöngyszemének felolvasásával.” Újraközölve: Csíki Lapok 1937. 9. Az írást itt a következő jegyzet vezeti be: „A tárlatzárás alkalmával Gyenge Anna, Tauber Mária és Móricz Lili közreműködésével rögtönzött ünnepélyen az alábbiakat mondta el Tamási Áron:” Újraközölve továbbá: Tiszta beszéd (324–326) és Jégtörő gondolatok II. kötet (39–41).

 

 

 

„Ábel”*

Ha egy író azt a kijelentést tenné, hogy ellenségének érzi a közönséget, azon nem kéne meglepődni. Néha magam is érzek valami effélét. Természetesen, itt az „ellenség” megjelölés nem azt a sárga és közönséges viszonyt jelenti, amely például a haragos szomszédok között fennáll, hanem valami olyanformát, amit kétségtelenül minden férfiú érez az egész női nemmel szemben, vagy éppen megfordítva. Egy emelkedett izgalmi állapot ez, amely az írót örökös harcban tartja a közönséggel szemben, s amelynek célja a győzelem és az uralkodás. Nincs két író, aki ebben a magatartásában egyforma lenne, de van két különböző írói természet. Mindenki tudja például, hogy a férfiak óriási többsége nem az eszményi férfiú hadviselésével és fegyvereivel igyekszik a kiszemelt nőt meghódítani, hanem jóval a színvonal alatt, közönségesebb, de célravezetőbb eszközökhöz folyamodik. Ilyen az írók egyik s elnyomóan nagyobb csoportja is, amikor a közönség meghódítására törekszik: kiszimatolja, hogy mikor minek van divatja, s mi van a közönség gyors tetszésére. Vannak viszont írók, akik elég erősek és csökönyösek ahhoz, hogy irodalmi működésükben a maguk tartalmi és művészi felfogásához még a közönség nemtetszése esetén is ragaszkodjanak. Ezeket az irodalmi társaságok és a mindenkori hatalom általában megbízhatatlanoknak tartja, különösen hazafiúi, vallásos és társadalomerkölcsi szempontból. Ezek a szegény bálványok, kiket a közönség csodabogár módjára először megbámul s azután rajongással vesz körül; s akiket az írók másik nagy és praktikus csoportja nyilvánosan és egymás között lesajnál, de az ilyen lesajnálónak hovatovább egyre gyakoribb az álma, hogy bár ő is olyan lehetne!

Sajnos én ebben az írói kataszterben is a kisebbséghez tartozom, pedig Erdélyben van nekem már egy kisebbségi beosztásom. Nem sajnálom, és nem is örvendek ennek az írói állapotnak, egyszerűen tudomásul veszem, hogy ilyen a természetem, mint ahogy már gyermekkoromban tudomásul vettem, hogy falun és szegénynek születtem, s tudomásul Amerikában is, hogy igazi tagja sohasem lehetek egy nagy és hódító nemzetnek.

Mindezek után, amiket fentebb mondottam, könnyen érthetővé és bizonyára megbocsáthatóvá is válik, hogy én a közönség „kegyeit” sohasem kerestem. Ha néha előfordult, hogy egyik-másik könyvem valamelyik olvasórétegnek tetszett, az nemcsak jó érzést okozott nekem, hanem ugyanakkor meggondolkoztatott. Mert bármilyen furcsán hangozzék is, például az irodalmi társaságok elismerése jelen körülményeink között s egy igazi íróra nézve feltétlenül rossz jel. A sűrű ködből való intés arra, hogy vigyázat, mert itt valami nincsen rendjén! Valahogy ilyenformán áll az úgynevezett népszerűséggel is a dolog: jól teszi ilyenkor az író, ha magába száll, és szigorúan megvizsgálja, hogy csakugyan az ő igazi mondanivalóinak és művészi törekvéseinek van-e sikere vagy pedig az engedményeknek, melyeket talán nem tudatosan a közönségnek tett!

Hát ilyenféle vizsgálat ez a kis írás is, melyet legőszintébben és a lelkiismeretemen keresztül bocsátok közre. Az alkalom mindenesetre indokolttá teszi, hiszen tizenkét esztendős irodalmi működésemnek kétségtelenül a középpontjában áll Ábelnek a regénye, melynek három kötete most együtt, átdolgozva, kiváló magyar művész illusztrációival és díszes kiállításban kerül a közönség elé. Engemet is rendkívül izgat és érdekel, hogy erről a regényről hangosan gondolkozzam. Már ötödik éve, hogy a trilógia első kötete megjelent; s már kettő elmúlt, hogy a harmadik is. Időközben, mint bizonyára más íróktól is, sokszor kérdezték tőlem olvasók, hogy mondja, kérem: hogyan ír maga? valóságos történet-e ez az Ábel? jaj, de csavaros észjárása van, no de milyen eredeti alak! Ilyen kérdésekre azt szoktam felelni, hogy írógépen írok papirosra, s hogy Ábel csak abban az esetben valóságos történet, ha jól van megírva; s hogy én nem is találom eredeti alaknak, hanem csak egyszerű, szegény és szenvedő székely fiúnak, kinek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy gondolkozik, és a jót többre becsüli a rossznál.

Bizonyára mindez, amiket felelgettem, egytől egyig igaz, de az olvasónak nem a rövid igazság kell, hanem a felöltöztetett igazság. Ha rászánom magam és szelíden gondolkozom, mint a jelen alkalommal is, feltétlenül az olvasó pártjára állok ebben a dologban, s nem a magaméra. Tudom azonban, hogy itt nemcsak a felöltöztetésről van szó, hanem az anyagról is, nemkülönben a műhelyről, melyben a ruha készül. Most már, jóval a trilógia megírása után, nem is érdektelen s nem is haszontalan beszélni valamit egy világról, melyből Ábel nevű hősöm az irodalomba lépett; s szót ejteni a magam életének is oly vonatkozásairól, amelyek kövér felhő gyanánt lebegnek a táj felett, melyből kinőtt s melyben megérett a regény. Remélhetőleg ezzel a kedves árulkodással sikerül eloszlatnom azt a gyanút is, amely a magyarországi sajtóban és közvéleményben ki nem mondottan, de huncut és elnéző mosolygásban mindig ott lappangott. Ha kedvezően akarok rámutatni arra, amit mondani akarok, akkor ennek a gyanakvásnak a lényege az, hogy székelyek talán nem is léteznek, s csak ravasz és játékos kitalálás az egész. Teljesen érthető ez a kedves és jóindulatú magatartás, mert csakugyan, ha esetleg élnének is székelyek valahol, azok térben és érdeklődésben mindig olyan messze éltek a magyar atyai szívtől, hogy már nem is szemrehányást, hanem mesét kéne róla írni. Amikor tehát az olvasó az én könyveimet, s közöttük éppen az Ábel-trilógiát, egzotikus, de élvezhető magyar könyvnek tekinti, akkor olyan jóindulatról tesz tanúságot, melyet elfogódottságomban viszonozni sem tudok. S hát még ahhoz hogyan tudnék megfelelő szavakat találni, amikor hallom és olvasom, hogy minden tollforgató, aki Erdélyben sercint egyet, az mind székely; s hogy minden jámbor keresztény, aki tüsszent egyet az eljátszott bércek között, az mind a székely nép őrt álló és dicső tagja odaát!

Hírben és elméletben soha annyi székely nem volt, mint manapság, pedig a valóság, ha egyáltalában van olyan, apadást és soha nem látott árvaságot mutat. De a panasz és a kesergés nem tartozik ennek az írásnak a keretébe, sőt hovatovább semmiféle írás keretébe nem tartozik, mert a nemzet orvosai még szélmentiben is gyenge vitézek, nemhogy a széllel szemben.

Természetesen a szelet csak úgy pajkosságból említettem, hiszen most napfényes tavaszi idő van; az ország felett és a nép felett illatosan ringatózik a levegő, maholnap kicsalja a fákon a rügyet. Ilyenkor nagy boldogság visszaemlékezni a gyermekkorra, amelyben Ábel kénytelen-kelletlen már gyűjtötte a tapasztalatokat, csak éppen azt nem tudta, hogy mi célból. Ebből is nyilvánvaló, hogy a regény már születésemnél kezdődött, s ez számomra elég terhes volt, különösen ha meggondolom, hogy más szerencsésebb íróknál a regény csak a kellő időpontban és helyen kezdődik, vagyis amikor meg akarják írni, s a papiroson.

Igen, a születés nemcsak érdekes, hanem jellemző is: sok mindent megmagyaráz, ami egy írásműben láthatatlanul és mögötte érezhetően jelen van. Sőt az az érzésem, s ez már titkolt rögeszmévé is vált nálam, hogy az ősök és azoknak sorsa is mind benne van az írásban. Az én őseim, ameddig nyomon lehet követni, apai és anyai ágon egyaránt mindig székelyek voltak és katolikusok. Néha már szinte a függetlenségem rovására megy, annyira írásaimban érzem őket: székelységüket s különösen mély katolikus voltukat. Sokszor eszembe jut, hogy valami még sincs rendjén a magyar katolikus irodalomban, hiszen ha rendjén volna, könyveimet a vallásos irodalom polcaira kéne helyezni. De addig is, amíg ez megtörténik, hadd folytassam az ősöket, akik apai ágon végletes emberek voltak, mert vagy példaadó s már-már bibliai puritán életet éltek, vagy féktelen és magukat is elemésztő verekedők voltak. Anyai ágon már a derű, a szív és a humor hordozta őket, bajban és örömben egyaránt.

Apám falusi ember volt, aki gazdálkodott. Józanságában szótalanul és komoran viselte nehéz sorsát, mert egyrészt nem szeretett dolgozni, másrészt pedig mindig dolgoznia kellett. Ittas állapotában azonban megjött a szava, kiömlött belőle a keserűség, és elöntött mindent a vihar, melyet féktelensége támasztott. Sokat jártam és dolgoztam véle, s ha visszaemlékszem rá, nyugodt és férfias pillantású acélkék szemét látom, nemes arcát és nagy homlokát: mintha egy komoly és megfontolt angol törvényhozót látnék. Én a harmadik gyermek voltam, s fiúban a legnagyobbik. Minél jobban nőttem, apám annál jobban örvendett nekem, de amint idővel megállapítottam, az öröme nem volt önzetlen. Ahogy nőttem ugyanis, többet és jobban tudtam dolgozni, s bizony ez jól fogott rajta. Nálunk a falun egyébként is korán dolgos lesz a fiúgyermek, s az én esetemben az általános szokás mellé apám is odatette a maga szokását. Attól az időtől kezdve, hogy beszélni és járni jól tudtam, mezei dolog idején jórészt a szabad természetben „tartózkodtam”, s nyolc-kilenc esztendős koromban már egyedül is elhajtottam a szekeret fel az erdőbe, megraktam fával, s ahogy tudtam, haza is hoztam. Sokat jártam az erdőt, mert pénzt csak a fából tudtunk csinálni. Gyakran ott is háltam az erdőben, sőt egy ízben még szenet is égettem apámmal. Ez nagyon emlékezetes dolog volt, mert apám jó közepes gazda lévén, nem értett a szénégetés mesterségéhez, amely a szegényebbek foglalkozása volt. Bizonyára úgy gondolkozott, hogy majd a helyszínén én kitanulom ezt a mesterséget is. A vége az lett, hogy öt napig az erdőn töltöttük az időt, majd a hatodikon a porrá égetett és használhatatlan szenet földdel bétakartuk, s szépen hazamentünk. Később is, mialatt a gimnáziumot jártam, nyári szünidőben nagy gazda voltam otthon, s így sok mindent megtanultam, amire aztán későbben én is megtanítottam Ábelt.

A gimnáziumból háborúba mentem; sajnos ez nincs benne a regényben, úgyhogy aki csak háborús könyvet szeret olvasni, az ne vegye meg ezt a regényemet. Ellenben a háború után Kolozsvárra kerültem az egyetemre, s amit ott s abban az időben néhány esztendő alatt tapasztaltam, annak nyoma és füstje van a regény második részében. Talán Garmada urat is ismertem, ezt a polgári Surgyélánt. Tőle és róla tanultam meg, hogy a polgáriasodás mindenekfelett arra jó, hogy a rosszat elfogadhatóbb, sőt néha élvezhetőbb formában lehessen csinálni. Blankát is ismertem nem egyet, sőt személyesen jártam a burjános udvaron, ahol a regényben Blanka lakott, és az öreg, bölcs szakállas zsidók. Kedvesen és meghatottan emlékszem Blankára, mert nem hazudott, s természetesen csinálta azt, aminek eltitkolására más nők annyi sok drága időt pazarolnak.

Amerikára is kedvesen emlékszem vissza, s most már nem is tetszik olyan hosszúnak az a három esztendő, amit ott töltöttem. Minden munkaadómról csak jót mondhatok, s ha soha nem is lettek volna igazságos emberek, abban az egy esetben, amikor engem az állásból elküldtek, feltétlenül igazságosak voltak. Örvendek, hogy hazajövetelem után a szesztilalmat feloldották, mert szegény bankigazgató főnököm még az én időmben bizony csak az illemhelyen ihatta a pálinkát. A két négerre sem haragszom, akik engemet meg akartak verni, mivel nem voltam hajlandó úgy dolgozni helyettük, ahogy valamikor apám helyett cselekedtem. S nagyon jó érzéssel gondolok vissza arra a Grace nevű asszonyra is, aki jobb és finomabb volt hozzám, érdemtelenhez, mint az amerikai ékszerészhez, aki pedig sok idejét töltötte azzal, hogy utána járt.

Mindenkinek hálás vagyok, aki egyszerű óhajtásomra beléjött a regénybe, és megszerezte nekem azt az örömet, hogy az olvasó előtt sem titkolja gondolatait és cselekedeteit. Rájuk emlékszem, és vélök végzem ezt az írást, melyről szeretném, hogy az olvasónak is kedves legyen.

 

 

A hivatkozás helye

„Ábel”. A Budapesten, 1937. március 17-én kelt írói nyilatkozat a könyvnapokon forgalomba került trilógia ajánlólevele; rövidített formában közölte a Brassói Lapok 1937. jún. 13. 111. sz. 14. – a következő szerkesztőségi jegyzet kíséretében: „Tamási Áron, a ragyogó tehetségű erdélyi író híres Ábel-regénye a székely rengeteg világától az amerikai felhőkarcolókig hordozza el a székely legénykét, hogy Szakállas Ábel végül is boldogan jöjjön rá a »legjobb otthon« nagy élményére. Tamási Áron érdekes vallomást tesz könyve keletkezéséről, Ábelről és a saját életéről.” Újraközölve: Tiszta beszéd (328–331) – a Brassói Lapok-ban megjelent, rövidített változat, Vallomás az Ábel-trilógiáról címmel, Jégtörő gondolatok II. kötet (42–49) – a teljes szöveg; Hazanéző (Korond) 1993. 4. évf. 2. sz. 8–9.

 

 

 

Magyar sorskérdések*

Az utóbbi esztendők alatt majdnem rendszeresen írtam cikkeket, melyek az erdélyi magyarság s elsősorban a székelység ügyes-bajos dolgait, sőt néha sorskérdéseit érintették. Erdélyben írtam s Erdélyben láttak napvilágot. Itt Magyarországon ritkán jutottam odáig, hogy olyan írásokat jelentessek meg, amelyek nem szépirodalmi természetűek. Ez érthető is, hiszen egyrészt ennek az országnak atyai vendégszeretetét élvezem s bizony nagyon elszomorítana, ha még a legnagyobb rosszindulat is azzal vádolna meg, hogy visszaéltem a vendégszeretettel. Másrészt pedig bizonyos fajta és férfiasnak érzett gátlással is küzdök: azt gondolom ugyanis, hogy a magyarság itteni útjairól és teendőiről rendszeresen csak abban az esetben írhatnék, ha ugyanakkor módomban állana, hogy véleményem érvényesítéséért minden erőmmel és tehetségemmel küzdhessek. Bevallom, hogy nagyon szeretném ezt cselekedni; s bevallom azt is, hogy bármiféle sorsot vállalnék ezért a nemes küzdelemért. A sors úgy rendelte azonban, hogy a magyarság egyik töredékének fia lettem; s a történelem úgy fordult, hogy ez a néptöredék más állam keretei közé került. A vér, a hűség és az erkölcsi érzék egyaránt azt parancsolják nekem, hogy ennek a töredéknek életéért és szellemi erejének fenntartásáért harcoljak.

Székely vagyok és ott van a helyem, ahol az övék.

Természetesen vallom és hirdetem s mindig hirdetni fogom, hogy az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti. Ez a felfogás nemcsak megengedi, hanem kötelességemmé is teszi, hogy nyílt és becsületes módon munkása és ápolója legyek ennek a szellemi közösségnek.

Amikor az Egyetemi Kör két rokonszenves fiatalember-vezetője arra kért engem, hogy mondjak előadást a magyar ifjúságnak, határozottan az volt az érzésem, hogy ennek a kérésnek eleget kell tennem. Ígéretet is tettem erre, de a politikai érdekek, melyeken én kívül és felül állok, néhány hét leforgása alatt nehézségeket támasztottak olyan irányban, hogy az Egyetemi Kör, illetőleg a Márciusi Front zászlója alatt előadásokat lehessen tartani. Végeredményben nekem nem a külső beállítás a fontos, hiszen legjobb meggyőződésem szerint a Márciusi Front zászlója éppen olyan, mint a Bartha Miklósé s a Bartha Miklósé olyan, mint az enyém.

Ami most előadásom anyagát illeti, arra vonatkozólag jelezni szeretném, hogy nem óhajtok történelmi tanulmányt vázolni. Ezt a feladatot bármelyik történettudós oknyomozóbban és jobban meg fogja oldani, mint én. Engemet is jobban feszít és érdekel – gondolom, hogy mást is –, ha arról beszélek, hogy egy erdélyi magyar író miképpen látja az itteni helyzetet; hogy miben látja a jót és a rosszat. Néhány kérdést jegyeztem fel magamnak: olyan kérdéseket, amelyek ennek az országnak nemzeti és társadalmi állapotát a legmélyebben érdeklik és befolyásolják. Azt óhajtom megkísérelni, hogy az én szemem, mely erdélyi tájakon tanult meg látni, miképpen méri fel ezeket a kérdéseket; s hogy szorongó szívem, melyben a székelység emberi természetét és örökös szabadságharcát hordom, mit és milyen ütemben dobog, ha a magyarság sorskérdéseiről van szó.

Mielőtt azonban közeledném az égő csipkebokorhoz, szóvá kell tennem valamit, ami Kínával kezdődik. Mondják ugyanis sokan, hogy Kínát, ezt a rengeteg birodalmat, igen gyakran költők kormányozták. A kínai költőtől, aki egy birodalmat kormányozott, nagy és kétségbeejtő út vezet a magyar költőig, aki nemcsak mostoha sorsban emészti magát népe és országa sorsa miatt, hanem akivel egyéb dolgok is történnek. Nemcsak arra gondolok most, hogy az egyiknek elkobozzák a könyvét, a másikat verse miatt bíróság elé állítják s a harmadikat szükséges szellemi magatartásáért meghurcolják. Keserű dolog ez is: senki nem helyeselheti, aki a szellem fegyvereit közhasznú ügyekben és hittel kezeli. De a kínai költő eszembe juttatja azt az igazságtalan bánásmódot, ahogy a nemzet bánik élő szellemeivel. Általában nem beszélek róla és nem írtam róla, de sokszor eszembe jut, hogy micsoda hitvány végzet az, mely egy nemzet legjobb szellemei közül olyan sokat anyagi és társadalmi útszéleken tart! A gondolat, mely erre a területre nyitja a szemet, forrón bujkál és sarokba húzódik szégyenében, mert nem tudja elviselni az igazságtalanságot; s nem tudja elviselni azt az igénytelen megadást sem, amellyel egy irodalom napirendre tér ez állapot felett és tudomásul veszi a kivert kutya szerepét, aki odakünn az anyagi és társadalmi útszélen sem tud egyebet csinálni, hanem csak védi a gazdaságot, az urat az állataival és a pénzével; és véd mindent, amiből mindig másoknak származik jólét és sohasem neki!

Ilyeneket súg nekem a kínai költő, aki birodalmat kormányoz; és titokban megígéri nekem, mongoloid társának, hogy majdan, ha szerencséje és alkalma lesz hozzá, Móricz Zsigmondot például az Erdély című regényért bárói rangra emeli és busás évjáradékot folyósít neki. Illyés Gyulának is ad egy pusztai uradalmat, melynek kis társadalmát az ő szociális szempontjai szerint rendezheti be.

De mit ad az erdélyi magyar írónak?

Neki a szólás szabadságát adja és hozzá azt a kötelességet, hogy most néhány fontos dologról őszintén beszéljen. Megértem őt és azt hiszem, nagyon helyesen cselekszem, ha nem vetem fel a szokásos kérdést: szabad-e az írónak politizálni vagy nem. Ha felvetném, még arra gyanakodhatna valaki, hogy előadásomba politikai vonatkozásokat vegyítek. Ez nincsen szándékomban, hiszen a politizáló írót éppen annyira nem szeretem, mint ahogy esendő véleményt ápolok arról a politikusról is, aki titokban múzsákkal társalog és ezt a társalgást gyöngéd formában meg is örökíti.

Arról viszont nem tehet az ember, hogy az író és a politikus manapság ugyanazokról a kérdésekről gondolkozik és beszél. Itt van például a magyar ifjúság nagy kérdése, amelyről az utóbbi esztendők alatt úgy telebeszélték az országot, hogy ennek a kérdésnek világos és tárgyilagos megítélése elé valóságos beszédakadályokat gördítettek.

Az igazság és félreértés elkerülése érdekében meg kell jegyeznem, hogy az ország munkás- és gazdaifjúságát jóformán nem ismerem s így egyedül az értelmi ifjúságról beszélek. Ennek az ifjúságnak azonban a mozdulatait évek óta figyelemmel kísértem, kívánságait és érdeklődéseit lestem és érvényesüléséért aggódtam. Sorozatosan azt kellett látnom, hogy ez az ifjúság a gyakorlati „vívmányok” reményében nagyon könnyen befolyásolható, és hogy kétes értékű s divatos szellemi s politikai áramlatoknak nem tud ellent állani. Valószínűleg azért van ez, mert egyrészt nincs szellemi és fizikai erejébe vetett öntudata, másrészt pedig nincs meg benne az a hit, amely képessé tenné arra, hogy a maga érdekein túl bátran és önzetlenül küzdjön olyan célokért, amelyek a nemzet összességének a céljai. Meggyőződésem szerint egyenesen nemzeti érdek, hogy azok a kis ifjúsági csoportok jussanak előtérbe és irányító szerephez, amelyek tudják és vallják, hogy a fiatal értelmiség legnagyobb kérdései csak a többi nagy fontosságú és országos kérdésekkel karöltve oldhatók meg.

Ilyen nagy kérdés elsősorban annak a rendszernek a kérdése, amely ebben az országban, gazdasági és társadalmi vonatkozásban fennáll. Aprólékos dolog volna, ha ezt a polgári-liberális-kapitalista rendszert próbálnám összehasonlítani másfajta rendszerekkel, vagy pedig a nyugat-európai demokráciákkal. Ez szakszerűség dolga is, mely gyengébb írót és nagyobb tudóst igényel, mint amilyen én vagyok. Annyit azonban határozottan meg lehet állapítani, hogy a magyar polgári-nagytőkés rendszer kezdeményező bátorságban a fasizmus, a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus mögött marad; értékben pedig a nyugati demokráciákkal nem lehet egy napon emlegetni. Ezt a megjegyzésemet csak tárgyilagos megjegyzésnek szántam és nem állásfoglalásnak. Állást foglalni csak elfogultan tudok: hiszen azért lettem író is, hogy bizonyosfajta köz-, emberi és magyar igazságokat elfogódottsággal éreztem meg. Ezeket próbálom most is, mint irodalmi természetű írásaimban, szolgálni.

Amit tehát én kiütközőnek látok és figyelek a magyarországi gazdasági és társadalmi rendszerben, az elsősorban a különböző társadalmi osztályok szerepe. Vezető középosztályunk például, mely talán egész Európában legméltóbb arra, hogy a makacs állás- és tőkegyűjtőt László Fülöp megmintázza róla, az őt képviselő hatalom minden rokonszenves és elhitető eszközével igyekszik hangsúlyozni, hogy itt nem osztályuralomról van szó. Én néha mégis azt hiszem, hogy arról. Bizonyára úgy van, hogy ezek a világos pillanataim.

Ezt a liberális-kapitalista középosztály uralmat is csak megállapítom. S ha valaki nagyon megszorítana, hogy ebben a kérdésben foglaljak is állást, akkor azt mondanám: sajnálom, hogy ez a rendszer mégsem tisztán kristályosodott formája az osztályuralomnak, mert ha az volna, akkor nem védené olyan nagy elszánással a nagybirtokot és általában nem az uralkodó réteghez tartozók előjogait. Így azonban védi, mert a saját uralmi sorsát idők folyamán és egy felfelé kötött házassággal részben ehhez kötötte.

Így áll elé az a különös helyzet, hogy osztály alatt ebben az országban, ma már s mindjobban, nem is a munkásosztályt, hanem a parasztságot emlegetik. Ebben az emlegetésben nemcsak félelem van, hanem jóslat is. Ami félelem pedig van benne, ez idő szerint és komoly megfontoltság alapján az sem indokolt, hiszen a földnélküliek vagy a kisbirtokkal rendelkező mezőgazdák 3-4 milliós tömege semmi egyéb, csak tömeg. Igaz, hogy feszülő és elégedetlen tömeg, de komolyan vehető és építő szándékú politikai vagy társadalmi szervezettsége nincsen. Jóformán holt tőke volna még egy zseniális politikus számára is, aki arra adná a szívét és a fejét, hogy ezt az osztályt a nemzet gondjának közepébe állítsa.

Az eszmény azonban más, mint a józanul látott tényleges helyzet. Író létemre természetesnek azt érzem, hogy a tényleges helyzet felett gyötrődést érezzek és józanságomat mégis megőrizzem, de az eszmény láttára kigyúljon szemem, arcom és szívem. Törhetetlen a hitem, hogy a magyar nemzetnek ez a 3-4 milliós tömege, összefogva a magyar fajta minden építő erejével, egyszer mégis a nemzet- és országfenntartás tengelyébe kerül. Ez az eszmény, amit én magyar gyanánt és ember képében látok és szolgálok.

S most hadd kanyarodjak vissza az ifjúsághoz, amely a nép mellett az én második országos szerelmem. Gyöngéd szóval, a biztos meggyőződés erejével arra kérem ezt az ifjúságot, hogy tegye magáévá azt a szociális magyar küzdelmet, mely az időben és a szívekben egyaránt tavaszodik. Pillanatnyilag nem ígér neki ez a magyar harc politikai érdemeket, sem jó megélhető állásokat, de higgye el, hogy sorsa elsősorban ennek a küzdelemnek eredményéhez van kötve. S ha ezt nem hiszi, akkor érezze legalább, hogy a becsülete ehhez.

Természetesen távol van tőlem a szándék, hogy a magyar szellemi ifjúságot munkával és ideákkal túlterheljem. Nagyon hajlamos vagyok arra, hogy érdeklődését és érdeklődő erejét valami más területen szabadítsam fel, csakhogy a nép és a saját érdekeinek szolgálatára több jusson. Itt van mindjárt egy divatos terület, amely úgy használja és nyeli el a jobbra érdemes energiát, mint a cséplőgép a kávét. Jól sejti, aki azt gondolja, hogy a zsidókérdésről van szó, illetőleg az antiszemitizmusról.

Ne tévesszen meg senkit, hogy a Székelyföldön sohasem volt antiszemitizmus. Ennek ugyanis nagyon egyszerű oka van: az tudniillik, hogy a Székelyföldön nemigen volt és nemigen van zsidó. Olyan fajta ez, akit még a zsidók sem szeretnek. Ha ezt tudja az ember, már megértéssel és derűvel gondol arra a mellőzésre, amellyel Magyarország atyai gondoskodása is, különösen ’67 óta, elfordult a székelyektől.

De hát most nem erről van szó, hanem a zsidókérdésről.

Két síkban látom én ezt a kérdést. Az egyik gazdasági, a másik szellemi. A gazdasági síkra vonatkozólag azt vallom, hogy ennek a kérdésnek legnyomasztóbb része nemcsak megoldandó, hanem megoldható. Persze nem a legegyszerűbb módját gondolom a megoldásnak, vagyis nem azt, hogy „add ide és mehetsz”, hanem a nehezebbet. Vagyis munkálni kell az időt, hogy az minél hamarább érett legyen arra, hogy a nagytőkés gazdasági rendszert szűk mederbe lehessen szorítani. Nem hinném, hogy eme érett idő bekövetkezése esetén akadna magyar kormány és magyar közvélemény, amely kedvező kivételt próbálna csinálni a nagypénzű zsidókkal. Ha akad s én még élni fogok, első leszek, aki elmegyek a Vigadóba és visszavonhatatlanul antiszemitizmust hirdetek.

Most már vannak a gazdasági életben olyan zsidók is, akik még nem gazdagok, de akik szívesen használnak olyan módokat a gyarapodásra, amely nem törvénybe ütköző s mégsem tisztességes: ezekre nézve azt a megoldást alkalmaznám, hogy vonatra tenném, elküldeném a puszták népéhez, a kubikosokhoz és a mezőgazdasági munkásokhoz, hadd végezzék azt a munkát, amit 3 millió magyar végez, és hadd tudják meg, hogy mit jelent az, ha valakinek egyetlen sorsa van: az, hogy dolgozzék a földön, amely nem az övé ugyan, de mégis szent; s az, hogy ennek a földnek bűvös ereje türelmet ad, bölcsességet és sírt.

A másik síkja a zsidókérdésnek a szellemi terület. Közel fekszik hozzánk, sőt néha elgázolással fenyeget, mint a gyors és fondorlatos bicikli. Nem gondolok arra a kivételes szellemi vagy tisztességes értelmi működésre, melyet zsidó származású szellemi ember is néha kifejt. De kétségtelen, hogy irodalmunk, sajtónk s legfőképpen filmgyártásunk felett ott lebeg Dávidnak és Salamonnak mostoha és elrontott lelke. Ez nem tartós, konjunktúra jellege van. Nem félek tőle és életemnek egy perce sem volt, amikor szellemi, illetőleg írói működésemet emiatt veszélyeztetve láttam volna. Különben is hiszek a tehetség és az érték törvényében, mely a szellem országában mindig érvényesül. Sohasem volnék arra kapható, hogy egy közhasznú és tiszta szellemi működést elítéljek azért, mert zsidó. Aki ezt teszi, önmagában sem becsüli meg a szellemet. Ilyenformán érthető és természetes, hogy a zsidós és művészinek nevezett alantas szellemi működés mellett abban a percben meglátom azt a kereszténynek nevezett irodalmat és művészetet, amely külsőségeiben keresztény látszatot kelt ugyan, de a szellemnek éppen olyan megcsúfolása, mint a sekélyes és hitetlen zsidós betűtevékenység. Ha társadalmi hatás szempontjából teszem mérlegre ezt a két jelenséget, be kell vallanom, hogy a „keresztény” álnok és dilettáns betű- és szóhalmaz engemet jobban elszomorít. Érthető is, hiszen az én területemre hinti a burjánmagot és az én hitelem ellen dolgozik, hogy megélhessen és híveket szerezhessen.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy van zsidókérdés, de nyilvánvaló az is, hogy igaz magyar és emberi eszközök kínálkoznak ennek megoldására.

Szabadságunkért és a népjogokért küzdöttünk mindig: törökkel, tatárral, némettel és kevély urakkal. Küzdj te is, hogy majdan felemelhesd szellemfejedet azokban, akik már a megújult magyar hazában fognak élni.

 

 

A hivatkozás helye

Magyar sorskérdések. Válasz 1937. 5. sz. 269–272. Alcíme: Egy erdélyi író gondolatai; lábjegyzetben: Előadás a Bartha Miklós Társaság 1937. április 21-i ülésén. Újraközölve: Brassói Lapok 1939. máj. 21. 114. sz. 14. (részletek az eredeti szövegből) – A magyar szellem harmadik rendje címmel, az alábbi bevezető jegyzettel: „A budapesti 38-as kör egyik nemrégiben tartott ülésén Tamási Áron a fenti cím alatt előadást tartott. Ennek az előadásnak adjuk a legjellemzőbb részeit, miután teljes terjedelmében meghaladná egy napilap szűk kereteit.” Újraközölve továbbá: Virrasztás (216–226) – Gondok és gondolatok címmel, Előadás a Bartha Miklós Társaságban alcímmel, Budapest, 1937 keltezéssel; Aranyos tekergők (126–131) – ugyancsak A magyar szellem harmadik rendje címmel (rövidített szövegváltozat).

 

 

 

Világító porszemek Erdélyben*

(Balázs Ferenc sírjánál)

Megnyugodott Bajtárs! Az ember, aki az örök barátság legnagyobb szavával most Bajtársnak szólít Téged, testben megrendülve, de soha nem érzett lelki erőben áll Előtted. Ha csupán barátod volnék, aki a jó baráthoz utoljára szól hallható szóval, akkor esetten és reménytelenül, sós ködben tévelygő szemmel nézném ezt az erdélyi rögöt, amely szellemed ledőlt házát eltakarja. De nem egy szál gyarló magyar férfiú áll Előtted, hanem harminchat erdélyi magyar író együttes szelleme, s e szellem mögött egy nép s e nép alatt egy föld, amelyen nekünk sorsszerűen élnünk és halnunk kell.

Akiket valaha temettünk, Te azok közül a legtisztábban mutattad meg, hogy ezen a földön miképpen kell élnünk és meghalnunk. Alulról jöttél, mint a tiszta forrás vagy az éltető növény. Nem voltál délszaki virága Erdélynek, mert nem díszítetted ezt a földet, hanem gazdagítottad. Zord éghajlat alatt és elűző folytonos keleti szélben Te itt megkapaszkodtál, mint a hegyi fa messzelátó sziklán. A gyökereid győzhetetlenül erősek voltak, s ismerték e földnek rejtőző titkait, amint e föld is ismert Téged és kegyetlenül szeretett.

Bajtárs! Te most annyi emberi harc és annyi magyar munka után fiatalon elnyugodtál. Értettünk Téged emberi harcaidban és magyar munkádban egyaránt. A lélek hallja sűrített mondataidat, melyekben utoljára és végérvényesen közlöd velünk az Igéket, melyeket apostoli életed alatt lassan és konokul érleltél lelki táplálékká. Tudjuk, valljuk és hisszük, hogyha a Te igéddel táplálkozunk, emberségünkben és magyar mivoltunkban örök életünk lesz. A lélek hallja sűrített mondataidat, és én, mint egy közösség engedelmes követe, nyíltan és őszintén tolmácsolom Igéidet erről a helyről:

„Az isteni Gondviselés, bizonyára nem céltalanul, úgy rendelte, hogy itt, Erdélyben legyetek világító porszemek. Kicsi nép fiai vagytok, nagy veszélyben. De a lélek ereje győzhetetlenebb, mint a nagy test hatalma. Ma Erdély vajúdva és fájdalmas tévedések közepette éli életét. Viharban vagytok, magyarok! De higgyetek és az eszmény képében munkálkodjatok, mert a tévedések mögött ott áll és vár a tiszta homlok, aminthogy ott áll a hangos jelszavak mögött a maga néma és megértő háromságában a nép.”

Bajtárs! Tolmácsoltam Igéidet, és kérlek: segíts tiszta szellemeddel minket, hogy itt, Erdélyben magyar apostoli hivatásunkat nagyobb tévedések nélkül mi is bétölthessük.

 

 

A hivatkozás helye

Világító porszemek Erdélyben. (Balázs Ferenc sírjánál.) Erdélyi Helikon 1937. jún.–júl. 6. sz. 393–394. Újraközölve: Budapesti Hírlap 1937. jún. 13. 132. sz., Virrasztás (192–193) – Balázs Ferenc címmel, Búcsú a mészkői sírnál alcímmel, Mészkő, 1937. május 24. keltezéssel, Tiszta beszéd (331–332) és Jégtörő gondolatok II. kötet (50–51) – ez utóbbiban ugyancsak Balázs Ferenc címmel, Búcsú a mészkői sírnál alcímmel, Mészkő, 1937. május 24. keltezéssel.

 

 

 

Mind magyarok vagyunk!*

A múlt hónapban egy esztendeje múlt, hogy otthon, Farkaslakán öt hírlapi természetű cikkben próbáltam megmérni az erdélyi magyar cselekvő ifjúság addigi munkálkodását, akkori erejét és sejthető célkitűzéseit. Lényeges és időszerű kérdés volt, amivel foglalkoztam: a fogadtatás jóindulata és a komoly visszhang mind azt mutatta. Ha az elmúlt esztendő alatt fájt is, hogy a különböző csoportok összefogására, melyet kezdeti fő célnak jelöltem meg, szerencsés és eredményre vezethető lépést a fiatalok nem tettek: most, utólag be kell látnom, hogy ez másképpen alig is történhetett.

Amiket annak idején a csoportok szellemi működéséről írtam, s ahogy erőben és értékben láttam őket, ahhoz lényeges hozzáfűznivalóim most sincsenek. Ami pedig az összefogás lehetőségét illeti, ott örömmel és bizakodással állapíthatom meg, hogy a jóindulat és a légkör egyaránt sokat érett. Ha az érintkezés, amely a különböző csoportok között folyt, megszilárdult eredményre nem is vitt, de ezek a fiatal magyar férfiak égető kérdésekről cserélték ki a gondolataikat; s bármilyen világnézeti csoporthoz tartoztak is: ugyanazt a rettegést, kínzó aggodalmat és közösségi munkalázat látták egymáson, amely eladdig talán magányosan és titokban gyötörte valamennyit. Nem csoda, hiszen Romániában élünk, és magyarok vagyunk. Bizonyára nemcsak mi, hanem minden becsületes és emberséges román is tudja, hogy a rettegésünk és kínzó aggodalmunk nem alaptalan.

Makkai Nem lehet című cikke is, mely hasznos hullámokat vert, nem azért volt elhibázott, mintha az emberi eszmény szempontjából nem lett volna igaza. Elhibázott volt azért, mert egyéni hangulat és közülünk kiemelkedett idegállapot szülte. Egyéni hang volt, aminthogy távozása is egyéni cselekedet volt. Egyiket sem töltötte meg a maga törvényszerű és földízű elemi erejével a közösségi életösztön.

Nem kérdem, mert feleslegesnek tartom, hogy vannak-e még közöttünk ilyenek. Ha vannak, lehetőleg hallgassanak: a mi emberi rokonszenvünk az övék, mint a közösség betegjeié, de magyar életösztönünkön rést nem fognak ütni! Józanok igyekszünk lenni és maradni, de ha itt való magyar és emberi életünk ára a vakság, akkor vakok leszünk!

S ezzel, hogy ezt kimondtam, megjelöltem már a tetőt, amely alatt mindnyájunknak meg kell húzódnunk. Nem csillagos ég ez a tető, hanem ezeresztendős magyar boltozat, mely viharral és villámokkal éppen úgy teli volt sokszor, mint szivárvánnyal. Ne mondják, hogy kevesen vagyunk, mert élőkben is érték és erő az a tömeg, amely nyelvben és érzésben magyarnak vallja ezen a földön magát. De a halottaink, akik e földön bárhogyan éltek és bármiért éltek: azok is mind bennünk és közöttünk vannak! Jó érezni és az érzés bizonyosságán tudni, hogy mindnyájan egyek vagyunk ebben a vezérlő gondolatban. S ha érezzük és valljuk ezt, abban a pillanatban hűségre kötelez közösségi életünkkel szemben, s hűségre kötelez történelmünkre vonatkozólag s mindazokat illetőleg, akik ezen a földön az anyanyelv szent jogáért és a népek építő békességéért küzdöttek. Románok is éltek ilyenek bőven: s akiket most az uralkodás lázában a véreik megtagadnak, azoknak szellemével megerősítjük a magunkét.

Mielőtt tehát világnézeti különbségekről beszélnénk, azelőtt kimondjuk a biztos és győzhetetlen kapcsot mindnyájunk között: mind magyarok vagyunk! Ez csakugyan nem világnézet, amelyet csűrni és csavarni lehet, és a spanyol polgárháború állása szerint változtatni, hanem létezésünk záloga és egyetlen becsületes ereje. Aki ezt átalérzi, s kétség nélkül mindenki ilyen közülünk, az nyugodtan elindulhat az időszerű és szükséges összefogás felé, hiszen nem fog akadni senki, aki ne értené meg.

S ami a másik kapcsot illeti, amely befelé egységbe foglal minket, és megtartó s teremtő munkára biztatást ad és erőt; abban is bizonyára egyet fognak érteni a fiatal magyarok: nincs osztályharc közöttünk, csak egyetlen osztály van, a nép! S ez a nép áll a faluból, a munkásból, a középosztályból és a történelmi nemességből. Csak éppen a sorrendet kell megállapítani: úgy, ahogy most leírtam. Ez a sorrend társadalmi kérdéseinket, politikánkat és közművelődésünket mindjárt a szükséges beállításba helyezi, s utána biztos kézzel lehet kezdeni a munkát, hogy abból élet és építés legyen.

Nemzedék és nemzedék között nincs véleménykülönbség abban, hogy amiért a legtöbbet kell szenvednünk és tűrnünk, abban van egyetlen megtartó erőnk is: a magyar mivoltunkban. Vérünk és közösségünk még elég jó és erős arra, hogy a nemzethagyót és a hitehagyót egy pillanatnyi fájdalommal kivesse magából. Legyünk orvosok mind, és főképpen legyetek orvosok ti, fiatal magyar férfiak, s őrködjetek a magyar test egészsége felett. Nehéz idők járnak ránk, de ha a test nyugalmasabban és békésebben is élhetne máshol, a szív és a lélek csak itt élhet úgy, hogy a halálos ágyon bűnbánat ne legyen belőle. Nemcsak itt kell maradni, hanem az uralkodó nemzettől átvenni a hősi emberi harcot, amelyet neki a művelődésteremtő anyanyelv jogáért és bárkinek emberi jogaiért folytatnia kéne. Át kell venni, mert ez a föld nem maradhat nemes harcosok nélkül: jobban a miénk, és mi jobban szeretjük, semhogy borzasztó felelősség nélkül ezt elmulasztanók.

S gondolom és hiszem, hogy nemzedék és nemzedék között nincs véleménykülönbség abban sem, hogy magyarságunk gerincévé a dolgozó népet kell tenni: a falut és a munkást. Ebből kell új középosztályt kialakítani, és odanyomni a másiknak a helyére, amely jórészt világnézettel keresi pénzét. Ez nem osztálybeállítás, hanem nemzeti életakarat: aki megakadályozni próbálja, annak a világnézete messziről jött, és kurtára fog menni. S hogy ezeken kívül ki miképpen látja a részleteket, a színeket, a szellem harci eszközeinek kezelését: az már vérállapot és nevelés dolga is lehet. Ami nem az, azt is örömmel és megértéssel fogadja és tartja a közösség akarata, melyet élő emberek, föld és történelem együtt alkot.

Ha mindenki megértett volna, akit illet: a fiatal magyar férfiak és a magyar olvasók éppen úgy, mint azok, akik az ország sorsát és gondját viselni óhajtják, akkor hangos beszédem nemcsak szükséges volt, hanem egy nép életének védelmén keresztül emberi eszményt is szolgált.

 

 

A hivatkozás helye

Mind magyarok vagyunk! Független Újság 1937. máj. 29. Újraközölve: Virrasztás (288–291) – Kolozsvár, 1937. május 29. keltezéssel, Tiszta beszéd (326–328) és Jégtörő gondolatok II. kötet (52–55).

A Cselekvő erdélyi ifjúság megjelenése után szinte egy évvel a Független Újság ankétot kezdeményezett Fiatal Magyarok Tavaszi Találkozója elé címmel, s a hozzászólók – közöttük Venczel József, Nagy István, Jordáky Lajos, Méliusz József, Dsida Jenő, Balogh Edgár, Szabédi László, Vita Zsigmond, Szemlér Ferenc – által felvetett gondolatokhoz kapcsolódik Tamási Áron is ebben a cikkében.

 

 

 

Másfél évi munka után…*

Az elmúlott három hét leforgása alatt már komolyabb formát öltött az a többfelől jövő óhajtás, hogy Erdély fiatal magyar szellemiségének képviselői közösségi munkára fogjanak össze. Amióta ilyen irányban s már céltudatosan folyik a fáradozás, azóta megbontó híreket is hordoznak széjjel, amelyek az összefogás egységét vagy független természetét kaparásszák. Egy időben arról is értesüléseket kapunk, hogy Erdély különböző vidékein, fiatalok és öregek között egyaránt, nagy várakozással figyelik az összefogási mozgalom kialakulását és reménykedve várják annak eredményeit.

Mindezeket tekintetbe véve elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy az erdélyi magyarság nagy tömegeinek felvilágosítására és a velünk együtt érzők biztató megnyugtatására az első hivatalos jellegű és felelős jelentést e szellemi mozgalomról megtegyük.

Azok előtt, akik szellemi életünk háború utáni vajúdásait figyelemmel kísérték, köztudomású dolog, hogy az 1930-as esztendőkben elég szép eredménnyel sikerült az a fáradozás, mely főleg az egyetemi ifjúságot igyekezett egy közös táborba tömöríteni. Szép és áldozatos munka után, néhány év múltával, megindult azonban a széthullás. Ennek be kellett következnie, mert szellemi fejlődésben lévő fiatalembereknél ez a szétbomlás rendszerint be szokott következni. Így állott elő az a helyzet, hogy az Erdélyi Fiatalok címből, amely azelőtt ifjúságot egybefogó zászló is volt, csupán egy független és küszködő ifjúsági folyóirat lett. Egy másik csoport, amely szociálisabb felfogásának érvényesítése céljából vált ki, irodalmi társaság és lap alapításainak munkájával fáradozott, majd egyenként fejtett ki felfogásának megfelelő szellemi tevékenységet. Egy harmadik és sokkal egyöntetűbb csoport pedig megalakította a Hitel című folyóiratot, mely szellemi életünk erjesztésében sikeresen állja a magára vállalt szerepet.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy ez a csoportokra, sőt egyénekre bomlott ifjúság, mely közben a férfikorba lépett, az utóbbi néhány esztendő leforgása alatt milyen eredményeket mutatott fel. Kétségtelen, hogy folyóiratain keresztül becsületes részletmunkát végzett, s amellett ez ifjúság egyik-másik tagja sikeres társadalmi tevékenységet is fejtett ki. Ha azonban az erdélyi magyarság egyetemes érdekeit nézzük s így akarunk felelni a feltett kérdésre, meg kell állapítanunk, hogy ez az ifjúság sem kifelé való magatartásában, sem pedig befelé társadalomátformáló tevékenységében átütő erőt nem mutatott. Tudjuk, hogy ezt a fiatal értelmiséget az okos szemlélődés és a korai bölcsesség általában jellemzi, de mi mégis azt hisszük, hogy széttagoltságában rejlik a magyarázata annak, hogy az erdélyi magyarság sorsát még a kínálkozó lehetőségek határáig sem tudja formálni.

Ilyen meggondolások késztettek minket arra, hogy ezelőtt egy esztendővel ismét sürgessük ennek a férfikorba lépett ifjúságnak a szellemi együttműködését. Az első természetes lépésnek az látszott, hogy a Hitel és az Erdélyi Fiatalok című két folyóirat olyan barátságos légkört teremtsen egymás között, mely az építő szándékú összefogó munkát megkönnyíti. Az erre vonatkozó kísérlet, mely a két lap szerkesztősége között tárgyalás és levelezés formájában közel egy esztendeig folyt, teljes sikertelenséggel végződött. Sajnálattal állapítjuk meg, hogy e sikertelenség miatt a felelősség mindenekelőtt az Erdélyi Fiatalok néhány szerkesztőségi tagját terheli. Ezek a fiatal szellemi munkások, akik különben egyénileg megbecsült értékei az ifjú magyar szellemiségnek, olyan magatartást tanúsítottak, mintha ők Erdélyben az új szellemiség vitelére monopóliumot váltottak volna. S mi a közösség ügyének szolgálata érdekében mégsem adtuk fel a reményünket arra vonatkozólag, hogy az Erdélyi Fiatalok néhány tényleges tagjával megértessük az országos jellegű szellemi együttműködés fontosságát. Azt hittük, hogy erre meg is találtuk a helyes és kielégítő formát, mert a két lap szerkesztőségének eredménytelen levelezése után azt az álláspontot foglaltuk el, hogy a szellemi együttműködés létrehozásában és munkájában a szerkesztőségnek semmiféle szerepe ne legyen, hanem azokon felül egyéneket szorgalmazzunk az összefogásra. Ez az elgondolásunk annál biztatóbbnak látszott, mert fiatal szellemi életünk minden árnyalatának munkásai a legnagyobb megértéssel fogadták az együttműködésre való felhívást.

Mozgalmunk, mely egy találkozó tervét vetette fel, tulajdonképpen ezzel az elgondolással érkezett el a helyesnek és véglegesnek tetsző útra. Amikor újból és már ennek a mozgalomnak a nevében külön-külön megkerestük azt a két embert, aki az Erdélyi Fiatalok szerkesztőségi ügyeit irányítja, ők visszautasítottak minket, illetőleg az egész szellemi együttműködés ügyét az Erdélyi Fiatalok és a Hitel szerkesztőségeinek házi dolgává igyekeztek zsugorítani. Ez a felfogás egyikünk részéről sem látszott célravezetőnek, hiszen egyszer már sikertelenné tette az együttműködési jóakaratot, másrészt pedig azzal a megszűkítéssel járhatott volna, hogy a szellemi munkaközösségből olyan árnyalatok képviselői maradnak ki, akik nélkül például a szociális felfogású értelmiségi réteget és a magyar munkásság tömegeit képviselni nem tudtuk volna.

Az erdélyi magyarság nehéz és elhagyatott sorsa teszi szükségessé, hogy a segítés és útmutatás céljából a fiatal szellemiség összefogjon. Nyíltan és minden felelősséget vállalva tesszük magunkévá ezt a kérdést, s éppen ezért szükségesnek tartottuk, hogy minden eddigi és ezután is jöhető félremagyarázás ellen a fentieket nyilvánosságra hozzuk. Azt sem akarjuk elhallgatni, hogy tudomásunk van olyan hírekről, amelyek mozgalmunkat úgy próbálják beállítani, mintha a fiatal szellemiségnek ez az összefogása a Magyar Párt ellen irányulna. Nincs arra időnk és felesleges erőnk, hogy a szándékos ártalmak és rosszindulat ellen hadakozzunk, mert hitünk és munkavágyunk egyaránt az útmutatásra és az építésre törekszik. Nagyon természetes, hogy aki a közösség érdekeit igyekszik szolgálni, az nem térhet ki az elől, hogy politikai vonatkozású kérdésekben is állást foglaljon és legjobb meggyőződése szerint közösségének utat mutasson. A mi szellemi magatartásunkban ez benne is van, de erre vonatkozó meggyőződésünkkel tömegeket akarunk irányítani s amellett segítségére kívánunk lenni azoknak, akik hivatásszerűen és méltóképpen gondozzák a magyarság politikai, közművelődési, egyházpolitikai, társadalmi és gazdasági érdekeit. Ha úgy látjuk és amikor úgy látjuk, hogy ezeket az érdekeket képviselő intézményeink mulasztásokat követnek el, ott kívánunk állni mint figyelmeztető lelkiismeret. E jóindulatú és építő szándékú kritika mellett minden erőnkkel támogatni kívánjuk a szellemi munkaközösségnek azokat a tagjait, akik bármiféle közéleti poszton vagy társadalmi keretben meg akarják valósítani azokat az elgondolásokat, melyeket e fiatal szellemiség közösségi érdekből zászlójára ír.

Félreérthetetlenül hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy minden vonatkozásban független szellemi mozgalmat akarunk. A segítő jó szándékot és a tapasztalatok értékét nagyra becsüljük, s éppen azért, mint eddig is, bárkit szívesen meghallgatunk, s ami céljainkat teljesebbé és utunkat világosabbá teszi, azt sohasem vetjük el. S ahogy nem zárkózunk el semmiféle kívülről jövő segítség és jó szándék elől, éppen úgy a munkaközösségünk keretein belül sem törekszünk arra, hogy az egyéniség értékeit leszürkítsük vagy azok kifejlődésének korlátokat emeljünk. Minden vélemény és törekvés, mely az egyéni boldogulást a közösség érdekeivel egyeztetni tudja, nálunk megértésre és támogatásra talál. Hisszük azonban, hogy abban a néhány alapvető kérdésben, amely magatartásunkat mindenekelőtt meghatározza, mindnyájan egyetértünk. Jelentjük, hogy már eddigi beszélgetésünk alapján odáig jutottunk, hogy valljuk a következőket:

1. Támogatunk és szolgálunk minden olyan törekvést, mely az erdélyi magyarságot tudatossá és erőssé teszi arra, hogy sorsát önmaga irányítsa.

2. Szükségesnek látjuk társadalmunk átformálását abból a célból, hogy az erdélyi magyarság egyetemes érdekeinek a síkján az osztályok közötti választófal eltűnjék. A falusi kisbirtokos rétegnek és a munkásságnak kell alkotnia azt az erős nemzetiségi testet, melyet a nevelő értelmiséggé átalakult középosztálynak kell szolgálnia.

3. Fel kell ébreszteni és táplálni kell azt az öntudatot, mellyel az erdélyi magyarság sikeresen ellenállhasson minden olyan támadásnak, mely őt nemzeti értékeiben és jogaiban veszélyezteti.

Hisszük, hogy az a magatartás, melyet mindenekelőtt a fenti három pontban foglalt célkitűzések alakítottak ki, elég erős lesz arra, hogy fiatal szellemiségünk legjobb erőit összefogja. Erre a hitünkre támaszkodva tettük meg azt a további lépést, mely az országos jellegű Vásárhelyi Találkozót szorgalmazza. A találkozó tárgysorozatát is összeállítottuk, mégpedig a következőképpen: 1. Az erdélyi magyarság társadalmi alkata és erkölcstana, átalakulásának útjai és képe. 2. Az erdélyi magyar nemzetkisebbség közjogi és nemzetközi jogi helyzete. 3. Az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének feltételei és útja. 4. Az iskolai nevelés, az iskolai nevelés reformja, az iskolán kívüli népnevelés. 5. Tudomány, irodalom, színház, zene, művészet. 6. Az erdélyi magyar napi- és időszaki sajtó háború utáni működése, mostani állapota és a jövő szerepe. 7. A munkás és iparos tömegek nevelése és szerepe. 8. Közgazdasági politikánk. 9. Mezőgazdasági politikánk. 10. Összefoglaló határozat.

Minden előadónak joga és szabadsága van arra, hogy előadásában legegyénibb véleményét kifejthesse. Csupán két dologra hívjuk fel a figyelmüket. Az egyik a szellemi együttműködés jegyét kívánja biztosítani, mégpedig azáltal, hogy az előadók szellemi magatartását azok az alapvető kérdések határozzák meg, melyeket fentebb három pontban foglaltunk össze. A másik gyakorlati célú, vagyis azt a kívánságunkat tartalmazza, hogy az előadók jelöljék meg azokat az utakat, amelyeken elgondolásaik a gyakorlati életbe átvihetők.

Nagyjából ezeket kívántuk az erdélyi magyarság tudomására hozni.

Hisszük, hogy az ő nevében szóltunk.

 

 

A hivatkozás helye

Másfél évi munka után… Brassói Lapok 1937. aug. 23. 172. sz. 4. Teljes – újságbeli – címe: Másfél évi munka után kiérlelődött az erdélyi magyar szellemiség összefogását célzó Vásárhelyi Találkozó. Az előkészítő bizottság jelentése az eddig végzett munkáról. „A cselekvő erdélyi ifjúság” rovatcím alatt. Szerkesztőségi bevezető: „A romániai magyarság fiatalabb korosztályainak összefogását célzó marosvásárhelyi találkozó terve igen nagy és széles érdeklődést váltott ki a magyarság minden rétegéből. Az előkészítő tanácskozások és a találkozó szervezése másfél évvel ezelőtt indult meg, amikor Tamási Áron Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozata a Brassói Lapok hasábjain megjelent. Úgy látszik, hogy a másfél éves kitartó munka mégiscsak eredményt hozott, mert az alábbi közlemény szerint, amely az előkészítő bizottság közreadott jelentését adja az eddig végzett munkáról, a Vásárhelyi Találkozó a közeljövőben mégiscsak megtörténik. A beszámolót már csak azért is örömmel bocsátjuk olvasóközönségünk elé, mert – amint említettük – Tamási Áron lapunkban megjelent cikksorozata volt a mozgalom elindítója.” Keltezés és aláírás: Kolozsvár, 1937. augusztus 18. A Vásárhelyi Találkozó előkészítő bizottsága: Tamási Áron író, Nagy István munkásíró, asztalos, dr. Asztalos Sándor ügyvéd, Jordáky Lajos szocialista közíró, tisztviselő, Petrovay Tibor közgazdasági író, tisztviselő, Vita Sándor közíró, szövetkezeti tisztviselő. Újraközölve: Virrasztás (292–298) – Az erdélyi magyarokhoz címmel, Kolozsvár, 1937. augusztus 18. keltezéssel, ezzel a bevezető jegyzettel: „A Vásárhelyi Találkozó dolgában ez íráson keresztül történt az első felelős megnyilatkozás. A fogalmazás tőlem ered, de az előkészítő bizottság megvitatta és néhány észrevétellel kiegészítve magáévá tette.” Újraközölve továbbá: Tiszta beszéd (332–336) és Jégtörő gondolatok II. kötet (56–61) – ez utóbbi helyen ugyancsak Az erdélyi magyarokhoz címmel, Kolozsvár, 1937. augusztus 18. keltezéssel, a Virrasztás-ban megjelent bevezetővel.

 

 

 

Megnyitó beszéd a Vásárhelyi Találkozón*

Testvérek! Magyar férfiak!

Mint sziklára szállott hegyi madár, itt előttetek egy ember áll, aki az egyedüli valóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnan jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.

A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel, a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, aki népének szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogón és onnan követelték közösségük számára a honpolgári jogokat, embertestvéreik számára magyar és idegen elnyomóktól egyaránt az emberi szabadságot.

Kötelességszerűen ezt teszem én is.

Valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és forrongásban van valami nagy veszedelem, amely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.

Testvéreink, Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom e szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd, nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.

Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él!

Mi ennek a küzdő tömegnek önkéntesei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk össze az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.

A magányos gond és vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában látott először szót és betűt. Az erdélyi magyarság fiatal férfiai megértették a vívódás kiáltó szavát, megérezték, hogy cselekedni kell.

Az első cselekedet megtörtént.

Az erdélyi fiatal magyarság szellemiségének hordozói nagy számban jelentek meg a Vásárhelyi Találkozón. Megállapítom, hogy új helyzetünkben tizennyolc esztendő alatt mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában minden hatalmi és érdekbefolyástól függetlenül egybegyűljön az érett ifjúság, és a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.

Mind a két kísérletünk sikerrel járt.

Vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének ifjúsága átérzi a közös sors és nemzeti felismerés gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéleteket és a munkát gyengítő harcok mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű megnyilvánulásunk után rajtunk a felelősség, az összesen és egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból egy helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.

A közös nemzeti érdekek síkján a világnézeti harcoknak is el kell némulniuk.

S ha ennek a sorsszerű összefogásnak szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreérthetetlenül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet a társadalmi átformálódás megkíván.

Amikor ennek a munkának az elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg ez a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva ma már két ember sem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?

A leghelyesebbnek látszik visszamenni ahhoz a felfogáshoz, miszerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak s igazságok helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az igazi őrzői az erdélyi magyarságban? Elsősorban ettől függ, hogy milyen szellemi szemszögből tárgyaljuk jelenlegi helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.

Egy bizonyos: az erdélyi magyarság 80 százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőinknek elsősorban a nép az őrzője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunknak, népünknek megerősítése s megtartása céljából át kell formálódnia és erre a rétegre kell súlyt fektetnie.

Gondunk és törekvésünk, mely a nép felé irányul, teljes mértékben a munkásságé is. De viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így a nép és munkásság között a létkérdésekben eltűnik a választófal, amely a nemzeti erőket gyengítette ezelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át. Nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és a teljes közösség érzésével telítődik meg. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is elválasztják egymástól. Végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.

Három nap megbeszélései bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népünk előtt, és az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a nemzedéket fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népünknek. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy nem fog könnyűnek találtatni.

Hősnek kell lenni!

És miért ne lehetnétek, hiszen hősei az isteni törvény szerint minden népnek akadtak súlyos időkben!

 

 

A hivatkozás helye

Megnyitó beszéd a Vásárhelyi Találkozón. Brassói Lapok 1937. okt. 4. 208. sz. 1–2. Keltezése: 1937. október. Újraközölve: Hitel 1937. 3. sz. 173–174. – Hősökhöz, nehéz időben címmel; Virrasztás (299–303) – ugyancsak Hősökhöz, nehéz időben címmel, A „Vásárhelyi Találkozó” elnöki megnyitója alcímmel, Marosvásárhely, 1937. október 2. keltezéssel, néhány szövegváltoztatással; Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó (Bukarest, 1977. 151–154) – jelentős kihagyásokkal; Tiszta beszéd (337–339) – szintén kihagyásokkal; Jégtörő gondolatok II. kötet (62–65)) – szintén Hősökhöz, nehéz időben címmel, A Vásárhelyi Találkozó elnöki megnyitója alcímmel, Marosvásárhely, 1937. október 2. keltezéssel.

 

 

 

Eszméink és bajtársaink védelmében*

Kezdettől fogva emelkedett szempontok szerint igyekeztem végezni azt a munkát, mely az erdélyi fiatal magyar szellemiség összefogására irányult. Ezt a magatartásomat a Vásárhelyi Találkozó ifjúsága helyeselte és a magáévá tette. Ebből kifolyólag egyöntetű bizalmával tüntetett ki, hogy a Találkozó célkitűzéseit mindenekelőtt szolgáljam s azoknak megvalósítása fölött őrködjem.

Mindezek kötelességemmé teszik, hogy az erdélyi magyarság tagjaival közöljem a következőket:

1. A Vásárhelyi Találkozó előkészítő bizottsága kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy az ifjúság összefogási mozgalma nem irányul sem személyek ellen, sem meglévő magyar intézmények ellen, s így a magyar párt ellen sem. Ez nagyon természetes is volt, hiszen mi a magyar pártban olyan eszmei keretet látunk, amelyben mint egy népi közösség becsületes tagjai mindnyájan benne vagyunk: még úgy is, ha a párt vezetősége ezt bármelyikünkre vonatkozólag nem veszi tudomásul.

Azt is hangsúlyoztuk, minden lehető alkalommal, hogy az ifjúság semmiféle új politikai keretet nem kíván alakítani a maga célkitűzéseinek megvalósítására.

Nyílt és őszinte kijelentéseinek ellenére a magyar párt és hivatalos lapja túlzott aggodalommal nézte az ifjúság összefogási kísérletét. Tekintve a közéleti erkölcs bomladozását, mely társadalmunkat jellemzi: a párt vezetőségének ezt az aggodalmát megértettük s arra egy felemelkedett és erkölcsi alapon álló magatartással kívántunk válaszolni. Az ilyen értelmű választ az ország színe előtt megadta a Vásárhelyi Találkozó. Ezek után nyilatkozott meg a párt hivatalos lapja Tanulságok című cikkében. Ennek a megnyilatkozásnak egyik részét örömmel vettük. Ez a rész arra vonatkozott, hogy a Keleti Újság célkitűzéseinknek nagy részét azelőtt is hirdette és most is a magáévá teszi. Annál jobban elszomorított a Tanulságok c. cikknek az a része, mely a Találkozó előkészítő bizottságát azzal vádolta meg, hogy az összefogó ifjúság szellemi munkáját zavarosan és magyar szempontoknak meg nem felelő módon igyekezett irányítani. Ezzel kapcsolatban egy csoportra célzott, amely megjelent a Találkozón, és az előkészítő bizottság szándékai ellenére helyes irányba terelte a megbeszéléseket.

Ki kell jelentenem, hogy a Találkozó közössége előtt minden egyéni vélemény meghallgatásra talált, de sem egyének, sem pedig csoportok nem igyekeztek a közösségi erkölcs megsértésével véleményt erőszakolni az ifjúságra.

Megállapítom azt is, hogy az előkészítő bizottság célkitűzései, melyeket főbb irányelvekben már a Találkozó előtt nyilvánosságra hozott, teljes mértékben érvényesültek a háromnapos megbeszéléseken, s ezeknek a célkitűzéseknek a szellemét az ifjú közösség vita nélkül tette magáévá. Én, mint a bizottság elnöke, megnyitó beszédemben szintén félre nem érthető formában kinyilvánítottam azokat az alapelveket, amelyek az összefogás értelmezésére, a nemzeti önvédelem kérdésére és az erkölcsi alapon álló nemzeti demokráciára mutattak. Semmi szükség nem volt tehát arra, hogy az előkészítő bizottságot bárki erkölcsi magatartás vagy helyes magyar szempontok felé irányítsa.

Ezért kötelességszerűen visszautasítom a Keleti Újság erre vonatkozó beállítását.

2. A Vásárhelyi Találkozó határozatai között szerepel a következő két pont:

a) „A Vásárhelyi Találkozón megjelent magyar fiatalság az erkölcsi megigazulásban és a szellemi megnemesedésben, a nemzeti öntudat fokozásában és az alkotóerők becsületes összefogásában látja jövőnk egyedüli útját. Elítéli azt a szellemet, amely személyi torzsalkodásokkal, mindenki elgáncsolásával és az építő erők megbontásával akadályozza meg a kibontakozás útját.”

b) (A magyar sajtóra nézve.) „… Legyen mértéke a tárgyilagosságnak, őrizője a nép jövőbe vetett jogos reménységének, öntudatosítója népének, ápolója a közösség szellemének, mert szerepe mindenekelőtt a nemzet nevelése.”

A Vásárhelyi Találkozó megbeszéléseinek során, a sajtóról szóló vita folyamán, minden személyeskedő kritika elkerülése céljából a következő kijelentést tettem: „Azt az erkölcsi magatartást, melyet a Találkozó megbeszéléseinek során tanúsít, a sajtóra nézve is kötelezőnek tekintjük.”

Sajnálattal állapítom meg, hogy sem a fenti pontok szellemét, sem a mi erkölcsi magatartásunkat a Keleti Újság nem találta mindenben követendő példának. Sőt ezek ellen vétett a Tanulságok c. cikkének fentebb említett részében, de különösképpen abban a közleményében, amelyben Kacsó Sándorral személyeskedő és sértő csatározást folytat.

Kacsó Sándor, azon a fontos munkahelyen, ahol áll, a maga igaz meggyőződése szerint mindig hősiesen védte és szolgálta a magyarság érdekeit. Egyik példája azoknak a fiatal férfiaknak, akik önzetlenül cselekedték ezt. Magától értetődő volt, hogy az előkészítő bizottság egyik fontos tárgynak a kidolgozását és előadását kérte tőle. Az egyéni felelősség álláspontján állva mi minden egyéni megnyilatkozást gyanú nélkül és komolyan vettünk, hiszen ilyen felelős egyéni véleményekből kellett kialakítanunk a Találkozó közösségének határozatait. Mindenki legjobb hite és meggyőződése szerint hozta munkáját a közösség számára. A Találkozó minden határozata, egynek a kivételével, hosszas vita után alakult ki. Ez volt a sorsa a Kacsó Sándor határozati javaslatának is. Az a tény, hogy az ő határozati javaslata a többség részéről ellenkezésre talált, nem érinti az előadó erkölcsi személyét, és nem kisebbíti azt a munkát, melyet Kacsó éppen úgy, mint a többi előadó, a közösség szolgálatára teljesített. A Kacsó Sándor határozati javaslata éppen úgy vita alá kerülhetett volna, mint bármelyik másik javaslat. Tekintve azonban a tárgynak rendkívül megfontolandó és óvatosságra intő kezelését, én magam voltam az, aki a javaslat utáni szünetben azt az indítványt tettem, hogy a megbeszélések megnyitása után nyomban jelentkezzék valaki, és a vita mellőzésével kérjen bizottságot egy új határozati javaslat elkészítésére vonatkozólag. Kacsó Sándor nem csinált ebből egyéni sérelmet, hanem tovább is a közösség érdekeit kívánta szolgálni. Így elfogadta jelöltségét a határozati javaslatot megszövegező bizottságba, majd az elkészített javaslatot a közösség előtt felolvasta.

Amikor ez megtörtént, én mélyen megrendülve az igazi férfiasságnak ilyen példáján és a közösségi szolgálatnak ilyen áldozatos megnyilvánulásán, ünnepélyesen a következő bejelentést tettem:

„Mélyen megrendülve állapítom meg, hogy a mi közösségi munkánkban Kacsó Sándor olyan erkölcsi magatartást tanúsított, amely mindnyájunk előtt példa lehet.”

Ezt a bejelentésemet egyöntetű és tüntető lelkesedéssel tette magáévá a Találkozó közössége. S ezzel a mi részünkről, egy megtisztuló felemelkedésben, elintézést nyert az ügy.

Joggal vettem hát megütközéssel, hogy a Keleti Újság egy személyeskedő támadás anyagául választotta ezt a kérdést, melyet az ifjúság, felelősségének tudatában, még megbízható és ellenőrizhető megbeszélések keretében sem óhajtott vitába dobni.

Hangsúlyozom: kötelességet és felelősséget éreztem azért, hogy a fentieket nyilvánosságra hozzam.

Kérem a magyar olvasókat, hogy a Vásárhelyi Találkozó fenti álláspontját, a magyar közösség szolgálatának érdekében, ilyen értelemben vegyék tudomásul. A Találkozó minden résztvevőjét pedig felhívom arra, hogy a legmagasabb célok érdekében szerezzenek a munkahelyeiken érvényt ennek a szellemnek, és mindenki ápolja a bajtársi közösség védelmét.

 

A hivatkozás helye

Eszméink és bajtársainak védelmében. Ellenzék 1937. okt. 15. Keltezése: Kolozsvár, 1937. október 10. Újraközölve: Brassói Lapok 1937. okt. 18. 200. sz. 3.; Tiszta beszéd (340–343) és Jégtörő gondolatok II. kötet (71–75).

Az Országos Magyar Párt lapja, a Keleti Újság 1937. október 6-án közölt, Tanulságok című vezércikkében – miként előbb is – élesen támadta a Vásárhelyi Találkozót. Ezekre a támadásokra válaszolt Tamási Áron. Válaszcikkének bevezetője: „Az alább következő írásom erős vonatkozásban van azokkal a közleményekkel, amelyek a Vásárhelyi Találkozóval kapcsolatban a Keleti Újságban megjelentek. Így természetes volt, hogy írásomnak a közlésére először a Keleti Újság szerkesztőségét kértem fel. S bár hangsúlyoztam, hogy »méltányosnak és igazságosnak tartom, hogy a Vásárhelyi Találkozó nemzeti értékű célkitűzéseinek szolgálatára az erdélyi sajtó rendelkezésünkre álljon«: a szerkesztőség cikkemnek közlését mégis megtagadta. A visszautasítás azonban olyan barátságos formában történt, amely reményt nyújt nekem arra, hogy a jövőben az erdélyi magyarság ügyét mindnyájan emelkedett szempontok szerint szolgálhatjuk.”

 

 

 

Kitűzött zászló*

A nyár óta, amikor az erdélyi fiatal magyar szellemiség összefogásának reménye lehetőséggé változott, sehol és semmiféle formában egyénileg meg nem nyilatkoztam. Egy írónak, ki népének szenvedéseit és vágyait sűrűsítve és türelmetlenül hordozza magában, nem könnyű szigorú fegyelemmel hallgatni, amikor hitét és közösségi szolgálatát napról napra emésztő tűzzé igyekszik lobbantani a vád és a gyanú. De megtettem, mert a türelemben és a közösség szolgálatának alázatosságában is példát akartam mutatni. Fajtám iránti szerelmem és az emberi erkölcsbe vetett törhetetlen hitem tette lehetővé, hogy ez sikerült.

Most sem felelek semmi gyanúra és vádra, mely személyemet érte; de miért is felelnék, amikor hitemet és magatartásom helyességét mindenben igazolva látom. Inkább az örömet és a reményt akarom hirdetni, amely a Vásárhelyi Találkozó után szétáradott az erdélyi magyarság között; s fel akarom emelni a zászlót, amelyre felírtuk szolgálatunk jelszavait.

Mindezt annak a tudatában teszem, hogy írásom és szavam hitelében teljes, és tartalmában közösségi akaratot fejez ki. Igen: hitelét az író egyéni hitén túl az a bizalom teszi teljessé, mellyel a Találkozó résztvevői engem kitüntettek, vagy helyesebben: a legnemesebb értelemben megterheltek. S hogy tartalmi részében valóban közösségi akaratot fejez ki, arra nézve biztosíték a Vásárhelyi Találkozó minden határozata, hitvallása és szelleme, amelyet együtt és külön szolgálni kívánok, s amelynek hódító élete fölött, együtt és külön, őrködni fogok.

Jólesik, hogy éppen ennek a lapnak a hasábjain tehetem meg ezt a vallomást, s hogy ennek a lapnak olvasói előtt jelenthetem: munkánk, melyet a nemzeti egység és a jobb jövő megteremtésének jegyében kezdhettünk, első felvonásában teljes sikerrel járt. Jólesik, hiszen több mint másfél esztendeje, hogy ugyancsak ezen a helyen vetettem el szorongó álmaimnak magját. Egymásra találó és cselekvő erdélyi magyar ifjúságról álmodtam szorongva akkor, s álmaimnak nehezen nyiladozó útját azóta is gyöngéden egyengette ez a lap. S boldogan fűzhetem ehhez hozzá: örömmel láttuk a vásárhelyi megbeszélések alatt, és látjuk azóta is, hogy amiképpen mi a személyi és csoportérdekek mocsarából fel tudtunk emelkedni népünk arca elé, úgy tudott felemelkedni az erdélyi magyar sajtó java része is. Természetes mozdulata volt ez egy kisebbségi népnek, amely nehéz sorsában, a „lehet-e?” nagy kérdésének súlya alatt megviselve, végre egy fiatal sereget látott maga előtt, amelyben öröme telt. S joggal telt öröme, hiszen ennek a fiatal seregnek minden tagja önként és lelkiismeretének szavára jött, s őrhelyéről azokat a gondokat és rémeket hozta magában, melyeket maga a nép visel. Azokat a gondokat és rémeket, de azoknak megoldására és a megoldás szolgálatára azt a tiszta szívet és nyíltságot is, melyet mindig hordoz ez a nép.

Mélyen és bizonyossággal érzem, hogy a marosvásárhelyi három nap nemzeti és emberi ünnepe után mindenki szomjasan és megtárult érdeklődéssel figyeli további gondozó és útmutató szavunkat: és várja a tetteket is, amelyek gyümölcsöt érlelhetnek a mindennapi élet küzdelmeiből.

Az „egy test és egy lélek nagy akaratának”, mely hitvallásunk záloga, teljessé és erőssé kell lennie az erdélyi magyarságban. Ezzel az akarattal kell vallani és beteljesíteni azokat az erkölcsi, nemzeti és társadalmi törvényeket, melyeket a Vásárhelyi Találkozó érett ifjúsága egységes rendszerbe foglalt és odahelyezett népe elé, mint a méltó élet eligazító és útmutató szabályait. Ezeket a szabályokat, áttekinthető rendszer keretében, ennek a lapnak az olvasóközönsége is e lap hasábjairól meg fogja ismerni. Addig is azonban néhány pont előtérbe állításával jelezni kívánom azt az irányvonalat és szellemi magatartást, melyet a Vásárhelyi Találkozó 187 ifjú résztvevője egységesen vallott és vállalt.

1. A közép-európai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, melynek a romániai magyarság is alkotó része.

2. A romániai magyarság és annak itt (Marosvásárhelyen) összegyűlt ifjúsága a román néppel való testvéri együttélés és megbékülés szükségességét vallja, és ennek megteremtésére őszinte készségét és tiszta szándékát hangsúlyozza. Teszi ezt annál is inkább, mert meggyőződése szerint a román és magyar népre a Duna-medencében magasabb rendű közös hivatás vár.

3. A román nép és a romániai magyarság közötti békés együttélésnek mindenekelőtt álló feltétele az, hogy az állam biztosítsa a magyarság népkisebbségi jogait, úgy is, mint állampolgársági egyedeknek, s úgy is, mint nemzeti közösségnek.

4. Az erdélyi magyar népkisebbségi élet irányítása csakis a keresztény erkölcsi és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhetik.

5. A Vásárhelyi Találkozón megjelent magyar fiatalság az erkölcsi megigazulásban és szellemi megnemesedésben, a nemzeti öntudat fokozásában és az alkotóerők becsületes összefogásában látja jövőnk egyedüli útját. Elítéli azt a szellemet, amely személyi torzsalkodásokkal, mindenki elgáncsolásával és az építő erők megbontásával akadályozza meg a kibontakozás útját.

Az én meggyőződésem szerint is a Találkozó egyik történelmi jelentőségű cselekménye az volt, hogy a közös sors kihangsúlyozására és a nemzeti érdekek védelmére létrejött a munkásság szellemiségének Vásárhelyen megjelent képviselőivel a szövetség. Ebben a szövetségben a nemzeti eszmék és a keresztény erkölcs hirdetői kimondták, hogy:

„Valljuk, hogy életünkben a krisztusi elvek és tanítások alapján a szociális igazságnak érvényesülnie kell, és vállaljuk a közösséget a munkássággal a kizsákmányoló tőke elleni küzdelemben”.

A munkásszellemiségnek megjelent képviselői pedig vallomást tettek arra, hogy:

„A munkásság első parancsolatának tekintjük együttesen küzdeni az egész romániai magyarsággal a nemzeti jogainkat biztosító demokratikus jogokért. Így elsősorban a szervezkedési, gyülekezési és szólásszabadságért, az ostromállapot és a cenzúra hatályon kívül helyezéséért, amelyek nagyrészt gátolják a munkásság nemzeti, gazdasági és politikai védelmének szervezkedési lehetőségeit. Közkegyelemért a nemzeti és emberi jogok védelmi harcában börtönbe jutott politikai foglyok részére.”

Újból hangsúlyozni kívánom, hogy azok a pontok, amelyeket a fentiekben idéztem, csak kiragadott részek abból a rendszerből, melyet a Vásárhelyi Találkozó ifjúsága kisebbségi életünk helyes gondozásának és szolgálatának céljából létrehozott. Mindenekelőtt utalni kívántam ezekkel a részekkel arra, hogy a Vásárhelyi Találkozó miben volt történelmi jelentőségű és miben volt forradalmi.

Történelmi jelentőségű volt abban, hogy az erdélyi magyarság egységét végre olyan szempontok szerint fogalmazta meg, amelyek egy néphez s ennek a népnek nemzeti és emberi harcához egyedül méltóak. Ennek az egységnek felemelkedett eszmei arca már nem egyéni érdekeket, nem csoportok érdekeit, sőt nem különböző alakulatok és rétegek érdekeit mutatja, hanem az egészét együttvéve.

Az erdélyi fiatal magyar szellemiség számára ez és ilyen a nemzeti egység. S nem titkolja ez a fiatalság: ennek az egységnek eszményi értéke csak akkor válik igazán nemzeti erővé, ha társadalmunkat ennek jegyében át tudjuk alakítani. Elhatározásunk és munkavállalásunk megvan erre, de minden magyar ember segítségére van szükségünk. Ezért erről a helyről is felhívom a magyar közösség tagjait, hogy tegyék magukévá a nemzeti egység ilyen értelmezését, és a maga munkahelyén mindenki szolgálja annak megvalósítását.

És végül hadd mutassak rá, hogy a Vásárhelyi Találkozó miben volt forradalmi. Tisztában vagyok azzal, hogy az erdélyi magyarság háború utáni életében határkövet teszek le, amikor leírom ezt a szót. Hitemben megerősödve és népünknek jövendő jobb sorsában megnyugodva teszem ezt, és boldog vagyok, hogy bejelenthetem az erdélyi magyar ifjúság erkölcsi forradalmát. Mi, akik tizennyolc esztendőn keresztül napról napra láttuk a személyi torzsalkodások elundorító fortyogását, és láttuk megbénító veszedelemmé nőni a nemzeti erkölcs hiányában a pocsolyát: mi száznyolcvanheten felemelkedve az erdélyi föld és népünk arca elé, visszaadtuk „a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét”.

Ennél szebb forradalmat ebben a tévelygő emberi korban nem csinált még ifjúság.

 

 

A hivatkozás helye

Kitűzött zászló. Brassói Lapok 1937. okt. 17. 219. sz. 1–2. Keltezése: Kolozsvár, 1937. október 9. Újraközölve: Virrasztás (312–317); Tiszta beszéd (343–347) – lényeges kihagyással; Jégtörő gondolatok II. kötet (66–70).

 

 

 

Tíz nap Szlovenszkón*

Egy irodalmi vándorút alkalmából tíz napot töltöttem Szlovenszkón. Akikkel együtt jártam, négy erdélyi író volt: Ligeti Ernő, Kacsó Sándor, Molter Károly és Szentimrei Jenő; s díszítőnek és színesítőnek egy ismert erdélyi előadó-művésznő: Sz. Ferenczi Zsizsi.

Ebből az összeállításból, amely éppen úgy volt öntudatos egybeállás, mint amennyire önmagától adódott: világosan kitetszik, hogy elsősorban nem az erdélyi irodalmat akartuk helybe szállítani a szlovenszkói magyarságnak, hanem inkább azt a szellemi magatartást próbáltuk megismertetni velük, amelyet történelmi vonatkozásánál fogva, nemkülönben születési és lakóhelyünknél fogva, emlegetünk erdélyinek.

Ha ez sikerült, akkor utunk egyik eredményét elértük.

A másik eredménye a tapasztalat, melyet a csehszlovákiai magyarságról mint államalkotó kisebbségről és mint magában véve egységes magyar néptömegről szereztünk.

Nem voltam közömbös, különösen az utóbbi esztendőkben, ennek a magyarságnak életét illetőleg. Egyformán és nagyon érdekelt az a magatartása, mellyel életét – gazdasági, közművelődési és politikai vonatkozásban – biztosítani óhajtotta az új állam keretei között; s az a szellemi felfogás és öntudat, amellyel az ő külön társadalmát és nemzetiségi értékeit igyekszik megtartani és fenntartani. Törekedtem arra, hogy a korábbi, idevágó olvasmányaim és a személyi természetű tájékoztatások ne befolyásoljanak. Gondolom, ez sikerült is, mert a kép, melyet tíznapi sűrű érintkezés és rohanás után magamban őrzök: az olvasmányokból és a tájékoztatásokból szellemi tartalmat és színt nem hordoz magában és magán.

Alapvető dolog, hogy a táj erős hatással van azokra, akik nemzedékeken keresztül benne élnek: fizikailag és lelkileg egyaránt bélyeget nyom az élő emberre. Mélyen és megközelítő biztonsággal a magam számára csak a Székelyfölddel kapcsolatban tudtam ezt megállapítani. Reméltem, hogy a Felvidéken is fel tudom fedezni majd azt az uralkodó vonást, melyet a föld vésett emberi jellembe. Ebben a reményemben csalódtam. Egyelőre nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy mi lehet ennek az oka: az én érzékeim működnek-e rosszul vagy a csehszlovákiai mai magyarság olyan más és sokkal erősebb hatásnak van kitéve, mely a táj hatását teljesen közömbösíti.

Azt hiszem, erről az utóbbiról lehet szó.

Kassa és Losonc között dúl a tájromantika: Jókai ha nem regényt, hanem földet alkotott volna, bátran lehetne az ő műve. Lévától nyugatra, Pozsony felé, zorddá és kietlenné vadul ez a romantika. Mese vagy bölcs történet sehol nincs: néhány szakaszos vers van, kísértetelbeszélés vagy éppenséggel szerelmi rémtörténet.

Mindebből semmi nincs az emberekben.

A sajátos cseh demokrácia sokkal jobban hatott az ottani magyarságra, mint a táj romantikus hősiessége. És jobban hatott a közeli Európa is, amely a saját örök értékein olyan hivalkodva járja ma és egyszerre az összes „modern” táncokat.

A csehszlovák demokrácia hatása az ottani magyarságra igen nagy mértékű, és őszintén megmondom a magam véleményét: a magyar közösségre nézve igen veszedelmes. Emberek akadnak, igen szép számmal, akik látszólagos hasznát és biztos kényelmét látják ennek a sajátos európai bánásmódnak, de a nemzeti közösség erejét megbontotta, és olyan mértékben gyengítette meg, hogy bennem emiatt a legfájdalmasabb aggodalmak ébredtek. Az a hitem ugyanis, hogy az egyéni boldogulás feltétlenül önzés és gyávaság, ha az a nemzeti közösség egyetemes érdekein kívül történik. Ott pedig ez történik.

Ez a felfogás politikai magatartássá alakult már: reálpolitikának, máskor „aktivizmusnak” nevezik. Igen sok okos és tehetséges embert láttam, akik jóindulatú meggyőződéssel vállalják ezt a magatartást. Azt hiszem, olyan tévedésben élnek, amelyre az eredmény és az idő figyelmeztetni fogja őket. Ha komolyan mérleget csinálnak maguknak, ahogy én önmagam előtt megcsináltam, rá fognak jönni, hogy ennek a politikai felfogásnak már idáig is több kára van, mint amennyi haszna. Hiszen a magyarság érzelmi és sorsszerű egységét máris annyira megbontotta, hogy én nem találtam tíz magyar embert, aki hallgatva egyetértett volna, s kimagyarázkodások után is csak rövid ideig.

Mindebből nem következik az, mintha védeni és helyeselni akarnám azt a „nemzetinek” nevezett politikai elgondolást, mely az ottani magyar párt keretein belül húzódik meg, és megvetéssel beszél a magyarság másik és igen erős rétegéről. Igaza csak akkor lenne, ha a magyar társadalmat olyan demokratikus társadalommá akarná átalakítani, mint az az idegen társadalom, amely vonzza a másik réteget.

Erre a belső átalakításra kéne szövetkeznie magyar pártinak és aktivistának: gondolom, akkor megszületnék és erőssé válnék az az egység, mely egyéni boldogulásokat is biztosítani tudna, s azontúl pedig megőrizné a nemzeti értékeket, s megteremtené a közösségi öntudatot, mely nélkül semmiféle közösségnek jövője nincs.

 

 

A hivatkozás helye

Tíz nap Szlovenszkón. Korunk 1938. 1. sz. 53–54. Újraközölve: Tiszta beszéd (346–348); Jégtörő gondolatok II. kötet (76–78).

1937 novemberében és decemberében Tamási Áron Kacsó Sándorral, Ligeti Ernővel, Molter Károllyal, Szentimrei Jenővel és Szentimreiné Ferenczi Zsizsi előadóművésznővel együtt a Vásárhelyi Találkozó eszméit népszerűsítő felolvasósorozaton vett részt az akkori Csehszlovákiában: Kassán, Losoncon, Léván, Pozsonyban, Érsekújváron, Rimaszombaton, Beregszászon, Munkácson és Ungváron. Ebből az alkalomból a Magyar Nap 1937. dec. 5-i száma közölte Tamási és Kacsó Sándor Mi a titka a Vásárhelyi Találkozón létrejött egységnek? című nyilatkozatát.

 

 

 

Kovács György: Erdélyi tél*

Egy időben erős divat volt, hogy a meginduló író könyve elé valamelyik nevesebb ember előszót írjon. Ma nem olyan általános ez a szokás, de előfordul, hogy a könyvet előszóban ajánlja és dicséri egy másik szakmabéli. Az ajánlásnak ezt a formáját nem tartom helyénvalónak. Egyrészt azért nem, mert bizonyos üzletszerűség tapad hozzá, mely nem az író dolga, hanem a kiadó hivatása. Másrészt azért sem, mert a polgári olvasóközönség ma már olyan „tudós”, hogy a könyvet nemcsak helyesen értékelni tudja, hanem az író kifejezőeszközei dolgában is otthonos, s így a mondanivalót magyarázat nélkül is jól megérti.

Más kérdés azonban rövid és helytálló arcképet festeni valakiről, aki elég elszánt és bogaras ahhoz, hogy megélhetését szorosan összefűzze elhivatottságával, s magát és hozzátartozóit abból akarja eltartani, hogy nem alkuszik meg.

Tudomásul kell venni, hogy ilyen emberek vannak, bár kérdés az, hogy a polgári társadalom mai formájában megérdemli-e az ilyen embereket. Vegyük úgy, hogy nem társadalmi osztályoknak írunk, hanem embereknek, akik elégedetlenül élnek osztályok keretein belül és kívül, s akiknek ha nincs is módjukban egy emberibb közösség létrehozásán munkálkodni, de legalább vágyódnak ilyen után.

Nem kételkedem abban, hogy ezek az emberek tiszteletükkel és megbecsülésükkel éppen úgy odaállnak e könyv fiatal szerzője mellé is, mint más arra érdemesült gondolkodó és építő mellé.

Nehéz és küzdelmes élet áll a háta mögött ennek az írónak, pedig gyermekember még, huszonhét esztendős. S hát még előtte! De bírja, ez a fontos; és nyugodtan el lehet mondani róla, a mai embertördelő világban, hogy lelkileg teljesen töretlen. Kicsi székely faluban született, ahol kálvinista pap volt az édesapja. Korán elveszítette édesapját, de a gyermekkor és az ifjúság nehéz esztendein áldozatok nélkül tudott átvergődni: eszményeit szeplők és árulás nélkül mentette ki a mindennapi küzdelmekből, s ápolni tudta a hitét, hogy jobb embert és jövőt bíróbb erdélyi magyarságot kell nevelni.

A falusi értelmiség vívódó és esendő rétegéből jött, s ma is közelről látja s magában érzi ezeknek az embereknek sorsát. Emberi hitele van arra, hogy ezt a világot elénk tárja; hibáit és erényeit, mint közíró és mint regényíró, megmutassa.

Az erdélyi magyarságot át kell formálni, hogy a változott viszonyok között is elviselhető módon meg tudjon élni. Ebben az átformálásban a falusi értelmiségnek döntő szerepe van. Irodalmon túl népi, sőt nemzeti feladatot teljesít, aki jobb értelmiségi réteget nevel falvainkban, s ennek a jobb értelmiségnek teendőket és utat mutat.

Így lesz az irodalomból közösséget formáló nemzeti erő, s a nép létfenntartási ösztöne így választ ki magából nevelőket. Nemcsak lelkiismeretbéli dolog, hanem jobb és biztosabb életünk ügye is, hogy ki-ki a maga módján részt vegyen ebben a munkában.

 

 

A hivatkozás helye

Kovács György: Erdélyi tél. Előszó a regényhez, melyet Cserépfalvi Imre adott ki Budapesten, 1938-ban. Újraközölve: Tiszta beszéd (350–351); Jégtörő gondolatok II. kötet (86–87).

 

 

 

Menedékünk: a lelki közösség*

 

1

Nincsen gondolkozó magyar ember Erdélyben, ki ezekben az időkben ne érezne mélységes szorongást. Mindnyájan olyan idegállapotban élünk, amely fokozott mértékben kívánná meg gondjainknak és gondolatainknak nyilvános közlését s egyéni és közösségi kérdéseinknek a nyílt és őszinte megtárgyalását. Mindenekfelett tiszteletben tartjuk az új államvezetés intézkedéseit, amelyek lehetetlenné tették, hogy pártszerű összejöveteleken vagy más gyülekezéseken erdélyi magyar népünk életkérdéseiről beszélhessünk. Aminthogy húsz esztendőn keresztül mindig és mindenben megmutattuk, hogy állampolgári kötelezettségeinket komolyan vesszük és teljesítjük, bár lépten-nyomon éreznünk kellett, hogy eme kötelezettségek hiánytalan teljesítése közben sem tudjuk soha felküzdeni magunkat az első osztályú állampolgárok vonalába.

Egy percre sem hittük azonban és nem hisszük most sem, hogy ez a törekvésünk sikertelen marad. Ennek a sikernek két előfeltétele van. Mindenekelőtt az erdélyi magyar sajtót belülről és kívülről egyaránt alkalmassá kell tenni arra, hogy másfajta nyilvánosság hiányában ez a sajtó hangot adhasson az erdélyi magyarság szavának, amely építő, de éppen erre az építésre támaszkodva közösségi és egyéni jogaiért eltökélten küzd. A második előfeltétele ennek a sikernek, hogy úgy a kormány, mint az ő irányítása alatt levő hivatalos közegek vegyék komolyan a közös építésre felajánlott erőt és munkát, s viszonzásul ezért az erőért és munkáért juttassanak olyan helyzetbe minket, amelyben az állampolgári és népi jogaink nem lesznek többé koldulás tárgya.

Azt mondottam, hogy az erdélyi magyar sajtót belülről és kívülről egyaránt alkalmassá kell tenni arra, hogy ne csak magyarul íródjék, hanem tükrözze is ennek a magyarságnak érzelmi és gondolatvilágát. Sajnos egy idő óta és nagyon kevés esettől eltekintve ezt nem mondhatjuk a sajtóról. Ha csupán a magam nevében mondanám ezt, egy kézlegyintéssel talán minden oldalról elintézhető volna, de tömegek elégedetlenségét nem lehet következmények nélkül figyelmen kívül hagyni. S ezek a következmények máris mutatkoznak abban, hogy a sajtónk jó része és a magyarság között lelki szétszakadás mutatkozik. Természetesen magyarságnak és sajtónak közös akarata az, hogy szegény viszonyainkhoz mérten megélhető sajtónk legyen, de ez a közös akarat megbomlik rögtön, ha a sajtónak üzleti vagy más szempontból olyan áldozatokat kell hoznia, amelyekben elsikkad a magyar közösség hangja és akarata. Mindnyájan figyelemmel olvastuk például, hogy a kisebbségi újságírók nevében a szervezet elnöke ennek a sajtónak hűségéről biztosította az illetékes miniszter urat, s mindössze annyit kért tőle, hogy az „idegen” megkülönböztetést vegyék le rólunk. Én nem osztom azt a véleményt, hogy felelős ember felelős helyen ezzel az egyetlen és általánosságban mozgó érzelmi kéréssel álljon elő. A hang és a magatartás nem az enyém és nem a kisebbségi tömegé, mert mi sohasem vettük és sohasem vesszük tudomásul azt, hogy „idegenek” vagyunk ezen a földön. A mi sajtónknak másfajta rakásba hordható gondjai is vannak, amelyeket ilyen alkalommal és adatszerűen fel kell tárni; s hogy kívánság vagy követelés formájában kell-e ezt cselekedni, az már magatartás dolga. Ezzel kapcsolatban ugyancsak figyelmesen olvastuk a sajtóminiszter úr kétrendbeli beszédét, melyben az elismerés legzavartalanabb hangján emlékezett meg a kisebbségi sajtóról. Dicséretére felhozta, hogy az utóbbi és történelminek mondott időkben ez a kisebbségi sajtó egyetlen hanggal sem jelentkezett, amely sérthette volna az összhangot. Jól viselte magát ez a vendégsajtó, de nincs is semmi oka az ellenkezőjére, hiszen mindent megkap, ami vendégeknek kijár. Mindez magyarul annyit jelent, hogy mi a sajtónkkal együtt vendégek vagyunk itt, s a vendégnek pedig csak egyhez van joga: jól viselkedni. Ezt a gondolkodást öntudatos erdélyi magyar ember sohasem vállalja, s így erről a dicséretről még akkor is lemondana, ha azt a magyar sajtó magáévá is tenné. Igaz, nem bontotta meg az összhangot a magyar sajtó, de ami lényegesebb: nem bontották meg a magyar tömegek sem. Azonban nem a vendég illendő magaviselete volt ez, hanem a józan és okos belátása annak, hogy egy államnak vagyunk a polgárai, együtt és a közös jólét érdekében kell élnünk és cselekednünk. A vendég ki van szolgáltatva a házigazdának: vagy jól viselkedik, vagy eltávozik a háztól. Mi azonban otthon vagyunk, és ha történelmi időkben megtaláljuk az egyetlen helyes utat, azt nem illendőségből, hanem öntudatosan cselekedjük. Ezért nem dicséret jár, hanem egyenlő jog.

Röviden és nagyjából csak gondolatmenetet adtam arra vonatkozólag, hogy az erdélyi magyar sajtót kívülről miképpen lehetne alkalmassá tenni arra, hogy ne csak magyarul legyen írva, hanem tükrözze is ennek a magyarságnak érzelmi és gondolatvilágát.

Ami pedig a belső munkát illeti, szintén hasonló nyíltsággal kell szólni erről. Ezt annál inkább megtehetem, mert egy percre sem kételkedem abban, hogy a mutatkozó szakadékot a sajtó és közönsége között belső bajok indították volna útnak. Bár lelkiismeretes és figyelmes vizsgálódás után is nem tudom hangtalanul elviselni azt az észrevételemet, hogy magyar újságjaink nagy része nemzeti közösségünk ügyének szolgálatában még addig a határig sem megy el, ameddig a törvényes intézkedések azt lehetővé tennék. Aki sohasem mulasztotta el az örömet és a boldog elismerést, ha ennek a sajtónak olyan munkásai, mint Krenner Miklós vagy Kacsó Sándor férfias bátorsággal nem egyéni, hanem közösségi jogokért küzdöttek: az lelkiismeretének szavára hallgatva aggodalmának is kifejezést adhat. Úgy látom, hogy amikor közösségi küzdelmeinknek szinte egyetlen fegyvere a sajtó, akkor ez, bizonyára létezésének túlzottan aggodalmaskodó védelmében, a kelleténél nagyobb óvatossággal válogatja össze anyagát és fogalmazza meg mondanivalóit. Elmulasztja azt is, hogy az üzleti elgondolások felett összeegyeztesse azokat a törekvéseit, amelyek nemzeti közösségünk védelmét szolgálják. Ha valaha, úgy valóban itt van az ideje annak, hogy idézzem a Vásárhelyi Találkozó egyöntetű véleményét és határozatát, amely kimondja: „(…) a kisebbségi sorsban a sajtó csak úgy teljesíti kötelességét, ha az önvédelmi egység, példa és tanítás napi megnyilvánulása. Nemzeti érdekeink megparancsolják, hogy a magyar népkisebbség létérdekeit érintő döntő kérdésekben teljesen azonos álláspontot foglaljon el.” Mindazok, akik ezt az utat látták helyesnek és látják ma is, kötelességszerű munkának tartanák, ha az újságíró-szervezet, jogos megélhetési érdekei mellett, ezzel a kérdéssel is foglalkoznék és kimondaná, hogy kiadót és újságírót erkölcsileg egyaránt kötelez ez a szellemi magatartás. Már semmi jel nincsen arra, hogy akár a szervezet, akár az egyes lapkiadók ez idő szerint effélére gondolnának, mégis hinnünk kell abban, hogy a készülő időben érik az összehangolás testvéri gondolata.

Ma azonban még az a legszerencsésebb helyzet, ha az egyik lap szigorú tárgyilagossággal tekint el a másiknak a feje, illetőleg fejléce felett. De még ilyenkor is fel lehet fedezni a szabad verseny elromlott formáját, amely kizárólag anyagi természetű, bár sajtóról lévén szó, inkább illenék a színvonalért és a szellemi tartalomért való versengés. Sajnos bizonyos mértékig meg kell értenünk az anyagi küszködésnek azt a formáját is, mely az egymás gyöngítéséhez vezet, hiszen szegény a magyarság: olvasót és előfizetőt csak abból a kicsi rétegből lehet szerezni, amelyre minden magyar sajtótermék támaszkodik. Azt hiszik lapjaink, hogy ebben a versenyben úgy lehet győzni, ha egyrészt csak bizonyos társadalmi rétegek felfogását képviselik, s másrészt pedig ha rémregényszerű, olcsó olvasmányokkal csigázzák az olvasót. Így aztán az a legértékesebb olvasóréteg, amely újságján keresztül tulajdonképpen a közvéleményt formálja, egyik újságban sem találja meg az egész magyarságot átfogó lelki tartalmat.

Bizonyos, hogy hibás és egészségtelen az a kisebbségi társadalom, amelynek ilyen sajtója van. Nagy kérdés, hogy a hibákat és a betegséget hol és milyen módszerrel kell gyógyítani. S legfőképpen: hol kell elkezdeni ezt a gyógyítást. Sajtónk mutasson-e először példát arra a testvéri összehangolásra, mely a kisebbségi népközösség életében feltétlenül szükséges: avagy először magát a társadalmat kell úgy átformálni, hogy a sajtó még akkor se tehessen mást, ha akarna? A Vásárhelyi Találkozó úgy felelt erre a kérdésre, hogy a kisebbségi társadalom átalakításán van a hangsúly. Ennek az átformálásnak minden elképzelhető nevelőeszközzel kell történnie, így tehát a sajtónak ebben igen lényeges szerepe van. Mi, a Találkozó szellemi közössége boldogan láttuk, hogy különösen két olyan lap, amely országos viszonylatban is népszerűséget és megbízhatóságot jelent, magáévá tette ezt a gondolatot. Sajnos a mi osztályokra tagozott társadalmunk, melyet még világnézeti harcok is szaggattak és szaggatnak most is, sokkal merevebbnek bizonyult, semhogy az eddigi életharc le tudta volna bontani ezt a tagozottságot és háttérbe tudta volna állítani a világnézeti harcokat. Kétségtelen azonban, hogy az utóbbi egy esztendő alatt több eredmény mutatkozott ezen a téren, mint azelőtt tizenkilenc esztendőn keresztül. Ezt az eredményt egyrészt az érlelő időnek s másrészt a Találkozó szellemi hatásának köszönhetjük. Ennek a szellemi hatásnak a légkörében mennyire feltűnt és milyen eseményt jelentett két olyan sajnálatos mozzanat, amely azelőtt gyakrabban megszokott és feltűnés nélküli dolog volt. Az egyik ilyen esemény a Találkozó szellemi közösségében történt, amikor ennek a szellemi közösségnek az őrei olyan elvi magatartást utasítottak vissza, amely nemzeti kisebbségünk érdekeivel nem volt összeegyeztethető. Meg kellett tennünk ezt, bár olyan küzdőtársunkat érte legérzékenyebben ez a visszautasítás, akit emberileg mindig és ma is sokra becsülünk. A másik szomorú dolog is ezzel kapcsolatosan történt: nevezetesen az egyik kolozsvári reggeli újság, mely kezdettől fogva nehéz szívvel viselte a Találkozó szellemét, a mi visszautasító cselekedetünkben a Találkozó sikertelenségét, sőt halálát vélte felfedezni. Mélységesen elszomorított minket ez a halottá nyilvánítás, hiszen a Találkozó szelleme soha senki ellen nem irányult, hanem a nemzeti védelem érdekében társadalmi összefogást hirdetett, s ami munkát végzett, azt az egész közösség javára, teljesen önzetlenül végezte. Ebben a támadásban a régi és egyöntetűen elítélt harcmodort láttuk, s bár minden erkölcsi jogunk meglett volna és megvan arra, hogy felháborodva utasítsunk vissza az ilyen bomlasztó támadást, a közösségi szellem és munka érdekében mi mégis csupán egy felvilágosító közleményt tettünk közzé.

Mind a két eljárás a Találkozó szellemében történt. S most, amikor e szellem védelmének és kívánatos érvényesülésének gondja a megbízás felelősségével egyedül az enyém, tartozom a nyilvánosságnak és főleg a Találkozó szellemi közösségének azzal a kijelentéssel, hogy éberen és legjobb meggyőződéssel fogom hordozni ezt a gondot. A hivatás mellett, mely egyedül az irodalomhoz köt, magamra vállaltam ezt a kötelességet is, mely mindenekfelett arra kötelez engem, hogy a Találkozó átfogó és építő szellemét jobbra és balfelé egyaránt védelmezzem. Annál eltökéltebben cselekedhetem ezt, mert ezekben az időkben jobban meg vagyok győződve, mint bármikor eddigelé, hogy az eljövendő nemzeti küzdelemben mindenkire szükségünk van. Soha le nem mondunk arról a lelki közösségről, amely a nevelő értelmiség mellett, mint erős és egységes nemzeti testet, a földműves réteget és a munkásságot öleli össze.

 

2

Néhány héttel ezelőtt Lelki közösség cím alatt az erdélyi magyarság öntudatának kérdését vetettem fel, s ezzel kapcsolatosan főleg itteni magyar sajtónk állapotával foglalkoztam. Közvetlenül nem a sajtóban és nem az őszintén beszélő íróban kell keresni a magyarázatát annak, hogy ez a kérdés felvetődött és megfontolandó visszhangra talált. Az ország új rendje lehetetlenné tette számunkra, hogy népünk általános kérdéseiről máshol és más formában megnyilatkozhassunk, mint egyedül a sajtóban és az írott betű formájában. Ezt az egyetlen megnyilatkozási lehetőséget is igen sok tekintetben súlyosan korlátozta.

Ilyen körülmények között nem volt és nem is lehetett más a célom, mint hogy közös erővel és együttes jóindulattal segítsünk azokon a hibákon, amelyeket mutat az erdélyi magyar sajtó, s amelyeken az adott keretek között is lehet segíteni. Ezeknek a hibáknak túlnyomó része nem belső eredetű, s ennek a felfogásomnak a kormányzati rendszer és az illetékes sajtóminiszter úr felé olyan formában adtam hangot, amelyben a komoly tisztelet mellett a magyar öntudat nyíltan jutott kifejezésre.

Jellemzőnek tartom, hogy azokban a megnyilatkozásokban, amelyek írásban vagy szóban cikkemet a sajtó munkásai részéről követték, a magyar öntudatnak ezt a hangját nem vette fel senki. Egyedül Kacsó Sándor volt az, aki lelkiismereti kérdést csinált az ügyből, s vívódás és aggodalmak között kereste a jobb utat. Az alkalmasabbat arra, hogy sajtó és újságíró több eredménnyel és kielégítőbb módon szolgálhassa az erdélyi magyar közösség ügyét. A népszerűtlenségért, melyet a sajtónk berkeiben általában szereztem enyhe bírálatommal és segítő szándékommal, teljes mértékben kárpótolt Kacsónak a cikke. Különösképpen írásának az a része, melyben az én szándékomnak is megfelelőleg a következőket írja: „Nem adtuk fel a reményt, hogy sikerül meggyőznünk az új kormányzati rendszert a kisebbségi sajtó kisebbségi ügyekben való szabadságának szükségességéről. Tudjuk, meg kell győznünk az országos cenzúrahivatalt is, hogy az a szabadság, melyet ügyeinknek a tárgyalására adnia kell, nem fajul káros szabadossággá, mert kijártuk már a higgadtság és az előrelátás magasiskoláit, s a kormányzattal együtt valljuk, hogy nyugtalanságok keltésére, hisztériák táplálására semmi szükségünk nincs… És meg kell győznünk az állami szerkesztőséget is, amely a belső és külső propaganda érdekében teljesen azonos igényekkel és követelésekkel lép fel velünk és a vidéki román lapokkal szemben, hogy ezen az úton nem éri el célját a magyar lapok magyar olvasótömegeinél, mert a román szemmel és szellemmel megfogalmazott közlemények távol esnek a magyar tömegektől, s éppen ezért nincs hitelük. A hivatalos kelletés így az ellenkező eredményre jut, mint amit elérni óhajtott.”

Ha valamiben bizonyos lehetek, akkor abban bizonyos vagyok, hogy közérdekű ügyet szolgálni és előbbre vinni csak ilyen nyílt és férfias magatartással lehet. Ebben a véleményben sem Kacsó, sem más, sem én nem maradunk soha önmagunkra. Sőt a magyar olvasótömegek mellett az illetékes kormányzati rendszer is csak ezt a hangot becsülheti és tarthatja megbízhatónak abban az építésben, amely mindnyájunk itteni életével kapcsolatos. Annál is inkább értékelnie kell ezt a magatartást, mert lehetnek közöttünk, magyarok között felfogásbeli ellentétek, de olyan kérdésekben, melyek egész népünk sorsát érintik, a magyar öntudat és az emberi becsület mindig eggyé fog kovácsolni minket.

Természetesen ezt a szükséges és építő egységet nap nap után ápolnunk kell magunk között, éltető és nehezebb időkben egyaránt. Meg kell keresnünk az utat és nyíltan rá kell mutatnunk: ez az az út, amelyen az ország ügye és a kisebbségek ügye a közös jólét érdekében találkozhatik s ennek a közös jólétnek együttes szolgálatában eggyé is válhatik. Ez idő szerint úgy látszik, hogy a román kormányzat még nem határozta el magát arra, hogy megkérdezze tőlünk: melyik az az út, amelyet a magyarság velünk együtt járni akar és egészségesen tud is járni? Most megalakult azonban a Nemzeti Újjászületés Arcvonala címen Románia egyetlen és kormányzó pártja; a múltkorában pedig a romániai németek Népközössége tartott Temesváron gyűlést. Mind a kettő olyan jel, amely bennünk is, aggodalmakkal teli és gondolkozó magyarokban sürgető módon táplálja azt a vágyat és óhajt, hogy valamilyen formában alakuljon meg az erdélyi magyarság népképviselete is. Talán hamarosan eljön az idő, amikor ez a mi óhajtásunk közös akarattá válik: a kormányzat és a magyarság közös akaratává.

Nagy kérdés azonban, hogy milyen módon és milyen eszközökkel táplálhatjuk a magyarságnak ezt a vágyát, hiszen az előkészület és a megvitatás lehetősége semmiféle formában nincs meg a számunkra. Ha ezen gondolkozunk, egyszerre súlyosabban és határozottabban emelkedik elénk a jelentősége mindannak, amit a Kacsó cikkéből fentebb idéztem. Vagyis a kormányzatnak és a kormányzat utasítására az állami szerkesztőségnek s úgyszintén az országos cenzúrahivatalnak lehetőséget kéne adnia arra, hogy sajtónk az itteni magyarság ügyét szabadon tárgyalhassa. Más nyilvánosság hiányában csak így alakulhat ki valamennyire egy közvélemény, mely egyedül jogos és hivatott arra, hogy a magyarság képviseletéről olyan formában és olyan emberek által gondoskodjék, ahogy megnyugtatónak és célravezetőnek látja.

Ezekben az időkben, amikor a népiség szelleme és a népjog uralkodó módon határozza meg a politikai koreszmét, a legtermészetesebb a mi törekvésünk is arra, hogy bármilyen képviseleti szervünk a népiség szellemében jöjjön létre és a nép egyetemes jogaiért küzdjön.

Egyebek mellett ilyen közszellem kialakítására gondoltam akkor is, amikor Kakassy Endre egy cikkében, mit a sajtó kérdésével kapcsolatban bocsátott közre, felhívást intézett az erdélyi magyar írókhoz. Ebben a felhívásban a szellemi bajtárs arra biztatja az erdélyi magyar írókat, hogy a küzdelemben, mely befelé szolgáló és kifelé felvilágosító jellegű, vegyenek részt az írók is. A közhit szerint, mely az újságok között érthető módon honol, az írók harcképesebbek is ebben a szellemi küzdelemben. Igaz, van egyetlen körülmény, mely ezt a felfogást természetessé teszi. Ez a körülmény belső vonatkozású, amennyiben az író általában független attól a sajtóvállalkozástól, mely írását közzéteszi vagy nem teszi közzé. Az újságíró pedig nehezen teheti meg s állandóan sohasem, hogy ne szolgálja az illető vállalkozás szellemét, esetleg politikai és pártszerű céljait. Ez bizonyára mindenütt így van a világon, csak éppen kisebbségi társadalomban annyira visszatetsző és egészségtelen.

Ami azonban a harcképesség igazi és örök lényegét illeti, itt nem író és újságíró között van a különbség, hanem önzetlen és önző ember között, bátor újságíró és gyáva író között, műveletlen újságíró és emelkedett szellemű író között. Ilyenformán a célja és a lehetősége csak annak van meg, hogy az önzetlenek, a bátrak és az emelkedett szelleműek, írókban és újságírókban egyaránt, fogjanak össze, és tényleg legyenek bajtársak egy nép küzdelmében és az emberi jogokért vívott tusakodásban. Ha ez az összefogás létrejön, akkor én vagyok az első, aki a bajtársiasság minden lelki és fizikai szabályát elfogadom és követem. De arra sohasem leszek hajlandó, hogy ilyen közösségben összefogjak egyik-másik zsoldos újságíróval, ki az irigy mocskolódás és a személyi gyűlölködés sárga kövein halad zsoldosi rangjában. Aminthogy olyan írókkal sem állok össze efféle közösségbe, akik világnézeti elfogultságban dühösen lógnak ég és föld között vagy minden küzdelmet fölényesen néznek, mely egy nép nemzeti jogaiért történik.

Ilyen értelemben eddig is tartottam a belső kapcsolatot azokkal az újságírókkal és írókkal, akik hátsó gondolatok nélkül és felemelt fejjel küzdöttek. Gondolok arra, hogy felfedezőútra induljunk ezeknek gyarapítására, de addig is tegyünk ígéretet magunkban egymás iránt, hogy fokozott figyelemmel és éberséggel, egymástól talán messze és mégis együtt szolgáljuk a szellemet, melynek jegyében nyíltan küzdünk a közös jobb jövőért.

Mindenekelőtt pedig két dologért. Először azért, hogy gyengüljön és megszűnjék azoknak az érdekcsoportoknak sorvasztó hatása, amelyek magyar társadalmunkat részekre akarják szaggatni. Másodszor azért, hogy közéletünkből lecsapoljuk a poshadt frázistavakat, melyek legfontosabb kérdéseinket a megoldás céljából elöntötték.

 

 

A hivatkozás helye

Menedékünk a lelki közösség. Ellenzék 1938. nov. 13. Újraközölve: Virrasztás (227–238) – Kolozsvár, 1938. november 13. keltezéssel; Tiszta beszéd (351–360); Jégtörő gondolatok II. kötet (88–98) – ugyancsak Kolozsvár, 1938. november 13. keltezéssel.

 

 

 

Magyar Szövetség*

Magunk között eddig sem titkoltuk, de most már nyílt színen is bevallhatjuk, hogy a romániai magyarság húsz esztendőn keresztül nem tudta életformáját megtalálni. Ne kutassuk jelenleg, hogy milyen és hányféle oka volt ennek. Inkább örvendjünk a pezsdületnek és az önbizalomnak, mely az utóbbi hetekben magyar társadalmunkat elég bízóvá tette arra, hogy ezt a vallomást felemelt fővel mondhassuk ki.

Azok közé tartozom, akiknek érett ifjúsága és férfikorának legdolgosabb évei abban az örökös gondban teltek, hogy ezt az életformát meg lehessen találni. A vágy és a cselekvő szellem, mely közöttünk erjedett és erjesztett, végre alkalmat és lehetőséget talált az új kezdetre. Olyan államformáló erőkkel találkozott ugyanis össze, hogy ebből a találkozásból szükségszerűen kellett a lehetőségnek megszületnie.

A világ politikai életét, főleg az utolsó évtizedben, semmi sem jellemzi jobban, mint az a törekvés, hogy a közös művelődésű és egyazon nyelvet beszélő nemzetek népi egységet alkossanak. A román kormányzatnak új államformát rendező munkájában is ezt a politikai felfogást látjuk. Egészen természetes, hogy ez az uralkodó felfogás, mely a román népnek nemzetszemélyiség jellegét állítja előtérbe, a közös művelődésű és egyazon nyelvet beszélő kisebbségektől sem vitathatja el azt a jogot, hogy önmagukban népi közösséget alkossanak. Az építő jellegű együttélés eme jog megadása nélkül nem is lett volna elképzelhető; s megtartása és érvényesülése nélkül nem is lehetséges.

Bár számunkra sem közömbös az ország államformája, amelyben élünk: minket ez államformának kérdése, döntő módon mégiscsak abból a megítélésből kifolyólag érdekel, hogy népközösségi jogainkat megkapjuk-e és érvényesíthetjük-e.

Az egész romániai magyarság tiszta szívvel örvend annak, hogy népi személyiségünket a kormányzat elismerte; és ugyanakkor lehetőséget nyújtott arra, hogy a népközösség társadalmi megszervezését végbe is vihessük. Nem kétséges, hogy ezzel az elismert természetes jogunkkal, a szervezkedés súlyos és nagy munkájában, sikeresen csak két biztosíték mellett élhetünk. Egyiket magának a kormányzatnak kell megadnia és végig biztosítania; a másik biztosítékot pedig nekünk kell belül megteremtenünk.

Ha röviden is, ahogy egy ilyen írás keretében lehetséges, de mind a kettővel foglalkoznunk kell. S főleg rá kell mutatnunk azokra az alapelvekre, amelyeken biztosított jognak és szervezkedésnek állania kell. Különben csak eredménytelen vesződés és sikertelen kísérlet lenne az egész.

A mi helyzetünk pedig, romániai s kivált erdélyi magyaroké, még a kisebbségi népek nagy listáján is különleges. Nem tudok róla, hogy húsz esztendőn keresztül a magyarság vezetői közül valaki ország színe előtt rámutatott volna erre a különleges helyzetre, mely nemcsak természetes, hanem lelki és erkölcsi jogokat is kínál nekünk a küzdelemre. Ezelőtt két hónappal azonban az egyetlen országos jellegű katolikus lapunk kivonatosan egy érdekfeszítő előadás anyagát közölte. Ezt az előadást a román nemzet nagy történetírója, Iorga Miklós mondotta volt egy Párizsban, a Népszövetségi Liga ottani szervezete előtt, még kilencszázhuszonötben. Ebben az előadásban Iorga jogalkotó nemzetiségnek nevezte Romániában a magyart és a szászt. Sőt nem is nemzetiségnek, hanem nemzetnek nevezte. A továbbiakban pedig azt mondta: Ha valamely adott területen egy nemzet (nemzetiség) régi, akkor ez a nemzet történelmi azon a területen, ahol ott lakván részt vett annak a területnek termékennyé tételében és fejlődésében. Kétségtelenül az ilyen nemzetiségnek más jogai vannak az uralkodó többséggel szemben, mint amilyenek egy „tegnap” érkezett nemzetiségnek lehetnek.

Külön az erdélyi magyarokról beszélve következtetését ebben a mondatban foglalja össze: „A következmény az, hogy a magyaroknak megvan az igényük az olyan jogokra, amilyeneket a szerződések előírtak, sőt történelmi joguk is van, úgyszólván lelki joguk van”.

Mindez tökéletesen így van: senki kétségbe nem vonhatja, aki emberi és államerkölcsi alapon népet kormányoz és országot épít. Egy nemzet, mely ezer esztendőn keresztül művelte és védte ezt a földet, semmiféle csoportjában vagy utódjában nem hitványodhatik odáig, hogy honpolgári és nemzeti jogainak teljességéért minden időkben nyíltan ne küzdjön. S ilyenformán mi is levonjuk ebből a jogalkotó és történelmi helyzetünkből a következtetést, ami így szól: a megadott lehetőség után támogasson minket a kormányzat, hogy a megalakuló Magyar Népközösség a maga nyelvén művelődhessék mindenütt: gazdaságilag élvezhesse munkájának gyümölcsét, és társadalmilag a maga nemzeti érzéseiben forrhasson össze.

S most hadd beszéljünk a másik biztosítékról, amely a fentebbiek mellett lehetővé teszi, hogy a népközösség megalakítására vonatkozó természetes jogunkkal sikeresen élhessünk. Ezt a második biztosítékot már önmagunknak és önmagunkból kell megteremtenünk. Azzal merem biztatni magamat, hogy már elmúlt az a két hét, melyben nem lett volna tanácsos őszintén és kímélet nélkül beszélni. Nem lett volna célravezető, mert a tárgyalások és azok körülményei izgalomba hozták az újságolvasókat, majd pedig a teljes átrendezés lehetősége s kilátásai teremtettek olyan társadalmi légkört, melyet személyi indulatok jellemeztek. Ezek az indulatok kezdenek elülni lassan, s így, nagy vonásokban legalább, felvázolhatjuk az irányító elveket.

Elhatározó jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy ezeket az alapjellegű elveket meghatározzuk, már mielőtt a szervezkedésre az első lépés megtörténik. Hiszen a cselekvés minden mozdulatának ezekhez kell alkalmazkodnia, s azonkívül az egyetlen segítség arra nézve is, hogy ki hol találhatja meg a maga helyét a meginduló munkában. Természetesen hasznos volna arról is beszélni, hogy maga a szervezkedés miképpen történjék, de minden efféle okoskodás csak levegőben lógna addig, amíg nem tudjuk, hogy miért, milyen célra és kiket akarunk megszervezni.

Miért kell tehát a romániai magyarságot egy nemzeti népközösség formájában megszervezni? Nyilvánvalóbb módon és károsabban nálunknál jobban senki sem érezhette, hogy egyénileg prédának hullunk oda, s tömegeinkben egyre süllyedünk, ha társadalmunk a rendezetlenség állapotában van. Mindenekelőtt a megélhetés szempontjából szükséges, hogy valamiféle keret annyira összetartson minket, hogy ismerjük egymást és alkalomadtán segíthessünk egymáson. Egy az összesért van, s az összes az egyért. Parancsoló érdek az, amely elsősorban összefonódásra sürget. S ha ez az egymásra találás valamennyire is megvan, már egészen másképpen fordulunk kifelé. Emberiességen és erkölcsi érven túl bizonyos csak egy lehet: az erő segít. Erő pedig csak megszervezett és öntudatos közösségben van.

És mi az a cél, melynek jegyében meg kell teremteni a népi közösséget és amelynek szolgálatára őrködni kell felette? Kétségtelenül eszmei a cél, hiszen olyan egyéneket, sőt osztály jellegű rétegeket kell együtt tartania, akiknek anyagi érdekei s nemegyszer felfogásuk is különböző. Ez az eszme abból a sorsszerű közös meghatározóból ered, hogy mindnyájan magyarok vagyunk. Nem azt hangsúlyozzuk, ami néha és kisebb dolgokban elválaszt minket, hanem ami meg nem változtatható módon összeköt. S nemcsak minket köt össze, vagy fiatalt öreggel és férfival nőt, hanem összeköt őst, élőt és utódot. Így alakul ki a nemzeti öntudat, mely egyedül képes arra, hogy megvalósítsa az igazi egységet, melynek gerincében ott áll a nép.

Ma már nincs is egészségesen gondolkozó magyar ember, aki ne tartaná azt, hogy a nemzeti közösségnek központi ereje a nép: a falusi gazdanép. Ebből nyilvánvalóan adódik, hogy mit kell a legelső és legsúlyosabb feladatnak tekinteni, ha az a kérdés merül fel: kiket akarunk megszervezni? Meggyőződésem szerint, történelmi távlatban, csak ideig-óráig tartó fércmunka volna minden olyan szervezet, mely a falusi nép érdekeinek elhanyagolásával épülne. És a nép után jelentőségben mindjárt az ipari és munkástömegek következnek, mert bármilyen időket éljünk, az mindig igazság marad, hogy anyanyelvet, új emberanyagot és folytonosságot a szegények őriznek meg, adnak és biztosítanak a nemzetnek.

Egészséges népi közösségben a középosztály érdeke és sorsa teljesen a népéhez kapcsolódik. Nemzeti közösségi élet nélkül pedig elkallódik.

A legfelső, vezető rétegnek pedig a munka szerepe és a felelősség jut. Ha a munkát úgy végzi, ahogy azt népe megérdemli; és ha a felelősséget férfiakhoz illően átérzi, akkor megnyugtató alapokon jöhet létre és állani fog a romániai magyarok szövetsége.

 

 

A hivatkozás helye

Magyar Szövetség. Ellenzék 1939. febr. 5. 29. sz. 3. Keltezése: Kolozsvár, 1939. február 5. Újraközölve: Ellenzék 1940. 21-i sz. – Testvéri és nemzeti közösség címmel, a következő jegyzettel: „Egy esztendővel ezelőtt íródott az alábbi cikk, a Romániai Magyar Népközösség még meg sem alakult akkor, csak a megalakulás előkészületei folytak. Időszerűnek, sőt hangsúlyozottan kívánatosnak vélem, hogy az első esztendő fordulóján megállapításaimat ezen a helyen is felelevenítsem.” Újraközölve továbbá: Virrasztás (239–244) – Romániai Magyarok Szövetsége címmel; Tiszta beszéd (360–363) és Jégtörő gondolatok II. kötet (108–113) – ugyancsak Romániai Magyarok Szövetsége címmel.

1939. február 11-én hivatalosan is megalakult Romániában a Magyar Népközösség, gróf Bánffy Miklós elnökletével. Ebben a légkörben tett kísérletet Tamási egy romániai magyar nemzetiségi tömegszervezet programjának megfogalmazására.

 

 

 

Szellemi őrség*

A nemzedék, melynek nevében a Vasárnapi Szó fórumán most elhangzik a Vallomás, esztendők óta keresi a széles körű munka és megnyilatkozás lehetőségeit. Természetes folyamat volt, hogy keresés közben különböző csoportok alakultak, melyeket a világnézet és a szellemi magatartás azonossága vagy legalább hasonlósága jellemzett. Így jött létre annak idején az Erdélyi Fiatalok csoportja, majd utóbb az a szellemi gárda, mely a Hitel című folyóiratot alapította és tartja fenn. A harmadik tömörülés, mely inkább a művészi és írói egyéniségeket vonzotta, alkalomszerű formában fejtette ki működését.

Eléggé közismert az a szolgálat és szellemi erjesztés, melyet ezek a csoportok külön-külön kifejtettek, illetőleg kifejtenek. Nagy kár volna, ha ezeknek a szellemi vállalásoknak az önállóságát és különálló életét bármi is gyengítené. Az bizonyos. De viszont helyrehozhatatlan mulasztást követnénk el, ha kitérnénk a parancsolat elől, mely a fiatal szellemiség munkájában is összhangot követel. Nem is térünk ki, sőt az erdélyi magyarság ünnepévé nyilvánítjuk ezt a mai napot, amikor a fentebb említett különböző csoportok egységes és felemelő Nemzedéki Vallomása megjelent. Az összhang első akkordjai olyanok ebben a Vallomásban, hogy boldogan hisszük: végre megszületik a közös munka. S ez a közös munka pedig olyan szellemi arcvonalat kovácsolhat össze, mely az erdélyi magyarságot lélekben és társadalmában újjáalakíthatja.

Mert egyöntetű vágy, hogy annak újjá kell alakulnia.

A Vasárnapi Szó heti nyolc oldala legfőképpen ennek az újjáalakításnak az előkészítését szolgálja. Ebben a pillanatban teljesen betölt minket a remény, hogy munkánkat megértés fogadja és siker fogja kísérni. Hiszen az erdélyi magyar szellemiség és a nép teli van az öntudat és az újjászületés vágyával. A szerkesztés és irányítás nehéz és felelősségteljes munkája is a legkedvezőbb körülmények között indul, mert egyrészt az Ellenzék önállóságot biztosított a Vasárnapi Szónak, másrészt pedig a fiatal szellemiség bizalmával tüntetett ki engem. Az Ellenzéknek, a magam és a nemzedék nevében, köszönettel tartozom; az ifjú szellemiség bizalmát pedig olyan értéknek érzem, mely a Vasárnapi Szó munkáját közérdekűen súlyossá teszi, engem pedig segít és kötelez.

Egészen rövidre fogva csak ennyiben kívántam magyarázatát adni annak, hogy miért vállaltam a szerkesztés munkáját.

Jelen pillanatban ehhez a kötelességhez tartozik az is, hogy vázoljam, legalább nagyjából, azt a felfogásomat, melyet e melléklet szerkesztésében és egyéni írásaimban egyaránt érvényesíteni kívánok. Nem titkolom, sőt minden lehető alkalommal hangsúlyozni akarom, hogy a Vasárnapi Szó nem ringatás lesz, hanem céltudatos, nyílt és férfias beszéd. Az egészséges élet érdekel minket, s nem a kéjgyilkosság.

Értékeljük és megbecsüljük magát a román népet, mellyel rossz és jó sorsban együtt kell élnünk. Figyelemmel kísérjük, és méltatjuk a román népi kultúrát, mert az a véleményünk, hogy a politika izgalmai és tévelygései alatt él egy bölcs, megértő világ, melyet a nép hordoz. A magunk népét azonban, az értékelésen és megbecsülésen túl a lélek és vér szerelmével szolgáljuk. Az élet tényeit, minden körülmények között, abból a szemszögből ítéljük meg, hogy azok népünk javára válthatók-e vagy kikerülhetetlenül károsak reá. Sorsunk és helyzetünk két parancs betöltésére kötelez: egyik a természetes és erkölcsi parancs, hogy amiképpen porból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz; a másik pedig a világi törvények parancsa, melynek tiszteletében, mint „kisebbség”, éljük mindennapi életünket. Bizonyos azonban, hogy e tisztelet ellenére is sok külső akadállyal kell megküzdenünk, hogy valamiképpen betölthessük a természetes és erkölcsi törvényt, melynek jellege a lélek és a vér szerelme népünk iránt. Mégis, minden akadály ellenére, megpróbáljuk tisztességgel teljesíteni a szolgálatot. Ebben a percben minden reményünket meggyűjtöttük arra, hogy ez a némaság nem fog bekövetkezni, sőt minden lehető alkalmat megragadunk, hogy higgyük: a megértés és a jóindulat fogja egyre járhatóbbá tenni számunkra az utat.

Az a nemzedék, mely a közzétett Vallomás alapján egyetemes érvényű munkára jelentkezik, az erdélyi magyarság életében már nem különálló lelki és fizikai egység. Korban és felfogásban egyaránt odáig érkezett, hogy nemzedéki gondjai nemzeti gondokká nőttek és magasztosultak. Munkájában, melyet a szellem és a gyakorlat terén végez, a hangsúly már nem a nemzedéki harcon van, hanem a nemzetiségi harcon. Gyanakvásra nincs oka tehát az előtte járó nemzedéknek, mely a gyakorlati életben ma is döntő módon tartja kezében a magyarság vezetését. Oka csak egyre lehet: kinyitni mindenütt a kapukat, hogy a friss szellem és a fiatal erő birtokába jusson a gyakorlati felelősségnek. Az új Vallomás szellemének érvényesítésére olyan vezető rétegnek kell kialakulnia, amely a nemzedéki jelszó helyett már biztos ítélettel válogatja össze a legalkalmasabb egyéneket, öreget és fiatalt. Azok pedig, akik a „részletigazságot és a részletfeladatot” nem tudták és nem tudják a magyarság egyetemes érdekeinek alárendelni, babérkoszorús jóindulattal figyeljék a munkát, melynek terhe a miénk, de áldása mindenkié lehet.

Már abból, amit eddig mondottunk, eléggé nyilvánvaló bizonyára, hogy célunk nemcsak egy olvasmányos újságmelléklet szerkesztése. Ennél sokkal igényesebbek vagyunk. Hogyne, minden eszközzel törekszünk arra, hogy tartalmas és tetszetős legyen ez a vasárnapi nyolc oldal, de számunkra a tartalom csak fegyver, mellyel hadat viselünk a magyar társadalom betegségei ellen; s a csín nem egyéb jó modornál, melyet egymás között megkíván a mai idő. Semmi sem történik esetlegesen és céltalanul, ami a Vasárnapi Szóban történik. A harcot a harc kedvéért minden vonatkozásban gondolkozás nélkül elvetjük. Bírálatot csak olyan elgondolás és cselekedet fölött mondunk, amelynek helyébe jobbat tudunk ajánlani. Gyakran tehát. De ilyen esetekben is kivétel nélkül mellőzzük a személyeskedő hangot, a gyanúsítást és más szellemi emberekhez nem méltó harci mozdulatot. Igaz, könnyű lesz a dolgunk, mert hasábjainkon bírálattal és méltánylással egyaránt csak jelentős gondolatot és egyént illetünk. Minden leírt szót felelősséggel meggondolunk, mert legfőbb idejét látjuk annak, hogy a kimondott és a leírt szó visszakapja jelentésbeli és erkölcsi tartalmát. Amikor erre különösképpen felhívjuk a magyar társadalom figyelmét, egyben kéréssel fordulunk az erdélyi magyar sajtóhoz, hogy közleményeinket így mérlegelje, idézzen azokból, fűzzön megjegyzéseket hozzá, hogy ezáltal, mint azonos küldetésű bajtársakhoz illik, közös erővel terjeszthessük az éltető és megtartó igéket.

S most nemcsak a betű, hanem a szellem minden emberéhez szólunk. Kérjük őket, hogy kísérjék éber figyelemmel a munkát, amelyet most elindítunk. Gondolkozzanak azon, amit írunk; s ha ketten-hárman összejönnek, vitassák meg eszméinket. Ami jó, abban álljanak mellénk: írják, beszéljék és cselekedjék azt, hogy jó példákban ne legyünk szűken. Ami pedig komoly megfontolás után sem tetszik jónak, vessék el nyomban és írják meg nekünk helyette a jobbat. Mert csak így és együttesen tölthetjük be a feladatot.

Befejezésül pedig a magyar olvasónak nyújtjuk kezünket, melynek szorításából meg kell éreznie, hogy nem udvarias köszönésről van szó, hanem a döntő pillanatról, melyben sorstársak találkoznak. Ebben az együttlétben, mely a találkozást követi, mi gondolatot és öntudatot akarunk adni az olvasónak. Fegyelmet az agyba és közösségi érzést a szívbe. Mert csak így gyűlhet egybe a tábor, amely érti a szellemi őrség fényjeleit.

 

 

A hivatkozás helye

Szellemi őrség. Ellenzék 1939. okt. 15. 238. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (330–335) – Kolozsvár, 1939. október 15. keltezéssel; Tiszta beszéd (364–367) és Jégtörő gondolatok II. kötet (114–118).

A Kolozsvári Ellenzék heti melléklete Vasárnapi Szó címmel 1939. október 15.–1940. január 21. között jelent meg Tamási Áron szerkesztésében. Ez idő alatt a Vasárnapi Szó hasábjain verset, novellát, cikket, tanulmányt közölt Asztalos István, Erdélyi József, Fodor József, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács György, Reményik Sándor, Szabédi László, Szenczei László, Tompa László, Wass Albert, Féja Géza, Illyés Gyula, Jancsó Elemér, Kubán Endre, Szabó István, Szabó Zoltán, Szerb Antal, Bíró Sándor, Debreczeni László, Parajdi Incze Lajos, Juhász István, Kacsó Sándor, Kodály Zoltán, László Dezső, Molter Károly, Takács Lajos, Venczel József, Vita Sándor; grafikát Kós Károly, Nagy Imre, Vásárhelyi Z. Emil.

Programadó cikkében Tamási „nemzedéki tömörülés” létrejöttét jelentette be.

 

 

 

Nemzedéki Vallomás*

Az élet tényei határozottan mutatják, hogy az erdélyi magyarság lélekben önmagához tért. Legnehezebb sorsában ölelő karját is mozdítja már, hogy végre magához vonhasson mindenkit, aki magyar. Valahányan vagyunk, mind megilletődött tanúi vagyunk a nemzet anyai mozdulatának, mely a cselekvő egység vágyát és áldását sugározza felénk.

Ebben a történelmi időben az új férfinemzedéket illeti az első szó, hogy ennek az egységnek sürgető szavát hallassa. Igen, a szó és a kötelesség minket illet mindenekelőtt. Húsz esztendő alatt nagy utat tettünk meg, amíg idáig eljutottunk. Kemény szellemi harcokat kellett vívnunk a tényekkel, az előttünk járó nemzedékkel, egymással és önmagunkkal egyaránt. De annyi küzdelem után most már elmondhatjuk legalább: a körülöttünk ható tényeket ismerjük és az előttünk dolgozó nemzedéket türelmetlenségünkkel többé nem zavarjuk. Ha valaha szép és nyugtalanító díszek voltunk a nemzet építményén, most erős híd vagyunk, mely az előttünk járókat összeköti a nyomunkba lépő ifjúsággal. Népünk kiáltó szükségei és a feladatok sürgető parancsa ösztönös erővel sodortak egymáshoz minket és rendeltek közös munkára. Többé nem arra nézünk, amiben eddig különböztünk, hanem tudatosan arra, amiben ma egyek vagyunk. Nem fegyverszünetet, hanem békét kötöttünk egymással, mert mindnyájunk felett győzött a népünk iránti felelősség. Ez a béke tisztességes, bátor és férfias leszámolás; s hiszünk abban, hogy az önös egyén legyőzése és legyőzetése árán minden erdélyi magyar között megköthető ez a béke.

Mint nemzedék sok alkalommal és sok alakban állottunk már nemzetünknek nyilvánossága elé. Erős azonban a hitünk, s ez a hit férfiasan kötelez, hogy ez az újabb nemzedéki kiállás minden eddiginél mélyebb, szorosabb és öntudatosabb alapokon nyugszik. Építő és céltudatos szellemi összefogás ez, melynek meg kell teremtenie azt a szintetikus életfelfogást, ami szellemi védőboltozat gyanánt oltalmazóan borulhat fölénk és tarthat együtt egy nemzeti családban.

Lejárt az idő, melyben a különálló részletigazságot és részletfeladatot szolgálta egyén és csoport. S eljött, amikor egyetlen gondolatban és parancsban kell legnagyobb igazságainkat és életérdekeinket összefoglalnunk. Ennek a gondolatnak és parancsnak mindenekfelett uralkodnia kell, hogy egyetlen akarat alá rendelhessen minden erdélyi magyart és egyetlen tengely köré csoportosíthasson minden intézményt, közületet és különálló egyént.

Az egyetlen és mindent összefogó gondolatot abban a kijelentésben foglalhatjuk össze, hogy mind magyarok vagyunk. A számunkra kötelező parancs pedig így szól: magyar életformát akarunk. Magyarok vagyunk és magyar életformát akarunk tehát, mindig és minden körülmények között, mert ez Istentől elrendelt végzés s reánk bízott feladat.

Örök viszonylatban magyarságunk nem új magyarság, hanem szerves folytatása az egyetlen és időtlen magyar léleknek. Nyakig a történelem mostani árjában küszködve magyarságunk mégis új magyarság, mert az időtlen és ki nem meríthető magyar lélektől azt a gondolatot fejezi ki, amelyik ma tart meg minket. Az örök magyarság maga a nemzeti Géniusz, kinek a jobbján nem a gazdagok és az előkelők ülnek, hanem az időtlen Eszme, mely a vérből föltámaszt és a mámorból kiragadja az alkotó értelmet. Ítél az igazság örök törvénye szerint, melynek három alkotóeleme: az erkölcs, az erő és a munka.

Mint időtlen magyarok eme törvény alatt kívánunk élni; s szüntelenül vágyakozva arra, hogy három ágazatába alázattal hordjuk, ami bennünk örök emberi és magyar.

A történelem mostani árjában küszködve a magyar valóságot és értéket kutatjuk elmével és szívvel. S amikor úgy érezzük, hogy történelmünkben, nagyjaink szellemi alkotásaiban és népünk műveltségében máris megtaláltuk, egyszerre és egyforma tisztelettel ragadjuk meg mind a hármat. A történelem tanítása szerint a nemzettest átvészelő és megtartó ereje társadalmában nyugszik. Számunkra tehát ma a magyar társadalom az ösztönös sorsközösségen túl az az öntudatos munkaközösség, amelyet a nemzettest különböző rétegeinek egymásért végzett testvéri szolgálata éltet. Éppen ezért a nemzeti megbecsülés és elismerés mértékévé, egyénekkel és intézményekkel szemben, a tényleg elvégzett munkát és szolgálatot tesszük. Feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy népi közösségünknek erkölcsi és gyakorlati megújulása egyaránt bekövetkezzék. Az erkölcsi megújulásban döntő tényezőnek egyházainkat tekintjük, míg a gyakorlati megújítás főleg a Népközösség intézményére hárul.

Öntudatunkat azok a modern magyar látók és gondolkozók edzették, akiknek kritikája rádöbbentett a magyar kérdésekre és rámutatott a magyar értékekre. A meder, amelyet kiástak ők, szomjasan és önként kínálkozik arra, hogy szellemi életünk abban folyjon tovább. A kérdésekre, melyeket feltártak, mi meg akarunk felelni; s azokra az alapokra, miket kritikájukkal megtisztítottak, új magyar életformát akarunk építeni.

A gondok és feladatok között, melyek nemzedékünk vállára szakadtak, talán egyik sem olyan súlyos és jelentős, mint ennek az új életformának a megépítése. Az elme és az akarat vajúdásokban megtisztulva keresi a magaslatot, ahonnét legjobb emberi áttekintéssel elindíthatja ezt a munkát. Kell-e mondanunk, ami oly természetes: szemünk e magaslatról is az örök magyar életformát keresi először. Tanulni szeretnénk belőle és okoskodni rajta, hiszen az újnak alapja csak a réginek java lehet. Az emberi szabadság és a nemzeti fegyelem csodálatos ötvözete, mely ezer éven át övezte a magyarság homlokát. A keleti bölcs türelem, ha kellett; vagy a daltermő kurucok vitézi lelke Nyugat tiprása ellen. De mindenekfelett a teremtő erő, mely Európa legviharosabb helyén államot és műveltséget magyar módra alkotott.

Nagy füzér apró láncszemei vagyunk, kiket a sors edzett és a jól végzett munka tehet fényessé. Miképpen szóljunk tehát és parancsként mire mutassunk reá, hogy a munka jól induljon és épülni kezdjen az új magyar életforma, melyre nekünk, e földön, múlhatatlanul szükségünk van. Szavunk nem nevekre szól, hanem testvérekhez, akik egyetlen történelmi és sorsközösség tagjai. S mint parancsra, az élet tényeire kell rámutatnunk, amelyek egyforma erővel hangsúlyozzák nekünk a magyarságot a magyar életformával, s Erdély időtlen törvényeit az új életformával. Valóban úgy van, hogy az élet tényei, mint egyetlen bizonyosság, azok mutatják meg az utat, amelyen a történelem és nagyjaink tanítása szerint a népi műveltségünkkel felfegyverkezve bizton elindulhatunk.

De mielőtt megtenné az első lépést ez az érett és közös munkára összefogott nemzedék, újból hirdetjük, amit vallomásunk elején mondottunk: az élet tényei azt mutatják, hogy az erdélyi magyarság lélekben önmagához tért. Ez az igazság, mint minden igazság e földön, magában hordja a munka és az építés törvényét. Félre nem érthető világossággal olvassuk ki hát belőle, hogy az élet tényei egységre mutatnak. Ez az egység pedig családi és nemzeti jellegű, amiből törvény szerint következik, hogy az erdélyi magyarság új életformája a családdá alakult nemzeti közösség.

 

 

A hivatkozás helye

Nemzedéki Vallomás. Ellenzék 1939. okt. 15. 238. sz. 11. Újraközölve: Virrasztás (325–329) – Kolozsvár, 1939. október 15. keltezéssel, Tamásinak ezekkel a bevezető soraival: „A Vasárnapi Szó első számában jelent meg s a fiatal vezető szellemiség legkiválóbb képviselői írták alá. A közlésre az ad jogcímet nekem, hogy az írás, egész fogalmazásában, tőlem származik.”

Az Ellenzékben közölt szöveget a következő jegyzet vezeti be: „Örömmel vettük tudomásul, hogy Tamási Áron elvállalta az Ellenzék Vasárnapi Szó című mellékletének szerkesztését. Vezetése alatt biztosítva látjuk, hogy ez a szellemi munkatér is közös gondjainkat és céljainkat szolgálja. Ennélfogva a Vasárnapi Szó fórumát mi, aláírók a magunkénak tekintjük, s itt is, mint munkahelyünkön, készen és kötelességszerűen vállaljuk a szellemi szolgálatot.” Az aláírók: Abafáy Gusztáv, Albrecht Dezső, Asztalos István, Asztalos Sándor, Bíró Sándor, Debreczeni László, Demeter Béla, Gagyi László, Jancsó Elemér, Juhász István, Kacsó Sándor, Kemény János, Kéki Béla, Kovács György, László Dezső, László Ferenc, Mikó Imre, Nagy András, Nagy Odön, Parádi Kálmán, Pálffy Károly, Szabó István, Szabó T. Attila, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Szűcs Elemér, Teleki Ádám, Váró György, Vásárhelyi Z. Emil, Venczel József, Vita Sándor, Vita Zsigmond, Wass Albert.

 

 

 

Lelki bélyeg rajtunk*

Aki olvasta a Vasárnapi Szó első számát, a Nemzedéki Vallomás programjából s egyéb közleményeinkből is világosan láthatta, hogy a szokott értelemben nem óhajtunk politikával foglalkozni. Még addig a mértékig sem, ameddig lehetőségeink megengednék. Mert szokott értelemben a politika erősen napi és személyi vonatkozású, s legfőképpen gyakorlati jellegű. A mi helyünket, politikai vonatkozásban, nem a gyakorlat jelöli meg, hanem az elv és a szellemi magatartás. Természetesen lankadatlan és hő vágyunk, hogy a gyakorlat embereire olyan befolyást gyakoroljunk, mely táguló lehetőséget nyújt a közösségi és az egyéni élet javítására. Ennek a befolyásnak cselekedetekben való jelentkezését azoknál sürgetjük mindenekelőtt, akik szellemi körünkben állanak; s egy szélesebb gyűrűben azoknál, akik rokonszenvvel várják és olvassák írásainkat.

A szolgálat, melyet szellemi emberek népük érdekében vállalnak és kifejtenek, természeténél fogva nevelő szándékú. Maga a mindennapi élet is két erőforrásból táplálkozik: egyik lelki s a másik fizikai erőforrás. A küzdelem, melyet egyénnek és közösségnek oly megfeszített erővel kell a mai súlyos időkben folytatnia, különösképpen szükségessé teszi, hogy a lélek forrását öntudattal, eszmékkel és szeretettel szünet nélkül tápláljuk. A forrást azonban, melynek ágyát az idő moszatokkal rakta teli, gondosan meg is kell tisztítani. Időközben a vágyaknak sok megsárgult levele pilinkézett belé lelkünk forrásába s a mindennapos élet is hagyott elég iszapot benne, de a legnagyobb baj mégsem itt van. Hanem egy különös fajtájú dús moszatnál, melyet kezdetben, legnagyobb vergődéseink közben, szinte észre sem vettünk. Talán nem is volt akkor nagyobb egy kicsi és mérges színű békanyálnál, de ahogy az idő telt, egyre nőtt és fonódott tovább. Az utóbbi esztendők alatt már dús moszattá fejlődött egészen; s lépten-nyomon tehetetlenül kellett látnunk, hogy az egyik helyen teljesen megzavarta a forrás vizét, s máshol már-már el is dugta azt. Még az erdélyi magyarság legjobb férfiai között is akadt, akinek lelkét, a mi küzdelmeink számára, megfojtotta ez a moszat.

De bennünk inkább a másik bátorság kerekedett felül: nem az értelem bátorsága, hanem a titokzatos életösztön bátorsága. És a léleké, amely a valóságot átfesteti az ideállal és hisz az örökkévaló erkölcs törvényében, mely a jót ígéri mindig a megpróbáltatások jutalmául. Küszködő emberek vagyunk azonban mi is, kik a lélek bő hite mellett a fizikai lét nehézségeit is napról napra érezzük. S mint értelmes lények azon gondolkozunk, hogy vagy a fizikai lét nehézségein könnyítsünk valamit, vagy pedig a lélek erőforrását gazdagítsuk a nehézségek elviselése érdekében. Helyzetünknél fogva jórészt nem rajtunk múlik, hogy a fizikai életünk terhein könnyítsünk, de a lélek egyedül a miénk, s ha valami uralkodhatik rajta, az csupán az erkölcs törvénye lehet. Ennek az uralkodásnak védelme alatt látunk hozzá ahhoz a művelethez, melyet a lélek forrásának tisztításában és bőségessé tételében jelöltem meg.

A vágyak sok megsárgult levelét mindenki szedegesse ki saját maga a forrásból, s a mindennapos élet iszapját is takarítsa ki, ahogy tudja. A dús moszatot azonban, mely a közösségi élet éltető vizét is egyre jobban eldugja, egyetértésben és közös törekvéssel fogjuk kiszedni. Ha egyszerre és gyökeresen nem is sikerül ez, de lassanként legalább. Mielőtt munkához látnánk, tehetnénk-e egyebet, mint hogy az értelem fegyvereivel kutassuk: micsoda lelki féreg lopta e moszatot a mi forrásunkba, és mi élteti ott oly dús buzgalommal? Semmi egyéb, csupán egy megjelölés, vagy ha jobban tetszik: egy elnevezés. Igen, egy elnevezés, egy fogalom a vízdugó moszatnak a nemzője és éltetője.

Hisszük, hogy a fogalmak megjelölése mégis inkább tartozik a szellem területére, mint máshová. Csodálkozunk is azon, hogy az erdélyi magyar szellem, mely többek között sajátos irodalmat teremtett, sohasem vetette fel a kérdést: helyes-e egy fogalmat olyan szóval jelölni meg, amely csupán a számbeli viszonyra vonatkozik? Vagy legalább azt: tudomásul veheti-e a szellem, hogy egy ember, bármilyen nyelvet beszél és bármilyen politikai állapotban van: semmi egyéb, csupán egy darab?

Kétségtelen, hogy a szellem ezt nem veheti tudomásul.

Bár azt, ami a szellem életében egyedül döntő, azt mi nem akarjuk minden mérlegelés és átmenet nélkül más területekre átvinni. Nem természetünk a türelmetlenség, s életünk java korát is úgy éltük, hogy elszoktunk a szellemi erő jogának érvényesülésétől; de a magunk politikamentes területén, mondhatnám, lelki életünkben, mégis és minden bizonnyal megtehetjük azt, hogy fogalmakat helyesen nevezzünk el. Annál is inkább, mert a fogalmak helyes megjelölése nemcsak egy közös nyelvet beszélő népi egységnek válik valamicskét javára, hanem főképpen javára válik magának az államnak, amelyben él az illető népi közösség. Mert akarhat-e jobbat egy állam, mint azt, hogy öntudatos polgárai legyenek, akik lelki bélyeg nélkül fejthessék ki szellemi és fizikai alkotóerejüket!

Bizonyára nem.

Bizonyára orvosság kell, de mi csak a szellem orvosságát hozhatjuk, mert csupán arra vállalkoztunk, hogy az agyat és a lelket gyógyítjuk. Ebben a hivatásunkban haladéktalanul szükségesnek véljük, hogy a politika mennyiségi meghatározásáról áttérjünk a szellem minőségi meghatározására. Ebben az elhatározásunkban cselekedjük, hogy azt a fogalmat, mely itteni állapotunkat eddig jelölte, új szóval kívánjuk megnevezni. Az állammal és önmagunkkal való viszonyunkban emberségesen hordtuk idáig a „kisebbségi” megjelölést. Most azonban, önmagunk között legalább, becsülettel letesszük ezt a szót és helyébe a „nemzetiség” megjelölést állítjuk, mint ahogy a háború előtt is szokásban volt ez.

Az írott és a természetes törvények szerint a magyar jelzőt ehhez is éppen úgy hozzá lehet tenni, mint a másikhoz hozzátettük.

Ha kezdetben többet nem is, de ennyit legalább adnia kell saját közössége számára a szellemnek, ha becsületesen akarja használni a „szellem” megjelölést.

 

 

A hivatkozás helye

Lelki bélyeg rajtunk. Ellenzék 1939. okt. 22. 244. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (336–339) – Kolozsvár, 1939. október 22. keltezéssel; Tiszta beszéd (367–370) és Jégtörő gondolatok II. kötet (119–122) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. október 22. keltezéssel.

 

 

 

Tévedező nyájak, gondatlan pásztorok*

A próféta kemény Igéi, melyeket szívében hordoz a mai Vasárnapi Szó, nem kímélik a rossz pásztorokat, de az Úristen vigasztalását nyújtják a tévedező nyájaknak. Van-e ma időszerűbb és igazabb beszéd e megrendítő isteni szavaknál? Csak a próféta hiányzik időnkből, ki az Úr mai vezényszavait ilyen szédítő magasságból tolmácsolja. De ha volna, új Ezékiel gyanánt bátran önthetné dörgő beszédét Európa nyakába.

Ez idő szerint nem is érdemelne mást.

Mert Európa hegyein és völgyein ma egyformán tévedeznek a nyájak. A pásztorok pedig önmagukat legeltetik, letapossák a nyájnak való kövér füveket és megzavarják a tiszta források vizét, miután ittak azokból. Hol van és mit szól mindezekhez a szellem, mely annyira szeretett csattogó madárként e vén földrész virágos fájára szállni s ott felfújt beggyel kérkedően énekelni, amíg verőfényes volt az idő!

Bizony, odúkban van az európai szellem nemesebb madárcsapata, s a verebei pedig a politikai világnézet sivár ágairól adják a legmodernebb hangversenyt, mely ezer és ezer jelszó halandzsája. Pedig nem ennek kellett volna történnie. Mert jól van: érthető módon elriadtak e szellem fülemüléi és barázdabillegetői, de a sirályokat legalább látni szerettük volna. Különösen látni szerettük volna mi, akik sohasem tudtunk oly könnyedén felszállani a virágos fára, mert vaskosak voltunk, és az áldott s egyben áldatlan föld vonzóerejét is jobban éreztük. Hol vannak hát a röppenők és a határtalanok?

Igen: én kérdezem ezt és a hozzám hasonlók kérdik, akiknek fejéhez oly sokszor verték „Európát”. Nem az igazit, hanem a mostani változatát, amely maszkot hordva szédítette a könnyűvérűeket. Hallgattunk minden festett szónál, s népünk bibliai sorsa miatt meggyötört ábrázattal ültünk, mialatt a nagyszerű „műveltség” tarka gyíkjai vidáman futkorásztak köröttünk ide-oda csapkodó farokkal. Azonban nem ülünk többé, bármennyire meggyötörtettünk is. Hanem felállunk a szellem elcsendesült mezején, s népünk és az isteni ember szolgálatában Európát mi vesszük a szánkra. Talán azért, mert az odúkba bújók helyét nem nézhetjük üresen hagyva; vagy talán azért, mert magyarázkodás nélkül eljött ennek az ideje. Sohasem hittük, hogy Európát az úri rend jelenti, de hittük azt, hogy az örök Európa megőrzésére a polgárság jelentkezett. Az okos és világfias szó- és betűáradatban s a művek sivalkodó rengetegében néha még azt is hittük, hogy fejlesztésére vállalkozott. Bizonyára nem kell mondanunk, hogy öröm helyett sajnálkozás és csalódás jutott nekünk. Most már nem bűn talán, sőt nem is fölösleges, ha az úri rend ijedt zavarában s néha már árulása közben felütjük a fejünket és a félbehagyott harc folytatására jelentkezünk. Megvan az okunk rá, hogy ezt megtegyük, hiszen számunkra mindig európai kultúra volt az is, melyet a felső réteg alatt a nép őrzött és tartogatott arra az időre, amikor megcsuszamlik a kéreg. Ha úgy tetszik, mély kultúra ez; vagy ha úgy tetszik, csupán kultúra, mely nem vibrál ugyan mozivásznakon s nem szolgál szellemi eledelül nagyvárosoknak; de van és él rendületlenül. S kész arra, hogy idők változtával, mint áldás, elöntse Európa földjét.

Idők változtával?

Hallják a szót a fülek, és megrándulnak tőle az idegek: de mi lesz addig?! A munkánál és a reménynél más feleletet adhatunk-e mi, akik nem űzzük a politikai jóslás tetszetős, de haszontalan műfaját? Nem jósolunk és nem találgatunk, hanem ahelyett felmérjük helyzetünket és megállapítjuk tennivalóinkat.

Közel kétmillió számban itt élünk a régi, áldott és áldatlan anyaföldön. Ez a hely szinte kétszeresen európai ma, hiszen ami ezelőtt is Balkán volt benne, az változás nélkül lett európai; s ami pedig valódi Európa volt, azt dugva őrizzük és csiszolgatjuk, mint valami kincset. S ha ilyen a keret és a jelleg, amelyben s ahogyan élünk: nem első teendőnk-e magunk fölé emelni minden Ezékielt, aki a tévedező nyájakról és a gondatlan pásztorokról kimondja az igazat! Mivel jót és igazat szeretnénk cselekedni mi is, bizony oda emeljük a prófétát szemeink elé, hogy igazságának mámorában megfeledkezhessünk az apró veszedelmekről, amelyek mindenkinek a nyomában vannak ma, aki igazság nélkül nem akar élni. S ha már meg tudunk egy kissé feledkezni a leselkedő veszedelmekről, rögtön azt nézzük, hogy hol vannak a magunk kicsike és mai Ezékiel prófétái. Ezekre van múlhatatlanul szükségünk, mert a nyájak ezen a földön is riadtan tévedeznek s a legjobb pásztorokban is számtalan hiba találtatik. Jöjjenek hát, akik az Isten vagy a nép sugalmazása alatt kemény, de gyógyító igéiket hallatják, hogy azoknak esője alatt megrothadjon bennünk a rossz és kivirágozzék, ami jó.

A nagy próféta árnyékában, íme, már ott állanak fiaink közül is ketten-hárman s a Vasárnapi Szó szerény nyilvánossága előtt a nyájakról és a pásztorokról beszélnek. Az időnek, mely vigasztalan ugyan, de még nem tragikus, ahhoz mérten vannak prófétái. A remény szivárványán áll még az egyik lábuk, s csak a másik türelmetlen, hogy rálépjék a meztelen igazság útjára. De meg kell állapítanunk, hogy az eddigi leselkedés és suttogások után ez is nagy eredmény. Ragadjunk oda hát szemeinkkel beborult egünknek eme kicsi kék foltjára; s aki ahogy tudja, űzze tovább a felhőket.

A társadalmi egészség, a népi boldogulás és a nemzeti erőgyarapítás érdekében minden szabad annak, aki felelősséggel cselekszik és nyilvánvalóan jobbat tud a meglevőnél. Azt hisszük, hogy akik mai számunkban éltek ezzel a terhes szabadsággal, mind ilyen emberek. Bár mostani helyzetünkben minden szót kétszer is meg kell fontolnunk, mielőtt kimondanók azt; mégis úgy döntöttünk, hogy bajainkat nem takargatni kell, hanem a nyilvánosság napfényén gyógyítani.

Ha valaki lélek és vér szerint gondot és felelősséget hordozhat ma, akkor mi azok között ott vagyunk. Szemünk egyformán megtelik fájdalommal: akár a gyergyói segítségkérő szavakat olvassuk, akár a temesvári munkásvezető panaszait. Tudjuk, hogy jobbról és balról egyaránt segíteni kell. Falunak és munkásságnak kölcsönösen biztosítani kell a nemzeti keretek között a megillető helyet. Ha van valami, amit szüntelenül óhajtunk és munkálunk, akkor ez az. De tudjuk és tudnunk kell, hogy ott áll előttünk a régi „magyar rend”, mely munkást szívesen kirekeszt, és népet még szívesebben utasít belé a népszínművekbe. S ott áll a hátunk mögött a munkásvezetők egy részének nemzetközisége, mely egyre őrzi az akadályokat köztünk és a munkástömegek között.

Elöl víz, s hátul tűz.

Ez a mi helyzetünk ma.

De itt közbül, a nemzeti érzés és az emberi jogok földjén, elszántan állunk. Nem bókolunk előre és nem rúgunk hátra, hanem karjaink széttárulnak, hogy egybeöleljük mindazt, ami jó és erős. Ez a mi szerepünk, amelynek betöltésére vállalkoztunk. Kicsiben és magunk között ugyanaz a szerep, melyet ezer esztendeje hordoz a magyarság, Kelet és Nyugat ütközőpontján.

 

 

A hivatkozás helye

Tévedező nyájak, gondatlan pásztorok. Ellenzék 1939. nov. 5. 256. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (340–344) – Kolozsvár, 1939. november 5. keltezéssel; Tiszta beszéd (370–373) és Jégtörő gondolatok II. kötet (123–126) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. november 5. keltezéssel.

 

 

 

Hitvallás és Vallomás*

A Vasárnapi Szó megelőző számában több olyan írást közöltünk, mely az erdélyi magyarság valamelyik időszerű kérdését élesen érinti. Így a vidéki magyarság elhagyatott állapotáról szólt az egyik cikkünk, a másik pedig a munkástömegek mai gondolkozását tolmácsolta.

Ezek mellett a szellemi bajtárs örömével adtunk helyet Asztalos István fiatal író őszinte vallomásának. Ugyanakkor jeleztük is, hogy cikkére visszatérünk, és a kérdésre, melyet felvetett, hasonló őszinteséggel adunk választ. Három okunk is van erre. Egyrészt becsüljük Asztalos egyéniségét és tehetségét. Másodszor: írása hangsúlyozottan érezteti, hogy a Nemzedéki Vallomás aláírásával kapcsolatosan munkásvezető körökben vitákat váltott ki. Harmadik okunk elvi természetű, és azt az állásfoglalásunkat tartalmazza, melyet a Vásárhelyi Hitvallás és a Vasárnapi Szó Nemzedéki Vallomása együttes és külön kérdésében elfoglalunk.

Egészséges társadalmi viszonyok között s jóhiszemű szellemi munkatársak között teljesen feleslegessé válnék, hogy kijelentsük: a Vásárhelyi Hitvallás minden betűjét valljuk és vállaljuk. Állandóan törekszünk is arra, hogy szándékainkat, írásainkat és cselekedeteinket ennek a Hitvallásnak fényébe helyezzük. Akik a Hitvallás tételeinek a mindennapi életben való gyakorlati megvalósítását várták, csalódtak. Mi nem osztozunk ebben a megbénító csalódásban, mert a Vásárhelyen jelen lévő nemzedék együttesen és ott határozta el, hogy a Találkozó számára nem ad gyakorlati formát. Ilyenformán a Vásárhelyi Hitvallás szellemi forrás maradt, melyből velünk együtt mindenki meríthet, aki szolgálni akarja népét.

Két esztendő alatt, ami azóta eltelt, az erdélyi magyarság még nagyobb megpróbáltatások állapotába jutott. A különböző foglalkozású és több osztályra tagozott magyarságból a léttel viaskodók egységes népe lett. Az emelkedett szolgálatban és az értelmes engedelmességben még nem vagyunk egyek, de az európai vihar szele egyetlen és láthatatlan akolba terelt minket. Ebben az állapotban, ha jól értjük az idő parancsát, az osztályok különböző szerepe és a részletfeladatok felett azt kell állandóan hangsúlyoznunk, ami egyetemes vonatkozásban megtartó és erős. Ezért történt, és ezt a felismerést szolgálta a Nemzedéki Vallomás, amely a Vásárhelyi Hitvalláshoz hozzáadta a legnemesebb magyar hagyományok nevelőerejét: a történelmet. S ugyanakkor kiemelte az egyházaknak mérhetetlenül fontos szerepét, s még fokozottabb mértékben hangsúlyozta a nemzeti együvé tartozás parancsát.

Hitvallás és Vallomás kiegészítik egymást.

Az igék, melyeket egyikben és másikban hirdetünk, arra várnak, hogy mindenki szájára vegye és a maga helyén cselekedetté váltsa. Az a harminchárom szellemi és gyakorlati munkás, aki aláírta a Nemzedéki Vallomást: kezdeményező gyanánt állott ki a szolgálat megrongált útjára. Vitázni lehet, ha szükséges. De az idő sürget, és vita közben is követni kell azokat, akik közös és jobb jövendőnk érdekében elindultak az úton.

 

 

A hivatkozás helye

Hitvallás és Vallomás. Ellenzék 1939. nov. 12. 262. sz. 15. Keltezése: 1939. november. Újraközölve: Tiszta beszéd (373–374) és Jégtörő gondolatok II. kötet (127–128) – ez utóbbi helyen „Hitvallás” és „Vallomás” címmel.

 

 

 

Jégtörő gondolatok*

Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, aminek tisztaságában és igazságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után. Ezt a nemes örömet sokan éreztük a Vásárhelyi Hitvallás idején és utána; s érezzük a Nemzedéki Vallomás óta.

Hűséggel az eszményekhez, melyek az erdélyi magyarság életvágyából sugárzottak ki, már a hetedik Vasárnapi Szót írjuk tele s bocsátjuk az olvasó szemek elé. Nem sok időt jelez hét vasárnap, s a heti nyolc oldal válogatott beszéde is kicsike munkának tűnik. Az események változatos sodrában mégis sok idő ez: és az eszmények hűségében mégis útvágó munka ez. Tudjuk, hogy így van, mert ezt akartuk. S mint bármi hasonló munkának, ennek is a tisztaságában és igazságában van egyedüli jutalma. Tudatosan mondottunk le a szórakoztatás illatos, de mulandó füstjéről, az ócsárlás és dicsőítés közönséges népszerűségéről; az alkalomszerű, háromnapos csilingelésről; mindarról, ami öntudatos magyar férfiúhoz nem illik a mai időben.

Az örökös gond, mely néha a megrendülés határán cikázva futott végig, sohasem múlott el nyomtalanul. Meggyőződést alakított ki, melynek ereje minden tetszetős könnyűség ellen tiltakozik, s amelynek fénye szokatlan igékre világít rá. E meggyőződés nélkül talán meg sem született volna az a törekvés, melyet a Vasárnapi Szónak már hetedik számában egyengetünk: lehetőleg egyetemes képet adni a magyar létről, a múlt arányával vonni be a jelennek szénnel megrajzolt képét. Minden jót és vigasztalót megkeresni a múltban, hogy kárpótlást szerezzünk lelkileg magunknak. S ha így emberekké válunk újra, akik hinni és igazak lenni ismét tudhatunk, akkor hitünkkel és az igazság vágyával megpróbáljuk szolgálni a végvári eszmét, melyet oly hősiesen felfestett már egyszer Európa képére a magyar.

Igen, ezért volt, hogy komoly írásokban és hősi versekben felébresztettük a végvári vitézek életét. S odaállítottuk magunk elé a hősöket, akik a szellem és a test együttes bátorságával, szinte reménytelenségben, tudtak férfiasan küzdeni. Az idő, mint keret, egészen más a mi életünkben, s homályba veszett az a török is. De a lényeg változatlan, mint ahogy az emberi lét alapjai változatlanok. A kereszténység eszméjét ma is szívükben hordják azok, akik miatt egyszer mégis megkegyelmez Európának az Úr; s a pogányság sem tűnt el azzal a törökkel, csupán a szó változott meg, amellyel a civilizált pogányságot jelölni lehetne. És mit mondjunk a hősökről, akik úgy állottak az idő tájt a lényegben, mint mag a földben: feláldozván önmagukat a virágért, melynek illata annyi lelket üdített azóta, s fel a gyümölcsért, melyből nemzetek éltek.

Ha él a lényeg, akkor a lényeg magvának is élnie kell: a hősnek!

Ma töredék vagyunk, s a töredék népnek csak töredék hősei lehetnek. Az agyvelő gondolata ez, mely ésszerűnek tűnik, sőt a törvény igénye után szimatol. De vajon a sorsnak logikáját összefűzhetjük-e az erkölcsével? Ha nem, akkor is ki kell kényszerítenünk a közönséges törvényt, hogy a töredék népnek legalább töredék hősei legyenek!! S ha összefűzhetjük, akkor a sorsnak fölébe kerül az erkölcs, mely olyan hősöket termel, akik nem töredék néphez méltók, hanem a töredék nép erkölcséhez.

Első pillanatra mily balgának tűnhetik, hogy mi a gondolat és az élet területét tűvé akarjuk tenni hősök után. De csak első pillanatra. Mert ahogy láncszem módjára fűződnek tovább napok és gondolatok, kikerülhetetlenül odajutunk, hogy hősök nélkül elveszünk. S ki a hős? Mindenki az, aki a maga helyén becsülettel áll, dolgozik és hisz a jóban. Lehet, hogy névtelen, kicsi hősök az ilyenek, de nevesek és nagyok csak ezeknek társadalmából születhetnek.

S akik a végvári élet hősi világából elindultunk, így jutottunk el a társadalomhoz. Nemcsak itt, ebben az írásban, hanem a Vasárnapi Szónak egymás után következő számaiban is. Ez a társadalom, ami egy idő óta a népi közösség felé vajúdik, nagy hibákat és nagy erényeket egyaránt mutat. Megállapítható, hogy e hibák és erények kavargó viadalában vedleni kezdte régi szőrét. Az ijesztő légkör, mely Európában borong mostanában, nem ad teljes magyarázatot ahhoz a vajúdáshoz, melyben az erdélyi magyarságot ma találjuk. Belső erők is feszítik ezt a népet: a nemzeti és az emberi fejlődés megdugult erői. Megíratlan s talán meg sem írható műnek vagyunk a tanúi. Lehet, hogy műformája ballada ennek a műnek, de lehet az is, hogy éposz. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy a korhadt gátakat ár fenyegeti. A korhadt gátakat valamikor jól megépítette volt a magyarság vezető rétege, de az idő eljárt: a gátak korhadni kezdettek és az eszmék árja nőni!

Ki venné észre ezt az elemi jelenséget, ha nem azok az emberek, akik közösségi gondokkal a fejükben és pennával a kezükben arra vállalkoztak, hogy őrködjenek és hírt adjanak. Nem érdem tehát, hanem természetes dolog, hogy mi a korhadt gátakat és az eszmék áradását észrevettük. S gondunk volt rá és gondunk lesz rá, hogy megfelelő formában hírt is adjunk az elemi jelenségről. A Györffy István tanításainak közlése, az elégedetlenség építő igénye, a magyar alkotók gyümölcsérlelő feddései, a Szabó Zoltán és Németh László új magyar gondolatai: mind efféle híradások voltak. S aztán közelebb lépve a gáthoz, felvetettük a kérdést: eljött-e az ideje annak, hogy az okoskodáson túl szemébe nézzünk a polgári művelődésnek és határozott mozdulattal kezet adjunk a népinek?

Úgy feleltünk rá, hogy: igen, eljött.

De mivel kezdetben megmondottuk, hogy a Vasárnapi Szóban semmi sem történik esetlegesen és céltalanul, s meg azt is, hogy számunkra a tartalom csak fegyver, mellyel hadat viselünk a magyar társadalom legjobb érdekében; azért a felvetett kérdés és a rá megadott felelet nem az okoskodás mutogatása. Meggyőződésből folyó szándék, hogy a helyesen megadott választ valóságos életté alakítsuk minden olyan területen, amely rendelkezésünkre áll vagy amelyet meg tudunk szerezni.

Ha van még anyag és forma, amely jónak bizonyult a korhadt gáton, nem tékozoljuk azt el, a lelkiismeret és a férfikor ítélete biztosíték erre. De ami nem alkalmas és nem erős arra, hogy idegen és belső veszedelmeknek ellenállhasson: azt mind el kell hordani.

A szellem és a közélet területéről egyaránt.

 

 

A hivatkozás helye

Jégtörő gondolatok. Ellenzék 1939. nov. 26. 274. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (345–348) – Kolozsvár, 1939. november 26. keltezéssel; Tiszta beszéd (374–377) és Jégtörő gondolatok II. kötet (129–132) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. november 26. keltezéssel.

 

 

 

Érnek az idők*

Amiben oly mostoha hozzánk a sors, abból is jutott mostanában egy kevés nekünk. Történt valami magunk között, ami az öröm érzéseit keltette fel. Pedig egészen természetes, ami történt, sőt a fejlődés törvénye szerint szükségszerű is.

A szervezett munkásság megtette az első gyakorlati lépést az egészséges népi közösség építése felé. Feleletül rá a magyarság felelős vezetői is megtették a munkásság felé az első gyakorlati lépést. Ezek után amiért oly sokat küzdöttünk: közössé vált a keret, melyet idő és ember azért épített, hogy az erdélyi magyarság különböző rétegeit egybeölelje.

A nemzedék, mely kitartó munka és néhány országos jelentőségű megnyilatkozás után immár a közélet munkaterére lépett, különösképpen örvend annak, ami történt. A kitartó küzdelem és a kezdeményezések után ez természetes is. Különös gondot fordítottunk hát arra, hogy méltányoljuk az eseményt, mely a Népközösség vezetősége és a szervezett munkásság képviselői között történt. Ezért rendeztük úgy, hogy a nemzedék egyik súlyos egyénisége a Vasárnapi Szó főhelyén foglalkozzék ezzel a kérdéssel.

Ilyenformán az én szerepem nem is lehet más, mint hogy a múltban történt kezdeményezések közül nyilvánosságra hozzak egyet. Szolgáljon ez bizonyságul arra, hogy sem a nemzedéki, sem az egyéni munka nem múlhatik el gyümölcstelenül, ha az nem részletérdeket, hanem közösségi ügyet szolgál.

A szöveg, melyet alább közlök, ezelőtt két esztendővel hangzott el Kolozsvárott, a Vasmunkások Otthonában. Az estély, melynek bevezetője volt ez a beszéd, az első jel volt arra, hogy a Vásárhelyi Találkozó szellemét a gyakorlati életben is érvényesíteni kell. Két esztendő után ma sem tudnék egyebet hirdetni, mint amit akkor, az alábbi vallomásban hirdettem:

 

Ennek a mai estének súlyos kezdeményező jelentősége van. Először történik meg, hogy az erdélyi magyar munkásság elé áll egy fiatal szellemi csapat, mely értelmiségünk különböző színeit és társadalmunknak több osztályát is tükrözi. Látogatás ez, a szónak legtestvéribb értelmében. És végre nyílt színvallás arra nézve, hogy tartozhatunk különböző társadalmi osztályokba és hordhatunk különböző pártállású szellemi színeket, de mindezeken túl közös és el nem választható sorsba fűz össze minket az a tény, hogy egyazon népközösségnek vagyunk a tagjai. Közös földből sarjadtunk, közös történelem jegyzett együvé, és bármi történjék, egyazon sors vár mindnyájunkra…

Itt állok és kimondom a szót, amellyel e testvéri látogatásban köszönni akarok: magyarok vagyunk, magyarokhoz jöttünk.

S ahogy nyílt szívű és tiszta szándékú testvérhez illik, nyílt és őszinte leszek. A helyes látás és az ítélet érdekében meg kell mondanom, hogy a népből jöttem és faluból való vagyok, de semmiféle osztályhoz nem tartozom. Súlyos esztendőkön keresztül számot vetettem magammal, és arra a végleges eredményre jutottam, hogy egyetlen közösség van, amelynek életben és halálban tagja vagyok: ez a magyar nép közössége. Ezt a magyar népközösséget az én számomra mindenekelőtt maga a falusi nép jelenti, amely az emberies erkölcsi erőknek és a megtartó nemzeti érzésnek a legmegbízhatóbb kútforrása. Hosszú ideig úgy látszott, mintha a szervezett munkásság elszakította volna a fonalat, mely őt ezzel a néppel sorsközösségbe fűzi. Az emberi művelődés és a társadalmi rend mai világzavarában erős jelek lobbannak fel és egy utat világítanak meg. Ez a megvilágított út mindenütt egy nagyobb közösség felé mutat. Ez a nagyobb közösség a nemzeti közösség, melynek létrejöttét és sorsát az határozza meg, hogy egy nyelvet beszél. Itt, Erdélyben is biztos jelek vannak arra, hogy ezen az úton a munkásság visszatér a maga népének közösségébe.

A fiatal értelmiség nevében is ki kell jelentenem, hogy ez a visszatérés nemzeti ünnepe lesz az erdélyi magyarságnak, és ki kell jelentenem, hogy mindnyájan teljes hittel és meggyőződéssel állunk a munkásság erkölcsi és anyagi jogai mellett ezen a nemzeti ünnepen.

Mi, bármilyen osztály szülöttei vagyunk és bármilyen politikai világnézetet vallunk: hirdetjük azt, hogy az erdélyi magyarság életében le kell dönteni a választófalakat, amelyek mereven osztályokra tagolják és elzárják egymástól a magyarság különböző rétegeit. Véglegesen leszámolunk azzal, hogy a születésnek a nemzeti közösség irányításában és vezetésében előjogai volnának. Az arisztokrácia előjogos történelmi osztálya az erdélyi magyarság életében megszűnt. Ennek az osztálynak az egyedeit, ha munkát és jogot kívánnak a népközösségtől, éppen olyan szigorú erkölcsi és nemzeti szabályok szerint ítéljük meg és ítéljük el, mint azt az embert, aki külvárosban vagy szegény falusi házban született. Nem ismerjük el a polgári középosztály jogát arra, hogy fáradt szempontjai szerint és kicsinyes érdekeinek megfelelően ő képviselje és irányítsa a magyar közösséget. Ellenben kötelességének tartjuk, hogy jobb művelődési fegyvereivel segítséget nyújtson a magyarságnak, hogy az ki tudjon alakítani magából egy új értelmiségi réteget, melynek magatartása nem lesz osztály jellegű, hanem a nemzeti egyetemesség céljait szolgálja.

A munkásságtól nem kérünk és nem várunk egyebet, mint amit a Vásárhelyi Találkozón ígért és vállalt, azokon az úttörő embereken keresztül, akik ott a munkásság érdekeit lenyűgöző fegyelemmel és bátor szókimondással képviselték. Nevezetesen hogy „a munkásság első parancsolatának tekinti együttesen küzdeni az egész romániai magyarsággal, a nemzeti jogainkat biztosító demokratikus jogokért”. Nemkülönben együttesen küzdeni a magyar nyelv feltétlen jogáért a szakiskolai oktatásban és a tanonciskolákban. Ezzel szemben mi ezen az estén is megismételjük, amit a Találkozón vallottunk: vagyis „vállaljuk, hogy életünkben a krisztusi elvek és tanítások alapján a szociális igazságnak érvényesülnie kell”, és ebből kifolyólag vállaljuk a „közösséget a munkássággal a kizsákmányoló tőke elleni küzdelemben”. Ugyancsak „vállaljuk, hogy a magyar munkás és kisiparos egyenlő jogú és szükségességű alkotója a magyar kisebbségnek, s éppen ezért a munkástömegek, a kisiparosok erkölcsi és kulturális nevelésének érdekében magunkra vesszük a közvetítő szerepet a munkásság és a többi társadalmi rétegek között”.

Azokon kívül, akik ma itt dobogóra lépnek, az egész Vásárhelyi Találkozó nevében és az új erdélyi magyar szellemiség nevében ismételtem meg ezt a fogalmat. És kérem mindazokat, akik itt jelen vannak, hogy otthon, családi körükben, munkahelyeiken és barátaik társaságában beszéljék el, amiket itten hallottak. Vigyék és terjesszék a testvérek szavait, melyeket ma este hallanak. Mert fiatal férfiak aggodalmai és gyötrődése szülte ezeket a szavakat, amelyek hitet és feszülő cselekedni vágyást takarnak. Mondják el mindenütt, hogy erkölcsi törvény együvé tartozni azoknak, akik egyazon nyelvet beszélnek és egyazon nép gyermekei. És az erkölcsi törvényen túl megpróbáltatások idején erőnek is az egyetlen, ami véd és megtart: a jelszó, amit így hirdetünk:

Mindnyájan magyarok vagyunk!

 

 

A hivatkozás helye

Érnek az idők. Ellenzék 1939. dec. 10. 286. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (349–353) – Kolozsvár, 1939. december 10. keltezéssel; Tiszta beszéd (377–380) és Jégtörő gondolatok II. kötet (133–136) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. december 10. keltezéssel.

A kolozsvári Vasas Otthonban 1938. április 4-én irodalmi estet rendeztek Tamási Áron, Jancsó Elemér, Kiss Jenő, Szenczei László, Bözödi György, Salamon Ernő, Jordáky Lajos, Nagy István, Kovács Katona Jenő, Szabédi László, Brassai Viktor, Szabó István részvételével. Itt hangzott el Tamási előadása, melynek szövege aztán Ruffy Péter interjújában jelent meg, némi rövidítéssel. („Ennek az estnek súlyos kezdeményező jelentősége van.” A Vásárhelyi Találkozó élcsapata a kolozsvári munkásság előtt. Brassói Lapok 1938. ápr. 4.) Az Ellenzékben közölt cikk első öt bekezdése Tamási 1939-es kiegészítése; a szöveg többi része a Vasas Otthonban rendezett est bevezetője.

 

 

 

Még csak egyet szólott a kakas*

Abban a szellemi mozgalomban, amelynek a Vasárnapi Szó egyik szerény eszköze, mindig úgy tekintettem magamat, mint a munkaközösségnek bármelyik tagját. Gondosan kerültem tehát, hogy ezen a helyen személyes megnyilatkozásokkal forduljak az olvasóhoz. Most azonban ki kell lépnem a többes szám gyűrűjéből, hogy írásomnak személyes jelleget adjak ezen a módon is. Két okból cselekszem ezt. Egyrészt egyedül magam szeretném vállalni a „megdöbbenők” haragját; másrészt pedig olyan választ szeretnék adni, melynek súlyát, ma még, talán kevesen bírhatják el.

Szerkesztői törekvésemnek a lényegéhez tartozik, hogy az egyetemes magyar művelődésből előtérbe állítsam mindazt, ami sajátosan magyar s ugyanakkor meg nem támadható módon magas színvonalú. Ez a nézőpont és ez az igény a jelenkori magyar művelődésre is vonatkozik, a jövő kialakítására nézve pedig vigyázó őrködéssé emelkedik. Hitemet, mely ebben a törekvésemben is türelmetlenül jelentkezik, semmi meg nem ingathatja: sem belső árulás, sem külső erőszak. Minden munkát csak addig vállalok, amíg a rendelkezésemre álló legjobb módon vihetem azt a feladatot.

Miképpen vittem eddig?

Kisebbik részben saját írásaimmal, melyeket eligazító lámpásnak szántam. Nem rajtam múlott, hogy a megcsipkedett lámpabél kinn a szélben csak pislákolva adta a fényt. De fény az is: az út dereng mellette, és a fogódzkodásra készített korlátok halkan szólanak… S főrészben úgy vittem ezt a feladatot, hogy közlésre olyan írásokat válogattam össze, amelyek tiszta szívekből és minden égtáj felől jelentették: vissza a forráshoz, melynek vize üdít és megtart; s vissza a házi kenyérhez, melynek erejét nem lopta ki még a lélekkereskedő!

Mindezt azért mondottam el, hogy hangsúlyozottabban jelenthessem ki: egyetlen írást sem közöltünk, mellyel szenzációt vagy olcsó szórakozást akartunk szerezni. Természetesen még távolabb állott a Vasárnapi Szótól, hogy bárkit megdöbbentsen vagy bárki jó szándékú embert ellenséggé nyomjon alá. Úgy látszik azonban, hogy a jó szándék, a tiszta elv és a lelkiismeretes cselekedet sem őrzi meg a nemes harcost attól, hogy egy-egy kicsi zsoldos fel ne támadjon ellene.

Így történt azokkal a közléseinkkel kapcsolatban is, melyeket a Németh László könyvéből szakítottunk ki.

Németh László személyét és munkásságát egyaránt jól ismerem: tudom, hogy hívő ember, felelős szellem; s hogy a mai magyar művelődésben súlya van annak, amit mond. A nemes és kitartó harcot, a népi nemzetért és az új magyar művelődésért, együtt kezdtük és együtt folytatjuk. S megítélésem szerint mindenütt folytatni kell ezt, ahol meg akarunk újulni közösségi és egyéni életünkben.

Nem kétséges, hogy itt, Erdélyben is meg akarunk újulni.

Új könyve, melyben e népi-nemzeti megújulásnak nagy irodalmi elődeit keresi, már sok egészséges gondolatot szült Magyarországon is: eszmélkedtek rajta és megdöbbentek tőle. Engemet is sokat foglalkoztatott. Volt benne, amit nem osztottam, de hamar rájöttem, hogy fel-felvillanó idegenkedésem nem igazságainak szól, hanem a modornak, mely néhol hegyes és néhol nem is igazságra szegzi hegyét. Ami azonban vallás és hit a könyvben, akár eszmére, akár személyre vonatkozik, az én vallásom és az én hitem is. S mivel sem öntudat, sem ösztön dolgában nincsenek kétségeim afelől, hogy én a magyarságnak múltjában, jelenében és jövőjében csak jót akarhatok: nem bátorság kérdése hirdetni hitemet, hanem kötelesség. Így jutottam hozzá, hogy néhány részt kijelöltem a Németh László könyvéből, s azokat a Vasárnapi Szóban közreadtam.

Nem kételkedem abban, hogy magát a tényt jól ítéltem meg: de ma már tudom, hogy az embereket rosszul. Nem számítottam ugyanis arra, hogy a helyeslések mellett elítélő megjegyzések is fogják kísérni ezeket a közléseket. Ez az elítélés egy nagyváradi és egy temesvári napilap hasábján a megdöbbenés alakjában jelentkezett. Ebből a tényből különböző következtetéseket kell levonnom, amelyek közvetítő és népszerűsítő magyar rétegünkre nem kedvezőek.

Bár kiderülne egyszer, hogy ebben a megállapításomban igazságtalan voltam. Boldogan vállalnám ezt a tévedést is, mint ahogy vállalom most azt a szellemi törekvést, mely egyes helyekről ítélet alá esik. Pedig milyen szomorúan igaz mindaz a betegség, amellyel Németh László szerint is tele volt és tele van a magyar szellemi élet! Mennyire igaz és fájdalmas, hogy nevelésünk és irodalmunk idegen befolyás alatt, idegen jegyeket viselt és idegen gondolkodást kényszerített a gyermekre és a felnőtt magyarra! Mennyire igaz, hogy a sajátos magyar szellemek állandóan küszködve élnek magyar földön, fájdalmak és áldatlan harcok között emésztvén fel önmagukat.

Természetes ez?

Tudjuk, hogy a polgári romantika természetesnek tartja. S mivel magunk is – iskoláinkon, olvasmányainkon és társadalmi életünkön keresztül – rabjai lettünk ennek a hazug polgári romantikának, sokáig azt hittük, hogy természetes. Szinte nem is tartottuk művésznek azt, aki nem padlásszobában lakott, lehetőleg fázva és éhesen. A gondolkodónak akkor lett igaza, ha a társadalom kivetette magából; az alkotónak meg kellett bolondulnia, hogy aztán rámondhassuk: ez igen…

Aztán ráeszméltünk, hogy az iskolától kezdve végig kitartó és rendszeres ámításnak vagyunk az áldozatai. Ugyanis nem természetes életsors az, hogy csalódottan éljen és tragikusan pusztuljon el mindenki, aki teremt; nem természetes, hanem a gyenge és rossz szervezet bosszúja csupán. Ez a gyenge és rossz szervezet maga a társadalom, mely öntelten nemzetinek is nevezi magát gyakran. Ilyenkor is ámít, hiszen az osztály kereteit alig lépi túl; a nemzet pedig idejére vár e hosszas és kitartó ámítás alatt. A magyar gondolkodó pedig, ki e ráeszmélésben megharcolta a maga harcát, a felismerésen túllép és megállapítja: mindent újra kell fogalmazni, hogy a szándékos és könnyelmű tévedések után eligazodni és eligazítani tudjunk. Az örök magyarság érdekében meg kell állapítani az alkotóerők és a szellemi javak új sorrendjét, hogy a jövő építésének alapja a rend és az igazság legyen.

Nemzet és egyén nagy árat fizetett azért, hogy ezt a rendet az érdek, s hogy ezt az igazságot a kevesek küzdelme képviselte a múltban. Ahogy lehetett, új erdélyi sorsunkban is javítgattuk egymást és önmagunkat; s szüntelenül fűtöttük vágyainkat, hogy a legközelebbi próbatétel idejére legyünk apáinknál igazabbak. Sok jó és emlékezetes részletmunkát végeztünk. De közben rájöttünk arra, hogy a részletekben való eredmény csupán erőgyűjtés lehet arra, hogy az egészet újrakezdhessük. Célunk már nem az, hogy beteges tüneteket gyógyítsunk; hogy jobb belátásra bírjuk a szellemi „úri rendet”; hogy külső és belső sérelmeket gyógyírrel bekenjünk. Új épületet akarunk: alapzattól a tetőig. S ebben az építésben már nem a régi rosszat javítjuk, hanem a régiből gondosan kiválasztjuk, ami jó.

Itt és máshol, mindenütt, ahol magyarok vannak, már jelentkeztek ennek az építésnek a mérnökei. S jelentkeztek minden olyan nemzetnél, melynek agyát nem öntötte el teljesen a gőz, s vérét nem füllesztette meg a barbár civilizáció. Új Európa mérnökei ezek: s mi szerényen jelentkezünk ezeknek soraiba.

Eszközeink még gyarlók ezen az úton, s emberek lévén gyarlók vagyunk magunk is. De a szándékunk annyira határozott és a gondolatunk oly eltökélt, hogy meg kell és meg fogjuk találni alkalmas fegyvereinket. Keressük is őket. S ebben a keresésben nem zavarnak meg minket, akik a múlt roncsai közül „megdöbbenést” küldenek felénk. Csupán megállunk egy pillanatra, hogy az építők hitével feleljük nekik: Várjatok, még csak egyet szólott a kakas!

 

 

A hivatkozás helye

Még csak egyet szólott a kakas. Ellenzék 1939. dec. 17. 292. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (354–358) – Kolozsvár, 1939. december 17. keltezéssel; Tiszta beszéd (380–383) és Jégtörő gondolatok II. kötet (137–140) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. december 17. keltezéssel.

1939 novemberében és decemberében Tamási a Vasárnapi Szóban részleteket közölt Németh László nem sokkal előbb megjelent, Kisebbségben című könyvéből. Emiatt támadások érték a mellékletet a nagyváradi Erdélyi Lapok és a Temesvári Hírlap részéről. Tamási cikkében azoknak válaszolt, akik „a múlt roncsai közül »megdöbbenést« küldenek felénk”. A Németh Lászlóhoz fűződő mély gyökerű kapcsolatáról egy 1936-os, Kovács Györgynek adott interjúban vallott részletesen. („Isten velünk és mindenki ellenünk.” Független Újság 1936. február 15-i sz.)

 

 

 

Jelünk, a háromágú csillag*

Huszonegy esztendőt merítettünk el abban az életben, melynek állandó és egyre nehezedő bélyege a „kisebbségi” jelző. Most a huszonkettedik küszöbén állunk és bélyeges fejünkön a jövőbe fürkész a két szem. Ködöt látunk, amely gomolyog néhol, ijesztő alakzatokat váltva; s máshol megüli súlyosan a földet, mely napfényről álmodott. Karámban vagyunk, melynek ködkerítését nem tudja áttörni a szem. De a lélek, ez a láthatatlanul illanó gép, melynek motorja az értelem s teste az ösztön: ez áttör az elkerített jövőbe és megkutatja számunkra az utat.

Azért állunk itt, az idők küszöbén, hogy megvizsgáljuk láthatatlan gépeinket, s ha szükséges: alkalmassá is tegyük magunkat arra, hogy lehetőleg tévedés nélkül ismerjük fel a célhoz vezető utat.

Nem vagyunk gyakorlat híján ebben a munkában. Hiszen a nemzedék, melynek sorából egyetlen hívó szóra oly számosan jelentkeztek, hosszú esztendők óta nyugtalan és nyugtalanító lelkiismerete az erdélyi magyarságnak. Ebben a súlyos órában, amikor újabb határkőhöz érkezett a nemzedék, szigorú tárgyilagossággal állapíthatjuk meg a következőket: amilyen ébresztő és el nem múló szerepet töltött be az előttünk járó nemzedék az irodalomban, olyan ébresztő és el nem múló szerepet kell betöltenie ennek a nemzedéknek a nemzeti közéletben. Ennek a kijelentésnek nincsen felhívásjellege, hiszen aki már jó ideje harcol, azt nem kell harcra szólítani: de ugyanúgy dicséret- vagy jutalomjellege sincs, mert annak csak a jól megvívott harc után van helye. Visszavonhatatlan kötelezettség van benne, melyet egy időben, mint virágot, szívére tűzött ez a nemzedék. A virág azóta elhányta szirmait, s most az őrködésnek és a féltésnek legmagasztosabb gondjával kell vigyázni az érő gyümölcsre, mely talán egy napon egyetlen tápláléka lesz közel kétmillió magyar léleknek.

Ezelőtt négy esztendővel cselekvő erdélyi magyar ifjúságról írtam. Tusakodó, okoskodó és kanyargó ifjúság jelentkezett a körülhordozott szavakra. Az utat kereste a nemzedék, néha megzavarva és néha meg is zavarodva, de sohasem lelkiismeretlenül. Ez a kutató lelkiismeret és a hithez való ragaszkodás volt a legnagyobb erénye a nemzedéknek, amikor népének gondjában a maga módján és a maga bátortalan mozdulataival jelentkezett. S hogy jöttek egymás után az állomások, egyre gyűlt a teher, de a teherrel gyűlt egyre az erény is. Az Erdélyi Fiatalok, a Hitel és más munkamezőkön keresztül megedződve a Vásárhelyi Találkozón már férfivá érett ez a nemzedék. Egységbe foglalta mindazt, amit azelőtt dolgozott és akkor megtisztulva gondolt; majd a Nemzedéki Vallomásban pótolta a vásárhelyi hibákat, és a nemzedéket elkötelezte a kereszténység legnagyobb jelével.

Így érkeztünk el ehhez az értekezlethez, mely valójában csak a magva annak, aminek a fejlődés rendje szerint történnie kellett volna. A különleges idők azonban nem engedték meg, hogy ez a férfivá érett nemzedék népének színe előtt ezres számban jelenjék meg. Csak kevesen vagyunk itt, de akik vagyunk, egytől egyig érezzük, hogy szemek vagyunk a sokból. Azt mondhatnám, hogy példaképnek vagyunk itt. De ha igaz, hogy nemcsak az egyénnek, hanem a nemzeti közösségnek is van lelke; akkor mi ebből a lélekből valók vagyunk s úgy szikrázunk vagy borulunk el, mint maga az örök valóság, a nemzet lelke.

Külön-külön és együtt mind jól érezzük az utat, amelyen idáig jöttünk. Ahogy ember szokta, egy pillantással fel is mértük, ami a hátunk mögött van. S ahogy ember szokta, csak most látjuk, mily nehéz és vészrejtő volt ez az út. S mégis eljöttünk rajta! Van-e hát okunk arra, hogy kétségekkel vagy éppen félelemmel teljünk el, amikor előre és határozottabb lépésekkel tovább kell mennünk? Hit és csoda vezeti, magyar barátaim, az embert. Emberi hit és isteni csoda. A hitet magunk szereztük meg vagy kell megszereznünk, hogy méltók lehessünk az isteni csodára. Nem tagadjuk: soha még nagyobb szükségünk nem volt a hitre és az isteni csodára, mint éppen ennek az esztendőnek a küszöbén. Mert ha nehéz volt eddig, amíg jóformán csak gondolatokat, vágyat és terveket adtunk, akkor százszorosan nehéz lesz mostantól fogva, amikor dolgozni és cselekedni akarunk.

A cselekvő ifjúság igéje mostantól kezdve határozottan testet akar ölteni. Most érkeztünk el a forráshoz, melyet megálmodott az ifjúság, de amelyből már csak akkor ihatik, amikor férfivá érett. A természet bölcs törvénye talán ez, esetleg a mi mulasztásunk. De az is lehet, hogy a Gondviselés rendezése. Mindenesetre így van. Nem volt forradalmi ez a nemzedék, mert túlságosan érezte, hogy „kisebbségi” sorsban mindenki egyformán viseli a bélyeget és a gondot; érezte, hogy az igaz és a bűnös között rendületlenül fennállott és fennáll az összekötő híd, mert mind a kettő magyar. Ezen a hídon nyílik az egységnek az a virága, mely uralkodó népnél soha meg nem teremhetik. A kereszténység és a legigazibb nemzeti közösség jele ez a virág; s bár néha átjárt a nemes indulat minket, mint a tűz, odáig mégsem jutottunk, hogy letapossuk ezt a virágot.

Ezért nem volt forradalmi ez a nemzedék.

S ha nem volt forradalmi, az egészséges fejlődés és a lelkiismeret vezette odáig, hogy jó néhány képviselője itt ül a Romániai Magyar Népközösség hivatalos falai között. Barátaim! Hevülékeny és türelmetlen ifjúság és teremtő fiatal férfikor ennél szebb áldozatot nem is hozhat népéért. A közösség érdekében, a „kisebbségi” magyar virág életéért, legyőztük önmagunkat és engedelmesen odaállottunk az ember mellé, aki látható feje az erdélyi magyarságnak. S odaállottunk volna, bárki legyen ez az ember, mert a viharfelhők alatt az egy test és egy lélek győzhetetlen eszméje ezt parancsolta nekünk.

Ha van elgondolásunk, amelyet a vezetésben még nem találtunk meg; ha van hivatalos magatartás, mely bántott vérünkkel nem egyezik meg; mindezt az egy akol keretein belül az egy pásztorral akarjuk megbeszélni. Ebben a keretben és őrajta keresztül akarjuk érvényesíteni. Eddig is bíztunk abban, hogy ez sikerül nekünk; s mostantól kezdve még erősebb ez a bizalmunk, hiszen a megértésnek és a méltánylásnak olyan jelét kaptuk most, amely a bizalomba joggal örömet vegyített. Igaz: nem is kértünk semmit, ami nemzedéki előny lehetne vagy fiataloknak szóló kiváltság. Egyedül munkát kértünk: azt a kiváltságot, hogy népünkért dolgozhassunk; és azt a terhet, hogy az irányító cselekedetekben felelősséget érezhessünk.

Nem titkoltuk soha, s most együttesen is, mint egy szív és egy lélek, vallomást teszünk jelünkről, melyet minden körülmények között hordozni kívánunk magunk előtt és magunkban. Ez a jel egy csillag, mely nem ötágúan gazdag, mint a boldog betlehemi pásztoroké, hanem három ágával szegény, de szigorú. Nem a megszületett Messiást jelzi, hanem csak a vágyat utána, ahogy Keresztelő Szent János látomásaiban jelenhetett meg egykoron, sáskahús erején, erdei kísértetek sürgés-forgása közben. Három ága van csupán ennek a mi „kisebbségi” csillagunknak, de ez a három legalább éles: vág, mint a kard; s ha kell, szikrázik is, mint a kard.

Egyik ágát Kereszténynek hívják, a másik ágát Nemzetinek hívják s a harmadikat Szociálisnak hívják.

Keresztény a szónak ősi értelmében, mely a hitet és a hitért a halált rejti magában. Nemzeti a fogalom emberi és dicső magyar értelmében, mely örök virágokat nyitott végvári katonák sírján. Szociális a Nemzet megszületéséért, melynek címere a nép.

Magyarok fiai! A keresztény eszmének hívei, a nemzeti gondolat jegyesei, a szociális meggyőződés lovagjai! Munkátok elé ezt a csillagot emelem. Legyetek hozzá hívek és alatta teremjetek olyan gyümölcsöket, melyeket idő jöttével megszaporíthat az isteni csoda, mint az öt árpakenyeret.

 

 

A hivatkozás helye

Jelünk, a háromágú csillag. Ellenzék 1940. jan. 14. 10. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (318–322) – Egy fiatalokból álló népközösségi értekezlet megnyitó beszéde alcímmel, Kolozsvár, 1940. január 14. keltezéssel.

 

 

 

Időszerű tanítás*

Különálló erdélyi életünkben, melynek különállását nem mi választottuk, gyakran megtörtént, hogy az erdélyi magyar írók – egyenként vagy csoportosan – közönségük elé állottak. Ritka esetben a faluig is eljutottak élőszavukkal. Az írók személyes igehirdetése a harmincas esztendő körül vált a legsűrűbbé. De innét kezdve a dobogón egyre ritkább jelenség lett az író. Helyébe lassan felereszkedett a politika és társadalmi szivárvány, melynek színei közül, agitációra, választani kellett, s a kiválasztott színnel verni és veretni a többit.

A magyar író nem egyszínű, hanem magyar.

Éppen ezért ebben az agitációban sem jobbról, sem balról nemigen vettek részt az írók. Másrészt olvasták a székely mesét is, melyben a huszár és a szolgáló összekapnak, s hajlékostól tönkreteszik egymást az emberek, mivel nem tudnak megegyezni abban a nagy kérdésben, hogy azt a bizonyos víziállatot miképpen hívják: „Rák”-e vagy „Mász”?

Olvasták, s úgy gondolták, hogy meg kéne várni, amíg eldől ez a kérdés. Ebben a várakozásban tanúi vagyunk a történelmi veszekedésnek, mely a különös és hasznos víziállatnak a neve körül forog ismét.

De a mesének, a név körül, egyszer vége lesz. Sok baj és szorongás után a barna huszár oda teszi majd az egyik nevet, ahova a piros szolgáló a másikat. S ezzel a történelmi fordulattal majd a név helyett a lényeg mered elénk: maga a kétollós valódi rák, a csemege, a zsákmány.

Ez a tény, amit tudomásul kell vennünk.

Az erdélyi magyarság közvéleménye minden vonatkozásban arra tanít, hogy tudomásul vette a tényeket, melyek Európában, távol és közel, manapság történnek. Sőt ezen túlmenőleg lépten-nyomon tanújelét adja, hogy amit tudomásul vett, annak a reá eső feladatait és következményeit vállalni akarja. A közvélemény feszült figyelme és várakozása azt jelenti, hogy minden érzékével keresi az utat, melyen polgári kötelességeit össze tudja egyeztetni nemzeti és emberi sorsával; másrészt pedig türelmetlen vágyat jelent a vezetői felé, kiket felemelkedésre és bölcs bátorságra szeretne ösztönözni.

Az író társadalmi fogalma általában úgy él a művelt köztudatban, mint a közvélemény megérzője s ennek a közvéleménynek szellemi kifejezője. Ebben a fogalomban a legnagyobb igény rejlik, amit közösség támaszt valamely tagjával szemben. Ennél nagyobb igényt csak azzal a fiával szemben állít fel, akinek cselekedetté s így valóságos életté kell váltania a kifejezett közvéleményt. Egészséges népeknél, kik szellemi és fizikai erőikben tényleg jövendőt hordoznak, ez az igény nagyon határozott formában szokott megjelenni. Szinte törvény lesz belőle, mely az időtlen erkölcsöt az idő szükségei szerint alkalmazza.

Ha mi, írók s általában szellemi foglalkozást űző magyar emberek esztendők óta csak elvétve léptünk személyesen a nyilvánosság elé, ennek indokát általánosságban fentebb érintettem. Úgy érzem azonban, hogy a szemlélődésnek és a hallgatásnak az ideje lejárt. Bárhova megyünk és bárkivel beszélünk, mindenütt érezzük a ki nem mondott parancsot, hogy a maga helyén és a maga eszközeivel ki-ki álljon a közösség szolgálatába, mely szolgálat lelki és szociális természetű. A kornak a nyelvére lefordítva ez szervezést jelent, de nem a pártnak, sőt nem is a napi politikának értelmében, hanem szervezést az életre, amelyben megfelelő vezetés alatt tényleg együtt vannak azok, akik egyet akarnak. Ennek az eszményi szervezésnek a lelki feladata: a műveltség terjesztése minden helyen és minden eszközzel, nemkülönben az öntudat felébresztése és gondozása. Szociális feladata pedig az, hogy a műveltség és az öntudat úgy a közösségnek, mint az egyénnek egyaránt hasznára válhassék.

A szellemi ember, ki az utolsó időkben egymagában rágódott a kérdések felett, itt és máshol élőszóval tesz vallomást és igyekszik tanítani. Ez a tény pedig azt jelenti, hogy a szellemi ember teljesíti a ki nem mondott parancsot, amelyet mindenütt érzünk. A magyar közönség eljön, hogy meghallgassa a szót, melyből tájékozódni, tanulni és nevelődni szeretne. Ez a tény is azt jelenti, hogy az elzárkózás vagy a könnyű szórakozás helyett a magyar közönség is felismeri súlyát és erejét, mely nélkül a szellemi ember szava gyümölcstelen és a vezető akarata haszontalan kincs. A kettő együttesen pedig azt jelenti, hogy gyors ütemben itt is, ott is, az országnak minden magyarlakta területén termékenyítően felszakad az együvé tartozás érzése, melyből egységes közszellem születik, az egységes közszellemből a kötelesség és hivatás tudata, s ebből pedig az erő.

Amikor magamban mérlegeltem, majd leírtam ezeket a szavakat, úgy tetszett nekem, hogy helyesen ismertem fel az erdélyi magyarság mostani érzelmi világát, lelki és idegbeli állapotát. Nemkülönben a türelmetlen és formátlan vágyakozását sorsának gyökeres javítását illetőleg. Ha helyes ez a felismerés, akkor ne csak hirdessük, hanem vonjuk le belőle a következtetést. Akárhogy okoskodunk, arra az eredményre jutunk, hogy a következmény nem lehet egyéb, csak a munka. A szellemi ember számára az erősebb és összetettebb szellemi munka; az iparos számára a kitartás a versenyben való győzelemig; a kétkezi munkás számára a lelki és anyagi erőgyűjtés sorsának javítására; és a földműves számára bölcs türelmének további ápolása, hogy nehéz sorsát viselhesse és kötelességét teljesíthesse.

S együtt az összesnek a magyar lét parancsa szól, mely higgadt várakozást rendel, s a várakozás ideje alatt az egymásért való munkára és kötelességeink teljesítésére utal.

Tehát itt van az ideje, hogy egyenként is feltegyük önmagunknak a kérdést: mi az a többlet, amelyet saját magunknak, a családnak, magyar testvéreinknek s ezáltal az erdélyi magyarságnak adhatunk?

Valamit mindenkinek vállalnia kell!

S bizonyos, hogy ha ezzel a gondolattal adjuk meg önmagunknak a választ, egyszerre elevenebb és biztatóbb lesz az egész erdélyi magyar élet. Mert a jó példa nyomán új példák fakadnak, a testvéri cselekedet tovább virágzik, egy jó magyar tízből csinálhat még jobbat, és egyetlen bátor ember messze sugározhatja a fényt…

Kétségtelen: olyan az emberi természet, hogy mindenkinek könnyebben és kevesebb felelősséggel felelünk, mint önmagunknak. Nehéz életkörülmények között, mint a miénk is, gyengül a jellem, és olcsóbbá válik a léleknek az a tulajdonsága, melyet felelősség érzetének nevezünk. Mindjárt kiderül ez, mihelyt önmagunk felé fordulunk, s a kérdést a néma száj teszi fel a felébresztett lelkiismeretnek. Egyszerre kiderül, hogy a szokástól eltérően mily alapos meggondolást kíván most a válasz és az ítélet, mellyel magunkat önmagunk előtt elkötelezzük. Ez természetes is, hiszen önmagától senki meg nem szabadulhat, s így a felelősség törvénye alól ki nem bújhatik. De ez nem baj, sőt ellenkezőleg: az ilyen időkben az egyetlen biztos módszer arra, hogy egyéni életünket nemesebbé s ezen keresztül a magyarság életét legalább belsőleg biztossá tehessük.

Amikor én megkérdeztem magamat, hogy mi az a többlet, amelyet magamnak s ezen keresztül magyar közösségemnek adhatok: azt feleltem, amit szellemi ember felelhet:

Erősebb és önzetlenebb szellemi munkát.

Lényegében tehát itt van a magyarázata annak, hogy az utóbbi esztendőben sokszor írói hivatásom érzékeny kárára olyan természetű munkát is vállaltam és vittem, mely nyugalmasabb időkben nem az alkotó író dolga. Ez a szerep is, hogy testvéri hívásra eljöttem ide, és gondolataimat nem irodalmi formában közlöm: ennek az időszerű munkának egy kis részlete. Be kellett látnom, hogy az irodalmi mű mellett, mely ugyan értékesebb és időtállóbb, szükség van a köznyelven történő időszerű tanításra, írásban és élőszóval. A jelek azt mutatják, hogy mások is megérezték ennek a szükségét, hiszen itt és ott egyre sűrűbben jelennek meg írók, tudósok és gondolkozók, hogy a maguk eszközeivel tanítsanak, buzdítsanak.

Hogy a magyarság lelki szervezésében részt vegyenek.

Ennek a lelki szervezésnek a folyamán mindenki megtalálja a maga szerepét, ha a kérdést, melyről az imént szólottam, becsületesen felteszi magának. Én is így jutottam arra a feleletre, hogy előadásaim során sem tehetek mást, mint hogy hirdessem azt a szellemet és szorgalmazzam azt a szellemi magatartást, melyet a nemzeti érzés, a keresztény erkölcs és a szociális felfogás jellemez. Ez az a légkör, vagy ha úgy teszik: fény, mely körülveszi a tárgyakat és a föld nedveivel együtt élteti azokat. A tárgyak pedig maguk a kérdések, melyekről ebben a megvilágításban beszélni kell. Részben egyéni meggyőződés dolga, részben a szükségletek parancsa, hogy a tárgyak, illetőleg a kérdések között milyen sorrendet és jelentőségbeli különbséget állapítunk meg.

Eddig inkább arról a fényről (illetőleg még derengésről) beszéltem, melyben egyrészt feltűnnek a tárgyak körvonalai, másrészt pedig amely reménnyel tölt el a teljes világosság dolgában. Én már a derengésben kiválasztottam a többi közül egy fát, amely ősréginek tetszik. A föld, melybe ültették valamikor, az a megpróbált öreg föld, melynek szülőföld a neve. Amelyen és amelyért őseink vére folyt és apáink verejtéke folyt. Amelyen ringott a bölcsőnk, amelynek hátán meghallottuk az édes anyanyelv első szavát, s amelyen játszottuk, hogy: „Bújj, bújj, zöld ág, zöld a levelecske…” Ezen a földön mentünk-jöttünk könyvekkel a táskában vagy a tarisznyában; öröm és gond között ezen botladoztunk oda és vissza, körbe vagy előre; a nagy változás idején ezt a földet néztük csüggetegen, ki erőt és biztatást nyújtott akkor is nekünk. Hűségesek voltunk hozzá, ehhez a földhöz, mely bánatban is anyaföld, mint ahogy az volt örömben; s amely mégis az egyetlen, aki pusztán, egymagában és gazda nélkül jelenti nekünk a szót: Haza!

Igen, itt áll és ebben gyökerezik, az ősrégi fa, a Magyar Fa. Sok féreg rágta gyökerét, de valahogy kiheverte mindig a férgeket a gyökér. S valahogy ma is táplálja a törzset, mely kenyérszínben áll, történelmi viharoknak beforrott jegyeivel és a rágások nyílt sebeivel. Az időknek és a csüggedőknek baljóslatai közben szinte egyetlen menedék ez a törzs, amelynek megszabdalt kérge alatt az egészség nedvei keringenek. Odvaiban mesék és balladák tanyáznak, miket tudós kutatók fürkésznek elő. Rengeteg ágai szeszélyesen hajladoznak; csupa egyéniség kicsi és nagy. Szellő idején ezer változatban szólnak a világról s néha a törzsről, de a viharban könnyen tördösnek, mint általában az ágak.

Természet törvénye, hogy a fa mindig vessen rügyeket, amíg jó a gyökér, erős a törzs és hűségesek az ágak. De amit a természet nyújt, embernek kell azt gondoznia, ha akarjuk az éltető gyümölcsöt.

Vajon kérdezhetem, hogy akarjuk-e?

Azt hiszem, hogy ezt a végső kérdést, ezen a nyelven, nem szabad feltenni, hanem a kérdés helyett inkább a madár fiait kell tolmácsolnunk, akik az ősrégi fa lombozata között nyugosznak fészkeikben. Mit mondanak ők, akik régi és hosszas tanítás után egyszerűen, szabadon és igazán szólnak?

Azt mondják, hogy amiről beszéltem, a föld: az az erdélyi föld; s azt mondják, hogy a gyökér, amelyről szólottam: az a történelem. S a törzs, melyet magyaráztam: az a magyar nép; az ágazat pedig a törzs fölött maga az őrködő, tanult értelmiség; s az ifjúság a rügy.

Együtt a nemzet.

Szeretjük a földet, mely védi és élteti a gyökeret. Erőt és védelmet kérünk a törzstől; őrködést és fényt a lombozattól; s gyümölcsöt a rügytől.

Sáfárkodjunk úgy, ahogy isteni és földi törvények szerint elő van írva. Mert akkor elnyerjük Istentől, ami tőle való; s elnyerjük a földi világtól, ami a földön szükséges.

 

 

A hivatkozás helye

Időszerű tanítás. Brassói Lapok 1940. márc. 24. Újraközölve: Virrasztás (359–365) – Marosvásárhely, 1940. február 5. keltezéssel; Jégtörő gondolatok II. kötet (141–147) – ugyancsak Marosvásárhely, 1940. február 5. keltezéssel.

 

 

 

Kokó és Szokratész*

Fiatal íróink, miközben térképpel a kezükben poroszkálnak apáik és mostohaapáik után, gyakran vetik fel a műbírálat kérdését. Néha azt panaszolják, hogy nincsen emelkedett és tárgyilagos ítélkezés, mely irodalmunkban és közéletünkben helyreállítaná a szellemi világrendet. Máskor az ítélkezőre gyűlnek rá, mert úgy veszik észre, hogy az irodalom világának hegy- és vízrajza nem az ő gusztusuk szerint vonódik a térképre.

Ez a jelenség nem az irodalomé, amelyhez méltatlan volna; hanem az életé, amelyhez nagyon is méltó. Ki és miért keresné hát itt az igazságot, amely amúgy is az időre tartozik! Valami egyebet, kevesebbnek látszót kellene tennünk. De vajon mi lehetne ez a csekély dolog? Bizonyára az, hogy a szó és írás ügyében önmagunkat még nagyobb felelősségre szoktatjuk; s másokat szintén ránevelünk legalább a kezdeti felelősségre. Egyedül ez az út ígér nekünk rendet, mely ott kezdődik, hogy ne csak eligazodni tudjunk a kimondott szavakon vagy a leírt mondatokon, hanem hinni is tudjunk azokban.

Gondolom, ezek után eléggé nyilvánvaló, hogy miért vállalkoztam arra, amit oly ritkán teszek: arra ugyanis, hogy elmondjam véleményemet egy könyvről, mely írójának fejlődésében rendkívül figyelemreméltó, az erdélyi irodalom számára lényeges megjegyzéseket kínál.

 

*

 

Régóta tudjuk, hogy Kemény János a neve mellé olyan megjelölést örökölt, mely a főúri osztály tagjai közé utalja őt. Nem kétséges, hogy a fennálló társadalmi rendet elbűvöli ez a megjelölés; s az sem kétséges, hogy a szellem rendjében hatástalan, sőt néha gyanút virágzik. Egy ilyen embernek az irodalmi működése nem olyan egyszerű, mint azé, akinek csupán két szóból álló neve van. Könnyen el tudom képzelni, hogy egy tehetséges grófot az ő grófsága tart vissza az írástól; s el azt is, hogy egy tehetségtelen főherceget az ő főhercegsége szabadít rá az irodalomra.

Ha igaz, hogy az irodalom a tehetségen kívül más ürügyet tartósan nem tűr, akkor csak egyet tehetünk: rövid időre, amíg könyvét olvassuk, a bárót megfosztjuk báróságától; sőt ugyanannyi időre odaadjuk egy falukutató írónak, ki rossz könyvet talál írni.

Azok közé tartozom, akik Kemény János irodalmi működését kezdettől fogva egészen közelről figyelhették. Együtt indultunk a Tizenegyek gyűjteményében. Verseket írt akkor, melyek egy nemesen érző diákember szelíd versei voltak. Botrányt nem idéztek fel, hírt se nagyon vertek szerzőjüknek. De a kötetben voltak, szépszerével, gyengébb versek is, mint a Kemény Jánosé. Akkor egy időre szétváltak útjaink, majd három esztendő múlva hívására összeült a Helikon, melynek tagjai közé beszerkesztettek engemet is, mint annak idején a Kemény János versét a Tizenegyek gyűjteményébe.

Innét kezdve soha nem vesztettük szem elől egymást.

Nem tudom, mi lehet az oka, de a bő termés nem jellemzi Kemény Jánost. Tíz esztendő alatt két sugár regénye jelent meg, egy novelláskönyve, s most ezen a dél-tengeri történetek Kokó és Szokratész cím alatt. Nem lehetetlen, hogy irodalmi szerepét néha teljesen a Helikon ápolásában látta; s nem lehetetlen az sem, hogy a toll és a vadászfegyver sokszor és sokat versengtek az elsőbbségért. Amilyen figyelmes és tapintatos úr, néha olyanfélét is érezhetett, hogy a Helikon gazdájának írni is illik, nehogy az írók, kényszerű helyzetbe jutva, csak a jó barátot és a bárót tekintsék benne.

Ha eddigi könyveit nézem, úgy találom akkor is, hogy inkább a nemes magyar szolgálat jellemzi őt, mintsem a művészi hivatás égő és nyugtalanító hite. Ezt a szolgálatot két dolog teszi kiemelkedővé: az emberi magatartás a tarka és zavaros világban és az együvé tartozás a föld magyar népével, kinek örömét és baját lelkében mindig hordja. Egy embernél, ki ifjúságának egy részét külföldön töltötte, s ki most is oly szívesen bolyong a nagyvilágban, természetes volna a világiasság valamely neme. S mégis: két regényében és egy novelláskönyvében még csak a vágy vagy az indulat sem jelentkezik a világiasságra. Egyik könyvében sem távozik el az erdélyi földnek arról a zugáról, melyben gazda gyanánt él, vadász gyanánt örvendezik és földi gondviselő gyanánt botorkál. Hőseit is innét válogatta össze, emberekben és állatokban egyaránt. Ha tekintjük és vizsgáljuk e hősöket, kénytelenség űz oda, hogy állatpártiak legyünk. Kéznél van az indok, mellyel a pogány szerzőt s önmagunkat mentsük: olyan a táj, hogy az inkább vadregényes, mint emberregényes. De az indokon túljutva egyszerre mégis azt érezzük, hogy az igény az íróval szemben nem akar elhallgatni. Ha joga van dürrögni a fajdkakasnak s eper helyett leányt szedni a havasi legénynek, akkor az igényt sem szoríthatjuk némaságra. Talán az irodalmi „új realizmus” ismer olyan törvényt, amely szerint olyan hősöket kell megírni, amilyenek vannak. Bár ez is csak pletyka lehet. De a pletykával szemben ott áll az alkotás örök természete: az élet csupán ürügy és segítség arra, hogy a képzelet világot és belé hősöket teremtsen!

Ez bizony hiányzott.

Az ösztönbeli és szellemi vitamin azonban nem ad nyugtot a szerencsétlen írónak. Kanyargós utakra vagy messzire űzi inkább, mintsem ott maradjon a próbálkozásoknak a tetején, mint egy leplezett Jób.

Így járt Kemény János is.

 

*

 

Ez a furcsa vitamin ösztökélhette odáig, hogy egy szép napon „átdobhassa magát az otthoni gondok kerítésén” és „szép felelőtlenséggel” nekilóduljon a világnak. Nő és író nem tudja, hogy mikor árulja el önmagát; s ez nagy szerencse, mert ha tudná, akkor „sarki démon” lenne az egyikből, mint A kapitány bosszúja című novellában, s a másikból selyemfiú Karló, kinek „nincs kedve kegyes szavakkal viszonozni az európai hölgyek bámulatát”. Kissé mulatságos, majdnem felér egy spiritiszta vallomásával, hogy én nyomra akadtam. A tehetség is természeti törvény alatt áll, mint a test. Nő és feszíti burkát mind a kettő. S egyszer bekövetkezik, hogy a kis felelősséget le kell tenni egy nagyobb felelősségért.

A kis felelősséget három könyv hordozza, melyekről már beszéltem. Kicsi súlynak nem kell erős alapzat, de a nagyobb felelősségnél a medve is jobban kiereszti körmeit, nehogy könnyű dolga legyen a vadásznak, aki puskával ítélkezik felette. A Kokó és Szokratész kötetében már kieresztett, éles körmöket látunk. A nyolc történet, mint nyolc darab zsákmány, úgy fekszik a könyvben. A tehetség ragadozását mindegyikben meg lehet figyelni jól. Szinte esetről esetre ismétlődik, hogy oldalakon keresztül kapdos az író a zsákmány felé. A küzdelem bizonytalan fogásokkal indul, de a végén vagy sebesülve, vagy végleg leterítve fekszik valahány.

Ennek a jelképes beszédnek nemcsak azért van helye itt, hogy éreztetni tudjam a küzdelmet, mit az író a témákkal folytatott. Helye van azért is, mert a könyv vadakról és vadászokról sokat beszél, s illő, hogy egy író hajnalán úgy feleljünk egymásnak, mint Marosvécsen egyik kakas a másiknak, vagy a görög hegyi faluban egyik szamár a másiknak. És főleg helye van azért, mert a Kokó és Szokratész könyve véglegesen elhitette velem, hogy vadászni nemcsak vadakra, hanem emberekre is lehet. Természetes azonban, hogy e kétféle vadászatot csupán a szenvedély állítja párhuzamba, mert különben s éppen Kemény Jánosnál föld az egyik, s ég a másik. Ott vadszagra megy a vadász, itt pedig lélekszag után szimatol s keresgél folyton az író. Ahogy „Tirolban zergét, a Kárpátokban szarvasbikát, Somogyban őzbakot, Skóciában grauszt, Angliában fácánt, Görögországban veres lábú foglyot, Kis-Ázsiában sakált és vadkant s Szmirna fölött leopárdot” szeretett vadászni az özvegy ezredesné: éppen olyan változatos és ínyenc emberekben is a Kemény János szenvedélye. Amelyik mindennapinak tetszik, mint állatban a varjú például, az az ember az ő tollát nem érdekli. Még az sem elég, ha egy nő közönséges; vagy egy férfi gyilkos: azon innét és azon túl furcsának, eredetinek vagy különcnek kell lennie.

Görögországban sokan vannak ilyenek.

Vannak itt is, de nálunk a vadásztilalom útjába áll az írónak.

Erdélyben most meglepő volna az a meleg, szétáradó emberség is, mely a „hatalmas öklű attikai csillagok” alatt oly természetesen vegyül bele a fűszeres illatokba. Egyedül a líra kelne el talán, mely a nyolc történetet közreveszi, mint rügyekből font szelíd kerítés. Nagy kérdés azonban, hogy a bécsi kereskedő helyett, Brown-Smith kapitány helyett, a cipőtisztító Szokratész helyett és a kicsi kedves Claudette helyett az idevalók közül kiket tennénk a kerítésbe?!

Bizony jó volna, ha Kemény János egy új könyvben felelne erre.

 

 

A hivatkozás helye

Kokó és Szokratész. Erdélyi Helikon 1940. 3. sz. 137–140. A cím alatt: Kemény János déltengeri történetei. Erdélyi Szépmíves Céh 1940. Újraközölve: Tiszta beszéd (384–387) és Jégtörő gondolatok II. kötet (148–152) – ez utóbbi helyen „Kokó és Szókratész” címmel, Kemény János déltengeri történetei alcímmel.

 

 

 

Időszerű vallomás*

Ennek a lapnak múlt vasárnapi számában Időszerű kérdések cím alatt egy nagy igényű cikk jelent meg, melynek a szerzője Szentimrei Jenő, e lap állandó közírója, az erdélyi szellemi és közéletnek régi harcosa. Formáját tekintve az írás nyílt levél, mely nevemre szól; tartalma szerint azonban időszerű és közérdekű kérdéseket vet fel. Sőt nemcsak időszerű és közérdekű kérdéseket, hanem életünk lényegét kérdezi.

Ez a körülmény egy nyomós okkal több, hogy a nyilvánosság előtt válaszoljak. S ha a levélre nem a levél formáját választottam, ez csupán azért van, hogy feleletemet megtisztítsam a személyes jellegtől. Sőt ezen túlmenőleg nehézzé kell tennem minden olyasféle magyarázatot is, mely megnyilatkozásomat valamely csoportosulás vagy gyakorlati intézmény érdekeivel hozná kapcsolatba. Sem a Népközösség intézményével, sem más közülettel nem állok gyakorlati vagy szolgálati viszonyban.

Egyedül vagyok, fejem és szívem hivatalában. Felelősségem az eszmére és az igazságra való törekvésre vonatkozik, s kényesen idegenkedem az olyan kitérőktől, melyeken népszerű lehet az ember, de elveszíti szellemi becsületét.

 

*

 

Az Időszerű kérdések előzménye az volt, hogy Marosvásárhelyen és Tordán, az ottani népközösségi tagozatok rendezésében előadást olvastam fel. Ezt az előadást a kolozsvári egyetemi ifjúságnak is elmondtam. Tartalmát rövidesen abban foglalhatnám össze, hogy az erdélyi magyarság vállalni kívánja szerepét, mit helyzete és a történelem számára kijelölt. Most az előkészület és az előkészítés idejét éli, hogy a kimért szerepet be is tölthesse jól. Mi ez a szerep? Aki erre a kérdésre most meg tudna felelni, az belelátna az Isten szándékaiba, és előre tudná a történelem fordulatait. Eme szereppel kapcsolatosan csak egy bizonyos: vágyain már túllépve együttes sorsát úgy kívánja rendezni, hogy ez a rendezés jogaiba helyezze. Ezek a jogok nemzeti jellegű elemi jogok és emberileg viselhető szociális állapot. Túlzottnak találom és valóban „kisebbségi lelkületet” tükröz az a felfogás, hogy külső erők határozzák meg sorsunkat. Gyakorlati emberek között forgolódva sokszor rájöttem, hogy megítélésben gyakorlatibb vagyok amazoknál. Mivel azonban ilyen vonatkozásban is igényesebbnek és vállalkozóbbnak mutatkoztam, az aprózók között emiatt lettem író, s nem a könyveim miatt. Ez az igényes és vállalkozó gyakorlati érzék nem becsüli le a külső erők alakító, sőt sodró erejét. Van áradás és van háromféle ember. Az egyik nem tud úszni, a másik tud, s a harmadik mer is. Én ezt a harmadikat szeretem, aki tud is úszni és mer is az árban. Ha kell, mentire: s ha úgy kell, a vízzel szemben.

Azt hiszem, az erdélyi magyar ember természeténél és képességeinél fogva alkalmas arra, hogy ilyen emberré váljék. Tanítás, nevelés és példamutatás teheti ilyenné. Erről a három dologról beszéltem az előadásban: természetesen nem kielégítő módon, hiszen egy előadás keretében, úgy gondolat, mint terjedelem szempontjából, még addig a határig sem mehet el az ember, ameddig a kerítéstől elmehetne. Tökéletesen indokolt tehát, hogy a szellemi ember hiányokat állapít meg, s az olvasó pedig választ szeretne sok mindenre, amelyen töpreng. A hiányokat pótolni kell, és a töprengőt legalább a kerítésig el kell vezetni.

Ez volna most az én feladatom.

 

*

 

Ha részletesen beszélhetnénk, egymás után vethetnők fel a kérdéseket, egész seregével. Így azonban vázlatszerű összefoglalásra kell törekednem. Három olyan kérdés van, melynek udvarába be szoktak állani a többiek is.

1. Mi a szellemi ember feladata az erdélyi magyarság mostani életében?

2. Miben legyünk egységesek?

3. Mire várjunk vagy mit tegyünk az egységben?

Nemcsak nehéznek, hanem szinte kínosnak érzem, hogy egy rövid cikk keretében próbáljak ilyen súlyos kérdésekre válaszolni. Amint írásom végén kiderül, nem kielégítő és lezáró igénye van válaszomnak, hanem kezdeményező célzata. Egyedül ez menti, sőt ez kívánja is a mozdulatot, mellyel látszólag sokat markolok és keveset fogok.

Nemrégen baráti körben órák hosszat beszéltünk arról, hogy mi a szellemi ember feladata az erdélyi magyarság mostani életében. Akadtak olyanok is a fiatalabbak között, akik panaszt emeltek az erdélyi magyar szellem ellen. Véleményük szerint egy idő óta ez a szellem nem teljesíti iránymutató hivatását. Meddő vita volna most arról értekezni, hogy igaz-e ez vagy nem.

Akik semmiféle irányt nem mutattak, hanem csupán az „alkotásnak” éltek, azok bizonyára visszautasítják ezt a vádat. Ez olyan természetes, mint maga az ember. Megvallom, engem nagyon érint és elgondolkoztat a dolog. Ha személy szerint nekem szólna a vád, bizony nehezen tudnék védekezni ellene, hiszen ha teljesíthettem volna ezen a téren hivatásomat, akkor az erdélyi magyar közélet minő más volna, mint amilyen!

De akár teljesítettem, akár nem, a helyét és a feladatát keresem ennek a szellemnek. Áradás van ma Európában. Elmélet szerint mi is Európában élünk, de hovatovább mások is csak elméletben fognak Európában élni. Két madár van, melynek a szellem ma könnyen megértheti a sorsát: az egyik madár, aki fogságban van, s a másik vadmadár. Mi egyikről még csak annyit tudunk, hogy különbnél különb galickák vannak; s a vadmadárról azt tartjuk, hogy fényűző élete van neki, amit mi nem engedhetünk meg magunknak.

Irodalmunk arra tanít, hogy a magyar szellem nem fényűzés volt, hanem minden időkben nemzeti szolgálat. Sajnos az erdélyi magyarság mostani élete tökéletes iskolapéldája az olyan nemzeti állapotnak, hol a szellem szolgálata nem önkéntes, hanem létezésének egyetlen magyarázata. Tehát nem azt kérdezem tőle, hogy szolgálta-e népét, hanem azt kérdezem: vétett-e léte ellen? A felelet, mely az egész erdélyi magyar szellemre kínálkozik, nem lesújtó. Ami külön-külön egyénekre adódik, az nem tartozik most ide; s különben is, aki léte ellen vét, azt egyénileg sajnálat illeti.

Azt írja Szentimrei e szolgálattal kapcsolatosan, hogy örökké csak mi vagyunk, akiktől a közélet megkívánja a teljes szolgálatot. Ez igaz. De ha mi volnánk az úgynevezett közélet, mi is ugyanazt kívánnók a szellem emberétől. A közéleti embernek ebbe van egyedül gyakorlati érzéke, mert attól kíván, aki adhat is. Azt is írja ő, hogy jutalom fejében mialatt mi szolgálunk s javítjuk a medret, ők mind kifogják a halat. Ez is igaz. De nem szabad elfelejteni, hogy hányszor s közülük milyen soknak a torkán akad a szálka! Innét van a fölénye és a „gőgje” a szellemi embernek, ki csak abban a kiadásban „bratyizik”, amelyiket a népszerűség bolhái csípnek.

A következtetést, amit a fentiekből levonhatok, a következő mondatban tudnám egybefoglalni:

Maradjunk a gyakorlati „közélet” fölött, de adjunk neki eszmei tartalmat, s gyakoroljunk szellemi ellenőrzést fölötte.

Ennek a munkának a céljából az erdélyi szellemi élet javát és legbátrabb embereit egy szellemi közösségbe kéne tömöríteni.

 

*

 

Ha valami hiányzik az erdélyi magyar szellemi életből, akkor annak a megállapítása és részletezése hiányzik, hogy miben legyünk egységesek. Ez a feladat a legnehezebbek közül való. Gyöngédség és félelem okozhatta, hogy ebben a kérdésben jelentős megnyilatkozások nem történtek. Gyöngédség a barátok és ismerősök iránt, kik a szellem területén tevékenykednek, s oly különböző felfogást vallanak arról, hogy miben legyünk egységesek. Félelem attól, hogy a kérdés bátor és nyílt tisztázása talán azt az imbolygó egységet is megbontja, mely a szellem területén legalább úgy-ahogy megvan. Kicsit idegenkedtünk magától a szótól is, hiszen szellem és egyéniség alkotott képzetünkben egy párt, míg szellem és egység összeférhetetlen szomszédok voltak. S valljuk be, hogy néha utáltuk is az „egység” szót. Erre az utálatra több okunk volt, mint amennyi amúgy is elegendő lett volna. Fussunk csak vissza gondolatban a huszonegy esztendőn s idézzük fel a darabosát annak, ami e szó jótékony árnyékában lapult. Érdekcsoportokat, üzleti és közéleti érvényesülést látunk, fejük felett ernyő helyett az „egység” jelszavával. Azt jelentette, hogy fújjad te is a tüzet, mely mellett a cinkosok melegednek.

Az idők azonban nemcsak teltek, hanem megsúlyosodtak. Erjedés van, melynek végbe kell mennie, hogy tisztulás legyen: ha pedig megdugják útját, robbanni fog. Ezt tudja ma minden valamirevaló magyar ember Erdélyben, s az érdekcsoportok is tudják. Ebben az egészséges folyamatban az „egység” szava is egyre tisztul. Ideje tehát, hogy a szellem olyan fényt adjon neki, melyben megfelelő vezetés alatt csakugyan mind együtt tehetnek, akik egyet akarnak. Első mozdulat gyanánt tehetünk-e egyebet, mint hogy megkérdezzük magunktól: helyénvaló-e, ha tovább is gyöngédséget tanúsítunk ebben a kérdésben? Helyénvaló-e, ha tovább is félünk a zándorodástól, melyet a kérdés tisztázása felidézhet? S helyénvaló-e a fintorgás, melybe lelkünk csavarodik, ha ezt a szót halljuk: „egység”?

A válasz mind a három esetben és gondolkozás nélkül nemleges.

Ha pedig az idő és a lelkiismeret idáig tolt maga előtt minket, próbáljuk megkeresni a fő jellemzőit annak az egységnek, amelyre nemzetünknek és nekünk egyaránt szükségünk van. Többször mondtam és leírtam, hogy ezt az egységet három eszményi jel alatt kell keresnünk: a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat és a szociális igazság ez a három. Mind olyan fogalmak, melyek eredeti lényükben diadalmaskodva minden emberi közösséget eszményivé tehetnek. S mind olyan fogalmak, melyek a célszerű használatban néha már azt a takarót juttatják az ember eszébe, mellyel az egyik fia betakarta Noét, mikor az szerfelett részeg volt. Egyik kérdés szüli a másikat: külön kéne megírni, hogy a szellem megítélése szerint mit jelent itt nekünk a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat és a szociális igazság. Mert az első bizonyára nem jelenti a sunyi rágalmazók füzérét; a nemzeti gondolat bizonyára nem jelenti a politika csapdáját, sem a szociális igazság az osztályuralmat.

Egy bizonyos: magyarnak születtünk, családban és iskolában annak nőttünk; majd végérvényesen döntöttünk abban, hogy hűségben halunk meg, ha már meg kell halni. Ez a magyarság bennünk nem jó és balsors függvénye. Egyetlen állapot. Nem világnézet vagy társadalmi rendszer szemszögéből fogalmazzuk meg viszonyunkat a nemzethez. Egyáltalában nem fogalmazzuk meg, mint ahogy a gyermek sem fogalmazza meg apját és anyját, hanem csupán megnevezi. S amikor kimondjuk a szót, hogy magyar, ugyanakkor kimondjuk azt is, hogy ezen a földön mi is teremtettünk emberi művelődést. Idő, munka és vér jogán mi is nemzet vagyunk itten, kik e föld védelmében apadtunk számbeli kisebbségre.

Ez a talpköve az egységnek, melyben lelkileg csakugyan szervezett közösséggé válhatik az erdélyi magyarság.

 

*

 

Természetesnek találom az ellenvetést, hogy mindez csak elmélet, mely az egyik fülön bemegy s a másikon kimegy. Az élet pedig, ami gyakorlati folyamat, marad a régiben. Erre azt mondom, hogy minden elméletből, ami bemegy valakinek a fülén, valami megmarad a fejben; s az élet pedig nemcsak gyakorlati folyamat, még az állatnál sem. Elmélet és gyakorlat között tehát természetes kapcsolat áll fenn, melyet megszüntetni nem lehet, de erősíteni igen.

Ennél a pontnál látom a szellem feladatát.

Mielőtt azonban idevágó elgondolásomat említeném, hadd idézzem a harmadik kérdést, mely így szól: Mire várjunk vagy mit tegyünk az egységben? Meg kell állapítanunk, hogy kihez szól tulajdonképpen a kérdés. Mert ha a közösséghez szól, melynek magyar voltunknál fogva vagyunk mindannyian a tagjai, akkor a felelet csak általános lehet. Az életre várunk, mely az egyén számára csak akkor érték, ha egészséges az egyén; s a tömeg számára akkor, ha lelkileg és gyakorlatilag rendezett társadalomban él. S az ilyen közösség mit tegyen az egységben? Gazdaságában és művelődésében fejlődjék, jogait szerezze meg és biztosítsa. Ezt válaszolja a magyar ember.

Az írónak azonban nemcsak népe helyett kell válaszolnia, hanem a szellem nevében is. Sőt elsősorban a szellem nevében, hiszen egyedül a szellem az, mely világosságot áraszthat a követendő útra és példát teremt. Tanulságos a megállapítás, melyet huszonegy év távlatából az erdélyi magyar szellemiséggel kapcsolatban tehetünk. Ez alkalommal csak három tünetre szeretnék rámutatni. Egyik, hogy e szellemiség mellől a transsylvanista jelző teljesen lehervadt; másik, hogy sikereiben nem Erdély földjén virágzott ki; s a harmadik, hogy az erdélyi magyarság társadalmi életét vajmi kevéssé befolyásolta alakulásában.

Fontos, hogy eme harmadik tünetnek az okát megkeressük.

Én azt hiszem, hogy ez az ok a szellemi emberek szervezetlenségében rejlik. Az a kevés, aki egyénileg tartotta végig a tüzet, olyan jelenség már, mint a sziget, melyet az áradó magyar közélet megkerült. Vannak, kik a habot adják az áradás tetejére; s vannak, kik egymagukban gyengék. De akárhogy van, új küszöbön áll az erdélyi magyar szellemiség. S bár csalódásokban elnyerhetném a pálmát, mégis első szeretnék lenni, ha bizalomról van szó.

Lépni kéne egyet, de merre?

Azt hiszem, a példaadás felé. A szellemi emberek java teremtse meg azt a kis szellemi közösséget, mely a forrás szerepét betölthetné. Mindenekelőtt írjon és adjon ki egy könyvet, mely kérdéseinket tisztázza egyrészt, másrészt pedig irányt mutat a jövő felé. S a könyv után őrködjék együttesen a tervek fölött, és hajtsa a gondolatokat a gyakorlati életbe, mint a pásztor a juhokat a jó legelőre.

 

 

A hivatkozás helye

Időszerű vallomás. Brassói Lapok 1940. ápr. 7. 80. sz. 9. Alcíme: Válasz Szentimrei Jenő közérdekű levelére. Keltezése: 1940. április. Újraközölve: Virrasztás (366–374) – alcím nélkül, Kolozsvár, 1940. március 31. keltezéssel; Tiszta beszéd (388–393) – kihagyásokkal; Jégtörő gondolatok II. kötet (153–159) – ugyancsak Kolozsvár, 1940. március 31. keltezéssel. Rövidítve megjelent a Hídban is (1940. október 11.), Időszerű vallomások címmel.

Tamási előző, Időszerű tanítás című cikkére Szentimrei Jenő a Brassói Lapok-ban (1940. ápr. 1. sz.) Időszerű kérdések című cikkében válaszolt. (Újraközölve: Levél Tamási Áronhoz címmel a Sablon helyett csillag című Szentimrei-kötetben; Bukarest, 1968)

 

 

 

Három dokumentum*

1
Nagy vizsga előtt

Jelenleg nem az a célunk, hogy módszeres és teljességre törekvő képet rajzoljunk az erdélyi magyar szellemiségről. Csupán vázlatos és könnyen áttekinthető tervezetet szeretnénk nyújtani, amely egyrészt rámutasson a lényegre s másrészt gyakorlati észrevételeket tartalmazzon.

A lényeg az, hogy az erdélyi magyar szellemiséget az egyetemes magyarság szellemi vagyonának tekintjük s ebből a felfogásból jogok és kötelességek hárulnak reánk. Jogunk van arra, hogy mindaz, ami az erdélyi magyar szellemiség jegyében huszonkét esztendő alatt itt, Erdélyben kialakult vagy formát öltött, az egyetemes magyar szellemiség kereteiben elnyerhesse méltó helyét. A kötelességünk pedig az, hogy megteremtsük és védelmezzük azokat a lehetőségeket, amelyek az erdélyi magyar szellemiség további működését, sőt fejlődését elősegítik.

A gyakorlati észrevételek pedig abból a helyzetből adódnak, hogy az erdélyi magyarság huszonkét éves elszakítás után végre gyakorlatilag is visszatérhet a nemzeti közösségbe. Vitán felül álló érdeke a magyarságnak, hogy erre a visszatérésre előkészítsük az erdélyi magyar szellemiséget, nemkülönben biztosítsuk megillető szerepét az átmeneti időkben, s majd nemzeti hivatásának magaslatára emeljük az épülő jövőben.

 

Az a világ, amely a szellemiség fogalma alá tartozik, rendkívül bonyolult. Már ez a körülmény is nagymértékben lehetővé teszi, hogy a megtévesztések mindjárt az elvi meghatározásoknál kezdődjenek. Éppen ezért meg kell állapítanunk, hogy a szó valódi értelmében mi szelleminek csak akkor nevezünk valamely emberi tevékenységet, ha abban a tevékenységben az erkölcs, az érzelem és a gondolat együtt és a megfelelő arányban jelentkezik. Az olyan szellemi tevékenységet, mely ezzel a megállapítással nyilvánvalóan ellenkezik, kizárjuk az erdélyi magyar szellemiség köréből. Viszont azokat a szellemi tevékenységeket, amelyek e körbe beletartoznak, helyesen megállapított értékrendszerben akarjuk szemlélni és a nyilvánosság elé állítani. Az értékmegállapítás eszköze a tárgyilagosságra törekvő ítélet, mely a tehetség és a meg nem alkuvó magatartás alapján bírálja meg és helyezi megillető helyére a szelleminek minősített tevékenységet. Emberben és művekben egyaránt csak ezen az úton telhetik be a minőség törvénye, mely nélkül a szellem világa s így az erdélyi magyar szellemiség is közönségessé válik.

 

Szükségesnek látszik, hogy az említett alapelvek mellett rámutassunk azokra a sajátosságokra is, amelyek az erdélyi magyar szellemiséget jellemzik. Vagyis más szóval s jelenlegi célunknak megfelelőleg azt a kérdést akarjuk feltenni, hogy az erdélyi magyar szellemiségnek a puszta értéken kívül vannak-e olyan tulajdonságai, amelyek egyetemes magyar vonatkozásban is különleges szerepre és helyre érdemesítik? Úgy hisszük, hogy több ilyen tulajdonsága van. Mindenekelőtt ebben a szellemiségben erős hangsúly van azon, hogy az erkölcs formáló és célra vezető ereje törvény. Ez a hit mindenkor nagy nemzeti erő s legfőképpen ma, amikor egy újrarendezendő Európában megújult magyarságot kell teremteni. Erős jelleg ebben a szellemiségben a szociális igazság tudata is, melyre az új nemzetpolitika terén nagy feladat vár. Harmadiknak azt a tulajdonságát emeljük ki, amellyel a nemzet sorskérdéseit egységben akarja látni.

Kétségtelen, az erdélyi öntudat dolga, hogy felismerjük és hangoztatjuk ezeket a tulajdonságokat. Kérkedést azonban senki ne keressen ebben, hiszen ugyanakkor ez az öntudat bevallja azt is, hogy az erkölcsi törvényekben való hit, a szociális igazság tudata és a szintézisre való törekvés tépelődővé és igen gyakran nehézkessé is teszi ezt az erdélyi magyar szellemiséget.

 

Úgy hisszük, hogy az erdélyi magyar szellemiség kérdésében a legszükségesebb elvi szempontokra rámutattunk. Ha azok helytállók és érvényesítésük nemzeti érdek, akkor a gyakorlati teendőkön is gondolkoznunk kell.

Két kiemelkedő feladat mutatkozik, amely a mi gyakorlati észrevételeink természetét megszabja s azoknak megfelelő csoportosítását kívánja. Az egyik feladatot abban jelölhetjük meg, hogy az erdélyi magyar szellemiségnek társadalomerkölcsi szerepét a váltakozó időkben biztosítani kell. A másik feladat abban rejlik, hogy a szellem gyakorlati szervei és hivatott munkásai úgy fejtsék ki működésüket az átmeneti időkben, hogy szellemiségünket megerősítve menthessük át a jövőbe, erdélyi és magyar jelzőivel együtt.

Bizonyára minden felelős erdélyi magyar emberben természetes vágy, hogy a döntő fordulat idején jelenvaló és éber legyen a nemzeti erkölcs. Ez az egyetlen mód arra, hogy a nemzeti erők egységesen és jótékonyan nyilvánuljanak meg, s hogy a társadalmi béke meg ne bomoljék. Huszonkét esztendő alatt sikerült némi megbecsülést szereznünk magunknak, a vizsga azonban csak most következik el. S a szerepünk nem lesz könnyű, hiszen mindnyájan ismerjük az életet, melynek a medrét a mindennapok, a gond és az egyéni érvényesülés tölti be. Kevesen állanak olyan lelki magaslaton, ahova ne csapjon föl az ár, ha megárad az élet. Zűrzavar, tévelygés és szenvedély jellemzi az áradó időt, mely a fordulattal együtt jövőben van. Egyet azonban hiszünk: az erdélyi magyarság nagy tömege lelkében egységes tud lenni akkor, ha nemzet gyanánt kell jelentkeznie, s amikor bizonyságot kérnek tőle afelől, hogy a sors kedvezését megérdemli-e. Könnyen megtörténhetik azonban, hogy gondoskodás és irányítás nélkül ez a képesség csak lehetőség marad. Éppen ezért úgy hisszük, hogy szükség van egy erkölcsi fórumra, mely a nemzeti egységet és a társadalmi békét jelenvalóan képviseli, őrködik annak érvényesülése fölött s ebben az értelemben irányítással is szolgál. Ezt a fórumot csak a három történeti magyar egyház három erdélyi püspöke alkothatja: mégpedig az együttes jelentkezés, az együttes őrködés és az együttes lelki irányítás formájában.

Ha a nemzeti egység és a társadalmi béke kérdésében a legfelsőbb erkölcsi irányítás megtörténik, hitünk szerint olyan légkör alakulhat ki, melyben a szellem is jótékonyan végezheti a maga alapvető és gyakorlati munkáját. Ennek a munkának azonban lényeges előfeltételei vannak. Ilyen mindenekelőtt, hogy a kiindulási alapot helyesen tudjuk megjelölni. Mi a magunk részéről úgy találjuk, hogy a kiindulási alapot a következő három pontban kell megjelölnünk:

1. A nevelés és a közművelődés a mindenkori nemzeti kultúra alapja, mely a keresztény eszményiség jegyében áll s nem szolgálhat hatalmi, osztály jellegű vagy politikai-világnézeti érdekeket.

2. Az alkotó művészetnek sajátságos törvényei vannak, melyek szerepét megjelölik, függetlenségét védik és bírálatát irányítják.

3. Alakuljon egy Szellemi Tanács, melyben a nevelés, a közművelődés és az alkotó művészet leghivatottabb képviselői foglalnak helyet.

Az első és a második pontban egyrészt az elvi megtévesztéseknek kívántuk elejét venni, másrészt olyan emelkedett felfogást jelöltünk meg, mely az együttes munka összhangját lehetővé teszi. A harmadik pont egy összefogó keretben azt a fórumot nevezi meg, amely az erdélyi magyar szellemiség területén a gyakorlati munkát kijelölheti, előkészítheti és végrehajtásáról gondoskodni tud.

Jól tudjuk, hogy mihelyt a Szellemi Tanács megalakulásáról beszélünk, máris számtalan kérdés vetődik fel. Ilyen kérdés például, hogy miképpen és kikből alakuljon meg; továbbá, hogy milyen feladatok elvégzésére; s végül hogy melyek azok a munkaterületek, amelyeken a tevékenységnek meg kell indulnia.

Nagy bölcsesség és alapos körültekintés kéne ahhoz, hogy személyt vagy személyeket tudjunk megnevezni abban a kérdésben, hogy a Szellemi Tanács miképpen alakuljon meg. Csak annyit mondhatunk, hogy a megalakulásnál a különböző nevelést végző és közművelődési intézmények, valamint az alkotó szellemi munkát szolgáló szervek jönnek tekintetbe. Illetőleg ezeknek az intézményeknek és szerveknek a megfelelő emberei: olyan emberek, akik személyükben, szellemi tevékenységükben és értékükben egyaránt azokat az alapelveket hordozzák, amelyeket e vázlatos tervezet folyamán érintettünk.

A feladatok, amelyek a Szellemi Tanács körébe tartoznak, egyrészt erkölcsiek, másrészt a részletekig menő munka kidolgozására és annak keresztülvitelére irányulnak. Ugyanis erkölcsinek nevezzük az erdélyi magyar szellemiség védelmét s annak a jognak a megszerzését, hogy a Szellemi Tanács megkérdezése s határozatának figyelembevétele nélkül itt, Erdélyben semmi olyan elhatározó intézkedés ne történjék, mely a szellemiség körébe tartozik. Kétségtelen azonban, hogy a legsürgetőbb és a legsúlyosabb feladatok a rendszeres munka felé mutatnak. Az első lépés nem is lehet egyéb, mint egy munkatervnek a kidolgozása. Nincs szándékunkban, hogy e munkaterv dolgában a véleményünket most kifejtsük. Ha elgondolásunkból néhány munkaterületet megemlítünk, ez csak az ösztönzés és az egész terv támogatása céljából történik. Ilyen munkaterületek például:

1. Azoknak a gyermekeknek és ifjaknak némely dolgokban való újranevelése, akik román iskolákba jártak.

2. A népnevelés nagy, mérhetetlenül fontos területe. Az öntudat fejlesztése, a népegészség gondozása, a nemes igények fejlesztése, népkönyvtárak és népegyetemek felállítása mind elsőrendű kötelesség, hiszen egy népet a második ezredévre kell előkészíteni.

3. A társadalmi nevelés munkája, melynek a célja osztálynélküli magyar társadalom megteremtése. Ide kapcsolódik az a nagy nemzeti munka, mellyel a népben való tehetségkutatásnak meg kell indulnia, mert egészséges és erős középosztályt csak ezen az úton lehetséges kialakítani.

4. Az a munka, mellyel a nevelés és az alkotó művészet eszközeit hivatásuk magaslatára emeljük s a hiányzó eszközöket megteremtjük.

5. Határozott törekvés arra, hogy az erdélyi regionális szellemi erőket megőrizzük és fejlesszük.

 

Ezekben a pontokban csak néhány munkaterületet jelöltünk meg: s amint mondottuk, csupán az ösztönzés és a segítés céljából. S tovább nem is kívánunk menni, hanem befejezzük ezt a vázlatos tervet, miután a legszükségesebb észrevételeket megtettük. Befejezésül azonban újból hangsúlyozni akarjuk, hogy az erdélyi magyar szellemiség nehéz vizsga előtt áll, melyre felkészülni lelkiismeret dolga.

2
Magyar köszöntő

Minden vágyunk arra irányul, hogy a második ezredévre országot és nemzetet együtt készítsünk elő s majd együtt tartsunk meg. Ennek a legnagyobb feladatnak a küszöbén az erdélyi magyar lélek három alapvető eszmét hirdet. Egyik az erkölcs, melynek íratlan törvénye alatt elsorvad az egyéni önzés, de természetessé válik a közéleti tisztaság és ragyogni fog a nemzeti becsület. A másik eszme, amit hirdetünk, az emberiesség gondolata: ez egyrészt Krisztus tanításaira figyelmeztet minket, míg másrészt az emberi fejlődés szemszögéből ítél egyének és nemzetek felett. S a harmadik, ami azonban szívünknek első, az a nemzeti gondolat. Hűség, hivatás és munka jellemzi a mi nemzeti eszményünket. Hűség a földhöz és a dicső hagyományokhoz; hivatás a magyar feladatra, melyet legfőképpen erkölcsi és szellemi erőnknél fogva kell betöltenünk; s munka a nemzetért, melynek ereje legyen a népi erő, s védelme a kard és a szellem.

3
Erdélyi Szövetség

A történelmi ítélkezést, amely Erdélyt kettőbe vágta, a mi részünkről öröm és fájdalom egyaránt kíséri. A magyar sors ismét fordult egyet s e magyar sorsfordulat idejéhez a magyar nép méltónak bizonyult. Méltóságérzete és példás fegyelme azt mutatja, hogy őreá jövendőt építeni lehet.

A magyar fegyelem boldog igézetében tudatosan vállaltuk mi is a hallgatást és némán néztük azokat az aggasztó jelenségeket, amelyek a sorsfordulat napjaiban oly váratlanul ütköztek ki a vezetés körül. Ezek az aggasztó jelenségek minket véglegesen meggyőztek arról, hogy az erdélyi magyarság jövendője felé új korszakot kell nyitni.

Munkára jelentkezünk tehát, hogy a megújuló magyarság jövendőjét formáljuk. Abból a célból, hogy a munkában tervszerűen és felelős módon részt vehessünk, felállítottuk az Erdélyi Szövetség kereteit. Eme keretek között végre együtt lehetnek és együtt kell lenniök mindazoknak, nemzedéki korhatáron innét és túl, akik a keresztény eszményiség, a nemzeti gondolat és a szociális igazság szellemében egyénileg önzetlen és a közösség szempontjából értékes munkát fejthetnek ki.

Az Erdélyi Szövetség a nemzeti fegyelemnek engedelmeskedve tudomásul veszi a határt, amely Erdélyt kettőbe vágta. De szüntelenül ápolja a gondolatot, hogy Erdély ezeréves magyar történelmi föld, melyet a magyarság védett mindenekfölött és a művelődés földjévé ő avatott. S e történelmi küzdelem fölött hirdetjük az örök eszményt, hogy Erdély egy és oszthatatlan.

Meggyőződésünk értelmében kettős a munka is, melyet végezni akarunk. Egyrészt gondozzuk, gyarapítjuk és uralkodóvá tesszük azokat az erkölcsi, szellemi és anyagi javakat, amelyek a magyar Hazához visszatért erdélyi terület magyar népének a kincsei. Másrészt folytonos tevékenységet folytatunk abból a célból, hogy a határon túl maradt magyarság sorsára a figyelmet felhívjuk s hogy azon a sorson könnyítsünk. Úgy az egyik, mint a másik munkát egyaránt végezni akarjuk szellemi, társadalmi és gazdasági területen; s gondoskodni kívánunk arról, hogy ennek az együttes munkának a leghatározottabban népi és nemzeti jellege legyen.

Mihelyt várakozó erdélyi otthonába hazatér és ott megnyugszik a magyar kard, más erdélyi munkával egy időben az Erdélyi Szövetség is megkezdi működését. Aminthogy minden megtörténik, ami szükséges.

 

 

A hivatkozás helye

Három dokumentum. Közölve: Virrasztás (377–387).

Az első – Nagy vizsga előtt című – írást bevezető szerzői jegyzet: „A magyar–román küldöttség összeült Turnu-Severinben, hogy Erdély sorsa felől tárgyaljon. Bennünk forró lett a szenvedély és a várakozás, mert bizonyosnak látszott, hogy Erdély hazatérése most már gyakorlatilag is megtörténik. Ebben a várakozásban és tudatban írtam az alábbi vázlatot. Ez írással néhányan fel is kerestük a magyar egyházak püspökeit, akik helyeselték a gondolatot. A megáradt politika azonban kivetette medréből a tervet; a kicsivel később az Erdélyt kettőbe vágó döntés sem kedvezett neki. A hazatérés utáni hetekben mégis átadtam a kultuszminiszteri államtitkár úrnak: mondanom sem kell, hogy szívesen vette; de azt még kevésbé, hogy semmi sem történt véle.” A Nagy vizsga előtt című szöveg keltezése: Kolozsvár, 1940. augusztus 13. De nyilvánvaló, hogy a jegyzet később – bizonyosan a Virrasztás számára – íródott.

A második – Magyar köszöntő című – írást bevezető jegyzet: „Az augusztusi lázas napokban, a Népközösség vezetőségében, többen arról is beszéltünk, hogy a bevonuló honvédokat mindenütt olyan köszöntőkkel kéne fogadni, melyeknek lényege azonos. Ezt az azonos gondolatmagot tartalmazza az alábbi írásom. Az volt a tervünk, hogy szétküldjük az erdélyi városokba, hogy ki-ki foglalja belé köszöntő beszédjébe. A terv két okból nem tudott megvalósulni. Először azért, mert a bécsi döntés után két nappal a Népközösség vezetősége fegyelmezetten átengedte a vezetést a politikai pártnak; másodszor pedig azért, mert mámoros napokban a társadalom nem szokott írói gondolatokat hasznosítani.” A Magyar köszöntő keltezése: Kolozsvár, 1940. augusztus 20. Ez esetben is világos, hogy a jegyzet később – ugyancsak a Virrasztás számára – íródott.

A harmadik – Erdélyi szövetség című – írást bevezető jegyzet: „A szellem és a nemzetpolitika egyes ifjú vezetőinek az volt a véleménye, hogy politikai párt helyett inkább »Erdélyi Szövetség«-be tömörüljön a hazatért magyarság. Ennek a szövetségnek elvi kereteit jelöli meg az alábbi írásom, melyet kinyomtatva és ötünk aláírásával át is adtunk Teleki Pálnak. A miniszterelnök úr szívének kedves volt a terv; rengeteg gondja között mégis úgy döntött, egynapi gondolkodás után, hogy a politika járt útját a kísértő járatlan útért elhagyni mégsem lesz tanácsos.” Az Erdélyi szövetség keltezése: Kolozsvár, 1940. szeptember 8.

 

 

 

Gondolatok hazatérés idején*

Sok tusakodás után a bölcs ember abban állapodik meg, hogy az életnek végső fokon csak két nagy eseménye van: a születés és a halál.

Mi, erdélyiek hajlamosak vagyunk arra, hogy az életről bölcsen gondolkozzunk; de éppen most, erdélyi történetünk fordulása idején, nem tudunk bölcsen gondolkozni róla. Hetek múltán is, még mindig piros indulatok hátán ülünk; s ezeket a piros indulatokat tűznek érezzük néha s máskor örömnek. Nem egészen földi állapot ez, hiszen a bizonyosság talajára még nem tudtunk leszállani.

Csak egy bizonyos.

Ez az egy pedig az, hogy mi mindnyájan magyarok, akik ismét az ősi és szabad erdélyi földön élünk, a születés és a halál mellé új eseményt iktattunk életünkbe. Egy kicsi halál és egy kicsi születés van ebben az eseményben.

Ami meghalt, a számkivetés érlelő ideje, az számomra Kolozsváron halt meg; s mi megszületett, erdélyi szárnya Hazámnak, számomra az is Kolozsváron született meg.

Tegnapelőtt már egy hónapja múlt ennek.

Hajnali négy óra volt, szeptember tizenegyedikén, amikor a Szent Mihály-templom tornyában megkondult a harang. Hangja úgy omlott bé a remegő ablakon, mintha régen torlódó áradat előtt gát kezdett volna kettőbe szakadozni. A szorongva töltött éjszaka ormán az első kondulásra felriadtam az ágyból; s már abban a pillantásban tudtam: négy óra van, most vonulnak ki az utolsó román csapatok Kolozsvárról!

Ezért zengett a harang.

Mint az ítélet, úgy szólt valahogy.

Toronyból ilyen zengzetet még sohasem hallottam, pedig úgy nőttem fel, hogy a harangszót és az égi dörgést ezer változatban ismerem. Vajon mi volt a magyarázata, hogy akkor, reggel, négy órakor, így szólott a harang? Ki tudhatná! Akkor a kondulások alatt azt gondoltam, hogy az Ószövetség Istenének a hangja ez, a huszonkét esztendős számkivetés végén. De gondoltam arra is, hogy egyetlen torokkal az ősök szólanak, együtt mind, akik az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú-hosszú füzérben pihennek.

Ma egyszerűen úgy gondolom, hogy magyar ember húzta a harangot.

Akár úgy volt, akár így van, csodatevő harangszó volt az: valósággal bibliai erejű és emlékezetű, melytől hatvanezer kolozsvári magyar gyógyult meg egyszerre, kelt fel és járt.

Én is fölkeltem és kifelé indultam.

Amikor kiérkeztem az ég alá, éppen azokban a percekben hasadt meg a hajnal. Nemsokára már csak egyetlen csillag ragyogott, valahol Enyed fölött. Ahogy néztem ezt a nagy csillagot, hirtelen Bethlen Gábor jutott eszembe. Mintha az ő egyik szeme lett volna ez a csillag… De hát hol van a másik, ezt kutattam!

Nem találtam a másikat, s akkor így szóltam magamban:

– Igen, a homlokánál kettőbe vágták Erdélyt…

Istenem, micsoda szívfájdalom ez neki is, Bethlen Gábornak, aki velünk együtt a teljes ünnepre készülődött. Bizony, a teljes ünnepre készülődött, határozottan és láthatóan, hiszen a felhők, amelyek fél szeme körül az égen pihentek, azok tökéletesen olyanok voltak, mint kiterített nagy bársonyszövetek, ünneplőruhákra valók, a nagyságos fejedelemnek és a kényes főrendeknek… Az egyiknek színe fodros hamuszín volt, a másiké galambszínre világosítva: s volt ott acélszínű felhőbársony és a keleti szélen pirosba hajló végek is. Szemmel jártam rajtuk, oly puhák voltak; s puha volt a derülő lég is előttem, honnét váratlanul denevér keletkezett, hogy elsurranjon a fülem mellett. Alig suhant el, visszajött ismét, hogy a másik fülemre is csapjon egy kicsi szelet. Ujjongó denevér volt, ki aztán a ház orma felé csapott fel s ott cikcakkosan repülte körül a helyet: azt a helyet, ahol nemsokára, huszonkét esztendős várakozás után, kibomlott a magyar zászló…

Ahogy mondám, tegnapelőtt már egy hónapja múlt ennek.

Elég idő arra, hogy az öröm édes mustja kezdjen tisztává forrni; s talán elég idő arra is, hogy az erdélyi ember végigszalassza szemét az elmúlt huszonkét esztendőn s hogy előretekintve is kimondhassa néhány gondolatát…

Amit én mondhatok, ebben az első hazatérő szólásomban, az formája és lényege szerint egyaránt csak vallomás lehet a személytelen hazának. Olyan egyszerű és meghitt találkozás, amilyen csak gyermek és anya vagy férfi és örök eszméje között lehetséges.

Huszonegy esztendős voltam, amikor elvesztettük a háborút. Most így mondom, hogy elvesztettük, bár a mai napig sem tudom, hogy miért és hogyan.

Akkor azonban, tizennyolc őszén, a töretlen hit megtörtségében úgy éreztem, hogy személy szerint én magam vesztettem el a csatát, melyet tizenhatban tudatosan és önként vállaltam. Történelmi áradatban és romokon keresztül érkeztem haza a farkaslaki szülői házba, melynek életére új sors árnyéka vetődött. Apám szótlan volt és komor, mint maga a befejezett őszi idő; s a testvéreim riadtan figyeltek. Egyedül anyám volt erős és változatlan, mint a lényeg. Mellettem, ki a világháború vesztes katonája voltam, ő az örök székelysors változatlan katonája volt, aminthogy ma is az.

Nehéz és keserű esztendő következett akkor. Kemény falusi munka és örökös vívódás a megásott sírok között, amelyek vágyaimat várták. Rettenve, s majd lázadva néztem ezeket a sírokat, s csak hitem lámpáján múlt, hogy ki tudtam vergődni közülük. Mint az ígéret földjére, egy esztendő múlva úgy menekültem a kolozsvári egyetemre, majd onnét a kereskedelmi akadémiára, ahol még magyarul lehetett tanulni. Akkor történt velem, a második akadémiai esztendőben, hogy megírtam az első elbeszélést. Nem irodalmi becsvágy fűtött engem, hogy tollat ragadjak, hiszen addigelé egy perce sem volt életemnek, amelyben ifjú és titkos epedéssel író szerettem volna lenni. Egyszerűen beugrattak a diák barátaim, hogy elbeszélést írjak, s én virtusból beugrottam nekik.

Tengerbe ugrottam.

Csoda, hogy nem merültem el; s ebben a csodában nekem semmi részem nincsen. Egyedül az őseimnek és az Istennek köszönhetem. Az őseimnek, akik már születésem előtt megtanítottak úszni; és az Istennek, aki láthatatlan kezeivel derekamra kötözte az övet.

Azóta tengeren élek, az érzések és a gondolatok hullámai között. Az eszmék dagálya idején vagy a borúlátás apályában, mindig és mindenkor egy hajót kerestem, amely fedélzetére fölvegyen. Egy hajót, melynek a zászlója piros-fehér-zöld…

Köszönöm, személytelen Hazám, hogy hajódra fölvettél!

Magyar sorsomban, amelyet „kisebbséginek” mondtak, megbecsültem és használtam az ősök tudományát, amellyel ők is ezer évig úsztak hősiesen a magyar élet tengerén; s amennyire tudtam, vigyáztam az Isten segítő adományára is, melyet emberi mivoltomban nyertem tőle. Hosszú és nehéz esztendők voltak, s bár másokkal egyetemben a fennmaradó magyar becsület volt nekem is a legfőbb gondom, mégsem vagyok egészen hibátlan. Sokszor lázadtam kiszolgáltatott sorsom ellen, amelyet bizonyára nem érdemeltem meg. Amíg józan eszemmel uralkodni tudtam magamon, addig úgy segítettem a küzdelemben, hogy csatornát építettem, amelyben lefolyhasson a meggyűlt keserűség. De a csatorna már egyre sűrűbben dugódott el, s ilyenkor az elhomályosuló értelem fölött, mint a ragadozó madár, megjelent a szenvedély, mely vijjogva hasított belé a türelem csendjébe:

– Elég volt!

Sokan voltunk, akik már láttuk és hallottuk a szenvedély madarát. S megvallom, hogy a forró összetartozás emlékével gondolok ma is ezekre a magyarokra, akiket szeretek felidézni még ma is, a magyar hajó fedélzetén, a nyugalom küszöbén. Főleg őt nem felejthetem, a karácsonyi székelyt, aki az öröm születésének napján, ezelőtt tíz hónappal, tűzzel töltötte meg a szobát s abban a tűzben ököllel verte az asztalt s úgy mondta nekünk:

– Már huszonegy esztendeje vagyunk rabságban! De még most sem jön a testvér, hogy kiváltsa másik testvérét a börtönből! S ha nem jő, mit érdemel ő, aki szabad?!

Csendesítettem őt s mint éhezés idején a morzsát, úgy gyűjtöttem számára a reményt. De úgy gyűjtöttem egyszer az udvarhelyi csendőrségen is egy tizenkét esztendős székely legényke számára, kivel két napot töltöttem ott testvéri sorsban együtt.

Engem csak az eszme fegyelmezett, melynek szivárványa alatt valahányszor sóvárogva néztem oda, a Haza szenvedő arcát láttam. S reményt csak a hit fáján találtam, mely azt hirdette, hogy az erkölcs törvénye él, uralkodik és egyszer beteljesül. Beteljesül. Talán ez a legnagyobb szó ebben a földi életben, melynek apró szavain és kusza mondatain keresztül oly fontoskodva haladunk a sír felé. Lábunk alatt egy pont és a fejünk felett egy pont: a mélység és a magasság pontja. Erőből, hitből és munkából fonódik az aranyfonal, mely az emberi élet legteljesebb órájában a mélység pontját összeköti a magasság pontjával.

Akkor mondjuk, hogy beteljesül.

Nemzet és egyén egyaránt arra törekszik, hogy az emberi életnek ezt a legteljesebb óráját elérje.

Ó, hazám: mennyire megérdemled, hogy végre kimondhassad ezt a szót!

S mennyire vágyom én is, hogy egyszer kimondhassam.

Most szerettem volna kimondani, ebben az első hazatérő szólásomban, de vajon mondhatom-e, hogy erkölcs, igazság és érdem dolgában nemzetem számára beteljesült a törvény? Hallgatnom kell. S ebben a hallgatásban bűneink jutnak eszembe és a sebeink sajognak elevenen. Túl a határon testvérek sírnak, s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint a kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab, melynek ereje nélkül az aranyfonalat nem tudjuk elég hosszúra fonni. Szerte az országban zaklatott a lélek és az ideg, s a magyar íróé különösképpen zaklatott.

Mit tegyünk mi?

Munka közben felpillantva nézzük a holdat, mely tegnap még felére csonka volt, és várjuk a napokat, amelyek egyre gömbölyítik?!

Lehet, hogy olyan a sors is, mint a hold.

Isten lakik mind a kettőben.

A földön azonban mi lakunk, magyarok s a magyar földön. Kinek képét viseljük, egyetlen parancsot kapunk tőle: azt, hogy hasonlatosak legyünk hozzá. Máskülönben szabadságot nyertünk és felelősséget vállaltunk, hogy nemzetet, társadalmat és művelődést formáljunk a földnek ezen a darabján. Rajtunk múlik, hogy magyar legyen a nemzet és erős; a társadalom testvéri és gazdag; s a művelődés pedig vidám és általános, mint a csillagos ég.

Rajtunk, erdélyi magyarokon is.

Megvallom, nekünk a kezdet szerfölött nehéz. A nemzeti fegyelem, a lelkiismeret és a felelősség összhangjából kell tartalmat és formát alakítanunk, hogy új feladatunkat jól kezdhessük s még jobban betölthessük. Egy kicsit meggondolt és nehézkes emberek vagyunk, mert egy dologban lehetőleg csak egyszer szeretünk határozni. S bizony a sok szeretet közben, mely szóból és írásból felénk árad, egyszer-kétszer megérdemelnők a „makacs” jelzőt is, hiszen nap nap után mondunk le olyan gyönyörű képekről, amelyeket lelkesedve festenek rólunk.

Nem a kedvezőt, hanem az igazat szeretjük.

S mi az igaz?

Igaz például az, hogy létezik egy úgynevezett erdélyi magyar szellemiség, melynek utánzatai rendkívül népszerűek. Mi azonban magát a valódit inkább ajánljuk, mert abban az erkölcs formáló és célravezető erejét törvényszerűnek tartjuk; s egyben úgy gondoljuk, hogy ez a hitünk nagy nemzeti erő lehet ma, amikor egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni. Erős tulajdonsága még ennek a szellemiségnek a szociális igazságteremtő ereje is; nemkülönben küzdelme a rendszerért, melyben egyfelől a világ s másfelől a nemzet egységben jelenik meg.

Igazság például, hogy huszonkét esztendőn keresztül két hőse volt a küzdelemnek, amely arra irányult, hogy az erdélyi magyar szellemiség becsületben megmaradjon, öntudatot fenntartson és nemzeti művelődést gyarapítson. Egyik hőse szellemi ember, ki a sorsot nemcsak megosztotta népével, hanem kellő időben a szükséges Igét megtalálta és kimondta. Mégis ő volt a kisebbik hős. A nagyobbik maga a nép volt, a falusi magyar nép, a szórvány népe, a kalotaszegi büszke tatárok és a magyarság keleti bokrétája: a székelyek…

Igazság az is, hogy az együttes küzdelemben itt, nálunk megkorhadtak a falak, amelyek azelőtt oly célszerűen elválasztották egymástól a magyar társadalom különböző osztályait. Az erdélyi mágnás gondot és munkát vállalt; az értelmiség elfeledte a „parasztot”, akit népszínműből ismert meg egykor, de helyette fölfedezte magát az eleven népet, ki okos volt és józan, nyelvében és hitében tiszta s áldozatokban példamutató. S amikor végre a munkásban is kitisztult a magyar öntudat, az egységes magyar társadalom lényegében már megvolt, csupán a forma hiányzott, melyben erejét mutathatta volna.

S végül igazság az, hogy az erdélyi magyar szellemiség, ennek a szellemiségnek a hősei s a lelkileg megújult egységes magyar társadalom: ez mind nemzeti érték. Ország dolga most már, hogy mi történik véle. De mivel az ország mi vagyunk, együttvéve valahányan, a mi dolgunk tehát.

Az enyém talán inkább, mint a legtöbb magyaré, hiszen azt az utat választottam, hogy a magamé fölött a közös gondokon törjem a fejemet s értelmes, igaz és magyari mondatokban tanítsak. Tanítsam az időszerűt és az időtlent, de egységben a kettőt, mint ahogy példázza azt minden eszme és a nemzet, melynek fél arca időszerű s a másik időtlen, de egy és oszthatatlan a kettő örökre… Íróban alkusz, aki csak az időszerűt tanítja; s ártatlan álmodozó, aki csupán az időtlent. Foglalkozást űznek ezek: az alkusz jövedelmezőt s az álmodozó kilátástalant. Mennyire más az igazi szellem, ki a hivatás ritka ruhájában küszködik, hogy valamiképpen egységbe foglalhassa az időszerű felismerést és az időtlen eszmét!

Az ő sorsa nehéz és veszedelmes. Minden időkben nehéz volt és veszedelmes; s hát még manapság, amikor az is megzavarodik és megzavartatik, aki nem csinál semmit! Amikor a felelőtlenség helyébe új viszony szövődik egyén és közösség között, új fejezet a nemzet és a történelem között, s nem utolsósorban ölelkezés az értelem és az ösztön között. Amikor a jelszó növényzete benövi a szót, az újságot és a könyvet; s buján tenyészik a virágok fölött! Pedig hiába, mert a virágnak így is élnie kell, mivel a földet elképzelni nem lehet virágok nélkül…

Különösen azt a földet, amelyet nagyon szeretünk.

Egy hónap óta tart az ünnep, úgy szereti a nemzet ezt az erdélyi földet. Huszonkét esztendeig kötelesség volt itt maradni ezen a földön; s most már egy kissé kiváltság talán, hogy itt maradhatunk. Kötelesség vagy kiváltság: a magyar történelem tanúsága szerint a szellem és a kard mindig azonos érzéssel mozdult meg, ha hallotta ezt a két szót.

Én is azonos érzéssel tettem meg a mozdulatot, hogy tovább is Erdélyben maradjak s másokkal egy időben elfoglaljam a magam őrhelyét. Ha szokás ilyenkor, az őrhelyre felállás idején, valamit kérni, akkor én az öntudatos munka lehetőségét kérem, szabadságot a szellemi munkának és helyet az építő magyar gondolatoknak!

S a magam számára csak annyi könnyítést kérek, hogy mint eddigelé, ezután is divatos jelző nélkül lehessek magyar és keresztény. Mint ahogy bennem is jelző nélkül lobog a vallomás, hogy aki idegen hatalom előtt nem tudott alázatos lenni soha, az más előtt sem leszen, egyedül csak Teelőtted: független Hazám!

 

 

A hivatkozás helye

Gondolatok hazatérés idején. Erdélyi Helikon 1940. nov.–dec. Újraközölve: Virrasztás (388–397) – Kolozsvár, 1940. október 13. keltezéssel; Aranyos tekergők (154–163).

 

 

 

Levél Erdélyből*

Drága barátom! – Leveled olyan volt számomra, mint a harangszó, mely örök dolgokra figyelmezteti az embert. Örvendetes jelenségnek tartod, hogy mostanában oly sokan és oly sokat beszélnek s írnak az erdélyi szellemről; de annál különösebb, hogy az erdélyi írók hallgatnak.

Szeretnéd, ha szólnék valamit azoknak, akik várják.

Újból elolvasom okos leveledet, aztán szemem az őszi ég alatt messzire indul. Egyszerre vadmadarakat látok, amint felriadnak valami dörrenésre. Mintha sors és lélek szerint hozzám tartoznának, úgy nézem őket. Majd hirtelen az jut eszembe, hogy Isten fegyelmezi ezeket a madarakat, különben szétverődnének a világ négy égtája felé.

Milyen megnyugtató, hogy együtt maradnak!

A biztatásban, melyet felém vernek szárnyaikkal, arra gondolok, hogy a képzelet haszontalanul nem szül ilyen vadmadaras képeket. Jó volna megkeresni a magyarázatot. Elismétlem hát magamban, hangos szóval: dörrenés, vadmadarak, felriadnak… Valahogy úgy lesz bizonyosan, hogy az én lelkemben is dörrent valami, hogy nemes indulataim felriadjanak. Igen, ez a két szó dörrent: „erdélyi szellem”. Erre riadtak fel nemes indulataim, miket szintén Isten fegyelmez.

Barátom! Vadmadaraknak, nemes indulatoknak és küzdő barátoknak együtt kell maradniok!

Úgy beszélek Hozzád, mintha magamhoz beszélnék. Fejemmel a lábamhoz, a szívemmel a fejemhez. Tudnod kell, hogy bennem a léleknek és a vérnek a mámora tart még. Három hónap óta folyton. De már érzem: nagyon közelít az idő, amikor hivatás és közös cél szellemi tartalommá s tiszta küzdelemmé sűríti a felszabadulás mámorát. Ha pedig közelít már ez az idő, akkor haladéktalanul meg kell tisztítani az utat, amelyen a vasárnap átmegy a dolgos művesnapokba.

Ugye nem kezdhetem másképpen ezt a munkát, csak úgy, ha rövid számadást csinálok magamnak?

Engem az összeomlás, tizennyolc végén, otthon talált a székely falumban. Huszonegy éves szabadságos katona voltam, a Piave nyolc napjával az idegeimben. Ettől az időtől kezdve magyar gondok között erdélyi földön éltem. Csupán három esztendőm volt, mely nem erdélyi földön múlt el, hanem Amerikában. De ez alatt a három amerikai esztendő alatt láttam meg igazán hivatásom csillagát és ismertem meg azt az alapvető igazságot, hogy a magyar sem alábbvalóbb, mint más. Egyéneiben és népében egyaránt. Ennél többet azért nem akarok mondani, mert az igazi öntudat nem dicsekszik, legfeljebb egyenrangúságot állapít meg.

Főleg a magyar nép és a magyar szellem az, melyben az egyenrangúságot más népekkel és más nemzetek szellemével már akkor megállapítottam. Ezzel a meggyőződéssel érkeztem meg Kolozsvárra, huszonhatban. Ennyit gyűjtöttem Amerikában. Tartós vagyon volt, hiszen a „kisebbségi” sors hosszú évei alatt napról napra ebből éltem. S különös vagyon is volt, hiszen ahogy számba veszem most, a jóra fordulás idején, nem látok benne semmi apadást.

Ha ilyen értelemben veszem a gazdagságot, akkor „külső” Magyarországon igen sok szegény ember van, a gazdagok és a tehetősek között. Szeretném az elhihető szót megtalálni s úgy mondani meg, hogy nép és szellem dolgában, mely mind a kettő mostoha magyar honban, bátran bankot nyithatunk Európában. Nép alatt a falut értem: azt az alsó és változatlan történelmi osztályt, mely egyedül ígér megmaradást és kínál idegen forma helyett magyar életformát az egész számára. S szellem alatt azoknak szellemét gondolom, akik úgy éltek, ahogy haltak: gondban és tűzben.

A huszonkét esztendő tanulságai alapján népről és szellemről sokat beszélhetnénk mi is, erdélyiek. S bizonyára fogunk is beszélni.

Lehetőleg akkor, amikor szükségszerűen kell.

Meglepő mondat!

Ahogy leírom, hirtelen egész fejemmel felpillantok s úgy kérdem:

– Hát most nem kell?!

A szó fontos; a kimondott szó is, hát még a leírt szó! Fontos, mert a nemzetnevelés legdöntőbb szakaszában vagyunk, amikor a magyar szónak vissza kell adni hitelét és erejét. Nem mondhatom tehát, hogy ma vagy holnap megadom „a programot”. Aki nem a hatalomnak, hanem nemzetének felelős, nem siet a szóval, mert semmi jutalomról nem marad le. Egyedül azon tusakodik, hogy az út jó és tiszta legyen. Járható követ rak oda, ahol nincs; s a botlasztó tárgyakat félreveti. A szóvirágok s a hamis hang ugyancsak botlasztó dolgok. S ilyent már dobáltak eleget az útra, három hónap alatt, s jórészt az „erdélyi szellem” nevében.

Van-e valaki, aki a szófogadás igényével beszélhet az erdélyi szellemről? Minden amellett szól, hogy kell lennie. Igen: azok a halottak, akik élnek; s azok az élők, akik halottaikban is élni fognak: az ilyenek igénnyel beszélhetnek.

Döntse el ki-ki magában a szólás jogát és kötelességét.

Én úgy döntöttem, kedves barátom, hogy mindenekelőtt magamhoz kell szólanom, mert amíg magamat méltóvá nem teszem valamire, addig mástól sem kívánhatom, hogy kövessen engem.

Kérdjem hát meg: mi az erdélyi szellem?

Ismét képet látok magam előtt; egy dombot, melyen magyar lélek áll, aki kinyújtott sovány nyakkal az emberi szellemet fürkészi. Ebben a képben benne van, amit én általánosságban az erdélyi szellemről gondolok. Mi, erdélyi magyarok szeretjük ezt a dombot. A románok gyorsan elmentek mellette, mert ők igen gyors mozgású nép. A szászok csak néha szeretik, árvíz idején.

Rossz időben is, mint az elmúlt huszonkét esztendő, ott állottam a bajtársaimmal együtt ezen a dombon. Láttam, ahogy a határt a nemzet színpadán elvonták helyéről és máshova tették: jelezvén, hogy a színjátéknak még nincsen vége. De a huszonkét éves felvonás engem eléggé meggyőzött arról, hogy az erdélyi három nép közös célért egymással szövetkezni és ebben a szövetségben együtt élni, ezekben az időkben, nem tud. Nagy idő és nagy változás szükséges ahhoz, hogy a transsylvanizmus gyakorlati életforma lehessen.

Emberi becsület alapján remélem, hogyha nem volnék magyar, akkor is belátnám: Erdélyben a magyarságé a lelki és az állami impérium. De mivel magyar vagyok, a tény után a jövőre kell gondolnom s kimondom: Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk s nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen.

Ez az erdélyi magyar szellem gyakorlati tanítása.

Eszme dolgában mit mondjak röviden? Mondjam, hogy zászlónkon írva vagyon a nemzeti gondolat, a keresztény erkölcs és a szociális igazság? Sok ez, és igen kevés. Sok a hatalomnak és kevés a kortes politikusnak. Mondjam azt, hogy az erdélyi szellem eszméje az alkotó emberiség medrében az egyenrangú örök magyarság? A sok apró zajban, melyet személyiséget játszó személyek ütnek, elvész az eszme.

Életünk rajta, hogy mégse vesszen el.

Ebben a fogadalomban Isten velünk s mindenki ellenünk, barátom!

 

 

A hivatkozás helye

Levél Erdélyből. Közölve: Virrasztás (398–402). Keltezése: 1940. november 29. Újraközölve: Nyugati Magyarság 2000. jan.–febr. 18. évf. 1–2. sz. 10. – Nagy Pál bevezetőjével.

 

 

 

Piros betűk a hazatérés napján*

Ezerkilencszáznegyven, szeptember tizenegy. Szerda.

Eljött hát végre a nap, amikor Kolozsvár hazatér! Mint a királyfi, kit gonosz hatalmak egyszer elraboltak és eladtak, ez a város is a mai napon úgy érkezik vissza az ő várakozó édesanyjához, Magyarországhoz.

Hajnali négy óra van.

Szent Mihály, ki ura ennek a hónapnak és gazdája a kolozsvári székesegyháznak, ebben a percben mosolyogva int a derengésből, hogy kondítsák meg a harangot. És az ő templomában megszólal a harang.

Mint az elítélt, úgy szól.

Isten zengte talán a város fölött. Vagy egyetlen torokkal a magyar ősök szólaltak meg. Mind együtt az ősök, akik ennek a városnak a temetőjében s ebben az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú füzérben úgy pihennek…

Éppen hasad a hajnal.

Már csak egyetlen csillag ragyog a bárányfelhők fátyola között. Itt ragyog a város fölött. Ahogy nézem ezt a csillagot, egyszerre Bethlen Gábor jut eszembe, Erdély híres fejedelme a sok fejedelem közül. Mintha az ő egyik szeme volna ez a csillag! De hát hol van a másik szeme, azt kutatom. Egy kicsit délebbre keresem, valahol Nagyenyed fölött, amelyből ő csinált valaha a tudománynak fészket, miközben Erdélyből tündérkertet varázsolt.

 

De a másik szem sötétben van, mint maga Nagyenyed városa. Mind a kettő túl fekszik a vonalon, mely a fejedelmet és Erdélyt a homlokán kettőbe vágta.

Ujjongó denevér suhan el a fejem mellett s egyenesen a ház orma felé csap. Körülrepüli a helyet, ahol éppen most bomlik ki a magyar zászló.

A város szíve felől puskalövések hallatszanak.

Most vonul ki az utolsó román csapat is a városból.

 

Mint a csónak, mit idegen és viharos tengerre dobott a sors, huszonkét esztendeig olyan volt Kolozsvár.

Véle együtt én is tengerbe estem.

Oly hosszú időn keresztül az érzések és a gondolatok hullámai között kormányoztuk magunkat. Az eszmék dagálya idején vagy a borúlátások apályában mindig és mindenkor a magyar hajót kerestük, amely fedélzetére fölvegyen.

Most a felkelő nappal együtt közeledik a magyar hajó.

Köszönöm, Hazám, hogy hajódra fölveszel!

Sorsomban, amit idegen hatalom alatt töltöttem, mindig megbecsültem és használtam az ősök tudományát, amellyel ők is, oly sok veszély között, ezer esztendőn keresztül védték és művelték a földet. Nehéz volt az ő életük is, de legalább szabad. Annál nehezebbek és hosszabbak voltak az én esztendeim. Sokszor lázadtam a sorsom ellen, amelyet bizonyára nem is érdemeltem meg. Sokszor, mint ragadozó madár, a szenvedély is megjelent már. Ilyenkor csak az eszme fegyelmezett, amelynek szivárványa alatt a Magyar Haza sóvárgó arcát láttam. Ez az arc azt hirdette nekem, hogy az erkölcs törvénye él, uralkodik és egyszer beteljesül.

Beteljesül!

Talán ez a legnagyobb szó ebben a földi életben, melynek apró szavain és kusza mondatain keresztül haladunk a sír felé. A lábunk alatt egy pont és a fejünk fölött egy pont: a mélység és a magasság pontja. Erőből, hitből és munkából fonódik az az aranyfonal, amely az emberi élet legteljesebb órájában a mélység pontját összeköti a magasság pontjával.

Akkor mondjuk, hogy beteljesül.

Nemzet és egyén egyaránt arra törekszik, hogy az életnek ezt a legteljesebb óráját elérje.

Oh, Hazám! Mennyire megérdemelnéd, hogy végre kimondhassad ezt a szót!

S mennyire vágyok én is, hogy kimondhassam.

Most szerettem volna kimondani, ezen a hajnalon, amikor a királyfi-város édesanyjához hazatér. De vajon mondhatom-e, hogy erkölcs, igazság és érdem dolgában nemzetem számára a két pontot összekötötte az aranyfonal?

Hallgatnom kell.

Túl a határon testvérek sírnak s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab, melynek ereje nélkül az aranyfonalat nem tudjuk elég hosszúra fonni.

Mit tegyek?

Jó lesz talán, ha tekintem a holdat, amely tegnap még felére csonka volt, de amely idejére kerekre beteljesül!

Mert lehet, hogy olyan a sors is, mint a hold.

Isten lakik mind a kettőben.

A harang még szól.

Lassanként megvirrad egészen.

Aztán feljön a nap.

És végre Kolozsvár is felkel a magyar égen, mint a mi külön kicsi napunk, amelyet egy hosszú-hosszú éjszakán keresztül mindnyájan virrasztva vártunk.

Imádkozzunk!

 

 

A hivatkozás helye

Piros betűk a hazatérés napján. Kolozsvár, 1940. Szerk. Makkai László. Újraközölve: Aranyos tekergők (142–143).

 

 

 

Színházat óhajtunk*

Azok a magyar írók, akik a világháború után kezdtek írni, már jóformán mind megmérettek. Könnyű lajstromot csinálni azokról, akik a színen maradtak. Különös dolog, hogy a „választottak” többségben a nép írói; s legfőbb gondjuk, hogy a nemzetnek beszéljenek. S még különösebb, hogy nemcsak külön-külön, hanem együttes küzdelmeikben is ezt a jelleget és törekvést írják zászlójukra.

Magyar megújulás kezdődött az irodalomban. Egyöntetű jelenség, hogy ebben a megújulásban nem az egyéni alkotás, hanem a nemzetnevelés feladata áll előtérben. Bizonyára szükségszerűen van így: s ez a szükségszerűség azt mutatja, hogy a magyar művelődés nagy változások előtt áll.

Nem kétséges: önmagunkat keressük. Lázas elmék és szívek kutatnak a nemzet legjobb erői után, s a megtalált erők kifejezési formáin vajúdnak.

A művelődés minden nagy kérdésével szembe kell néznünk.

A színház kérdése is ilyen.

Nem vagyok színházi ember a megszokott értelemben. De a színház, melyben elevenné válik az alkotás, s amely a nemzetnevelés tiszteletre méltó helye: mélyen érdekel és sokat foglalkoztat.

Még számomra is meglepő a tétel, mely minden észrevételem alapja, s amelyet, éppen ezért, kimondani becsület dolga! Ez a tétel pedig úgy hangzik, hogy magyar színház ez idő szerint nincs.

Aki meghökken ezen a mondaton, gondoljon arra, hogy számunkra nem szakkérdés ez, hanem nemzeti ügy. Írónak, igazgatónak, rendezőnek, színésznek éppen úgy ügye, mint a kritikusnak, a színházban ülőnek, az olvasónak és a hallgatónak. Mindenkinek. Azért vagyunk, hogy a meglévőn gondolkozzunk, s szorgalmazzuk és megcsináljuk, ami szükségesnek látszik.

Ha színházba megy az ember, ha filmeket néz vagy előadói estéken ül: jóleső érzéssel állapítja meg, hogy mennyi kitűnő színházi művész van! Aránylag bizonyára jóval több, mint bármelyik más országban. Kiváló szakemberek is vannak, s jó rendezők. S mindezek együttes munkájából mégsem adódik olyan élmény, hogy mondhatná az ember: ez színház volt: magyarokról magyaroknak!

Magyar emberekről magyar embereknek.

Aki ismeri a háború utáni magyar népi irodalom európai színvonalát, az nem láthat megszűkítést vagy lebecsülést abban, hogy „magyarokról magyaroknak” szeretnénk színházat. Azt lehet vitatni, hogy a politikában mikor és mennyi helye van a nemzeti egyedülvalóságnak; de azt, hogy az irodalom és a művészet megtartója és éltetője a nemzeti sajátság: minden magyarral együtt vagy bárki ellen valljuk és hirdetjük.

Nem népszínműveknek óhajtunk külön színházat, de nem is olyan irodalmi terméknek, mely a nyelvén túl nem magyar. Olyan színházat szeretnénk, amely keresztül-kasul a miénk legyen s ugyanakkor színvonalban az első.

Miért nincs így?

Azt hiszem, hogy az utolsó évtizedekben lépésről lépésre tévedés történt. A sok tévedés és jóindulatú mulasztás végre megteremtett egy színházi világot, melynek a magyar szellemiséghez való atyafisága majdnem kimerül abban, hogy magyarul beszélnek. De nem mondom eléggé helyesen. Mert lehet magyarul beszélni az értelem számára, s lehet az idegrendszernek! Az elsőt gondoltam.

Hol van a magyarázat?

Tekintsünk vissza negyven-ötven esztendőre. A siker olcsóvá és felszínessé tett mindenkit. S kik írtak színházak számára oly sikerrel, hogy azok a sikerek színházi világot tudtak teremteni? Vagyis szokványt a darabírásban, modort a színpadi mozgásban és beszédben. Divattá vált a külföld utánzása és a „világvárosok” szelleméhez való asszimiláció. Ebben a felszínes és mutatós káprázatban sikeres darabokat főleg csak olyanok írhattak, akiknek a magyarsághoz való tartozás nem jelentett egyetlen és sorsszerű életet. Az ilyen írók és szellemi családtagjaik teremtették meg azt a színházi világot, mely nem a nemzet felé világított, hanem a siker szárnyán elvágyott innét világvárosok felé. Ez a szellem magának való színészt vonzott, gyűjtött és nevelt; s természetesen játékban és beszédben is ez virágzott ki. Igaz: művészetnek gyakran művészet volt, főleg a szemnek és a szórakozó ízlésnek. Csak éppen az eszme és a tanítás, a kérgen alul és belül, az nem volt magyar.

Nehéz ebből a világból kivergődni, de biztató jelek már vannak.

Szükségszerű, hogy legyenek.

Ma erjed a világ; s más nemzetekkel együtt erjedünk mi is. Ebben az erjedésben az író tusakodva keresi azt az utat, amelyen népének szelleme versenyt futhat a maga eredeti színében, s közben a politika is szenvedélyesen kutatja az új társadalmi formát, hogy abban elültesse a maga előítéleteit, melyek oly ritkán kedvezőek a szellemre nézve.

A magyarság így várja jobb sorsát, melyet valóban meg is érdemel.

Nekünk jutott, magyar íróknak, hogy őrködjünk a magyarság jó szelleme felett. Ki-ki hite és tehetsége szerint. Az őrködésben nemcsak művek születnek, hanem nevelni is szeretnénk. Főleg jobb nemzedéket, amely népével összeforrjon.

Ebben a munkában színháznak és írónak is találkoznia kell!

 

 

A hivatkozás helye

Színházat óhajtunk. Közölve: Virrasztás (245–248) – Budapest, 1940. december 5. keltezéssel. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (160–162).

 

 

 

Erdélyi jelentés a magyar szellem küszködéseiről*

Arra kért a Hitel szerkesztője, hogy a magyar szellem háború utáni és mai állapotával foglalkozzam a lapban; s főleg nézzek szembe azokkal a jelenségekkel, amelyek aggodalommal töltenek el. Amikor hozzám fordult, bizonyára illetékes és őszinte véleményt akart; én pedig úgy éreztem, mintha az életünk és az álmaink legkedvesebb betegét kéne gyógyítanom.

Nemes emberi hagyomány, hogy ápoljuk és megbecsüljük a szellemet; maga a szellem azonban nem hagyomány, hanem az emberi történet egén olyan titokzatos jelenség, mint a csillag. A hagyomány változik, néha kitelve ragyog s máskor elapad, mint a hold; a csillagnak azonban mindig lüktetve kell ragyognia.

Jó és rossz időkben egyaránt őrködnie kell tehát a szellemnek, mert ez a természete és a szerepe.

A magyarság történetének egyik állandó jelensége, hogy a szellem csillaga mindig őrködve ragyogott. Akkor is, amikor a megbecsülés holdja láthatatlanul bolyongott valahol; s akkor is, ha holdfényes éjszakák lebegtek a nemzet fölött. Példátlan volna tehát, ha igazságot jelentene az a vélekedés, hogy a magyar szellem manapság nem ismeri fel szerepét; vagy ha felismeri, nem tölti be. Lehetséges volna ez éppen a mostani időkben?! Hiszen olyan sorsforduló vajúdásai között élünk, melyhez hasonlót a Kárpátok között való berendezkedés óta ritkán élt átal a nemzet! Ilyen időkben nemcsak csillag gyanánt kéne őrködnie a szellemnek, hanem egyenesen a „szerencsecsillag” hivatása vár reá.

Az első percben nemcsak a büszkeségünk, hanem az életösztönünk is tiltakozik a baljós vélekedés ellen. Nemesi és egészséges természetre vall a büszkeség és a tiltakozó életösztön, de a második percben már jelentkezik az értelem és a felelősség. Az értelem még idejében szembe akar nézni ezzel a súlyos kérdéssel; a felelősség pedig ezt egyenesen kötelességgé teszi.

Olyan az egész, mint a halaszthatatlan utazás, mely talán életünk új fordulatát rejti magában; s amelynek ideje alatt jól meg kell figyelni mindent s jól megítélni mindent, mert a hiba végzetes lehet. S mint a közönséges utazásnál, amikor hazulról indul az ember s majd elérkezik szélesebb világba: úgy kell talán lélekben most is elindulnom.

Nekem Erdély az otthon.

Ebben az esztendőben, melyet a lelki utazással kezdek el, már húsz éve lesz annak, hogy kolozsvári diákkoromban megírtam az első elbeszélést. Szász Tamás, a novellám hőse, hazatérve a vesztett háborúból, mindenét elpusztítja, amit a balsors még meghagyott neki. Tűzzel és az áldozat szertartásával teszi ezt: s most úgy tetszik nekem, hogy korát húsz esztendővel megelőzte, hiszen ma az egész világ ugyanazt teszi, hogy az emberrel és az anyaggal való őrült leszámolás után új életet kezdhessen. A keserű székely, ki úgy ugrott ki az időből, mint egy szikra, engem nemcsak az irodalommal jegyzett el, hanem azzal a sorssal is, melyet az erdélyi magyarságnak idegen hatalom alatt kellett élnie. Attól kezdve, leszámítva az amerikai három esztendőt, a szellem útján álltam és haladtam, hibáimmal és némi eredményeimmel együtt. Egyszerű tény ez, a kötelesség és a hivatás érzetének olyan természetes és testvéri léte, mely nem igényli a dicséretet és nem érdemli meg a lebecsülést. Egyebek között azonban alkalmas arra is, hogy hiteles kútfőnek tekinthessen engem az olvasó, amikor a szellemről beszélek, mely az elnyomás ideje alatt itt, Erdélyben kialakult és élt.

Az a nemzedék, mely a háború után elsőnek bontotta ki szellemének zászlóját, a Tizenegyek című könyvben jelentkezett először. Tanulmányainkat, verseinket és elbeszéléseinket ebben a könyvben már az anyaföld titokzatos ereje szorította egységbe és a Petőfi s Kemény Zsigmond felemelt szellemszalagjával kötöttük össze a csokrot, mely bizony elég változatos mezei virágokból állott. De mind erdélyi mezők virágai voltak: s ha valami, akkor éppen ez különböztetett meg minket a megelőző nemzedéktől, melynek szellemvirágai változatosabb talajon nőttek. Néhány év múlva azonban a közös sors már befedett minden elválasztóvonalat és az Erdélyi Helikon rugalmas keretei között az erdélyi magyar íróknak java része olyan egységbe tömörült, mely a magyar művelődés és a magyar nép szellemi érdekeinek védelmében egyetlen akarat volt. Úgy tetszett, mintha a szellem jól átgondolva és szerencsésen foglalta volna el Erdélyben a magyar lélek fellegvárát, melynek bástyái költők és írók voltak. Alkotásokon keresztül Erdély minden részét behangzó irodalmi felolvasásokon és az újságok hasábjain olyan hadviselés folyt, mely az itteni magyarság lelki impériumát kívánta megteremteni és virágoztatni. Az elkövetkező tíz esztendő alatt történt, hogy az írás itt „erdélyi irodalom”-má kerekedett. Természetes, hogy ez az elnevezés utalt az erdélyi írás jellegére is; de mi szívünkben büszkék és boldogok valójában azért voltunk, mert az összefoglaló név egy szellemi küzdelem sikerét jelentette: örömet, hogy a „lelki impérium” megalapítása jó úton halad; s némi diadalt a nehéz sorsban, hogy a lélek él és a szellem őrködik. Érthető tehát, hogy fájt nekünk a vád, melyet a Csonka országból eresztettek felénk, s amely „schismát” emlegetett. De itthon, a mi belső életünkben is volt valami, ami még a „schismánál” is fájdalmasabb volt. Az a tény ugyanis, hogy a szellem és a politika nem tudott együtt haladni, bár mind a kettőnek egy és azonos volt a célja: megtartani a népet, az otthont és a magyar öntudatot. A vajúdás első éveiben néha még felcsillant a közös munkára valami lehetőség, de később már bizonyossá vált, hogy a kettő nem fér össze. Most, amikor a bánat már a múlté s a tanulság a jövőé, szenvedély nélkül kereshetjük a magyarázatot. Egyik fiatal képviselőnk – egyébként okos és tárgyilagos könyvében – azt az idevágó megjegyzést tette, hogy az „ellentét kovászai rendesen írók voltak, akik nem tudtak a politikai életben érvényesülni s gyakran politikusok, akik az irodalomban alulmaradtak”. Mondatát igen jónak találnám, ha valami kulcsregény tartalmára akarna utalni vele, de az erdélyi szellem és az erdélyi politika ellentétének magyarázatára nem világít rá. Bár ne így volna! Bár okoskodásában vele tarthatnánk, mert akkor azt az ellentétet, amely ma országos viszonylatban is fennáll s amelyről későbben fogok szólni, ezen az úton szintén magyarázni és gyógyítani lehetne. Mások úgy vélekednek, hogy a szellem és a politika, természetüknél és jellegüknél fogva, sohasem tudtak együtt haladni. A magyarság története bőséges bizonyítóanyagot szolgáltat ennek a vélekedésnek igaz voltára, az én oknyomozó vágyamat azonban ez a magyarázat sem elégíti ki, mihelyt az elnyomás két évtizedéről van szó. Mert egy olyan élethalálharcban, amilyent mi vívtunk, az életösztön még a kutyát s a macskát is összebarátkoztatja!

A tó és a folyó természetes és kibékíthetetlen ellentétéről kell beszélnünk, ha a különbséget, mely az erdélyi politika és az erdélyi szellem között volt, éreztetni akarjuk. A tó nem ismert más megoldást, mint azt az egyet, hogy a folyó szakadjon belé; a folyó pedig a tavat szerette volna mederbe vezetni, hogy a sors földjét együtt öntözzék mindenütt, s így munkáljanak egy termékeny jövendőt.

A harmincas évek vége felé a jelek azt mutatták, hogy a szellem ereje már készíti a medret, amelyen át előbb-utóbb lecsapolja a tavat. Fiatal erők, kik a folyó vizéből gyakran ittak s akik jórészt a tóban is megfürödtek, az élet és a haladás szigorú törvényei szerint munkálkodtak a terven, hogy a szellem eszmei lendületéből és a politika gyakorlati tudományából miképpen lehetne egységes nemzeti erőt létrehozni. A megújulás vágya a tanult szívekben és a tömegekben már egyaránt érett volt. Ezt világosan mutatta a Vásárhelyi Találkozó, mely az első komoly és átfogó kísérlet volt a megújulás útján. Sajnos az erdélyi magyarság eszmei alkotmányát, mely a Hitvallásban történelmi kifejezést nyert, nem tudtuk gyakorlati formába önteni. Több volt a szellem és a nemzetpolitikai tudomány, mint a gyakorlati érzék és elszántság. Egyszerre nyilvánvaló lett a politikai párt egyik legnagyobb mulasztása, mely hatalmi felfogásából eredt: az ugyanis, hogy a fiatalabb nemzedék sorából nem nevelt gyakorlati politikusokat. Meg kell mondanom azonban őszintén, hogy a kudarcért, mely az eszmének valósággá válását érte, magam is felelősnek érzem magamat. A nemzedék gyakorlati képességeit, melyeket azóta bizonyára nagymértékben kifejlesztett magában, rosszul ítéltem meg. Azt hittem, hogy a kiforrott elvek és a tudás lendületét a cselekvés bátorsága fogja követni. Ebben a hitben hallgattam szívem sugallatára, mely az irodalmat, vagyis a tiszta szellemet dédelgette bennem s nem a politikust.

Úgy tetszett abban az időben, mintha a szellem és a lelkiismeret vajúdásai a kezdeti esztendők tüneteit ismételnék meg. A folyamat, melyet a magyarság titkos és egészséges életerői tápláltak, egyszerre kényszerű helyzet falába ütközött: a politikai pártokat feloszlatták, s minden alulról és belülről jövő szervezkedési lehetőséget megszüntetett a hatalom.

Jelképesen szólva: azt a kérdést kellett eldönteni, hogy az erdélyi magyarság éhségsztrájkot kezdjen-e vagy elfogadja s lenyelje azt a gyanús táplálékot, mely a hatalom konyháján készült. Kétségtelen, hogy a magyarság regényes és hősi természetéhez jobban illett volna a politikai éhségsztrájk, de ennek nyílt vállalására vagy próféta kellett volna, vagy Dózsa György.

Az erdélyi felfogás, melyet az „ahogy lehet” okossága mindig inkább jellemzett, mint az „eb ura fakó” lázadása, a nép érdekeinek védelmében vállalta a rabok eledelét.

Keserves koszt volt, de lelki és testi betegség nélkül múlott el tőlünk: s most már bizonyos regényesség is van abban, ahogy emlékezünk rá.

Íme, e vázlatos fejtegetésben próbáltam megvonni a magyar szellemnek azt a vonalát, melyet a „kisebbségi” lét idején küszködve és becsülettel vont a magyarság életébe. A vonalon belül és a mélyben sok vívódásnak, sebeknek és sikereknek az emlékei pihennek. Ha az idő és a munka engedne valamennyi kedves elereszkedést, ezekről is lehetne beszélni; így azonban ennek a szellemnek vázlatos története mellett csak néhány alapvető dologra mutatok rá. Ezekre is egyrészt azért, hogy az „erdélyi szellem” eljövendő küzdelmeinek szükségét és jogát hangsúlyozzam; másrészt pedig azért, hogy az olvasó is helyes nézőpontot foglalhasson el, amikor majd ez írás folyamán a magyar szellem általános és égető kérdéseiről lesz szó.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy azt a szellemet, mely az elnyomás ideje alatt az irodalomban és a nemzetpolitikai fejtegetésekben kialakult, egyfelől a néppel való sorsközösség tudata jellemezte, másfelől pedig az erkölcsi felelősség. A sorsközösség tudata és vállalása adta meg műben és magatartásban a népi-nemzeti jelleget: s olyan időben, amikor ez a jelleg még csíráiban feszengett olyan helyeken, ahol ma ezzel borogatják az embereket. Magyarországon és külföldön egyaránt. Az erkölcsi felelősség pedig azt a felfogást állította előtérbe, hogy a mű nemcsak művészi alkotás, hanem a legmagasabb értelemben vett nevelőeszköz. Nehéz volna hamarjában felelni arra, hogy a néppel való sorsközösség és az erkölcsi felelősség a múltban meghatározóbb jegye volt-e a szellemnek, mint amilyen határozottnak kell lennie ma! A szemlélődés és a tanulság, mely a felszabadulást követő időket máig jellemezte, azt a választ súgja a lelkiismeretnek, hogy hitvány és áruló volna a magyar szellem, ha a mai időkben nem vállalná a legvégső pontig a néppel való sorsközösséget és az ő sorsa iránti erkölcsi felelősséget.

Szemlélődést és tanulságot említettem. Mielőtt azonban erről beszélnék, a gondolatoknak helyesebb rendje érdekében talán azokról a tapasztalatokról kéne szólnom, amelyeket még a „kisebbségi” lét ideje alatt Magyarországon alkalmam volt szerezni. Ezek a tapasztalatok ugyanis, melyeket abban az időben még nehezen tudtam kellőképpen értékelni és okulásra felhasználni, elég pontos magyarázatul szolgálnak mindahhoz, ami a szellem világát itt, Erdélyben a felszabadulás óta érintette, sőt érte.

Számunkra, akik itt, Erdélyben a helyünkön maradtunk, mindig eleven valóság volt a lelki és szellemi egység, mely a határokon felül minden magyart egybeölelt. Egyenként és csoportosan is néha látogatásra átmentünk, hogy a lelki egységet a valóságban is érezhessük és éreztetni tudjuk. Ezekről a látogatásokról a Székelyföld egyik képviselője is említést tett a parlamentben, s ebből az említésből tudjuk, hogy az írók ilyen látogatások alkalmával verseket és novellákat olvastak fel, melyeket a tájékozatlan közönség megtapsolt. Ez csakugyan igaz, mert alig van Magyarországnak városa, ahol az erdélyi írók tetszetős novelláikat és verseiket ne olvasták volna fel a közönségnek, melynek első soraiban mindig ott ültek a szellemi és a társadalmi élet előkelő tagjai. Mindannyiunk közül ebben a tekintetben talán én voltam a legmegrögzöttebb, mert én nemcsak a közönségnek vittem el egy-egy „muszáj megélnünk” székelyt, hanem a magyarországi szellemi mozgalmakkal is tartottam a kapcsolatot. Természetesen nem titokban, hiszen céljaim és szellemi kapcsolataim megvallására előadásokat is olvastam fel. A Márciusi Front íróival, a „reformnemzedék” számos tagjával és ifjúsági vezetőkkel gyakran ölelt egybe a közös gond és a hevület, hogy a magyar nép sorsát miképpen lehetne jobbá tenni és a nehezítő erőket gyöngíteni.

Nem céltalanul említettem a személyes kapcsolatot, melyet a magyarországi közönség széles rétegével módunkban volt megteremteni; sem azt az ismeretséget, melyet az ifjú magyar szellemiség képviselőivel fenntartottam. Szolgáljon ez hiteléül annak, hogy a vajúdó magyar szellem ügyét, annak erényeit és hibáit közvetlen tapasztalásból is ismerem.

A szellemet sem megismerni, sem magyarázni nem lehet, ha elvonatkoztatjuk attól a világtól, amelyből sarjadt s amelyben hatni akar. Ez a megállapítás fokozott mértékben vonatkozik az első háború után kisarjadt s ma is küszködő magyar szellemre, melynek tántorgását és megtorpanásait csak úgy tudjuk megérteni, ha a mostani magyar élet némely sajátosságát megismerjük. Főleg arra kéne rámutatnom, hogy a szellemet miképpen értékeli egyfelől a hatalom s másfelől a társadalom; vagy helyesebben szólva: ez a két földi erő hogyan viselkedik a szellemi emberrel. Bátran írhattam volna azt is, hogy a szellemi emberrel szemben, mert a hatalomnak nálunk mostoha gyermeke a szellem; a társadalom pedig, amely valóságos vagy jelképes birtokán ül, ebben az egyben szívesen tanul a hatalomtól. Mindazonáltal csúnyán igazságtalan volnék, ha ezt a véleményemet általánosítanám, hiszen élmény gyanánt őrzöm például azt a három órát, amit egyszer Gömbös Gyula miniszterelnök írói körünkben töltött; nemkülönben a mélységes hálának sok megható percét, melyet az olvasók köréből még én is kaptam. Kivételes jelenség azonban az efféle: hirtelen előbukkanó s eltűnő hold a sötét éjszakában, vagy kibuggyanó csillagok. Sokkal jellemzőbb és hivatalosabb az a kép, amelyet a többi helyett is mintának tettem el. Egyszer magyar vonaton utaztunk, csak néhány esztendővel ezelőtt, művészek és írók, akik között én nem is voltam valami neves. Vidéki nagyvárosba igyekeztünk, hogy ott felolvassunk egy előadóesten, melyre a központi hatalom is készült ráütni a pecsétjét. Egy magas rangú tisztviselő is velünk utazott, aki a fülkéjében fogadta a neki kijáró hódoló látogatásokat, miket a neves emberek sorjában tettek. Mivel én nem járultam elébe, tapintatosan kiejtett a kegyéből; s akkor elgondolkoztam a székelyek nyílt és öntudatos természetén, mely egy szegeletbe és nehéz küzdelemre szorította vissza őket; s eszembe jutott a lehajtott fej és a meghajlott gerinc, melynek erején mások szaporodtak el az erdélyi magyar birtokföldeken…

Más irodalmi esteken, melyeket különböző magyar városok egykor az Erdélyi Helikon írói számára kitüntető szívességgel rendeztek, rendesen egy gróf vagy egy báró írótársunk is részt vett. Egyszer azonban megtörtént, hogy történetesen nem jöhetett el senki, aki ilyen születési rangot viselt volna. Az együttes munka és a közöttünk meglévő bajtársias szellem természetessé tette, hogy magunk is sajnálkozzunk ezen, de az már óriási meglepetés volt, hogy a közönség s különösen annak előkelőbb része mennyire sajnálkozott e hiány fölött! Hamarjában kölcsönösen sokat adtunk volna egy versíró grófért vagy regényíró báróért, hogy mint a varázsló, egyszerre megszüntesse a választófalat, mely a vendéglátó úri társadalom és a szellem közönséges embere között hagyományszerűen fennáll. Ügyesen és rangsor szerint el is szállingóztak sokan, mihelyt az estély elcsitult, holott máskor a rangosokkal együtt ültünk a kedves vacsoránál, hol az ember szomszédja, csupa előzékenységből, székelyesen kezdett beszélni vagy nyájasan az iránt érdeklődött, hogy otthon, Erdélyben a szobában írunk-e, avagy a természetben.

A jelképes történetekre ezúttal nincsen bővebben hely, de azt hiszem, hogy ennyi villantás után is rátérhetünk a helyzetjelentésre.

Számunkra, kik abban az időben idegen hatalom alatt éltünk, kétszeresen sajnálatos volt, hogy a magyar hatalom és a magyar szellem viszonya rendezetlen vagy rosszul rendezett. Kissé értelmetlennek, sőt érthetetlennek tűnt, hogy a hatalom nem becsüli az élő szellemet: sőt, amit helyette látszólag támogat és becsül, abból válik a magyar szellem igazi fáján mutatós és kártékony fagyöngy. Fájlaltuk azt is, hogy a társadalom vezető és hangadó rétege jórészt külsőségekben szemléli és engedi magához közel a szellemet, mely az ő számára elvégezte „hivatását”, ha a fennálló rendet támogatja és szórakoztatni tud. Énnekem, aki a magyar szellem java embereinek önzetlen erőfeszítéseit közelről is láthattam, különösképpen szomorúságot okoztak ezek a tapasztalatok. Hogyne okoztak volna, mikor a szellemi élet igen sok fájdalmas tünetének okát véltem ezekben megtalálni! Ebben a hatalmi világban és társadalmi légkörben lényegbevágó fogalmak váltak zavarossá, mint például a bátorság, erkölcs és hazafiasság fogalmai. Bátornak tartották azt az írót vagy falukutatót, aki a néppel való sorsközösséget hangoztatta, holott ez nem bátorság, hanem egyszerűen természetes magatartás: elemi magyar becsület dolga. Az erkölcs politikai vagy társadalmi rendszerbeli megítélés kereke alá került; s nem az volt általában a jó hazafi, aki lelkiismeretének szavára hallgatott, hanem aki a divat hullámain szekerezett. Egészségesebb s a távlatokat is kibíró közszellem a legtermészetesebb módon juttatta volna a „reformnemzedéket” a hatalom sáncaiba; s a falukutatás eredményeit is sürgős átrendezésre és építésre használta volna fel. Ehelyett hatalmi erők csendesítették el a megújítást készítő és sürgető szellemi tevékenységet. Ha a lendületet és a szellem eredményeit át lehetett volna társadalmi s majd politikai szervezeti formába menteni: ez lett volna a helyes és természetes folyamat. Erre volt is vágy; sőt ilyenfajta kísérletek is történtek, de eredménytelenül. A tünetek, melyek az erőfeszítések közben kiütköztek, erősen hasonlítottak mindahhoz, ami Erdélyben a Vásárhelyi Találkozó idején és után történt. Az anyaországi kudarc azonban jóval túlszárnyalta az erdélyit, mert nálunk legalább az irodalmi élet egysége veszélyesebb sebek nélkül maradt meg s az ifjú nemzetpolitikai csoportnak a gerince szervezeti formák falain is áttört, hol azonban az eszmények fakó gyakorlat alakjában csendesedtek el. Ugyanakkor pedig Magyarországon a népi szellem csoportokra bomlott; sőt kezdett feltűnni az egymagában hadakozó szellemi ember, aki előbbi sorstársában gyakran ellenséget látott s keserű magányában már nem mindig tudott helyesen ítélkezni.

A biztató küzdelmek után tehát éppen akkor vesztette el lendületét és egyensúlyát a szellem, amikor nekünk, erdélyieknek megjött a földi élet legnagyobb ajándéka: a felszabadulás. Az a mámoros lelki és testi állapot, amely a felszabadulás után jó ideig tartott, nem volt alkalmas arra, hogy Erdélyből a szellem jól átgondolt és felelős megnyilatkozásokat tehessen. Ezeknek hiányában sok helyről számosan éreztették csalódásukat velünk, amit az „erdélyi szellem” regényes tisztelete után nem is lehet csodálni. Mi a jóhiszeműség és a nemzeti fegyelem eszménye címén találtunk önmagunkban mentséget a hallgatásra: s így erkölcsi szempontból a fölmentésünket természetesnek, sőt jogosnak véltük. Most azonban, a tizenhat hónap távlatából a hallgatás mégis mulasztásnak tűnik, mert mialatt a szellem szava némán és hosszasan érlelődött, azalatt a vezetés vonalán és a társadalom síkján olyan folyamat indult el nagy iramban, melyet sem egészségesnek, sem célravezetőnek nem tarthatunk.

A sürgés-forgás „hősei” kihasználták jóhiszeműségünket, és visszaéltek azzal a hittel, melyet a szellem a nemzeti fegyelem eszményébe vetett.

S most, amikor azon gondolkozunk, hogy a változásról legalább főbb vonásokban helyzetjelentést adjunk, a mulasztás terhe egyre jobban szorongatja a szellem szívét, mely őrhelyén örömében elmerült. Az Erdélyi Helikon írói közössége máig elmulasztotta, hogy egyöntetűen állást foglaljon legalább az erdélyi szellemiség kérdéseinek ügyében. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, bár új vezetőséget nyert, csendes hivatallá vált, holott a huszonkét éves tapasztalatok és művelődéspolitikai eredmények alapján serényen kéne végeznie az egyéni, a társadalmi és a nemzeti nevelés sürgető feladatait. Az irodalmi társaságok hallgatnak; sajtónk küszködik és a vidékiesség jellege s színvonala fenyegeti; színházunk úgy áll itten, mint egy jól felszerelt művészi különítmény, mely jórészt szellemi népkonyhán táplálja az elmaradott szegény erdélyieket; az ifjúság jövőt forraló szellemi szikrái hiányoznak; a közéleti új nemzedék vezető tagjai különböző utak között vívódnak; s az írók jó részét a kényes ízlés és a társtalanság érzete a harctól távol űzte vagy éppen magányba.

Mindnyájunkban szenvedésig jutott már a vágy, hogy a sürgető munka ifjabb lendülete előtt mindezeket megmagyarázzuk és megértsük. Vizsgálódásainkban a kérdések gyökeréig kell furakodnunk: s ha megtettük valahogy ezt az utat, akkor egyszerre úgy érezzük, mintha a magyarázatot megtaláltuk volna.

Azt hisszük, hogy két felfogás végzetes ellentétéről van szó: s hogy ebből származott itt, Erdélyben is mindaz, amit a szellem helyesnek és célravezetőnek el nem fogadhat.

Az egyik felfogás szerint a meglévő társadalmi rendszert nemcsak fenn kell tartani, hanem a hazatért részeken is annak szellemében kell egységesíteni, hogy a nemzet mai sorsdöntő idejében a vezetőréteg így könnyebben és jobban ura lehessen a helyzetnek. A másik felfogás abban foglalható egybe, hogy a magyar jövő és a magyar hivatás érdekében a társadalmi rendszernek és a nemzetfogalomnak egyaránt változnia kell.

Az előbbi a vezetőréteg felfogása, melynek elnémító érvelése alatt a társadalom súlyos szervi és erkölcsi hibái is menedéket kapnak; míg a második felfogás a szellemé, melynek természetes hivatása, hogy a szükséges változásra felkészítse a társadalmat és alkalmassá tegye a nemzetet.

Ez a két felfogás a huszonkét éves erdélyi magyar életen is végighúzódott, sőt olyan tisztán és jellegzetesen sehol máshol nem szemlélhető, mint ezekben a küzdelmekben. A vezetőréteg élcsapata itt a politikai párt volt, mely a korábban mondott tóhasonlatnak megfelelően szigorúan bezárva állott minden társadalmi vagy eszmei fejlődés előtt. A szellem az ő örök hivatásához lett volna méltatlan, ha ebben támogatja a pártot; a közös végső célt azonban, mely a fennmaradás eltökélt vágyát és parancsát jelentette, az eszmei fejlődés s a társadalmi fejlesztés útján ingadozás nélkül szolgálta. Egyrészt a történelem magyar hőseit vonultatta fel irodalmában, másrészt példamutató élő alakokat teremtett. Külső hatalom híján a magyarság lelki impériumát építette, melynek uralkodói a hit, a minőség s a nemzetcsalád eszményei voltak. A harmincas évek vége felé már úgy látszott, hogy nemzeti harcát sikerrel harcolta meg, hiszen olyan társadalmi erjedés kezdődött, mely a nemzetcsalád megvalósulását már formailag is lehetségesnek mutatta. A magyarságért és a megújulásért folytatott küzdelemnek ebben a szakaszában jött el a felszabadulás, mely egyszerre mindent megváltoztatott. A magyar vezetőréteg, melynek gondjai és feladatai igen nagy mértékben megszaporodtak, felfogásához híven a központosító és egységesítő módszert követte. Az állami berendezkedésnek ebben a munkájában az erdélyi társadalom korábbi erjedése hamarosan megszűnt, holott az az erjedés a nemzetépítés számára igen nagy ajándék lehetett volna. Megszűnt az egyikfajta erjedés, hogy egy másik jöjjön a helyébe: a társadalmi visszahasonulás folyamata, melyben az erdélyiség sajátos jegyei elhalványultak és vívmányai időszerűtlenekké váltak.

A szív megkapta a sorstól a hazatérés legnagyobb ajándékát, de a szellem mostoha sorsra száműzetett. Ebben a száműzetésben az erdélyi és az odaát való szellem egymás mellé került; úgyhogy az egység lényegében itt is helyreállott, csupán a formája hiányzik még. Természetesen nem azt jelenti ez a megállapítás, hogy az „erdélyi szellem” levesse sajátos jegyeit, hiszen egyikfelől éppen ezekkel a sajátosságokkal gyarapítja a nemzet szellemi vagyonát. Inkább azt jelenti, hogy az elkerülhetetlen magyar megújulás történelmi munkájában azonos sorsot és azonos feladatokat kell vállalnia.

Ha vázlatosan is, mint az előzőkben, de erről kell beszélnünk.

Mindenekelőtt annak a meggyőződésünknek akarunk hangot adni, hogy a magyar szellemnek pártokon felül kell állania. Ez nemcsak azért szükséges, hogy a küzdelem folyamán elkerülhessük a pártoskodó és sokszor bizony vásári hangot, hanem a szellem őrségi szerepe is erre kötelez. Így talán, a szenvedély forró homálya és a tévedés veszélye nélkül, világosabban és pontosabban jelölhetjük meg a magyarság emberi és európai hivatását, melyre egyrészt értékeink folytán vállalkozhatunk, s amelyet másrészt történetünk tanítása és földrajzi helyzetünk szab meg. Ennek a hivatásnak a megállapításánál nem a világnézeti elvek döntenek, hanem a helyes önismeret és az egybeforrasztó magyar öntudat. A helyes megítélésnek azonban csak elméleti értéke van, ha a magyarságot nem tesszük alkalmassá arra, hogy felismert és elfogadott hivatását ingadozás nélkül be is tölthesse. A kérdésre, hogy miképpen tehetjük alkalmassá erre, csak hosszú fejtegetésben lehetne válaszolni. De három alapvető követelményt ebben a vázlatban is megjelölhetünk.

Első a hősi szellem és magatartás.

Második a magyar fajta uralma.

Harmadik pedig a nemzetfogalom és a nemzet megújhodása.

Az első pontra azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy a hősi szellem elevenen él a magyarságban, hiszen csak meg kell nézni a hadsereget és annak szellemét. Ezt nemcsak boldogan ismerjük el, hanem örök hála mindazoknak, akiknek az új magyar hadsereg megteremtésében részük volt; és hódolat a magyar fajta iránt, mely ezt lehetővé tette. De szorongva kérdezzük: ezentúl és ezenkívül hol állapítható meg az átható és forró hősi szemlélet, mely nagy történelmi fordulatok idején a hadsereg mellett a győzelmes megújhodásnak ugyancsak biztosítéka lehet?! Legfeljebb a fajta egyes kiváló embereiben, akiket nyugtalanító kísérleteknek tart a társadalom, mely előtt a hősi szemlélet idegen. Nagy feladat a szellem számára, hogy a hősi magatartás kialakítását sikerrel munkálja. Ebben a munkában a magyarság személytelen erejéhez és a magyar történet hőseihez kell fordulni; s nem utolsósorban az igazi magyarság keleti forrásaihoz, melyeknek oly sokszor számkivetett erejében rejlik a megújhodás legfőbb titka.

A második követelmény, mely a magyar fajta uralmára vonatkozik, két súlyos kérdést állít elénk. Az egyik a fajta védelme, a másik pedig a vezetésben való érvényesítése. A fajta védelme nemcsak szükséges és örökös nemzeti tevékenység, hanem isteni parancs is, hiszen a származásnak és a történelmi sorsnak ezek a közösségei legalkalmasabbak arra, hogy az emberi haladás munkájában sajátos erőikkel és értékeikkel vehessenek részt. Éppen ezért, a magyarság egyetemes érdekéből, sajnálatosnak tartom a fajta védelmének olyan megszűkítését és módosítását, ami manapság „fajvédelem” alatt ismeretes. Nálunk ez a politikai és társadalmi áramlat a fajta védelméből az okmányszerű kereszténység védelmévé változott, mintha a magyar fajta azonos volna mindazoknak a keresztény vallásúaknak összességével, akik a magyar állam keretei között honpolgár gyanánt élnek. A „fajvédelem”-nek ez a fajtája, ha teljes sikerrel járna is, nem oldja meg azokat a szorongató kérdéseket, amelyek a legnagyobb aggodalommal töltenek el. Egyrészt nem hiszem ugyanis, hogy a zsidó helyére nyomuló idegen vérű keresztény megnyugtató vívmány volna; másrészt pedig hiányzik az az eltökéltség és munka, mely a magyar nép óriási tömegének boldogulását és szaporodását minden eszközzel és nagy iramban mozdítaná elő mint a fajta védelmének legegyetemesebb és legsürgetőbb parancsát. A természetes jog mellett, mely szerint a magyarság vezetésében minden vezető hely, a zseniális kivételeket nem tekintve, csak magyar fajú embert illet meg: a fajtának ezt a vezetésben való uralmát azért is eszmei törekvésünknek valljuk, mert a magyar nép felemelése és elárasztása, mint a legbiztosabb fajvédelem, csak így válhatik programból természetes cselekedetté.

Tudós emberek, írók és a fiatal politikusok manapság egyre többet írnak és beszélnek a nemzetfogalom megújításáról. Úgy gondolom magam is, hogy nagy és időszerű kérdés ez. A sok vita és ellentmondás, mely a magyar alkotmány, a demokrácia és parancsuralom, a magyar életforma és a kisebbségi kérdés körül tapasztalható: mind ezzel függ enyhébben vagy szorosabban össze. A tudományos és alkotó szellem legszebb hivatása, hogy a nemzetfogalmat valósággal újrateremtse, hiszen mint hajdan a pásztoroknak a csillag, nekünk is ez az a fénylő pont, mely a megújhodó második ezredév felé vezethet.

A magyarság története és élete annyira összeforrt a nemzet fogalmával, hogy a magyar életforma csak ebben a keretben valósítható meg. A keretből azonban hiányzik az a rész, mely elsőnek Szent László alakját idézi elénk; az élet pedig a meglévőben sem találta meg kielégítő és összhangzó formáját. A nép erős és jogos szociális igényekkel feszíti az időt; a polgári társadalom az ő külön érdekeit űzi, amelyek így osztály jellegűekké váltak; a vezetőréteg sokszor a nép ismerete nélkül jogi és világnézeti szabályok szerint kormányoz; s a nemzetiségi kérdésben a különválasztás és a szövetkezés helyett a költséges dajkálás politikáját űzzük. A vajúdás hőfoka igen nagy; s azok az erecskék, melyeket a kormányzat csillapítás és hűsítő gyanánt, nagy szerencsére, az utóbbi időkben gyakran kibocsát: csak a halasztás veszedelmeit orvosolják valameddig. Sokszor úgy érezzük, hogy az átfogó, egységes terv hiányzik ahhoz, hogy a megújítás valóban elkezdődhessék. Ez a terv csak akkor lehet helyes és jövőt bíró, ha a nép, a szociális, az erkölcsi és a szellemi jóvátétel révén, a nemzet gerincévé válik; ha a középosztály az érdekvédelem helyett ismét a néppel való sorsközösség alapjára helyezkedik s ha a vezetőréteg a vérségi és szellemi kiválasztódás természetes útján jut a hatalomhoz.

Íme a vázlatos jelentést, melyet az aggodalom és a lelkiismeret szavának is nevezhetnék: ezekben kívántam megtenni. Inkább a szellemhez kívántam szólni, mint a politikához. A magyar szellem képviselőihez, akik velem együtt vallják, hogy a szellem sürgetőereje és vezérlőfénye nélkül a tévelygés veszélye fenyeget. A szellem Istentől vagyon, és útját a nemzet életében erkölcsi parancsok igazítják. Bármi legyen hát érte a sorsa, őrködnie kell és hallatni szavát.

Különben hivatásának ormáról lefújja a szél.

 

 

A hivatkozás helye

Erdélyi jelentés a magyar szellem küszködéseiről. Hitel 1940–41. 3–4. sz. 3–13. (Különlenyomat is.) Újraközölve: Virrasztás (408–426) – Erdélyi jelentés címmel, Vázlatos beszámoló a szellem küszködéseiről a múltban és a jelenben alcímmel, 1942. január 7. keltezéssel, lényeges változtatásokkal.

 

 

 

Pillangózás hazai tájon*

Délelőtt tizenegyet mutat az óra. A repülőgépre a jegy itt van a zsebemben, az ajándékok a csomagban kuksolnak. Emberi számítás szerint mindent elvégeztem, hogy nyugodt lélekkel indulhassak haza, édesanyámhoz és a testvéreimhez, a Székelyföld közepébe. Mégsem vagyok lélekben nyugodt. Mint a bokrok között a szél, az izgalom is úgy jár agyam és lelkem bozótjaiban. Különösnek találom a dolgot, s nem szeretem. Panaszkodik a gond és az erő, amellyel életem folyamán fegyelemre neveltem magamat. Utaztam is elég sokat a világban, de hasonló nyugtalanságra nemigen emlékszem.

– Adj magyarázatot! – mondom magamnak.

Elindul a szemem, és sorra járja a kolozsvári szobának minden zugát és darabját. Minden zug és minden darab emlékiraton dolgozik ebben a percben. Vívódásra és reményre emlékeznek. Vívódásra a sorsunk fölött, melyet román uralom alatt töltenünk kellett; s reményre, mely az igazságba kapaszkodva kecsegtetett. S most ebből a szobából először indulok útnak a forrás felé, honnét velem együtt vívódás és remény valaha felbuzgott.

Először az örömkönnyes hazatérés óta.

Meghajlanak a gyümölcsfa ágai is, amikor az idő megérleli azokon a gyümölcsöt. Talán ilyen gyümölcsfa vagyok ebben a percben én is; s a gyümölcsöket nagy gonddal haza kell vinni a házba, amelyben születtem. Anyám és a testvéreken kívül minden bizonnyal ott lakik a Teremtő is, kinek nagy fordulatok idején ember és fa egyaránt számadással tartozik.

– Indulunk! – mondja Magdó.

Éppen jókor talált szólani, mert néhány pillanattal később már könnyeket látott volna a szememben, s akkor kezdhettem volna elölről a magyarázatot.

– Viszünk-e mindent? – kérdeztem hirtelen.

– Igen.

– A babákat is a gyermekeknek?

– Igen.

– Nehogy kitörjék valamelyiknek keze-lába, úgy tetted-e?

– A két csizma szárába bújtattam őket – mondja Magdó.

Mosolyognom kell, olyan kedvesnek találom, hogy a tarka bubákat Magdó a csizma szárába bújtatta. Együtt van hát itt is anyám az unokákkal, mert a csizma az anyámé, s a sok tarka baba az unokáké, már a leányka unokáké. Mert a legénykéknek órát viszünk, mely szerint meghalni nem lehet, mert nem jár; s van egy, amelyiknek könyvet, mégpedig Toldi Miklóst a hegyek közé, hadd mondja el huszonkét esztendő után szépletiben a maga alföldi történetét.

Hull a hó, s a hideg nem riasztó. Csak a szelet találom túlzásnak, mely arcunkba tolakszik, s az ártatlanul szálldosó hópelyheket is apró pártokba tömöríti.

– Hátha nem indul a repülőgép! – mondja Magdó.

– Attól te ne félj! – biztatom.

Úgy veszem észre, hogy nem törődöm olyan sokat a repülőgéppel, mint ahogy elvárhatná tőlem a gép. Idáig még sohasem ültem rajta, de természetesnek tartom, hogy most felülök. A seprűnyélre is lelki akadály nélkül felülnék, hogy végig magyar földön hazajuthassak ismét. Szárnyakon megyünk, legalább Marosvásárhelyig: ez tetszik legjobban nekem. De a szárnyak a havazásban késnek. Hiába lessük Szamosfalván idejében a zajt. Pálinkát iszunk, s az ablakon keresztül a nagy havas mezőt nézzük, melyről a havat egy-egy lendülettel ingyen takarítja a szél.

– Jön! – azt mondja egyszer Magdó.

– Akkor menjünk mi is – felelem.

A csendőr nem enged a mezőbe ki, a kőtornácról nézeti velünk a leszállást. Feltűnik a gép, vizsgálja erősen leszállóhelyét, majd kanyarogva odaereszkedik, ahova szokása neki. Benzinautóból megitatja egy katona, egy másik ember a szárnyakat ügyelgeti. Semmi hó nincs a szárnyakon, ezt csodálom a legjobban. S a farkát is csodálom, mert az egészhez mérve csenevész, mintha a nagy farkú madarakat egyenesen meg akarták volna sérteni. Ez okozza talán, hogy inkább állatot idéz előttem, mint madarat.

Érdekes, de így ötven lépés távolságból nem szeretem.

Majd közelről… – gondolom magamban, s már jelzik is, hogy indulhatunk feléje. Kedvező vagy kedvezőtlen indulat nélkül nézem. Tárgyilagosan, mint a pénzt. Gondolatom sincs semmi meglepő, egyedül talán annyi, hogy jobban szeretném vezetni, mint tétlenül ülni benne. Igen: az jobb volna, emberibb és férfiasabb. Uralkodni rajta, röpíteni és megfékezni: éreztetni vele, hogy szeret-e, akit én szeretek; hogy véremet adnám a földért, mely fölött kormányozom őt; hogy harcra vezetem-e vagy a bölcsőmet keresem.

– Tessék vigyázni a fejre! – mondja az ember.

Csakugyan, majdnem beleütöttem a fejemet, ahogy a szűk ajtón befelé a helyemre törekszem. S milyen igaza van a hivatalos embernek: itt nem szabad megsebesülni, itt csak meghalni lehet! A gyorsaságon kívül ebben van előnye a gépnek.

Szigorú és tárgyilagos, nem úgy, mint a lélek és a test, amely mégis uralkodik fölötte…

– Jól ülsz? – kérdi Magdó.

– Kitűnően – mondom.

Valóban igen jól ülök ebben a piros bőrülésben. Urasan nézegetem az ablakon keresztül a két fekete szárnyat, majd egy kicsi ajtót pillantok meg, amelyre rá van írva: „Vészkijárat”.

Magdó balról ül, velem egy vonalban.

– Mért nem megy?! – türelmetlenkedik.

– Lehet, hogy megy, csak mi nem érezzük – mondom.

Az utasok nevetnek, hogy nincs úgy, ahogy ők szeretnék. De akkor morogni kezd a motor, s mindenki csendben figyel. Ahogy a szemeket és az arcokat látom, az utasok magukba tömörülnek, egyéniséggé jegecesedik valahány. A gép megmozdul, aprókat rugaszkodik, majd úszni kezd a levegőben. Simán emelkedik, de búg egész tüdejéből. Két fülemben megtorlódik a zaj, és feszíti a dobhártyámat. A föld árván marad alattunk, játékká válnak a komoly házak, s az erdők mesébe futnak.

Bent terjed a gépszagú meleg, s a zaj kitartóan nyomja a fülemet. Egyedül ennyi, amit nem szeretek. A fülem kedvéért kedvező fordulatot keresek a fejemmel, de nincsen kedvező fordulat. Bele kell nyugodnom, hogy a zaj nyomja a fülemet. Pedig nem szeretek belenyugodni abba, ami nem jó. Újságot veszek elő, hogy a szememmel becsapjam a fülemet, de sikertelen a csel. Bosszant a dolog. Egy kissé az agyamon is érzem, hogy a fülemet nyomja a zaj. Mintha zúgásból kerítés fonódnék az agyam köré, afféle mozgó kerítés, amely úgy szeretne megállapodni, hogy minél kisebbre szoríthassa fejemet. Ez is bosszant, sőt már haragot csikar belőlem. Nem a gépre haragszom, mely ugyan néha süpped és utána akaratosan kapaszkodik s nem is magamra haragszom. Elvi harag az enyém, tárgyilagos és szenvedélytől mentes. Az agyam haragszik, nem a lelkem. Úgy látszik, így kell ennek lennie, mert nincs változás. Állapot ez, melyet egyszerűen tudomásul kell venni.

Tudomásul veszem, és viselem.

Megfontoltan összehajtom az újságot, s visszaeresztem a zsebembe. A percek feje fölött előrenézek, s érzem, hogy szigorú folytonosságban mozdulatlan az arcom.

– Mindjárt ott leszünk! – mondja Magdó.

Nem felelek neki, mert nem akarom megrezzenteni mozdulatlan és szigorú állapotomat, amelyről úgy érzem, estig is rezdület nélkül tartana, mint egy szabály vagy véglegesen megfogalmazott parancs. Így telik egyik perc a másik után, majd egyszerre oldalt fordul a gép. Magdó meginog felém, s megragadja a karomat.

– Ez nem volt rendes dolog! – mondja a gépre.

– Minden rendes – felelem mozdulatlanul.

A fordulat után ereszkedik a gép, majd a repülők háza előtt a föld ölére bújik. Az utasok szó nélkül felállnak, s indulnak kifelé.

– Gyere! – mondja Magdó.

– A végin – felelem.

Ketten vagyunk az utolsók, akik kiszállunk a gépből.

– No, milyen volt? – kérdi.

– Haragudtam – mondom.

– Mért haragudtál?

– Csak úgy.

Furcsán néz rám, de én szó helyett intek neki, hogy menjen előre, s lásson a csomagok után. Ahogy hátul maradva odaérek a gép szárnya mellé, gondolkodás nélkül megállok, s a jobb kezem két ujjával megérintem a szárnyat. Csillogónak és tisztának látszott a hidegben; s köszönni is akartam neki, aki figyelmeztetett arra, hogy nemcsak a gépet kell kormányozni, hanem önmagunkat is.

Az érintés után két kicsi fekete pont marad a két ujjamon. Nézem a bélyeget, s úgy haladok előre. Aztán leengedem a kezemet, s a két ujjamat félretartom, nehogy a jegyeket bántódás érje. Beszállunk egy autóba, hogy a városba menjünk. Ott letesszük a csomagot, s megtudakoljuk, hogy miképpen indulhatunk Udvarhely felé tovább.

Autóbusz van, hivatalos járat.

Fél óra múlva indul.

– Mért vagy olyan szótlan? – kérdi Magdó.

– Nem vagyok gép, hogy folyton beszéljek – felelem neki.

Észreveszem, hogy ok nélkül nyersen feleltem, átölelem a vállát, s azt mondom neki:

– Gyere, megiszunk egy feketekávét!

Sokan vannak a vásárhelyi kávéházban. Egyenként és látszólag nem csinálnak semmit. Se nem isznak, sem újságot nem olvasnak. S együtt mégis egy nagy zsibongás telik ki tőlük.

Minden amellett szól, hogy lassan igyuk a feketét. Mire végzünk véle, már mehetünk is, hogy le ne késsünk a hivatalos járatról. De messze vagyunk attól, hogy le tudjunk késni, mert az autóbusz vonatot vár, ami valahol időzik. Sok a nép a hivatalos helyiségben, hova behordták az emberek a havat, s most tócsában járnak. Kinn is sokan őgyelegnek. S a kettő között az ajtóban egy székely leány sír keservesen.

– Kérdezd meg, mi baja van – mondom Magdónak.

– Elveszett a kosara – jön vissza Magdó.

Abbiza nagy baj egy ilyen szegény lánynak, ha elveszti a kosarát. Minden ruhája benne volt, s azonfelül még ajándékok is, miket magával együtt Budapestre indított. Végérvényesen temeti a kosarat, úgy sír szegény. Megszokta itt huszonegy esztendő alatt, hogy biztosra lehet veszíteni, csak az bizonytalan, ami megvan. Sír, s nem mozdul. Mi csak bánkódunk miatta, de mi sem mozdulunk. Végre megérkezik valahonnét egy autóbusz, s néhány perc múlva, ahogy megáll, örömujjongást hallunk.

– Megkerült a kosár! – mondom.

Csakugyan eltaláltam, mert a leány boldogan ugrándozik a hóban, s úgy tesz a kosarával, mint a kutya a gazdájával. A csendőrök kutatták fel a kosarat, s most elküldték utána. Mindenki örül a lánnyal együtt, s dicséri a csendőröket, akik a kosárral s a hírnevükkel ilyen jót cselekedtek. Az öröm csendes jóindulattá ereszkedik, mire felülünk a kocsiba, s elfoglaljuk a helyünket. A kalauz számba vesz mindnyájunkat, aztán elindul a kocsi.

Már este van, a lámpák égnek.

Puhán szaladnak a nagy gumikerekek, csak a városon kívül kezdenek halkan muzsikálni a megfagyott hóban. Mint egy nagy család, úgy ül negyven ember együtt. Látja a kalauz a nagy békességet, s mintha bóbiskolásra ösztökélne, eloltja a kocsiban a fényt, mire hosszan és kétoldalt a székely földek fehéren felmerülnek.

Úgy tetszik nekem, hogy mosolyog a föld, ahogy a gyöngyös fákat az ablakon keresztül szaporán mutogatja.

Különös bolondságokat gondol néha az ember, s azok általában szépek. Lám, most is, ahogy itt ülök az autóbusz derengő hajójában, s kívülről bevilágít a hóban patyolat anyaföld, az jut eszembe, hogy nemcsak olajjal és villanyos módon lehet világítani, hanem hóval is. Mert meglepő módon tud világítani a hó! Ahol lassít a gép, a kóbor állatok nyomát is megismerem a tetején. S úgy dolgozik millió mákszem csillogással, hogy bent is, az eloltott lámpák alatt tisztán láthatjuk egymásnak az arcát. Előttem egy jó arcú református pap ül, s mellette a felesége. Viszik a családot is, egy kétéves gyermeket. Mélyen hallgatnak gyermekestől, de ahogy ülnek, abból nagyon látszik, hogy a régi gond megkeményedett burkát még nem sikerült áttörniük.

Katona is van kettő-három a kocsiban, s finánc pontosan kettő. A többi civilgyűjtemény, az életnek különböző mezőiről. S együtt az egész olyanforma, mintha Noé táborába mennénk, hogy idejében elfoglalhassuk a nagy bárkában a helyünket.

– Mit gondolsz? – kérdi Magdó.

– Otthonos gondolataim vannak – felelem.

Erre nem felel semmit, hanem a fákat lesi az ablakon keresztül. Jönnek a fák, rejtelmesen benéznek az ablakon, és elfutnak hátrafelé. Egyik nem olyan, mint a másik; és sohasem lehet kitalálni, hogy milyen lesz, amelyik legközelebb megérkezik.

Ezen mulatunk egy darabig.

Aztán faluba érünk, lassít a kocsi, s megáll.

– „Kakasfalva!” – mondja a kalauz.

Odabújok az ablakhoz, s úgy nézem az ákosfalvi házakat. Az elmúlt időkben innét írt nekem, valamelyik házból, többször is a fiatal református pap. Hívő és dolgos ember volt, a lelkiismerete és a fajtája mindig égve tartotta, mint a lámpát.

– Mi lett vele? – kérdi Magdó.

– Képviselő lett – mondom.

– Azóta nem írt?

– Nem.

– Nem is láttad?

– Egyszer igen, a vonaton.

– Látszott-e rajta, hogy képviselő?

– Látszott – mondom. – Komolyan veszi a dolgot.

Messze ülünk a vezetőtől, de mégis úgy tetszik nekem, hogy meghallotta a szót. Meghallotta, s azt gondolhatta magában, hogy minket, utasokat most ő képvisel, s abban a pillantásban megindította a kocsit. A házak elmaradnak, s a hópelyhek szállingózni kezdenek az ablakok előtt. Nőnek is a pelyhek, nagy után még nagyobb pilinkézik lefelé. Aztán szellő támad, és játszani kezd. Megnő lassanként a szellő is, egyre izmosodik, s már nézete van.

– Képviselő lesz ebből is – mondom.

– Miből?

– Ebből a szélből.

Magdó a pillantásával furcsállja, hogy minden előzmény nélkül ilyen politikai fordulatot vettem. Azonban a szél mégis egyre izmosodik, majd a felfogásán változtatni kezd, sőt önmagával is ellenkezésbe kerül. Összevissza hajlik, nagyokat süvít, rázza az ártatlan gyöngyös fákat, és beletúr porozva a mezőkbe is.

– Ilyen az élet – mondom.

A kocsi is havas, mire megállunk az erdőszentgyörgyi patika előtt. A patikus ott áll az ajtóban; úgy látszik, többre becsül minket, mint a hideget. Humánus ember, gondolom magamban; s ahogy gyönyörködve nézem őt, hát egyszerre mintha Magdót látnám mellette. Bemennek ketten a patikába, s éppen akkor helyére ül a vezető. Az ablakhoz lapulok, s úgy nézem a céget a patika fölött, hadd tudjam, milyen címre írhatok Magdónak, ha nála nélkül mégis elindulnánk. Fürge azonban Magdó, s a motorberregésre úgy szalad, mint a nyúl. Mire leülhet, már javában megyünk is.

– Nem láttál még patikust az életben? – mondom.

Egy kicsi üveget kidug, s odatartja az orrom alá. Abban a pillanatban eszembe jut az egész udvarhelyi kórház, ahol gyermekkoromban tíz hétig időztem. Látom a kutat az udvaron, s a fajzott fenyőt, érzem a sok hideg hőmérőt, s felrémlik az operációs teremben a mennyezet is, mely kellő időben forogni szokott.

S már tudom, milyen lehet, amikor a kutya macskaszagot érez. Elhárítom tehát az üveget az orrom alól, s megkérdezem:

– Ammi?

– Hoffman-cseppek – mondja Magdó.

– Nem kéne pazarolni – folytatom.

– Hogyhogy? Olcsó vót!

– Egy csepp is elég lett volna.

Most már jól érti, hogy a Hoffman-cseppekkel nem aratott sikert. De a sikertelenségbe belétörődni nem tud. Önmagánál keresi hát az igazolást, nekihelyezkedik, s az üveg kicsi száján keresztül szipogatja az orvosság erejét. Aztán elfordul, bedugja az üveget, s azt mondja:

– Ami neked nem jó, nekem sem jó. A csoda vitte volna el! Kinn a szél egyre jobban haragszik, s kóvályog a hó. Bolond téli háborodás van végig az út mellett, s itt bent mi tartogatjuk a Hoffman-cseppeket, bár az útmutatás szerint háborgás ellen való. Szerencsére jó erős a kocsi, ügyes ember a vezető, s elöl a lámpa átvilágítja a téli táncot. Valahogy van, nem is bánom a vad kavargást. Szinte tartozunk véle mind, gép s ember és természet, hogy Makfalván így menjünk keresztül. Egyszer támadt innét még vihar, nagyobb is: s annak a viharnak emlékét miért ne idézné itt a szél?!

– Dózsa György innét való – mondom.

Nézi a házakat Magdó, s csak sokára szól:

– Igen.

– Igen – mondom –, s te Hoffman-cseppeket akartál adni nekem.

Erősen elkomolyodik Magdó, s Kibédig nem is szól semmit. Ott rögtön feláll, ahogy lassít a kocsi, azt mondja nekem, hogy eresszem ki, mert meg akarja nézni a „szürke berbécset”. Hamarjában nem fogom fel, hogy mit jelentsen a beszéde, de aztán nevetni kezdek, mert eszembe jutott. Lakott nálunk egy szép és kitűnő székely menyecske, az idevaló volt, kibédi. Volt az asszonynak egy négyesztendős fia, kit egyszer elhozott Kolozsvárra. Ez a legényke nevezte úgy a nagyapját, hogy „szürke berbécs”. A rádiót is megmutattuk a gyermeknek, s fülelt egy darabig. Aztán rámutatott a hangra, ami a gépből jött kifelé, s azt kérdezte: „Hát ezt hol vadásszák?”

Kedvesen emlékszünk a legénykére, itt a hóvihar közepében, melyről én is kérdezhetném, hogy hol vadásszák! Mert ilyent ritkán hajt fel a természet, ilyen bőgő és ordító szélvadat. Már a gép is nehezen vágja benne az utat, átal Szovátán s keresztül Parajdon. De Parajd fölött a tetőn egyszerre megáll. Egy helyben forognak a kerekek, fartat a kocsi, s vészesen röfög az irdatlan hóban.

A vezető leszáll, megvizsgálja a helyzetet, aztán bédugja a fejét a kocsiba, s egyszerűen így szól:

– Megrekedtünk.

A kalauz is leszáll melléje, lapátot vesznek elé, s nézik a havat. A fülük úgy mozog a szélben, mint a zsebkendő csücske. A papné ölében sírni kezd a gyermek, s a kocsiban tanácstalan az emberiség.

– Szálljunk le! – mondom.

Ahogy lelépek, belé a hótengerbe, úgy érzem, mindjárt elviszen a szél. A többiek is jönnek utánam, s őket is emelgeti a szél. Csak a papné marad bent a gyermekkel, s egy pislogó úriember.

– Szálljon le maga is! – szól bé neki az egyik katona.

– Adja ide a bakancsát! – feleli az vissza.

– Nem idevaló – mondja a finánc.

Többet nem hívja senki az urat, aki csomósan ül az ablak mellett, s a szemével megnyugvás nélkül dolgozik. Úgy kísér a pillantásával minden lapát havat, s úgy emel ki mindenkit a hóból, aki beléroggyant oda. Hátra azonban nem tud látni, s így magunkra vagyunk egészen hagyatva, amikor nekifeszülünk a kocsinak.

Tíz métert megyünk is.

Minden negyedórában tízet.

Két órával mind idősebbek vagyunk, amikor a fuvatagból kivergődünk végre, s valahogy a faluig juthatunk. Nagyon örülünk most a falunak, mert a tetőn nem lett volna jó reggelig elmélkedni. A vezető nemcsak örül, hanem gondolkozik is erősen. Így teszi, majd úgy teszi a sapkáját, majd azt a végzést hozza, hogy nem viszen tovább minket. Háljunk itt a faluban, ahol tudunk; s aki nem akar itt hálni, ő visszaviszi Parajdra.

Senki sem akart visszafelé menni.

– Te ügyes vagy – mondom Magdónak. – Eredj hamar, s keressél nekünk szállást.

Csakugyan ügyes, mert öt perc múlva már jön egy kacagó emberrel. Értelmes arcú férfiú, tömött és gyors mozgású. Az ilyenről olvassa az újságban az ember, hogy felpattant a népgyűlésen.

Hamari kézfogás alatt csak annyit hallok, hogy tanító. Öltözete után inkább falusi mesterembernek néztem volna, de most nincs idő ilyeneken elmélkedni, mert kikapja a kezemből a kicsi bőröndöt, s azt mondja:

– Tessék utánam jőni!

– Hát a többiek? – kérdem.

– Majd a korcsmában meghálnak – mondja.

Megyünk a fürge és kedves tanító után, ki egy közeli háznak a kapuján béfordul. A hó világánál csak annyit látok, hogy takaros falusi ház, óriási tornáca van neki, s bent ég már a lámpa. Ahogy belépünk az ajtón, egy hölgy fogad, kedvesen és egyszerűen. Jólesik, hogy ilyen természetes jó szívvel pártoltak fel minket a közlekedés viszontagságai között; s csak állok én is a szobában, s mosolygok otthonosan.

A tanító gyúrni kezdi a tüzet, hogy ne fázzunk; a hölgy a konyhába megyen intézkedni. Hamarosan jó meleg van, s ott ülünk az asztal mellett. Kávé előttünk, gyönyörű méz s jó kenyér.

Már otthonosan vagyunk, s úgy beszélgetünk. Csak most tudom meg a tanító mellé, hogy a hölgy is a gyermekek tanításával töltötte eddigi életét. Kicsi fizetéséből szerezte a házat, amelyben jó meleg van s ízes eledel. Csak a tanítót sajnálom, mert most derül ki, hogy állástalan. Elég meglepő, hisz az ilyen magyar embereket, ha nem volnának, drága pénzen kéne megvenni. S micsoda erővel tartotta a maga frontján a tüzet a románok ellen! Még a méhesbe is, mint egy lövészárokba, bévette volt magát a változás előtti időkben. Titkon tartották napokig élelemmel, mint aki eltűnt a világból.

– Elég baj, hogy nincs állása – mondom.

– Majd lesz! – feleli nevetve. – Az a fontos, hogy a románok lementek a nyakunkról.

Ízes történeteket mond a román világból, s a háziasszony is villant melléje egy-egy fekete képet. Ilyen emberekből s ilyen történetekből áll a huszonkét esztendő, amely csakugyan lement végre a nyakunkról.

– Bizony… – bólogatunk a múlt hullámainak tetején.

Aztán ágyat vet a háziasszony, s mi nekifohászkodunk, hogy lefeküdjünk. Körül a padló s az ablakok tája mind teli van virágos cserepekkel. Egyik-másik száron bimbó is van, s itt-ott egy sóhajtásnyi virág. A cserepek mellett, állványokon és székeken, rengeteg meggyűlt újság és meggyűjtött könyvek. Címeikkel s állapotukkal törhetetlen romantikát jeleznek: egy munkás élet fölött olyan eget, mely inkább bárányfelhőkkel volt mindig teli, s nem viharokkal.

Így aludtunk mi is, a szelíd felhők alatt.

S reggel már javában asztalnál ülünk, amikor dudájával kiált a gép. Mégis visszajött Parajdról, s most a vezető, mintha bőgő elefánt hátán ülne, úgy tereli össze a széteresztett népét.

A fürge tanító ismét hozza a kicsi bőröndöt; s ugyanúgy nevet, mint az éjjel. Amikor már fent vagyok a kocsiban, s integetünk egymásnak, az jut eszembe, hogy mily szomorúság mindig elválni azoktól, akikkel jó volna együtt lenni! De az egyiktől mindig el kell válni, hogy a másikhoz mehessünk… Így andalodom magamban, miközben fut a kocsi, s téli verőfényben kerülgeti a nagy fehér halmokat.

Baj nélkül vágunk át a korondi erdőn, majd a fennsíkra érünk, amely már falumbéli birtok. Ebben a percben a bogár jut eszembe, amely addig vergődik az ágak és füvek között, amíg helyére érkezik valahogy. Mi is vergődtünk eleget, utas és hivatalos ember egyformán, s most a baj után a sikerben is egyek vagyunk.

Változatosak s mégis egyek és magyarok, mint végre a föld!

Örül az ember, s nemsokára külön a szemünk is örül, mert a tetőről előnkbe tűnik a falu, melyben születtem. Olyan tetszetősen fekszik a verőfényben, hogy egy-két szóval még az idegenek is megdicsérik.

Kérésemre egy kicsi hídnál megállítja a vezető az autóbuszt. Innét már nagyon közel van hazai szállásunk, a sógor és Ágnes húgom hajléka, ahol efféle rövid látogatások alkalmával jó és szíves otthonunk van. Sietve bonyolódunk kifelé a kocsiból, hogy az utasok ne várakozzanak miattunk sokáig. Meghitt búcsút veszünk a vezetőtől és a kalauztól, akik igazán hősiesen küzdötték végig az utat. Aztán felragadjuk ketten a két kicsi bőröndöt, s megindulunk a lejtős mezei úton béfelé. Sokat jártam én itt gyermekkoromban, de nem utazótáskával, hanem munkaszerszámokkal. Korán reggel és késő este, pacsirták között és csókák alatt, zabolátlan erővel és sok képzelettel.

Itt nőttem fel.

Itt vesztettem el a hazámat, s most itt nyerem vissza ismét. Egy mély kútba sem férne több belé, nemhogy egy emberi életbe. Hallgatagon s így teli kehellyel közeledem a házak felé, amikor férfiakat látok, nagy lapátokkal a vállaikon. Egy kiválik a férfiak közül, s gyorsan igyekszik felénk.

– Ez sógor! – mondom.

Nagy az öröm, látom.

– A tegnap este vártuk, sokáig – jegyzi meg a sógor.

– Megrekedtünk volt.

– Gondoltuk.

Elragadja tőlünk a csomagot, s viszi. Már megyünk egy darabig, amikor megkérdem tőle, hogy hova indult a lapáttal s az emberekkel együtt. Azt mondja, megmozdultak, hogy az utat megtakarítsák a hótól. Csakugyan megmozdultak, mert egyre jőnek a lapátos férfiak. Erősek és jókedvűek. Csendőrt azonban nem látok, úgy mennek maguktól az országút felé.

– Kiparancsolták? – kérdem sógortól.

– Nemigen – mondja.

– Hát?

– Miénk az út, s nekünk hoznak rajta, ami szükséges. Úgy talál, hogy gondozzuk is.

Nem tudja, milyen nagy dolog, amit mond. Neki s a többiek számára, úgy látszik, természetes és magától jövő, aminek megteremtésére országszerte oly sok erő pazarlódik manapság. A nemzeti fegyelem és a közösségi érzés. Szóban és betűben ezt tanítjuk, s ezt hirdeti a nemzet java fia. Ezzel vesződik az úri rend és a középosztály, s íme, itt tanítás nélkül is megtalálom, úgyszólván ezzel köszönnek nekem a faluban.

– Igaza van – mondom. – Most már egészen a miénk az út.

– Azon jöttek a magyar katonák – pecsételi meg sógor.

Bemegyünk a házba, s Ágnessel is megejtjük a találkozást. Sógor leteszi a csomagot, s elmegy az útra, amelyen visszajöttek a magyar katonák. Rendezkedünk a jó meleg szobában, s közben az út viszontagságait meséljük Ágnesnek. Az éjjeli szabadságharcot a parajdi tetőn, s a tanítóknál való baráti világot.

Anyám is megérkezik, ami sírás nélkül nem szokott megtörténni. Mint a melegen elfutó nyári zápor, olyan ez a találkozás mindig: utána kövéren marad a természet, s az élet megáradt patakja lassanként megszelídül.

– No, milyen a magyar világ? – kérdem.

– Nekünk való – feleli.

Nevet, s a szeme is vidáman csillog, úgy örül a magyar világnak s nekünk. Ágnes tréfásan még támogatja is az örömét, mert így szól hozzá:

– Ne féljen, most már nem viszik el a más adója miatt a csizmáját.

Igaz, elvitték volt egyszer. Valami fekete román suhanc rémítette akkor itt a népet, végrehajtó minőségben. Szeszélyes és indulatos közeg volt, magam is láttam őt egy ízben, valamelyik itthoni időzésem alkalmával. Csak bérontott a házba, összekapkodta, ami volt, s eltűnt. Így vitte el az anyám csizmáját is egyszer, az öcsém adója miatt.

– Visszaadta… – mentegeti anyám.

– Könnyen-e? – kérdem.

– Pénzért könnyen.

– S maga nem haragudt rá?

– Olyan volt, ahogy tanították – mondja anyám.

Ritka az ilyen ember, mint édesanyám, aki még a román adószedőre sem haragszik. Igazán megérdemli a jutalmat, ember gyanánt is. A jó meleg s puha csizmát, amit Kolozsváron vettünk neki, s ami ott várakozik a csomagban, tarka babákkal a két szárában.

Intek Magdónak, hogy vegye elő.

Sorra megcsókol mind a kettőnket, mire az egyik baba kiesik. Nagy álmélkodás van a babák fölött, kiket sorjába rak Ágnes a padra, s kettőnek elejébe teszi a játék órát.

– Pont délben szóljatok! – mondja.

Így telik az idő, s ebéd után megjön az öcsém is, Gáspár. Utána a rokonok közül többen, s egy öreg ember a szomszédból. Népes a szoba, vidám és terhes egyben. Figyelem őket, és lesem a szót, mert kicsi jelekből és elejtett szavakból szeretném megtudni, amit kérdésekkel hiába űznék úgyis. Kanyarognak a gondolatok, s keresik medrüket, melyben kedvükre folyhatnak s olyan tájakon, melyek a falu szívéhez legközelebb esnek. Egyre kevesebbet szólok tehát, majd lassanként egészen a beszéd partjára állok.

Úgy látom, még most is teli vannak a román világgal, mert legnagyobb bőséggel arról emlékeznek. Már csillogva ugyan a keserűség fölött, de az arcok néha még most is elkomorulnak. Öcsém a katonai munkaszolgálat idejéből idéz egy-egy emléket, és fest egy-egy állapotot. Négyszer járta meg Besszarábiát és Bukovinát, s véleménye szerint annyi hasznos munkát nem végeztettek velük, ami két napszámot megért volna. Főleg egyik helyről a másikra vándoroltak, éhesen és megviselt ruhákban. Jeget vágtak az utakon, főleg olyankor, amikor egy-két nap múlva már megjött az olvadás. Pénz hiányában csak sok furfanggal lehetett könnyíteni a sorson.

– Mire emlékszel a legjobban? – kérdem.

– Én arra, hogy az utolsó parancsra nem mentünk vissza.

– Hát?

– Elmentünk hazulról, de az irány rossz vót.

– S nem értetek oda?

– Nem.

Nevetnek azon, hogy mennyire el tud tévedni az ember.

Az öreg szomszéd legfőképpen elismeri, hogy okos ember így cselekedett a románokkal. Mert azok olyanok voltak, hogy mindig büntették az embert, ha látták; ha pedig nem látták, lehetett békességet is tölteni tőlük. Erre egy őrmester tanította volt őt. Úgy járt azzal az őrmesterrel, hogy az egyik faluban megállította a szekerét, amelyen szenet vitt nagy zsákokban. Először ráfogott valami törvénytelenséget, s azután azt mondta, hogy a szénből vigyen bé egy zsákkal a házába. Ő bé is vitte az egyik zsákot, kiöntötte belőle a szenet, s utána visszament a szekeréhez. De akkor mégis azt gondolta, hogy visszamegy az őrmesterhez, hátha pénzt is adna.

– Mi kell? – kérdezte az őrmester

– Az ára – mondta.

Erre olyant kapott kettőt a két arcára, hogy tántorogva ment a szekérhez vissza.

– Sírtam, uram! – mondja az ember keserűen.

– Sírt?

– Igen.

– Úgy fájt?

– Nem. A szégyen miatt.

Hatvanesztendős az öreg, jó gazda, az öccse kiváló tanult ember.

– Ha most meglátná, mit csinálna? – kérdem.

– Ne lássam meg! – feleli rögtön. – Mert a látása volt rossz, nem az arcul ütés.

– Pedig azt terjesztik ismét – jegyzi meg valaki –, hogy vissza akarnak jőni.

– Avval baj van – mondja az öreg –, mert nyolcvanig fel mind megyünk!

Egyöntetű és eltökélt a szándék, hogy szükség esetén nyolcvanig fel mind mennek. A fiatalja már meg is indult, olyan egyöntetűen és eltökélten, amire példa még nem volt. A sorozás alkalmával még a tizenhét esztendősök is jelentkeztek. Példát is ragadnak ki, az egyik rokon fiút, aki anyámmal együtt ment a sorozóbizottság elé, hogy legyen, aki pártját fogja.

A csendőrséghez és a repülőkhöz vágyódnak leginkább. A repülőknek nagy hírük van; különösen azoknak, akik nagy magasságból „lefelé repülnek”. A csendőrségnek pedig a mintáját elevenen látják itt, a faluban. Dicsérik is őket, hogy micsoda katonák s urak. Az őrslaktanyára pedig azt mondják, hogy éppen olyan, mint a kórház, csak beteg nincs benne.

– S hát a változás miképpen történt? – kérdem.

– Addig vártuk, amíg eljöttek – mondja a szomszéd.

– S nem történt semmi baj a bevonulás előtt?

– Nem.

– Nem bántottak senkit a román csendőrök?

Összenéznek, a szemük pajkosan csillog, majd megereszkedve jóságosan mosolyognak. Hirtelen nem tudhatom, mi rejlik a jóság és a mosoly között, csak amikor kérdést teszek fel, akkor mondják el, hogy mit takargatnak. Úgy történt bizony, hogy a bécsi ítélet napjától kezdve magukra maradtak a helybéli román csendőrök. Élelmet sem küldöttek nekik, s a pénzük is hamar elfogyott. Pedig még tizenkét nap volt a magyar katonák megérkezéséig. Az ötödik-hatodik napon bizony már éhezni kezdtek a szegény román csendőrök. Éjjelenként pityókát kerestek a földeken, s amit meg lehetett enni. Ezt észrevették a falusiak, megsajnálták őket, s táplálni kezdték.

Így töltötték az utolsó napokat.

Egyszerre így érzem, hogy szemem felé tolul a meghatottság. Mégis jó fajta ez: harcban harcos, békében munkás; magyarnak példásan magyar és embernek példamutató.

Az a veszély fenyeget, hogy meghatódásomat észreveszik.

– Van-e itt jó bor? – kérdem hirtelen az öcsémtől.

– Van – azt mondja.

Kicsi idő múlva már ott állanak a borosüvegek s a poharak az asztalon. Szótalanul és elgondolkozva töltöm teli a poharakat. S akkor megkérdezem az öreg szomszédtól, aki az arculütéseket kapta volt:

– No, mire igyunk?

Kicsit gondolkozik az öreg, s a többiek erősen nézik, hogy mit fog mondani. Mintha messzire nézne a szeme, úgy áll egy-két pillanatig. Aztán így szól:

– Igyunk a többire.

Mind értjük a szót, s utolsó cseppig ürítjük a poharat. Aztán ki-ki visszaül a helyére megint, s a szavak, különböző irányból jövet, ismét közös medret keresnek. Ágnes meggyújtja a lámpát, s nemsokára megszólal estére a harang is.

 

 

A hivatkozás helye

Pillangózás hazai földön. Híd 1941. jan. 17., 28. és febr. 4. sz. – Hazai tudósítás címmel. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (163–182).

 

 

 

A tűz világossága*

A kereszténység jelképes tanítása szerint a pünkösdi tűz nem égetett, hanem világított. Bizonyára úgy kell értenünk ezt a tanítást, hogy az apostolok szívében már gomolyogva forrt a hit, csupán a teljes világosság hiányzott a lélekből és az értelemből. A hit pedig egymagában nem elég a tanításhoz: látni kell az eszme tiszta arcát is, valamint az út határozott vonalát.

A pünkösdi tűz világosságánál ezt látták meg az apostolok.

Örök életű az ünnep, amely arra emlékezteti a világot, hogy a tűz nem pusztításra van, hanem világításra. Örök életű, de a súlya és szükséges volta hullámzik az időben. A világ mindig küszködik ugyan a sötétséggel, de vannak az emberiség történetének olyan fordulatai, amikor a tűz világossága és az apostolok megvilágosodása nélkül mindent pusztulás fenyeget. Akikben gomolyogva forr a krisztusi tanítások hite s áhítoznak a tűz világossága után, azok mind rettegve látják, hogy az emberiség történetének ilyen fordulatában élnek. A tűz ma éget és pusztít, pedig világossága után vágyakozunk. Forrón kavarog bennünk a hit egy olyan világ után, melyben ismét Isten arcához lehet hasonlatos az ember arca. Az eszme azonban forró ködben vajúdik még, s az út vonala mindegyre elszökik a szemünk elől.

Szétszóródva rettegnek az apostolok.

De eljön az idő, amikor a léleknek egyazon hajlékába összegyülekeznek, hogy felkészülve fogadhassák a tűz világosságát. Akkor látni fogják az eljövendő kornak tiszta arcát, amelynek homlokán csak a kereszténység tiszta eszméje ragyoghat ismét, szemében a szociális igazság meleg fénye s mosolyában a megszépült nemzeti gondolat. A lábak előtt az út is tisztán fog látszani a tűz világosságánál, s azon az úton megindulhatnak akkor az új apostolok, hogy egyazon nyelven tanítsanak.

A jó cselekedetek nyelvén.

Addig azonban, amíg az apostolok gyülekezése megtörténik, ebben a nyomasztó szétszóródásban külön-külön tusakodunk. Számot adunk önmagunknak mindarról, amit eddig láttunk, éreztünk és gondoltunk. A megtisztulás által előkészülünk arra, hogy a tűz világosságának örvendeni tudjunk. S örvendeni pedig csak az tud, akinek a hite mellett építő eszméi is vannak, amelyek alkalmasak arra, hogy a világosság isteni áldásában egységbe tudjanak formálódni. A csecsemő arcán is rajta van minden, amiből megvalósul a kor, az ifjúságtól az öregség sírjáig. Az új emberi világ csecsemőarcát is úgy kell megformálni, eszmékből és gondolatokból, hogy azon rajta legyen minden, amiből megvalósulhat az új történelmi korszak, ifjúságától öregsége sírjáig.

Próféták dolga megjövendölni az új világot; s a próféták, nagytól a kicsiig, már meg is jövendölték. Az idő új arcát azonban az apostolok alkotják meg, olyan eszmékből és gondolatokból, amelyek az értelem, a szépség és az arányosság törvényében egyesülnek. A tűz pusztítása közben is elemében lehet a próféta, sőt szükséges neki a romlás és rontás színpada; az apostolok azonban csak akkor indulhatnak tanításaikkal útnak, amikor a tűz pusztítással jóllakott már s csak világossága uralkodik.

Természeti erők dobják a prófétát a világra, az apostolt azonban csak a szellem szülheti és egyedül ő kormányozhatja.

Pünkösd a szellem ünnepe.

Erdélyben éppen úgy, mint a világ bármelyik táján, ezen az ünnepen magába száll a szellem embere. Végiggondolja újból, amit látott és tapasztalt a próféták dörgedelmei alatt; és a lelkében fölkészül arra az időre, amikor a tűz világossága mellett egybeverődhetik majd a többiekkel, hogy aztán elinduljon velük, tanítván az embereket.

Kérdéseket teszünk fel magunknak s aki legjobban ellenőrizheti a feleletek igaz voltát: annak felelünk.

Önmagunknak.

Mit taníthatok én, aki Erdélyben születtem s az életem legszebb huszonegy esztendejét román uralom alatt töltöttem? Aki vérség és sors szerint a magyarsághoz tartozom, s aki hivatásomnál fogva író vagyok?

Bizonyára nem kell tanítanom, ami természetes, mint a táplálék; és igaz, mint az emberi létezés: azt, hogy emberi művelődés és az ősök ezeréves véráldozata árán örök magyar föld Erdély; azt, hogy idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme; azt, hogy a magyarság sorsa az én földi sorsom; s azt, hogy a szellem becsülete az én becsületem.

Mindez tanítás nélkül is igazság gyanánt él magyarban és emberben egyaránt. Ami elveszett vagy ami homályban lappang: azt az igazságot kell megkeresni vagy a homályból kiragadni. És tanítani! Azt az igazságot kerestem, ami alapja a többinek: az új történelmi korhoz magát a puszta arcot, melyen a „fölszerelés” már a részletigazságokból történik. És a keresésben olyan eredményre jutottam, hogy az emberek az ő egyéni és közösségi életükben letértek arról az útról, amelyet a természet törvénye Isten kezével számukra kijelölt. Nem vitás, hogy az ember a földi létezés legelső és tudatos fokán ugyan, de éppen olyan szerves része a világnak, mint a növény vagy az állat. Harmonikus földi létét három tényező együttesen biztosítja: az Istenhez való viszonya, a természetben való elhelyezkedése és a társadalmi együttélés szüksége. Az Istenhez, a természethez és a társadalomhoz való kapcsolatát mindenkinek rendeznie kell, ha azt akarja, hogy aránylagos nyugalom és összhang uralkodjék az életében. Ha végigtekintünk az emberiség történetén, könnyen ellenőrizhetjük ennek az igazságnak uralkodó erejét. Az ember már kezdetben megszemélyesítette a titkos erőket s annak a sejtelemnek kényszere alatt, hogy nem a születésnél kezdődik az élet s nem a halállal ér véget: viszonzásul ő is megteremtette magának az Istent, aki őt teremtette. Ugyanakkor a természetben megkereste helyét és szerepét, majd más emberekkel közösségbe szervezkedett. Az emberi fejlődés különböző fordulatait mindig az jellemezte, hogy a három tényező közül valamelyik uralkodóvá vált s így az összhang megbomlott.

A mi korunkat mindennél jobban jellemzi, hogy az emberiség csak társadalomban él. Megfeledkezett a természetről és az Istenhez való viszonyát nem élmény alapján rendezte, hanem annak elrendezését gépiesen a papokra bízta vagy azokra sem. Az emberek milliói ma nem ismerik a természetet, csak néha kirándulnak belé; az állatokkal öleb alakjában ismerkednek és a menyasszony kap néha növényt, amikor virágzik. Nagyvárosokba zárkózik s tömegesen falak közé. S miközben Isten és a természet fölött is uralkodóvá tette a társadalmat, lassan megölte a közösségi lelki otthont benne, mert az együttélés marakodássá vagy hazugsággá lett. Azzá kellett válnia, mert Isten és a természet mellőzésével az összhang megbomlott, az emberek milliószámra meghasonlottak, az élet számukra teherré változott és céltalanná.

S most az történik, aminek történnie kell: megbomlik az elrontott társadalom s a közösségi életnek új formáit keressük.

Sok igaz apostol és a pünkösdi tűz világossága szükséges ahhoz, hogy a pusztulásból méltó és szerencsés megújhodásba lehessen átmenteni az embereket.

 

 

A hivatkozás helye

A tűz világossága. Magyar Főváros 1941. jún. 12. 4. évf. 22. sz. 1–2. Alcíme: Pünkösdi gondolatok. Újraközölve: Virrasztás (403–407) – Budapest, 1941. pünkösd keltezéssel. Változata: Tamási Áron krónikája, Híd 1941. jún. 24. 2. évf. 27. sz. 4. Újraközölve: Aranyos tekergők (133–136).

 

 

 

Babits tornya*

Elefántcsontból való torony.

Három kútforrása van annak a gyönyörű jelképnek, amelyet az „elefántcsonttorony” szavával ébresztünk fel. A szó és a jelkép költőtől származik és költőkre hull vissza. A bibliai Vőlegény volt a költő, aki a lélek és a vér elragadtatásában ezzel a szóval dicsérte a Menyasszony szépséges nyakát. Dicséretével Dávid tornyára emlékeztetett, amelyről a Menyasszony is nyilván hallotta, hogy nemcsak gyönyörű volt, hanem ékességét fegyverek tették teljessé. Az Énekek énekében a költő-vőlegény eltalálta a szót, mert hasonlata nemcsak maradandó lett az időben, hanem jelképpé tisztult. Mint a rozsda, levetkőzött róla a test és a vér: s a Lorettói litániában már az égi Szűz neveztetik elefántcsontból való toronynak. Az okos nép, mely gondjai között is szívesen tanul, a szót és a jelképet egyaránt kihozta a bibliából és a templomból, hogy jutalmazzon és megjelöljön véle. Dicséretére legyen mondva a tanult népnek, költőket jutalmazott a gyönyörű jelképpel. Olyan költőket, akik nem vesződtek apró-cseprő dolgokkal, mint maguk a népfiak, hanem az élet zajától távol, egy jelképes elefántcsonttoronyban, édes és andalító verseket írtak. De mivel rendbontók mindig akadnak, s az élet zajában különösen, egyesek vádra festették a dicséretet, s ebben a cselekedetükben népszerűségre tettek szert.

Időnkben már a szellem menyasszonyát, a költőt nem lehet elefántcsonttoronnyal dicsérni. A szó gyönyörű még mindig, némi elvarázsolt ízzel; de az olyan költőnek, akire ráborítják ezt a jelképet, a közvélemény nem lesz vőlegénye soha.

A csillag az égből és a tündöklő szó az időkből mindig görbén hull a földre.

Ritka költő, akihez közel esik mind a kettő.

Babits Mihály ilyen volt.

Mert a „Csillag, melyet az igazi költő folyton szem előtt tart”, égi ajándék gyanánt közel esett hozzá; s közel az elefántcsonttorony szava is mint vád.

S én tőle meglehetősen távol.

Mielőtt személyében is ismertem volna.

Valahol ott rejtőzött, bizonytalan körvonalakban, a változatos hírek és beszédek mögött. Bokrokat beszéltek róla, és bozótot, s ő azon túl titokzatosan élt. Egy kissé úgy tűnt előttem, mint a mesebeli lény; s néha az is eszembe jutott, hogy becsapnak véle, mert bizonyosan nem is létezik.

Joggal foghatott el hát az izgalom, amikor eljött az ideje, hogy személyében is megismerjem. Ennek már tizenkét esztendeje. Este volt. Gondoltam, most test és lélek szerint megbizonyosodom mindenről; s ahogy földi lakához egyre közelebb s közelebb értem, izgalmam meleg felhőiből már csak egyetlen szó emelkedett ki.

Elefántcsonttorony.

S amikor már bent voltam nála, valóban úgy éreztem, hogy toronyban vagyok. Azóta is, valahányszor a képzeletem szemem elé visszateremti ezt a tornyot, mohón keresem a jelzőt, amellyel találóan illethetném az ő földi életének tornyát. Nem volt elvarázsolt királyfi tornya, bár a világot, amelyből oda beléptem, egyszerre és teljesen feledtette. A képzelet színes és pompás tornya sem volt, sem az elefántcsont rózsaszínű fellegvára. A csillagokhoz több köze volt, mint a földi örömhöz; több a tudományhoz, mint a regényességhez; több az értelemhez, mint az ösztönhöz; és több a törvényhez, mint a szokáshoz.

Leginkább valami különös és szigorú őrhelynek tetszett, ahol a csalhatatlanság érdekében minden és mindenki fölött uralkodott az értelem. Uralkodott a képzeleten, s a lélek öröme és siráma fölött; s még magán a torony aszkéta lakóján is, aki soványan és szelíd szigorúsággal őrködött. Nem uralkodott, hanem őrködött. Mint ahogy a csillagász őrködik a törvényhez vezető észleletek nehezen megszerzett kincse fölött vagy a matematikus a logika ösvényén, melyet a szenvedély folyton fenyeget.

Már éreztem, hogy ki lehet Babits Mihály, de felelős módon még nem tudtam felelni.

Költő?

Tudós?

Bíró?

Istenem, milyen könnyű volna lelkes megemlékezést írni róla! Vagy milyen hálás lenne a koreszme valamely népszerű jelszava szerint ítélkezni! De nemcsak magam tiltom meg önmagamnak mind a két változatot, hanem az ő szelleme is tiltja. Mérték és Igazság! Hiszen költőről van szó, aki nemcsak nemzetének, hanem az emberiségnek is kincsévé vált; s az ilyen költő nagy felelősséget ró arra, aki őt vagy neki valamely lényeges tulajdonságát a köztudatban rögzíteni akarja.

S mindjárt halála után!

Elefántcsonttoronyban lakott?

Vagy nyíltmezei harcos volt?

Az írott életművet megmérik és értékelik mások, s majd az időben egyszer mozdulatlanná válik a mérleg, hogy az igazat megmutassa. Élet, szó és írás alapján én inkább a szellemi viselkedés dolgát kutatom. A költői magatartást, melynek egyik végletét elefántcsonttoronnyal jelzi a kényelmes közvélemény, míg a másik végletben piacra küldi a költőt. Az egyik bölcs mosollyal tekint az élet zajára, s a másik minden óvatlan pillanatban suhogtatja a kardját.

Véglet mind a kettő.

Még békés korokban s biztonságos nemzeteknél sincs nagy költő, aki a lármafánál harcolna szakadatlan vagy az elefántcsonttoronyban andalítaná magát. Mi örökösen békétlen korban éltünk, mert történetünk szakadatlan harc volt. A magyar költőnek, ha igazi volt, a lármafa és az elefántcsonttorony között kellett folyton röpködnie, hogy tollát harcra és alkotásra egyformán használhassa. Szívszorongva, lázban és szent őrületben járta ezt a pályát, mint a fényes puskagolyó. Megelőzve a sorsot mindenütt jelen volt, hogy figyelmeztessen, biztasson vagy fenyegessen. Az elefántcsonttoronyban éppen úgy, mint a fegyverek hegyén vagy a munkaszerszámok zajában. S ott is szenvedett, az elefántcsontból való toronyban; és itt is az örök eszményekre mutatott, a fegyverek hegyén.

Babits Mihálynak is ez volt a sorsa.

Vállalta.

S betöltötte-e?

A lélekbe és a testbe Isten adja az erőt. Ő is csak azt kérheti számon, amit adott. Babits ereje végső határáig betöltötte a törvényt, melynek betöltésére a magyar költő és az igazi írástudó születik. Sorsában azonos volt nemzetével, amelyről azt írta, hogy „a magyar szerencsétlenségében is szerencsés”, mert „egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot”. „Nem igaz, hogy nagy és boldogabb nemzetek könnyebben hirdethetik az Igazságot ebben az igazság nélkül maradt világban. A magyarnak könnyebb!” „Hiszen az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van.”

Magyar költő és igazi írástudó együtt és egyformán akart lenni. Sok harc, szenvedés és félreértés próbálta meg útját és törékeny alakját, amíg a magyart az emberrel alku nélkül összefűzhette. A népszerű hazafi, mindenütt a világon, könnyen segít a bajon, mert „a bűnt, mihelyt az ő hazája bűne az, egyszerűen kinevezi erénynek”. A szellem azonban az egyes helyett, vagy azon keresztül, az általánosra néz, és van eset rá, hogy tusakodva kell megállnia a kérdés előtt: mit szabad és mit kell jobban szeretnie: a közösséget-e, amelybe tartozik vagy az Erkölcsöt és az Igazságot? Mert ha az erkölcs, az igazság és a szellem szava „végképp elnémul a földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja”.

Az egyesről az általánosra nézett.

Magyarországról a világra.

Nemcsak a magunk számára akart felemelni minket, hanem a világ számára. Oly makacsul ezért őrizte őrhelyét, mely a földi harcok fölött állt. Nyugtalan kezekkel és vágyakozó szemekkel kutatta innét az igazi írástudókat, kiknek az a hivatása, hogy ébren tartsák „e földön a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát”.

Abban múlt el élete, hogy a részleteket megszépítse s érdemük szerint a helyükre rakja, miközben a Rendszerre gondolt, melyet Isten alkotott.

Nehéz élete volt, mert a könnyű siker és a népszerűség helyett inkább a világítótorony hősiességét választotta, mely „mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit”.

Őrhelye is Világítótorony volt.

Nem Elefántcsonttorony.

 

 

A hivatkozás helye

Babits tornya. Pásztortűz 1941. aug. 15. 27. évf. 8. sz. 387–389. Újraközölve: Babits Mihály-emlékkönyv. Szerk. Illyés Gyula. Budapest, 1941. Nyugat-kiadás. 79–81; Virrasztás (194–199) – Babits Mihály címmel, Kolozsvár, 1941. augusztus 13. keltezéssel; Jégtörő gondolatok II. kötet (183–187) – ugyancsak Babits Mihály címmel, Kolozsvár, 1941. augusztus 13. keltezéssel.

 

 

 

A magyar szó becsülete*

Azok a magyarok, akik hallották Kossuth Lajost beszélni, bizonyára úgy érezték, hogy a magyar szó dolgában rendben van minden. Manapság ritkán vannak ilyen megnyugtató érzéseink. Nem a szónokok hiánya okozza ezt, hiszen az élő magyar szónak is vannak nagy mesterei.

Valahol máshol van a baj; s azon gondolkozom, hogy vajon hol. A kutatás megkívánná a becsületes munkát, de az valósággal lehetetlen. Mert a becsületes munka az volna, ha az emberi szó történetét nyomon tudnám követni. De még a magyar szó történetét sem tudom nyomon követni, nemhogy az emberi szóét! Nagy tudós kéne ahhoz, hogy az Árpád szavait, hiteles kiejtéssel, tolmácsolja nekünk; s még nagyobb tudós lenne az, aki az Ádám és az Éva eredeti beszélgetését adná elő nekünk az Akadémia valamelyik ülésén. Pedig a fejlődés útja, amely valószínűleg a Paradicsom és a majom között vezetett el, még ezeknél is titokzatosabb. Különösen a kezdeti korszak, melyben az ember a hangtól a szóig eljutott, a gondolatnak olyan végtelenségében van, hogy még a képzelet is csak mosolyogni tud rajta. Igaz és értelmes feltevésnek tetszik azonban, hogy az emberi őslény abban a kezdeti korszakban a hangot megbecsülte. Mint más hangadó lényeknek, bizonyára neki is külön hangjai voltak az éhségre, külön a szerelmi epekedésre és dühre, s külön a veszedelem jelzésére. Tisztességén kívül a legfőbb érdeke is azt kívánta, hogy ezeket a hangokat megbecsülje. Vagyis igaz indulat nélkül ne használja az igaz hangot, se az igaz indulatra a hamis hangot, avagy a hamis indulatra az igazi hangot.

Még az állatok sem teszik azt.

Buta kutya volna, amelyik ugatna, amikor éhségében lopni megy; avagy a csontnak szóló hangot használná epekedésre. A macska sem dorombol az egérlyuk előtt.

Nyilvánvaló tehát, hogy a hang használatában az emberi őslény is becsületes volt. Eljött azonban az idő, amikor a hangból szó lett. Ez a fordulat volt a legnagyobb esemény az emberiség történetében. A hang, az emberi beszédnek ez az ősi sejtje, aminek se füle, se farka nem volt, egyszerre csodálatos fejlődésnek indult. Szó után szó kelt ki belőle, s a szavakból beszéd kezdett alakulni. A test hangjából az értelem megteremtette a nyelvet, mely aztán a sors, az atyafiság és az érdek követelményei szerint ismét külön ágakra bomlott.

A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké.

Velünk is ez történt.

A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette.

Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.

Gondoljunk mindig erre!

Az eszme, mely a magyar szó iránti kegyeletet, hűséget és becsületet magában foglalja és élteti, minden magyar emberben ösztönösen él. S mostanában, amikor annyi fejtegetés folyik arról, hogy ki a magyar, ez az ösztönben élő eszme bizonyára egyik legbiztosabb vezetőnk lehetne. Csakhogy a kérdés és a feleleten kívül nincs eszközünk arra, hogy ennek az eszmének a létezését szükség esetén megállapíthassuk. Ezt a kérdést ugyan feltehetnők, de a felelet igazsága csak Isten előtt ismeretes. Nekünk csak az marad, hogy jót higgyünk inkább, mint rosszat; s hogy ennek a hitnek erején még éberebbek legyünk a szolgálatban, mely a magyar szó iránti kegyelet, hűség és becsület védelmében történik.

Ilyen szavak után most az olvasóban az a gondolat ébredhet fel, hogy talán a magyar szó dolgában nincsen minden rendben. Hát csak ébredjen fel ez a gondolat, mert valóban olyan bajok mutatkoznak, amelyek nemcsak az élő magyar beszéd hitelét csorbítják meg, hanem az egymás megértésében zűrzavart okoznak, s idővel a társadalmi élet egyensúlyát is fölboríthatják.

A kérdés bonyolult, de a veszély nagy.

Nem csodálnám, ha a felismerés és a gyógyítás nemes indulata végigjárna e hazában, s tudósokat, papokat és írókat szólaltatna meg, akik mind segítenének abban, hogy a magyar szónak visszaadassék a hitelesség, a jelentésbeli és az erkölcsi súly. Mert magyar szavaink kezdik elveszíteni hitelüket, lassan kihull belőlük az eredeti tartalom, és elveszítik erkölcsi súlyukat. Figyeld meg a magad szavait és megnyilatkozásait; hallgasd meg a társaságod beszédét; kísérd figyelemmel a szónokokat és a különböző pártok hivatalos szóhasználatát. Aztán vonulj egy fél órára magadba, és a magyar szó szenvedéseinek jegyében gondold végig az egészet.

Akkor te is felismered a bajt!

Rengeteg forrásból erednek a bajok. Ha rendszeresen és kimerítő módon megírná azokat valaki, az asztalunkra vaskos könyvet tehetne. Mi pedig csodálkozva vennők észre, hogy a szavak becsületének védelme címén választ kaptunk a világnézeti és művelődésbeli zűrzavarra, a társadalmi egyenetlenség okaira; s általában a mai ember egész válságára.

Talán megírja ezt is valaki.

Ez az én írásom még a bevezetője sem lehetne egy ilyen műnek, csupán az író figyelmeztetése vagy szemléltetőbb módon: csupán egy szikra, mely az elkínzott magyar szó melegítésére az érzékeny lélekből kipattant. Rövid fénye van ennek a szikrának, de arra elegendő, hogy a magyar szó szenvedésének három kútforrását meg tudjuk pillantani.

Az első mindenesetre a fecsegés.

Bőséges magyarázatot tudunk adni arra vonatkozólag, hogy az egyik ember miért beszédesebb, mint a másik. A faji tulajdonság, az egyéniség természete, a nemzeti és családi nevelés, nemkülönben a foglalkozás mind magyarázatul szolgálhat. Általában a fegyelmezett ember kevesebbet beszél, mint a fegyelmezetlen, a földdel foglalkozó és abból élő ember is kevesebbet, mint a városi; sőt rendszerint a tartalmasabb ember is kevesebbet, mint a silány. Törvény gyanánt azonban mégsem lehetne megállapítani, hogy egy ember értéke attól függ, vajon milyen keveset beszél. Olyan bökmondás volna ez, melynek még az ellenkezője sem igaz. Kétségtelen azonban, hogy aki tisztában van a szavak jelentőségével és a kimondott szó következményével, az meggondoltan és válogatott szavakkal beszél. Fegyelmezett és gondolkodó ember az ilyen, s benne a felelősség érzete is ép. Szóhasználat, vagyis beszéd dolgában az ilyen ember a példakép. Az értelem és az önfegyelem mindenkit példaképpé tehet. Legfőbb ideje is, hogy erre minden magyar törekedjék, hiszen a szenvedély, az okoskodás és a felelőtlenség olyan bozótossá tette már a magyar társadalmat, hogy abban már maholnap csak titkos térkép alapján lehet eligazodni.

A baj másik kútforrása a szavakkal való garázdálkodás.

Nemzeteknek és egyénnek ma egyformán bajos az élet. Az állam, mint a nemzeti közösség képviselője, az egyéntől rendet és áldozatot követel. Az egyén pedig meglehetősen fegyelmezetlen, és szeretné, ha az áldozatot más hozná. A követelmények, melyeket az idő és a sors sürgetésére az állam polgáraival szemben támaszt, a fejlődésnek más fokát mutatják, mint maga a társadalom. Ma ez többé-kevésbé mindenütt így van a világon; sajnos nálunk határozottan így van. Az idő megelőzte a nevelést, és a szociális igazság általános érvénye még rendezetlen állapot fölött nyugtalankodik. Az utak, melyek a cél felé vezetnek, látszólag különbözők. A pártharc és a szenvedély nem tud elülni, s azoknak parazsait sokszor a magánérdek is fújja. Ilyen körülmények között a „harcosok” jelentékeny része nap nap után ingerülten tör be a magyar szavak virágoskertjébe, és ott nagy hevületben garázdálkodik. Ártatlan szavakat letapos, színeseket és üdéket; másokat, mint avultakat, felrúg; majd a nagy hevületéhez nagy szavakat hajigál egybe.

S a magyar szó őrei gyáván hallgatnak ilyenkor!

A hűtlenség a harmadik.

Azt a hűtlenséget gondolom, amely a magyar szó eredeti jelentését érte és éri. Főleg olyan szavakkal történt ez, amelyek elvont fogalmat őriztek. A „szamár” szóhoz például nem lett hűtlen senki, mert ha ezt kimondjuk, ma is egyértelműlen a csacsira gondolunk, vagy az ismerőseink közül azokra, akik szamárságot szoktak csinálni. De ha azt mondom, hogy „keresztény”; vagy ha azt mondom, hogy „erkölcs”; már elvetettem a viszály magvát; mert a fogalom, melyet ezek a szavak valaha őriztek, enyhén szólva változást szenvedett. Üljön együtt három ember, s tegyük eléjük ezt a két szót: vajon egyet mondanak-e? Az eddigi tapasztalatok arra tanítanak, hogy nem. Akkor pedig e három közül legalább kettő hűtlen lett a szóhoz, de az is lehet, hogy mind a három. Erre azt mondhatná valaki, hogy még tíz olyan embert is össze tudna válogatni, aki mind egyértelműen magyarázná a „keresztény” és az „erkölcs” szavait. Ezt el is hinném nekik, de ha ugyanakkor kikötném, hogy a tíz ne tartozzék egyazon politikai pártba, nagyon megnehezíteném a dolgát.

Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnét jöttek. Azonban megfüröszthetjük őket, ha fáradtan érkeznek; rendes ruhát adhatunk nekik, ha rongyosak; s jó ételt, ha a szolgálatban elszigorodtak. S főleg üzenhetünk általuk, hadd mondják meg minden magyarnak, ahol szolgálatot hűséggel teljesítenek: becsüljetek meg minket, magyar szavakat, hogy egyértelmű és erős nemzeti lelkületet s igazságos magyar társadalmat tudjunk teremteni!

 

 

A hivatkozás helye

A magyar szó becsülete. Híd 1941. aug. 26. 2. évf. 36. sz. 16–17. Újraközölve: Virrasztás (249–254) – A szó becsülete címmel, Kolozsvár, 1941. augusztus 21. keltezéssel; Jégtörő gondolatok II. kötet (188–192) – ugyancsak A szó becsülete címmel, Kolozsvár, 1941. augusztus 21. keltezéssel.

 

 

 

Reményik Sándor*

Reményik Sándort eltemettük.

Október 24-én, pénteken halt meg a költő, s 26-án, vasárnap temettük el. Amikor a halállal vívódott, a borongós őszi hajnal is akkor küszködött a reggeli fény után. S amikor temettük, az alkonyat is kísérte a koporsót, mintha Isten küldötte lett volna.

A Halottat sohasem felejti el a szellem, és a temetést sem felejti el soha a kortárs.

A trianoni szomorújáték első esztendejében, amikor Reményik Sándor a legelsők között Erdélyben talpra állt, én még otthon vívódtam a székely faluban. Nem volt rózsás lelkiállapot az érettségi bizonyítvánnyal és a piavei átkelés tapasztalataival olyan faluban borongani a jövendő fölött, amelyik faluban soha egyetlen román sem élt, s amely akkor mégis a román hatalom kéjes fürgeségét szenvedte. A következő őszön, amikor beléptem a kolozsvári egyetem kapuján, Reményik Sándor már nemcsak költő volt, hanem hitre és életre buzdító apostol. Akkor indult a Pásztortűz, melynek a lelke az első időtől kezdve mostanáig Reményik Sándor volt. Én még személyesen nem ismertem a költőt, csak távolról láttam aszketikus alakját. Kevés reményem lehetett arra, hogy később is megismerjem, hiszen az időben még titkos gondolatom sem volt arról, hogy valaha író leszek.

A sors mégis úgy hozta magával, hogy három esztendő múlva én is az írás rabságába estem. Így ismerkedtem meg a többi eszményi rabokkal; s azok között Reményik Sándorral is, aki mindig szívesen látta az új csemetéket a maga jelképes pásztortüze mellett. Költő, nevelő és bíró volt egy személyben. Mint költő inkább a gondolataival hatott reánk, s nem verseinek művészi formáján keresztül; nevelőnek olyanforma volt, mint egy szerzetes, kinek szelídsége erélyt és ítélkezési hajlamot takart.

Csak esztendők múltával és akkor is lassan jutottam olyan közel hozzá, hogy azt mondhassam: ismerem.

Aztán újból és újból kaptam tőle olyan lelki adományt, melynek élménye alatt azt kellett gondolnom, hogy még mindig nem ismerem.

De hát ki ismer egy embert?

Különösen ha olyan zárkózott, magányos és szüntelenül vívódó, mint amilyen Reményik Sándor volt.

Azok közé tartozott, akiket nemcsak szerettem, hanem tiszteltem is. Önmagához és az eszményeihez hű ember volt; és a harcában mindig bátor. Íróember hovatovább nagyon válogatva olvas; s ismerősök írásait csak akkor, ha a biztos tehetség mellé a jellem jótállása is járul. Reményiknek minden írását elolvastam, és minden szavát komolyan vettem.

Ragyogó minta volt arra, hogy egy személyben milyen emberei és milyen költői lehetnének a mi polgárságunknak, ha az a polgárság öntudatosan ki tudott volna Magyarországon alakulni. Ennek az eszményi polgárságnak minden erényét magával hozta és halála percéig megtartotta. A tehetségen kívül itt van a titka annak, hogy oly nagy hatással volt az emberekre. Különösen olyan emberekre, akik az emberi-nemzeti nevelés valamelyik őrhelyén állottak.

Tizenegy verskötetén felül személyében és életével még polgári eszménykép is volt. A tanár fölnézett rá; s a tanító úgy hordozta és olvasta verseit, mint egy isteni küldött magyar üzenetét. A kereskedő boldog volt, ha betért az üzletébe valamit vásárolni; s a borbélymester, akihez járt, könnyes szemekkel kísérte halálos küzdelmét. Húsz esztendőn keresztül figyeltem ezt a hatást, s figyelem nélkül is sokszor észrevettem. S ha most a sírja mellől visszatekintek ezen a húsz éven, látomásomban egy hősi kép rajzolódik ki. Ezen a képen szenvedő magyarok néznek a költőre fel, akihez hasonlók szeretnének lenni. Polgárok és a középosztálynak az a része, amely a szellem világában élt. Úgy érezték ezek, hogy a szenvedések alatt a megtisztulás felé vezeti őket a költő, akinek igéivel, mint mankókkal, már-már el is jutottak odáig, ahol a nemzeti és a keresztény eszmények tisztán rajzolódtak ki.

Akkor következett be a változás.

A szenvedést másféle gondok váltották fel; s a harc helyébe, melyet a lélek idegen hatalom ellen folytatott addig, egyszerre a társadalom és a politika alattomos csetepatéi nyomultak.

Reményik megpróbálta, hogy ebben a társadalmi és politikai kuszaságban is kivezető utat keressen hívei élén. Hite megtört azonban, hogy ezt az utat megtalálhatja: és az ereje visszahullt a szenvedésekbe, melyeknek költője volt.

Amikor feladta a harcot, meghalt.

Úgy esett el a szellem csatasíkján, mint egy szeplőtelen vitéz.

S azokban az órákban, amikor a fekete hír végigjárta a várost, mindenki tudta, hogy nemcsak egy életnek vége, hanem az erdélyi magyarság is pontot tesz egy történelmi fejezet végére.

Némán állt egész Kolozsvár.

Mindent megértett.

S a város feje, Keledy Tibor polgármester, szintén megértette a várost. A költőt nemcsak a város halottjának tekintette, hanem érzékeny szellemével és gazdag lelkiségével Kolozsvár ki nem mondott kívánságait is rögtön megértette.

Erdély átszellemült a költő halott szíve fölött.

Kolozsvár senkit sem temetett úgy, mint Reményik Sándort.

Mint egy szelíd és áhítatos virradat, a szellem úgy borult az ősi városra. A szívek egységben fájtak, és a lelkek egységben gyászoltak. Parancsszó nélkül isteni és magyar parancsot teljesített a nép: a megváltott lelket és a magyar költőt a bűnök fölé emelte, feledhetetlen magasságba.

Ezrek és ezrek megilletődött, néma sorfala között kísértük utolsó földi útjára a költőt. S mint az „őszi Jézus” mosolyában, úgy fürdött a város a különös alkonyatban.

 

 

A hivatkozás helye

Reményik Sárodor. Híd 1941. nov. 4. 2. évf. 46. sz. 4. Az első közlés tulajdonképpeni címe: T. Á. krónikája. Reményik Sándor halálára. Újraközölve: Pásztortűz, 1941. november 15. 27. évf. 11. sz. 539. és Jégtörő gondolatok II. kötet (193–196) – Reményik Sándor címmel.

 

 

 

Visszapillantás*

Úgy tudom, hogy a Tisza folyón kívül csak a Nyikót nevezi szőkének a magyar. Farkaslaka, ahol én születtem s felnőttem, ott fekszik a Nyikó fejében. A Hargita nyugati oldalán ered ez a szőke patak-folyó s falut addig nem lát, amíg Farkaslakát nem látja. El tudom képzelni, hogy a faluval való találkozás micsoda nagy élmény lehet az ő számára, hiszen az én számomra is nagy csoda volt ez a falu! Igaz viszont, hogy én messzebbről is eredtem, mint a Nyikó. A Tamási család 1602 óta itt lakik ebben a faluban, s azelőtt is Udvarhely megyében lakott. Minden tagja székely volt és katolikus, világi nyelven: küszködő és hívő. Apám kisbirtokos volt az anyakönyv szerint, de a valóságban kék szemű uralkodó. Mivel a birodalma igen kicsi volt, annál jobban éreztük hatalmát. Engem már nyolcesztendős koromban annyira kitüntetett hatalmával, hogy a felnőttek munkáját is reám bízta. Éjjel és egyedül gyakran el kellett mennem a havasra, hogy sót vigyek a növendék marháknak. Szép kaszálókon és titokzatos erdőkön keresztül vezetett az út. Úgy féltem, hogy a fülem is kihegyesedett belé. De nem történt soha semmi bajom; hajnalban mindig visszajöttem; s minden járás után nagyobb lett egy fokkal az önbizalom bennem. S már kezdtem apámhoz hasonlítani: a munkába nehezen törődtem belé, de a legénykék között építettem már az uralmat. Sok vér elfolyt ebben az uralmi törekvésben. Ma is, ha ellátogatok a faluba, egy-egy gazda sebhellyel áll elém mint közös emlékkel.

Ilyen volt tizenkét éves koromig az élet.

Akkor apám titokzatos levelet írt Gyulafehérvárra, ahol nagyprépost volt a nagyapám testvére. Majd a válasz után azt mondta apám, hogy „ősszel béteszünk az udvarhelyi nagy iskolába, próbálunk egyet veled”. Új ruhát csináltattak nekem, szép szoros székely harisnyát; s Csép Gergelynél egy gyönyörű csizmát is. Szeptember első napjaiban, szőttesekkel letakart szekérülésen, ünnepélyesen vonultunk be az anyavárosba. Apám komoly és szótalan volt, mint egy angol; anyám áhítatos örömmel ült mellettem a szekéren; én pedig boldog voltam, hogy megszabadulok az örökös és nehéz falusi munkától. Nem tudtam azonban, hogy a gimnáziumban tanulni is kell, hiszen otthon, az elemiben évről évre jobb bizonyítványt kaptam, pedig csak a tanító úr gazdaságát kormányoztuk: mi, a jobbak. A tanároknak azonban nemigen volt gazdaságuk. S nem volt különösen a számtantanárnak, aki év közben meg is buktatott. S akkor egyszerre nagy riadalom lett. Én elbujdostam a karácsonyi vakáció alatt, mert ezzel a szégyennel nem akartam hazamenni a barátaim közé, akiket azelőtt már uralmam alá hajtottam volt. Inkább azon gondolkoztam, hogy valahonnét puskát szerzek s beállok rablónak, hogy igazságot vehessek minden emberen, akit tanárnak lehet nézni. Anyám sírt otthon, s apám ismét írta a titokzatos levelet Gyulafehérvárra. Szerencsére úgy döntött a káptalan feje, hogy azt az első esztendőt már csináljam végig. Egyszerre úgy éreztem, hogy a fegyvert csakugyan megkaptam s most már jöhet a küzdelem. Az esztendő végére kivágtam magam a tudományban; s a negyedik gimnáziumi osztályban már vastag betűkkel írták ki a nevemet az értesítőben.

Mindenki elégedett volt; s kitört a háború.

Féltem, hogy nekem nem jut a háborúból, de még jutott. A hetedik osztályt elvégeztem s utána bevonultam katonának, akarattal. A diák tisztiiskolát végzett s a katona érettségizett. Teli voltam kedvvel és erővel: győzni akartam! S főleg látni, hogy mi a háború. Így kerültem a Piavéhoz tizennyolcban, június 15-én. Pokoli hajnal volt az a tizenötödiki hajnal, de gyönyörű! Amikor otthon reggeli mellé ültek az urak, mi akkor keltünk át a megáradt Piavén. A fegyverem a vízben maradt, sokan maguk is. Három kézigránáttal érkeztem át a Montello lábához, s délelőtt tíz órakor egy ellenséges géppuskásosztagot elfogtam. Már csak egy kézigránátom volt akkor. De boldog voltam, hogy sikeresen tudtam tiltakozni a halál ellen; s boldog azért is, hogy az olasz osztagban végzetes kárt nem tettem, mivel egyetlen sebesülés történt csupán, az sem akarattal. Alföldi parancsnokom volt, jó katona s jó magyar, csak a székelyeket nem ismerte s nem szerette. De most, amikor hátrakísértette a foglyokat, mosolyogva tekintett reám, a testvériség egyszerre megszületett s ez nagyobb öröm volt számomra, mint a vesztett piavéi csata után a nagyezüst.

Aztán vége lett a háborúnak.

Hazamentem Farkaslakára s szótlanul ültem a romokon. Huszonegy esztendős voltam: mindent megtettem becsülettel s mindent elvesztettem. Azt hittem, hogy igazságot osztani: csak az lehet már a hivatása egy magyar fiatalembernek. Bíró akartam lenni, törvénybíró. Beiratkoztam a kolozsvári egyetem jogi karára. Egy esztendő múlva román nyelvre fordult az egyetem, de én románul nem akartam bíró lenni. De Erdélyt sem akartam elhagyni. Hazám volt ez a föld s egy őrhelyet vállaltam rajta. S hogy valamit főiskolában mégis végezzek, a kereskedelmi akadémián szereztem oklevelet. Ezzel az oklevéllel s egy tízkoronás arannyal elindultam, hogy lássam és tanulmányozzam egy kicsit a világot, mielőtt valamihez hozzáfognék itthon. Messzire vágytam, hogy az értelmemet helyes ítéletre s a szememet éles látásra szoktassam.

Amerikába mentem.

Amikor három esztendő múlva hazatértem Kolozsvárra, már tudtam, hogy miképpen lehetnék bíró. Gondolatokon keresztül, könyvek által. Bensőmben már eldöntött dolog volt, hogy az isteni és az emberi törvényeket így fogom magyarázni és alkalmazni. Amennyire egy ember arra képes, Amerikából tisztábban láttam Erdélyt és helyesebben a magyarság sorsát, mintha innét szemléltem volna. Az író azonban olyan bíró, aki nem a világi hatalom képében osztja az igazságot. Természetesen „okos” írók is vannak, akik divat szerint bölcsek. Ezek úgy ítélnek, mintha a hatalomtól kapták volna a hatalmat. Népszerű tévedés ez, mert a szellem hatalma belülről vagyon s a törvényei nem változnak a divatok szerint.

Óvakodjunk tehát, hogy a szó közönséges értelmében írónak nevezzük magunkat. Ha válogatás nélkül ezt tesszük, minduntalan félreértenek minket. Ne úgy kedveskedjünk az igazi írónak, mintha a társaság és a társadalom szórakoztatója volna.

Hanem vegyük komolyan.

Lám, én is komolyan vettem, mert ahogy most visszapillantok, úgy találom, hogy irodalmi szempontból is erdőn mentem átal, mint nyolcéves koromban. Nem cukrot, hanem sót vittem az olvasónak; s bár ebben az erdőben is kihegyesedtek a füleim, mégsem történt semmi bajom.

Bizonyára egyedül az Isten akarta így.

 

 

A hivatkozás helye

Visszapillantás. Ifjú Erdély 1941. dec. 12. sz. 20. évf. 173–174. A szerkesztőség bevezető jegyzete: „Az ifjúságnak küldi ezt a pár sort Tamási Áron s mi boldogan köszöntjük Őt. Szavaiból élő hit sugárzik, ez pedig a katolikusoknak, reformátusoknak egyaránt Isten legnagyobb kegyelme”. Újraközölve: Virrasztás (5–9) – Aki virrasztott címmel a kötet bevezetőjeként (1943. Bp., Révai-kiadás).

 

 

 

Barangolás Illyés Gyulával Erdélyben*

1942. január 11-én, vasárnap de. 10 órakor bejelentés nélkül érkezett meg hozzám Kolozsvárra. Még ágyban vagyok. Megcsókol, kissé zavart. „Sok pénze” van: menjek vele barangolni. Még két nap Kolozsváron. Magyar Csillag dolgában Belvárosiban összejövetel. Vidéket bekapcsolni! Z. Emil vitatkozik, hogy Gyula is „pesti” lett. „Sok a bolond” – mondja Gyula.

Szerdán, 14-én eljövünk Vásárhelyre. Vonatban állunk, autóbusz úton reked. 1 1/2 óra múlva Gyula intézkedik, hogy küldjenek Szeretfalváról másik kocsit. Ködös, hideg este érkezünk meg Vásárhelyre. Részeg ember hozza csomagunkat. Város: álomváros. Szanatóriumban várnak a szobák. Ketten innét vacsorára megyünk (a) Tagba: bárányflekken. Kitűnő! Remekül ízlik Gyulának is: nagyapja juhász volt, sokféleképpen tudta elkészíteni a bárányt, birkát. Meg is szárították a húst, megőrölték: úgy tették el, s aztán csak levesbe kellett ereszteni. Igen jó hangulatban jöttünk 1/2 2-kor haza. Molter háza előtt kiáltottuk: Károly! Másnap azt játszottuk, hogy Károly álmában látott minket, két kucsmás embert az ablak alatt. Este a Tagban nagy vacsora. György József, Pálffy Tóni, Nánási, Antalffy, Metz, Benci. Hályogos szemű cigány igyekezett, klarinétos nemigen akart ültéből játszás közben felállni. Pénteken, 16-án Molterrel vágóhídra a húsvizsgáló tanfolyam ügyében (Gáspár dolga). Megelőző nap még újságíró (Jakab Antal) nagy riportot csinál velünk. (Gyula egy mandarint nyomott a markába mindjárt az elején.)

Szombaton a Gyilkos-tóhoz mentünk. Este érkeztünk meg a Napsugár villába. Nagy hideg, jó szobák, ropog a tűz; jó koszt. Szász ember – felesége (autóbuszban elültünk a német beszéd miatt mellőlük) orvos – nagy fogú grófné; Irén szobalány, ki nem akar szolgálni – pincér, ki bemegy a városba s kirúg a hámból. Katonák síznek, hegyek rettentő szigorúak, hó nagy, hideg még nagyobb. Kirándulások a hegyoldalakba. Nagy kutya szembe; két selejtes román egy macska-lóval szénát hoz a Cohárd tetejéről: baka kezében kenyeret-szalonnát visz fel a tetőre a „százados” úrnak, másik kezében kés-villa. Keleti hegyoldalban derékig érő hóban föl, napon sütkérezünk, alattunk két román rakja a faragott fenyőt, tűz pattog fel hozzánk, gyönyörű a táj.

Kijön Komáromi is oda hozzánk: Híd probléma, kolozsvári hetilap. Nekik a hegyek nem tetszenek. Sakkozunk.

Szerdán, 21-én visszajövünk Vásárhelyre. Németh Lacinak írunk, ki Cseresznyés miatt támadásokat szenved.

Csomóssal beszélek (főállatorvos-igazgató) a Gáspár ügyében. Kiderül, ellenem megy a dolog: udvarhelyi „urak” Magyarit pártolják Gáspárral szemben.

23-án, pénteken reggel vissza Kolozsvárra.

 

 

A hivatkozás helye

Barangolás Illyés Gyulával Erdélyben. Közölve a hagyatékból: Igaz Szó 1972. okt. 20. évf. 10. sz. 553–554. – ezzel a szerkesztőségi jegyzettel: „A kéziratot az író özvegye bocsátotta rendelkezésünkre, amiért ezúton mondunk köszönetet.” Közölve továbbá: Alföld 1977. dec. 28. évf. 12. sz. 37–38.

Megőrzött naplófeljegyzés az 1942 januárjában történt erdélyi utazásról. A szövegben említett Z. Emil: Vásárhelyi Z. Emil-műkritikus, szerkesztő; a vásárhelyi „nagy vacsora” résztvevői: György József, Pálffy Antal – a helybeli Református Kollégium tanára, Nánási János – ügyvéd, Antalffy Endre – irodalomtörténész, műfordító, Metz István – irodalombarát orvos, Kováts Benedek – a Református Kollégium tanára.

Erre az erdélyi barangolásra emlékezett egy 1974-es interjúban Illyés Gyula is. (Egyre jobban hiányzik… Kérdezett: Tóbiás Áron. Közölve: Alföld 1974. december 25. évf. 4–11.) Illyés egyebek között ezt mondotta: „Érkeztemkor Kolozsváron kerestem föl. Kolozsvárt is ő mutatta meg nekem. Náluk háltam. Így hát azt lehet mondani, reggeltől estig együtt voltunk. Együtt utaztunk Kolozsvárról Marosvásárhelyre. Ott újra megismétlődött az ismerkedés a várossal, az emberekkel. Majd elvitt egész a Gyilkos-tóig; ott, azt hiszem, két napot töltöttünk, kivételesen egy üres szállodában. Rajtunk kívül csak egy szerelmes pár volt ott, már nem fiatalok s láthatóan illegálisak. (Egy közismert politikusnak a felesége az „orvosával”.) Az étteremben összesen négyen voltunk. Áront rögtön fölismerték, mosollyal kérték a diszkrécióját. Olyannyira megkapták, hogy másnap fölmentünk a havasokba, amennyire a hóban lehetséges volt”.

Jakab Antal újságírónak a riportja – (-ab-) szignóval – 1942. január 16-án jelent meg a marosvásárhelyi Székely Szóban, Magyar sorskérdésekről beszél Illyés Gyula, Tamási Áron és Molter Károly egy szanatóriumi szobában címmel, Hogyan látják a magyar írók Erdély problémáit s mi az, aminek eljövetelében bíznak? alcímmel, Marosvásárhely, január 15. keltezéssel.

 

 

 

Vallomás*

Kedves Barátom! Nehezen tudok leszokni arról az éberségről, amelyet a kisebbségi húsz esztendő fokozott mértékben kifejlesztett bennem. Így esett meg, hogy élénk figyelemmel kísértem azt a kutató és tisztogató hadjáratot is, mely a szabadkőművesek kézrekerítése céljából a közelmúltban folyt. Őszintén szólva néha örültem is ennek a társadalmi felhőszakadásnak. Nem gondoltam ugyanis, hogy ily mérhetetlen idealizmus és javító szenvedély lappang még kebleinkben! Bizonyára csak az alkalom hiányzott ahhoz, hogy a most megmutatkozott erkölcsi és szellemi erő olyan sorsdöntő kérdésekben is feltörjön, mint például a földbirtokreform, a telepítés vagy a népegészségügy.

Egyedül azon sajnálkozom, hogy a sok indulat egyelőre kevés eredményt hozott. Pedig a társadalmi béke és a megoldásra várakozó töméntelen feladat egyaránt megkívánná, hogy ennek a „szabadkőműves fantom”-nak csakugyan a végére járjunk.

Ilyen indokból határoztam el, hogy korábbi szándékomnak megfelelőleg most már megírom Hozzád ezt a levelet; s egyben arra is kérlek, hogy a mostani aránylagos szélcsendben bocsásd azt közre.

Közel két évvel ezelőtt, a fiatal erdélyi szellemiség szépszámú képviselői jelenlétében, én már szóban és ünnepélyes formában elmondtam mindazt, ami ennek a levélnek lényege. Te is jelen voltál abban a gyülekezetben, melynek színe előtt őszintén megmondtam, amit különben sem titkoltam soha. Megmondtam, hogy az 1930-adik esztendőben beléptem a kolozsvári „Unió” páholyba. Arra a biztatásra tettem, hogy a páholy megfelelő keret lesz olyan munka számára, melyet az erdélyi magyarság belső erősítése és védelme céljából folytatnunk kell. Egyedül ez érdekelt engem és semmi más. Nem kutattam, hogy kik a páholy tagjai; s a szabadkőműves-mozgalom története és bűnei sem érdekeltek. Egy alkalmat és keretet kínáltak arra, hogy kisebbségi sorsban a magyarságért ott is munkát vállalni és folytatni tudjak. Erőteljes és izzó magyar mozgalmat vártam. Ehelyett azonban azt kellett látnom, hogy a társaság gyakorlati munkája jótékony szolgálatban jóformán kimerül; szellemi téren pedig nem haladja túl azt a színvonalat és tartalmat, melyet egy értelmes felnőttekből alakult önképzőkör bárhol kifejthet. Nélkülöző gyermekeket tápláltak, szegényeken segítettek, és magyar munkanélkülieket juttattak keresethez. Szokványos kérdésekről hangzottak el előadások, melyeknek tartalmát és okfejtését polgári újságokból, folyóiratokból vagy könyvekből is olvashattuk volna.

Én becsülöm, aki szegényeken és esetteken segít; szeretem a tudni akarót és a széplelket is. De engem ez a munka nem elégített ki. Nem elégített ki, mert szerintem jótékonysággal nem lehet megváltoztatni a társadalom szociális igazságtalanságait; szokványos előadásokkal pedig nem lehet eszményibb egyéniséget nevelni. Az én felfogásom húsz éven keresztül, írásban és szóban, mindig változatlanul az volt, hogy világnézetünk egyetlen alapja a magyarság, melynek társadalmát a jellem, a tehetség és a hasznos munka alapján kell újjárendezni. A jótékonyságon és a szokványos eszmecseréken túl én ennek a magyar és emberi eszménynek szerettem volna a páholyban is szellemi hevületet szerezni. Az első esztendőkben meg is próbáltam, hogy ilyen értelemben tüzet csiholjak a magyar jótékonyságból és az emberi értelemből. Be kellett látnom azonban, hogy megállapodott, vagyongyűjtő és állást szerető emberekből ilyen tüzet csiholni nem lehet.

Sem a páholyban nem lehetett, sem máshol nem lehet, kedves Barátom!

Így hát nem tehettem mást, mint 1935-ben feladtam a reménytelen harcot, és magamban leszámoltam a kerettel, mely az én harcomban alkalmatlannak bizonyult.

Ebből lett hát a „mumus”, mely időről időre megjelenik és riadalmat idéz elő. Engem azonban nem csal meg, bárhogy kifestik és bárhogy teleaggatják irtó szerszámokkal őt. Tapasztalatból tudom, hogy elvénhedt kísértet már, akire csak az kiabál, aki a hangjával fel akar tűnni. Már a harmincas esztendőkben is, amikor én személyesen találkoztam véle: már akkor is öreg volt. Általában elfogadta és a helyeslés olajával kenegette azt a társadalmi rendet, ami akkor uralkodó volt: a páholyban éppen úgy, mint azon kívül. Ezt a társadalmi rendet az anyagelvűség és az elferdült emberi eszmények jelképezik. Vagyis a jómód, a vagyon: a polgári anyagi és szellemi rend szerint állt a világ és bíráltattak az emberek; s „eszményekben” a tőke és a haszon uralkodtak.

És ma?!

A vágy erős, és a szellem munkálkodik azon, hogy társadalmunk igazságtalanságait megszüntessük, s hogy hősi és minőségi magyarságot teremtsünk. De mégis önmagunkat csalnók meg, ha azt mondanók, hogy ma már nem a vagyon, a jómód, nem a polgári anyagi és szellemi rend szerint áll nálunk a világ és bíráltatnak meg az emberek; s hazudnánk akkor is, ha a tőkét és hasznot kisebb tényezőnek minősítenők, mint az erkölcsi és szellemi erőket.

Akárhogyan is áll azonban a dolog, az elmondottak után fel kell vetnem magamnak egy kérdést. Ez a kérdés pedig arra vonatkozik, hogy miképpen ítélem meg mindazt, amit tettem. Nem a szabadkőművességet, hanem egyszerűen azt, amit én tettem.

Kedves Barátom!

Ha el tudnék képzelni olyan magyar társadalmat vagy emberi közösséget, melyben az én húszéves munkámat útszélre lehetne dobni, akkor letenném a tollat, mert reménytelennek tartanék mindent. Engem azonban e nehéz idők kirívó és rontó jelenségei nem tévesztenek meg. Tudom, hogy mit állt ki itt, Erdélyben húsz évig a magyarság: a magyar falu, az iparos, a munkás és a szellem! Ez a magyar fajta erős, értelmes és okos. Mint magyart s mint embert egyaránt buzgalom szolgálni és tanítani őt, s tanulni is tőle. Ez a hevület vitt mindenüvé, és a páholy keretébe is, engem. Az embernek nem egyformán sikerülnek a cselekedetei, de a szándék és a cél a sikertelen cselekedetet is fölemeli. Erdélyt is vállaltam, pedig a magyarországi olvasók és megbecsülők segítsége nélkül útszélen kóborolhattam volna azzal, amit Erdély nekem anyagiakban adott! Nem panaszképpen mondom ezt, csak az irodalomtörténet számára. Éppen eléggé szegény és nyomorgatott volt ahhoz, semhogy földi javakat adhasson azoknak is, akik őt legjobban szerették! Ha sorsára és szegénységére emlékezem, megtagadhatom-e azt, ami magyar szempontból hasznos és a nyomorúságban emberi volt: akár a páholyban történt, akár azon kívül? A múlton, mely kisebbségi sorsunk előtt folyt, ítéljen az, aki jól ismeri a múltat. Én csak abban ítélhetek, amit láttam és tudok. Az én ítéletem azonban nem „koreszmén” alapszik, melynek visszásságai és kufárjai elmúlnak; hanem olyan eszményeken, melyek nélkül igazságos és alkotó társadalom nem élhet. Ilyen alapon magamban eltemettem a szabadkőműves-mozgalmat és keretet, hiszen az én társadalmi eszményem szolgálatára alkalmatlan volt. Azokat a magyar embereket azonban, akik valami jót és hasznosat tettek, ha szabadkőművesek voltak is, sohasem tagadom meg. Ez nemcsak becsület dolga, hanem az erkölcsi törvényé is, mely szerint az igazságtalan ítélet egyszer visszaszáll arra, aki cselekszi.

Ennyit akartam elmondani Neked, kedves Barátom. Neked, kivel hosszú esztendők magyar gondja és munkája hozott testvéri közösségbe; s Rajtad keresztül a magyar lelkiismeretnek, mely mindnyájunk számára láthatatlan szívében hordozza az ítéletet és a jutalmat.

 

 

A hivatkozás helye

Vallomás. Ellenzék 1942. ápr. 25. sz. Alcím: Nyílt és tiszta beszéd a kolozsvári szabadkőműves dologban. Keltezése: 1942. április 23. Újraközölve: Virrasztás (426–431) – Nyílt levél szabadkőműves dologban alcímmel, az író következő bevezető soraival: „Az alábbi nyílt levelet Vita Sándorhoz írtam, az Ellenzék c. kolozsvári napilap felelős szerkesztőjéhez. Kérésemnek megfelelőleg Vita Sándor le is közölte levelemet az Ellenzékben, sőt a közlemény elé személyemet megtisztelő sorokat is írt. Most, amikor könyvemben is helyet adok vallomásomnak, meleg érzéssel gondolok rá és mindazokra, akik hűségesek voltak a virrasztásban, de megértették a hevület túlzásait is” Újraközölve továbbá: Jégtörő gondolatok II. kötet (206–209) – az előbbi bevezető jegyzettel.

 

 

 

Reményik Sándor*

Mintha az erdélyi föld, viszonzásul és hálából, ezer költeményt írt volna neki: úgy borították pazar bőséggel a virágok a koporsóját, melyben megpihent végre a költő. Amikor búcsút vettünk szellemének összetört kelyhétől, én arra kértem őt, hogy virrasszon a világ fölött és imádkozzék érte. Imádkozzék a világért, mely vérben eped a megváltás után. Küzdjön Magyarországért s mutassa neki csillagát. Nekünk pedig, akiket itt hagyott, ezen az erdélyi földön: nekünk legyen Arkangyalunk, aki egyszerre imádkozik és küzd.

Már egy fél éve virraszt a világ fölött, imádkozik és küzd értünk a költő, aki ma este szívünk kelyhére ült, mint a szelíd lepke. Áhítatban beszélünk hozzá és róla; s mialatt színeiben és tisztaságában gyönyörködünk: úgy tetszik nekünk, mintha az idő és a tér távolában már messze felettünk lebegne a koporsója. Nem súlyosan lebeg már, hanem könnyedén; nem a gyász színeivel, hanem aranyban; nem az erdélyi föld virágaival, hanem az Isten biztató sugaraival. S ő pedig, szívünk kelyhén ülve, mosolyogva ösztökél és súgja nekünk a szárnyas szavakat, melyek az anyag rabságából immár kiszabadultak végleg s amelyeket ő is elmondott egykor: „Halott poéta! Belőled belénk árad az erő. Koporsó, hát hol itt a fullánkod?!”

Valóban úgy érzem, hogy szelleme is csodát tett velünk! Ki valamikor itt, Erdélyben test szerint adta vissza a hitet és a reménységet, most, holtában egy fél esztendő alatt kihúzta szívünkből a koporsója fullánkját, hogy annak a helyébe újból a hitet és a reménységet ültesse el. Aki úgy imádkozott valamikor a „Halott poéta” emlékezetére, hogy a „terméketlen fájdalomnak kelyhe múljék el tőlem, Uram, ha lehet!”: az szelleméletében is mindenkit őrhelyére parancsol.

Jól meggondolva a szót: csodálatos jelenség volt!

Akik közelről ismerték őt és szellemében, mint valami éles és tiszta levegőben, gyakran időztek: azok bizonyára valahányan érezték, amit én sokszor éreztem. A sors valóságos jelenlétét nyugtalanító vagy felemelő módon, de mindig ingatagság nélkül, szigorúan. Vagy az ő szelleméhez méltóbb szavakkal: Az Isten kezének rendezését szinte látható módon. Ezt éreztem én mindenben, ami vele és körülötte történt. A jogász, aki jómódú építész fia és józan polgárok ivadéka, váratlanul és egyszerre kijelenti, hogy az ő élete hivatás lesz a szellem területén, és szolgálat a magyarság érdekében. Kinn a világban dúl akkor a harc; s érzékeny lelkek, kik az idők mélyéről morajlást hallottak már, remegve gondoltak az Írás szavaira, mely szerint a „teremtett világ kínjai az Istenfiak után epedeznek”. Ilyen érzékeny lélek volt a jómódú építész fia és a józan polgárok ifjú ivadéka is. Miközben kinn, a világban állott a harc, benne is megindult a tusa. Istennel hadakozott, de Istennel szemben nem lehet győzni! Már vesztett is talán, s már Erdély megnyerte őt, amikor levelet írt egy ifjú barátjának, aki falusi lelkipásztor, akivel a hit és Isten s nemkülönben a hivatás forró érzete szorosan egybeköti. Azt írja a levélben, hogy „a leghősiesebb harc talán az Isten ellen való harc, mert az a legteljesebben reménytelen”. És e levél után huszonöt esztendővel itt állunk, ebben a teremben, mely az elzúgott idő tanúja. Itt állunk, hogy tisztelegjünk a levélíró szelleme előtt, mely a hivatás és a szolgálat terhe alatt megdicsőült! És itt van a lelkipásztor is, ki a szolgálat földjéről hivatása földjére visszahozta a huszonöt éves levelet! S miközben szomjasan kereste a költő titkát, mely az ő titka is, a levélből felkeltek a szavak és az Isten neve „rést ütött az ő sorain”:

– Bizony, a leghősiesebb harc, amely Isten rendelése ellen való, mert az a legteljesebben reménytelen!

Úgy tűnik az egész, mint egy titokzatos színjáték, melynek a főszereplője a költő s amelynek kiosztott szerepeit nekünk is játszani kell. Vagy nem csodálatos az is, hogy amikor sötétbe borult Erdély fölött az ég, akkor a költő egünkön csillag módjára kiragyogott, s amikor végre nehezen pirkadni kezdett, akkor fényét a hajnalnak ajánlva ő maga örökre eltűnt!? Valóban úgy van, ahogy ő oly keserűen hitte s oly keményen mondta: „az Isten irgalmatlan dicsősége, hogy minden meg van írva”!? Meg volt írva, hogy őrködnie kell és utat mutatnia, amíg felettünk sötét az ég? S rendelés volt az is, hogy viaskodjék az Istennel, kivel szemben reménytelen a harc? Olyan szolgálat az első, mely újból eszünkbe juttatja az Írás szavait, hogy „a teremtett világ kínjai Istenfiak után epedeznek”. Eszünkbe juttatja, mert az ő szolgálata a sötét erdélyi egünkön reménységgel töltött el egy népet, hogy íme: egy csillag bizonyság arra, hogy az Istenfiak eljönnek valamikor megváltani újból a világot! De a másik rendelés, hogy viaskodjunk az Istennel, akivel szemben reménytelen a harc: az csakugyan kegyetlen. Győzelem itt nem lehetséges, mert aki diadalra vihetné a harcot, az legyőzné a halált. A halált pedig, Isten irgalmatlan dicsőségéből, nem lehet legyőzni. A harc útja azonban hosszú és nemcsak kínokban változatos, hanem a lélek aranyat porzik a tiszta harc alatt. Ilyen aranyporszemek a költő versei, amelyeket isteni zsákmány gyanánt az ő árva népének hagyott. És neki mi maradt a harcból? Megmaradt az, hogy Istenhez közel lehetett; megmaradt az, hogy ami hasonló volt benne Istenhez, azon nem tudott diadalt venni a halál; és megmaradt az a kitüntető kegyelem, hogy a testi halál időpontját az Isten fiával megbeszélhette. Az Én őszöm című vers tanúskodik arról, hogy ezt meg is beszélte. Alázatosan és szelíd révületben őszi levelek között járt a költő. Akkor találkozott az „őszi Jézussal”, aki jegyese minden lehullott levélnek. Szomorú fájdalommal kívánta meg a lehullott őszi levél sorsát, és arra kérte Jézust, hogy szedje fel őt is, mint lehullott levelet s a töviskoszorújába kösse belé. A fáról, melyet úgy szeretett s amelyen oly hősiesen állta huszonkét esztendeig a vihart: nehezen tudott lehullni ez a levél. De három esztendő múlva, egy szélcsendes pénteki napon, a Jézussal való megegyezés szerint, lehullt az erdélyi őszi földre, melyről valaha lángolva kiáltotta: „Védd!… De aztán foggal, tíz körömmel!”

Tényleg csodálatos jelenség volt.

Élte, mely majdnem annyira előttünk folyt le, mint Isten előtt: példa gyanánt kínálkozik arra, hogy a forma és a tartalom lényegében azonos. Nem a versek művészi formáját gondolom, hanem az ő valóságos életének művészi építményét: a napokból, hónapokból és esztendőkből összerakott keretet, melyben a tartalom kihajtott, megérett és a mi számunkra a bibliai öt kenyér ízét és bőségét jelentette. Minden ember élete hasonlít valami olyan műhöz vagy gyártmányhoz, amit az ember hoz létre. A nemzet élete mintha óriási halastó volna! A családé, mint egy veteményeskert. Sok ember élete olyan, mint egy egyszerű, de hasznos skatulya; a másoké mint a kályha, mely duruzsol és melegít. Vannak virágvázaéletek; s olyan is, mint a kalapács. A nagy emberek élete mindig valami remekműhöz hasonlít. Nem hiszünk az olyan nagy embernek, akinek fércmű az élete, olcsó ponyva vagy izgató detektívregény. De hiszünk a virágéneknek, mint a Balassi Bálinté; a pontos és szabályos leírókölteménynek, mint az Arany János élete; a rapszódiának, mint a Petőfié.

A Reményik élete olyan volt, mint egy zsoltár.

Hol a magyarázat erre? A környezetben rendesen nincs. Igaz, hogy a tisztes polgári életnek minden eszményét magával hozta a költő és élete végéig megtartotta. De ezzel még nem lett volna ő sem „szemérmes szikla”, sem egy árva nép csillaga, sem az isteni zsákmányt követelő akarat, aki tűzben így szólt:

 

Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
Kis, könnyű vadra királyi tetőn:
Azt én letaszítom a meredélyen!

 

Legfeljebb személyében minta lehetett volna arra, hogy milyen emberei és milyen költői volnának a magyar polgárságnak, ha az a polgárság öntudatosan ki tudott volna Magyarországon alakulni. Istennél van bizonyára a titok, hogy miképpen lehetett zsoltár ennek a költőnek az élete. S még a gyülekezetben, mely huszonkét esztendeig járta az ő templomát s betöltvén gonddal és szeretettel minden helyet, úgy segített neki, hogy egyik szóról a másikra és sor után sorra felépüljön a zsoltár… Vajon ez az élet gyöngyözte-e ki a verseket vagy a versek építették az ő életét, mint megannyi kőmíves ezt a történelmi Déva-várat?! Ő úgy hitte, hogy minden előre meg van írva. Tusakodott ugyan az Isten „irgalmatlan dicsőségében”, de ez a harc az engedelmességet csiszolta benne. Isten keze motoszkált a lelkében, hogy elrendezze életét; az ő suttogó hangja szólott huszonöt évvel ezelőtt, amikor oly váratlanul és rejtelmesen hangzott a szellem és a szolgálat: ez a két szó.

A költő engedelmeskedett és segedelmet kért, hogy „emberül és igazán” tudjon élni.

Tizenegy verseskönyv mondja el, hogy mit hirdettek a zsoltár szavai.

Borongott az ég, mikor az ének első szavát kimondta a költő és megütötte a dallamot. Az őszi felhők kedvetlenül gomolyogtak, a szél savanyúan bujkált és a költő rothadt leveleken járt a kolozsvári sétatéren. Sokan megindultak, hogy a váratlan, kegyetlen évszak elől a megmaradt melegebb hazába költözzenek. Akkor jelentkezett a Szolgálat, tíz körmét szívébe akasztva a költőnek, aki Isten végzéséből tudta, hogy magyar Végvár ez az Erdély. Végvár, és aki benne vigyázó őrszemnek kiáll: Végvári az!

– Helytállani! – ez volt a zsoltár első szava.

 

A sors kiáltott: válasszatok hát:
A szülőföldet-e, vagy a hazát?

 

S bár kenyér helyett virágot kínált a költő, mi Istennel és reménységgel mégis a szülőföldet választottuk, hogy egy ügyet védjünk utolsó csepp vérig. Mentünk a szó után és a dallam után, melyet a szellem szolgálat közben megütött. A hívők serege nőtt, és velünk együtt nőtt a költő. Az ige társ lett és vezető: bátorított és munkához vezetett ezen a földön, mely a kihullott vér, a szellem és alkotás jogán akkor is a miénk volt.

– Magyarnak lenni! – így hangzott hát a zsoltár második szava.

A példa és a szó igézetében, amikor már az élet is elmosolyodott néha, helyükre álltak az emberek; s ha úgy esett, hogy ára is volt annak, mégis magyarok maradtak. Amott a falu, emitt a városé; külön a nép és az úr; külön a munkás, a földműves és a tanult fő. A sors azonos volt, a helytállás parancsa élő és a magyarság tudata természetes. Kezet kézbe kellett fogni; bajtársból testvérré kellett válni és tömegből nemzeti családdá. A cél közös volt, s feléje indulni: a megmaradás parancsolta. De többen többféle utat mutattak a cél felé; s a mód és eszközök dolgában sem akart az egyetértés megszületni. Akkor is a költőre tekintettünk, ki szólott nekünk:

 

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

 

Így tanultuk meg, hogy a zsoltár harmadik szava:

– Igaznak lenni!

Együtt és összerakva úgy hangzott, mint a parancs. Annak érezte maga a költő is, mert őrhelyéről népéhez így szólt:

 

Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal!
Mögötted lobogjanak a csodák.
Mint akinek csak ökle, foga van:
Úgy menj a pusztuló világon át!

 

A hajnal meghasadt. Az éjszaka rejtelmeit és veszedelmeit a nappali munka és a napi gondok váltották fel. Új küzdelem a honért, itthon és messze földeken; s új törekvés az igazságért, melynek virágaival szeretnők beültetni mindenütt a magyar földet.

Induljunk hát előre és énekeljük a költővel a zsoltár szavait:

– Helytállni! Magyarnak lenni! És igaznak lenni!

 

 

A hivatkozás helye

Reményik Sándor. Virrasztás (200–207) – Emlékezés a költőre, a Mátyás király diákházban alcímmel. Keltezése: Kolozsvár, 1942. április 26.

 

 

 

Emlékezés*

Az írónak lényegében minden írása számadás. Ez a könyv nemcsak lényegében nevezhető annak, hanem formája szerint is. Ugyanis nem csupán szépszámú novellát és elbeszélést ölel egybe az olvasó számára, hanem emlékszik és emlékeztet a bőséges időre is, melynek immár örökre elnyugodott ölében termettek ezek a lelki gyümölcsök. A könyv első és utolsó lapja között húsz esztendő hullámzik tova, beleszakadván az emlékezet tengerébe.

Ha kezedbe veszed ezt a könyvet, kedves Olvasó, s a csendben zizzentve forgatod annak lapjait: bizonyára hallani fogod, hogy jár és néha megszólal ez a könyv, mint egy virágos és titokzatos óra…

Mielőtt azonban elindulnál, hogy lassan tovalebegj a húsz esztendő hullámain, bejárván közben a székely szülőföld tájait is, elmondok neked egy igaz történetet. Húsz éve tartogatom ezt az egyszerű történetet, amely valójában arról szól, hogy én miképpen lettem író. Néha úgy érzem, hogy a sors komoly és játékos rejtelmeibe is fel-felvillanó sugarakat küldözget ez az egyszerű és igaz történet. Nem tudjuk soha, hogy gyanútlan ifjú napjainkban hol bukkan elő a csíra, melyből sorsunk virága vagy éppen termőfája kihajt.

Én is gyanútlan ifjú napokat éltem, amikor írói sorsom rügye váratlanul és természetesen kibújt. Gyanútlan napokat olyan értelemben, hogy belőlem ez élet folyamán, bármikor és bárhogy is, író lehessen. Mert írói becsvágy vagy gondolat még az udvarhelyi gimnáziumban sem környékezett meg, pedig csalóka volt az odavaló iskolai szellem, melynek hőseit költők és írók vezették. Csalóka és rózsaszínű volt. Mesének tűnt fel benne a költő élete, amit tanulni és tudni kellett. Különösnek is találtam akkor, hogy a mesébe nem szőhettük belé a mi székely életünknek és a magunk képzeletének megnyugtató fordulatait, hanem mindig egyformán kellett azt tudtul venni, szigorú számokkal és pontos adatokkal. S mivel különösnek találtam, nem is tudtam a legpontosabban alkalmazkodni a szabályhoz. Így nemcsak érthető, hanem igazságos is volt az ítélet, amikor az érettségi bizonyítványban elégségest nyertem a magyar nyelvből. Számomra csak a bánat halovány fuvallata volt ez az elégséges ahhoz az örömhöz képest, hogy a német nyelvből jelest nyertem.

Ha az ilyen igazságos ítéletek határoznák meg, hogy merre kanyarodjék a fiatal folyó, akkor legfeljebb német író lehetett volna belőlem, de magyar korántsem. Ilyen merész gondolat azonban miképpen támadhatott volna bennem, amikor még az ábránd sem jelent meg előttem, hogy beálljak magyar költőnek apród gyanánt a hősi csatasíkra! Pedig nem sokan voltunk, akiket szűzen hagyott ez az ábránd, hiszen a költőnek a könyvekből áradó hírneve mellett az önképzőkör és a magyardolgozatok is rejtegettek csábításokat, főleg a magyardolgozatok, melyeket elég nekibúsulással igyekeztem magam is megcsinálni. Néha olyan sikerrel tettem ezt, hogy váratlanul lepett meg engemet is az eredmény. Egy ízben például „Esztergom megvételéről” olyan dolgozatot róttam össze, hogy a tanár a pódiumról olvasatta fel velem az osztály előtt: s később is írtam A világháború és én címen olyant, hogy az igazgató véleménye szerint a szerzőségem kétségesnek látszott. Tetszett nekem, amikor a „mintát” felolvashattam a pódiumról, hiszen a tekintélyemnek valóságos áldás volt az: s még jobban tetszett az a dicséret, hogy olyan jót én nem is írhattam, mint amilyent írtam.

Mindez azonban csupán egy-egy csillogó harmatcsepp volt, amely hamarosan felszáradt, mihelyt a nap felsütött. A nap pedig akkor sütött fel, amikor az iskola falai közül ki lehetett ütni a szabad világba. Bajt vívtunk ott a református diákokkal, véres csatákat a csiszlikekkel: de az is megtörtént, hogy ellenfél hiányában ügyes-bajos felnőtt férfiakat támadtunk meg a temető fölött, a Budvár alatt vagy a Csicser ereszkedő lejtőin.

Ilyen csatákban dőlt el egymás között is a rangsor.

A szabadság és a vállalkozás: ez uralkodott a mi világunkban. Itt nem kapott sok esőt a tudományos vagy az irodalmi becsvágy. Ellenben természetes, sőt szinte törvényes dolog volt, hogy ebben a „világrendben” a legjobb tanulók is mi legyünk, akik a szabadságszeretetben és a hadjáratokban elöl jártunk. Így magyarázat sem kell ahhoz, hogy a háborúból sem akartunk kimaradni. Sietni kellett, mert az a „veszély” fenyegetett, hogy békét találnak kötni. Az érettségin már úgy jelentünk meg néhányan, mint katonák. Nagy volt a tekintély a diákok előtt, de a kedvezés sem kicsi, amiben a tanárok a vizsga alkalmával részesítettek minket. Akkor kaptam a magyar nyelvből az elégségest és a németből mint szövetséges a jelest. A mulatságot, hogy a gimnáziumban sikeresen megérleltek minket, egy szombatfalvi kocsmában ejtettük meg. A korcsmáros lánya, kinek a neve is kedvesen Zsuzsika volt, patyolatkötényben lisztet szitált, miközben poharainkkal és parázs bókjainkkal körülvettük őt. Szitálás közben puhán ingatta alakját, karján a pihékre és szemének pillájára lassan és észrevétlenül rászállott a liszt; s rá a mi szívünkre is a pajkos érzelem.

De még akkor sem jutott eszembe, hogy verset írjak.

Ami azonban oly távoli és idegen volt tőlem, szabad és egészséges természetemtől, annak a kísérlete néhány hónap múlva megjelent, nagy szükségemben. Az érettségi vizsga után ugyanis Gyulafehérvárra kerültem, a tiszti iskolába. Már az első héten megismerkedtem egy Júlia nevű szép és büszke lánnyal. Olyan volt, mint a szerencsésen nőtt virágszál, május végén. Elmúlt egy hét, s a virágot a jóféle szél még mindig nem hajlította felém. Akkor jutott eszembe, életemben először, az az elszánt gondolat, hogy verset írok Júliához. Maga a cselekedet azonban úgy megriasztott, hogy hamarosan letettem a szándékomról; s más cselhez folyamodtam. Úgy rendeztem ugyanis, hogy miatta elkéstem egyszer a kaszárnyából, mire kétnapi fogságot szenvedtem. A rabság, melyet érte viseltem el, többet ért, mintha ódát írtam volna hozzá. Kedvességét a harctérre is magammal vittem a szívemben, de mikor hazajöttem, legnagyobb és örök kedvesemet vesztettem el: Erdélyt…

Abban az időben csak szomorú éneket vagy siralmat írhattam volna, ha tűnődéseim közben megjelenik nekem a múzsa. De a múzsa is romok között bolyongott valahol. Közben múltak a nehéz hetek, most már nem a büszke virágszál városában, hanem a Gyulafehérvári határozatok helyén. Áron bácsival, aki nagyprépost volt akkor, és vendéglátó nagybátyám, együtt hallgattunk a süket és nehéz fordulat idején. Valamit azonban idővel mégis tenni kellett. De mit tehet egy magyar fiatalember, érettségi bizonyítvánnyal és nagyezüst vitézségi éremmel, Erdélyben, 1920-ban?! Abban egyetértettünk mind a ketten, hogy itt kell maradni: az erdélyi földön, a néppel együtt.

– Menj el Kolozsvárra – mondta Áron bácsi –, s legyél orvos.

– Mért lennék orvos? – kérdeztem.

– Gyógyítani kell, és egészséget teremteni.

Megértettem a gondolatot, de a képzeletemben rögtön megjelent a piavei csatatér: a vér és a halál. A harcot vállaltam és megküzdöttem, de a vértől riadtam. Meg is mondtam, hogy orvos nem leszek.

– Akkor légy, ami akarsz – mondta Áron bácsi.

Másnap azt a kérdést vetettem fel, hogy mit szólna, ha én is pap lennék? Meglepődve nézett Áron bácsi reám. Láttam, hogy nem ajánlja nekem a papi pályát. Gondoltam, egy nagyprépost éppen eléggé kútfő ilyen dologban: s hallgattam. Közben eszembe jutott, hogy talán ő is úgy riadhat a bűntől, mint én a vértől. Továbbléptem tehát a lélek harcmezejéről, ahol katonáskodni akarék vala; majd kellő megfontoltsággal azt mondtam, hogy immár nincsen más pálya hátra, csak a jogi.

– Ügyvéd akarsz lenni? – kérdezte lefelé pillantva a nagy pap.

– Nem, mert bíró – feleltem.

S úgy éreztem, lelkemben mélyen megremegve, hogy a reánk szakadt igazságtalanságban még az orvosnál is szebb hivatás bírónak lenni. Áron bácsi bólintott, hogy a szándékom helyes, s a bírói pályában meg is állapodtunk. Októberben fel is mentem Kolozsvárra s beiratkoztam jogásznak. Még akkor, 1920-ban, magyar tanárok magyarul tartottak előadásokat, de a következő esztendőben románra fordult a nyelv is az egyetemen. Rá kellett volna adnom a fejemet, hogy megtanuljak románul, de ebben a kérdésben szavakkal ki nem fejezhető furcsa idegenkedéssel küszködtem. Sok tusakodás után úgy határoztam magamban, hogy valami más úton leszek majd bíró, ha eljön az ideje: most azonban kivonulok a román nyelvű egyetemről, s beiratkozom a helybeli kereskedelmi akadémiára. Nagy aggodalmak és tornyos felhők alatt megírtam ezt Áron bácsinak, és nyugtalankodva vártam a választ. Néhány nap múlva megérkezett a döntés, amely így szólt:

– Ezt az egyet még nem bánom, de tovább ne hátrálj.

Nehezen is hátrálhattam volna tovább, hiszen abban a percben, amikor a kereskedelmi tudományokra adtam magam, már a sarok mélyén voltam, egészen a fal mellett. Sejtelmesen, mintha félhomályban lettem volna, borongásaim közben is éreztem ezt, de a valóságra csak akkor eszméltem igazán, amikor az akadémia épületében a folyosón szembejött velem egy úr. Az arca és a mozgása rettentően ismerős volt nekem. Úgy tetszett hirtelen, mintha hosszú-hosszú időn keresztül álmaimban ezzel az úrral viaskodtam volna, mindannyiszor verejtékbe borulva. Aztán a következő pillanatban rémülten fedeztem fel, hogy ez senki más, mint az a számtantanár, aki az udvarhelyi gimnáziumban hét évig tanított.

– Jó napot kívánok, tanár úr! – álltam meg előtte.

Megsajnáltam szegényt, mert rögtön megismert.

– Hát maga mit keres itt? – kérdezte.

– Beiratkoztam az akadémiára – mondtam.

Jóságosan elmosolyodott, és azt felelte:

– Folytatni fogjuk, ahol oly szívesen abbahagytuk.

És folytattuk csakugyan: én olyan kereskedelmi erőfeszítéssel, amilyen éppen lehetséges volt: ő pedig örökre lekötelező figyelemmel irántam. De a jót, amit felőle mondhatok, a legszívesebb emlékezéssel mondhatom a többi tanárokra is. A pályatársakra hasonló melegséggel gondolok vissza: különösképpen pedig azokra a barátokra, akikkel nemcsak az akadémián küzdöttem együtt a józan tudományért, hanem akikkel közös szobában is laktam. Emlékezetemben sok kedves emlék csillogó oszlopa tartja a szobát, mely a Szent József Finevelő épületében volt, s amelynek falai oly sok tervezgetést, eszmecserét és vitát hallottak, s láttak csínytevést! Heten laktunk abban a szobában, minek a száma nyolcas volt: Háromszékről ketten, Nagyenyedről ketten, Tordáról egy, Lugosról egy, s én udvarhelyszéki. Alig volt a hét között olyan, kit az Isten valóban az akadémiára teremtett, sőt a tordai és a lugosi egyenesen más szellemi tájak felé röpdösött az olajággal.

Ezen bimbózott az én sorsom, ezen az olajágon, mellyel az Ígéret földjét oly kitartóan kereste két barátom!

Mert „író” volt az, mind a kettő.

Egyik a tordai újságnak hangzatos tudósításokat írt, amelyek Tordán meg is jelentek. Ezek az újságok, a barátunk írására kiterítve, ott feküdtek a szoba asztalán, hogy a szerző számára őrizzék a tiszteletet és a tekintélyt. A másik fiú, a lugosi, nagyobb volt még a tordainál is, mert ő naponként az orrunk alá dugott egy kolozsvári krajcáros újságot, melyben az írásai kinyomtatva feszültek. Ő már nemcsak lopásokról, kémények kigyulladásáról és a Fellegvár megcsuszamlásáról írt az újságban, hanem „hírfejet” is szorított ki néha, sőt nagy ritkán a véleményét is kinyomtatták. Nagy dolog volt ez, hiszen mindnyájan tele voltunk tüzes véleménnyel, mit a négy fal között izzásig gomolygattunk, miközben lugosi barátunk a világba bocsáthatta a magáét.

Jó barátok s igen rendes emberek voltak ők mind a ketten, de a szellemi rangsor valahogy mégis úgy alakult ki közöttünk, mintha a tordai és a lugosi dicsőbb lett volna a többinél. Ha a szobába bejöttek vagy kimentek abból, már azon is látszott, hogy az ő írásaik a lapokban megjelennek. Valahogy másképpen fésülték még a hajukat is, s másképpen vettek könyvet a kezükbe. Ha valamiről eszmecsere vagy éppen vita fejlődött közöttünk, úgy viselkedtek, mintha ők ketten külön ülnének egy magasabb ágon, s ami leginkább igaztalan volt s már-már tűrhetetlen: mindig azon a címen döntötték saját javukra a vitát, hogy őket a közvélemény is elismerte már.

Szellemi zsarnokság alatt éltünk, az az igazság.

Néha úgy éreztem, hogy föl kellene lázadni. De hogy miképpen, arról halovány sejtelmem sem volt. Nem is gondolkoztam a módon, sőt még odáig sem jutottam, hogy „jobbágy” társaimmal erről beszéljek.

Eszembe sem jutott, hogy írással kéne ledönteni őket a trónról.

Múlt az idő: s mint a nép, húztam az igát.

Aztán az egyik napon, amikor már jól benne voltunk a tavaszban, váratlan dolog történt. Ebéd után ugyanis, mit a Finevelőben szoktunk volt elfogyasztani, a honos rend szerint mind a heten felvonultunk a szobába, hogy a délutáni tervéhez ki-ki felkészüljön. Ahogy ott vidáman kezdtünk volna tollászkodni a szép tavaszi napon, a lugosi fiú egyszerre azt mondta:

– Figyelem, népség-katonaság!

Lassan és hatást csigázva, mint egy mutatványos, valami újságot húzott elő a zsebéből: aztán az újságot kinyitotta az utolsó előtti oldalára, szép laposan letette az asztalra, majd a tenyerével ráütött, és így szólt:

– Ezt megpályázzuk és megnyerjük!

Mind odamentünk, hogy mi a csoda van abban az újságban, s hát valami novellapályázatot hirdettek benne. A lugosi barátunk fel is olvasta az egészet, s utána újból kijelentette:

– Megpályázom!

– Én is meg! – mondta a tordai.

Nagy csend következett utána. Ők ketten egymás mellett álltak az újság előtt, mely igen tekintélyes és színvonalas kolozsvári lap volt. Mi lassan elsomfordáltunk az asztal mellől, mintha a szent tűznél nem lett volna jogunk melegedni. Egyik a cipőjét kezdte törölni, másik a nyakkendőjét igazította, s a harmadik az állát simogatta. Én leültem az ágyam szélére, és onnét néztem, hogy a két zsarnok még mindig ott áll az újság előtt, és némán uralkodik a megbomlott táborban.

– Más senki?! – kérdezte a lugosi.

A tordai fodrosan nevetett, mintha hullámokkal akart volna minket elborítani.

Abban a percben, ahogy ott ültem az ágy szélén, felemeltem a fejemet, s azt találtam mondani:

– Én is írok egyet.

A lugosi felém tekintett:

– Te?!

– Én.

– Novellát?

– Azt.

Látták, hogy nem tréfa, amit mondok, mert az ágyról is felálltam, s még egyszer megnéztem a pályázatot, ami titkos volt. Én azonban hamarosan sajnálkozni kezdtem, hogy ilyen meggondolatlanságot ejtettem ki a számon. Mert attól a perctől kezdve nyugtom egy szikra sem volt. Égett bennem a szó, amivel hirtelen elköteleztem magamat: s néha nagyokat lobbant, úgy rémített. Ha már kimondtam, meghátrálni nem lehetett: de novellát írni is rettenetes gondolat volt! Álmomban sem vágytam soha arra, hogy effélét cselekedjem: s még egy árva gondolatom sem volt arra, hogy ezt miképpen kell cselekedni. Az órák alatt úgy merengtem az akadémián, mint egy reménytelen szerelmes. Az utcákon borongva jártam, álmaimból felriadtam, a magányos helyeket s különösen a temetőt megszerettem.

De miről írjak novellát, s hogyan?!

Kértem az Istent, hogy most az egyszer könyörüljön meg rajtam.

Elmentem az Egyetemi Könyvtárba, hátha ott, a csend és a szellem igézetében, valami megcsillanna előttem. Töprengve ültem a helyemen, s elgondoltam egész sorsomat. Láttam magam előtt a szülői házat, anyám szenvedő s mégis derűs arcát, az apám komoly és értelemben díszes arcát: a testvéreimet és a számos rokont, a szomszédokat s a falut.

Keserű sors!

El lehet ezt viselni?!

Írni kezdtem a novellát, másnap borítékba tettem, és elküldtem a pályázatra. De nem voltam már olyan vidám, mint azelőtt: sem olyan könnyű s gondtalan. Még egy héttel azelőtt az enyém volt az egész világ, korlát nélkül és szabadon. Most azonban, ahogy megkóstoltam az írást, furcsa és titokzatos rabságba estem. Remegő és fénylő fonalak kötöttek oda a sorshoz, mely a néppel közös volt.

Elvesztettem a szabadságomat, hogy megnyerjem azt.

Már természetesnek találtam, hogy néhány hét múlva az újságban megjelent a novellám, s hogy Szász Tamás, a pogány bennem is elpusztított egy régi világot. S természetesnek azt is, hogy a lugosi és a tordai fiú lemaradásával a nyolcas táborban most már én legyek a zsarnok.

Pontosan akkor, amikor magamnak szolgája lettem.

 

 

A hivatkozás helye

Emlékezés. Az 1942-ben megjelent Összes novellák előszava (Révai-kiadás, Budapest). Keltezése: Kolozsvárott, 1942. húsvét. Újraközölve: Híd 1942. május 12. 32. évf. 19. sz. 12–14; Irodalmi Újság 1954. június 12. 13. sz. 2. és Jégtörő gondolatok II. kötet (197–205) – ugyancsak Kolozsvárott, 1942. húsvét keltezéssel.

 

 

 

Az én oldalam*

 

Ég és föld között

Velem csak meghitt társaságban és nagyon ritkán szokott megtörténni, hogy magamról és az életemről beszéljek valamit. A kolozsvári Művészeti Hetek első napjaiban sok kedves ismerőssel találkoztam, akikkel órákat tölthettem bensőséges együttlétben. Lelkileg így vált nemcsak lehetővé, hanem természetessé is, hogy a közvetlenség igényével néhány kis képecskét az életemből megrajzoljak.

Olyan családból származom, melynek a sorsa a székelység sorsával mindig azonos volt. A szálláshelyünk örökké Udvarhelyszék volt, ott lakott a törzs, melynek tagjai gazdálkodtak. Szokás volt azonban a családban, hogy időről időre egy-egy fiút magosabb iskolába küldtek. Ezek a tanult fiak általában Isten és a művészetek felé vonzódtak. Volt egy, aki színész lett, még a magyar színészet hőskorában. Róla mesélték diákkoromban otthon, bizonyára elrettentő példa gyanánt, hogy a fiatal színésszel micsoda dolgot vitt végbe az édesapja. Történt ugyanis, hogy a kóbor fiú meg akarta látogatni a szüleit és a szülői házat, s ezt a szándékát meg is írta haza. Péter bácsi, aki tekintélyes gazda volt, hallani sem akart arról, hogy a fia „komédiás” gyanánt otthon megjelenjék. Addig könyörögtek mégis az öregnek, amíg valahogy beleegyezett. De amikor boldogan megérkezett a fiú s az udvarra belépett otthon, különös meglepetés várta. A ház és a csűr között ugyanis óriási kötél volt a magosba kifeszítve: Péter bácsi pedig felszólította a fiút, hogy mielőtt belépne a szülői házba, azon a kötélen menjen végig.

Ha jelképesen vesszük a dolgot, igaza volt neki, mert a művész útja ég és föld között vezet, egyenes úton.

 

Apám, anyám és én

Az én apám nemcsak vérben, hanem lelkileg is rokona volt a Péter bácsinak. Kék szemű, hallgatag férfi volt; magában forrongó és a sorsával elégedetlen. A derű és a képzelet az anyám kincse volt, kinek tatáros barna arca ma is a legnagyobb áldás a számtalan unoka között. Tizenegy gyermeke született, kik között én a harmadik voltam. Az övé volt a vágy és a gondolat, hogy én „magasabb” iskolába kerüljek. Amikor eljött az idő, nagy ünnepélyességgel bé is vittek az udvarhelyi gimnáziumba. Boldog voltam, mint a madár, hiszen a gimnázium azt jelentette nekem, hogy az erős falusi munkának vége van. Úgy gondoltam, hogy tanulni sem kell, csak járni az iskolába, mint otthon az elemibe, ahol a könyv csak ürügyül szolgált. Egy fél esztendő múlva a veszedelem azonban a fejemre gyűlt, mert a számtanból megróttak. A nagy szégyen mellett apám az én számomra is kifeszítette ég és föld között a kötelet: vagy végigmegyek rajta, vagy otthon maradok a sikertelen esztendő után. Tudtam, hogy mit jelentene az otthon maradás: nehéz munkát és azt a békétlen sorsot, amellyel apám egy életen át küszködött. Inkább a mutatványt választottam tehát s kegyetlen tanulással úgy bégyakoroltam ebben magamat, hogy a negyedik gimnáziumi esztendőben már béhunyt szemmel is tudtam járni ég és föld között.

 

A Piave partján

Húszéves voltam, amikor a harctérre kerültem. Egy nyári hajnalon ott álltunk a Piave partján, szemben a Montellóval. Álltunk? Miképpen állhattunk volna abban a pokoli tűzben! Lapultunk a sziklák oldalában és bokrok alatt s arra gondoltunk, hogy vajon holnap megvirrad-e a nap. Félig álom és félig halál volt az óra, amelyben átkeltünk a folyón. Aztán fölmásztunk a hegyen és előreindultunk a bokros földön, hogy derékig ért legtöbb helyen a fű. A zápor is megeredt, a füvet befelé fordították a gránátok s a hátunk mögött megáradt a víz. Úgy tetszett, mintha az isten tenyeréből átestünk volna az ördög tenyerébe. De abban legalább lyukat fúrtunk magunknak s egy hétig sorsunkat ott táplálta a Gondviselés. A századból csak tizenheten éltünk meg ezen a táplálékon. Hol és miben rejlett az ítélet, hogy emez megmaradjon s amaz eltűnjék a halálban örökre!

A legnagyobb egyenlőség abban rejlik, hogy ezt nem tudja senki.

 

Újra otthon

Másfél esztendő sem telt el, amikor ott ültem egy falusi kocsmában, otthon a szülőfalumban. Velem szemben egy búzaszínű fiatalember ült, akivel együtt jártam a gimnáziumba. Rég nem találkoztunk. Én a közösöknél voltam katona, ő a honvédeknél. Sorsunk, amely kettőbe tört és a szülőföld, amely zuhanóban volt éppen: ezen az őszi napon ismét összehozott. A kocsmáros rokona volt a barátomnak: ünnepi és csendes szobát adott nekünk, melyben búsulni háborítás nélkül lehet. Ültünk egymással szemben, megtámasztott fejjel és a szemünkben tömött volt a szomorúság. Előttünk két pohár az asztalon s egy üveg bor, mely rettenetesen savanyú volt. Egyre-másra megingott a fejünk, mintha siralomházban lettünk volna. S utána mindig lehajtottunk ecet helyett egy pohár bort. Egy óra múlva asztalra borulva sírtunk mind a ketten. A nap akkor volt éppen nyugovóban s bésütött az ablakon. Ahogy fejünket még jobban az asztalra nyomta, nekem az jutott eszembe, hogy mily nyomorultak vagyunk mi, emberek! Mert íme, az őszi levelek színesek most is, a levegő langyos és zamatos, és a nap változatlan.

Majdnem megértettem akkor, hogy az Isten tényleg örökkévaló.

 

Így lettem író

Nemcsak örökkévaló, hanem az ő játéka, amit velünk játszik, szerfölött titokzatos. Ilyen titokzatos játék volt talán az is, ami négy esztendő múlva Kolozsváron történt velem. Szegényes és egyszerű volt a színpad, amilyen egy főiskolai internátus szobája lehet. A szerep azonban, melyet nekem valami rejtélyes parancsból játszanom kellett, valósággal sorsomat nyitotta ki, mint ahogy hirtelen lebbenő szél elfújja csillag elől a gyanútlan felhőt.

Heten laktunk a szobában, mind az egyetemet kínoztuk. A hét közül kettő írással is foglalkozott. Afféle büszke és kezdő írók voltak, akik néha színesítik s néha rontják a lapokat. Nagyobbnál nagyobb babérokra vágyakoztak ők ketten: így csalta őket a becsvágy abba a veszedelembe, hogy egy novellapályázatra novellát írjanak. Ezt a hősi elhatározást nemcsak bejelentették nekünk, annak a többi ötnek, hanem kérkedtek is előttünk, hogy bezzeg mi nem tudunk novellát írni! Úgy felbosszankodtam ezen, hogy azt találtam mondani: írok én is! Szavamat álltam, mert „legénykedésből” csakugyan megírtam az első novellát, amely az újságban meg is jelent.

Így lettem író, bár soha nem vágyakoztam azzá lenni.

 

Egy jó tanács

Szótartó embernek nem ajánlom, hogy indulat közben beszéljen vagy legénykedésből mondjon valamit. Tanuljon az én esetemből, ki a szellemeket egyetlen indulatos szóval magamra szabadítottam, hogy aztán húsz esztendőn keresztül írassanak velem. Ha azonban mindenkinek sorsa, hogy az életben valamit szolgáljon és valakinek engedelmeskedjék: akkor talán mégis emberibb a szellem igája alatt élni, mint más kötelékben. Igaz, hogy nehezebb is. Kevesen bírják hosszú ideig, s halálig csak az igaziak.

De azután már könnyű az ilyeneknek.

 

 

A hivatkozás helye

Az én oldalam. Film-Színház-Irodalom 1942. máj. 29.–jún. 4. 5. évf. 11. Újraközölve: Aranyos tekergők (137–141).

 

 

 

Igény és hűség*

Kedves Barátom! – Még a vándorral is megtörténik néha, hogy valahol megmelegszik. Így melegedtem meg én is a nehéz időkben Kolozsvárott. Ha nem tudnám, el sem hinném, hogy már tizenhat esztendeje lakom ebben a városban. Kétségtelen, hogy míves és lelkes város ez; s benne a lélek és a test összhangzatos. Gondolom, mégsem ezért estem kedves rabságba, hanem inkább a közös sors kötött össze véle a román uralom idején. Nekem, mint a figyelő póknak, e közös sors alatt két fonalam volt, mely Kolozsvárból kivezetett. Az egyik aranyszál volt, amelyen hazajárogattam kelet felé; a másik pedig a nemzeti sors el nem szakítható fonala, amelyen néha elmehettem nyugat felé:  a pókok legfőbb szállására, Budapestre.

Ez a legfőbb szállás a változás óta már nem vonz annyira, mint azelőtt. Ha jól meggondolja az ember, ez természetes is, hiszen Kolozsvár és Budapest között, hála istennek, már nincsen olyan nagy különbség, mint a megelőző két évtized alatt. A szellem ugyan, holmi csekély és kedves indulata jeléül, még pezsegve gyöngyözik, ha összeér a Királyhágó táján, de a társadalmi magatartás még nem üti egymást. Anyanyelvünket és a nézeteinket is hangoztathatjuk már annyira, hogy ahogy a pestiek teszik.

Így történt, hogy egy fél évig nem jártam Pesten.

A júniusi könyvnapok alkalmával azonban mégis rászántam magamat. A város gyönyörű volt; s az emberek komolyabbak és fegyelmezettebbek, mint máskor. De a legnagyobb ajándékot mégis abban az érzésben kaptam, hogy a szellem, mely igényt és magyart kíván, s amely ezelőtt tíz-tizenöt esztendővel még majdnem gúny tárgya volt Budapesten: ma komolyan vett újulás, sőt erő! Ennek az érzésnek a rózsabokrában ott találtam a magyar irodalmat. A vidék előretört; a magyar tájak szellemvizei kezdenek egybeömleni, hogy egységet, igényt és megújulást hirdessenek.

A nemzet felé ez volt a könyvnapok igazi intelme.

Szerettem volna közelről látni, hogy ebben az intelemben miképpen rezegnek a fülek és a szívek. De nem maradhattam, mert Kolozsvárott olyan irodalmi esemény készült, amelyen ott akartam lenni. Az illendőség és a bajtársi érzés egyaránt ezt kívánta tőlem; s a kívánalmat érdekessé tette az a gondolat, hogy talán Kolozsvárott is felhangzik valami olyan intelem, mely fület és szívet rezzenteni tud.

 

Az irodalmi estélyt, amelyről beszélek, az Országos Művészeti és Irodalmi Tanács is eseménynek szánta, hiszen a kolozsvári Művészi Heteket ezzel az irodalmi estéllyel óhajtotta színesen és igényesen bezárni. A várakozás tehát, mellyel a helyemre ültem, színeiben és vonalában hasonlított a szivárványhoz: egyik végével a hivatalos kútfőre borult, a másikkal pedig a szereplők és az elhangzó művek háta mögé ereszkedett le. Így ölelte egybe mindazt, ami a vélemény és az emlékezet számára lényegesnek tetszett.

Változatosabb időjárást, mint ami e szivárvány alatt volt, ritkán lehetett látni. Ha néhány szóval emlékezem most erre az időjárásra, annak nem a sajnálkozás vagy a dicséret a célja, hanem egyszerűen törekvés arra, hogy a meglévő eredmények megbecsülésben részesüljenek, s hogy a forma dolgában is igényt támasszunk. Ilyen szellemi indulattal emlékeztetem a hivatalos kútfőt és az írókat arra a figyelmeztetésre, amely a Bánffy Miklós bevezetőjének lényege volt: egy idő óta azt a természeti jelenséget tapasztaljuk, hogy a termékeny esők a nép fölött borongó felhőkből szoktak jönni. Ez után a kalendáriumi megállapítás után, mely közvetlen tapasztalatokon nyugszik, hirtelen változással szokványos bárányfelhők jelentek meg a szivárvány alatt. A régi és joviális irodalomszemlélet fodrozta oda nekünk ezeket a bárányfelhőket, a rövid szélcsend alatt, amelyből olyan sok van még az irodalom hivatalos helyein. S ami már ily változatosan kezdődött, a szeszély játékával folyt tovább. Énekszó és zene alatt emlékeinken andalogtunk; s amikor láttuk, hogy a szavalók jó része könyvből olvassa a verset, a biztonság érzése fogott el minket is. A költő is könyvből, de legalább kedvesen játszott a fiával; a művész mesterséges fénnyel biztatta az olvasót; a kedvelt és szellemes író egyedül ugrott be a kis magyar kalandba; az európait szorongó szeretettel néztük, mialatt katonás arcával Dél-Erdély felé fordult; s amikor dohogott és mintának néhányat villámlott is a puszták szelleme, akkor már viharra gondolva meghúzódtunk; a vihar elmaradt ugyan, de már nem értük utol a népszerű írónőt, aki egyedül volt kénytelen a tiszai áradással valahogy megküzdeni.

Az időjárással, mit természeti erők kormányoznak, nem dacol a gyakorlati ember, hanem alkalmazkodik hozzá. A tapasztalat erre tanította, és okosan ezt cselekszi. Nemcsak a földnek, hanem a szellemnek is van ege, melyen csillagok ragyognak, s amely alatt változatos élet folyik. Ezt a változatos életet is olyan erők táplálják és irányítják, amelyeket a szellem világában szintén természeti erőknek kell neveznünk. Itt azonban, a szellemi időjárás világában, a gyakorlati emberek nem alkalmazkodnak, hanem dacolnak. Hivatalt és hivatást összerázva néha már a természeti erők szerepét játsszák, és kedvelik a költőt s írót, akiből nekik sikerül gyakorlati és alkalmazkodó embert nevelni.

Ezt gondoltam magamban, amikor az estély után eltűnt a szivárvány.

Az okos és figyelmes véletlen úgy rendezte, hogy az éjszaka óráiban együtt lehettem az írókkal. Majdnem kimerítő számban ott voltak, akik az estélyen szerepeltek. Mintha az ördög kerített volna össze minket, hogy talán dicsérjük, ami a rendezésben és a műsorban rossz volt; és szidjuk, ami jó. De mielőtt az ördög szívünket meggyőzhette volna, és használhatta volna a szánkat, az együttlét oly tisztává és bizalmassá vált, hogy akiket az ördög kerített egybe, azokat már néhány óráig az angyal tartotta össze. Békés angyal volt ez, de nem fegyvertelen. Lelkünk színházában ő húzta félre a függönyt, hogy lássuk tisztán és együtt a színt, amelyre gondolataink és érzéseink éppen fellépni készültek. A nemzet otthona volt ez a szín, életünk és örök álmunk hajléka, melynek berendezése bizony nem volt mindenben megnyugtató, s amelyben a képek sem voltak érdemük szerint elhelyezve.

E felejthetetlen együttlét alatt kevesebbet beszéltem, mint amennyit szerettem volna; de talán többet megéreztem, semhogy hallgathatnék róla. Bajtársak és szövetségesek voltunk valahányan, akár egy műnek változatos szereplői, akiket azonban végzetesen együtt tart forma és tartalom egyaránt. Ilyenkor csak villanások a szavak: nem a lényeget fejezik ki, hanem a beszélgetést villanó fényekkel szórják tele, amelyeken keresztül a lélek egy-egy pillanatra a lényeg felé tekinthet. Mi lehetett volna és mi lehet más a lényeg, mint a magyarság sorsa! Amit ebből a sorsból egy-egy villanás alatt a jövőben nyílni láttunk, az bizakodással töltött el és felelősségre intett. Hagyomány, történelmi erő és nemzeti szellem: mindez szebb jövőt és nagy szerepet ígér a nemzetnek. De kard és toll, ez a kettő végzetes hibát e sorsfordulón nem követhet el!

A toll számára mi hát a helyes út, mely egyben parancs is?

Ez volt a nagy kérdés, melyet keresett a szó, az aggodalom és az idegszál. Mennyit takarhat el a tollból a nemzeti fegyelem, hogy az író ne legyen hűtlen? Ezt politika vagy külső erő nem szabhatja meg; s ha megszabná mégis, akkor elrothad a toll letakart része. Igazi író magában hordozza a szellemet és a hazát; csak ez a kettő parancsolhat, a belső szentélyéből.

Azoknak kell tehát egy táborba gyűlniök, akik a szellemet és a hazát magukban hordozzák.

Készüljünk erre, és gondolkozzunk rajta.

 

Mintha nem a nyilvánosságnak, hanem magamnak írnám; olyan vigyázattal és helyesen szeretném összefoglalni mindazt, amit a megelőzőkhöz hozzáfűzni szeretnék. Írásom első szakaszában azt mondtam, hogy az idéni könyvnapok országos intelme szerint a magyar irodalomban a vidék előretört. A vidék most nem jelző, ebben a használatban; nem az a szerencsétlen fogalom, melyet a főváros, helyzeti és formai előnyében, már oly nagyon megszokott; nem is a központosító politika hallgatag gyarmata. Hanem táj, mely szellemében és öntudatában fölkelt, hogy a többi tájakkal együtt országot alkosson. Nemcsak színt, beszédet és vasárnapi embereket hoztak ezek a tájak a mai magyar irodalomba, mint a népiesség lakodalmi világában, hanem hozták a jóvátételre szóló figyelmeztetést és a nemzetépítés új követelményeit.

Az elgondolás és a rendezés, mely az említett irodalmi estély dolgában megmutatkozott, világosan beszélt arról, hogy a „hivatal” szellemről és irodalomról miképpen vélekedik. Ez a vélekedés nem fér össze azoknak a véleményével, akik a mai magyar irodalmat tartalomban és színvonalban jelentik. Szokták emlegetni, mint állítólag örök jelenséget, hogy akik az eszményt hordozzák, azok megértés nélkül messze elöl járnak; s hogy akik gyakorlatba ültetik a szellemet, azok szabályszerűen óvakodnak mindentől, ami forró. Ez inkább bölcsnek tűnik, mint igaznak. S ha a mai magyar irodalommal hozzuk kapcsolatba, akkor még bölcsnek sem tűnik, hanem az író részéről ábrándos vigasztalódásnak hangzik, a hivatal részéről pedig szellemi kényelmet sejtet. A magyar irodalom ma nem izzik forradalmi tűzben, hanem tárgyilagosan és fegyelmezetten a szellemi nemzetet építi. Akik csinálják, nem lobognak olyan messze elöl, hogy a hivatalokból ne lehetne őket megérteni. Egy olyan magyar világot hordtunk betűkből össze, amely a korban és a lelkekben már él. Újnak csak azért tűnik, mert a társadalomban még nem vált szervezetté, s így a nemzet megújult képe nem nőhetett föléje.

Nem az írók járnak messze elöl, hanem a nemzetnek egy kicsiny rétege, hivatali szobákban, megszokott előjogokban és címekben ülve: az maradt el messzire hátul. Igaz, hogy rendszert jelent még ez a kicsiny réteg, de a nemzet szellemében és a társadalom testében a döntés már megtörtént.

A magyar irodalomnak, mely a szellemet és a hazát csakugyan magában hordozza, nem lehet dolga az, hogy az elmaradott réteget megértse és támogassa. A nemzeti fegyelem, a magyarság és Európa mai harcában befelé türelmet és építő munkát kíván mindenkitől, kifelé pedig öntudatos egységet és a hivatás hősiességét. A szellemnek, mely az új magyar irodalmat megteremtette, ezenfelül még őrködnie is kell a kép fölött, melyet nemzetről és társadalomról magának festett. Ez a kép az évezredes szolgálat után végre a jutalomban is a magyar népet állítja a nemzet középpontjába. Eszmében és gyakorlatban ugyanaz tehát a parancs: hűség a néphez.

 

 

A hivatkozás helye

Igény és hűség. Magyar Csillag 1942. aug. 8. 2. évf. 61–64. – Levél Erdélyből címmel. Újraközölve: Virrasztás (432–438) – Kolozsvár 1942. július 15. keltezéssel; Jégtörő gondolatok II. kötet (210–215) – ugyancsak Kolozsvár, 1942. július 15. keltezéssel.

 

 

 

Móricz Zsigmondról*

Azt mondják, meghalt.

Aki embert életemben ismertem, azok meghalni mind alkalmasabbnak tűntek előttem, mint ő. Nincsen ráció a világban, vagy mi vagyunk kezdetlegesek arra, hogy tudjunk és ítéljünk.

Csakugyan meghalt volna?!

Egy ilyen ember halála szenvedés lehet magának a világnak is, hiszen erőszakosan kiszakad belőle valami, ami szervesen tartozik hozzá. Nemcsak testileg, hanem lelkileg is! Nem volt tünemény, sem ember gyanánt, sem szellemében, inkább törvényes és szükséges része a világnak, mely az ég és a föld egységében uralkodik. Ő nem az égi tájakon volt látható, mint a felhő; hanem a földi részen, mint a folyó. Emberben valóságos Tisza volt, olyan nagy és igazán magyar folyó. Törvénye is azonos volt a nagy folyó törvényével: tudott megállás nélkül mindig hömpölyögni, erejében derűt és fényt ajándékozni a tájnak; de tudott megáradva zúgni is, áttörve gátakat!

Ha meghalt, tengerbe folyt.

Az egyetlen tengerbe, amelyen mi, magyarok a jobb jövő felé hajózhatunk.

 

 

A hivatkozás helye

Móricz Zsigmondról. Híd 1942. okt. 1. 3. évf. 29. sz. 11. Magyar írók Móricz Zsigmondról átfogó cím alatt. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (216).

 

 

 

Vélemény háború idején*

Minél több beszédes ember van egy társaságban, annál inkább illedelem dolga hallgatni. Valami ilyenfélét gondoltam a tegnap. Sőt úgy hittem, hogy számomra a mai nap is ilyen tanulságos, tapasztalat- és értelemgyarapító hallgatásban fog elmúlni. Reggel azonban már a „kötelesség” szavával kellett vesződnöm, ami nem is csoda, hiszen a kitüntető, sőt páratlan figyelem nem azért hívott ide minket, hogy hallgassunk. Igaza volt a „kötelesség” szavának, hiszen ha nem vettem volna őt komolyan, a mai nap élménye úgyis kiugratott volna a hallgatás jótékony és védelmező bokrából.

Ilyenformán most már nemcsak kötelességről, hanem emberi és magyar élményről lévén szó, a mondanivalómnak is ehhez simuló formát kellett keresem. Ez a forma nem lehet más, mint a legszemélyesebb önvallomás. A kötelesség megengedett volna fejtegetést vagy gyakorlati észrevételeket, mely utóbbiaknak még tegnap igen nagy jelentőséget tulajdonítottam. Az élmény azonban, mely erős és bensőséges, azt a meggyőződést teremtette meg bennem, hogy a mai körülmények között, a magyarság mostani és eljövendő történelmi küzdelmében, az egyetlen biztosnak tetsző gyakorlati tény a becsületes és bátor magyar férfiú.

Úgy gondolom hát, hogy ebben a néhány perces önvallomásban erkölcsileg is kötelező számomra becsületesen szembenézni az együttesen felvetett kérdéssel; s kötelező, hogy amit látok, azt ízléssel bár, de nyíltan kell megmondanom.

Mindenekelőtt szeretnék hangot adni annak a reménynek, hogy valamikor, majd a felépítendő új magyar életben, a kard és a toll, a politikai hatalom és a szellem találkozása nem kivételes lesz, hanem természetes. Természetes és nem egyes kimagasló személyiségek kivételes kezdeményezése, mint ez a mostani.

Szeretném még azt is kérni, hogy további vázlatszerű mondanivalómat az elképzelésnek és a fegyelemnek két egészen különböző kertjében helyezzem el. Az egyik kertben álljon az, ami ennek a mostani fegyveres küzdelemnek a végéig él és virul; a másik helyen pedig várjanak készen azok a gondolatok, amelyek nemcsak szükségesek, hanem törvényerejűek ahhoz, hogy új magyar életet teremteni valóban lehetséges legyen.

A magyar író, a két háború között és a mai háború eddigi ideje alatt, fegyelmezetten állt és dolgozott. Ennek a fegyelemnek, melyet a nemzeti lelkiismeret parancsolt ránk, én magam is számtalan gátlását, sőt bénítását éreztem. Szabadság, egyéni vélemény, mellőzés és méltatlan támadás: lépten-nyomon érték a magyar írót. De az írók, s főleg a legjobbak, némán hallgattak. Ebben a hallgatásban egyedül a magyar testvériség gondolata és a magyar lét parancsa uralkodott. Néha nehéz volt hallgatni, de aki megtette, benső elégtételt és külső igazolást kapott ma is, mégpedig abban a magyar írói eszményben, melyet a vezérkar főnöke előttünk kirajzolt. Ő biztos lehet: nekünk is az a magyar író az eszményképünk, aki építve alkot egyfelől, míg másfelől nemzetével él vagy bukik, nem lévén számára emberi élet csak ebben a hazában.

Engedje meg azonban nekünk a hatalom, legyen az katonai vagy politikai, hogy miközben természetszerűleg népünk sorsához kötjük magunkat, őrködjünk az élet és az irodalom színvonala fölött és őrködjünk a magyar ember emberies élete fölött is.

Ezzel jeleztem is mindazt, amit a háború végéig tenni tudunk és tenni kötelességünknek tartjuk. Nem volna azonban becsületes dolog elhallgatni azt a meggyőződést, hogy a fegyveres küzdelem után a magyar író nemcsak régi magyar határokat és megmentett magyar népet szeretne látni, hanem olyan országot, mely nemcsak édes, hanem emberi és igazságos hazája is a magyar népnek. Újra kell teremteni a nemzet fogalmát, hogy annak végre címere legyen az új történelmi osztály: a magyar nép. Az államiság eszméjét a törzsökös magyarságra kell építeni; nem pedig szétszórni gondot, erőt, szellemet és pénzt abból a célból, hogy a kisebbségek jók és elégedettek legyenek. Új kormányzati formát kell kialakítani, mely alulról épül fel, de legfelül erős kézben nyugszik. A nép sorsát hordozó és vállaló értelmiség kell, testvéri érzületű középosztály és öntudatos, egészséges nép.

Igazság és anyagi és a szellemi javak elosztásában, és főleg hogy az ország földje valóban azé a magyarságé legyen, amelynek számára szintén nincs és nem lehet máshol e világon hely.

Először kívül, azután belül kell megvívni a harcot. Azt hiszem, mind a két küzdelem a magyar katona kezében van. De lenne bár e kettős harc bárkinek becsületes, magyar kezében, a magyar író helye annak az oldalán van: még akkor is, ha e harc közben oda kell adni az életét.

Hős dolog ez? Nem! Csak egyszerűen bölcs, hiszen ha már egyszer úgyis meg kell halni, akkor legalább haljunk meg becsületesen.

 

 

A hivatkozás helye

Vélemény háború idején. Közölve: Virrasztás (255–258). Alcíme: Elhangzott a háromnapos írói megbeszélések keretében. Keltezése: Lillafüred, 1942. november 22.

 

 

 

Divatos népiség*

Ha szabad volna két szót a múltról szólani, úgy kezdeném ezt az írást is, mint ezelőtt tíz esztendővel az egyik regényemet. Vagyis ilyenformán: attól kezdve, hogy a „románok kézhez vettek volt minket”, az Erdélyben maradt magyar író gyakran állott a közönség elé, hogy tanítva szórakoztassa őt, vagy hogy gondolatait és hitét megossza véle. Hirtelen nem tudom: sajnálatos tünet-e vagy éppen örvendetes, hogy a hazatérés óta nemigen lehet erdélyi írót látni a dobogón. Két esztendő óta velem is először történik most, hogy a nyilvánosság előtt egy fontos kérdésről hangosan gondolkozom. Szívesen teszem ezen a megtisztelő és tudós helyen, ahol valamikor a római jogra engem próbáltak tanítani mások. Szívesen teszem, de azt is be kell vallanom, hogy a bölcsesség játszi és tarka pillangói folyton a hallgatás mezejére akartak csalni, miközben ennek az előadásnak a tervével és az anyagával foglalkoztam. Ez érthető is, mert az író általában értelmesebb lény, mint ahogy gazdag családoknál és hivatalos helyeken azt gondolni szokták. Ilyenformán tudja tehát, hogy hangzatos kérdésekről okosnak tetsző módon beszélni, az nem az ő feladata, hanem tiszteletre méltó uraké. Másrészt érzékeny is az író: vagyis bántja őt, ha más egyebek mellett még azért is haragszanak rá, hogy mások elől elveszi a szót, és kárba veszíti, mivel nem használja fel semmiféle gyakorlati célra.

Remélem, hogy ez a rövidke testvéri vallomás nemcsak választékosan hangzik, hanem sikerült is megértetnem magamat; s magamon keresztül más írókat is, akik önmagukban szintén vesződnek azzal a kérdéssel, hogy a mai hangzavarban helyénvaló dolog-e beszélni, vagy hasznosabb az elvonultság és a csendes munka mellett maradni. Erre a kérdésre az írónak és a közönség legszínvonalasabb rétegének azonos módon kéne válaszolni. Mert ez lenne az eszményi találkozás. Lehet, olyan időket élünk, hogy ezt az eszményi találkozást kölcsönösen előkészíteni nemzeti feladatnak látszik.

Lelkileg szükségét éreztem annak, hogy most, amikor oly sok idő után erdélyi közönség és erdélyi író ismét személyesen találkoztunk, mindezt bevezetőül megmondjam. Így bizonyára másképpen is fogják hallgatni gondolataimat a kérdésről, melyet Érzelem a népiségről címen jelöltem meg. Én választottam a tárgyat, s ez elég baj nekem, mert így senkinek sem tehettem szemrehányást, miközben ennek a kényes s gomolygó problémának a nehézségeivel küszködtem; s én legyek a törekvő és becsületes áldozat is egyedül, amikor a végén alulmaradok, hogy igyekezetem holttestén tisztuljon és fejlődjék tovább a népiség eszméje.

Az volna igazán egyszerű és okos dolog, ha mindjárt megmondanám, hogy mi is a népiség; sőt kívánatos is volna ez, mert utána csupán gyöngéd figyelmükbe kéne ajánlanom az ügyet, s már mehetnénk hazafelé. Nem a jóindulaton múlik mégsem, hogy nem mondom meg; hanem egyszerűen azon, hogy nem tudom megmondani. Bezzeg, gondolhatja valaki: csak volna itt egy tudós egyetemi tanár, akinek szakmája ez a kérdés; vagy jönne ide valami néppártnak a vezére! Azok bezzeg meg tudnák mondani rögtön, hogy mi a népiség. Hát én azt nem hiszem. Mert ha hinném, akkor én nem előadásra vállalkoztam volna, hanem első hallgatónak. No, jól van, fűzhetné valaki tovább a gondolatot: hát nem mindegy akkor, hogy ki beszél a népiségről, ha már senki sem tudja köntörfalazás nélkül megmondani, hogy mi is az a népiség? Hát ez nem egészen úgy van, mert lehet a tudós sokkal szakszerűbb, mint én, sőt kell is lennie; és lehet a néppárti vezér csalhatatlanabb, bár nem kell annak lennie: én valahogy mégis, talán szabad azt mondanom, lelkileg és az eszme előtt illetékesebb vagyok a „köntörfalazásra”, melyet szokottabb szóval nevezzünk mi is fejtegetésnek vagy eszmefuttatásnak. Nem azért bátorkodtam illetékesebbnek nevezni magamat, mivel származásomnál fogva és lelkileg bensőséges közöm van a néphez, hanem egyszerűen azért, mert egyesek szerint a népiség eszméjét már húsz éve és igen számos irodalmi munkával szolgáltam. Így aztán annál meglepőbb, hogy egyszerűen, s ahogy mondani szokás, „konkrét” formában nem tudom meghatározni, hogy mi a népiség. Hát az író nem tudja, hogy mit csinál? Bizony nem egészen tudja, csak érzi. Olyan az ő foglalkozásában, mint a szerelmes, aki szintén nemigen tudja, hogy mit csinál, csak érzi; az ilyen ember magát a szerelmet sem tudná hamarjában és a legszerencsésebben megfogalmazni, de beszélni róla mégis szebben tud, mint a tudós szakértő.

Beszéljünk hát a szerelemről, vagyis a népiségiről.

 

Olyan eszméről van szó, mely nemcsak szellemi síkon, írói és tudományos művekben jelentkezik, hanem társadalmi és politikai síkon is. Az a körülmény, hogy nemcsak irodalmi, hanem társadalmi és politikai eszmeáramlat a népiség, lehetetlenné teszi, hogy a népiségről, annak társadalmi és politikai vonatkozásai nélkül, helyes képet adhassak. Ez elég kényes dolog a mai, érthetően érzékeny világban. De az az írói meggyőződés és törekvés, hogy az írónak a politikán felül kell állania, bizonyára megóv engem minden olyan hangzatosságtól, mely népszerű lenne ugyan, de rendkívül mulandó. Ettől megóv, de remélhetőleg ugyanakkor hozzásegít egy olyan szintézishez, mely a hagyományt és a haladást, a nemzeti eszmét és az emberies felfogást olyan szerencsésen egyesíteni tudja, hogy ebben együtt érezhessék magukat olyan magyar emberek is, akiket különben valamely jóhiszemű, de túlzó felfogás egymástól elválaszt.

Egy olyan eszmeáramlatot, mint a népiség is, mely az emberi életet minden vonatkozásában érinti: csak úgy tudunk megérteni és megértetni, ha legalább futólag történeti vizsgálatot hajtunk végre. Kutatás ez vagy szakszerűen oknyomozás, melynek az a célja, hogy az eszme jelentkezésének szükségét megmutassa, s magát az eszmét derengésétől mostanáig nyomon kísérje. Képet a népiség jelenlegi állapotáról, mely tiszta és megbízható, csak így tudunk alkotni. Márpedig döntő jelentősége van annak, hogy a kép tiszta és megbízható legyen, mert máskülönben ennek a megújító erőnek jövendőjét, úgy eszmei, mint gyakorlati vonatkozásban, helytelenül ítélnők meg.

A kutatás dolgában én úgy látom a kérdést, hogy a népiség gondolata a megelőző világháború végén fogant meg az időben. Ez a háború a szabadelvű korszak végét jelentette. A szabad verseny, mely az anyagi javak mohó megszerzésében és az anyagi hatalom féktelen vágyában mellőzte az igazság és az erkölcs szabályait, ennek a háborúnak végén olyan világot teremtett Európában, amelyet sem erkölcsös emberek, sem öntudatos nemzetek nem tudtak s nem is tudhattak tartósan elviselni. A megalázott szívekben meghalt akkor egy korszak, mely a negyedszázados történeti fejlődés tanúsága szerint is már véglegesen a múlté. Túlságosan közel vagyunk még ahhoz az időhöz, s talán az emlékeink is zavarnak még abban, hogy tárgyilagos véleményt mondhassunk erről a szabadelvű korszakról. Kétségtelen azonban, hogy messze esik az igazságtól az a felfogás, mely ezt a korszakot nemcsak eltemetni akarja, hanem kitörölni is Európa történetéből. Emberi vívmányai igen nagyok ennek a korszaknak: főleg az anyagi művelődés terén, de a tudományban és a művészetben is. Az a törekvés azonban, hogy ezeket a vívmányokat nemzetek fölötti értékké tegyék, s ezáltal maradandókká, nem mindenben mondható sikeres kísérletnek. De egy tanulságot mindenesetre meríthettünk ennek a törekvésnek a kudarcából, s én ezt a tanulságot, hazatérve húszéves fejjel a háborúból, egész életemre megjegyeztem magamnak. Ez a tanulság pedig az, hogy az emberiség, mint gyakorlati közösség, csupán illúzió: egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelyre építeni lehet. Az emberiség eszme csupán, mely él és mindig élni fog az emberi lélekben, de ezt az eszmét igazán szolgálni csak az tudja, aki maradandó formában fejezi ki nemzetének építő erőit.

Az események, amelyek a két háború között is igen szép számmal történtek, eléggé bizonyítják, hogy a fenti tanulságot nemcsak mi vontuk le, Erdélyben élő magyarok, hanem Európa más pontjain is hasonló meggyőződésre jutottak gondolkozó emberek. Valamit leromboltak bennünk. Valamit, amit emberi igazságnak hittünk, egyéni vagy nemzeti szabadságnak, testvériségnek vagy emberi megbecsülésnek. S mivel ugyanazok, akik mindezt lerombolták bennünk, korábban és közben a szabadelvű korszak „fennkölt” eszméit hirdették nekünk, a csalódásunk lezárt egy korszakot. A szív azonban, melyből kihal valaki iránt a melegség; a lélek, melyből elszáll a hit; és az elme, mely elveti azt, ami igazságtalanul becsapta: mindez nem maradhat temető. Érzést akar újból a szív, gondolatot az elme, és eszmét a lélek. Természetes tehát, hogy azok az emberek, akik gondjaikban és szellemi erejükben leginkább kifejezték népüket, új eszmék után kutattak. Megérezték, hogy letűnt egy korszak, s önmagukban vívódva keresték az eszmét, melynek jegyében föl lehet ismét kelni, és elindulni új élet felé.

 

A szükség és a vágy egyaránt erős volt arra, hogy a megújulás jegyében új korszak kezdődjék. De hogyan és milyen eszme jegyében? Ki kell hallgatni az időt, mert az időben van elrejtve, hogy mit kell és mit lehet csinálni. Sem az eszme, sem a gyakorlat nem független tőle. S az idő oly titokzatos! Erőszakot nem tűr, s kegyesen csak azt emeli fel, aki szerencsésen eltalálja, hogy a méhében mit hord. Ehhez pedig az emberi értelem nem elég: ösztön is kell hozzá. Politikusnak, tudósnak és írónak ez az ösztön súgta meg, hogy a nép felé kell fordulni, ha a megújulás forrásait megtalálni akarjuk. Arra fordultunk tehát: a nép felé, kiben a megújulás forrásait megtalálni véltük. Nagy és jogos kérdés azonban, hogy ez a fordulat helyes volt-e. Mert ha nem volt helyes, akkor csak egy tragédiával több és egy hittel kevesebb: tekintettel arra, hogy a fordulás óta, ezen a vonalon már olyan történelmi események játszódtak le, és olyan szellemi fellegvárak épültek, amelyek nemcsak elkötelezést jelentenek, hanem az ítéletet is magukban hordják.

Az írónak, aki lelkiismerete és nemzete előtt nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött népével cselekednek: elsősorban kötelessége, hogy minduntalan számadást csináljon önmagával. Másokat rábeszélni, sőt figyelmeztetni, hogy szintén csinálják meg ezt a számadást, azt is ügyének érezheti az író, ámbár igen népszerűtlen dolog. Igaz, hogy én szerény meggyőződésemet nem ültetem a szélkakas hátára csak azért, hogy népszerű legyek, de azért a népszerűtlenségre sem vágyom túlságosan. Alkalmi apostolkodás helyett megmaradok hát a feleletnél, melyet az önvizsgálat után önmagamnak adhatok. Ez a felelet igennel szól arra a kérdésre, hogy helyes volt-e a nép felé fordulni, s benne keresni a nemzeti s azon keresztül az emberi megújulás forrását. Énbennem semmi kétség nincs aziránt, hogy helyes volt; sőt az a hitem, hogy a világnézet, mely az elkövetkezendő időből korszakot csinálhat, egyedül ezen az úton kereshető: ez a hitem még sokkal erősebb, mint korábban bármikor. Nem tudnék azonban ilyen aggodalom nélkül válaszolni arra a kérdésre, hogy megnyugtatónak tartom-e a népiség gyakorlati és eszmei alakulását, mely hovatovább negyedszázada tart már. Bizony szomorúság és kétség merül fel néha bennem, ha hallom és olvasom a hangzavart, mely ebben a kérdésben zsivajlik; vagy ha látom, hogy az eszme rügyező fájához vásári lovakat kötnek.

Lehet, hogy ezek a tünetek nem érdemelnek olyan szorongó figyelmet, amilyent néha keltenek bennem. Gondolhatnók azt is, hogy utóvégre minden eszmeáramlat egyben áradás is, mely a zavart és az elemi erőt egyaránt viszi magával a tenger felé, ahol eltűnik a zavarosság és megnyugszik az ár. Sőt természetesnek vehetnők a zavart, az ártó szenvedélyt és az elferdülést, ha meggondoljuk, hogy a népiség eszméje nemcsak a szellem területén jelentkezik, hanem mint politikai hitvallás és mint társadalmat átformáló erő is. Talán természetes, de a szellemi emberre nézve mégis nyugtalanító. Nem is kérdés, hogy őrködni kell-e; s úgy hiszem, abban is egyetértünk, hogy az aggasztó tünetekről minden alkalommal beszélni kell.

Az őrködés dolgában az írónak jut a legnehezebb feladat, mert őt egyedül a hűség kötelezi. A politikus ugyanis a gyakorlati élet útvesztőiben néha úgy elszakad az eszmétől, hogy később meg sem ismeri; a társadalmi újító pedig a saját szenvedélyének zsákutcáiba tévedhet: az írót azonban dolga és hivatása egyaránt arra kötelezi, hogy őrhelyén állva, egyedül az eszméhez legyen hűséges. Jól emlékszünk ennek a századnak két első évtizedére, és nem felejtjük el az írástudók árulását, mely a bomlasztó erők cinkosává tette az irodalmat és a sajtót. Nemcsak nálunk, hanem egész Európában. Hiába jajgatott Ady Endre a szörnyű látomás előtt, és hiába siratta el Erdélyt: az irodalom és a sajtó szelleme már nem a korszak eszméihez volt hűséges, hanem a bűneihez.

Valami dereng, ugyebár, de még mindig nem tudjuk, hogy mi a népiség.

Ha pirkadni látjuk a hajnalt, ne rontsuk el azzal, hogy szabatos meghatározást készítünk róla. Inkább nézzük derengő színeit és gyűlő reményeit, amelyek akkor melegítik át szívünket igazán, ha az éjszakára gondolunk, amely megelőzte. Anyaggá vált minden abban az éjszakában, mert a mohó képzelet nem Istenről, megnyugvásról és igazságról álmodott, hanem aranyról. Most már jól tudjuk, az új eszme derengésében elgondolkozva, hogy mily tévedés volt a matériában látni az élet értelmét, és olyan társadalomban élni, mely a teremtett világtól elszakadva nyüzsög, s amelyben az Isten sem érzi magát otthon. Még szerencse, hogy a nép és a munkás ki volt zárva ennek a társadalomnak anyagi és „szellemi” áldásaiból. Szerencse, hogy a maga világában külön élt a nép, a maga életformája szerint, megőrizve szellemi egészségét. Mert így nemcsak feléje lehetett fordulni, hanem tanulni is lehetett tőle. S mindenekelőtt fölfedezni benne az emberi lét alapvető törvényét, mely szerint bölcs és derűs emberi élet csak úgy lehetséges, ha Istennel való kapcsolatunkat megtartjuk és gondozzuk; ha benne élünk a teremtett világban, a fákkal, a virágokkal, az éggel és a földdel együtt; s ha olyan társadalmat alkotunk, amelynek tagjai rendezték már a viszonyukat az Istennel és a természettel.

Ez hát a népiség?

 

Még nem hajnal a halovány pirkadó szín a keleti égen, de nélküle még sincs igazi hajnal. A világkép, vagy nevezzük emberi világnézetnek, amelyet főbb vonásokban megjelöltem: szintén olyan eszmei része a népiségnek, mely nélkül részletekbe veszne a megújító szándék. A hitvallás, mely ezt a világnézetet általános és alapvető tételnek tekinti, ezekben a válságos időkben mindenütt felhangzik, ahol a harmonikus emberi élet feltételein gondolkoznak. Minden országban; s főleg írók különböző hangszerein keresztül. Ezt a muzsikát, mely éppen olyan derűs, mint az ősi erejű, idegenkedve és nyugtalanul hallgatják az emberek. Más ez csakugyan, mint a polgári irodalom ernyedt és egyhangú zenéje, melyet az eszmény nélküli és gúzsba kötött társadalom kérdésein kívül egyéb már nemigen érdekelt.

Emberi életet szeretnénk: egyszerűt, derűset és egészségeset!

Új gondolat ez?

Nem új, csak elfelejtett. És a művészi forma, a képzelet és a szemlélet módja, ahogy irodalmi művekben kifejezésre jutnak ezek a gondolatok: az sem új, csak elfelejtett. A valóság és a képzelet összhangja a legősibb költői lélek adománya, melyet leghívebben a nép őrzött meg. Így tehát a gondolat és a művészi forma egységes eredete a népiségben, mely rendet akar teremteni az emberi lélek egész területén. Rendet teremteni a lelkekben: ez igazán költői hivatás, melynek méltó jutalma egyedül csak az lehet, ha az eszme jegyében megújul a nemzet, s ha a rendből társadalom lesz. Megújulni, embernek és nemzetnek egyaránt, csak a saját természete szerint lehet; életképes társadalmat pedig csak a fajta jó tulajdonságaira építhet bárki.

Nemzeti eszme tehát a népiség?

Igen, mert derűs és egészséges magyart akar; ilyen magyarokból igazságos társadalmat; és a társadalom fölé nemzetet, melyet minden magyar a magáénak érezhet, mint a csillagos eget.

 

 

A hivatkozás helye

Divatos népiség. Hitel 1942. dec. 9. sz. 7. évf. 517–522. Keltezése: Kolozsvár, 1942. december 9. Újraközölve: Forrás 1943. január, 1. évf. 1. sz. 44–48 – Népiség címmel (rövidített változat); Híd 1943. júl. 15. 4. évf. 14. sz. 6–7; Virrasztás (439–448) – Érzelem a népiségről címmel, Szabadegyetemi előadás alcímmel és Jégtörő gondolatok II. kötet (217–225) – ugyancsak Érzelem a népiségről címmel s Szabadegyetemi előadás alcímmel.

 

 

 

Gond és reménység*

A lélek, mely a test gyarló hüvelyében vergődik, karácsonykor megkóstolja a reménység örömét. Meglobban benne a tisztaság fénye s annak világánál tisztán emlékszik az isteni eredetre. Szelíd mámor ejti meg, melynek szárnyain felröppen az anyagi világ terhei közül s ott ünnepel ég és föld között. Lebeg fehér kedvében vagy láthatatlan fákra száll, melyeknek ágain csillagok rügyeznek. Sokan fészket is raknak egy-egy mennyei „uborkafán”, mintha sokáig ott akarnának maradni.

Jó is volna ott maradni, csakugyan.

De a karácsonynak egykettőre vége van, s akkor vissza kell szállni újból a földi világba: emberek vagyunk, akik halál nélkül nem bújhatunk ki az anyagi törvények hatalma alól. S azonfelül most a földet és az emberi nemet háború dúlja, melyben részt venni sorsunk s benne megállni akaratunk; országunk van, melyért egy ezredéven át apáink vére folyt; s hazánk, mely egyetlen otthonunk. S odatartozunk egy nemzethez, mely új ezredévre készül; és egy néphez, mely ebben a nemzetben méltó helyére kívánkozik.

Rengeteg dolgunk van a földön.

És mind olyan dolog, melyet bölcsen kell meggondolni s bátran végbevinni. A helytelen ítélet vagy a festett ábránd csupa veszedelem. Ha az elméletek zűrzavarából és a gyakorlat kavargó részletei közül mégis felszáll ünnepelni a lélek, hát azért szálljon fel, hogy az isteni eredet örömében lehetőleg tisztán és igazságosan tudjon a földre tekinteni. Ünnepeljen ott a magasban, de mint erős fénnyel a betlehemi csillag, legalább haloványan ő is mutassa meg nekünk, hogy az ige magyar földön hol és miképpen lészen testté. Legyen éber, kedvében és erejében megújuló; s a Keresztelő Szent János jegyében eltökélt az ünnep utáni munkára, tökéletes népet készítendő az Úrnak…

Szálljunk a földi világ fölé, de elmélkedjünk róla. Itt a magasban a szelíd mámor hátha nyelvünkre adja a szavakat, amelyek Isten szándékában vannak. Gondoljuk el a háborút, mely egyszerre sújt és tisztít, már csaknem mindenütt és minden népet. Keressük lélekkel a magyarázatot, melyet ésszel megtalálni nem tudtunk, mert amit oly sok elméletben vélnek megtalálni, az el van rejtve az okoskodó ész elől. Háborút vinni földi sors, melynek terhét mindig és mindenkor viselni fogjuk. Aki erős, még erősebb szeretne lenni; máskor a gyengébb testben lázad fel az igazságosabb lélek. De a legvégzetesebb háború nem hatalmi kérdésből születik, hanem ugyanarról a fáról szakad az emberekre, amelynek gyümölcséből evett az első emberpár. Nagyravágyás készíti és kevélység, s a földi élet értelmének meghamisítása lobbantja tűzzé. A hamis elmélet torz életet szül, melyben az ember nagyobb hibával véli gyógyítani a kisebbet, míg végül tűzzel kénytelen elpusztítani, amit feje fölé hordott, mert különben megfullad.

Íme a tisztítótűz, melyben a bűnöknek már itt a földön el kell égniök!

Ilyen háború szakadt az emberekre, úgy hiszi a lélek.

Az anyag, melyből a kapzsi vágy egyik felől vagyont gyűjteni óhajtott, míg másfelől a test kényelmére hódította őt: végül igája alá hajtotta az emberi életet és az ő bosszúálló jegyébe fordította a világot. Hatalmas városokat épített az ember, lehetőleg egyforma és célszerű házakkal; tömegben gyártott embert és szerszámokat; olcsó mutatványokkal vakította a népet, hogy közben a kalmárok gazdagodni jobban tudjanak. Hódított az „egyenlőség”, melyben a vagyon a vagyonnal, a cím a címmel és a szegény a szegénnyel volt egyenlő; ránk szabadult a „testvériség”, mely elválasztotta azokat, akik test és vér szerint tartoztak volna együvé, de a jogos vagy jogtalan érdek szálaival egybekötötte azokat, akik vagy uralkodni akartak, vagy feltörni jobb anyagi létre. És megigézett a „szabadság”, mely mindent engedett az egyik helyen, hogy máshol egyedül tiltson.

A szavak elárulták a fogalmat, az ember az anyagból „szellemet” teremtett, mely kultúra helyett társadalmi műveltséget adott nekünk, csillagok helyett géppel kápráztatott, nyugalom helyett rohanást ajándékozott, bölcsesség helyett tudományt, természet helyett parkot és állatkertet, Isten helyett aranyat.

Lélek és test között felborult az egyensúly, mely szenvedések nélkül, úgy látszik, nem állhat helyre.

Vigyázzunk azonban, nehogy hiába szenvedjünk újból!

Gondolkozzunk hát a nagy kérdésen, hogy mit és hogyan kell cselekednünk, ha a szenvedések árán valóban új életet akarunk teremteni. Teljességgel bizonyos, hogy a megváltás csak belülről jöhet, amiképpen a kegyelem felülről. Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet. Megújult lelkekből áll a megújult közösség. Ez minden nevelésnek az alapja, a nemzetnevelésnek is. Eszmények nélkül azonban puszta és céltalan a vágy: meg kell keresnünk hát az eszményeket, melyeknek jegyében a megújulást hirdetni és cselekedni kell. Vannak örök eszmények, melyeket a kereszténység hordoz: az emberi lélek ezekhez a forrásokhoz szomjasabban fog visszatérni, mint ahogy vélnék azok a politikai és társadalmi rendszerek, amelyek csupán az anyagi jólét igazságosabb rendezését akarják végbevinni most is. Az örök eszmények mellett azonban meg kell találnunk azt a nemzeti eszmét is, amely nemcsak erős közösséggé tud egybeforrasztani minket, hanem a magyarságnak a nemzetek között méltó helyet biztosít.

Ez a nemzeti eszme nem lehet más, mint a magyar haza történelmi határai között újrateremteni az életet. Az élet pedig lélek és test: kultúra és anyagi rend. Újrateremteni?! Ne féljünk a szótól, mert jobb idejében egészet vállalni és mindenre felkészülni, mint később szenvedni a mulasztás miatt. S meg se ütődjünk ezen a szón, túlzottnak találván, hiszen attól jobb magyarok biztosan nem leszünk, a kérdés pedig nem szűnik meg azáltal, ha nem beszélünk róla. Mi baj van hát a lélekkel, melynek megnyilatkozása a kultúrát jelenti; és mi baj van az anyagi renddel, melyet a társadalom tükröz?

Egyedül a lélek tesz emberré minket, tartalmánál fogva. A tartalomnak azonban színe és jellege van: egyéni színe és magyar jellege. Válságban van a lélek, akár emberi tartalmát tekintem, akár egyéni színét, vagy magyar jellegét. Ezen se ütődjünk meg, mert a lélek betegsége korszerű tünet: nemcsak mi szenvedünk benne, hanem más nemzetek fiai is. Sajnos ma ez az egyetlen és valóságos bizonyítéka az „emberi közösség” létezésének, s legfőképpen az európai egységnek. Beteg a lélek, mert az anyagelvűség olyan világnézetet kényszerített rá, amelyben meg kell nyomorodnia. Az egészséges és termékeny világnézetnek ugyanis három örök tényezője van az emberi lélek számára: az Isten, a természet és a társadalom. Emberhez méltó élet csak akkor képzelhető el, ha a lélek e három tényezőhöz való kapcsolatát megnyugtató módon rendezni tudja. Az anyagelvű korszak úgy rendezte ezeket a kapcsolatokat, hogy az Istent és a természetet kiűzte a lelki világunk képéből s élete színteréül egyedül a társadalmat tette meg, amelyben egyenlőtlen és gyakran méltatlan fegyverekkel folyt a küzdelem: ember és ember, osztály és osztály, nemzet és nemzet között.

A lélek, mely tartalmát egyrészt elveszítette, másrészt pedig a meglévőt gondozni nem tudta: színében is elhervadott, jellege pedig bizonytalan és erőtlen lett. Így történt, hogy a színes és erkölcsös egyéniség helyébe a tömegember lépett, az értelmes és sokszor művelt szolga, ki felülről veszi azokat a véleményeket, amelyekre dühös meggyőződését alapítja. S így történt, hogy a nemzeti kultúra helyett, melyet az egészséges lélek jellegének megfelelőleg teremt, a társadalmi műveltség köszöntött reánk.

Lélek és test: együtt a földi élet. Ha a kettő közül válságban van a lélek, mert szabad és természetes életformáját elvesztette, akkor a test világában is bizonyára zavarok vannak. A nyugalom hiánya és a beteges fegyelmezetlenség csakugyan feltűnő a mindennapi élet folyamán. A nemzeti test: maga a társadalom is fegyelmezetlen. Erős kézre van szükség és az erős kéznek törvényekre még olyan dolgokban is, amelyeket egészséges társadalom önkéntes fegyelemmel rendez. Sokan azt hiszik, hogy a háború miatt. Mi azt gondoljuk, hogy a háború maga is következmény, mely a végső fokon teszi próbára a küszködő társadalmat. Bajosan is lehetne elképzelni, hogy jól rendezett társadalom jöjjön létre olyan világban, mely a lélek kultúráját „produkciókkal” akarja helyettesíteni; másfelől pedig az anyagi javak elosztásában olyan igazsággal mér, amely azoknak az igazsága, akiknek legtöbb van az anyagi javakból. Először az egyén békéje borul fel ilyen világban, azután a közösségek békéje, majd földrészeké és az egész világé.

Meg is történt.

Az elveszett békével együtt az igazságot és a természetes rendet is újból meg kell szereznünk, mert érdemes élet máskülönben nincs. Az anyagi javak elosztásában – földrészek és nemzetek között éppen úgy, mint a társadalomban – az emberi eszmével összecsendülő nemzeti igazságnak kell döntenie. Mert egyedül ebben az igazságban van megnyugtató és rendteremtő értelem, mely a kevesek helyett a sokat jutalmazza és a kivételeket érték szerint válogatja meg. Ezért látja úgy a lélek, hogy a jövő társadalma a szocializmus elvére épül s hogy olyan értékrendet teremt, melyben a lélek, a szellem és a tehetség megillető helyére jut.

Tehát újra kell teremteni az életet!

Újrateremteni azonban emberi erővel csak azt lehet, amit valamilyen formában megőriztünk és a veszélyben megvédelmeztünk.

Ebben a védelemben mind egyek vagyunk. Éltet az ünnepi reménység, hogy az újrateremtésben is egyek leszünk.

 

 

A hivatkozás helye

Gond és reménység. Közölve: Virrasztás (449–455). Keltezése: Budapest, 1942. karácsony.

 

 

 

Hevesi Sándor*

Úgy gondolom, hogy ebben a tiszteletre méltó Társaságban nem a kegyelet gyöngédségéből sarjadt az a szokás, hogy az új tag első szavával elődjéről emlékezzék meg. Inkább az előd szellemi arcát óhajtja felidéztetni, hogy azon az arcon újból megláthassuk, ami megőrzésre méltó, s ami folytatásra kívánatos.

Ilyen értelemben kívánnék én most megemlékezni Hevesi Sándorról. Bevallom, engem kétség szorongat, hogy vajon igazán sikerül-e felidéznem az ő szellemi arcát, amely oly nyugtalannak és színekben változatosnak tetszik előttem. Kissé titokzatos és talán szeszélyes is az olyan ember szellemi világa, akinek egész élete a színház jegyében izzott. Személyesen kellett volna ismernem, hogy a biztonság érzésével tudjam meghúzni a vonásokat, melyek egyszeriben elevenné tehetnék őt az emlékezetünkben.

A színház minden kérdésében legelöl látszott alakja, elméleti és gyakorlati oldalon egyaránt. Rendező volt, igazgató, író és nevelő: a „színházi” jelzővel mindegyik. Azt hiszem, azonos megállapítást tehetünk, bármelyik munkaterületén nézzük őt: nem az eredetiség vagy az alkotószenvedély jellemezte, hanem a kutatás, a szüntelen éberség, a tanulás és az örökös cselekvés. Ilyen szellemi alkat mellett mestere valóban csak Reinhardt lehetett. Kisebb méretekben és szűkösebb viszonyok között kísérletezett, de nemesebb ízléssel és a hagyományokhoz jobban ragaszkodva, mint a nagy német rendező. A romantika helyett inkább a „klasszikus realizmus” jellemezte őt, művészi hitvallásában és rendezői útján. Ehhez a stílushoz formálta a régit és a feltörekvő újat egyaránt. Nem a hangosságot, hanem az ízlést szolgálta.

Tíz évig volt a Nemzeti Színház igazgatója. Elméletileg és gyakorlatilag egyformán képzett színházi ember, amikor a Nemzeti Színház élére került. S az a szerencse is megadatott neki, hogy igen kedvező körülmények között, hiszen Ambrus Zoltán anyagilag és művészi erők dolgában rendezett színházat hagyott rá, hatáskört is teljeset kapott, és legfelülről feltétlen bizalmat. Kedvvel és akadály nélkül kezdhetett hozzá, hogy terveit megvalósítsa. Ezen az irányító és vezető helyen talán a Beöthy szelleme lebegett előtte, amikor európai színházat akart inkább, mint jellegzetesen magyart. Az ő lelki alkata és a kor ízlése szerint egyebet őszintén nem is akarhatott, ámbár ma úgy ítéljük meg a Nemzeti Színház mindenkori szerepét, hogy általa inkább a jellegzetes magyar értékek váljanak európai eredményekké. Hevesinek ez az „európai” törekvése nagy nyugtalanságot idézett elő a műsorpolitikában, és igen sok kísérletezést a darabok előadása terén. A nyugtalanság aggodalmakat szült, és a kísérletezés szenvedélyes vitákat. Ő azonban, mint más céltudatos és jellemes ember is, nem csinálhatott egyebet: csupán azt, amit a magyar színházi művészet érdekében jónak látott, s amiben hite volt. Inkább vállalta, hogy a Nemzeti Színház előadjon közönségesebb, de jövedelmező darabokat, csakhogy kísérletei és egy-egy nagyobb művészi terve számára az anyagi fedezetet biztosítani tudja. Ilyen célból honosította meg a bérleti rendszert, és nyitotta meg a Kamaraszínházat is.

Hite szerint választotta és tíz évig a gyakorlati életben is állta azt a küzdelmet, amelyet végső fokon a színház magasabb rendű hivatásáért folytatott. Amikor távoznia kellett a Nemzeti Színház éléről, nyugodt lélekkel nézhetett eme küzdelemre vissza.

Mint író is nagy és jelentős munkát végzett. A színházi kérdésekről és drámákról szóló tanulmányait a gyakorlati színházi ember átélése frissekké teszi, és gazdaggá tanulságokban. Műfordításaival az elsők között van, mint színműíró maradandóbb elismerést vagy hangosabb sikert nem aratott ugyan, de ezek a munkái teljessé és kerekké teszik egyéniségét, melynek minden ereje a magyar színházi művészetet táplálta.

Jólesik arra gondolnom, hogy emléke él, s hogy szellemi arca közöttünk van.

 

 

A hivatkozás helye

Hevesi Sándor. Magyar Nemzet 1943. febr. 14. Alcíme: Megemlékezés a Kisfaludy Társaság ünnepi ülésén. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (226–228).

 

 

 

Üzenet*

Ennek a kitűnő lapnak a szerkesztősége arra kért engem, hogy küldjek írásbeli üzenetet az erdélyi magyar gazdáknak. Olyan üzenetet, amelyben röviden benne legyen az a legfontosabb mondanivaló, amit a gazdatársadalommal a mai időkben közölni szeretnék.

Úgy hiszem, azért kérték tőlem ennek az üzenetnek a megírását, mert magam is gazdaember fia vagyok; s másrészt pedig azért, mert mint tanult és világlátott embernek tudnom kell azt is, hogy manapság mi az a legfontosabb gondolat és cselekedet, minek a jegyében a magyar falunak élnie kell.

Az első világháború óta minden becsületes magyar embernek küzdelmes élete volt. Kétszeresen küzdelmes élete. Először küszködni kellett azért, mert a rossz vezetés miatt a világ maga is teli volt zavarral és bajjal; s másodszor sínylődnünk kellett azért, mert az igazságtalan békekötés széjjelszaggatott minket, magyarokat. Az erdélyieknek áldatlan román hatalom alatt kellett élni, a többi magyaroknak pedig egy összerontott s megnyomorított hazában. Ezt a sorsot még akkor sem érdemeltük volna meg, ha a magyar katona a harctéren nem küzdött volna olyan hősiesen. Hát még így, hogy a szerencsétlenséget nem a harcoló magyarság idézte elő, hanem a belső hazai zavargás, mely lehetetlenné tette azt, hogy a legválságosabb időben meg tudjuk védeni a hazát.

Ami akkor történt, jó árat fizettünk azért, de tanultunk belőle. Mindenekelőtt megtanultuk azt, hogy bajunkban a világon senkire sem számíthatunk, csak a magunk erejére. A szerencsétlenségben, ami a háború után reánk szakadt, erre aztán rájöttünk s kezdtük is az erőnket ismét gyűjtögetni. Tűrtünk és dolgoztunk, a baj erősített és növesztett, s lassanként megteremtődött a honvédhadsereg is. Egyedül ennek az újrasarjadt erőnek köszönhetjük, hogy a megcsonkított hazának egyes részeit vissza tudtuk szerezni. Mert az idegen hatalmak sohasem segítettek volna minket ebben a visszaszerzésben, ha nem tudtunk volna erőt mutatni. Amikor ebben bizonyosak vagyunk, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a meglévőt megvédeni és a még hiányzó magyar földeket visszanyerni: egyedül a mi erőnkön dől el. Ne higgyünk tehát senkinek, aki bármilyen külső megértést és segítséget emleget, mert ennek a háborúnak a végén is egyedül rajtunk fog múlni további sorsunk. Ebben legyen egyetértés közöttünk, mert ez a legfontosabb. Az én véleményem szerint egyedül a felelős kormányzat dolga, hogy a harcoló nagyhatalmak szándékait és terveit éberséggel figyelje. Gondoljuk csak el, hogy milyen haszontalan dolog volna, ha mi, magyar emberek azon különböznénk meg egymással, hogy vajon ki fog győzni! Haszontalan dolog volna, mert a győzelmet nem találgatni kell, hanem hinni benne és végbevinni. Higgyünk tehát abba, hogy a mi igazságos magyar ügyünket győzelemre visszük. De kérdezhetné valaki, hogy miben áll a mi igazságos magyar ügyünk? Erre azt felelem, hogy két óriási nagy feladatból áll. Nevezetesen először abból, hogy a magyar Szent Korona országát helyreállítsuk, és minden ellenséggel szemben megvédjük; másodszor pedig abból, hogy ebben a helyreállított magyar hazában, majd a háború után, igazságos rendet teremtsünk.

Már egyszer megtörtént, hogy belső erőnkben és kitartásunkban éppen akkor bomlottunk meg, amikor a hazát külső és belső ellenség ellen meg kellett volna védelmezni. Esztelen és végzetes dolog volt. Azonban süket és vak volna az is, aki azt hinné, hogy a háború sikeres befejezése után nem kell nekünk új és igazságos rendet teremteni itthon, hanem maradhat minden a régiben.

Egyik az életünk s a másik a boldogulásunk záloga.

Senkinek soha nem üzenhetünk ennél fontosabbat.

 

 

A hivatkozás helye

Üzenet. Erdélyi Gazda 1943. máj. 1. 12. évf. 5. sz. 1.

 

 

 

Magyar könyv*

Nemrégiben igen nagy kedvvel vállalkoztam arra, hogy a székely népköltési gyűjtemény elé valami érdemes írást írjak a székelyekről. Többnapi vitéz készülődés után azonban be kellett látnom, hogy a székelyekről nem tudok írni. Nincs meg a kellő tudásom és távlatom hozzá. Most attól tartok, hogy ezzel az írással is hasonlóképpen járok, hiszen a Magyar Könyv ügyét éppen olyan személyes és szemérmes ügynek érzem, mint a székelység kedvét s bánatát.

Jobb lesz hát, ha csupán magamnak írok azokról az érzelmekről és gondolatokról, amelyek a Magyar Könyv eleven ünnepén eltöltenek. Ha az ember nemcsak sokat dolgozik, hanem gondolkodik is sokat, még idejében arra az eredményre jut, hogy az élet csak az egyszerűség formájában viselhető el. Aki sokat tanul, végül visszamegy az egyszerű tényekhez; aki az emberiséget akarta valaha megváltani, idővel már csak nemzetét szeretné, hogy végül önmaga sorsába törődjék bele az élete. A „kard és könyv” régi magyar jelszava nagy és örök állomása annak az útnak, amelyet a világmegváltástól visszafelé mindig megteszünk, mi magyarok.

Úgy hiszem, ezen az állomáson van most az egész nemzet. Nemcsak a zuhogó élet hozott ide minket, hanem a bölcsesség is, mely az értelem és az ösztön összhangjából születik. A világ szenvedélyének hevéből a kard valósággal izzik és érik, hiszen a nemzeti testet veszedelem fenyegeti; ágaskodnak és tobzódnak azonban a könyvek is, mert a lélekre is veszélyek leselkednek.

Test és lélek egyformán védelmet parancsolnak tehát.

Ha a lélek védelme egyenrangú a test védelmével, s bizonyára egyenrangú, akkor nemzeti létünk mai harcában a könyv szerepe sem kisebb, mint a kardé. Ez a megállapítás különleges gondolatokat és szigorú igényt támaszt bennem a könyvek ünnepén. A különleges gondolatok a magyar könyv természetére vonatkoznak, a szigorú igény pedig az általános szellemi mozgósítást sürgeti.

Gondolataimat, melyek a magyar könyv természetére vonatkoznak, azért nevezem különleges gondolatoknak, mert az általános irodalmi felfogást sértik. Sértik azt a helyénvaló irodalmi nézetet, mely szerint az irodalmi mű megítélésében egyedül a művészi forma a döntő. Furcsa nyugtalanság él bennem, ha arra gondolok, hogy a művészi forma kizárólagos törvényét magamra nézve is elismerjem. Kissé felelőtlennek és némileg haszontalannak is érezném magam. Annál különösebb ez, mert az írásért folytatott küzdelmeim nagy részben éppen a művészi formáért folytak; s tudom azt is, hogy a soha át nem hidalható különbséget igazi író és kontár között éppen a művészi forma jelenti. S mégis egyre és makacsul azt mondja bennem egy hang: a tartalom! Nevelni kell és tanítani. Eszméket adni, melyekért érdemes élni s amelyeket itt hagyni e földön szívfájdalom. Feltámasztani a hitet, hogy csak emberségesnek és igazságszeretőnek érdemes lenni. És elhitetni: magyar légy kibúvó nélkül, mert ha kibújsz, a végén idegen dombon fogod sebeidet vakargatni.

Ezekről a gondolatokról véltem, hogy különlegesek. De most, ahogy készületlen szavakban kimondtam, egyszerre oly természetessé váltak, mint kétség után a bizodalom vagy háború után a béke. Talán így járok a szigorú igénnyel is, mely az általános szellemi mozgósítást hirdeti.

Valamikor talán.

A test és a lélek egyenlő fontosságát emlegetem, hiszen a nemzet is a kettőből áll; s így mondhatunk-e mást, mint hogy a kard és a könyv szerepe valóban egyenrangú? Megalkuvás nélkül nem vallhatunk más véleményt. De most, a helyes elméletből lépjünk a valóságba, ott nézzünk széjjel és kezdjünk gondolkozni. Úr és szolga, városi és falusi ember egyaránt fegyvert fog, amikor a nemzeti testet kell védelmezni. Ez nemcsak helyes, hanem természetes is. De vajon a lélek védelmére is megszerveztük az általános haderőt, mely könyvvel a kezében vívjon diadalt? Itt minden írni-olvasni tudó magyar ember hadköteles! De hol vagyunk még a nevelésben és a szervezésben ettől? Bár hősies, de csekély a szellemi fegyverforgatók száma. Mulasztások terhelnek mindnyájunkat ezen a téren; s különösen a szellemi kormányzatot, mely a lelki védelem és a biztonság érdekében nem toborzott néphadsereget, felszerelve őt a könyv fegyverével. Majdnem egyedül a szegény értelmiség viseli ennek a hadakozásnak terhét, míg a munkásság jó része és a falusi tömegek kimaradnak az egyetlen háborúból, melyből kincseket is vihetnének haza.

Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a magyar irodalomnak ez a legnagyobb kérdése: mindnyájan a nemzethez szeretnénk könyveinkkel szólni, de a hangunk jóformán csak az értelmiséghez jut el. De mivel nemzet nincs falu nélkül és munkásság nélkül, a mi erőfeszítésünk eredménye is csonka marad. Ez nemcsak fájdalmas nekünk, hanem sorsunkat is hasonlóvá teszi azoknak a sorsához, akik a nemzet szívében élve érzik a számkivetést.

Külön-külön, de sokan vívódunk azon, hogy mit tegyünk.

Úgy tetszik, egyelőre nem cselekedhetünk mást, mint amit Gábor Áron tett. Ő maga is gyártotta a fegyvereket, melyeknek tüze mellett, kicsi seregének élén, becsületesen elesett.

 

 

A hivatkozás helye

Magyar Könyv. Film-Színház-Irodalom 1943. jún. 4.–jún. 10. 6. évf. 23. sz. 1. Alcíme: A magyar könyv ünnepére, háború idején. Újraközölve: Aranyos tekergők (169–172).

 

 

 

Kérdés és felelet*

Nálunk a politika területén sokan úgy vélekednek, hogy írónak lenni dísztelen mesterség. Én is úgy vélekedem, hogy az író lehetőleg mégis maradjon távol a gyakorlati politikától. Vagyis legyen hűséges a szellem őrhelyéhez, mert nem egészséges annak a nemzetnek az élete, ahol ezek a szellemi őrhelyek gazdátlanok maradnak.

Ilyenformán érthető az a régi és mai tartózkodásom, hogy még az Erdélyi Párt munkájában se vegyek részt. Ezt a tartózkodásomat a párt maga is tiszta szívből helyeselte. Ilyen kölcsönös megértésnek az alapján alakult most úgy a helyzet, hogy kívülről s mint független szellemi ember kértem e mostani alkalomra a szólás lehetőségét. S a köszönet mellett, hogy ezt a lehetőséget megkaptam, mindjárt meg kell mondanom azt is, hogy egyedül a magam nevében kívánok szólani.

Igen hálás lennék azonban, ha ez ünnepi gyűlés tiszteletreméltó tagjai az idők egyik szerény jelét látnák abban, hogy a független íróember, most és életében először, egy politikai gyűlésen kíván röviden beszélni; s kérem, hogy gondoljanak talán arra is, hogy a magányos író aggodalma és véleménye mögött esetleg szorongó és várakozó láthatatlan tömeg áll, mint ahogy a nemzet életében az már nemegyszer megtörtént.

A tavasz folyamán szükségét éreztem annak, hogy egy nyílt üzenetben a magyar öncélúság gondolatát magyarul juttassam kifejezésre. Már megtanultuk, írtam akkor, hogy bajunkban senkire sem számíthatunk, csak a magunk erejére; s hogy jövendő sorsunk is erőnkön dől el, nem idegen hatalmak segítségén. Ezt a gondolatot, kétely és ingadozás nélkül, négy esztendőn keresztül jóformán csak az a magyar szellem képviselte, mely a jelszavak alatt hűségben őrizte a magyar fajta nyugalmát és bölcs lelkületét. Az idő ezt a szellemet igazolta, meghozván mostanság a biztató fordulatot, mely szerint a magyar öncélúság már nemcsak nyílt és hivatalos magatartás, hanem napról napra mindinkább nemzeti öntudattá is válik.

Ma azonban, amikor az események gyors és meglepő fordulatokban követik egymást, a szellem embere nem merülhet el abban az örömben, hogy egy magyar eszmény kezd valósággá válni. Tovább kell fúrnia figyelő szemét és érzékeny ösztönét, hogy mi forr a világban valami olyan, amelyről itthon beszélnie kell.

Úgy vélem, hogy az egyik, ami napjainkban a világban forr, az a politikai világnézet csődje. Különös tanulság, ami az elemi erők tragikus fordulatai közben, a nagy kérdést illetőleg levonható. Én azt látom ugyanis, hogy a politikai világnézet kérdésén már valójában túljutott a háború. Túljutott és elérkezett oda, ahol a nyers és puszta életösztön azokat a faji vonásokat teszi uralkodókká, amelyek az egyes népeknél lényegében sohasem változnak. Ott, ahol a politikai világnézet a nép természetének megfelelő rendszert teremtett, ott a faji vonások ebben a rendszerben még élesebben tűnnek elő; ahol pedig olyan rendszer fejlődött belőle, amely a nép természetének nem felelt meg, ott a rendszerrel együtt magát a népet is válságba sodorta.

Valójában csak most döbbenek rá, hogy milyen veszedelmek között kellett nekünk magyaroknak áthaladnunk. Mindenek között a legbiztatóbb jel s egyben nagy szerencse, hogy a nemzet eszméjét és államunk rendszerét nem tudta hatalmába keríteni olyan politikai világnézet, amely idegenből érkezve, a magyarság természetének nem is lehetett volna megfelelő. Egyedül társadalmunkban tettek kárt ezek a politikai világnézetek, amelyek mind a két szélsőséges idegen rendszerekkel szerettek volna boldogítani minket.

S ha már ide érkeztem, a megsebzett magyar társadalomhoz, akkor az említett tanulság után szeretném azt a másik észrevételemet is megnevezni, melyet a forrongó világban ugyancsak meglát a figyelő szem. Ez pedig egy szigorú figyelmeztetés, mely arra inti a nemzetet, hogy erős és egységes társadalom nélkül a mai harcot sikeresen megvívni nem lehet.

Fel kell tennem tehát a kérdést, hogy erős és egységes-e a magyar társadalom?

Boldog lehet és nem e világból való, aki igennel válaszol erre a kérdésre. Én egyik sem vagyok, sajnos, mert sokat emészt az aggodalom, hogy a mai magyar társadalom egy szokatlanul erős megpróbáltatást nem bír elviselni. Mivel pedig úgy vélem, hogy a magyar történelemnek egyik legnagyobb erőpróbája előtt állunk, inkább forrasztó láng csapjon ki szívünkből, semmint bűnös könnyelműséggel lemondjunk arról az akaratunkról, hogy ezt a társadalmat erőssé és egységessé tesszük.

Biztosan tudom, hogy hatalmi szóval ezt nem lehet megtenni; azt is tudom, hogy politikai propagandával vagy felemelő szózatokkal sem. Olyan munkára van itt szükség, melyet igaz önvizsgálat és valóban keresztényi lemondás után a szellemnek és a gyakorlatnak együtt és egyszerre kell elkezdenie.

Vagy talán lehet erős egy társadalom, melyet elöntött a politikai kizárólagosság és a közéleti formalizmus? Hol a tetszelgő külső mögött silány a tartalom és kicsinyes a lélek? S lehet egységes egy társadalom, melynek osztályai titkos perceikben külön sorson gondolkoznak?

Bizonyára nem lehet.

Mit kell hát tenni?

A gyakorlati vonalon meg kell szüntetni a politikai és a közéleti üres formaságot, melyből nemcsak a bürokratizmus ered, hanem amely a jellem és a tudás helyett a szolgalelkűséget is az érvényesülés alapjává tette. Elszántan küzdeni kell az ellen a „szellemi” módszer ellen, mely gondolat helyett egy divatos jelszóval érvel. Törvényes erővel kell felruházni a személyes felelősség elvét, hogy fontos munkahelyek ne szolgáljanak csupán díszül, s hogy aki felelőtlenül végzi a dolgát, az ne állhasson bűnhődés nélkül, sőt igen sokszor megjutalmazva tovább.

A szellemnek pedig meg kell alkotnia az egységes és igazságos nemzeti társadalom tervét, melyben a sajátos magyar szellemiség a dolgozó tömegek természetes jogaival egyesül. S ha elkészül ez a terv, az új magyar társadalom elméleti rendszere, akkor ne vesse árva sorsra a gyakorlat és a hatalom, hanem a szellemmel együtt kötelezze el magát arra, hogy meg is valósítja. Mert egyedül a szellem és a gyakorlati hatalom együttes elkötelezésében rejlik a biztosíték arra, hogy a veszélyt kibírja s hogy a békés nemzeti építésben is egy szív, egy lélekké válik a magyarság.

Mindenki a maga helyén és a maga eszközeivel vegye gondjába ezt a munkát.

Kérem tehát az Erdélyi Pártot, hogy teremtsen alkalmas keretet, melyben Erdély szellemi és gyakorlati erői ennek a munkának elvégzésére valóban össze tudjanak fogni. Ha ez nem történik meg, könnyen megeshetik, hogy az új magyar társadalmat erőszak fogja megteremteni. Azt bizonyosan tudom, hogy ez idő szerint minden ilyen erőszakos gondolat vagy kísérlet ellen együtt küzdünk. De azt is őszintén meg kell mondanom, hogy a külső veszély elmúltával a magyar megújulás dolgában az én helyem nem a védekezők, hanem az erőszakos megújítók oldalán lesz.

Újból köszönöm, hogy szavaimat szívesek voltak meghallgatni, mert csak ennyit akartam mondani.

 

 

A hivatkozás helye

Kérdés és felelet. Ellenzék 1943. szept. 14. 64. évf. 3. Alcíme: Elhangzott az Erdélyi Párt 1943. szeptember 12-i ünnepi gyűlésén; s egyben válasz a különböző üzenetekre. Újraközölve Egységes magyar társadalom címmel: Székely Nép 1943. szept. 19. Itt a szerkesztőség bevezető jegyzete: „Az Erdélyi Párt nagyválasztmányi ülésén nagy feltűnést keltett Tamási Áronnak, a neves székely írónak a felszólalása. A beszédet most teljes terjedelmében közöljük.” Újraközölve továbbá: Aranyos tekergők (164–168) – Egységes magyar társadalom címmel.

 

 

 

Egy remek színmű*

Amikor oly sokan elhagyták Trianon után az erdélyi földet, a Múzsák velünk maradtak. Ezek a hűséges és demokratikus Múzsák fűztek Bánffy Miklóssal ismeretségbe engem. Lassanként már húsz éve lesz ennek. Ha visszagondolok e végvári időkre, az emlékezet sűrűjéből mindegyre felröppen valami olyan színes esemény vagy tanulságos történet, amely Bánffy Miklóssal kapcsolatos. Kelleti is magát valahány, hogy az Erdélyi Helikonnak ebben az elgondolkozó és tisztelgő számában elmondjam őket. Legalább egyet közülük szívesen is beszélnék el, ha a Múzsák tetszésével tehetném.

Ők azonban egyebet kívánnak tőlem.

Nevezetesen azt, hogy személyi megemlékezés helyett inkább egy műről beszéljek, melyben ők mindig kedvüket lelték.

A Nagyúr ez a mű.

Ha lehetséges, szeretném figyelmen kívül hagyni a szerző társadalmi súlyát és irodalompolitikai jelentőségét; s szeretném elkerülni a szokványos bírálati módot is, mely valójában mutatványos küzdelem az alkotással. Egyedül önmagamnak szeretném megmagyarázni A Nagyúr című remek színművet; s ha lehetséges, meg is fejteni önmagamnak. Ha ez valamelyest sikerülne, gondolataiban kalauzt találhatna nyilván az olvasó és a néző is, kit bizonyára szintén felbolygat ez az Attiláról szóló műalkotás. Mert én kevés olyan irodalmi művet olvastam életemben, mely annyira izgalomba hozott volna, mint A Nagyúr. Nemcsak lelkileg izgatott fel, hanem testileg is. Idegben és vérben egyaránt.

Három esztendeje elmúlt, hogy először olvastam ezt a drámát; s a tavaly májusban, amikor Kolozsváron újból színre került, ismét napokat töltöttem vele. Valahogy úgy voltam mindannyiszor ezzel A Nagyúrral, mint magában a műben Mikolt Attilával: furcsa módon vonzódtam hozzá, de ugyanakkor féltem is tőle. Mindig a szenvedély hatását keltette bennem a mű. S így voltam azzal a gondolattal is, hogy a színmű előadását megnézzem. Azt éreztem ugyanis, hogy legyen bármilyen nagyszerű az előadás: a világ, amit a dráma olvasása után magamban hordoztam, annyira színes és szenvedélyes, hogy azt számomra csak a képzelet tudhatja maradéktalanul eljátszani.

Magamban tűnődve, egyre azon gondolkoztam, hogy az a különös és szenvedélyes hatás, amit A Nagyúr reám gyakorolt, vajon miben találja magyarázatát? Annyi bizonyos, hogy ezt a színművet remekműnek tartom. S tudom, hogy a remekmű magában véve is elemi hatást tesz az emberre; de úgy érzem, hogy ezen túl is van még valami, amit kutatnom kell.

Vajon lehetséges volna, hogy ahhoz az emberi világhoz, mely a darabban él és kavarog, nekem lelkileg olyanféle közöm van, mint egy eltemetett és újból emlegetett szerelemhez?! Vannak az ember életében ilyen furcsa rejtelmek. Gondolom, ez az eltemetett és újból felbuzgott vér- és fajszerelem lökte az alkotó keze alá is ezt a világot, hogy próbálja azt egy drámai műben elrendezni, felépíteni és elevenre támasztani. A legnagyobb és a legveszélyesebb küzdelem egy ilyen cselekedet: leszámolás valósággal, melyben a győzelem és a halál egymásra vetnek fényt és árnyékot.

A rejtélyes és bolyongó kísértet, kivel Bánffy Miklós ezelőtt harminc esztendővel A Nagyúrban küszködött, a mai időkben is gyakran jár magyar földön. Szinte népszerű is már. Megszállott tudósok és tárgyilagos alkotók keresik a vérnek és a szellemnek folytonosságát, mely a mélységben, titkos ereken keresztül kétségtelenül megvan. Békés és derűs világban, mint amilyenben A Nagyúr született, csak a kivételesen érzékeny természet bolygott ez erek mély vidékein. Ma fölszakadt ismét a föld és az emberi sors. Úgy tűnik, mintha ezerötszáz esztendő múlva ismét úgy „forogna keserű levében” a föld, mint Attila idejében. Ha elolvassuk vagy megnézzük ezt a darabot, csak akkor döbbenünk rá, hogy mily rettenetes a hasonlóság! Népek változtatják a helyüket ismét; pusztul valami régi, és vajúdik valami új; hit hittel akaszkodik recsegve össze; s viaskodik az anyaggal a lélek.

Ma élőbb és életünkben vágóbb ez a remek színmű, mint bármikor. Életünkbe vág, mert a sors, mely A Nagyúrban oly erőteljesen gázol népeken és egyéneken keresztül, ma ismét erejének teljében jár a világon. S élőbb, mert a vajúdás mostani lázában számos jelenség emeli még hitelesebbé a darabot, szinte kézzelfoghatóan bizonyítva ezáltal, hogy ama korról mily hiteles képet fest az író műve! Mert az ember lényegében mindig egyforma: a bölcső és a koporsó között pályát fut be, melyet a végzet és az akarat határoz meg. A végzetet Isten az időben rejti el, amelyet és amelyben él az egyén; az akarat pedig a különbség, ami másoktól elválaszt. Háborgó időkben a végzet szeszélyes és tüneményes, az akarat pedig röptét káprázatosabban mutathatja meg.

Milyen világossá teszi mindezt A Nagyúr!

Különös dolog is az írás, mely az alkotás határáig tör, s amelynek a számára a szellemek ott kaput nyitnak. Az ilyen íráshoz nem elegendő a tehetség: valahogy az ideg és a vér találó természete s nemkülönben a szerencse is szükséges hozzá. Úgy érzem, hogy ezek mind találkoztak A Nagyúr megírásánál. Innét van a műnek az a hitele, mely az alkotás fogalmával kapcsolódik egybe. Mert egy világot a történelem sírjából úgy feltámasztani, hogy az valóban éljen: ez a képesség abból a forrásból ered, ahonnét a teremtő erő, mely folytonosan megújít s ezáltal megörökít. Ahogy olvasom A Nagyúrt, megújul a kor, melynél mozgalmasabbat és a helyét kereső emberiségre jellemzőbbet nem látott a világ. Keleten morogva megnyílik a föld, és furcsa, „irgalmatlan teremtményeket” áraszt nyugat felé. Hunoknak hívják őket, akik minden akadályt „úgy söpörnek el maguk előtt, mint a keleti szélvész a polyvát”. Az egész germán világot megremegtetik, és tizenkilenc esztendőn keresztül a Rajnától az Urálig Attila uralkodik, aki barbár hit szerint isteni eredetű. Népek és egyéni sorsok kóvályognak e mérhetetlen föld fölött, mint a porfelleg vagy a pehely, látjuk a porfelleget, és a pelyhek előttünk kavarognak, mielőtt lehullanának az utak porába vagy a mérhetetlen puszták földjére, mely oly titokzatos éjszaka, oly kegyetlen a süvöltő szélben, de oly gyönyörű a hajnali pirkadásban!

Népek, nyelvek és istenek között folyik a küzdelem. Hallani lehet a sors jajszavát, s látni, hogy a nyelv, melynek bozótjában tenyészik a lélek, miképpen fordít ádázul szembe népet néppel. A zsákmány rettentő kora ez: a szolgán és a hercegnőn túl, a barmon és az aranyon felül a gomolygó időben még az Isten is az emberi szenvedély zsákmánya lesz! Kemény és gőgös bálványt csinál belőle, aki maga is gőgös és bálvány; kígyózó és mindenre alkalmas eszmét az, ki a művelődésben nagyobbnak képzeli magát.

Ilyen a kor, mely A Nagyúrban elevenné válik; s amelynek hitelességéről nemcsak a szerencsés alkotás győz meg minket, hanem sok minden az időből is, amelyben élni sorsunk.

És az egyén?

Millióknak szenvedés: buta és egyszerű sors. Munka, mely a holttest fölött legtöbbször füstbe megy; gyermek, ki elmegy a világba, mint a szél. A szolga gyűlöl, lázad és eltiportatik, hogy az ő sírján sorstársai felemelhessék a fejüket. A letiport ősök sarját Isten és emberek bosszúállásra jelölik ki, és elveszik tőle a boldogságot, amikor a boldogság valóban megjelenik. A legszebbet sújtja legcsúnyábban a sors: Mikolt igazán és kegyetlenül tragikus! De az emberi nagyság nem véletlen: az idő törvényén kívül a tehetség akarata is kormányozza azt: aki élni, alkotni és uralkodni nagy volt, az nagyszerűen és a tetőn tud meghalni, mint Attila.

Nagy dolog ilyen darabot írni; és hős dolog némán viselni mostoha sorsát.

Legyen azonban vigasz, hogy mindig él, ami maradandó.

 

 

A hivatkozás helye

Egy remek színmű. Erdélyi Helikon 1943. okt. 10. sz. 550–552. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (229–233).

Méltató sorok Bánffy Miklós A Nagyúr című darabjáról.

 

 

 

Négyszemközt…*

A rádió is színes és változatos műsorra törekszik. Így jutott azt hiszem arra a gondolatra, hogy „négyszemközt” megszólaltatja a magyar írókat. Nyilván azért választotta ezt a meghitt formát, hogy kedvébe járjon a hallgatóközönségnek, mely az író bizalmasabb közléseit érdekesnek tartja. Valóban, érdekes is volna, ha ezeknek a megnyilatkozásoknak dolgában a bizalmas és a meghitt jelleget nemcsak a forma szempontjából, hanem tartalmilag is biztosítani lehetne. De ez majdnem lehetetlen. Az első nehézség az, hogy a valóban gyónó szavakra a mikrofon igen érzékeny és kényes szerszám; de ami még ennél is nagyobb akadály, az magában az íróban rejlik. Nehéz és hosszú az út odáig, amíg legbenső ügyeinkről egyszerűen és leplezetlenül tudunk szólni. Sem a tisztánlátás, sem a bátorság nem elég ehhez. Leszámolás kell hozzá. Az a megtisztult állapot, melyben a halált már meglepetés nélkül tudjuk fogadni.

Nekem mindezek eszembe jutottak, amikor arról volt szó, hogy november 27-én személyes dolgaimról beszélhetek a mikrofon előtt. A vágy megcsillant bennem, hogy valóban úgy szóljak, ahogy csak magamban szólhatok néha. De milyen messze vagyok még attól, hogy ezt mások számára is megfogalmazni és kimondani próbáljam! Nem akaratomon múlik ez, hanem azon az erőn, mely fenntartja a világot: ez az erő az életösztön. Ez csábít játékos mondatokra, melyekben nincs semmi leszámolás, csupán annak szellője lebben meg néha. Ahogy a játékban benne bujkál a komolyság, úgy bujkál életünkben a halál. Ezt próbálom majd: nem kifejezni, hanem csak éreztetni. A fecske jutott az eszembe, mely sóhaj gyanánt érinti meg néha szárnyával a vizet. Amíg ezt csinálja, még élni és énekelni akar.

Amit én mondani fogok, a szárnyamnak csak egy lebbentése.

 

 

A hivatkozás helye

Négyszemközt. Rádió Élet 1943. nov. 19. A november 27-i rádió-előadás előzetese. Újraközölve: Aranyos tekergők (146–147).

 

 

 

Tompa Lászlónál*

Bajban is telik az idő, s a költő hatvanéves lett.

Ha a szökőév játéka szerint „szökő költők” is volnának, ő bizonyára ilyen lett volna, hogy kiugorja ezt a nevezetes évszámot. Ebben az esetben talán még ma is kevesen tudnók, hogy az eltelt negyedszázad alatt milyen verseket írt a költő: s talán az sem lett volna nyilvánvaló, hogy a költő Udvarhelyen él, ahol egy új Kőmíves Kelemen gyanánt életét és „komor vágyait” versekbe falazta bé.

Hatvanéves lett, s e bűvös évszám őszi fényében versei megindulnak a nemzet szíve felé, csak éppen maga a költő marad tovább is Udvarhelyen. Gondolom, békétlen sors ez, de az igazi költőnek a sorsa is olyan, mint egy költemény: kegyetlenül szép. S hatalma van a vágyak fölött.

Néha már én is érzem ezt a hatalmat, mely a bölcsőből sarjad, s amely a keresztfát is a bölcsőhöz közel akarja valahol felütni. Ha nem kegyelmez, talán magam is hamarosan hazamegyek, hogy ott éljek, majdnem azon a rögön, ahol a költő. Mert valójában szomszédosak vagyunk mi ketten, mivel Farkaslaka, ahol születtem s nőttem, csak tizenkét kilométerre fekszik Udvarhely városától. Igaz, hogy ezt nem kelle vala megmondanom hatvanéves korom előtt, de hát hozzátartozik e rövid megemlékezéshez, melyben arra szeretnék valahogy rávillantani, hogy tulajdonképpen milyen is a valóságban a valóságos költő.

Otthon jártomban sokszor meglátogattam őt.

Lehetőleg mindig, amikor otthon jártam.

Ez nyáron volt, ez a látogatásom, amiről most beszélek. Immár napok óta otthon ültem a faluban. Már mindenkit láttam, akit akartam: meghallgattam a panaszokat, szemlét tartottam a családi gyermeksereg fölött, bejártam az emlékezőhelyeket, s gondolkoztam a régi fák alatt.

– No – mondtam magamban akkor –, holnap meglátogatom Udvarhelyen a költőt.

Falun sokat és komótosan készülődik mindenre az ember. Nagy búcsúzkodás kezdődött már este, s néztük a csillagokat s a hold udvarát, hogy lesz-e jó idő holnap. Isten valóban kedvezett, mert tiszta nyári napra ébredtem fel. Üdítő volt és harmatos; éppen arra való, hogy költőt látogasson az ember. A szerencse abban is megmutatkozott, hogy egy cigány hátára jegyet is kaptam az autóbuszban. De hát „ahogy lehet”, úgy szekereztünk abban az időben; s egy negyedóra ma is eltelik akárhogy.

Egy kicsit még korán volt látogatás dolgában, amikor Udvarhelyen, a régi Botos utcában földre szálltam. Mit csináljon az ember egy ilyen anyavárosban, ahol az a legnagyobb szerencséje, hogy senki sem ismeri? Megvásárol néhány újságot, de lehetőleg a rossz és unalmas lapok közül válogat, nehogy feltűnést keltsen. Aztán rágyújt egy szivarra, minek a füstjét mentiben megnézik a boltosok, s magát az inasok. Ha nem elég önmegtagadó, megiszik valahol egy feketekávét is, mely alighanem abból a kávéból készült, amelyik Szentkeresztbányán termik.

S múlik az idő, sokkal jobban, mint ahogy gondolná az ember. S egyszer azon veszi észre magát, hogy a katolikus templom tornyán öt perc híján tizenkettőt mutat az óra, s a református toronyban fél tizenkettőt.

Serényen menni kell, mert drága az idő!

Elszomorodnám, ha nem találnám otthon a költőt. Pedig megeshetik, hogy éppen nincs otthonában. Esetleg hivatalos dologban jár valahol, vagy ki tudja, merre. Minő kár, hogy erre gondoltam, mert a nagy tornácon olyan csend ül végig, amely a közelben nem sejtet senkit. Ahogy bényitok, a külső nagy szobában még szigorúbb a csend. De hatoljunk beljebb, hátha mégis! Kopogtatok az ajtón, mely a költő dolgozószobájába nyílik, s felderülve hallom a hangját, mely személytelen udvariassággal szól:

– Tessék.

– Eljöttem – mondom –, hogy lássalak. Ha már itt vagyok amúgy is a városban.

– No, ez kedves – mondja a költő. – Ülj le!

A kicsi kerek asztal mellett leereszkedem a nagy puha székbe, s ő odaáll a mályvaszínű kályha mellé. Kedvemet töltve nézem hosszú sovány alakját s kemény tar koponyáját, mely alatt gyöngéd mosolyban ül „üszök-barna” szeme.

– Hogy vagy, László? – kérdem.

– Köszönöm – feleli. – Úgy vagyok, mint tavaly, mint tavalyelőtt s mint azelőtt. Egyforma itt az élet.

– Hát a gyermekek?

– Ki itt, ki ott.

Egyforma lehet itt csakugyan az élet évről évre. Lám, a szobában is minden úgy van, ahogy volt azelőtt s ismét azelőtt. Az íróasztal mögött ott fekszik a rengeteg könyv, s magán az asztalon is megszállva ülnek körös-körül, mint kezes madarak. De né, tova a könyvek tetején sok újság hever, eleresztett vékony szárnyakkal.

– Ennyi sok újságot olvasol? – kérdem.

– Legfeljebb ha futva átforgatom – mondja László. – Nem olvasom őket.

– Hát akkor minek tartod? – kérdem.

– Csak éppen hogy legyenek.

– Pedig ha igazat írnának – mondom –, akkor sok mindent meg lehetne tudni belőlük.

Bólogat László, belé a sűrű csendbe; s hallgatok én is. A ház is hallgat végig. A szobában munkára késztető hűvös van, s künn, a ház előtt sem jár senki a nyári napon.

– Bezzeg itt lehetne verset írni, ebben a csendben! – szólok ismét.

– Ez a csend csak látszólagos – mondja a költő.

– Hogy értsem ezt?

– Tisztára véletlen, hogy most ilyen csend van – magyarázza. – Mert máskor vagy a házban van zakota, vagy künn zörögnek a szekerek, mintha menekülés volna folyton; vagy ügyes-bajos emberek jőnek ide hozzám, dolgaikban útbaigazítást kérni. Mindig ez folyik, de ha történetesen írni jőne kedvem, akkor mindez együttvéve jelentkezik…

– S akkor vége az írásnak – mondom.

– Meg se tudom kezdeni! – folytatja László. – Mert amikor éppen kezdeném, akkor rendesen kopogtat valaki az ajtón, s annak nem mondhatom, hogy én most verset írok.

Csakugyan nem mondhatja, ezt én is úgy vélem. De mégis lehetetlen, háborgok magamban, hogy éppen nála legyen ez így… Azoknak adódik csend és alkalom a versírásra, akiknek a versei az ő derekáig sem érnek!… De hát nem szólok semmit, mert nem akarom én is keseríteni őt.

– Ne sétáljunk egyet a városban? – kérdem.

Tetszik Lászlónak is a gondolat, s elindulunk. S hogy valami haszna is legyen a sétának, azt mondja László, hogy nézzünk bé a szerkesztőségbe, nincs-e valami fontosabb tennivaló. Hátramegyünk egy udvaron, s ott hátul, kedves kicsi házikóban, ott van a hetilap szerkesztősége. Alkalmatos, csendes kuckó, világos ablakkal az udvar felé. S oly magosan áll az ablak, hogy aki elmegy alatta, csak a feje látszik.

Elvonuló igazi csendes hely, melyben maga a költő írja és szerkeszti a lapot.

– Itt próbálj verset írni! – mondom neki.

– Itt is próbáltam, de nem lehet! – szól a költő, és legyint. – Csak annyi kell, hogy ideüljek az íróasztal mellé, s kezdjek gondolkozni; már mindjárt megjelenik valakinek a feje az ablakban, s integet nekem, hogy gyere egy kicsit.

S közben, amikor ezt mondja, leül az asztal mellé, mintha próbát tartana. S alig ül ott néhány percig, hát valóban megjelenik egy öreg fej az ablakban, s integetve kéri, hogy menjen egy kicsit.

– Bocsánat, egy pillanatra! – szól nekem a költő, s kimegy.

Tíz perc is eltelik, mire visszajön.

– Mit akartak? – kérdem.

– A nyomdába kellett menni – beszéli László –, hogy eldöntsünk valamit. Ugyanis ez a tanár egy cikket írt a lapba, s abban a cikkben egy svájci tudósnak a neve is szerepelt. Ő a tudós nevit egyszerű „i” betűvel írta, holott most azt állítja, hogy hosszú „í”-vel kell írni.

– S kijavítottátok?

– Ki.

– No, hála istennek! – mondom.

Beszélgetni kezdünk ismét. Az idő telik, s nem zavar senki. De amikor már éppen elbíznók magunkat, hát az öreg tanár feje ismét megjelenik az ablakban, s kérve integet. László bocsánatot kér, elmegy, és tíz perc múlva újból visszajön.

– Mégis visszacsináltuk a tudós nevit – mondja.

– Rövidre?

– Igen.

– Jobb is úgy – nyugszom belé magam is, majd arra kérem a költőt, hogy mielőtt még egyszer visszajönne a tanár, menjünk el ketten a sétatérre, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni, s a természetből is látunk valamit. El is indulunk, s egyre bizonyosabb, hogy ennél jobbat semmit sem tehettünk volna, mert egy lélek sincs a sétatéren, az út igen kellető a fák között; a levelek szinte rezzenet nélkül lebegnek a fákon, mintha tudnák, hogy költő jár alattok, ki „mételyes csúf korban” is mindig tiszta volt és „farkasok közt sohasem üvöltött”.

– No, látod! – mondom neki. – Ide gyere, amikor verset akarsz írni! Itt igazi jó csend van, s nem háborgat senki.

Elneveti magát László, s így szól:

– Ezt is próbáltam, barátom! Jöttem egyedül, szép lassan, csendesen, s a fejemben már forgott is a vers, hogy no, most jó lesz… S ahogy így megyek, hát egyszerre a fák háta mögül s utána a bokrokból kezdenek elébukkanni a nyugdíjasok! S mind jőnek felém, hogy ők éppen egy beszélőtársat keresnek…

A gát fölött leülünk egy padra, s nézzük a tornyokat s a csendben folydogáló Küküllőt. S miközben előttünk és mögöttünk a gond úgy „csüng alá, mint sűrű felleg”, egybeölel minket a föld is, mintha legalább ő jussot tartana ránk.

Ha föld volnék, én is jussot tartanék egy ilyen költőre, akinek nyugta nem lévén, sohasem ír verset, de akinek, legnagyobb ámulatunkra, mégis valóságos költeményei vannak, akár a fának gyümölcse vagy a földnek virágai.

 

 

A hivatkozás helye

Tompa Lászlónál. Erdélyi Helikon 1944. márc. 17. évf. 3. sz. 127–130. Alcíme: Egy röpke látogatás története. Újraközölve: Igaz Szó 1973. jún. 21. évf. 6. 791–794,– m. i. (Marosi Ildikó) következő bevezetőjével: „Az Erdélyi Helikon 1944. (3. sz. 127–130. o.) márciusi számában jelent meg először nyomtatásban Tamási Áron alábbi írása. Keletkezésének előzményei a következők: a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság a világháború utolsó felvonása közepette is külön ünnepi műsorral szándékozott köszönteni a hatvanadik életévét betöltő Tompa Lászlót. 1943 végén Sényi László levelezésbe kezd »egy nagyobb szabású és lehetőleg országosan jubiláris ünnepség céljából». A rendkívüli felolvasóülés akadémikus formában peregne le, Kemény János köszöntőjével, Jancsó Adrienne szavalatával, Tamási »mint székely a székelyről beszélne«, Molter végezné Tompa irodalomtörténeti méltatását, s a csúcsteljesítmény a Tompa fordította Don Carlos egyik felvonásának bemutatása lenne. Meglepetésként pedig Németh László szerepeltetését tervezi. »A róla szóló tanulmányod után különben nem is készíthetnék elő tiszteletére« – írja Sényi Németh Lászlónak, célozva a Hídban, 1940. 9. sz.-ban közölt, Tompa Lászlóról szóló tanulmányára. 1944. január 14-én kelt Németh László lemondó válaszlevele: »Ha lenne egyetlen ünnep, amelyen részt kívánnék venni, a Tompa Lászlóé lenne az. De én az irodalom aktív művelői közül kiváltam, s mint régi írásaim kiadója veszek részt a szellemi életben; kísértetek szerepeltetése pedig még egy Tompa-ünnepen sem stílszerű«. Tamási viszont elfogadja a meghívást, s 1944. január 30-án levélben közli Sényivel: »Természetes, hogy a Tompa László-estélyre elmegyek… Úgy gondolom, hogy egyik udvarhelyi látogatásomat Tompánál, azt fogom megírni és felolvasni. Közvetlenebb lenne, mintha értékelésbe kezdenék, melyet Molter különben is jobban elvégez. Felolvasásom címe ez lenne: Valóságos költő. (Alcím: Egy röpke látogatás Tompa Lászlónál.) Úgy 10–15 perces lenne a felolvasás«. S valóban ezzel a címmel és alcímmel olvasta fel az alábbi írást a KZST (Kemény Zsigmond Társaság) 1944. február 27-én megtartott ünnepélyes díszülésén. Az ünnepelt pedig a Régi út porában című versét olvasta fel, »amelyik versemet különben is a legsajátabb verseim közé sorolom, mint verset ma is vallom és vállalom…«” – Tamási írása újraközölve továbbá: Jégtörő gondolatok II. kötet (234–241).

 

 

 

Igék a zászlón*

A megnyugvás legkönnyebb módja a halál. A természet azonban állandóan tiltakozik a könnyű és egyszerű megoldások ellen. Tusakodunk hát, hogy milyen utat válasszunk, melyen lelkiismeretünk megnyugodhatik, és földi életünk értelme nyughatik. Abban az időben, amely körülvett minket, viharossá vált ez a tusakodás. Bennem is viharos volt. A legnagyobb veszély nem akkor fenyegetett, amikor az erőszak kerekei között kerestük az életet, és áhítottam az igazság fényét. Hanem akkor fenyegetett, amikor ingadozni kezdett bennem a törvény, mely megbünteti a rosszat, és jutalmazza a jót. Úgy éreztem, hogy nemzetemet érdemtelenül rongálja ennyire a halál, s hogy a magam szenvedése is nagyobb, mint bűneim halma. Amikor megvívtam a tusát, szomorú voltam ugyan, de már mosolyogtam. Rájöttem ugyanis, hogy egy a világ, s benne az emberi élet az igazságon nyugszik, melynek malma lassan őröl, de biztosan. Rájöttem arra is, hogy a nemzeti csapás forrásai mind megtalálhatók az ezer esztendő mezőin; s hogy az egyes emberek sorsa, s így az enyém is, a közösségben és a múltban rejti megfejtésének titkát.

Rejtelmes az igazság útja, de biztos.

Ennek az útnak egy porszeme van a homlokomon, amikor itt állok, hogy Szabó Dezsőről, halála után, a nyilvánosság előtt én mondjam az első szavakat. Valamikor, tizenhat esztendővel ezelőtt, azon a címen verte széjjel első regényem betűit, hogy ő ezt is megteheti velem, mert szellemi fia vagyok. Ha a fiúnak hallgatni kell a dorgálás után, és úgy dolgozni tovább, mintha a fenyítés nem is érte volna, akkor valóban a fia voltam. Igazságtalan apának engedetlen fia. Mert haragjában dúlhat-fúlhat az egyik, s a másik lehet akaratos, mint a csacsi: ők ketten mégis egyet akarnak, hiszen a természet rendje szerint és a szellemi napfény közös sugarai alatt nem is akarhatnak különbözőt.

Nyilvánvaló tehát, hogy az igazság útjáról reám szállott a porszem, hogy csillogása közben beszéljek róla. Ilyenformán nemcsak kötelességből beszélek, hanem jogos igénnyel is. De ez a beszéd, éppen ezért, nem öltözhetett a kegyelet szokványos ruhájába, hogy Szabó Dezsőt megindultan eltemessem; egyszerű irodalmi méltató sem kívánok lenni, hogy zuhogó nyelvezetét zuhogó szavakkal s képzelőerejét szárnyalva dicsérjem. Egy percre meghajtom a fejemet előtte, de nem azért, hogy üres búcsút mondjak és könnyes szemeket emeljek fel.

Zászlót emelek fel.

Más érzéssel és megszenvedett reménnyel, de ugyanazt a zászlót, amelyet utoljára Kolozsváron emeltem a felhős ég felé 1943. szeptember 12-én. A szégyen szele már meg-megfuvintotta akkor a zászló esdeklő leplét, melynek a rúdját a szellem nevében és a szótalanok helyett teli aggodalommal tartottam felemelt kezemben. Alatta mondtam akkor, másfél évvel ezelőtt, amikor még segíteni lehetett volna: „Meg kell szüntetni a politikai és a közéleti üres formaságot, amely a jellem és a tudás helyett a szolgalelkűséget is az érvényesülés alapjává tette. Elszántan küzdeni kell az ellen a szelleminek mondott módszer ellen, mely a gondolat helyett valamely divatos jelszóval érvel. Törvényes erővel kell felruházni a személyes felelősség elvét, hogy fontos munkahelyek ne szolgáljanak csupán díszül, s hogy aki felelőtlenül végzi a dolgát, az ne állhasson bűnhődés nélkül, sőt igen sokszor megjutalmazva tovább… A szellemnek pedig meg kell alkotnia az egységes és igazságos nemzeti társadalom tervét, melyben a sajátos magyar szellemiség a dolgozó tömegek természetes jogaival egyesül… Ha mindez nem történik meg, könnyen megeshetik, hogy az új magyar társadalmat forradalom fogja megteremteni. S őszintén meg kell mondanom – fejeztem be akkor a szót –, hogy a külső veszély elmúltával, a magyar megújulás dolgában, az én helyem nem a védekezők, hanem az erőszakos megújítók oldalán lesz…”

A zászlón hamissá tették azóta a piros színt, ártatlanok vérével mázolva át a szociális igazság kigyúlt arcát; bemocskolták a lelkiismeret fehér mezejét, és mérget fújtak a zöldre, mely reménység helyett nemzetet és társadalmat mérgezett meg.

De a zászló mégis megvan. Megvan, mert amikor eldübörögtek az ágyúk, hogy a hamisítók menekülő útját tűzbe vonják, egyszerre millió lesoványodott kéz nyúlt utána, hogy a romok között megkeresse és a mocsokból tisztára mossa.

Egy nemzet könnye kellett ahhoz, hogy tisztára lehessen mosni.

Sorsunk rajta, hogy mit írunk rá.

Szabó Dezső olyan ember volt, aki mindig szeretett a magyar zászlóra írni, s írt is rá. Mohón, egyszer könyörögve, máskor szidalmazva. Lelkének nyelvét valósággal kivetette, hogy az ő intelmei és tanítása legyen a zászlón. Ráírta Az elsodort falut, melyet zászlósurak és a zászlótartók kezében elsodort nemzetté nyomott széjjel a balsors. Ráírta a Csodálatos életet, melyet csak a bujdosók, a vértanúk és a becsületben megholtak tudtak megvalósítani ebben a honban. Ráírta a Segítség!-et és a Jajt, mely valósággá válva az író élete végén megette tarka és vidám szavainkat, mint a bagoly az énekesmadarakat. S ráírta Az egész látóhatárt, melyet bűneink elfödtek előlünk, hogy büntetésből vakon keressük egymást és sötétségben az ő sírját.

Sokat írt, s mind a zászlóra.

Ily rengeteget talán nem is szabad a zászlóra írni. Jobb tehát, ha fiú módjára, a kegyelet és a tisztelet érzésével bemegyek az ő dús virágoskertjébe, és a könnyekben tisztára mosott magyar zászló számára olyan igéket szakítok, melyekre ma különösen szüksége van a nemzetnek, s amelyek nem is hervadnak egyhamar. Hatalmas, buja és színekben is tobzódó ez a virágoskert. Nem könnyű virágigéket választani és szakítani innét. Ha nem volnék fia, talán meg is gondolnám, hogy illik-e kertjében önkényesen válogatnom; s ha nem volna oly nagy szükség éltető és boldogító igékre, fiú létemre is megfordulnék talán.

Így választanom kell.

Egy pirosat keresek, melynek láttára csillog a szem, és olyan fénye lesz, mint az örömnek és a tűznek. Ez a bátorság virága. Nálunk ritka virág, mert a szolgaság ragyája halomra pusztította; s ami megmaradt, azt a zsarnokság akarta letaposni, nem akarván pirosat tűrni, csak a vért.

Aztán egy fehéret keresek, mely a szellem tisztásán szokott nyílni, s mely a nemes szándékot messze sugározza, nem válogatva falut és várost, kedves hazai tájat és idegen földet. Ez az emberiesség virága. Arra tanít, hogy a küzdelemnek, mely a fehér és a fekete között folyik, csak úgy lehet valamikor vége, ha a fehér jut diadalra, megszaporítva eggyel a csillagok számát, melyek az emberiséget a békesség felé vezetik.

Harmadiknak egy zöldet keresek, mely mosolyba borítja a szemet, és kisimítja szenvedő arcunkon a ráncot. A megpróbáltatás hegyéről, amikor régi terveink tornya romokban hever, s amikor nyugalmunk a nyugtalanság vizévé vált, sikertelenül küldtük el galambjainkat érte. Ő a reménység virága. Szellő nélkül is folyton bólogat felénk, szelíden biztatva, hogy nem veszett el a haza; s talán kérkedve is azzal, hogy az élet szépsége akkor kezdődik, amikor nagy lelki ínség után ő lelkünkbe és megrongált hajlékunkba jön.

Bátorság, emberség és remény.

Ezt a három szót hoztam ki a kertből, melyet Szabó Dezső, mint rengeteg nemzeti vagyont, reánk hagyott. Azért ezt a hármat, mert bátorság nélkül nem volna érdemes tovább magyarnak lenni, oly hosszú és dicstelen gyávaság után, emberség nélkül nem is tudnánk tovább magyarok lenni, mert hírnevünket ronggyá rágták az embertelenek, akik magyarnak mondták magukat; reménység nélkül pedig nem tudunk fölkelni, hogy magyarok és emberek lehessünk.

Felemelem hát a zászlót, és ráírom a hagyaték három első szavát: bátorság, emberség, remény. S ahogy megilletődve ráírom, mintha Petőfi, Madách és Csokonai is itt lebegnének. Valóban csodálatos élet!

Csodálatos?

Igen. Csodálatos, hogy a nemzet betegágya mellett, hűséges virrasztásban a költőket mindig és mind megtalálod.

 

 

A hivatkozás helye

Igék a zászlón. Szabad Szó 1945. ápr. 22. 47. évf. 23. sz. 4–5. Az 1945. április 18-i, zeneakadémiai Szabó Dezső-emlékesten elhangzott ünnepi beszéd szövege. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (242–246).

 

 

 

Boldog ünnep*

Valamikor, a bölcső helyén, számomra május elseje csak tiszta örömet jelentett. Nem is jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a létezés vidámságát talán. Nem volt tartalma, mint ahogy a szivárványnak sincs. Nem fűződött hozzá munka és harc, sem emberi szándék. Még gondolat sem. Önzetlenebb ünneplő voltam akkor, mint a lepke vagy a dongó, mert azok a virágok tápláló asztalára jártak, én pedig csak annak örültem, hogy május mindenkinek jó.

Falusi voltam s gyermek.

Senkit és semmit nem ünnepeltem akkor még, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem volt fel, hogy rendetlen a világ, melyben rendet kell teremteni. Ahogy azonban múltak az esztendők, kezdtem én is megtanulni, hogy a virágot sok helyen ki kell szántani, mert az értelem és a cél így rendeli. Rájöttem, hogy szép ugyan a zengő darázs, de idővel egyszer csak megszúrja az embert, kárt tesz a gyümölcsösben vagy esetleg lábatlankodik az ebédnél, amikor éppen legsürgősebb a munka. A lepke is alakoskodva pusztít, a gyümölcsfán bakvirágok nyílnak, az eső áldás és a villám tisztítja levegőt.

A szépet hasznosítani lehet.

Ez nagy fordulat volt bennem, ez a felfedezés. Mert azt jelentette, hogy az emberi természet a szépet is a maga érdekeinek körébe vonja. Nem tűr hasznavehetetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ha a fán marad, minden remény megvan arra, hogy ott őszre gyümölcs lesz. De ha letörve, májusi szokás szerint, a lányok kapujába kerül, akkor is megvan minden remény, hogy a szívben s majd a szív alatt gyümölcs fakad lehullott szirmai után.

Akkor már kezdtem legény lenni.

S ennél tovább, otthon a faluban, már nem is jutottunk mi ketten: május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a legbelső körből, ahol a gyermeket a létezés vidámságával töltötte tele május s ahol a kamasz fiút kábítva tanította arra, hogy a szépet is hasznosítani lehet. Kiléptem ebből az egyszerű és jókedvű körből, ahol az illat és a szag barátságban éltek s ahol a verejték oly pontosan váltotta fel mindig a harmatot. Így aztán a falusi férfiú májusi ünnepét már nem tölthettem bele sorsom kútjába, csupán a külső körből figyelhettem meg. Ha jól láttam, ezen az ünnepen úgy hordozták magukat a férfiak, mintha még a télen megegyeztek volna a fákkal, hogy azok május elsejére virágot fognak hajtani; mintha megegyeztek volna a földdel is, hogy füvet serkent a bárányoknak; s meg a felhőkkel, hogy esőt hordozva langyosan fognak borongani; s a nappal, hogy munkás kezük alá nevelő módon odasüt.

Aztán már csak vendég lettem ebben a külső körben is, mert a nyugtalanság addig harapta a sarkomat, amíg elindultam a betű világa felé. Amikor eljöttem, virulásban és örömben hagytam ott május elsejét, hogy a városban egészen másképpen találjam meg. Naptár nélkül talán nem is ismertem volna rá. Kopott volt szegény és árva, mint egy égő szemű suszterinas. Az emberek különösebb figyelem nélkül vettek tudomást róla. Az urak előtt semmi volt a tekintélye. Akik tartották benne a lelket, azok sem mertek teljes örömet csordítani a szívükből, nehogy a pénz és a társadalmi rend rögtön megverje május elsejét. Gondosabb ruhában és illedelmesen kísérték a városból kifelé, valahova a szabad ég alá, a biztató zöldbe.

Akkor megsajnáltam szegény szép ünnepet és sorsát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy barátságomat nemcsak szívesen veszi, hanem azt szeretné, ha én is a legbizalmasabb hívei közé állanék. Oda is álltam, de ez már idegen földön történt, ahol éveket töltöttünk együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt ott, mint itthon; nekem rosszabb. Akkor sokat emlegette, hogy mostoha magyar sorsában megértettem őt s hogy bizakodását, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. A jót jóval vissza is fizette, mert amikor fárasztott a gyárban a munka vagy a szolgálat a változatos helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egyet, hogy azzal tápláljam magamban a közös jobb jövendőt.

Megható emlék ez.

Aztán hazajöttem. De mintha el sem mentem volna, itthon május elseje még mindig szegény és árva suszterinas volt, kinek a felszabadulásáról hallani sem akartak a tehetősek. Sőt egyre új és újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mostoha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermekkoromban vidámságom volt ő, majd később hasznomra forduló szépség; ha a városban megejtő, elárvult inas és az idegenben bizalmas jó barátom, akkor most együttműködő bajtársává szegődtem, tollal a kezemben.

Egyebet nem is tehettem.

Hogyan is tehettem volna, amikor benne most már egybegyűlve láttam mindent, ami a földi életet emberi életté teszi: az örömet, a szépséget, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk elejétől fogva.

S győztünk!

De ne feledd el, május, hogy ellenségeid is boldogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét s őrködj az igazság fölött. Én emlékezni fogok az örömre és megtartom a szépségét, melyet tőled kaptam. S mivel ez nem is lehet másképpen, most vidáman felemelem írófegyveremet, hogy győzelmed napján tisztelegjek előtted.

 

 

A hivatkozás helye

Boldog ünnep. Szabad Szó 1945. máj. 1. 47. évf. 30. sz. 4–5. Későbbi szövegváltozatok: Köszöntő ágacska; Virágos ágacska.

 

 

 

Üdvözlés a Magyar–Román Társaság megalakulása alkalmával*

Különleges és országos figyelmet érdemel az az esemény, hogy Budapesten megalakul a Magyar–Román Társaság. Elsősorban a magyar irodalom nevében, de a magam személyében is, ennek a különleges figyelemnek a melegségével és várakozásával üdvözlöm a Társaságot.

Amikor ezt teszem, az öröm érzése és a felelősség tudata egyaránt eleven bennem.

Örülök, mert ez a Társaság, minden reménység szerint, nagy igényű és munkaképes formai megvalósulása annak a szellemi küzdelemnek is, amelynek otthon, Erdélyben, húsz éven keresztül a magjában éltem, s amelynek az volt a célja, hogy a román és a magyar nép megbékélését egyengesse, s hogy a két nép építő együttélését lehetővé tegye. Ennek az erdélyi magyar szellemi küzdelemnek nagy hatású és maradandó megnyilvánulása volt az a Hitvallás, mely 1937-ben Marosvásárhelyen, az ágynevezett Vásárhelyi Találkozón született meg, s amely a két nép megbékélését történelmi szükségnek s így nemzeti feladatnak nyilvánította. Mondanom sem kell, hogy törekvésünk sem a román, sem a magyar államvezetés előtt nem volt eredményes, illetőleg népszerű. Az idők azonban változtak azóta, mert a fölszabadult demokratikus eszmények a megbékélés híveinek adtak történelmi lehetőséget arra, hogy a magyar és a román nép között az emberséges és építő jellegű nemzeti életet megteremtsék. Az öröm mellé ez a történelmi lehetőség adja a felelősség tudatát. Szükséges ez, mert aki a vajúdás mai lázában és a jelszavak incselkedései közben meg tud feledkezni arról, hogy a jövő nemzedék ítélkezni fog fölötte, az könnyen eltéved, sőt a népszerűség vagy a hangzatosság kedvéért talán szívesen is téved el. A magyar–román megbékélés nemzeti jelentőségű ügyét az ilyen emberek elrontanák. Ezt csak olyan emberek vihetik eredményes útra, akik a maguk népe számára biztosítani tudják az emberséges életet, de ugyanakkor meg tudják akadályozni, hogy a másik nép emberi és nemzeti méltósága ellen főbenjáró bűnt kövessenek el. Az ilyen emberek nagyon jól tudják, hogy a magyar–román kérdésben ma két veszedelem fenyegeti azt a munkát, mely a két nép között időt álló békét akar létrehozni. Egyik veszedelem a fűtött és mértéktelen nemzeti becsvágy, melyet köznapi szóval sovinizmusnak neveznek. Azt hiszem, ilyen nálunk úgyannyira nincs, hogy ha velünk szemben mások nem gyakorolnák, magát a szót is hamar el tudnók felejteni. A másik veszedelem éppen az ellenkező véglet betegsége: a nemzeti öntudatnak olyan elsorvadása, amikor megegyezés címén kezét vagy lábát, esetleg egész magát, zsákmányul adja a nemzet. Sok jel mutat arra, hogy boldogtalan állapotunkban hajlamosak vagyunk erre. Az újjáépítés egyik legnagyobb feladata, hogy ez ellen felvegyük a küzdelmet; s reménységgel tehetjük ezt, hiszen az egészségnek és az értéknek e mai történelmi lábadozás után megjön az uralkodó napja.

Azt hiszem, a Magyar–Román Társaságnak nem is kívánhatnék jobbat és mást, mint hogy benne és általa az értelem egészsége és a nemzeti lélek értéke munkálkodjék.

 

 

A hivatkozás helye

Üdvözlés a Magyar–Román Társaság megalakulása alkalmával. Kézirat szerint. Elhangzott 1945. szeptember 21-én. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (247–248).

 

 

 

Komoly szó*

A magyar filmgyártás körül a buzgalom egyre nő. Sietve bokrosodik az akarat és a törekvés is, hogy filmgyártásunkat arra az útra vigyük, amelyen már nagy művészi és társadalmi kérdéseink biztató módon vajúdnak. Ennek az egészséges és országos szándéknak nagyarányú kifejezője ez a filmnap.

Eleddig, oly számos év alatt, mindig könnyűszerrel állottam ellen a kísértésnek, hogy filmet írjak. Az enyémhez hasonló idegenkedés majdnem általános volt minden olyan író részéről, aki a gondolat súlyát és szabadságát, nemkülönben a művészi kifejezés háborítás nélküli lehetőségét védte. Ez a védelem, itt nálunk és a múltban, olyan küzdelem elé állította az igazi írót, melyet csak akkor tudott volna sikeresen megvívni, ha a filmgyártás többi tényezői támogatják. Erre pedig még hajlam sem igen volt. Így aztán, bár a film közlési jelentőségét mindig nagyra tartottam s különleges művészi kifejező formája a legszebb izgalmakat rejtegette, mégis inkább a tiltó angyalt választottam, mint az ígéretes alkut.

Most, amikor mindent újból elölről és legalól kell kezdenünk, a szellemi újjáépítés területén a magyar film ügye is elénk állott. Elhatározó döntésre van szükség. Arról kell dönteni, hogy a magyar filmgyártás abban a szellemben induljon-e el ismét, mely a komoly mondanivalót és a művészi színvonalat a múltban megtagadta, vagy az anyagi és a szellemi erő összefogásában új útra találjon.

Ha ennek a filmnapnak s ennek a rövid megnyitó szónak van valami jelentősége, akkor csak az lehet, hogy a döntés dolgában gondolkodásra indítson mindenkit, aki a munkáját vagy szerepét a magyar filmgyártás ügyével egybefűzi.

Aki jól gondolkozik, annak könnyű a helyes döntés. Csupán eszében kell tartania, hogy a világban való jó hírünk szárnya a szellemi s itthoni építő fegyverünk puskapora is csak szellem. A szellemnek pedig egyik korszerű és hatalmas kifejező eszköze a film.

Mi néhányan, akik egy Mezei próféta című film elkészítésére „esküdtünk” össze, igyekeztünk jól gondolkodni és helyesen dönteni. Ezzel a gondolkodással és döntéssel szeretnők majd az én „mezei prófétámat” útjára ereszteni, hadd hirdesse a film fehér mezején is, hogy „lélek, légy és szabadság, mert a többi majd hozzáadatik neked”.

 

 

A hivatkozás helye

Komoly szó. Színház 1945. aug. 2.–szept. 4. Elhangzott a filmnapon, a Független Kisgazdapárt székházában. Újraközölve: Aranyos tekergők (175–176).

 

 

 

Kétszer Cocteau*

Szent és rettenetes: ez a két jelző áll Jean Cocteau két színdarabjának címében. Elég gyors egymásutánban mind a kettőt előadták nálunk. A két jelző igen jellemző a két színdarabra s természetesen Cocteau-ra is. Ugyanígy a két egymásra következő két előadás is jellemző jelen színházi életünkre. A mohóság, mely főleg kezdetben nyújtotta Kelet felé nyakát, most ugyanolyan mohósággal kezd nyugati irányban keresgélni. Az olyan ember tulajdonsága ez, aki talaját vesztette. Vagy az olyan nemzeté. De van benne valami biztató: maga az életösztön. Aki az életösztönnek ilyen mohósággal adja bizonyosságát, minden reménység szerint hamar meggyógyul. S ahogy erősödik, testben és lélekben egyaránt, annál inkább kezdi becsülni önmagát is, nemkülönben azokat az értékeket, amelyek benne várakoznak.

Számomra, aki mind a két Cocteau-darabot megnéztem, ez a tanulság. Azt szeretném, hogy e tanulság révén okuljon és gyógyuljon az olvasó is, ráeszmélve arra a titokra, hogy csak az olyan érték válik épülésére, jöjjön Keletről vagy akár Nyugatról, amely jobb az övénél.

Ha udvariasak akarunk lenni, mint ahogy valóban akarunk, akkor a két Cocteau-darabnál nagy kérdés ez. A Rettenetes szülőknél még győzzük jó modorral, hiszen legalább érdekes a dráma, bár mellékesen a tartalomra is szeretünk súlyt vetni. S érdekes volt az előadás is, mert a dráma és eljátszása között jóban-rosszban megvolt a stílusbeli egység.

A Szent szörnyetegeknél még ennyire sem egyszerű az ügy, mint ahogy a rossz mű és a rossz előadás sohasem egyszerű. Amikor előadás után kijöttem a Nemzeti Kamarából, egy régi kolozsvári színházi este jutott eszembe. Kisebbségi sorban éltünk akkor is. Az életnek ilyen formái között különösképpen érzékeny a lélek: sokra becsüli a felemelő, nemes tartalmat és a füle gyöngéddé válik az anyanyelv iránt. Molnár Ferencnek Csoda a hegyek közt című szerzeményét adták akkor elő. Hamar észrevettem, hogy a szerző becsapott, de ennél az észrevételnél még jobban elszomorított az a tény, hogy se jót, se rosszat nem sikerült a szerzőnek írnia. Szóval semmit sem írt: s véle együtt mégis úgy kellett tennünk, mintha írt volna.

Ilyenformán jártam Cocteau-val is a Szent szörnyetegek főpróbáján. Pedig kétszeres jóindulattal mentem a színházba. Az egyik teljesen sértetlen volt s az Bajor Gizinek szólt: a másikat gondos ápolás után Cocteau-nak vittem. Most az egyik eltűnt, kárba veszítvén a gondos ápolást, amely a megbecsülés és a szeretet mellett új keretbe foglalta Bajor Gizit.

De hát, gondolom, a mai világban nem lehet olyan értelmes minden olvasó, hogy ilyen mondatokból is értsen. Ezért ha unalmas is, meg kell mondanom, hogy miről szól a darab. Van egy öregedő házaspár. Ennek a házaspárnak az egymás iránti szerelme olyan szép, ahogy az csak öregedő házaspárnál lehetséges. Az asszony nagy színésznő, a férfi még nagyobb színész. Azonban már felnőtt egy új nemzedék is, mely ugyancsak érvényesülni akar. Ennek az új nemzedéknek egyik színésznő tagja megjelenik a boldog és híres színésznő öltözőjében és rajongás formájában azt hazudja, hogy az asszony férjével, a híres színésszel viszonya van. Hamar kiderül, hogy a viszony nem igaz, de a hazugság felébresztette az ördögöt, aki igazzá teszi. Akkor azonban a rajongásról derül ki, hogy az sem igaz. Az ifjú lélek rossz épületéről mindjárt a darab elején lehull egy rom s ettől kezdve egyre hulladozó lelki romok között bukdácsol a néző, aki egy-egy nagyobb botlásnál könyörögve ragadja meg a Cocteau kezét, de ez a szellemi suhanc nem akar segíteni rajta, sőt fintorog, hívén, mintha egyenesen ilyen célból írta volna a darabot.

Ráday dicsekedve vállalta magára, hogy a Nemzetihez ő hozta magával a darabot, mintegy hozomány gyanánt. Nem tudta, milyen fölösleges hősiességre vállalkozott, de ha ezen most utólag el találna gondolkozni, két dolog jusson eszébe: az egyik az, hogy nem minden színdarab jó, amit színészekről írnak, a másik pedig az, hogy férfi ne vigyen hozományt, bárhova megy. Mindezek helyett inkább olyan szerepekben igyekezzék fellépni, amelyekben a néző természetesnek, sőt otthonosnak látja. Ilosvay Katalint is kérem, olvassa el ezt az előtte levő mondatot s ahhoz olvassa hozzá a következőket: Ha egy madár még gyenge s nem is egészen tollas, egy ideig aprókat repüljön. Ladomerszky Margit szerencsés volt, mert nem tartozott a darabhoz; Pártos Erzsi pedig azért volt szerencsés, mert Cocteau nem sokat törődött az ő szerepével.

Különleges és egyre megújuló érzést keltett bennem, amikor láttam, hogy Bajor Gizi föl-fölrepül a romok közül. De mindannyiszor vissza kellett ereszkedni a földre, mert Cocteau nem adott neki magasságot és a szereposztás repülő társakat. De legyen bölcs és hívő, majd rájön ismét ő maga és a színház is, hogy Bajor Gizi kötelez, mint az isteni adomány vagy az erkölcsi szabály.

A darabot Heltai Jenő fordította. Ennélfogva ő nálamnál jobban tudja, hogy milyen volt a fordítás.

 

 

A hivatkozás helye

Kétszer Cocteau. Színház 1945. okt. 10–15. Újraközölve: Aranyos tekergők (177–179).

 

 

 

Katát virágok vallatják*

Valahogy úgy indultam el, ahogy a nóta mondja.

Vettem három szál virágot, de nem tettem a kalapomra. Kezemben vittem őket, városi illedelemmel. Karom hintóján néha előre futottak a virágok és gyarapították vidámságomat. A madarak jutottak eszembe, melyeket oly sokszor láttam társtalanul repülni. S emlékezetemben fölébredt az is, hogy olyankor mindig szerettem volna valamit mondani. Most egyszerre nyelvemre szálltak a szavak, amelyeket nem tudtam fogni azelőtt soha.

– Hova repül a madár?

Úgy éreztem, nem tudom kedvemnek útját állni s megkérdezem valakitől, hogy hova repül a madár. Mindenki sietett. Lódulva ment az utcán az estére hajló őszi időben. Kitől kérdezzem meg? A lánytól, aki nadrágban siet a járdán? A bajlátott öreg hölgytől, aki a fal mellett állva koldul? A katonától, aki hiányzó fél lábával is úgy szalutál, hogy hallod összeütközött két bokájának a múltban elfutó koppanását?

– Hová repül a madár?

Az égre nézek, hátha az ég felel nekem. Szelíden reám mosolyog az égbolt. Kék színébe halványan fehér vegyül. Úgy látszik, alszik s tejről álmodik. Csak a nap él rajta pirosan, de már az is mindjárt átlép a föld küszöbén, az Erzsébet híd csonkjai fölött.

A virágok megállnak egy kapu előtt. Majdnem előre mennek, mint a gyerekek. Szól a csengő s Ilona kinyitja az ajtót. Olyan ez az Ilona, hogy az embernek egy legenda jut eszébe a gondviselésről, amely valamikor széjjeloszlott a földön.

– Itthon van a művésznő? – kérdem.

Szamár vagyok én is, hogy ilyent kérdezek, hiszen a szerkesztőség illendő módon bejelentett.

– Már a mester is volt a fényképezőgéppel.

– Serény ember – mondom.

Ilona hang nélkül nevet, miközben a szeme ott jár a virágon. Oda is adom neki s melléje így szólok:

– Aztán tíz perc múlva hozza be s mondja azt a művésznőnek, hogy egy különös ember hozta, aki ez ideig nem járt itt soha.

Látom, Ilona érti a játékot, de értik a virágok is. Bemegyünk a nagyszobába s egy székre ülök. Ilona tovább megy egy következő ajtóhoz, hogy a ház úrnőjének bejelentsen. Úgy is kell, gondolom magamban, dacoljunk a közönséges módival s tartsuk be az úri formákat. A zsebem felé nyúlok, s előveszem a legfrissebb demokratikus újságot, hogy valamicskét haladjak a világgal, amíg a formák időt engednek. Erős félhomály van a szobában. Nem baj, ha a félhomály mellé egy kicsit gondolkozom, pontosan kitalálom úgy is, hogy mi van az újságban. De a hirtelen találmánynak nem veszem hasznát, mert Karády kilép. Piros nadrág van rajta, s a fehér blúza majdnem világít. Az arcán, ahogy az eleven sejtelemben látom, a két szín haloványan és szeretettel simul egybe. A haja dús; a szemét nem tudom megfogni, akár a dúskáló fán röpködő pillangó testvéreket.

S milyen magas ez a Kata!

Vajon a bajban nőtt meg ennyire vagy a tapsok között?

– Jöjjön be!

– Köszönöm.

Bemegyünk a kisebbik szobába. Hát ilyen fészke van neki! Meleg van benne, majdnem puha fészek, mint egy állandó asszonyé s majdnem puritán mégis, mint egy jómódú költőé. A telefon ott ül a széles ágyheverő szélén, mint valami házi bagoly, mely ebben a pillanatban bizonyára az úrnő kedvét keresvén éppen fekete. A függöny megszűri a fényt, s ez nem lehet nehéz neki, mert odakünn, úgy hiszem, most nyugszik a nap.

– A tegnap vártam – mondja.

– Nem tudtam róla.

Csakugyan nem tudtam. Ha nem egyéb, az a huncut telefon a tegnapot kicserélte a mával. Az is meg van zavarodva szegény, egy ilyen ostrom után: s meg vagyok én is egy kicsit, egy ilyen haszontalan félreértés után. Mert lám, ahogy ott ül a művésznő, a nagy rádió alatt tisztes távolban tőlem, udvariasságán átszűrődik valami gyöngéd barátságtalanság. S ez elég baj nekem: nemcsak azért, mert mi lesz így az „interjú”-val, melyet a legjobb tanulónak szántunk a Színház írásnebulói közé.

A vereség szellője fuvintja meg arcomat. S a szellő nyomában jön mindjárt egy szelíd szemrehányás, hogy a minap egy kis kávéházban nem köszöntem neki.

– Igaz – mondom.

Bizonykodom, hogy nem ismertem meg. S ez úgy is van. Régen nem láttam őt, s régen is alig néhányszor csupán. Most haragszom magamra eme gyarlóság miatt, ámbár sokszor azzal a fogyatékossággal szereztem hölgyeknek örömet, hogy nem ismertem meg őket. De Karády Katalint még az is szeretné megismerni, aki nem ismeri! De hát, mit csináljak, ha oly nagyot változott, amióta utoljára láttam. Megnőtt például. Karcsúbb lett, mint valaha. S mintha a művésznőből hölggyé változott volna valahogy.

Komoly, amit mondok. S ami itt történik, percről percre határozottabban, az egyenesen vészes. Mert miképpen lesz ebből művészi arckép, ha azzal töltjük az időt, hogy én egyszer ártatlanul s máskor megérdemelten pironkodjam?! Így jár, lám, aki azt hiszi, hogy könnyű „interjú”-t csinálni; s a fiataloknak meg is akarja mutatni, hogy ezt a „műfajt” miképpen kéne megújítani.

Nagy szégyen lesz ebből.

– S hogy jutott eszébe, hogy ilyent csináljon? – kérdi Kata.

Érzem, s talán értem is, hogy a „műfajra” céloz. Ez nem szép tőle, ilyent mondani, mert a jó gazdának mégiscsak kötelessége, hogy gazdaságának értékeit szemügyre vegye s szorgalommal gondozza. Én pedig a Színháznál effélére is vállalkoztam.

– Úgy veszem észre – mondom –, hogy nagy a félreértés. Vagy azt gondolja talán, hogy én „interjú”-t akarok magával csinálni?

– Dehogy gondolom! – tiltakozik Kata.

Most kéne ide a virág. Most. Hadd segítenének nekem, amikor megcsillan végre az első biztató sugár. S íme, az ég és Ilona nem is hagyott el, mert a három szál virággal Ilona megjelenik. Elmondja hamarjában, hogy a virágot egy különös ember hozta, aki még nem járt itt soha, a mai napig.

– Tedd oda le! – mondja Kata.

S a virág már meg is bukott a különös emberrel együtt. Én összehúzom magam a székben, a három virágszál lesújtott apja; Ilona azonban nem tudja elviselni a kudarcot s reám mutat:

– Itt ül az az ember!

Abban a percben megfordul a nap, amely már jóformán lenyugodott volt. A virágok nemcsak önmaguknak, hanem Katának is egyszeriben szépek lesznek, sőt az arca is kiderül Katának s olyan lesz, mint a gyümölcs. A nadrágja ismét pirosan virít s alig állja a lábán, hogy ne kacagjon. Ragyog a fehér blúz is rajta s gömbölyű kedvvel megfeszül néha, mintha forró szél kapna belé, mint valami kicsike selyemvitorlába. A fogai is csillognak már Katának; a haj hullámzik, mint a hegyen a szélben a fű; a bokája fehéren nevet a piros nadrág kerek szélén és a szeme világít, mint egy kedvére lobbant nemes ragadozóé.

Vagy mindez csak képzelet?

A három szál virág előre nyújtja fejét, mintha szót várnának tőlem. Persze okosak ők és figyelmesek. Nem úgy, mint én, aki gyarló férfi létemre káprázatba estem, megfeledkezvén róluk, akik úgy lengenek ott, mint lelkembe igyekvő három üzenet; s aki elbizakodott író létemre elejtettem az egyezséget, melyet útközben egymással kötöttünk.

– Bocsánat! – mondom nekik hangtalan szóval. – Itt az ideje: kezdjétek!

És megszólal az első virág, ahogy egyeztünk volt:

– Művésznő, beszéljen a szívéről, mely érzelmekkel van tele.

És Kata beszél a szívéről.

Aztán megszólal a második virág:

– Művésznő, beszéljen az életéről, mely művészi gondokkal van tele.

És Kata arról beszél.

Aztán megszólal a harmadik virág:

– Művésznő, beszéljen a lelkéről, mely emberséggel van tele.

És Kata a lelkéről beszél.

Magam csak ültem és urasan hallgattam, hogy a virágok miképpen vallatják Karády Katalint. De bezzeg, gondolhatták titkon a virágok, ez a kényuraság is majd meghervad egy kicsit, amikor a szegény virágok basájának a művésznő vallomásait is írásba kell tennie.

 

 

A hivatkozás helye

Katát virágok vallatják. Színház 1945. okt. 10–15. 134. sz. Alcíme: Egy látogatás története Karády Katalinnál. Újraközölve: Népszava 1990. június 9. – ezzel a bevezető jegyzettel: „Tamási Áron publicisztikai írásait, színházi tárgyú cikkeit tartalmazó kötetben sem jelent meg az alábbi, Karády Katalinról szóló írása, amelyet Tamási Áronné jóvoltából adunk közre”. Újraközölve: Aranyos tekergők (181–185).

 

 

 

Miért?*

Azon gondolkozom, hogy egy gondolat vagy egy észrevétel milyen ragaszkodó tud lenni! Bizonyára nem teszi ezt céltalanul. Ha íróhoz ragaszkodik ilyen makacsul, azt akarja nyilván, hogy az író írjon róla.

Hát teljék neki kedve.

Arról a gondolatról van szó, hogy vajon egy színházi lapnál helyén van-e az író? Az olyan író természetesen, aki egymagában is, könyvek írásával, hiánytalanul teljesíti hivatását. Sőt csak úgy teljesítheti valójában. Ilyenformán, ha nem tágítok az írói hivatás klasszikus fogalmától, készen is vagyok a felelettel, amely helyesnek és határozottnak tetszik. De a gondolat, amely oly makacsul üldözött idáig, ennek a feleletnek igazsága előtt mégsem adja meg magát.

Úgy látszik, nem olyan egyszerű a dolog.

El kell indulnom, hogy megnyugtató és kielégítő magyarázatot keressek. Egy kicsit a múltba megyek, színházi gyermekkoromba, mint ahogy a felnőtt ember is helyesen teszi, ha magyarázatért néha visszafut gyermeki korába. Ha jól emlékszem, az idén éppen tíz éve annak, hogy eleven kapcsolatba kerültem a színházi világgal. Az Új Thália, boldogult Pünkösti Andor rendezésében, akkor mutatta be Énekes madár című színpadi játékomat. Akkor belekóstoltam valamibe, ami egyikfelől az alkotó képzeletet idézte meg bennem, másfelől pedig meglebbentett előttem egy világot, amely vonzott s ugyanakkor taszított. Ezt a világot szokták színházi világnak nevezni. Esztendők és új színdarabok következtek, de a színi világgal kapcsolatos élményem nem változott. Nem tudott változni. Amikor vonzódtam, ugyanakkor idegenkedtem tovább is; s amikor idegenkedtem, vonzódtam is egyben. Akárhányszor bosszantott a dolog, mert a természetem és a szellemi fegyelem egyaránt panasszal fordult hozzám, hogy ezt az ügyet nem akarom megelégedésükre rendezni. Én akartam volna, de nehezen ment. Könnyű a megoldás csak akkor lett volna, ha igent vagy nemet döntök: vagyis ha teljesen elszakadok a színházak világától vagy ha teljesen megadom magam. Az elsőt nem akartam megtenni, mert akkor le kellett volna mondanom arról is, hogy színdarabot írjak; a másodikat nem tehettem meg azért, mert az a világ a maga modorával, szokásaival és szellemi erkölcsével nem az én világom volt. Végül is azt a megoldást választottam magamban, hogy a kötelező és szükséges szerzői érintkezéstől eltekintve távol tartom magam, hogy az örökös vonzódást szépen megőrizhessem.

Így is lett.

Be kell azonban vallanom, önmagam előtt is, hogy ez a felfogásom olyan áldozatokkal járt, amelyeket, mint színpadi író, fájdalmasan éreztem. Az igazgatónak átadtam a színdarabot és a bemutató előadáson megjelentem: jóformán ennyi volt, amit szerző gyanánt színházakban töltöttem. Ehhez a szokásomhoz elméletet is gyártottam, ami különben helyesnek látszik s ami így szól: az író írja meg a darabot, a rendező rendezze meg és a színész játssza el. Mondom, helyesnek látszik ez az elmélet, de csak látszik. Mert a bemutató előadásokon, amikor az eredményt elmélet nélkül szemléli a szerző, gyakori szemrehányást tettem magamnak, hogy a próbákon nem vettem részt; sőt nemegyszer az a gonosz gondolat is kerülgetett, hogy a darabomat magamnak kéne rendeznem. De hát akinek az a véleménye, hogy a parton sétáljon, nem ugorhatik belé a vízbe!

S miért mondtam el mindezt?

Nem azért, mintha idejét látnám, hogy eddig tartózkodó elméletem fölött rágódjam. Ha ennek meg kell lennie, arra úgyis ráérek, amikor új színdarabbal indulok ismét valamelyik színház felé. A célom az volt, hogy az olvasó számára és magamnak előkészítsek egy nyilvánvaló és határozott feleletet. Mégpedig arra a kérdésre, hogy vajon a múltban vállalkoztam volna-e arra, hogy egy színházi lap szerkesztési és munkatársi gondjaiban cselekvő módon részt vegyek?

Nyilvánvaló, hogy erre nem vállalkoztam volna.

Hát akkor mi történt?!

Mindnyájan tudjuk, hogy mi történt. Egy ország romokba omlott. Majd az a szó, hogy „honalapítás” az „újjáépítés” szavában valósággal történelmi társat kapott magának. Volt idő, amikor a szellem hajlékaiban úgyszólván csak a baglyok maradtak, fejükben a kérdőjel és szívükben a szégyen. De az életösztön kivirágoztatta a romokon a reményt: mindent megteremtünk ismét, ami volt! De nem úgy, ahogy volt, hiszen a romlásunk éppen abból származott, hogy a mutatós edényben rossz vagy hamis volt a tartalom.

Egyszerre ezer kérdés és ezer tennivaló állott elénk. S ezernél is több az író elé, aki amúgy is lelki dajkája mindig nemzetének. Nehéz lett volna csak regényt írni, megmaradván tépetten is a hivatás megszokott fogalmánál.

Úr lett a kötelesség.

Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség szól reám, amikor az író külön gondjai mellett a magyar színjátszás gondjaiból is megkínáltak engem. Szót fogadtam az Úrnak, akit kötelességnek hívnak. S ezt békétlenség nélkül tettem, mert előttem sem kétséges, hogy a színház a legelső nemes eszköze a lelki felébresztésnek és szellemi útbaigazításnak. S a szomorúságban is, hogy ily csúnyán elestünk a nagy viharban, némi örömét éreztem annak, hogy a régi hibákat a romok alatt feledhetjük.

S ott felejtettük?

Nyugodt lélekkel ezt nem mondhatnám. Sőt, ahogy telnek a napok és múlnak hetek, a régi hibák mellett újakat is látok meghonosodni. Nagy szomorúság, hogy a régi és új hibák barátkozását oly kevesen akarják megakadályozni. De hát bizonyára mindenkit ér ilyen szomorúság, aki nagy szükségben a hivatás ünnepi mezejéről a köznapi kötelesség munkaterületére lép.

Mert ha nem is régi, de bölcs mondás, hogy egy bolhát nehezebb megőrizni, mint az ég csillagait.

 

 

A hivatkozás helye

Miért? Színház 1945. nov. 7–13. I. évf. 13. sz.

 

 

 

Hajnal Betlehemben*

Öreg pásztor ült a betlehemi pusztán. Sok borús és csillagos éjszakát töltött ő már ezen a földön, de olyan különös éjszakára, mint ez a mai, nem tudott emlékezni. Mert este, amidőn elérkezett volna a hold és a csillagok ideje, akkor haragos felhők jöttek, melyek elölték a holdat és a csillagokat. Aztán gomolyogva leszálltak a felhők a földre, mintha a földet is meg akarták volna ölni. Csodálatos volt ez, mert az évnek ebben az idejében máskor a felhők mindig rejtekükben ültek. Mind eléjöttek és a rossz karám ágai között sírva szakadtak rá a juhok hátára s onnét jajgatva mentek ki másfelől.

Vajúdik a világ.

A karám szélében rettegve kuporgott az öreg pásztor és azon gondolkodott, hogy eme különös éjszaka vajon a világ végét jelenti-e vagy talán egy újnak kezdetét. Néha megtapogatta a fiát, aki kámzsájában úgy aludt mellette, mint a mag.

A juhok egymáshoz bújva pihentek a karámban.

Éjfélre járt az idő, majd az is elmúlt a szegény föld fölött. Aztán úgy hajnal felé, mintha az Isten egyszerre kicserélte volna a világot, nagy hirtelenséggel megváltozott minden. A szelek elbújtak egy pillantás alatt. A felhők semmibe mentek. De a csillagok nagy ragyogással egyszerre felragyogtak s fényükben a karám vesszői ezüstben csillogtak. A juhok pedig táncolni kezdtek.

Mintha új világ született volna.

Az öreg pásztor ámulva pislogott a csodás változatban. S miközben megszállta szemét a könny, a fia is világra serkent, ámbár senki fel nem ébresztette. Ott állott a fiú mellette, örömbe borult arccal, a major felé fordulva és felemelt karral mutatott valamit. Amerre mutatott, egy csillag ragyogott ott, éppen az istálló fölött, amely elhagyottan állott a majorban. Tündöklő nagy csillag volt, leszállva az égből, s fénybe borította a rongyos istállót.

Egymásra támaszkodva, úgy nézték ketten a csodát, szegény boldog pásztorok. Aztán észrevétlenül angyal érkezett a mennyből, aki dicső hajnalon az istálló felé vezette őket.

 

 

A hivatkozás helye

Hajnal Betlehemben. Színház 1945. Újraközölve: Aranyos tekergők (173–174) és Reformátusok Lapja 1999. dec. 26. 43. évf. 52. sz. 12.

 

 

 

Zöld ág*

 

1

Ami oly régen elkerült engem, az írás terhe és izgalma újból itt van. A teher nyomasztóbb, és az izgalom háborgatóbb, mint bármikor azelőtt. Ennek két oka is van, úgy gondolom. Az egyik az, hogy az írás szüksége soha nem volt még ily nyilvánvaló, s a véle járó felelősség sem ilyen szigorúan nagy. A másik oka az lehet, hogy nagy idő óta most vagyok először eleven író. Nagy idő óta, mert mire ez az írás emberek kezébe s – remélem – szívébe jut, már egy esztendeje bételik annak, hogy semmit sem írtam.

Mint az izzó szén, hallgattam; egy hosszú és sötét éven keresztül.

S velem együtt, s én velük, más magyar írók is hallgattak. Talán a legjava mind. Mi, akik azelőtt oly gyakran és oly változatos, néha nem is épületes módon vertük fel a csendet és egymást, egyszerre némultunk el, mintha fogadalmat töltöttünk volna be. Pedig fogadalomról közöttünk halvány szó sem esett, amit az egyöntetű elhallgatás és a hibátlan némaság eléggé bizonyít is. Azt kell mondanom, hogy írói viselkedésünkről úgyszólván nem magunk határoztunk, hanem egy fölöttünk álló, vigyázó és messzenéző szellem. Úgy tetszik, a nemzeti Géniusz nevét viseli ez a szellem. Ő intett hallgatásra minket láthatatlan fekete pálcájával, és az ő szigorú, hangtalan szava tört be a fülünkbe, böjtöt rendelve írói szónak és betűnek.

Csoda-e hát, hogy közönséges módon nem tudtam felelni arra a gyakori kérdésre, hogy miért hallgatnak az írók? De most, megvallván a nemzeti Géniusz egyetlen hatalmát, magányomban megkérdezem magamtól: miért is hallgattunk csakugyan? Miért nem izzott szét a szó, vagy lángolt fel tiltakozva a betű, amikor hazánkra és mindenünkre tört a német?! S később, az egyre nehezülő és vaduló hónapok alatt, akkor miért nem kezdett a veszedelem ellen szólni a szó, és szegesdrót módjára miért nem gyűlt a betű?!

Idegen és igazságtalan magyarázat volna, ha a bátorság hiányát emlegetné bárki. Negyedszázad alatt járt a mi tollunk veszélyek között eleget, hiszen egyik felől kitartóan ásták betűink a gödröt, melyet az „úri rend”-nek és politikájának szántunk; másfelől pedig soraink rámája között egyre épült az új és igazságos hazának a képe, címerében a néppel. S ahogy itthon, egy idejétmúlt rendszerrel szemben, üldözés és ügyész ellenére is tiszta homlokkal állhatott ez az irodalom, a határokon túl, az uralkodó hatalom elnyomása alatt is alku nélkül tudott küzdeni a kisebbségi magyar nép jogaiért és az örök emberi eszményekért.

Vagy kérdezzük azt, hogy a cenzúra s más erőszakos elnémítás leselkedése miatt amúgy is balga gondolat és hiábavaló munka lett volna írni? Rossz íze lenne egy ilyen írói megokolásnak, s amellett nem is helytálló, mert az igazi írónak minden körülmények között tudnia kell írni, alku és árulás nélkül. S tud is, ha értelmét és célját látja, hiszen azért művész is, hogy tudjon.

Miért hallgattunk hát?

Gondolom, nemcsak magam helyett felelek, hanem a többi elnémultak helyett is, hiszen az írói tehetség törvénye lényegében minden íróban azonos. Minden bizonnyal egyetértünk abban, hogy az ördög fekete. Nos, ahogy az ördög fekete, így volt tökéletes az erőszak, mely a tavalyi márciusban kezdődött. Csak így utólag lehet igazán ámulni azon, hogy bármilyen kereszt jegyében, Európa nevében és zöld színben lehetséges ilyen mesteri erőszakot kitalálni és gyakorolni. S ha ilyen volt, ily tökéletes, akkor az író is csak tökéletes módon felelhetett reá. Ez a mód nem is lehetett más, csak az eleven némaság, mint ahogy feketére fehérrel válaszol a szellem, vagy a halálra élettel a természet. Ezt a választ nemcsak megértették az emberek, s maga az erőszak világa is, hanem sikerült megmenteni az irodalom becsületét is, melyre a nemzetnek, a sok becstelenség közepette, életfontosságú szüksége volt. De hogy azt se hallgassam el, amit különben elhallgatni lehetne, a jó szimat észrevette, hogy az írói viselkedés dolgában itt-ott olyan vélemény is lappangott, mely mutatósabb választ várt az íróktól. Ez nem lett volna egyéb, mint a „fejjel a falnak menés” lángoló jelenete, melyben az író feláldozza magát, s aki ezt az áldozatot várta, az pedig sajnálkozik rajta. Nem vitatom el az efféle válasznak szépségét és intelmét, de helyesebbnek vélem, ha annál tovább él az író, minél értékesebb.

Ennek a hallgatásnak, mint néma tiltakozásnak, megvolt a történeti jelentősége, s meg is marad. Értelme azonban csak akkor válik élővé, ha kellő időben szó követi; értéke pedig attól függ, hogy milyen szavakban virágzik ki.

Amint az írás tényéből is nyilvánvaló, az írói megszólalásra én elérkezettnek látom az időt. De elsősorban nem azért, mert a német és a nyilaskeresztes erőszak tébolyult és örökre emlékezetes rombolással véget ért. Ez csak külső indoka lehet a megeredt szónak. Nagyobb dologról van itt szó, sajnos. Olyanról, melyet kimondani kín, de szükséges: a Sors alighanem a végső alkalmat hozta el arra, hogy megmenthessük az életet, mely még becsületesnek és magyarnak lesz mondható. A magyarság lelkéből felszakadt a történelmi segélykiáltás, mely esdeklő és egyben parancsoló. E kiáltásra mindenkinek sietnie kell, hogy a pusztulás szakadékából hidat verhessünk, melyen átalmenve, az életnek új fejezetét kezdhesse el a nemzet. Mindenkinek jönnie kell, megalázva bár és könnyes szemekkel, de teljes szellemi és fizikai erejével, értelmével és ösztönével, s legfőképpen a feltámadás hitével.

Mivel jöjjön az író?

Szenvedő arccal jön, bűneink miatt megbűnhődve, de szemében biztató fénnyel. Kezében zöld ágat tart, melyet arany helyett mentett ki a romokból. Így jön egy hosszú, viharos és sötét esztendő után; s múltat idézve és jövőt derengetve, igazságosan és hite szerint próbálja elmondani, amit el kell mondania.

 

2

Erdéllyel kell kezdenem, mint ahogy az életem is véle kezdődött. S bár igen tanulságos volna részletesen beszélni arról az időről, amelyet Erdély az utolsó négy esztendőben töltött, most csak néhány jellemző dolgot kívánnék felemlíteni.

Az Erdélyre vonatkozó bécsi döntést szerencsétlen és átmeneti megoldásnak tartottam. A természetes öröm mellett, hogy a román sovinizmus fojtogatása alól hazaszabadultunk, mégis történelmi alkalmat láttam arra, hogy az erdélyi megbékélés ügye feltámadjon. Ismertem a magyar politika formai és lényegbeli vakságát ilyen vonatkozásban is: így azt is tudtam, hogy a politikai út nem vezethet sikerrel a megbékélés felé. A Vásárhelyi Találkozó szellemét idézve magam elé, e találkozó ifjúságának néhány vezetőjével emlékiratot adtunk át Teleki Pálnak. Ebben az emlékiratban politikai párt helyett társadalmi szövetséget kívántunk, mert csupán egy ilyen erdélyi szövetségben láttunk lehetőséget arra, hogy a Találkozó népi demokratikus hitvallását valóra válthassuk. Mi sem természetesebb, Teleki Pál a politikai párt megalakítása mellett döntött. Indoklása az volt, hogy olyan időkben, amikor a járt úton is alig lehet haladni, új utat Erdélynek sem ajánl. Ilyenformán nemcsak az erdélyi szövetség terve esett el, hanem a Találkozó ifjúságának említett vezetői is elestek, egy-egy képviselői behívás formájában fedezvén fel hirtelen a közéleti munka lehetőségét.

Alig néhány hónap alatt nemcsak magamra maradtam, hanem felfogásommal és eszményeimmel együtt olyan korszerűtlen tünet lett belőlem, hogy az erdélyi magyar politika régi és új vezetői számára, nehéz munkájuk közepette, egyedül én lehettem derülésre alkalmas pont. Szemükben és a jelszavakba buzgón öltöző középosztály előtt egyszerre balga és elárvult író lettem, kinek közérdekű hasznossága csak annyi volt, hogy a furakodó és korszerű honmentők nemzeti érdemet szereztek rajtam, belém törölvén kapcájukat. Az írótárs kenetes boldogsággal világosította fel a közvéleményt, hogy húsz éven keresztül mily körmönfont módon dolgoztam, csakhogy a magyarságnak kárt tehessek; némelyek csúnya szeplőnek érezték múltjukon, hogy valaha értékeltek és tiszteltek; a katonatisztek pedig puszta létemet is foltnak érezték, mely a hazafiságon és a magyar–német testvériségen esett.

Panaszképpen említem ezeket? Korántsem. Egyedül az a célom, hogy szellemi és társadalmi ízelítőt adjak abból a nadrágos világból, melyben négy esztendőn keresztül szerencsétlenségem volt élni. Igen jól tudtam, hogy ez úrias világ alatt csalódások között sínylődve vár valamit a magyarság zöme: a magyar falu, a munkás, a kisiparos; s ugyanazt várta, a társadalmi útszélre kitaszigálva, egy kicsiny és megtépázott értelmiség. Ezeknek sorsa fölött virrasztottam, magamban egyre keseredve. E virrasztó éberségemre figyelmeztetve, szóban és írásban igyekeztem hangot adni helytelenítő és elítélő véleményemnek. Természetesen sikertelenül, hacsak sikernek nem nevezem a magamra hagyatottságot, mely minden szóval és minden betűvel teljesebb lett. Sokszor gondoltam arra, hogy talán módszert és fegyvert kéne ebben a küzdelemben változtatnom. Az egyik lehetőséget a változtatásra a politikai tevékenység kínálta: s bár tusakodva, de ezt mindig elvetettem, úgy állapodva meg újból és újból önmagammal, hogy az alkotómunka és a szellemi virrasztás az én hivatásszerű feladatom. Néha olyan indulat is lobbant fel bennem, hogy egyedül állva harcot és tüzet kell hirdetni minden ellen, ami a magyar politikát és társadalmi szemléletet jelentette. Nem magamat féltettem ettől a tűztől, hanem kétség gyötört, hogy vajon szabad-e tüzet szítani egy amúgy is szerencsétlen országban, melyet magunk felgyújtva, más a helyét is könnyen elveszi?!

Nagy kérdés volt ez, hiszen az életformánk valóban halált érdemelt; másfelől azonban egy forradalom, a háború közepén, a nemzet pusztulását rejthette magában. A vágy, mely oly szívesen szakad el a kínzó valóságtól, néha azt a vigaszt festette elém, hogy a háború végén a magunk rozoga házát majd magunk dönthetjük össze, kezünkben az új háznak tervével. Ahogy múltak a hónapok és az évek, már a csoda határát is mindjobban túlhaladta ez a gondolat. Már bizonyosnak látszott, hogy társadalmunk a viharban összedől, mint egy elkorhadt építmény, melyet régtől fogva szájas és lelkiismeretlen kontárok tataroznak. A magyar öntudat maradék fénye mellett akkor magunknak kellett volna munkába állani, hogy értékeinket kihordva az elkorhadt építményből, azt magunk döntsük össze. Csakhogy már késő volt, mint oly sokszor ebben a honban. Késő volt, mert céltudatos politikai és társadalmi előkészítés után, romboló eszközeikkel felszerelve, a németek hazánkban megjelentek. Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy a németbarátság valójában nem volt egyéb, mint nemzeti megújhodásunk jussát áruló módon nekik adni. Rendszeresen és jól kidolgozott tervek alapján a rombolás meg is kezdődött, korhadt házunk helyett édes hazánkat pusztítva; s legnagyobb veszélyben a joggal, hogy a romlás helyén valaha magunk építhetünk magunknak való életformát.

Ezt láttam, és így tusakodtam Kolozsváron, a magyar sors felkiáltójelei mellett látva még külön Erdély kérdőjelét is. A kettő közül az egyik is sok volt ahhoz, hogy helyes és biztos megoldást lehessen találni, vagy megnyugtató módon tudjak feleletet adni. Mint erdélyi ember, az erdélyi népek együttes és békés életéért hevültem, melyben mindegyik fél számára virágoznak a nemzeti és emberi jogok. De a húszéves román uralom és a hivatalos magyar kisebbségi politika egyaránt meggyőzött arról, hogy Erdély békéje csak akkor következhetik el, ha Magyarország és Románia egyaránt megszenvedte bűneit. Azonban mint magyar író sohasem tudtam és nem akartam lemondani a vágyról, hogy a magyar nép minden jogos harcában részt vegyek, s hogy a nemzet jobb jövőjének munkás gondjában éljek. Értelmes ember előtt természetesnek tűnik az az igyekezetem, mellyel az erdélyi és a magyar kérdésnek összhangját kerestem. Egy olyan pontot kerestem, melyet sem a józan politika, sem az építő nemzeti érzés az egyik részéről sem veszélyeztet, s amellett alkalmas arra, hogy rajta állva, a magyar és az erdélyi ügyet együtt és egyszerre lehessen szolgálni.

Úgy véltem, hogy ez a pont nem lehet más, mint a magyar népi demokrácia megvalósítása. Ezt az eszmét érleltem azelőtt is, húsz éven keresztül, írásaimmal és szellemi viselkedésemmel egyaránt. De az álom, hogy meg is valósul, rohamosan közelíteni látszott. Minél jobban gőzölgött és részegített a németbarátság, annál inkább. Mert a természet rendje szerint minél ittasabb egy ember, annál hamarabb fordul fel. Márpedig a németbarátok szeme napról napra mindinkább keresztbe állott, rontva nyelvünket a részeg ember zavaros beszédével, és országossá téve a duhajkodást.

Ez már sokáig nem tarthatott.

S amikor vége lett, gondoltam magamban, akkor az összetört berendezést el kell takarítani, és a kárt följegyezve új életet kell kezdeni. Nem kell többé félrecsapott jelszó és borzos hazafiság, s kiöntünk minden részegítő világnézetet. Egyedül a józanság, a megfontolt igazság és a béke fog vezérelni minket. A mi körülményeink között mindez pedig csak úgy lehetséges, ha a megrongált és legázolt országban, a gondos takarítás után, mindent újra rendezünk gyökerestől.

Nem volt kétséges előttem, hogy ebben a munkában igen nagy feladat vár a szellemi emberre, s a magyar íróra különösen. Nemcsak azért, mert süket időkben is a nép és az emberiesség szószólója volt, s így szellemi becsülete a nemzet előtt is tiszta, hanem azért inkább, mert az országépítés szellemi tervrajzát nekik kell megcsinálni. Ez a szellemi tervrajz döntő fontosságú, mert eleven és fájdalmas még bennünk a tanulság, hogy helytelen elméletekből származik a valóságos baj és szenvedés.

Látva a lényeget: a népi demokrácia megvalósítását, s ebben a munkában az író szerepét, azon kellett gondolkoznom, hogy a magam számára olyan helyzetet teremtsek, melyet – akár személyi áldozatok árán is – a cél és a munka megkíván. Mindenekelőtt olyan helyet akartam választani, mely szellemi hálózatával a legjobban és a legkönnyebben bejárja a magyar életet, s ahol a gondolat terjesztésének eszközei leginkább megtalálhatók. Kolozsvár nem látszott ilyennek. A Helikon írói közösségét az óvatosság és a politika jóformán szétbomlasztotta, könyvkiadó vállalkozásunk szundikált, két napilapunk lehanyatlott, a fiatalokat irodalmi ítéletükben is a nemzedéki indulat fűtötte, s a szellemi baloldal rossz néven vette tőlem, hogy a magam üldöztetését szenvedtem, s nem az övét. Az Erdélyi Párt szerencsétlen politikája pedig négy esztendő alatt elsorvasztotta azt a reménységet, hogy Erdélyből jöhet megújhodás. Enmagam is úgy láttam, hogy a közeledő sorsfordulat Budapesten hozza világra a magyar demokráciát, melynek az erdélyi magyarság is részese lesz, s amely Erdély békés életét is, a maga részéről, megteremteni kész.

Gyenge javaimat, amilyen van egy magyar írónak, sorsára hagytam tehát, és elindultam Kolozsvárról, melyet csalódásaim között is mindig szerettem.

 

3

Ahogy huszonöt évvel ezelőtt írtam volna, sírt az őszi reggel, amikor kifelé jöttem a városból. Szitált a szerencsétlen köd, s az éjszaka maradványai foltokban sompolyogtak a házak falai mellett. Lehunyt szemmel láttam ezeket, szempillám meg-megmozduló sövényén keresztül, mintha belülről szomorkás szellő fuvintotta volna meg néha a szememet. Néptelen volt az út a sebesült városon keresztül, s künn a mezőkön is jóformán néptelen volt. Azt hittem, sem ember, sem föld számára nincs fájdalmasabb ennél a némaságnál. Nem volt igazam, mert a faluban, ahol még délelőtt vendégségbe szálltam, lassankint meglódult ember és állat, gép és szív. Ez sokkal szomorúbb volt. Az emberek csordái, ahogy a búsuló ég alatt német fegyverek között bandukoltak a sárban; az állatok serege, melyet jórészt foglyaik hajtottak, ordítva terelve a bőgő barmokat; a zakatoló gépkocsik, megrakva eleven és gonddal készített javainkkal; és a rettegő szívek, hogy megindult Erdélyben a föld.

De megindult máshol is. Mindig ott, ahol éppen jöttem. Egyszer Zsibónál, máskor Tasnádon, majd Nyíregyházán és Szerencsen; s úgy tetszett, hogy ez az egész hajszolt magyar világ Budapest öblébe siet, hátha ott kisüt a nap, vagy tengerünk fenekére merülve, ott meg lehet lapulni a németek elől.

Akkor már javában folyt a zöld erőszak. Nemcsak jelképesen, hanem valóságosan folyt, egyre több csatornán, hivatali és más gödreiből a házakba, rá a munkaszerszámra és az asztalra, fenyegetve kereste magyar öntudatodat, független hazádba vetett hitedet, s mindent, ami benned szépen magyar és krisztusi módon emberi.

Aztán keresett téged.

Ha nem talált meg, vagy kicsinyke szigetről még kisebb szigetre tudtál szorulni előle, Budapest esztelen védelmével akkor is leűzött a pincébe. Mert esztelen védelem volt ez. Örök fekete bélyeg, melynek felirata minden nemzedéket figyelmeztetni fog arra, hogy minő szégyen és romlás idegen zsoldban jövendődet és hazádat pusztítanod!

Sokszor kérdeztem magamtól, ma is kérdezem, és mindig kérdezni fogom, miképpen volt ez lehetséges?! Nem tudok egyebet felelni rá, mint hogy a bűnökért bűnhődni kell. Mint hívő ember, mondhatnám azt, hogy az én katolikus vallásom is ezt tanítja; vagy hivatkozhatnám arra, hogy a pogány vallásos hitnek és vad hiedelmeknek szintén nyílt vagy bujkáló tanítása ez. A bűn és bűnhődés gondolatát nem ezekkel fűzöm össze, hanem azzal a meggyőződésemmel, hogy az ember sorsa, földön és égben, valóban az igazságon nyugszik. Ha ez az igazság az emberi nem feje fölül égitest gyanánt egyszer lezuhanna, maga az emberi lét is megszűnnék. Meg kéne szűnnie, mert a bűn a büntetés és a bűnhődés félelme nélkül uralkodnék el a földön: az erőszak elnyelné a szellemet, majd így fék nélkül futva legázolná a gyengébb erőszakot, hogy végül magára maradva kihűljön, mint az anyag. Az egyéni életben a bűn és a bűnhődés törvénye rejtelmesnek tetszik: ártatlanokat látunk szenvedni és latrokat boldogulni. A köznép előtt, ki-ki csupán a születés és a halál között látja lefolyni az életet, ez megrendíti az igazságba vetett hitet. Ezért a vallás, az igazságnak védelmére, kinyitja a végtelenség kapuját, és az elmaradt jutalmat a jóért vagy a késlekedő büntetést a hitványságért a másvilágon ígéri. Ez nemcsak szép, hanem ital az ember szomjúságára, mellyel a földön túl is elkíséri az igazságot, csakhogy győzni lássa.

Szép ez, és igaz is, mint minden költői gondolat, mely az üdvösség vágyával messze szárnyal. Ha szent volnék vagy együgyű pária, teljes belenyugvással is venném a vallás vigaszát, Istennél tartva minden világosságot, mely az ember bűne és bűnhődése dolgában rejtelmesnek tetszik. Mivel azonban akaratos és gondolkodó ember vagyok, a rejtelemre ésszerű magyarázatot keresek; s ha pedig úgy hiszem, hogy ezt megtaláltam, akkor arra törekszem, hogy a jók megjutalmazása és a rosszak megbüntetése lehetőleg már e földi életben megtörténjék.

Aki önmagát vagy embertársát egymagában nézi, ítéleteiben tévelygő és szeszélyes lesz, mert az igazság viselkedését nem tudja megérteni. Azt hiszem ugyanis, hogy egyéni élet nincs, csak egyéni sors. Mert ha volna egyéni élet, akkor bűneink és erényeink velünk kezdődnének, s azokat magunkkal vinnők a sírba. Egyéni sorsunk, hogy nem kezdődnek velünk, és nem visszük a sírba. Szülőkhöz tartozunk, és gyermekek tartoznak hozzánk: sorsunk kelyhébe ömlik, amit amazoktól kapunk, és a gyermekek sorsát telíti meg, amit tőlünk kapnak. A természet ilyen távoli biztonságban tartja sorsunk kis patakját, mely az ősökön és a szülőkön keresztülfolyva, minduntalan erecskékkel bővül. Ezek az erecskék a környezet, az éghajlat, a hagyományok és a művelődés ízeit hordják sorsunk patakjába. Így az életünk, mely jótékony csalással egyéninek mutatja magát, valójában közös minden élővel; s közös azokkal is, akik valaha éltek, vagy valamikor élni fognak; az állatokkal is közös, a növényekkel és az elemekkel, s közös a nappal, a holddal és a csillagokkal.

Mert egy a világ.

S ennek a világnak ölén, mint a hagymában az egymást ölelő burkok, kicsi és egyre növekvő formázatban az emberi közösség rétegei így borulnak össze. Így az erény és a bűn egyaránt közös, s csupán térbeli és időbeli távolság kérdése, hogy valósággá váljék, amit az igazság tartogat: a jutalom vagy büntetés.

Nem értené meg szándékomat, ha mindezt, amit fentebb elmondtam, valaki öncélú bölcselkedésnek tartaná. Inkább gondoljon arra, hogy a fájdalom jajgatásra készteti az embert, az életösztön pedig küzdelemre, hogy a válságból kijusson. S utalna az értelem rögtön a baj gyökereit keresi, míg a szellem a gyógyítás módjait. Ha író valaki, a közösség szolgálata és a hivatása egyaránt kötelezi arra, hogy mindezt, lehetőleg szép és világos formában, a nyilvánosság előtt csinálja, hadd okuljanak és tanuljanak belőle embertársai.

Ilyen jajgatás és küzdelem, kutatás és fölfedezés, gyógyítás és tanítás ez az írás. Mert bizony az igazságba vetett hit bennem is ingadozott, amikor láttam, hogy a hitványok boldogulnak, és a jók jutalmazása elmarad. Úgy éreztem, hogy nemzetemet érdemtelenül rongálja ennyire a halál, s hogy a magam szenvedése is nagyobb bűneim halmánál. Aztán rájöttem, hogy a helyes ítélkezés alapja csak az lehet, hogy valóban egy a világ, s benne az emberi élet az igazságon nyugszik, melynek malma lassan őröl, de biztosan. Arra is rájöttem, hogy a nemzeti csapás forrásai, melyekből most előtört a bűnhődés, ezer esztendőnk mezőin megtalálhatók, s hogy az egyes emberek sorsa, mely az egyéni élet színében tetszelgett, a közösségben és a múltban rejti megfejtésének titkát. A múlt miatt bűnbánatot tartunk, és a közösség javára vezeklést vállalunk: egyetlen mód ez arra, hogy egyéni sorsunkon is, ami belőle még hátra van, könnyítsünk valamit. Az eljövendők egyéni sorsán pedig csak úgy tudunk javítani, ha az erények és az eszmék útján s a belőlük eredő cselekedetekkel a közösségi életet már most igazabbá és jobbá tesszük. Minél több eredménnyel tudjuk ezt cselekedni, nemzeti jövőnk annál biztosabbnak és virágzóbbnak ígérkezik, az egyének sorsában pedig a jutalom vagy a büntetés színtere annál inkább a földi élet lesz, s nem a másvilág.

Azt mondtam, hogy a múlt miatt bűnbánatot tartunk, s utána a közösség javára vezeklést vállalunk. Ez a vezeklés csak olyan munka lehet, mely az eddiginél több és önzetlenebb, a bűnbánat pedig legyen őszinte és tisztító erejű, hogy a több és önzetlenebb munkát valóban az új élet hitével tudjuk végezni.

De hát mit vétkeztünk?!

Ezt kérdezi velem együtt annyi sok magyar ember, aki mind lesújtva és megtépázva néz körül, magyarázatot keresve a sorscsapásra, mely őt és nemzetét érte. Tudja, hogy vétkeznünk kellett, mert különben a szenvedés kiderítette volna homlokát. De nem ezt tette, hanem inkább árnyékba vonta, hogy a szégyenkezés és a megaláztatás bélyege ott megbújhassék. Hallott s itt-ott olvasott is bűneinkről. De azt hitte, hogy csupán elégedetlen és örökké ellenzékieskedő fecsegők, akik annyit szájaskodnak és firkálnak a régi és az új vezetőség bűneiről, a középosztály romlottságáról, az értelmiség árulásáról, a nép tehetetlenségéről és a munkásosztály elzárkózásáról. Amikor a didergető szél fújni kezdett, s majd tombolni a veszély vihara, a szájaskodók és a firkászok kezdtek igazmondókká válni előtte; de ekkor viszont azt nem értette, hogy a büntetés ostora miért csattan éppen őrajta. Most ezt is megérti talán, amikor nem az egyes ember független életéről olvas, hanem az egyéni sorsról, mely az ősök és a nemzet bűnei miatt azon a legmélyebb és legutolsó ponton szorongott, amelyen a bűnhődésnek robbannia kellett.

Mit vétkeztünk tehát?

A szellem szabadságával megnyílik a magyar történetírás új útja, melyen a tudomány, aprótól nagyig, elénk fogja hordani az erények mellett bűneinket is. Ettől a munkától, céljában és igényében egyaránt, messze távol áll az én lelkiismeret-vizsgálatom, melyet az új élet kezdete előtt tartok: a magam nevében ugyan, de talán mindazok helyett is, akik velem együtt ugyancsak és valóban újra akarják kezdeni az életet.

 

4

Igaz, hogy a bűn önmagában véve mindig bűn marad. Embert ölni például elég nagy és nyilvánvaló bűn, de mégis szenvedélyesen ugrasztaná egymással szembe a véleményeket, ha azt kérdezném, hogy a haza vagy a hit védelmében szabad-e ölni? Csupán azért említem ezt, hogy természetesnek, sőt kötelességszerűnek tűnjék, amikor arra gondolok: vajon a magyarság küzdelme, melyet önvédelmében folytatott, nem tehet-e kérdésessé olyan bűnöket, mint a vagyoni és társadalmi kiváltság, a képmutatás vagy a gyűlölet. Úgy gondolom, hogy ilyen kérdések megítélésénél a szellemi ember csak az erkölcsi törvények alapján állhat, melyek a bűnök dolgában nem tűrnek megsemmisítő erejű magyarázatot. De éppen az erkölcs szolgálata és a fejlődés érdekében megkívánnak olyan vizsgálatot, mely a bűnre vezető alkalomra és a kényszerítő körülményekre enyhítő szándékkal mutasson reá. Ez a vizsgálat a gyakorlati élet számára akkor válik igazán jelentőssé, amikor megjelöli azt a pontot, ahol az erkölcsi törvények kizárólagos érvénnyel belépnek a gyakorlati életbe.

Itt kezdődnek a bűnök, melyeket nem ment és nem szépít semmi.

Bőven van alkalom minden nép számára, hogy önmaga és mások ellen súlyosan vétsen. Ezek az alkalmak néha kényszerítő körülmények formájában jelentkeznek. A magyarságról beszélve, gondoljunk mindenekelőtt a honfoglalásra és a megalapított Magyarország földrajzi helyzetére. Alkalom szülte a nyugati vad kalandozásokat, melyekkel önmaga és mások ellen is vétett a magyarság. S hazánk földrajzi helyzete sem a legszerencsésebb, ha a bűnre vezető alkalomról beszélünk. Sőt nemegyszer mintha a kényszerítő körülmény erejével lépett volna fel itt az alkalom. Hiszen sok hódítás és merész álom temetője volt e föld, különös varázzsal, mint a virágos temetők általában. Bódultak ide folyton a népek, s ezért az ittlévőnek őrködnie kellett szüntelenül, hogy vajon valamelyik égtáj felől nem jön-e mézére darázs vagy vetésére vad. Ebben a szüntelen őrködésben jól megtermett a gyanakvás, a gyanakvásban a számítás, a számításban pedig az álarc. Aki erővel nem bírja, ahogy a magyarok sem bírhatták volna itt sokáig, egy szép napon kitalálja az új fegyvert, amely így szól: „Többet ésszel, mint erővel.” Az erő azonban, bárha kicsi is, sohasem tűri a trónfosztást, hanem másfelé fordulva kérkedik. Egy történelmi fordulattal így lépett az erő helyébe az ész: a pogányság helyébe a kereszténység, és a nyílt beszéd helyébe a diplomácia. De az erő azon állt bosszút, aki megfosztotta trónjától: Nyugatról megfordulva először szétdúlta a „vérszerződést”, a magyar közösség jelképét, azután pedig, ezeréves bosszúállással, Keletre vicsorgott folyton, s csak édes álmaiban járt vissza Nyugatra hadakozni.

A magyarság életében itt van a gócpont, ahol a valóságos élet és az erkölcsi törvények elszántan találkoznak össze, hogy a jövendőt megbeszéljék. A törvény, mely időt és népet nem tekint, balra állítja a hűtlenség bűnét, melyet a magyarság vezetői által önmaga ellen máris elkövetett, s balra állítja a zsarnokságot, melyet egy új világnézet jegyében fiaival elkövetett. Jobbra csak az erényt magát helyezi, mely arra vár, hogy élettel töltse meg a nemzet. Tölti, ahogy s amikor tudja: alkudozik az élet, arra gondolva titokban, hogy a meglévő eredményhez is a hűtlenség és a zsarnokság juttatta, s nem az erény.

Nincs tehát alku és megegyezés.

Az ész előtt örökös harcnak látszik az élet, melynek eszközeit nem az erkölcs, hanem a cél válogatja meg. A hűtlenség a régi istenekhez és a keleti gondolathoz látszólag célszerűnek bizonyul; Vatha és Gyula vezérek s a táltosok vére nyomán is látszólag rend nő és fegyelem. De ha Kelet vad és rejtelmes, Nyugat falánk és álnok. Nemcsak a lélek kell neki, hanem a vér is, a gyümölcs és a föld; majd a keleti önérzetet veszi el, hogy Istennek tetsző szolgaságot kínáljon helyébe; s végül letöri, mint fánk utolsó virágát, nemzeti függetlenségünket is, hogy zavar nélkül léphessünk be az új Európába.

Néhány zokszó ez csak a magyarság németbarát politikájához, melyet az ész kínált, és az ösztön elutasított. Elég példa ez arra, hogy ösztön nélkül mily gyámoltalan tud lenni az ész. S néha még ez is megállt, ez a gyámoltalan ész. Mert csak így érthető meg, hogy a durva bántalmak és a szívélyes fojtogatás, melyet újból és újból s folyton megkaptunk a németektől, nem térített magunkhoz soha, csupán árva magyar tüzeket gyújtott, amiket a rend és a kultúra nevében magunk tapostunk szét. A rend és a kultúra az övék volt, s lábat is adtak vagy béreltek hozzá szívesen. Csak a széttaposott tűz maradt mindig a miénk, hogy annak hamvában titkolt ereklye gyanánt őrizhessük a lázadók csontjait.

Sokszor és nagy kárt tett bennünk ez a politika, legjobbjaink közül oly sokat, áldozván érte. De még nagyobb kárt tett akkor, amikor az „Isten hozott” kapu alatt baráti képpel jöttek és jöttek, hogy javainkat megszerezzék, művelődésünket megnyomorítsák s a nyelvünket megrontsák.

S végül szétdúlták egész hazánkat.

Ezer év után, egy új korszak fordulóján, így kaptuk meg ismét az egyik leckét, mely a hűség erélyére figyelmeztet minket, miközben gyászosan és rongyokban kormos gerendákon ülünk. Hűségre figyelmezteti a nemzetet, ki önmagához lett hűtlen: becsületes természetéhez, egyszerű és világos gondolkodásához; ösztönéhez, mely tudja a barátot és az ellenséget, önérzetéhez, mely nélkül nincs az életben ragyogás; és költői lelkületéhez, melyben ott ülnek most is a keleti virágok magvai.

Ezt a leckét kívülről kaptuk, újból a németektől, és újból Európa címkéje alatt. Gondosan előkészített, jól megérett romboló csapás volt. De mégsem olyan fájdalmas és keserű, mint a másik, amely belülről támadva meg a szervezetet, oly alattomosan pusztított. Ahogy mondtam az imént, a nemzeti erő trónfosztásával kezdődött ez a fájdalmas és keserű betegség. Ugyanis nagyon okosok akarván lenni a német veszedelemmel szemben, kezesnek mutattuk magunkat, holott a természetünk nem az. De mit értünk véle? A németek nem hitték el, hogy valóban kezesek vagyunk; a természetünket pedig megbántották. S ez a megbántott természet, melyet a szabadság, nyíltság és az önérzet jellemzett, megsértve fordult vissza felénk, hogy hálátlan gazdáin bosszút álljon. S így történt, hogy akinek másoktól kellett volna szabadságot szereznie nemzete számára, zsarnok lett népével szemben; aki természete szerint nyíltságra született, képmutató lett itthon; s aki az önérzetet hordhatta volna szívében, szolgává süllyedt.

Zsarnokság, képmutatás és szolgaság.

Ezt a három szót mondogatom magamban, miközben végigjárom a magyar történet kórtermeit. Néha kísért a kétség, hogy a nemzeti test belső betegségeit helyesen ítélem-e meg, hiszen az ember tudománya véges. De a sugalmazás oly biztos, és a gyógyítás akarata annyira erős, hogy a kétség elmúlik, és az élet a jövőbe pillant. Bizony, zsarnokság nyomorította a magyarságot, képmutatás rontotta meg becsületét, és szolgaság tette áldozattá.

Zsarnok volt a király, ki magyar vérrel keresztelt, bár a berendezett hon felmentette őt, és az eszme szentté avatta. Zsarnok volt, de hányszor, a koronás rokonság, mely századokon keresztül tollászkodva ült a nemzet gondterhes, avagy vérző fején. Zsarnok volt a főnemesség, magának tartván jogot és szót; az volt a „történelmi osztály”, melynek földjein bekerítve bujdokolt a nemzeti eszme; s az volt a vegyes „úri világ”, mely modorral nyomta el a munkát és címmel az értéket; s már nem is zsarnok, hanem berúgott zsandár volt a zöldvezető, ki ránk gyújtotta az elkorhadt házat, maga kiszökvén cimboráival együtt alóla.

S vajon ki volt, ki ott forgolódott a vezető réteg és a nép között? Gondoljunk az uborkafán ülőkre és a mezei nemesekre, akik bezárt szobában is csak suttogva mertek berzenkedni, s akik a nyúl képébe öltöztek, amikor a rang útján fölfelé mentek, de lefelé menet, hol a nép lakott, oroszlán gyanánt láttad mindig közeledni. Gondoljunk azokra, kik e rövid mulatságon, melyet földi életnek neveznek, rozmaring helyett előnevet vagy „y”-t viseltek a kalapjukban. Vagy egyszerűen gondoljunk a középosztályra: nem úgy tűnik-e nekünk, mintha szedett-vedett magvakkal sebtében bevetett földet látnánk, melyen legtöbb a napraforgó?

Bizony a képmutatás világa volt ez, mely apáról fiúra és magyarról jövevényre egyformán terjedt, mint valami mutatós betegség. S ahogy a zsarnok kezesen hajtott fejet a külső ellenség előtt, de alattvalóival annál könyörtelenebb volt, a képmutató is bókolt itthon a zsarnokok felé, hogy utána annál gőgösebben szorítson egyet a kisebbeken. Így aztán az erély és az erő, amely – akar jó szándékkal is – felülről elindult, megrontva és eltorzulva jutott a közönséges néphez, mindig szorítva rajta egyet, és alább nyomva sorsába. Keserű sors volt és érdemtelen. Néhányszor fölkelt ellene, mert úgy gondolta, hogy a haza nemcsak a munka és a nyomorúság, hanem a jog és a kötelesség együtt. De újból és újból visszanyomták, mintha ég és föld nem ígért volna más sorsot neki.

Hallgatni kezdett, és várt.

S most új hangokat hall. A föld megmozdult, hogy fáradt lába alá menjen. Ámulatában az égre tekint, hogy vajon igaz-e mindez.

Én is az égre tekintek, s azt gondolom magamban: a kötelesség mellé megjött végre a jog, de az új hangok kárba vesznek, és bosszút áll a föld, ha most a kötelesség szökik meg, és egyedül marad a jog.

 

5

Miközben így elmélkedem bűnről és bűnhődésről, az az érzés tölt el, hogy látni kezdem az igazságot. S mialatt ez igazságnak távoli fényében vizsgálom a lelkiismeretemet, valósággal testet ölt az ige, hogy az író a nemzet lelkiismerete. Más ez, mint a politikai lelkiismeret, mely tüzesen kel fel a megtorlásból. Igazságot akar mind a kettő, de az egyik önmagunkban is megkeresi a bűnt, hogy a büntetés erkölcsi alapon álljon, s így messze az időben is igazság maradjon; a másik pedig nyilvánvaló és közönséges bűnösöket keres, akik a bűnbak szerepére is méltóknak látszanak. Ilyen történelmi időben, amikor valami dicstelenül véget ér, és valami reménykedve újra kezdődik, mind a két bíróra szükség van. De új veszedelemnek lehetne a forrása, ha a szerepeket fölcserélnők, vagy ha az egyik bíró a másik jogát vitatná el.

Nem az író dolga tehát, hogy vért szomjúhozva járjon, közönséges és nyilvánvaló bűnösöket keresvén, kiket máglyára kell vetni. Az ő kötelessége a figyelmeztetés, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, tagjai lévén egy közösségnek, mely zsarnokság, képmutatás vagy szolgai gyávaság folytán vétkezett; hivatása bűnbánatra inteni a vétkezőket, reménnyel vonni be a bűnhődésben a szenvedéseket, és megbűvölni az igazságot, hogy még e földön eljöjjön mindenki számára érdem szerint; s végül pedig nemcsak kötelessége, hivatása, hanem joga is, hogy a szellem világában olyan rendet teremtsen, amelyből kívánatos nemzeti jövendő és vidám emberi élet sarjad.

Valójában ez az irodalom értelme, s ez minden írói tevékenységnek a célja. Az olyan író, aki életében nem téved el az útvesztőkön, s akit holta után nem fut el az idő rozsdája, itt különbözik meg az úgynevezett valóságirodalom híveivel, akik a költői szárny suhogásától mindig ingerülnek. De itt különbözik meg az elefántcsonttorony lakóitól is, akik a költői szárnyat szívesen levágnák a testről. Pedig kell a test, hogy aki át akar jutni a szellem világába, előbb az anyaggal meg tudjon küzdeni; s kell a költői szárny is, hogy e megvívott küzdelem után, a valóság érzékének biztonságával tudjon szállani a szavak erdejében és a fogalmak forrásai fölött.

A szavakat említem és a fogalmakat.

Mindig úgy láttam, hogy az iskolázott emberek szeszélyesen és könnyelműen bánnak a fogalmakkal és a szavakkal. De amit az utolsó esztendők alatt elkövettek velük, arra példa nincsen. Sárga és nemtelen indulatok mocsarába dobálták a szavakat, hiszen úgyis annyi sok van! Elrabolták otthonaikból a fogalmakat, és arra kényszerítenék, hogy cseléd gyanánt szolgáljanak nekik vagy szerető helyett mámorosítsák őket! Zavar keletkezett, melyben a fül és értelem egyre jobban csodálkozott; majd zsivajgó rendetlenség ütött ki, mert álruhában és titkos értelemmel a szavak összevissza kezdtek futkosni, a fogalmak pedig foltosan bűzhödtek, mint a zebrabőr.

S íme, ide jutottunk.

Amily természetes tehát, hogy az írónak mindenekfölött a szellemi világban kell rendet teremtenie, éppen olyan nyilvánvaló, hogy ez az írói tevékenység manapság sürgős. Sürgős azért, mert a történelem végzéséből mindent újból kell építenünk, ha élni akarunk; valósággal új hazát a régi földre, új nemzetet és új társadalmat. Erőszakosan és ezerszámra gyúródnak elénk a feladatok, amelyeket halasztás nélkül meg kell oldani, s jól. Nemzeti életünket és egyéni sorsunkat egyformán érinti, hogy késedelem nélkül és jól. De miképpen építsünk késedelem nélkül, ha nem értjük egymást, mert a múlt öröksége gyanánt az egyik magyar más jelentéssel használja a szót, mint a másik! S miképpen építsünk jól, ha a fundamentum nem időt álló: ha a fogalmak még mindig zavarosak, az elvek ingadozók és az eszmék korhadtak!

Ezért sürgős, hogy a sártól és a mocsarak szagától megszabadítsuk a szavakat, visszaadva nekik a csillogást és a hitelt: a tiszta arcot, melyből mindenki ugyanazt a kifejezést olvashatja ki. S ezért sürgős, hogy otthonaikba visszavigyük az elrabolt fogalmakat, levegyük róluk a szolgaság ruháját vagy megszabadítsuk a kendőzés hamisságaitól.

(Próbát tegyünk?) De lássunk egy példát:

Egy kicsivel ezelőtt, amikor mostani bajlátásunk okait kerestem, három szót írtam le: mind a három olyan, hogy romlásunk egy-egy fekete vizű forrását jelöli meg. Zsarnokság, képmutatás és szolgaság. Ez volt a három szó. S ahogy most leírom újból, ismét hallom a hangzavart, mely egyre fokozódva kísérte e három szót az időn keresztül; de a döbbenet is csapkod ismét előttem, látván a tartalmat és a tetteket, melyeket a szemem előtt loptak ki e szavakból vagy csempésztek beléjük.

Még közelebb lépve a kérdést is feltehetjük: vajon zsarnok volt-e a kiskirály vagy a koronás, aki vérrel hizlalta hatalmát? Képmutató volt-e a honatya, ki büszkén forgott a széllel? S szolga-e a népfia, ki a földnél alább alázva dolgozott, de a korcsmában egyedül kívánt uralkodni?! Bizony, zsarnok volt ama koronás király és kiskirály, képmutató a szélkakas honatya, és szolga a korcsmában vitézkedő népfia. De ha megkérdezzük ama királyok felől a történelmet, a rokonságot vagy az egykorú és későbbi híveket; a honatya felől a rendszert, a főnököt vagy a hírlapot; a népfia felől pedig a jegyzőt, a cimborát vagy a feleséget: akkor felelet gyanánt rengeteg változatban kapjuk a szavakat, melyek közül egyik sem hangzik úgy, hogy: zsarnok, képmutató vagy szolga. Az egyik enyhített rajta, a másik rokon szót tett a helyébe, s a harmadik már idegen jelentésű szóval váltotta fel. Végül pedig olyan hangzavar keletkezett, hogy a gyermek nem értette meg a szüleit, a jó barát a barátot, a város a falut s a magyar a magyart. De az utóbbi esztendők alatt még ennél is tovább fajult a dolog, mert kezdtek hivatásszerűen és módszeresen ellenkező értelmet lopni a szavakba, hogy ne csak a szellemi világot zavarják meg, hanem a népet egyenes úton vigyék a végső pusztulás felé. Ezen a gyászos úton vigyék a végső pusztulás felé. Ezen a gyászos úton írott és hivatalos táblák állottak már, melyeken a zsarnok védelmezőt jelentett, a képmutató őszintét, a szabad a szolgát: vagyis a fehér a feketét jelentette, a függetlenség a megkötözést, a hűség az árulást és a győzelem a vesztést.

Lehet-e így máshova jutni, mint ahova csakugyan jutottunk?

Ezért szükséges és sürgős tehát, hogy a magyar szónak visszaadjuk eredeti és igaz jelentését, s ebben a jelentésben erkölcsi súlyát, emberi hitelét és így építő erejét. Szellemi feladat ez, mert értelem az értelemhez e nélkül biztonsággal nem szólhat, de alapvető gyakorlati munka is, hiszen a népé lehet a föld és a népért a politika, igazi magyar hazát és egységes társadalmat nem tudunk építeni, ha ingadozó vagy hamis szavakkal egymást megcsaljuk.

De reánk, írókra vár az a feladat is, hogy a szavakon túl az elhurcolt fogalmakat is visszavigyük régi otthonaikba, hogy ott kendőzés nélkül élhessenek, szenvedélyeken és pártokon felül, egyedül a tiszta értelemnek és a változatlan eszményeknek szolgálva mindig.

 

6

Elsőnek és szinte minta gyanánt vajon milyen fogalmakat hozzunk otthonukba vissza? Mert, istenem, olyan sokan vannak, amelyek elárvult állapotban jóvátételre várakoznak; s oly sok van, amelyre égető volna a szükség. Nehéz tehát válogatni, mert az egyiket a tisztességérzet, a másikat a sajnálkozás, a harmadikat pedig a hasznosság hozná vissza. Itt van mindjárt az okosság fogalma, melyet haza kéne hozni, hogy a szellemi és az anyagi világ törvényei eszébe jussanak az oktalannak. Itt van a bölcsesség, hogy az elvadultak becsületben tarthassák az örök emberi eszményeket, melyek nélkül boldog emberi élet nincs. S akit oly nagyon várunk, bár jönne a jellem, mely az igazságot nem egyéni haszonra méri, és nem festi át mindig a divattal. Jöjjön a tisztesség is, mely nem a más munkájának eredményében sütkérezik a szólamok sátra előtt, hanem a maga dolgát igyekszik csendben elvégezni. S igazán jöjjön a bátorság, mely az erőssel szemben önérzetes, de a gyengét felemeli. És hadd érkezzék végre, akit annyira megtépett ember és idő, a „magyar” nevezet, melynek nem műveletlen vagy eladható birtoka az ország, hanem gyermeke.

Mind haza kéne hozni őket!

S haza a papnak a kereszténység tiszta fogalmát, mely gazdag lélekre és szegény papra szeretne mosolyogni. A katona is hazahozhatná a becsületet, mely Dózsa Györggyel, Rákóczival és Petőfivel oly messze bujdosott el. A politika az egység fogalmát, hogy ne legyen a magyar nép, mint a törött cserép. A tanult magyar a kötelességet hozza haza, a munkás a jogot, a puszták népe az önérzetet.

És mit hozzon az író?

(Olyan a kérdés, mint valami varázslatos szó, melyre a fogalmak mind idegyűlnek körém. Reménykedve nézi mindegyik a zöld ágat, mellyel ez írás kapuján beléptem; s reám is rebegő, sűrű pillantásokat vetnek. Sietnem kell, mert az élet vár, s az utamnak is gyorsabbnak kell lennie a gyorsnál.) Hamar kell választanom, s keveset is vihetek. Csak egyet-kettőt. No, legfeljebb hármat. Vinném az erkölcsöt, mely a tiszta emberi életnek alapja, de ha nem jók az emberek, miképpen lehetnek erkölcsösek? Vigyem tehát a jóságot? Szépség nélkül hideg és terméketlen.

Melyiket vigyem hát?

Meg kell gondolni, hogy betegről van szó, ki alig van felkelőben. Emiatt nem válogathatok úgy, hogy mi kedves nekem. Erősítőt kell vinnem, mely a beteget egészen magához téríti, hogy megtudhassa: kicsoda ő valójában, és merre van hazája. Tartós egészség is szükséges, hogy győzze a rossz utat és a munkát. Aztán szükséges a győzelem, mely az anyag urává teszi, és a napfényes, szabad világot kitárja előtte. Vajon melyik fogalom rejti magában az erősítőt, mely egészen magához térítheti a magyarságot, megtudván világosan, hogy valójában kicsoda ő, és merre van hazája. Nem lehet más, csak a hazaszeretet fogalma, a költői hazafiúság. Az egészség sem lehet más, mint a demokrácia; s ami az anyag urává teheti, és a napfényes szabad világ lakójává: az a győzelem az új életforma.

Hazafiúság, demokrácia és életforma.

Nem vitás tehát, hogy a kötelesség elsőnek ezeket hozza haza.

 

7

Az a fogalom, melyet a hazafiúság szavával akarok megközelíteni, igen rossz hírbe keveredett. Elzüllött a család a képmutatók és az árulók között. Fekélyes beteg is lett, és piszkos szegény. Odáig jutott, hogy még én is, akinek pedig édes rokonom, önkéntelenül nyúltam a „költői” jelző után, amikor hozzá akartam érni. De gondolom, mások is valahogy úgy jártak vele, mint egy ereklyével, melyet az őrzők gondatlansága folytán az idő porral s már rozsdával vont be. Egyre többet és virágosabban beszéltek róla, miközben ő maga valahol sarokba vetve pusztult. S végül, amikor a háború tüze végre tovafolyt a fejünk fölött, a szemétben találtuk meg, más kedves és becses dolgaink között.

Bizonyára vannak, akik otthagyják most is, és emberi hajlékukat nélküle rendezik újra. Én nem tartozom ezek közé, mert a szép jövőnek a jó hagyomány a gyökere, s mert az áldozat is kötelez, melyet érte oly sokat hoztak legjobbjaink.

Fölemelem hát, hogy megtisztítsam és mindenkinek gondjába ajánljam.

Olyan messze van a múlt, még a közeli múlt is, hogy nem lehet a naptárnak hinni. Még az emlékezetemben is elhalóban van a hang, mely magyar és magyar között oly leleményesen s mesteri csalással tett különbséget. Mindennap, minden beszédben és minden újságban, szüntelenül voltak „jó magyarok” és „rossz magyarok”, voltak „igazi magyarok” és „eltévedt magyarok”. Nem sok, csupán alkalmas hit kellett ahhoz, hogy ilyenek valóban vannak. Inkább az volt különös, hogy ezek minden igaz ok nélkül és sűrűn cserélgették egymásnak a helyét. Aki reggel rossz magyar volt, estére már könnyen lehetett jó magyar: csupán az egyik párt helyiségéből átment a másikéba vagy kimondott egy divatos szóvirágot, avagy egy „korszerűtlen” gondolatot, esetleg csak egy alkalmas szót, amilyen például a „zsidó”, a „faj”, a „szabadkőműves”, a „béke”, a „szabadság”. Külön egyesületből gyűltek a jó magyarok, másikba a jobbak, s ismét másikba a legjobb magyarok. S ahogy azokat nézted, akik a jó magyarság lépcsőjén fölfelé haladtak, egyre ritkábban láttál magyart, mert vagy elmaradoztak restelkedve, vagy visszarugdosták őket, amit meg is érdemeltek. Ugyanakkor az igaz magyarok hadat üzentek, kerékbe törték a magyarság keleti ösztönét, és elhazudták történelmi szabadságharcát. Az életben és az újságban külön megbélyegző rovatot kaptak a „rossz” magyarok, a „kártékony és eltévedt magyarokat” pedig országszerte rendőrök és csendőrök gyűjtötték össze.

Innét kezdve már gyors ütemben kezdett csitulni a zavar, mely a belső és a mindennapi használat terén a hazafiúság fogalmát annyira körülvette. Sőt hamarosan valóságos „rend”. alakult ki, melyben a magyarhoz tett jelző mindig az ellensége helyére telepedett, mintha többé nem is akarna elmozdulni onnét. A fogalom tiszta jelentése szerint a jón már mindig rosszat kellett érteni, a jobbon rosszabbat, és a legjobbon a legrosszabbat. Valami gonosz káprázat vagy megnyomorító lidércnyomás folytán valóság gyanánt jelent meg a fogalom délibábja, míg magának a fogalomnak tiszta jelentését és helyes gyakorlati ábráját csak az értelem tiszta tavában láthattuk.

Belső politikai és társadalmi életünkben így töredezett darabokra s majd mállott porrá az a fogalom, melyet hazafiúságnak szerettünk nevezni. Az első felvonásban még egymást dobálták a darabokkal a szereplők, a másodikban már a fertőző port az egész magyarság szemébe hintették, hogy végül betegen és megcsalatva, romokon ülve, Jób módjára takargassuk sebeinket.

Nincs abban megállás, amikor egy romlott és beteg társadalom meghamisít valamely alapvető fogalmat. Először önmagát tévelyíti és rontja meg, de aztán az ő hamis képére festi az állam építményét és a nemzet eszmei arcát. Az állam kormányzása dolgában ez a hamisítás akkor jelentkezett legkirívóbb módon, amikor a Szent István-i gondolatból kisebbségi politika lett. Nemzeti vonatkozásban pedig akkor, amikor a magyar öntudat helyébe a nacionalizmus lépett, a nemzetet pedig egy olyan nacionalizmus mérgével itatta, mely itthon éppen a vér szerinti magyarságot pusztította legjobban, künn a nagyvilágban pedig idegenkedést, sőt néha már megvetést szerzett ennek a megnyomorított magyarságnak. Józan és értelmes ember számára nyilvánvaló, hogy a vizet és a tüzet nem lehet egy fazékban tartani: vagyis a Szent István-i gondolatot és a nacionalizmust nem lehet egy országba együvé kényszeríteni. Nem lehet, mert a Szent István-i gondolat, a maga egyszerű és tiszta értelmében, más nyelvű honpolgárok önkéntes részvételével akar államot fenntartani, a nacionalizmus pedig ezt az önkéntes részvételt utasítja vissza, illetőleg teszi lehetetlenné. Mit csináljon tehát, aki mégis együtt akarja tartani a tüzet és a vizet, mert annyira önző, elbizakodott és kényelmes, hogy egy fazékból akarja használni őket? Vagy azt csinálhatja, hogy oktalanságából észre tér, véget vetvén a természetellenes kísérletnek; vagy pedig tüzet és vizet egyformán meghamisít.

Ezt csináltuk, a hamisítást.

 

 

A hivatkozás helye

Zöld ág. Kézirat szerint. Feltehetően nem egészében, hanem főbb részeiben jelent meg először, mégpedig így: Zöld ág – Szabad Szó 1945. ápr. 12. (1. rész), Bűn és bűnhődés – Demokrácia 1945. máj. 6. (4. rész), Emlékezés a tavalyi őszre – Színház 1945. okt.–nov. 6. (3. rész) – Kolozsvártól Budapestig – Igazság 1946. márc. 21. (2. rész). Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (249–273).

 

 

 

Barátkozás a románokkal*

A világ ma a szükségszerű barátkozás jegyében áll. Mi, magyarok különösképpen sokat beszélünk a barátkozásról. Őszintén tesszük ezt, de nem titkoljuk azt sem, hogy szükségünk van reá. Azt mondhatnám, talán túlzás nélkül, hogy a magyar nép testi és lelki szükségnek tartja a világgal való kibékülést, de különösképpen az önmagával és a szomszédos népekkel való megbékélést.

Helyesen kibékülni és megbékülni, megnyugtató és gyümölcsöző módon, éppen olyan nehéz, mint úgy viselni háborút, hogy annak erkölcsileg is indokolható győzelem legyen a vége. A béke nemes hadjáratában is vannak, akik felelőtlenül uszítanak a „békére”; és vannak defetisták, akiknek annál rosszabb valami, minél kívánatosabb volna.

Minden sikeres békének az az alapja, hogy önmagunkat soha ne áruljuk el. Erről a nagy és időszerű kérdésről sokat kéne gondolkoznunk. A magam gondolatait ebben a kérdésben talán egy közeli alkalommal meg is próbálom szavakba foglalni. Most inkább arra ösztökél a meleg alkalom, hogy a magyar–román barátkozás dolgában tegyek néhány olyan megjegyzést, melyet szükségesnek és a nagy ügy érdekében hasznosnak tartok.

A románok az elmúlt héten módot adtak arra, hogy Bukarestben egy román–magyar kulturális találkozó jöhessen létre. Groza Péter, Románia miniszterelnöke, különvonatot küldött Budapestre, hogy a meghívott magyar vendégek biztonságos módon és kényelmesen utazhassanak a találkozóra. Magam is a meghívottak között voltam, amit nekik melegen köszönök. Annál jobban sajnálom, hogy némely oknál fogva, s főleg betegségem miatt, nem mehettem el. Ha el tudtam volna menni, ennek a mondanivalómnak ott a találkozó helyén és elevenen adtam volna hangot. S erre, ahogy a tudósításokat s azokban a magyar részről elhangzott beszédeket olvasom, talán szükség is lett volna. A kitüntető figyelem, melyet a románok oly hiánytalanul megadtak a magyar vendégeknek, alkalmassá – s hogy úgy mondjam – teherbíróvá tették az együttlét légkörét arra, hogy a társalgási illendőségen túl komolyan és őszintén lehessen beszélni. Azt tartom ugyanis, hogy aki komolyan akar barátkozni, annak vállalkoznia kell a komoly és őszinte szavakra. S ez különösen kötelező, amikor nemcsak az írók és a művészek barátkozásáról van szó, hanem a két nép békéjéről.

A mostani helyzetben sem a románoknak, sem nekünk magyaroknak nem könnyű megtalálni és kimondani a célra vezető elvi és gyakorlati megoldást. Nekik azért nehéz, mert velünk szemben helyzeti előnyt élveznek s ebből a helyzeti előnyből a közös béke javára sok mindent feláldozni: nem népszerű dolog. Nekünk pedig azért bajos a dolgunk, mert jelenlegi kedvezőtlen népi és területi állapotunkat semmiféle magyar politika nem állandósíthatja olyan erkölcsi veszély nélkül, amely erre a politikára lemoshatatlanul hárulna, és olyan nemzeti károsodás nélkül, melyet a magyarság kiheverni sohasem tudna. Szomjasan vágyunk valamelyes becsületes megoldásra. Ennek a szomjúságnak enyhülés az a költői elgondolás is, melyet Groza miniszterelnök úr hirdet: a határ „légneműsítése” és a vámunió. Azt hiszem, hogy ez a gondolat nem fog virág és gyümölcs nélkül elmúlni. De annak érdekében, hogy valóban ne múljék el, előzőleg tenni kell valamit. Főleg el kell tökélnünk, hogy ennek a két népnek a békéjét meg fogjuk teremteni. Ha ehhez az eltökéléshez külső kényszerítő erők nélkül tudnánk eljutni, mind a két nép nagy erkölcsi erőt nyerne ahhoz, hogy a közöttünk való tartós és hasznos békét valóban megteremtse.

Tudja a világ, de legjobban mi tudjuk, románok és magyarok, hogy békességünk ára az, hogy az erdélyi magyarság sorsa, emberi és nemzeti szempontból egyaránt, megnyugtató módon rendeződjék. Ebben a kérdésben a kizárólagosság, bármelyik fél részéről, éppen úgy akadálya a megnyugtató és tartós békességnek, mint az emberi és a nemzeti jogok feláldozása. Az említett kizárólagosság vad lován ülve, gondoljuk el azt a képtelenséget, hogy a románok ki akarnák és ki tudnák Erdélyből irtani a magyarságot: vajon célhoz vezetne ez, legalább az ő részükről? Ha van bizonyos dolog a világon, akkor az bizonyos, hogy nem vezetne célhoz. Hiszen a két országnak úgyis és akkor is egymás mellett kéne élni. És élhetne akkor békében?

Csak az őrült vagy a nyomorult gondolhatja, hogy igen.

Sok költői gondolatban, emberi és nemzeti eszményben találtam vigaszt és jutalmat. De a legnagyobb vigaszt és jutalmat abban találná életem, ha a román és a magyar nép között megnyugtató módon lehetne őszinte békességet teremteni.

Emberek csinálják a békét. Legyünk tehát emberek, hogy utána magyarok és románok maradhassunk.

 

 

A hivatkozás helye

Barátkozás a románokkal. Színház 1946. márc. 29., ápr. 5. 2. évf. 11. sz. 1.

 

 

 

A jó magyar béke ügyében*

A mostani békekötés tekintetében sorsunk már olyan szomorú és a reménykedésünk már olyan átszellemült, hogy rögeszmés embernek tűnik, aki a jó magyar béke ügyében még szót emel. Sokan vagyunk – s éppen a magyarság java –, akik aggódva s néha bizony borzongással látjuk már régóta, hogy nemzetünk egyik szalmaszál után a másikba fogózkodik. Ezeknek a magyaroknak a rögeszmés, a kissé már tébolyult lelkiállapot nem új.

Nem új, csak éppen súlyosabb, mint eddig.

De hát minél rosszabb a rossz, annál természetesebb, hogy a jóról beszéljünk. Vagy a beteg ágya mellett nem az életről kell-e egyre megrögzöttebben szólni? Vagy ha a világ és a maguk bűnében született balsors úgy rendelné, a koporsó fekete gyászában vajon nem sütne-e át akkor is a feltámadás csillaga?!

Magyar író számára van-e megszokottabb, szebb és szomorúbb, mint a rosszban a jóról beszélni, a nemzet betegágya mellett az életről, vagy a nagy koporsó révületében, bomlott szívvel és aggyal is, a feltámadásról?!

Ilyen szép és szomorú az én írói szavam is. Az értelem, mely ezer körömmel kapaszkodik a valóságba, egyre arra ösztökél, hogy egy szerencsétlen nép szellemi koldusa gyanánt szóljak a világhoz, szóljak a szomszédokhoz és önmagunkhoz. De a lélek érzi a ködöt, mely megüli a világot s mely az értelem szavát elnyeli, mielőtt eljutna egy másik értelemhez. Igen, a lélek érzi ezt, de ugyanakkor valami örökízű melegséggel biztat, hogy szóljak mégis. Köd ellenére és reménytelenül is szóljak. Gondoljak az eszmére, mely makacsabb a ködnél. Csak az eszmére, mely állandóbb és nagyobb hatalom, mint bármilyen nagyhatalom. Gondoljak reá és mondjam el őszintén, amit igaz értelemmel és tiszta szívvel gondolok. Ne törődjek azzal, hogy lesz-e friss világi haszna a szónak, hanem tekintsek a jövőbe és higgyem azt, hogy a világ friss hasznai mulandók, de a felemelő emberi gondolat és az erkölcsi törvény jövendő gyümölcsök talaja.

Az őszinte szót, az erkölcsi hitel szempontjából is, csak azzal kezdhetem, hogy önmagunkról beszélek. Nem a bűnösökről, akiket történetesen magyaroknak hívnak, hanem a magyarokról, akik történetesen bűnösek is vagyunk. De akik egy idő óta nem mondanak és nem hallanak egyebet rólunk, csak a bűnt, azok idézzék eszükbe, hogy előbb-utóbb és valamiben más nemzetek is bűnösek. A győzelem nem mossa le a bűnt, csak eltakarja, valameddig. Valamint ha egy nép háborút veszített, nem süllyeszthető torkig a megdagasztott bűnbe, erényeivel, értékeivel, emberi és nemzeti jogaival együtt. Igen, mi is bűnösök vagyunk. De nem abban, amit akartunk, hanem abban, hogy jogos küzdelmünket nem azok mellett próbáltuk megküzdeni, akik – vallomásuk szerint – az egyetemes emberi jogokért állottak a harcba, hanem azok mellett próbáltunk küzdeni, akik elveikkel és eszközeikkel szégyent hoztak a világra. De a történelem számára és bárkivel szemben meg kell állapítani, hogy a magyarság nem azért állott a németek oldalára, mintha a magáénak akarta volna vállalni a hitlerizmus elveit és eszközeit. Tanúi vagyunk annak, hogy ezt a magyar nép sohasem akarta tenni, sőt ítélettel és undorral tekintett azokra, akik ezt önként vagy kényszerből cselekedték. A küzdelem célja, hogy a trianoni béke némely vaskos igazságtalansága helyrehozassék, odasodort minket ahhoz a rossz és megkísértő szellemhez, mely a magyar jóvátétel ábrándjával kábított. Nemcsak a fegyverek, hanem az erkölcs diadalát kellett látnom abban, hogy a német alá buktattak egy népet is – az enyémet –, mely ha bűntársnak látszott is, és tévesen küzdött is, de nem hatalomért és gazdagságért tette azt, hanem hárommillió testvéréért, akik idegen hatalmak alatt éltek.

Minden háború végén győzők és legyőzöttek maradnak a porondon. Egyszerű és fizikailag igaz is, hogy ezzel minden elvégeztetett. De mivel az emberi lét nemcsak fizikai létezés, a háború után békét szoktak kötni, hogy a fegyverek igazságához vagy igazságtalanságához hozzáadják az emberi méltányosságot: valami eszmét, melyből győző és legyőzött egyformán emberi életet élhet. Ebből a vágyból és vigasztaló akaratból születtek meg az elmúlt háború különböző elvi megegyezései és alapokmányai is. Egyszer boldog s máskor boldogtalan, aki hisz ezekben az emelkedett elvekben és megnyugtató alapokmányokban. Boldog, amikor azt hiszi, hogy most végre a bölcsesség csillaga alá fordul a világ; de boldogtalan akkor, amikor látja, hogy a csillag helyén csak homály gomolyog folyton, s a gomolygó homály alatt ott állanak győzők és legyőzöttek: ott állanak elmosódott okmányokkal, meghervadott elvekkel, a fizikai lét ősi, egyszerű és egyoldalú igazságával.

Mi, magyarok boldogtalanok vagyunk, de – ahogy mondtam – rögeszmés emberek is. Hinni akarjuk, bármilyen nehéz is, hogy erkölcsi alapelvek szerint kell rendezni a világot. Hinni akarjuk, hogy ennek a rendezésnek az eljövetelében a mi tiszta szándékunk és őszinte szavunk is számot tesz. Ezért nem tartjuk fölöslegesnek, sőt emberi és nemzeti kötelességünknek tartjuk, hogy nyílt szívvel szóljunk a szomszédokhoz és biztatással szóljunk önmagunkhoz. Azt hiszem, hogy életem és tapasztalataim teljes jogcímet adnak nekem arra, hogy elsősorban a románokhoz szóljak.

Erdélyben születtem és húsz esztendeig éltem román uralom alatt. Ismerem a hibákat és az erényeket mind a két oldalon. Tudják ők, hogy a húszéves kisebbségi életben mindig magyar öntudattal, de mindig nyíltan és tiszta szellemi eszközökkel küzdöttem az erdélyi magyarság emberi és nemzeti jogaiért. Ezt ők, ha nem is vették mindig szívesen tőlem, majdnem mindig megbecsülték bennem. S erről a helyről komoly szóval mondom meg nekik, hogy megbecsülésüket mindig boldogan adtam hozzá ahhoz a szeretethez, amellyel magára a román népre gondoltam. Az az erdélyi föld, amely nekik oly drága, nekem is legalább annyira szívem földje. S ha oly kedves az a föld a románnak és magyarnak egyaránt, akkor ne legyen szétválasztó közöttük, hanem összekötő. Nemcsak ennek a földnek a kölcsönös tisztelete kívánja ezt, hanem a politikai bölcsesség sem mond egyebet. Mindig nagy örömmel töltött el, ha olyan román megnyilatkozást hallottam, mely nem az erdélyi határ vonalára fekteti le a jövőt, hanem a két nép békességére. Ezen a helyen, ahol oly hosszú századok óta vagyunk, ők és mi egyaránt, egymásra vagyunk utalva. A békességből, mely a valóság követelménye, mind a kettőnknek haszna származik; de az üldözésből, melyet folytatnánk, csak közös kár következik.

S ha már itt vagyunk az erdélyi földön, mondani szeretnék valamit az erdélyi magyaroknak.

Két évvel ezelőtt eljöttem, mert úgy gondoltam, hogy itt többet tudok használni a magyarságnak. Figyeltem azt a küzdelmet is, amelyet közben az erdélyi magyarok folytattak. Hiányzott nekem, sőt néha fájt, hogy ebben a küzdelemben nem vehettem gyakorlati módon is részt. De ha részt vehettem volna, akkor is csak azt hirdettem volna, amit a múltban tettem s amit ma is vallok. Ez a hitvallásom röviden abból áll, hogy a politikai pártállás csupán becsületes küzdőtér lehet, amely fölött minden magyart egybeölel az egyetlen világnézet, amely így szól: mindnyájan magyarok vagyunk.

A magyarság egyes részeit szétválaszthatják valameddig a határok, de azokat először lélekben s majd talán egy és áldásos Duna menti föderációban gyakorlatilag is le lehet bontani. Addig is egyek vagyunk és egyek leszünk egy közös lelki impériumban, amelyet nem politikusok kormányoznak és katonák védenek, hanem az isteni törvények.

 

 

A hivatkozás helye

A jó magyar béke ügyében. Magyar Nemzet 1946. szept. 29. Újraközölve: Nyugati Magyarság 2000. márc. 18. évf. 3. sz. 7.

 

 

 

A magyar és a román nép közeledése*

Engedelmet kérek, hogy a mai világban, amikor egész életünket a politikai gondolkozási mód jellemzi és irányítja, én írói módon és röviden szólhassak hozzá ahhoz a kérdéshez, amelyet a Két nép közeledése címen tettek elém. A magyar és a román nép közeledéséről van szó. Talán szabad annyit bevezetőül mondanom, hogy kevés olyan ember él Magyarországon, akinek több gyakorlati és erkölcsi alapja volna ahhoz, hogy erről a kérdésről beszéljen, mint amennyi nekem van. Ha ehhez még hozzáteszem azt is, hogy a két nép közeledése számomra nemcsak eszmei feladat, hanem egyénileg is szívügy, akkor talán valamit pótoltam abból a hiányból, hogy sem párt, sem semmiféle társaság nevében nem beszélek, csupán egymagam nevében, a szellemi lelkiismeret éberségét tartva magam elé.

Minden ősöm Erdély szülötte volt; s némelyek azt is tudják rólam, hogy magam is Erdélyben születtem és ott nőttem fel. Ezekre az időkre emlékezem vissza, amikor a magyar és a román nép viszonyának dolgában megemlítem a legrégibb emlékemet. A székelyudvarhelyi gimnázium negyedik osztályába jártam, amikor valahonnét, „messze földről”, néhány különös diáktársunk iratkozott közénk az osztályba. Rosszul és furcsa hangsúllyal beszéltek magyarul. Ez nekünk, székely falusi fiúknak igen feltűnő volt, hiszen akkor még nem jártunk volt sehol a tágasabb világban s nagyon meglepett, hogy egyáltalában másféle emberek is vannak, mint amilyenek mi vagyunk. Bátorságot vettünk s meg is kérdeztük az egyik tanártól:

– Tanár úr, kérem! Tessék megmondani, hogy ezek miféle fiúk, akik olyan furcsán beszélnek magyarul?

– Azok bizony román fiúk – mondta a tanár.

– S hova valók? – kérdeztük tovább.

– Hát erdélyiek! – felelte a tanár.

Nagy ámulattal folytattuk mi:

– Hát Erdélyben románok is vannak?!

– Van egy-egy a hegyekben – mondta a tanár.

Ma úgy hat ez az emlék, mint egy kedves erdélyi nemzetiségi anekdota. De bezzeg nem hatott ilyen adomaszerűen azon a nyári napon, amikor az említett gimnáziumi felvilágosítás után tizenkét esztendővel, egy szép nyári napon, az történt velem, ami történt. A sors szerkesztési kedvéből ez is Székelyudvarhelyen történt, mintha a tanár úr rövid magyarázatát a románokra nézve, kíméletlenül és túlozva akarta volna helyreigazítani a sors. Háromesztendei amerikai tartózkodás után akkor jöttem haza, azon a nyáron. Természetesen első dolgom volt, hogy a szüleimet, akik Udvarhely megyében laktak, meglátogassam. Meg is érkeztem a székely anyavárosba, de ahogy az utcán, hazai örömmel az arcomon, mendegéltem, egyszerre elém állott egy fiatalember s azzal a különös magyar beszéddel, amit negyedik gimnazista koromban hallottam volt először, így szólott hozzám:

– Az úr nekem nagyon ismeretlen.

– Nekem is maga – mondtam neki.

Erre felszólított engem, hogy kövessem őt az állambiztonsági hivatalba, vagyis a sziguráncára. Ártatlanságom tudatában nem ellenkeztem, sőt szívesen követtem őt, abban a hitben, hogy igazam miatt ő fog szégyenbe kerülni. A sziguráncán egy óriási nagy és mérges kutya fogadott s egy barátságtalan hivatalfőnök, aki mindjárt átkísértetett a csendőrségre engem. Itt a csendőr őrmester, a szokott várakoztatás után, végre nyersen reám szólt:

– Miért jött maga ide?

– Azért jöttem ide – feleltem neki –, mert meg akarom a szüleimet a szomszéd faluban látogatni.

– Nem kérdeztem magától – szólt még nyersebben az őrmester –, hogy kit akar meglátogatni. Azt kérdeztem, hogy miért jött ide a városba?

Azt feleltem neki, hogy itt vezet keresztül az utam, de nem volt megelégedve a válaszommal. Utána azt is mondtam, hogy itt jártam iskolába, ebben a városban; majd azt, hogy szülőföldemen vagyok, ahol sokan ismernek. Mindenre az volt az őrmester válasza, hogy nem azt kérdeztem magától, hanem azt, hogy miért jött ide a városba?! Mivel az indokolásból is kifogytam s nem is akartam többé hiába felelgetni, elhallgattam. Erre betettek egy sötét kamrába, ahol két napig töltöttem az időt, gondolkozván azon, hogy micsoda esztelenség, ami történt.

Vagy hátha nem is volt esztelenség! Hátha egy távoli, derengő cél érdekében tette velem ezt a forgandó élet! Hátha a román őrmestert csak eszközül használta arra, hogy engem az erdélyi kérdés dolgában gondolkozásra ösztökéljen, ahogy később Surgyélán is gondolkozásra ösztökélte Ábelt. Ha ez lett volna a cél, akkor nem múlott el haszontalanul az a két nap, mert gondolkozhattam a nagy erdélyi kérdésen, melynek a megoldása mégsem lehet más, csak egyedül az, hogy a román és a magyar népnek békességben együtt kell élnie az erdélyi földön. Szépek és önmagukban értékesek a tudományos elméletek arról, hogy ősi jusson kit illet meg Erdély. A magyar ősfoglalás, sőt a hun, avar-székelymagyar történeti legenda éppen olyan elfogadhatóan igaznak hat, akár a dákromán magyarázat. A román népesség nagyobb számával szemben ott van a történelmi tény, hogy az erdélyi magyarság színe-java, sőt a székelység egész állománya egyre pusztult és vérzett az állandó harcokban, melyeket az erdélyi föld védelméért folytatott a magyarság, miközben a románok, nem katonáskodván, egyre szaporodtak! Folytatva ezeket, szakadatlanul sorolni lehetne az érveket, melyek hol a magyarok, hol a románok igaza mellett szólnak. De ebben a kérdésben nem vezetnek megoldásra az érvelések és nincsen haszon abban a tudományban, mely a politika szolgálatában áll, mivel a végén mégis ott van maga a tény, vagyis az, hogy magyarok és románok egy közös földön élnek, mert nem tudnak és nem akarnak máshol élni. A kérdés tehát nem az, hogy egyiknek uralkodnia kell és pusztulnia a másiknak, hanem a kérdés az, hogy miképpen volna lehetséges békében együtt élnünk.

Az a gondolkozási mód, mely az erdélyi kérdés megoldását abban látja, hogy Románia és Magyarország között szigorúan elválasztó határt kell megvonni, nem vezet célhoz. Ilyen határt igazságosan megvonni nem is lehet, hiszen legtöbb helyen egymásba fonódva él Erdélyben a román és a magyar. De ha ez lehetséges volna, akkor is az olyan országhatár, amely országokat és népeket egymástól szigorúan elválaszt, nem a jövőt építi, hanem visszavetne a múltba, mely ádáz és céltalan szenvedésekkel van tele.

Ilyen okoknál fogva nemcsak költői megérzéssel, hanem a józan értelem alapján is üdvözlök és szellemi fegyverekkel támogatok minden olyan törekvést, mely az erdélyi határ elválasztó jellege helyett a két nép közeledését akarja létrehozni. A politika feladata, hogy erre a munkára, mely nemzeti jelentőségű ügy, a lehetőséget megteremtse. Ha ez a lehetőség, melyre biztató jelek vannak, szabadon meglesz, akkor a szellem emberei – s közöttük én is – szívesen elindulnak, hogy a lélek és az értelem kincsein keresztül megismertessék és közel hozzák egymáshoz a két népet.

S mivel a művészetnek előőrs szerepe van ebben a kérdésben, engedjék meg nekem, hogy végezetül ismét visszaemlékezzem egy erdélyi estére.

A harmincas esztendőkben egész Erdélyt bejárta egy magyar művészcsoport, melyben erdélyi magyar írók, szavalók és énekesek voltak s amelyet az apostoli szerepet betöltő Benedek Elek vezetett. Ez az úttörő szellemi csoport, melynek én voltam akkor a legfiatalabb író tagja, Medgyesre is elment, abba az erdélyi városkába, ahol magyarok, románok és szászok vegyesen éltek. Irodalmi estélyünkön egy szász író is szerepelt, és felkértünk egy segesvári származású román énekest is, hogy magyar dalunk és szavunk mellé énekeljen román népdalokat. S ahogy énekelt, egyik román népdalt a másik után, lassan könnyes lett a szemem, mert a sóvárgás és a bánat, mely különös illat gyanánt áradt a dalokból, nemcsak a Körös és a Maros bánata volt, hanem az Olté és a Küküllőé is.

S akinek közös a bánata, közös a sorsa.

 

 

A hivatkozás helye

A magyar és a román nép közeledése. 1947. január 22-én Budapesten a Fővárosi Népművelési Központ és a Kulturális Egyesület Országos Szövetsége román estet rendezett a Parlamentben. Itt hangzott el Tamási Áron fenti című előadása. Rövidített szövegváltozatát közölte a Rómeó és Júlia 1947. ápr. 29-i 7. száma – Meg kell békülni címmel, Groza Péter budapesti látogatása elé alcímmel. A teljes szöveg megjelent először: Magyar Fórum 1991. máj. 23-i szám. Újraközölve továbbá: Aranyos tekergők (189–191) – ugyancsak Meg kell békülni címmel, Groza Péter budapesti látogatása elé alcímmel, rövidített változatban.

 

 

 

Erdélyi költők*

Kedves rádióhallgatók!

 

Ebben a félórában, mely ezekkel az elöljáró szavakkal kezdődik, erdélyi költők verseit fogják hallani, két kitűnő művész előadásában. A magyar rádióban szoktak megszólalni költők is, s gyakran hangzanak el versek. Ez a félóra mégis, úgy hiszem, amikor Erdély borongós ege alól szólal meg a magyar költő, a nemes szórakozáson túl egy röpke lelki ünnepet is jelent. Amikor a verseket, amelyek el fognak itt hangzani, újból és együtt végighallgattam, az én lelkemet is ellepte az ünnep tiszta íze. S amikor utána megpróbáltam, hogy ennek az ünnepi érzésnek az okát magamban megkeressem, elsőnek az a hang szólalt meg bennem, amely földtől és személytől függetlenül azt mondta: szépek a versek! Különös, hogy a sorsnak annyi fordulata után és az eliramló időben hogy megnőttek ezek a versek. Tudom, hogy a jó vers, ha bajban és földi gondokban születik is, idővel fölszáll a földről, és egünk egyik csillaga lesz. De mégis különös és meglepő, amikor a költő szavának eme útját, melyet az elmélet jósol meg számára, a gyakorlatban is oly közelről és oly világosan láthatja valaki, ahogy én láttam ebben az esetben. Ugyanis a mindennapi életben együtt éltem azokkal a költőkkel, akik fölszállott verseikkel most megszólalnak. Közös sorsban, azonegy erdélyi földön éltem velük. Közösek voltak a gondjaink, közös a vívódás; és közös a hit, hogy magyarnak és embernek egyaránt meg kell maradni! S most látnom kell, hogy a gondoknak és a vívódásoknak verejtékcsöppjei gyöngyökké váltak az időben, s valóban hirdetik, amit közös hitben oly tisztán akartunk: hirdetik, hogy valóban megmaradtunk magyarnak és embernek egyaránt.

Azok közül, akik betöltötték ezt a hitet, most négy költő fog megszólalni. Elsőnek Áprily Lajos, aki itt él elvonultan és hallgatagon valahol magyar földön. Áprily klasszikus példája az erdélyi embernek: a hegyeknek és a városnak, az égnek és a földnek, az európai műveltségnek és a népnek egyaránt kifejező költője. Az ő megjelölése a „zümmögő zene”, s ennél találóbbat nem is tudnék mondani a verseire, melyekből néhányat most hallani fognak.

 

Reményik Sándor, aki most Áprily Lajos után megszólal, az eszme költője volt. Hite, emberi bátorsága és aszketizmusa már életében valósággal eszménnyé tették őt az erdélyi magyarság előtt. A szenvedések között, amikor ő még külön töviskoszorút is hordozott, valóban a „fájdalom fejedelme” volt ő, ahogy Jézusra mondja az egyik versében. Az erkölcsi bátorság példaképe volt, aki egy valóságos jobb világ eljövetelét hirdette.

 

Dsida Jenő fiatal, törékeny alakja tűnik most fel előttem. Szinte látom hunyorgó és gyenge kék szemében, hogy a tegnap este, még éjfél után is, Szent Ágoston vallomásait olvasta. A bűnös föld és a mennyei fényesség között repdesett folyton. Pünkösdi galambbá szeretett volna válni. Ebben az örökös és eszményi harcában a Múzsa volt az egyetlen, aki szerelmesen és makacsul mindig kitartott mellette. Az örök költő csalhatatlan érzéke és valami édes illat árad a verseiből. Ezek kísérték a sírba is, fiatalon, még a háború előtt. Ha rá gondolok, bizonyosra veszem, hogy ott is költő, a síron túl.

 

Tompa László fejezi be ezt a meghitt erdélyi félórát. Ott keleten, az európai végeken, szilárd és különös jelkép Tompa László, aki ma is magányosan él a székely anyavárosban. Ő a szikla a magyarság egének keleti nyúlványa alatt, melyről ő úgy emlékezik meg, hogy ott áll, mint egy szellemi őr, a „csillagtalan ég alatt”. Verse és ő maga komorságot, erőt és helytállást hirdet. Talán ő az új idők Julianus barátja, ki nemcsak folyton izzó magyar lélekkel ajándékozott meg minket, hanem olyan versekkel is, amelyek sohasem fognak lehullani a magyar sors és a magyar költészet mennyezetéről.

 

 

A hivatkozás helye

Erdélyi költők. Kézirat szerint. Elhangzott a magyar rádióban 1947. március 29-én. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (247–276).

 

 

 

Húsvéti győzelem*

Az élet gyakran próbára teszi az embert. Néha sorsdöntő nagy próbára. Nincs izgalmasabb élmény, mint látni azt, hogy kinél-kinél ez a próba miképpen üt ki. Van, aki lehull ilyenkor az élet fájáról; s van, ki gyilkossá válik. Némelyek, mint a falevél, egyszerre száradni kezdenek s elsompolyog belőlük az élet. De olyanok is vannak, akik lélekben megerősödnek a próbák alatt, így kárpótolván magukat mindazért, amit el kellett szenvedniök.

Mint néha az ember, most a világ is nagy próbára tétetett. Az izgalom már szorongássá vált bennünk, hogy a sors e mostani próbája alól vajon miképpen kerül ki a világ! Ez a szorongás oly egyetemes manapság, amilyen csak valóban nagy veszedelmek küszöbén lehetséges. Attól rettegnek sokan, hogy a bajt nem fogja-e még nagyobb bajjal „gyógyítani” az emberiség. De abban is reménykednek sokan, hogy a közös szenvedés az emberi nem új hajnalát deríti majd a világra.

Egész életünk, az időt tekintve is, növekvő bajban múlott és múlik. Éljük a bajt és érezzük a szorongást. De vajon feltette-e mindenki, egy megdöbbentő percben önmagának a kérdést: mi hát a világban a baj? Úgy hisszük, hogy anyag és szellem között megbomlott az egyensúly. Vak szenvedélyek talán széjjel is szakították ezt a kettőt, amely csak együtt és összhangban alkothat megnyugtató világot. Az emberiség egy része az anyagra veti a szemét és a figyelmét, mert azt hiszi, hogy a matériában rejlik életének jobb sorsa. Az anyagi eszközökért való harcában megfeledkezik mindarról, ami az embert az anyagon túl és felül valóban emberré is teszi. Ezekkel szemben számunkra nem ilyen egyszerű az érdemes és méltó emberi élet kérdése. Úgy érezzük, hogy a teremtés belénk oltott valamit, ami az anyag fölött áll. Valami isteni ajándékot, mely nélkül még akkor is sivár és boldogtalan az élet, ha az anyagi javakban gazdagok vagyunk. Valami erőt, mely egyedül alkalmas arra, hogy emberi győzelmet arassunk.

Jézus, ki ebből az erőből a legtöbbet hordozott magában, még halottaiból is föltámadott. Ez volt a legnagyobb győzelem, melyet e földön valaha arattak.

 

 

A hivatkozás helye

Húsvéti győzelem. Rómeó és Júlia 1947. ápr. 1. 3. sz. Újraközölve: Aranyos tekergők (187–188).

 

 

 

Színházi válság*

A napokban azt írták az újságok, hogy egy Vadkerti nevű öreg urat megölt egy ószeres ember. Vadkerti, bizonyára nagy szükségben lévén, könyveket akart eladni az ószeresnek; aki nagyon ragaszkodott a könyvekhez, de ragaszkodott ahhoz is, hogy olcsón vehesse meg azokat. Vevő és eladó között nagy volt az ellentét. Gondolom, az öreg urat lélek is köthette a könyvekhez: a gondolatok, az öröm és a fájdalom, miket a könyvek rejtettek kebelükben, értékessé tették számára az eladó portékát. De a tetszetős kiállítás: a gondos nyomás, a szép papír és a jó kötés az ószeres tetszését is megnyerte; üzletet ígértek a mutatós könyvek. Ha csökönyös volt a kultúra öreg embere, még csökönyösebb volt a civilizáció ószerese. Harc kezdődött tehát, melyben az ószeres maradt felül. Olyan egyszerű volt a megoldás, mint egy „realista” színdarabban: az ószeres megölte az öreg urat. A harc eldőlt, a kérdés megoldódott és a függöny összement.

Ez a valóság, de nem az igazság.

Az olvasó, aki megszokta, hogy csak a betűket olvassa, de nem szokta meg, hogy csepp történetben megérezze magát a tengert: ámulva kérdezheti magában, hogy ennek az olcsó történetnek mi köze van a színházi válsághoz?

Bár az ószeres, mint egy ijesztő fantom, ott ólálkodik színházi kultúránkban, mégsem mondom azt, hogy eme történet durva külsőségeit akarnám vonatkozásba hozni a színházi válsággal. Ami azonban több és vigasztalanabb: a színház is, mint ez a történet, egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve a valóságot akarja elénk állítani, és nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, és nem a költői igazságot, mely egyedül tudná az embert alkalmassá tenni arra, hogy a valóság méltatlan és szégyenteljes eseményeit elsorvassza és végső fokon megszüntesse.

Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható. Aki egyéni hivatását elárulja, büntetlenül az sem maradhat. Hát mennyivel inkább egy művészet, melyet az ember szellemi igénye azért teremtett, hogy őt az élet durvaságai között eligazítsa és megtisztítva lehetőleg azok fölé emelje.

Maholnap nem kell újságot olvasnunk, mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljak az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát. Könnyen s már-már fennhéjázó igénnyel mondjuk erre, hogy ez a „realizmus”, holott egyszerűen az írói tehetség hiánya. Divatos bűvszó, melyet nem világnézet, hanem a képzelet hiánya szült s amely mögött meglapulhat minden szürke írástudó, mint a „költészet” leple alatt az önképzőköri fűzfapoéta.

Azt hiszem néha, hogy az előttünk járó nemzedékben, amely a színes és néha romantikus riportot képviselte a magyar színpadon, csak egyetlen író volt, aki tudta és értette, hogy mi a színház. Ez az egy ember Molnár Ferenc volt. Ő is rájött arra, ami az íratlan törvényben foglaltatik: arra, hogy költészet kell a színpadra is. Sajnos, sok kísérlet után, ezen rajtavesztett, de a magyar drámairodalom tiszteletét mégsem a sikereivel biztosította magának, hanem a költői kudarcaival. De mit csinál a mi nemzedékünké? Egyszerűbb és illetékesebb, ha erre nem az énekesmadár felel, hanem a verebek.

Sokan azt hiszik, hogy a színház szellemi válságába az „egzisztencializmus” fog beleszólni. Ez lesz a megújulás. Sartre fog kivezetni minket Egyiptomból, botrányaival és olyan szellemi felfogással, hogy szerinte tehetetlen bábok vagyunk a sors kezében. Az igét az antik istenek súgták neki, de nyilván a bal fülébe, mert ahogy ő az igét magyarázza, egyszerre felkapjuk a fejünket és azt kérdezzük, hogy miképpen lett ily közönséges mindabból, ami valaha oly fenséges volt?!

Bizonyára nem Sartre fogalmazott így, hanem általa a kor, amelyben élünk.

 

 

A hivatkozás helye

Színházi válság. Rómeó és Júlia 1947. ápr. 15. I. évf. 5. sz.

 

 

 

Mi az igazság rólam és szerintem*

Az olvasók tájékoztatása céljából és a szellemi önvédelem címén kérek helyet a Szabadságtól ennek az írásomnak a számára.

Még a választások előtt a Szabadság elsőnek és azt jelentette, hogy én „beléptem” a Balogh István pártjába s hogy „a páter az új tagot felvette a nagy budapesti listára”… Másnap Zelk Zoltán, a kitűnő költő, ugyancsak a Szabadságban, politikailag fogalmazott szavakkal eltemetett engem. Temetési beszéde inkább megható volt, mint igaz. Módszere, mellyel írói hanyatlásomat igyekezett kimutatni, igen egyszerű volt. Nevezetesen azt állította, hogy amit 1945 előtt írtam, az jó; amit pedig azóta írtam, az nem jó. Így például jó volt a Szűzmáriás királyfi című régi regényem, de nem jó a Szívbéli barátok című új ifjúsági regényem, ami a tavalyi esztendőben jelent meg. Nagy kár, hogy az említett két könyvnek a szövege ugyanaz, vagyis a Szívbéli barátok a Szűzmáriás ifjúsági kiadása. Az ilyen tévedésből folyó ítélkezés nagy hibája a cikknek, mellyel különben meg voltam elégedve. Láthatólag a vicclapok is meg voltak elégedve, mert egy ideig a Szabadság forrására jártak mérget inni ellenem. Sőt az egyik vicclap írója úgy megrészegült eme hírforrásnál, hogy féket veszítve, hangomat a Szálasi-rádióban vélte bömbölve hallani. Az ilyen rémhallást gyógyítani kell, melyre csak a bíróság alkalmas.

Ezek a megjegyzéseim nem válaszok az ellenem való támadásokra, mert az író nemcsak abból áll, hogy műveket ír, hanem abból is, hogy a kicsinyes támadások közben hallgat. Amiket azonban fentebb megemlítettem, azokat meg kellett említenem, hogy a sűrű választási zajgás után, a való tény kedviért és az olvasók számára, hitelesen elmondhassam a valót.

Nem igaz, hogy én beléptem a Balogh-pártba; de igaz, hogy ha beléptem volna, akkor is ugyanaz volnék, aki voltam és vagyok. Egyszerűen az történt augusztus 12-én délben, hogy a Balogh-párt listáján a budapesti harmadik helyen és országos lajstromon az első helyen, képviselői jelöltséget vállaltam, amit azonban másnap délelőtt, újból átgondolva a dolgot, töröltettem. Ebben a döntésemben nem játszott szerepet semmi külső vagy fenyegető befolyás; sem az a szokásos aggodalom, hogy talán nem jutnék ezeken a helyeken mandátumhoz, aminthogy hozzá is jutottam volna. Attól sem kellett idegenkednem, hogy pártpolitikai szerepet kell vállalnom, hiszen megmondották nekem, hogy elsősorban a szellemi embernek kijáró tiszteletnek tekinthetem a jelöltséget és a mandátumot. Úgy éreztem s ma is úgy érzem, hogy nemes gesztus volt ez a Balogh István és a Kovács Imre részéről. S én egy álmatlan éjszaka után, a fizikai lét apró gondjaival és a szellemi ember nagy kérdéseivel küszködve, mégis úgy határoztam, hogy nem vállalok képviselői mandátumot.

Miután így döntöttem és lemondtam a jelöltségről, csak azután írta meg rólam Zelk Zoltán a „temetési” cikket s jöttek utána fekete pennával a többi gyászolók. Mindezek tudhatták már s bizonyára tudták is, hogy a csemegét megette a fránya, de azért úgy tettek, mintha nem ette volna meg. Azt gondolták talán, hogy a dicskoszorú, melyet bőrömből fontak maguknak, egyszeriben lehull a fejükről, ha a vadról kiderül, hogy nincs a rengetegben!

Pedig nincs ott, hanyag vadőrök! Hanem egyedül van a nyílt mezőben; védelmező fák nélkül, a pártok bujtató berkein kívül. Egyedül vagyok és leplezetlenül, mert úgy találtam ismét, hogy az írónak, ha igazán az akar lenni és maradni, még mindig pártokon kívül és felül van a helye. Mert valamilyen eszme lehet a párt zászlaján s legyen is a párt zászlaján ott egy eszme, de maga az eszmény, melynek esküdt lovagja az író, az a pártok fölött áll. De mivel ember a lovag is, aki küzd és nélkülöz, vívódik és néha csügged, mindent igénybe kell venni, hogy erősítsük őt; s hogy dolgára és a sorsára figyelmeztessük.

Régi dolog, hogy ebből a célból az igaztalan támadások igen hasznosak.

 

 

A hivatkozás helye

Mi az igazság rólam és szerintem. A Reggel 1947. szept. 2. A szerző bevezető sorai: „Az alábbi cikket a Szabadság című lapnak adtam át közlés céljából. Illőnek és természetesnek tartottam ugyanis, hogy ott védekezzem, ahol támadtak. A Szabadság azonban nem közölte a cikket. Ilyenformán még kívánatosabb, hogy nyilvánosságra jusson. Ezért A Reggelt kértem meg arra, hogy írásomat közölni szíveskedjék.”

 

 

 

Tompa László*

Székelyudvarhely mindig messze esett a divatos magyar világtól. Kevesen jártak ebben a városkában olyanok, akiket nem a szülőföld vagy az atyafiság csalogatott oda. Ha mégis voltak, akik csupán „világot látni” vetődtek el Udvarhelyre, az elmúlt harminc-negyven esztendőn keresztül, azok könnyen találkozhattak a városka sétaterén vagy utcáinak macskakövein egy szembetűnően magas, különös férfiúval. Az emberek között is magánosan járt mindig ez a szikár ember; inkább komolyan, mint ünnepélyesen; s ahogy mindegyre köszöntötték az utcán, abból látható volt, hogy nagy tiszteletnek örvend az anyavárosban.

Ha önfeledten utánafordult az idegen, vagy hirtelen jött közvetlenséggel kérdést tett e szikár és érdemes ember kiléte felől, városiak és vidéki atyafiak egyformán meg tudták mondani neki, hogy Tompa Lászlónak hívják az urat.

– Költő! – teszik is hozzá, mai napig.

S ebben nem hazudnak, sőt nem is nagyítanak, sem a városiak, sem az atyafiak. Mert Tompa László valóban költő. Már régen s állandóan. Mint jogász alig végezte el az egyetemet, amikor a megyei Betfalván rászállott a családi birtok. De ő akkor sem birtokos volt, hanem költő. Később, amikor vármegyei főlevéltárosnak nevezték ki, akkor is költő volt egyedül. Vidéki lapszerkesztő korában is költő volt; s ma, amikor tisztség és hivatal helyett csupán a borongós égtájak veszik körül, ma is költő, ott messze, a székely anyavárosban.

Verseskönyvei, mint az Erdély hegyei közt, az Éjszakai szél és a Ne félj! címűek Kolozsváron jelentek meg, de költeményeinek egy válogatott gyűjteményét Budapesten is kiadták. A megboldogult húsz év alatt, amikor az erdélyi magyarság úgynevezett kisebbségi sorsban élt, egyik-másik verse úgy hatott, mint hegytetőn fellobbant őrtűz, mely a nehéz földön messze világított és az égre mutatott.

Ma hatvanéves elmúlt a költő.

Kemény, sőt néha darabos, de mégis zengő és igéző sorokban mily sokszor írt a sorsról! Küzdött vele egy nehéz életen keresztül, az ádáz és konok sorssal, mint a pogánnyal küzdöttek a vitézek valamikor a végvárakon, vagy vívtak a végzettel más magyar költők a magyar szellemi siralomházakban… Hányszor intett neki a sors, hogy lebbentse szárnyát és repüljön a nagyvilágba messze! S hányszor volt úgy, hogy már éppen repült is volna a költő, maga előtt küldvén apródnak egy verset, amikor a végzet megragadta a lábát, és új kötelékkel kötötte oda a földhöz, amelyen népével együtt, égi és földi bajok között élnie kellett tovább.

S ilyenkor újból és újból megadta magát sorsának a költő. Borongott, és sötét indulatokban szimatolt körül, mint a bekerített nemes vad. És jött ismét az új vers, friss hadüzenetül a sorsnak, kemény igékkel és a dac suhintó jelzőivel, konok zengzettel és megújult lázadással…

Így vívta és vívja ma is Tompa László a harcot, kard helyett tollal és vér helyett verssel. S gondolom, harcai közben milyen megértő részvéttel bólogatnak feléje Katona és Madách, Kemény Zsigmond és Jósika.

S más rokonai.

 

 

A hivatkozás helye

Tompa László. Irodalmi Diáknaptár 1948-ra. Keltezése: 1947. december 2. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (277–278).

 

 

 

Bánffy Miklós*

Akinek van bátorsága és ideje, eltűnődhetik azon, hogy milyen különös is az élet, és milyen barbár a világ.

Itt van például Bánffy Miklós, akiről írni akarok. S ahogy éppen írni kezdenék róla, eszembe jut tréfásan valami, amit azonban komoly célzattal akarok mondani. Vagyis az jutott eszembe, hogy a magyar irodalom számára ki kéne találni egy olyan írót, amilyen Bánffy Miklós. Szerencse tehát, hogy van.

Úgy hallom, ül otthon, kolozsvári házának egy meghagyott szobájában, a legtisztesebb szegénységben; árván, öregen és bölcsen. Ha az élet értelmén és a halálon gondolkozik, amit fiatalabb korban és könnyebb sorsban is megtesz az ember, akkor bizonyára inkább írni szeretne most is, mint élni. Egyedül ez maradt meg neki: az írás. Nem tudom hirtelen eldönteni, róla emlékezvén, hogy mi az emberi élet meghökkentőbb mozdulata: az-e, amellyel mindenétől megfosztotta őt, ott hagyván száraz ág gyanánt; vagy talán az, hogy benne az írás szenvedélyét éppen most emelte egyedülivé, egy gazdag élet romjai fölött…

A leggazdagabbak közé tartozott, vagyonban és rangban egyaránt. De ráadásul a szellemi világ és a művészi képesség gazdagsága is megvolt benne. Nem egyszerű dolog, nálunk magyaroknál különösen, ha valakiben e kétféle gazdagság együtt adódott. Sok volt a könnyű csábítás ilyen esetben, hogy kevés vagy érdemtelen szellemi munkával is be lehet jutni a szellemi „főurak” közé; de nagy volt a veszedelem is, hogy a kimagasló művészi tehetség könnyen szembefordítja saját osztályával.

Egyik esetben műkedvelő lett az illető, a másikban áruló.

Élete folyamán mind a két vád meglegyintette Bánffy Miklóst. „Dilettáns” hírébe, fiatalabb korában főleg, nemcsak azért keverték, mert fél kézzel és fölényesen is tudott művész lenni, hanem azért is, mert egyformán és jól értett az íráshoz, a rajzhoz, a színházhoz; s mellesleg a politikát is folytatta, és nagy hozzáértéssel űzte a gazdaságot, hiszen messze földön neki volt a leghíresebb ménese.

Mindent tudott.

De ahhoz, hogy tudjon, nemcsak módja volt, hanem érzéke és tehetsége is. Nemcsak gróf volt és gazdag ember, hanem szellemileg is fényűző ezermester, ami Erdélyben nem ritkaság. A sok közül azonban, amit nemcsak jól, hanem megmaradó módon tudott, az írással hódította meg azt a tündérkisasszonyt, aki ma is hűségesen a szívében lakik, s aki bátran tehet olyan ígéretet neki, hogy a nevét beleírja a magyar irodalomtörténet könyvébe.

Akárhányszor gondolom meg, magam is biztatni merem az igazságtevő tündérkisasszonyt, hogy csak írja kétség és tartózkodás nélkül. Írja nyugodt lelkiismerettel, mert ha nem írja a maradandó írók közé Bánffy Miklóst, akkor én írom oda, pedig nekem kevesebbet szabad, mint egy tündérnek.

Aki megírta a Farkasokat, az Erdélyi történetet öt kötetét és megírta A Nagyúr című remek színművét, az nem tehet róla, hogy az ítélkezők így bánnak vele. Úrnak és cigánynak itt, az irodalomtörténet lapjain egyformán igazság szolgáltatik.

Mert ha itt sem, akkor utolsó fórumnak a mennyek országa marad.

 

 

A hivatkozás helye

Bánffy Miklós. Irodalmi Diáknaptár 1948-ra. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (279–280).

 

 

 

Szabadság a költő szívében*

Egy század óta a nemzedékek millió szakadatlan sorokban menetelnek egy ünnep felé, melynek a küszöbéhez érkeztünk ezekben az órákban. A küszöböt, amelynél most állunk, a nemzeti test vére és a nemzeti lélek könnyei áztatták; s anyagára nézve vasnál és acélnál tartósabb ez a küszöb, mert álomból vagyon, amely el nem pusztul és nem hazudik. S a küszöb mögött egy nemzet szabadságának jelképes temploma áll, maga az Ünnep, amely teljességében úgy jelenik meg előttem, mintha a születést, a halált és a feltámadást együtt és egyszerre foglalná magában.

Eme küszöbnél megilletődve állok meg én is, mint mindenki ebben a honban. S amíg állok, néhány percig, azalatt az emlékezet, az értelem és a lélek egyforma világossággal emlékezik, ítél és világít. Az emlékezet az ősökhöz száll, akik álmaikból rakták le ennek a küszöbnek és ennek a templomnak alapját, a vérükkel és a könnyeikkel el is jegyezvén azt egy nemzet számára, amíg csak él a nemzet. Az értelem ítéletében tisztának nevezi a küszöböt, mint ahogy a tüzet tisztának lehet nevezni; és magasztosnak az ünnepet, mint ahogy a születést, a halált és a feltámadást, ha egy eszmében egyesül, csak magasztosnak lehet nevezni azon a nyelven, amelyet a magyar nép teremtett magának. Azt is világosan látja az ítélkező értelem, hogy a földnek egy darabját, melyet Hazának nevezünk, nemcsak fizikailag kell elfoglalni, hanem lelkileg is. Amit honfoglalásnak neveznek könyveink, ebben a percben csak fizikai honfoglalásnak érzem azt. A lélek honfoglalására akkor készült fel a magyarság, amikor felvette a kereszténységet, de ez a lelki honfoglalás valójában 1848-ban történt meg! Azóta nemcsak a fizikai jelenlét jussán, hanem az erkölcs és az emberi eszme jussán is végérvényesen miénk ez a föld: a miénk önmagunk előtt, az Isten előtt és a világ előtt!

S most, hogy az emlékezet elszállt az ősökhöz, és őket látván, nálunk pihen; s hogy az értelem ítélt e hon örök sorsa fölött, már csak a lélek maradt egyedül, hogy átvilágítson a küszöbön, és fénybe vonja a nemzet jelképes templomát. Ennek a jelképes templomnak Nemzeti Ünnep a neve, s ami csak vagyon benne, származzék embertől vagy Istentől, gondolattól vagy cselekedettől, az mind egyetlen fennkölt fogalomra emlékeztet. Minden benne van ebben a fogalomban, ami az egyes ember életét emberivé és egy nemzet életét becsületessé teheti. Számosan vannak szavak, amelyek mindjárt felröppennek, hogy e fogalom világossága felé szálljanak, de ha mégis csak egyetlen szót keresünk, amely legjobban tudná kifejezni e fogalom értelmét, akkor annál a szónál állunk meg, hogy: Szabadság.

Szép és nagy szó a „szabadság” szava, de engedelmes is. Vannak, akik fizikai szabadságot értenek alatta, mert testi rabságban szenvednek, mint jobbágy őseink valaha, akik gazdához és röghöz voltak kötözve. Vannak, akik erkölcsi szabadságra gondolnak, mert a természet kötött törvényeivel szemben hisznek az emberi akarat és elhatározás szabadságában. Némelyek a jogi szabadság gondolatát ápolják magukban, mert emberi jog, hogy a törvény előtt egyforma legyen, aki ember. Az egyéniség és a rabszolga az egyéni szabadság gondolatára izzik; a polgár a politikai szabadság és az elesett a szociális szabadság áldása után áhít.

Én ebben az ünnepi percben nem ezeknek a nevében, vagy ha vannak ilyenek, nemcsak ezeknek a nevében emlékezem a Szabadság szavára, hanem tiszta és világító lélekkel azt a szabadságot idézem, amely a költő szívében lakozott, és ott lakozik most is minden költő szívében, aki méltó arra, hogy költőnek neveztessék.

A szabadság teljessége az, ami előtt ebben az ünnepi percben hódolok. Maga a szabadság eszméje, amely felemeli a népek fejét, megtölti isteni melegséggel a lelket, összeköti az eget és a földet.

Ez azon szabadság, mely a költő szívében lobogott, s amely a halott szív fölött is lobogni fog mindig. A szabadság teljessége ez, az Eszme, vagy maga a költői álom, amelyből épült a mi nemzetünk magasztos Ünnepének alapja.

Áldom ezt az Eszmét, és hódolok előtte, tudván, hogy megtartó és örök életű, mivel soha és senki által meg nem valósítható…

 

 

A hivatkozás helye

Szabadság a költő szívében. Kézirat szerint. A Pilvax kávéházban mondott beszéd a La Fontaine Irodalmi Társaság emlékülésén, 1948. március 14-én. Közölve Jégtörő gondolatok II. kötet (181–183).

 

 

 

Följegyzés az I. Írókongresszus alkalmából*

Aki sokat él valamely tájon s benne a természetben is, annak az érzékeit meghódítja lassan a táj. Észrevétlenül fordítja maga felé, majd idővel ki is hegyezi finomra, hogy érzékeny legyen minden iránt, ami azon a területen sajátossága az életnek. Egy szóejtésből már sejti, hogy mi lappang abban, aki ejti a szót; s ha így borul vagy úgy csillan a fény, vagy csak fuvint is gyengén a szellő: már szinte tudja, hogy mit ígérnek az eljövendő órák s nagyjából a holnapi nap.

Jelképnek használtam, amit most mondék.

Ezzel a jelképpel akartam a szellemnek arra a tájára érkezni, amit irodalomnak nevezünk. Mi, jó néhányan, s ezek között én is, már régen élünk ezen a tájon.

Mit szól hát most az érzék, melyet huszonöt év tapasztalata próbált megtanítani arra, hogy helyesen ítéljen?

Erről szeretnék két percig beszélni.

Első szavam a nyugtalanító örömnek a szava. Nyugtalanul örülök annak, hogy megtörtént ez az írói seregszemle. Úgy kell nyilván lennie, hogy irodalmunk fejlődése csak most tette szükségessé, hogy ezt a három napot komolyan megülhessük. Sajnálom, hogy ezt a fejlődést nem nógatták jobban azok, akiknek módjában állott. Mert ha így történik vala, bizonyára nekem sem kell éveket várnom arra, hogy régi-kedves pennámra támaszkodva, ne csak el-elnézzem az ég alját, hanem szóljak is valamit. De mi vagyok én, ki szólani akarok; mi vagyok ezen a tájon? Pásztor talán, kinek a bárányait sínylődésre ítélte a dúlt mező?! Egy kicsit ez is vagyok. Vagy esetleg egy keményfejű kos, aki nem követte a pásztort?! Ha ez volnék, úgy kell nekem; de úgy kell a pásztornak is, aki nem tudta, hogy egyrészt a kos mily lényeges a pásztorkodásban, s nem tudta másrészt, hogy minden eredményes nyájban a kosok hordják a kolompot.

De hát a jó gazdaságban minden rendbe jön, csak idő kell hozzá.

Minden rendbe jön, mert a tájnak, bármilyen művelésre fogják, megvannak a maga törvényei. Annak a szellemi tájnak is, amit irodalomnak nevezünk.

Mik ezek a türelmes törvényei az irodalomnak?

A népek az irodalmon keresztül sóhajtanak vagy álmodnak új harcokat. És a népek egyformák abban, hogy mind sóhajtanak és koronként új harcokat álmodnak valahányan. Akinek művet sikerül írnia, az minden nép számára írta a művét, mert mindig és bármi történik, a népek el nem szakítható testvérségben élnek. Együtt sóhajtanak és vágynak arra, hogy közösen vívják meg azt a harcot, mely a világ arculatát a jobb egészségnek: az igazságnak és a szépségnek pírjába vonja.

Ilyen harc dúlja ma is a világot.

És nem kétséges, sőt kétely nélkül bizonyos, hogy mi ebben a hősi harcban a népekkel tartunk, akár a tengerrel a tajték.

De hadd térjek ezen a tengeren haza. Esztendők óta a szemünk előtt, égető és égő szándékunkban, a nép munkájában, sok elme jó és hibás tetteiben – s az én parázsló lelki viharaimban is – egy új magyar élet ereje feszül. Ebben a vajúdásban, egyéb életbe vágó dolgok mellett, irodalmat is akartunk és akarunk teremteni. A politikai hatalom és maguk az írók egyaránt akarják, hogy elérkezzék a kikelete ennek az irodalomnak. Az én érzékem, melynek fogékonyra csiszolt szálai az agyamban és a szívemben egyaránt jeleket gyűjtöttek; ez az érzékem határozottan úgy szól, hogy a gyakorlati irányítás erős szándéka és maga az irodalom géniusza eddig csak keresték egymást. Pedig mind a ketten egyet akartak: a népnek üdvét ugyanis. Hol volt hát a hiba? Azt hiszem, az aránytalan egyenlőtlenségben. A terv tudta, hogy mit akar: tehát határozott volt. Maga az irodalom azt szerette volna tudni, hogy ő mit akar, de az nem olyan könnyű, mert az irodalom értelmi és érzelmi közlekedési edényei nem olyan egyszerűek, mint ahogy azt mi írók is szeretnők. A kétféle tájszólás ezen az írói seregszemlén talált rá először olyan fontos szavakra, amelyeket egyik is, a másik is elültethet magának.

A szerepeket nem tanácsos felcserélni: vagyis az irodalom írói módon gondolkozzék, maga a gyakorlati politika pedig késlekedjék helyettünk írói módon gondolkozni. Úgy hiszem, ez a két kívánság csak üdvös eredményt szülhet, hiszen a cél nemcsak egy és azonos, hanem nem is lehet más. Vagyis egy anyagi és szellemi jobb haza megteremtése, melynek uralkodója maga a dolgozó nép.

Kérdem, milyen nép kell ahhoz, hogy zavaró vagy éppen tragikus botlások nélkül uralkodhassék a haza fölött? Azt hiszem, hogy történelmi mértékkel is nagy dolog, ha gazdasági és politikai jogaiban benne ül a nép. De hogy okosan és méltó módon ülhessen ezekben a jogokban, ahhoz olyan dolgok is kellenek, mint a múltjának helyes ismerete, biztos tájékozódás nemzeti sajátságaiban; s nem utolsósorban az erkölcsi biztonság; nemkülönben az igazságnak, a jónak és a szépségnek hívségei.

Ezek a kenyerek pedig az irodalom kemencéjében sülnek.

Igazi írónak nincs boldogabb álma, mint az, hogy ilyen kenyereket süthessen a népnek, amellyel vágyaiban és munkájában egynek érzi magát; s amelynek jó és rossz sorsában egyaránt osztozik.

Nem is tehet mást.

S mivel egyetlen, amit tehet, jól akarja tenni.

 

 

A hivatkozás helye

Följegyzések az I. Írókongresszus alkalmából. Kézirat szerint. (1951. április 27–29.) Felszólalásra készített beszéd szövege, ami azonban felkérés hiányában nem hangzott el. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (284–286).

 

 

 

Gábor Áron rézágyúi*

Műfajilag korfestő regénynek gondolom ezt a regényt. Korfestő lenne természetesen, de nem abban a szokványos értelemben, hogy az 1814-től 1849-ig terjedő korszak eseményeit, szokásait és szereplőit hiteles módon költsem életre; s nem is abban az értelemben, hogy a Gábor Áron élete folyását elbeszéljem. Mindez arra szolgálna csupán, hogy a történelmi hűséget így megteremtsem, az elbeszélésnek hiteles levegőt adjak és a mondanivaló lényegének keretet. Mi lenne ez a lényeg?

A lényeg a regénynek az a vezető gondolata, eszmei áramlása lenne, hogy a nép szabadsága a legfőbb jó, melyet az adott helyzeteknek legmegfelelőbb, hatékony módon kell védelmezni. Ennek az eszmei áramlásnak át kell fűtenie az egész regényt, ami sem fejtegető, sem magyarázó szöveggel nem történhetik sikeresen, hanem csak az elbeszélésnek olyan művészi eszközeivel, melyek az értelemhez, az érzelmekhez és a képzelethez egyaránt szólnak. Ez a cél, természetesen, megkívánja a regénynek célszerű felépítését is. Ennek tekintetében elsősorban a történelmileg hű események célszerű csoportosítására gondolok, mely események fényét-árnyékát, vagyis a hatását a főhős hordozza. De még az események célszerű csoportosítása sem hiánytalanul hatékony, ha az események közötti arányokat meg nem szabom.

A nyelv művészi használatára nézve nem fogadkozom, mert ez nem elhatározás, hanem képesség dolga. Az események célszerű csoportosítását és azoknak egymáshoz való arányosítását azonban változatosan szeretném érzékeltetni. Ennek érdekében, így gondolatban, három olyan szakaszra osztom a regényt, melynek mindegyike egy-egy vezető gondolatban tart össze: olyan módon azonban, hogy a három szakasz három vezető gondolata egymásutánjában fejlődést mutasson s ugyanakkor azonos eszmei mondanivalót hordozzon.

Az első szakasz időben magában foglalná az 1814-től az 1832-ig tartó esztendőket, vagyis a főhős életének azokat az eseményeit, melyek születésétől kezdve katonai bevonulásáig terjednek. Ennek a szakasznak a vezető gondolata az osztályhelyzetből adódó vívódás, melyet a néppel való azonosulás old meg. Tudnivaló ugyanis, hogy az akkori helyi (berecki) viszonyok szerint Gábor Áron úgynevezett „úri” környezetben nőtt fel, hiszen nemes székely családból származott és az atyja, a tanácsos, a kisvárosnak főjegyzője volt. Természetének jellemvonásait, az egyszerűséget, a „valami újat csinálni” vágyakozását, az idegbeli érzékenységet állandóan támadták-izzították környezetének napjai. Az otthon falusias, de úri környezete után nap nap után már az elemi iskolában éreznie kellett a különbséget, hiszen itt, az elemi iskolában, majdnem kizárólag szegény falusi gyermekek között tanult. Bizonyára összehasonlítást is tett az ő élete és azoknak élete között, s gyermeklelkében már melegséggel fészkelődött az az érzés, hogy ő szegény sorsú gyermekek közé kíván tartozni. Ez az érzése nyilván tovább erősödött akkor, amidőn a hat elemi elvégzése után nem valamelyik nevezetes kollégiumba került, hanem a csíksomlyói algimnáziumba, ahol jórészt a környékbeli s csak kicsi móddal bíró fiúk gyűltek egybe, hogy valami tudományos veretet mégis szerezzenek. Tanulmányai közben itt álmodozhatott olyan műszaki magasabb iskoláról, ahol örülni tudna az ő bontakozó tehetsége, mely újítások után keresgélt. Mivel érdeklődését ilyen gondolatok és efféle gyermeki próbálkozás kötötte le, tanulmányainak egyéb részét el is hanyagolta. Ezt a szülők nem látták szívesen, mert „urat” szerettek volna nevelni belőle: úr pedig csak úgy lehetett volna, ha a státusi vagy a megyei (ott széki és városi) közigazgatás felé evickél. Folyton barkácsoló és újító szenvedélye miatt kezdték keményebbre fogni a fiút, akinek konok természete lévén, mindjobban elvadult a családi környezettől. Szinte szerencsésnek látszott tehát, hogy ezt a helyzetet a katonai (határőr) kormányzat egyszerre megoldja. Ugyanis a fennálló, de a törvényességében vitás katonai kormányzat a harmadik algimnáziumi osztály elvégzése után, tehát már tizenhét éves korában, katonai „numerus” alá vette. Vagyis elvitték a közeli Kézdivásárhelyre határőr katonának.

A regény második szakasza időben 1832-től 1848 őszéig tartana. Ennek a szakasznak a vezető gondolata az lenne, hogy a nép szabadsága más népek szabadságával szorosan összefügg, s hogy ennek a szabadságnak a védelmében hatékony, reális eszközöket kell használni. A vezető gondolatnak ez a két eleme együtt érik benne és egymással párhuzamosan fut mindaddig, míg 1848 őszén az ágyúöntésben egyesül. A katonaságnál ugyanis újító és konstruáló tehetsége egyszerre a tüzérség felé hajtja. Szeretné a tüzérségnek minden tudományát megtanulni s ennek a tudománynak a birtokában szeretne végső fokon maga konstruálni ágyút. Minden eszközt igénybe vesz, hogy tüzér lehessen. Sikerül is neki annyi, hogy egy kis katonai csoporttal elküldik Gyulafehérvárra, ahol rövid ideig tartó tüzérségi tanfolyamon vesz részt. A tüzérség tudománya után itt még jobban fellobban benne a vágy. Annyira, hogy ennek az ereje, a fegyvergyakorlatok szünetében, elhajtja Pestre s onnét Bécsbe. A vándorúton gépjavító és asztaloskodó mesterséggel tartja fenn magát. Bécsben megszerzi az ágyúöntés mesterségére vonatkozó könyveket, melyeket élete végéig úgy őriz, mint legnagyobb kincsét. Egészen megszállottja lesz a tüzérségi tudománynak, s mivel érvényesülésének útját a katonaság elzárja, keserűséggel telik meg és vadul háborog. Idegrendszerét annyira megviseli a mellőzés, mely üldözésig fajul, hogy végre négy esztendő után „eszelősség” ürügyén jubilálják, vagyis a katonaságtól elbocsátják. Ettől az időtől kezdve nyugtalanságban és idegbeli zaklatottságban él. Ide vándorol, majd oda vándorol, közben hasznos újításokon töri a fejét. Vándorlásai során elvetődik a közeli román Dunai fejedelemségbe, ahol aztán többször is megfordul. Itt, Moldvában is látván az elnyomott nép sorsát, eleven valósággá válik előtte a népek szabadságának egysége, melyet egy különös és sírig tartó érzés is megpecsétel. Ugyanis egy ilyen moldvai útja alkalmával találkozik össze Jusztinával, egy igénytelen külsejű román lánnyal, aki többé soha el nem szakad tőle. Együtt kóborolnak és együtt szövik a terveket. Együtt vannak benn Moldvában akkor is, amikor a magyar szabadságharc kezdetének híre érkezik.

Erre a hírre, mely láng gyanánt lobog fel előtte, hazasiet háromszéki szülőföldjére, hogy hazája földjén állva s mint tüzér védje a szabadságot. Éppen a végső órában áll hitével és tervével a nép elé és dönti el a nagy kérdést, hogy az egyedül maradó Háromszék is megadja-e magát, vagy tovább harcoljon.

A regény harmadik szakasza 1848 őszén kezdődnék Gábor Áron sorsfordító jelentkezésével és tartana az ő halála napjáig, 1849. július 2-ig, amikor Kökös mellett, az ágyúharc irányítása közben, hősi halált hal. Ennek a szakasznak a vezető gondolata a megelőző két vezető gondolat egybeolvadása lenne: vagyis a néppel együtt a szabadságért a leghatékonyabb eszközökkel harcolni. A történet azzal a nagy eseménnyel folytatódnék, hogy megszületett az első magyar tüzér: a nép tüzére, ki mostoha sorsában szerzett tudományával maga készít ágyút. A nép hite és az ő teljesült vágya egybeforrnak szívében. Így vonul a nép szemének biztató fényében és a cselekvés boldog lázában az erdőfülei vashámorba, ahol két hét alatt elkészíti az első három ágyút, melyekkel Szentgyörgy fölött, a legizzóbb várakozásban, pompásan célba talál. Erre az egész Háromszék népe, mely szívében feléje fordulva várta két hét elmúlását, most cselekedetekben is vele fordul, hogy folytassák együtt a harcot. A nagy lelkesedésben mindenütt megnyílik az áldozatkészség, s már napok alatt egybegyűl minden, ami az ágyúk gyártásához szükséges. Egyszerre kitűnő mesteremberek is akadnak, akikkel együtt Gábor Áron felállítja Kézdivásárhelyen az „ágyúgyárat”, melyben néhány hónap leforgása alatt hetvenkét ágyút gyárt. Ő maga valósággal ég a cselekvés tüzében, mert hol az ágyúgyárban őrzi ellen a munkát, hol a tüzérek kiképzésével és a tüzérütegek felállításával foglalkozik, hol pedig künn a csatában hadakozik a hazai ágyúkkal. Híre egész Erdélyben serkent és eljut mindenüvé, ahol harcait vívja a szabadság. Tavaszra már katonai rangjában is a székely tüzérség főparancsnoka lesz, mely időtől kezdve jóformán a csaták zajában él, míg aztán a kökösi csatában elesik.

Megjegyzés: A regény, terjedelmében, kb. húszíves lenne. Kedvező körülmények esetén, ha ugyanis az egészségem bajt nem szenved és szerény megélhetésem biztosítva lesz, a kész kéziratot 1954. március 1-jén tudnám a kiadónak adni.

 

 

A hivatkozás helye

Gábor Áron rézágyúi. Keltezése: 1953. április 10. Közölve: Új Tükör 1977. szept. 18. 38. sz. Alcíme: Vázlatos terv egy Gábor Áronról készülő regényről.

A szerkesztőség bevezető jegyzete: „Tamási Áron hagyatékából került elő az itt közölt tervezet, Gábor Áronról, a szabadságharc legendás székely ágyúöntőjéről szándékozott ugyanis regényt írni. Ez a vázlat már elővillantja az író teremtőkedvét, hegyi patak módjára futamodó meseszövését, de még jól ismert, szivárványosan játszó stílusát is. A regény, sajnálatos módon, nem készült el. Epizódjait, figuráit és fordulatait azonban más írásaiban megtaláljuk, így a Hazai Tükörben. A most közreadott írással nagy írónk 80. születésnapjára emlékezünk egyúttal.”

 

 

 

Ajánlás*

Ez a Bölcső és Bagoly című könyv első része egy regényes életrajzi műnek. Ezért látszik kívánatosnak, hogy ezzel az ajánlással szóljak az olvasókhoz, kiknek a tábora néhány esztendő alatt örvendetesen megnőtt.

Életrajzom regénye három ilyen könyvre fog rúgni, úgy tervezem. Ezt az első részt még 1949-ben írtam. Emberi utam kezdetét beszélem el benne. Amint olvasni lehet, ez az út egy falusi székely házból indult el; s majd későbben a magyar és a tágabb emberi világba vezetett. Ezen a hosszú úton az én életem is, mint minden más jó szándékú ember élete, tele volt küzdelemmel, javító gonddal és tápláló reménnyel.

Ezeket szeretném hát igaz, szép és hasznos módon elmondani.

Ahogy említém, ez a Bölcső és Bagoly könyve a gyermeki kor eléggé zárt világát beszéli el. Ha az olvasó úgy érezné néha, hogy ezt a zárt székely világot jobban át kellett volna tollammal törnöm, akkor csupán türelmet kérek tőle. Vagyis gondoljon arra, hogy az elbeszélt élet fejlődése folyamán, nevezetesen a következő két részben, az ő kívánsága és az én szándékom találkozni fog.

Így aztán, remélem, bennem olyan írót fog megismerni, vagy még jobban megismerni, aki mindenen okulva tanít, és az élethez holtig gyűjti a kedvet.

 

 

A hivatkozás helye

Ajánlás. Előszó az 1953-ban kiadott, Bölcső és Bagoly című regényhez. Újraközölve: A bölcső és környéke. (Bukarest, 1976. Kriterion kiadása.)

 

 

 

Kedves Márai Sándor!*

Te ama írók közé tartozol, akik nagyon jól tudják, hogy az irodalomnak is megvan a maga szellemi rendje. Ezen a renden sem népszerűség, sem mellőzés nem tud változtatni. Bizonyára ennek a szellemi „nehézkedési törvénynek” köszönhetem, hogy elhangzott versedre éppen én válaszolok.

Borongás, fájdalom és lemondás ül az írásodon. E vigasztalan szellem ellen belőlem melegítve parázslik a magyarság izzó sorsának parazsa. Ezt a melegítő tüzet jó és illendő volna nekem is a vers formájába szorítanom. Mivel azonban az irodalmi anyakönyv engemet egészen a kötetlen beszéd emberének ismer, abból az értékes figyelemből, amely rövid válaszomat kísérheti, semmit sem akarnék általengedni egy ilyen kísérlet számára.

Versed, miközben hallgattam, egyre jobban a hit és az egészség hullámait verte fel bennem, a Te nyomasztó igéid ellen. Aztán, midőn már csendesedtek ezek a hullámok, az értelem mérlegére tettem a nagy kérdést, melyet írásod megszaggatott. A nagy kérdést, mely nemcsak a miénk, akik ma magyarul bárhol élünk, hanem a nemzeté is, melynek lüktető csillaga a kortársak küzdelmén túlsugárzik. Te erre a kérdésre a hit roncsaival válaszoltál, és letörted a reménység szárnyait. Az értelem, mely emberi lelket és értékes barátot megérteni siet, a Te elborult zokszavaidra is igyekszik okot és megértést keresni. Sőt a szellemi bajtárs együttérzése fel is ment téged. De hát ez az ítélkezés már annyira elvont, hogy annak igazsága csak az angyalok között lehet igazság.

Mi pedig földi lények vagyunk.

Az értelmünk testhez van kötve, mely a vérén és idegrendszerén keresztül az élet ösztönének és nemes indulatoknak is ágya. Vérével családhoz tartozik, mint a víz cseppje a csermelyhez; s idegrendszerével egy hálózathoz, melynek nemzet a neve. Lehet egy cseppnek, bármilyen csillogó is, más természetes célja, mint a folyócskákon keresztül a tengerbe ömleni? És lehet az írói idegrendszer áramának más természetes útja, mint a nemzeten keresztül az emberiség?

Te ne tudnád, kedves barátom, hogy ilyen törvény alatt vagyunk?!

Ha pedig így van, akkor az értelem elvont igazsága s nemkülönben az író egyedülvalósága csak ábránd: olyan ábránd, melyet tetszelgő felfogás festett az irodalom egére szivárványnak. Bizony, nem egyedülvalók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: versed szavai szerint egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely ha gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet. Halottai vannak, kiknek a neve nem „számadat”, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját; és álmai vannak, amelyek nem a „zsiványoké”, mint ahogy versedben írod, hanem a jövendőé.

Persze egyformán tudjuk ezt mind a ketten, de keserű és hangzatos szavakkal Te a versedben temetést tartasz mindezek fölött. Hatásos ugyan a szó, és megvesztegető az írói mód, de az itthoni földről felemeljük a fejünket, és elsirató igéid ellen szólunk. S mialatt „a nagyhatalmak csakugyan hosszú jegyzékeket cserélnek”, mi is idézgetjük a költő szavait: „az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak”, de mikor Te azt mondod, hogy „lehet”, akkor az itthoni földről felemeljük a fejünket, és ellene szólunk sivár igédnek. Ellene szólunk, és azt mondjuk: Bárhol vagy, és bárhol vannak a többiek, akik a magyar nyelv családjába tartoztok: ne a gyász színeit lobogtassátok felénk, hanem teljetek el annak a reménységnek erejével, melyet erről a földről az egész nép az élet természetes vágyával küld a világba. Igen, mi ezt küldjük a világba, amelyről hisszük, hogy nagy vajúdások között megtisztulni és eggyé lenni törekszik.

 

 

A hivatkozás helye

Kedves Márai Sándor! Művelt Nép 1954. máj. 1. 5. évf. 8. sz. Keltezése: 1954. IV. 20. Újraközölve: Látóhatár (München) 1954. 4. sz., Jégtörő gondolatok II. kötet (187–189) és In memoriam Tamási Áron – Zeng a magosság. 202–203.

Válasz Márai Sándornak az emigrációban írt (először a Látóhatár 1951. szeptemberi számában közölt) Halotti beszéd című versére. A Művelt Nép szerkesztőségének jegyzete – A hazáról címmel – az itt újraközölt Márai-vers és Tamási szövege előtt: „Egy verset és a versre prózában írott választ hallottunk vasárnap a rádióban. Hallgattuk Márai Sándor temetőrögöket dobbantó sorait, az ádáz fájdalomban hányódó szavakat, és hallgattuk Tamási Áron Kossuth-díjas írónk válaszát. S a szavak nyomán lassanként egy kép bontakozott ki előttünk. Gyászból és ragyogó reménységből, feketéből és fehérből. Mint a legkeményebb, legférfiasabb képzőművészeti alkotásmód: a fametszet. Árnyból és fényből: a haza képe. – Haza, hazánk: szemérmes nagy szerelmünk. Titkon gondolt szép szavakkal, bensőséges, remegő örömmel vallunk olykor neki, jártunkban-keltünkben az ország útjain, a városunkban, a hídon a Duna felett… Előttünk áll most kemény, tiszta fametszet ábrázolásban, előttünk áll úgy, ahogyan csak az országhatáron érzi, messzi út előtt, az ember igazán: mi is a haza. – Haza, mely nélkül a világ sem volna kerek nagyvilág. Nemzet, amely nélkül emberek is aligha lehetnénk. Mint az országhatáron, úgy éled bennünk soha nem érzett elevenné a szó. Amint a levegő édes íze is megcsapja azt, aki fuldoklót lát alámerülni. – Mondhatja bárki: hazám a nagyvilág. De áltassa vele magát, ha tudja, mihelyt elhagyta egyszer azt a kicsinyt a nagyvilágban, az egyetlent, az igazit! – Közreadjuk a két szöveget, nem akarjuk kommentálni. Két magyar író beszél a hazáról, hozzátennivalónk itt nemigen akad. Két magyar író. Mert az is, aki halotti beszéddel temeti magát messzi idegenben – itthon nem „okmány”, „pecsét”, vagy „szám egy képletben”. Szava, amely az idegen világban csak kusza hangok, egyenetlen sorok, betűk halmaza – értelmet nyer a „család nyelvén”: költemény. Költemény: többet mond, mint maguk a szavak. Sokkal többet nekünk. És – különösképp – mást is, egészen mást, mint maguk a puszta szavak mondanának. A hazáról beszél, a hazáról tesz a tagadásban is hitet. – A fametszők tudják: semmivel sem lehet olyan élesen ábrázolni a fényt, mint feketével…”

A Látóhatár szerkesztőségi jegyzete: „Vita a hazáról. – A Látóhatár 1951. szeptemberi, akkor még kőnyomatos számában jelent meg először Márai Sándor Halotti beszéd című verse. A verset átvette és közölte az emigráció számos újságja. Irodalmi és történelmi dokumentum volt ez az írás; egy nagy magyar író megrázó vallomása a száműzetésben az elnyomott népről, az elveszett hazáról és a kietlen sorsról. Azóta esztendők múltak el és most, távoli visszhangként, megszólal az otthon szava. Tamási Áron válaszolt a budapesti rádióban és a Művelt Nép című hetilap május 1-jei számában a Halotti beszédre. A száműzött író pesszimizmusával szemben Tamási a reménységet hirdeti és erre szólítja fel a »magyar nyelv családjába« tartozó száműzött írókat is. – A Halotti beszéd szövege pontatlanná vált, sokszor más értelmet kapott az évek és a másodközlések során. A budapesti rádió és a Művelt Nép is teljesen »átírva« közölte. Ezért nyomtatjuk ki, az eredeti szöveg alapján, és közöljük Tamási Áron írását Márai Sándor viszontválaszával.”

Márai Sándor viszontválasza: „Válasz Tamási Áronnak. A budapesti Kossuth rádió egyik közelmúlt irodalmi műsorának keretei között Tamási Áron megjegyzéseket fűzött egy vershez. A vers címe: Halotti beszéd. Én írtam. Tamási prózában beszélt a versről. Prózában válaszolok. Azt mondotta Tamási, a külföldre szakadt magyar író (idézek) »ne a gyász színeit lobogtassa« hazafelé, hanem teljék el »a reménykedés erejével«. Egyetértünk. De meg kell vallanom valamit. Az irodalmat nem lehet különválasztani a naptártól, amelynek térfogatán belül az írói munka hangot ad. Ezt a verset, a Halotti beszéd című rímes írást 1949 tavaszán írtam, tehát öt év előtt. Esztendeje éltem akkor idegenben, az önként választott számkivetésben. Nem tudom, mit írt öt esztendő előtt, azon a viharos tavaszon Tamási Áron a nyilvánosság számára odahaza, mert abban az időben nem jutottak el hozzám a hazai irodalmi művek. Azt sem tudom, mit írt a fiókjának, ha ugyan írt egyáltalán. De bizonyosan tudom, hogy öt esztendő előtt nem élt magyar író, otthon sem, külföldön sem, aki derűlátó, reményt, hitet keltő sorokat vetett papírra. Úgy értem, nem élt ilyen magyar író sehol a világon, ha az író szerepét másképp fogjuk fel, mint a közönség és a pillanat mulatójának vagy a hatalom kikiáltójának szerepét. Tudom, Tamási is másképpen fogja fel az író hivatását, egész életműve ezt bizonyítja. Öt év előtt magyar író nem látott mást, otthon és a világban, csak nagy veszélyeket. Az ország egy idegen hatalom szuronyainak rabsága alá jutott. Az idegen hatalom politikai kiküldöttjei puccsszerűen átvették a hatalmat Magyarországon, az alkotmányos élet megszűnt, a társadalmi, gazdasági, szellemi élet teljessége egy türelmetlen, igazságtalan, kegyetlen rendszer ellenőrzése alá került. Ez a rendszer igazságtevést és új világrendet hirdetett, de a valóságban ártatlan áldozatok tízezreit küldötte a vesztőhelyre és a börtönökbe, az igazságtevés helyett megkísérelte kifosztani, koldusbotra juttatni, gyarmati sorba taszítani az országot. Akadtak tollforgatók odahaza, akik ezt a kísérletet prózában, versben helyeselték. Mások, az igazi írók, hallgattak. És ebben az időben dermedt lélekkel figyelt a nagyvilág is. Elhangzottak ünnepélyes tiltakozások, a »nagyhatalmak jegyzéket váltottak«, mint Tamási idézi, de a vasfüggöny mögött a szovjet zavartalanul emésztette a nagy prédát, hetvenmillió európai ember sorsát. Ebben a világhelyzetben, ebben a lelkiállapotban írtam a Halotti beszéd című verset. Otthonról nem érkezett más hír, csak az erőszak és a pusztulás hírei. A nagyvilágból nem érkezett más hír, mint a felháborodás hírei, amelyet nem követett cselekvő tiltakozás. A nagy veszélyek, amelyek a magyar nyelvet, a magyar irodalmat, otthon maradt írótársainkat fenyegették, aztán az emigrációs élet ridegsége, a hazátlanság gyötrő mindennapos problémái, az értetlenség, az idegen világ légköre, mindez együtt nem adott módot arra, hogy másféle verset is írjak abban az időben, mint amelynek címe Halotti beszéd. Amit addig csak értelemmel tudtam, azt abban az időben sorsszerűen megértettem: az anyanyelv térfogatán kívül az író nyomorék. A legjobb fordítás is mankó csak, amellyel az író biceg az idegenben. Az anyanyelv a legmélyebb sorsközösség. Megdöbbenve figyeltem, mint az egész külföldi magyarság, kik szólalnak meg odahaza a magyar irodalom nevében és mit mondanak? Iparkodtunk mentséget találni azok számára, akik az önkényuralom világában szólani kényszerültek. S a sokféle honvágy mellett, amellyel hazagondoltunk, nem utolsósorban honvággyal gondoltunk azokra az otthoni írótársainkra, akiket módjuk volt odahaza magyarul hallgatni. Erről a pillanatról beszél a Halotti beszéd. A vers az emigráció szócsövein át hangot kapott, itt és ott. Öt év telt el és úgy tetszik, most jutott el Tamási Áronhoz, aki visszautasítja a vers pesszimizmusát s íróját, a szabad földön élő magyar íróktól általánosan hitet keltő, reménykedést sugárzó írásokat követel. Bizonyos, ma nem írnám meg ezt a verset. A hamis derűlátás, üdvrivalgó ígérgetés igéit ma sem írhatom, de az elmúlt öt évben nagy változás következett be: a történelem lendítőkerekét már egy kozmikus energia, az atomerő hajtja. – A szabad világ felelős és cselekvőképes hatalmai felocsúdtak a szovjet imperialista merényleteinek első, bénító hatása alól és minden következménnyel »megállj«-t kiáltottak a támadónak, és kimondották, minden következménnyel, hogy ez a »megállj« soha nem lehet valamilyen erőszakosan megrajzolt érdekszféra határán. Kimondották, minden következménnyel, hogy addig nincs béke, sem egyezség, amíg a szovjet vissza nem adja a fogoly népek szabadságát, így hazánk szabadságát. Kimondották, hogy a felszabadult népek szabad választásokon döntik el, milyen alkotmányos alakzatban, milyen társadalmi formákban kívánnak élni. Kimondották, minden következménnyel, amikor zúgni kezdtek a berlini légihíd repülőgépei, kimondották, minden következménnyel, amikor »megállj«-t kiáltottak a szovjetnek Koreában, kimondják most, amíg beszélünk, a tárgyalásokon, amelyek Genfben minden következménnyel döntenek a világsorsot befolyásoló kérdésekről. Kimondották a közelmúltban a berlini konferencián, amikor elutasították a szovjet követeléseit és hitet tettek, hogy népek sorsa nem lehet többé százalékos osztozkodás, titkos megegyezések műsorszáma. Öt év alatt a támadás arcvonalával szemben felépült a világban a védekezés cselekvő arcvonala. Felépült a világban és felépült odahaza, ahol a fogoly népek, így a magyarság tiltakozása visszakozásra késztette sok kérdésben az erőszak ügynökeit. Ez és még sok minden más történt ez öt évben, s ezért, ha ma írnék verset, nem a Halotti beszéd című verset írnám. Ma van miben hinni. Öt év előtt volt mit siratni. Ennyit a versről, magunkról. De búcsúra még egy szót. Ez az aggodalom szava. Amíg az írók odahaza hallgattak vagy kényszeredetten mellébeszéltek, aggódtunk értük. De most, amikor az otthoni hatalom taktikája megparancsolja nekik, hogy a szabadság igéit hirdessék, aggodalmunk növekszik. Vannak országok, ahol a hóhér frakkot húz a kivégzéshez. De frakkban is hóhér. Mindaz, amit az elmúlt években a budapesti rádió hangszóróján át hallottunk, gyanakvásra késztet, akár ócsárlás, akár békülékeny közeledés ez a hang. Néha Jákobé a hang, néha Ároné, de a kéz, amely a mikrofont igazítja, mindig Ézsaué. Ezért aggódunk. És béke velünk; ha nem is békeharcos értelemben. – New York, 1954. IV. 25.”

 

 

 

Virágos bokor*

A virágos bokrokat szívesen tartja meg emlékei között az ember. S még szívesebben emlékszik az olyan virágos bokorra, amelynek a virágai beszélnek is.

Hadd kezdjek emlékezni tehát.

– Milyen messze van? – kérdeztem.

A gépkocsi vezetője csak odaejtette nekem a szót, hogy a kérdezett falu egy órányira sincs. Az ilyen kicsi távolság, gondolhatta magában, nem is érdemel több figyelmet.

Elindultunk.

Péntek volt, már javában alkonyodott. Sőt mire elgondoltam volna, hogy ilyenkor ősszel mily hamar tud alkonyodni, már este is lett.

Hát hiába, októberben szorgalmas az éj!

Azonban mi is szorgalmasak voltunk, mert útközben még felvettünk a kocsiba egy gyenge csontú barna nőt. Lánynak látszott, és olyan törékenynek, hogy egy hivatalos személyhez, mert az volt, szinte már nem is illendő. Aztán egy tanárnőt is felvettünk, aki valamicskét már inkább lehetett volna hivatalos személy, pedig ő csak szellemi szorgalomból jött velünk.

Nagy fukarsággal indult a szó. De aztán, a városon kívül, kezdett a két nő megbarátkozni. Fényképek kerültek elő, amelyek gyermekekről készültek. A törékeny nőnek három gyermeke volt, a tanárnőnek hét vagy nyolc.

Már tudtam, hogy sohasem fogják elfelejteni egymást.

Megérkeztünk.

Az esti derengésben kedves, megnyerő falunak látszott a helység. Sok fa volt benne, a házak figyelmes távolságban állottak egymástól; s a sejtelmes táj kiesnek tetszett, vagy még inkább könnyűnek, mint egy dal.

A művelődés házacskája előtt megállott a kocsi. Egy nagydarab derűs ember bevezetett minket a kicsi irodába, ahol a kabátjainkat, az ismerkedés kedvességében, letettük.

Egy magas szekrény polcairól a falusi könyvtár nevetett reánk. Én is visszamosolyogtam, ami nem is volt feltűnő, mert hiszen azon a napon s abban a faluban éppen a könyv ünnepe volt.

Bent a teremben már ültek és zsongtak is az egybegyűltek; majd mi is megindultunk a terem felé.

Engem édes-szomorkás izgalom fogott el, mert a falum jutott eszembe, amely térben oly messze volt tőlem. Ebben az emlékeztető izgalomban észre sem vettem, hogy a tanítónő, a karvezető falusi mester és a könyvtárosnő illedelmesen egyengetik nekem az utat. Az agyam fészkéből csak akkor röppent a valóságra a szemem, amikor beléptem a terembe. Az egybegyűlt emberek mind felálltak. Az arcukon öröm és megilletődés látszott. Olyan öröm, mintha tanúi lennének annak, amikor elevenre kel a mese. Mintha kiléptem volna valami könyvből, s hát íme, nemcsak szóbeszéd az Ábel és a Madár Vince története, s nemcsak lebegő lelki szellő az irodalom!

Királyfi szerettem volna lenni, pompás öltözetben, melynek a zsebei mind tele vannak aranypénzzel. Bezzeg, jó lett volna ez mindnyájunknak, de különösen azoknak a csöpp kis leánykáknak, akik ott állottak színes ruhácskákban, mint egy-egy bokrocska virág. Úgy állottak ott, szinte beleültetve a földbe, végig a bejáró ösvényke szélén, mely az ajtótól a kis színpadig vezetett.

Gyönyörködve mentem mellettük előre.

Szinte szedegetve mindegyikről a meleg kedvességet, de tiszta vágyakozással is, hogy bár nekem is lenne egy ilyen virágocskám. Úgyannyira megkívántam ezt, hogy a vágyakozásom kezdett is betelni, mert hiszen amikor a kis színpadig értem, elém állt egy ilyen virágocskalány, s mintha diót és mogyorót vegyesen csörgetett volna, köszöntőverset mondott.

S amikor elfogyott a szavak dió-mogyorója, egy csokor virágot nyújtott felém a magasba.

Hát annak három aranypénzt is adtam volna, ha királyfi lettem volna. De azért van abban is valami jó, hogy nem voltam királyfi. Mert mit csináltam volna később, amikor elkezdődött a műsor, s amikor látnom kellett, hogy minő szép és nagy leányok énekelnek a falusi karban; s mily természetes kellemmel táncolják a helyben termett táncokat?!

Nyilván akkor választanom is kellett volna a lányok közül. A választás pedig, ugye, nem könnyű dolog, amikor szebbnél szebb valahány?

Így segít a valóság az embernek, mert egy királyfi, bármily szerencsés választás után, ugyan mit beszélhetett volna a várakozóknak az irodalomról! Bizonyára elszakadt volna az élettől, s eszébe sem jutott volna elmondani, amit így elmondottam nekik. Azt ugyanis, hogy a test és a lélek mily csodás azonosságban vannak; s hogy epedve hallgatnak egymásra, minélfogva a szép és igazságos könyv, a lélekben felébresztett nemes buzduláson keresztül, magát a testet is kedvre és igaz útra segíti.

S ezt hallgatván, hittek nekem az emberek. S mivel egyet hittünk és egyet gondoltunk, a műsor befejezése után már nem is a történetből kilépett mesebeli vendég voltam, sőt nem is az emberektől elkülönbözött író, hanem egy testvéri ember, aki közülük való.

Meg is kérdeztem az egyik fiút, hogy nem kívánna-e író lenni.

– Hát az milyen? – nézett reám.

– Olyan, mint én.

– Akkor igen! – felelte szívesen.

Egy barna szemű leányocska is folyton a környéken nevetgélt. Még ki az útra is utánunk gyöngyözött, indulás alatt. Azt akarta nyilván, hogy a huncutkás jókedvét végre észrevegyem, pedig én már régen észrevettem.

Oda is szóltam neki:

– Vigyázzon, mert egy év múlva visszajövök!

Jólesett neki ez a jövőbe vesző fenyegetés, de nekem is jólesett a gondolat, hogy az eljövendő könyvhéten is csakugyan visszamegyek abba a virágos bokorba. De igazán visszamegyek, mondogattam magamban, miközben a kocsi jókedvűen suhant hazafelé az úton, s miközben a két nő is kipirult lélekkel örvendezett a hátam mögött a kocsiban.

Az emlékeiket kötögették.

A gyenge-puha fényben én is megnéztem a színes kis terítőt, amit az egyik falusi asszony örvendezve ajándékozott nekem. Az is olyan volt, mint a tavaszi mezőnek egy csepp darabja; vagy röpke üzenete a virágos bokornak, melynek kedves lombjai között szívesen lettem volna…

Vajon mi?

Talán egy madaracska.

 

 

A hivatkozás helye

Virágos bokor. Kézirat szerint. Elhangzott 1954. október 8-án Csömörön, egy író-olvasó találkozón. Közölve: Nők Lapja 1966. szept. 29. és Jégtörő gondolatok II. kötet (290–293).

 

 

 

Nyitott levél*

Ha derűvel akarnám kezdeni a szót, akkor azt mondanám, hogy mindent meggondoltam és megfontoltam, mint Ferenc Jóska tette volt. Mivel azonban ez a módszer nála sem vált be, arra kérem a Magyar Nemzetet, hogy meggondolás és megfontolás nélkül, vagyis csupán a közjó természetes szolgálata alapján, adjon helyet ennek a levelemnek.

Nyilvánvaló, hogy elsősorban azért kívánok e lap hasábjairól szólani, mert a mondanivalóm a Hazafias Népfront országos ügyét érinti. De ilyen közírás formájában, hosszú esztendők óta először, szívesen is szólok abban az újságban, amelynek jóra serkentő és tisztogató erejét a múltakból is szívesen őrzöm. Főképpen a Szekfű Gyula és Pethő Sándor írásai párolognak az emlékezetemben, s a Bajcsy-Zsilinszky Endre írásai a szívemben is.

Mint a magyarság egyik tagja és a világ egyik embere, kiben az írói természet megérző csápot is fejlesztett, az eszemmel és az érzékszerveimmel együtt gondolkozom. Így vizsgálom állapotunkat, csüngök sorsunkon; de ugyanakkor vizsgálom a világ állapotát is, és csüngök az emberiség sorsán. S ahogy ezt kimondom, már szinte hallom is a szomjas olvasó kérdését, hogy mi hát a véleményem a történelmi gomolygás eme percében?

Mivel említettem az előbb, hogy a Hazafias Népfront ügyét kívánom érinteni, a kérdező olvasónak is csak ebben a dologban próbálok most válaszolni. Ebben pedig úgy vélekedem, hogy a Hazafias Népfront eszméje és mozgalma, a mi jelen körülményeink között, az idő szülötte.

A nemzet kosarába beletett a szárnyas idő egy tojást, amit ki kell költeni.

Szükség volt és szükség van a kormányzat minden gondosságára, hogy a fészek jól legyen megépítve és az idő szerint tatarozva; s kell a népi test egész melege, melyet csak a megfelelő lelki és fizikai táplálék biztosít.

Író embernek a lelki táplálék dolgában van szerepe.

Ezért gondoltam úgy, hogy röviden szólanom kell; s ha már szólok, csak őszintén szólhatok, mert hiszen egyébként semmi haszna nem volna.

Abban az időben, amikor a Hazafias Népfront mozgalma javában forrt, s amikor a kongresszus is ülésezett, én vidéken tartózkodtam, ahol kedves írói munkámat végeztem. Így nem is élhettem azzal a szíves meghívással, már annak késedelmes volta miatt sem, hogy az országos gyűlésen jelen legyek. Azonban, mint az egész mozgalmat, magát a kongresszust is, az újságok részletes közlései nyomán, igen élénk figyelemmel kísértem.

Mint levélnek a nemzet fáján, személyes okom is volt erre, hiszen a kongresszus, oly sok kitűnőség között, engem is az országos tanács egyik tagjává választott.

Ez a váratlan tény még csak szigorúbbá tette bennem a lelkiismeret szavát, melyet különös érzékenységgel hallok máskor is, valahányszor a nemzet ügyéről van szó. Végül úgy feleltem magamnak, hogy a hívást, mely az országos tanács tagjai sorába szólított, a magyar nép megtisztelő üzenetének tekintem.

Oly üzenetnek, mely a nemzeti egység munkájára szólít.

Így feleltem magamnak, gondos vizsgálódás után és tiszta akaratomból. Különös hangsúlyt teszek az akarat szavára, mert azt tartom, hogy az egyéni akarat szabadsága olyan társadalmi és erkölcsi erő, amely egyik lényeges értéke minden közösségi munkának. Ajánlatos is, hogy mindenki, egyesek és intézmények egyaránt, ilyen lényeges értéknek tartsák, mert felelősséggel párosult, és szívben gyökerező nemzeti munkát csak úgy végezhetünk, ha az egyéni akarat szabadsága és a nép üdve, ez a kettő teljes egységben, már kezdettől fogva alapja a munkának.

Azt hiszem, közóhajtás, hogy így legyen.

De hát, eme sarkalatos elvi kívánalom után, menjünk tovább egy lépéssel.

Vagyis hadd nézzek szembe azzal a kérdéssel, hogy az író, mint az országos tanács tagja is, miképpen veheti ki részét a Hazafias Népfront munkájából. Hogyan szolgálhatja, becsületes és leghasznosabb módon, a nemzeti egységre vágyakozó népet; s mivel gazdagíthatja azt a szellemi tervet, melynek céljában a jobb jövendő nyugszik?!

Nézzünk állapotunkra és a világra; nézzünk az idő és az ember együttes küzdelmére, mellyel ez a nép is keresi jobb sorsát e földön.

S azután nézzünk magunkba!

Hát ennek az értelmi és lelki vizsgálódásnak énbennem néhány igényes gondolat az eredménye. Mind olyan gondolatok, amelyek alkalmasak arra, hogy ízelítő módon jellemezzék és meg is jelöljék a munkámnak alapját, a Hazafias Népfront keretei között.

Ugye, természetesnek látszik, hogy bármily szerények is szellemi és emberi erényeim, mégis azoknak társadalmilag hasznos volta, vagy legalább a remény azoknak hasznosságában, az ajánlott engem az országos tanács tagjául? Igen, szól a gondolat, természetesnek látszik, mert ésszerű. Ha pedig így van, akkor a közóhajtás és az én vágyakozásom teljesen azonos abban, hogy a meglévő szellemi és lelki ábrázatommal vegyek és vehessek részt abban a munkában, amellyel a nemzeti egységet akarjuk építeni. Bár nincs reményem abban, beszél tovább a gondolat, hogy ez a szellemi és lelki arculatom lényegében megváltozzék, hinni szeretném mégis, hogy az idő és az országos tennivalók sodrában gazdagodni és fejlődni fog.

Író embernél, aki vagyok, könyvek és a könyvek mellett emberi magatartás jelzik a kialakulás útját. Így némileg közismert az a gondolkozás, mely engemet világnézetileg és a néppel való természetes azonosságomban jellemez. Bár így van ez, mégsem látszik fölöslegesnek talán, ha ennek a gondolkozásnak néhány alkalomszerű vonására rámutatok.

Ilyen például az, hogy nem voltam soha semmiféle politikai pártnak a tagja, s ma sem vagyok.

Ez éppen olyan helyes lehet, mint helytelen. De oka és magyarázata van. Az oka az, hogy mindig éppen az a párt hiányzott, amely hiánytalanul lehetett volna az én társadalmi otthonom; a magyarázata pedig abban rejlik, hogy sohasem az időszerű részletek erősítésére és eltúlzására törekedtem, hanem olyan világkép kialakítására, mely a legigazabb politikához is maradandónak látszó erkölcsi és szellemi értékeket adhat hozzá.

De az én világképemnek mindig a valóság volt a melegítő és buzdító napja. Vagyis maga a nép, mely nemcsak a világkép tápláló forrása, hanem tárgya a szent önzésnek is, mely különös örömét leli abban, ha népének értékei nemcsak magát a népet díszítik, hanem színesítik a világot is. Igen, a nép értékei! De annak, hogy a nép értékei ki is tudjanak virágozni, annak előfeltétele van.

Ez az előfeltétel a megfelelő társadalmi rendszer.

Az én eszményem is, ebben a tekintetben, a szocializmus. Mivel azonban az a hitem, hogy a szocializmust, végső fokon, csak demokratikus eszközökkel lehet megvalósítani, a néppel való azonosságomban csak örvendezni tudok a fejlődés minden olyan mozzanatán, mely a munkához és az élethez való kedvet a demokratikus módszer szellemében gazdagítja.

Már a kereszténység kezdetétől fogva sokan próbálkoztak azzal, hogy a szocializmus társadalmi rendszerének alapelveit megfogalmazzák. Ez a makacs törekvés és a meg-megújuló kísérletek is arra vallanak, hogy az emberiség egy ilyen rendszerben akarja a maga társadalmát elrendezni. Ennek a világküzdelemnek talán a legvajúdóbb pontján állunk mostan. Ha akarjuk, ha nem akarjuk, de mindnyájan résztvevői vagyunk ennek a küzdelemnek.

S én, mint egyik küzdője az időnek, aki a népe előtt még írói felelősséget is hord, abban a hitemben igyekszem hasznos lenni, hogy természetes jogaiban minden ember egyenlő; s hogy az értékelés dolgában helyes az az „arisztokratikus” alapelv, amelyet a Hazafias Népfront felhívása a következő módon fogalmazott meg: „Olyan közéletet akarunk, amelyben a nép iránti hűség, a képesség és a tisztesség dönti el kinek-kinek a helyét, megbecsülését.”

Mennyi vigasztaló reménység egyetlen mondatban!

Örömömnek csupán a további munka vethet gátat, ha elgondolom, hogy eljön az idő, amikor kinek-kinek a helyét csakugyan a nép iránti hűség, a képesség és tisztesség fogja eldönteni.

Kezdjük talán azzal, hogy vegyük komolyan a szavakat; vagyis tiszta gondolatokat közöljünk velük, és az őszinte meggyőződés hűségét bízzuk rájuk. Lám, ebben a rövid írásomban én sem a hangzatosságot kerestem, hanem a nemzeti munkához a nyílt emberi beszédet; s nem a közélet szokványos szövegeiből válogattam, hanem az irodalom hitelét igyekeztem ápolni a nép előtt.

Remélem, hogy nemzeti ügyünkre nézve némi haszonnal.

 

 

A hivatkozás helye

Nyitott levél. Magyar Nemzet 1954. nov. 21. sz. Elhangzott Kecskeméten, ahol Tamási a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagjaként mondott beszédet. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (294–298).

 

 

 

József, a költő*

Nem voltunk barátok.

Az idő, mely a két háború között megszabta sorsunkat, nem is adott alkalmat arra, hogy a barátság lehetőségét egymás között megkísértsük. Ő a pesti hamuban parázslott, én pedig Erdélyben éltem. Ha egyszer-máskor úgy adódott, hogy feljöhettem a fővárosba, írói dolgaim és emberi kapcsolataim akkor is ritkán szolgáltak azzal az örömmel, hogy találkozhassam vele.

Ha találkozásainkra gondolok, s ha felidézem nemcsak személyes alakját, hanem a hangját, a megnyilatkozásainak tartalmát és módját, akkor elszomorít az a kétely, hogy a sűrű együttlét sem tudott volna barátokká tenni minket. S érdekes, ennek az oka ama külsőségeken múlt, amelyek a személyes emberi érintkezésben mindig előtérbe tolakszanak. Vagyis nem lényegi volt, hanem formai. Ilyenkor, az emberi érintkezés alsó fokán, makacs módon s szinte kérkedve érvényesülnek azok az emberi tulajdonságok, melyeket a tudományos szóbeszéd a környezet hatásának tulajdonít. Attila a városi szegénység környezetében csírázott ki, s ebből a nyomorúságos televényből csillagzott fel az égre. Útja alatt minél jobban és magasabbról világolt, annál inkább emlékezett sorsának bölcsőjére. Nyugtalanul szikrázott, gyanakodott állandóan a világra, s még a barátból is szívesen gyártott ellenfelet.

Értelme és idegei az izgalom állandó állapotában voltak; s az én nyugalmas és szótalan természetem ennek az izgalmi állapotnak nem kedvezett. S bár az irodalom és a politika kérdéseiben lényegileg azonos módon gondolkoztunk, szellemi gépezetünk különbözősége mégis más-más módszert szabott reánk. Hűségből eredt mind a két módszer: hűségből a környezethez, amelyből szakadtunk; s hűségből a hagyományokhoz, melyeket szívünkbe gyűjtöttek az ősök.

A falu türelmesebb, mint a külváros.

Mert a falu baját enyhíti a föld és a természet; a külváros nyomorúságát pedig élezik a haladás vívmányai.

De bárhonnan induljon a költő, a szellem és a hűség szárnyán a nemzet égboltjára érkezik végül. Mint ő is, József Attila, aki ragyogva hallgat ott, a többi mellett.

 

 

A hivatkozás helye

József, a költő. Kézirat szerint. 1955-ben, József Attila születésének 50. évfordulójára készült szöveg. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (299–300).

 

 

 

Dózsáról*

Még tavaszi ember és kezdő író voltam, amikor Márki Sándornak Dózsáról szóló könyvét először olvastam. Nyomán nemcsak az a hatás maradt meg bennem, amit Dózsa történelmi alakja vágott belém, hanem a mai napig elevenen emlékszem arra a környezetre és tájra is, ahol olvastam a könyvet.

Ettől az időtől kezdve mint ember és író egyaránt, sokat kerülgettem a Dózsa György egyéniségét. Szinte örökös volt bennem a küzdelem, hogy megértsem és tisztán lássam; de örökös volt bennem az aggodalom is, hogy ebben vagy abban tévedek talán.

Ismerni vélem a székelység tulajdonságait, amelyek természetszerűleg és sűrítve voltak meg Dózsában. Ilyen tulajdonság például az örökös izzás, a nagy érzékenység az emberi bajok iránt; az erős képzelet, amely a valóságnak is szárnyat ad; és a tömör szellemi alkat, mely a megkezdett úton sem megállást, sem abból kitérést nem enged. Ilyenformán és népi értelemben a székelység fia volt Dózsa is, de ugyanakkor nemesi, sőt mondhatnám, székely főnemesi sarjadék. Belebújván a korba, amelyben élt, kutatnom kell tehát, hogy az örökös izzásban mennyi volt nála az egyéni becsvágy, az emberi érzékenységben a gát; töprengenem kell azon, hogy a valóság törvényén nem suhantak-e túl a szárnyai, s hogy a hősi céltudatban, mely bevilágítja útját, mennyi volt a gőg.

Ez a néhány megjegyzésem csupán a szellemi feladat izgalmasságának és az írói igénynek a jelzése. Valóban izgalmas feladat Dózsáról írni, mert nemcsak a történelmi hős tiszta ábrája ő, hanem emberi tulajdonságaiban szivárványos is. Az írói igény pedig arra az irodalmi ábrándra vonatkozik, hogy ne csak róla szóljon egy irodalmi mű, hanem magát Dózsát alkossa meg. Hősi alakja, újabb időkben is, gyakran mozgatta meg az írói tollakat. Több érdekes és igényes írói munka született, melyek közül, mostanában, kettőt olvastam el. Illyés Dózsa című drámáját és Juhász Ferenc A tékozló ország nevű krónikás eposzát. Ha eme két műről röviden szólok, a szavam nem kritikai méltatás kíván lenni, hanem köszönő megemlékezés inkább. Valami jóleső érzés, mely ezt a két írásművet és azoknak íróját illeti, de ugyanakkor emlékeztető is, hogy a magam szellemi szobrát, amelyet Dózsáról mindig kívántam faragni, kissé szorgalmasabban készítsem magamban. Ilyen szándékom lévén, rendkívül érzékeny vagyok minden Dózsáról szóló írásművel kapcsolatban, másrészt pedig igen éles bennem az a bíráló szándék, amely az én erjedő Dózsa-munkámat illeti.

Az a hatás, amit az Illyés drámája tett reám, nem annyira lenyűgöző, mint inkább feloldó. Igen izgalmas, hogy maga az előadás miben és mennyiben fogja majd módosítani ezt a hatást. Addig nem is tehetek mást, mint kutatom annak az okát, hogy ennek a drámai műnek miért inkább feloldó a hatása, mint lenyűgöző. Azt hiszem, a válasz abban a magyarázatban rejlik, hogy Illyésnek a Dózsáról való elképzelése, ha színeiben jellegzetesen egyéni is, megfelel annak a Dózsa-képnek, melyet a haladó nemzeti köztudat őriz. Ezért van hangsúlyos nemzeti jellege a drámának. Illetőleg a hatás, amit reám tett, szabályos nemzeti hősről emlékezik. Ez a megjelölés, természetesen, eszébe juttatja az embernek azt a fölfogást is, mely Dózsát népi hősnek ábrázolja, vagy a valóságból kinőtt emberi tündöklésnek.

Az eszmény, azt hiszem, ennek a háromnak az ötvözete.

Juhász Ferencnek A tékozló országban megjelenő hőse egészen más Dózsát mutat. Mondom ugyan magamnak, hogy a dráma hőse természetszerűleg más is, mint az eposz hőse. Igen, műfaji hangolásában és sokszor megtévesztő külsőségeiben más, de itt lényegbeli különbözőségről van szó. Ha az előbbi jellegmegjelöléseknél maradok, akkor A tékozló ország Dózsájában legkevésbé éppen a nemzeti hőst találom meg. Érzem azonban a néppel való teljes azonosságát, melyet nem is annyira a cselekedeteiben hord, mint inkább tengerszem lelkiismeretében. De ennek az érzésemnek is fölötte áll az a hatás, mely a Juhász eposzában Dózsát úgy emeli elém, mint az emberi tündöklés hősét.

Vagyis mindenekelőtt lélekben hős.

Különös, hogy ez a hős, miközben kard van az oldalán és alatta paripa, könnyen juttat eszembe egy nagy prédikátort, avagy törvényalkotót. S még különösebb, hogy a Marcus Aurelius emlékezéseit merítette fel bennem, vagyis eme emlékezéseken keresztül ennek a római császárnak a hadakban is emberi igazságot kereső alakját.

Mindez úgy hangzik, mintha A tékozló ország hősét kevesebb fenntartással tettem volna el az élményeim közé, mint az Illyés drámai hősét. Ebben van is igazság. Csakhogy míg ez az igazság Juhász felé rögzített is, az Illyés drámai műve dolgában még mozgásban van, mert hiszen a dráma előadásra vár, s azt a hatást, amelyről szólottam, lényegesen is módosíthatja.

Természetesen, mint ez jó színpadi műveknél lenni szokott, a dráma javára.

Köszönő megemlékezésemet valójában be is fejeztem volna ezzel. De az a jóleső érzés, hogy egyszerre két ilyen jeles irodalmi munkáról szólhattam, egy szokatlan dologra is kedvet szerzett nekem. Arra ugyanis, hogy néhány vázlatos szóval próbáljam megvillantani azt a képet, amelyet én Dózsáról borongatok magamban. Ennek érdekessége kérdés lehet ugyan, de némi hasznosságot ígér. Nevezetesen egy-két megjegyzésem is elriaszthatja a színházakat attól, hogy olyan, Dózsáról szóló színpadi művet kívánjanak előadni, amilyent én szeretnék írni. Ha ez így lenne, megóvnám magamat attól, hogy haszontalanba írjak egy színpadi művet, mint ahogy írtam már két évvel ezelőtt egyet.

De ha mégis írásnak ülnék egyszer, különös súlyt vetnék arra a gondolatra, hogy az egyéniség és a külvilág kölcsönös hatása alatt a drámai hősnek alulról a csúcsig kell fejlődnie. Ezt a gondolatot Dózsánál kétszeresen fontosnak tartom, mert olyan hőst látok benne, aki a vegyes emberi tulajdonságok forró salakjából indul el, hogy a népi s majd a nemzeti hős ábráján túl eszményi hőse legyen az emberi akaratnak, mely e földi világ folyamát minden időkben előre sodorja.

Kezdetben, aranysarkantyús kapitány korában, még csak székely főnemes lehetett, kinek a becsvágya a virtusban izzott, vére lángja az önös féktelenség felé csapott, s nem annyira az emberi bajokra, mint inkább a gőgjére volt érzékeny. Úgy lehetett, hogy ez a gőg valami nagy bántalom miatt büszkeséggé kezdett tisztulni benne, s így felszabadulván a gőggel együtt járó érzékenység, egyre fogékonyabb lett a sanyargó magyarok szenvedéseire. Ennek révén a nép általános állapotának víziója ködlött fel benne s majd kelt is föl tisztán előtte. A természetes örökség után maga az értelem is tudomásul vette, hogy a föld és a nép, más-más formában, de azonos. Mivel pedig mind a kettőt bitorolja a hatalom, nemzet csak úgy jöhet létre, ha a föld hazájává válik, a nép pedig hatalommá. Ez az eszme, abban a korban, még akkor sem válhatott volna valósággá, ha győzi az erő. De Dózsa, ezen a ponton, nem a korhoz volt hűséges, hanem az eszméhez.

A népi s majd a nemzeti hősből így lett emberi hős.

Ezért nemcsak klasszikus ábrája Dózsa a történelmi hősnek, hanem vérével írván az igét, költője is minden időknek.

 

 

A hivatkozás helye

Dózsáról. Művelt Nép 1955. febr. 13-i sz. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (301–304).

 

 

 

Egy csevegés története*

Minden megemlékező írásnak, avagy beszédnek az a célja, hogy emberi közelségbe hozza, vagyis lehetőleg elevenné tegye azt a kiválasztott embert, akiről emlékezni akar. Ez a cél keresgéli bennem, hogy vajon mi volna Móricz Zsigmondról az a mondanivalóm, amely a lélekben tisztelgő utódokat segíthetné abban, hogy emberi elevenségében láthassák őt.

Úgy gondolom, erre a legalkalmasabb lesz egy kedves történet, mely a harmincas évek derekán esett meg kettőnk között. Ami akkor történt, oly természetesen és rejtőző kedvességgel jött elő és maradt meg bennem, hogy a szó talán nehezen is tudja a maga hímességében továbbadni.

De hátha!

Ezzel a reménykedő szólással ülhettem fel a vonatra is, egy nappal a történet előtt, a kolozsvári állomáson. Magányosan, mint egy-egy pásztor, s elég kopár legelőn őriztük akkor, odalent Erdélyben, a magyar szavakat. Néha vágyakoztunk arra, hogy beleröppenjünk a magyar irodalom pesti fényébe. Mint ahogy, gondolom, a buzgó szikra is néha szívesen belefut a csillagról a napba. Igen, hiába mondják neki a visszatérő fénysugarak, hogy távolról bizony szebb a nap, mert a szikra örök reménységgel felel:

– De hátha!

Hát ilyen szép reménységgel jöttem én is Budapestre akkor. S mintha a szerencsének az egyszer tetszett is volna, hogy örömet játsszék, már az első délelőtt szembe hozta velem Móricz Zsigmondot. A gyalogjárón jött botosan és egyedül, az ő komótos járásával, a New York épülete előtt. Én eléggé idejében észrevettem, hogy közeledik, és őszinte örömmel üdvözöltem is őt. Üdvözlésemet nemcsak kedvesen fogadta, hanem meg is állott velem, s azt mondta:

– Hát rég nem láttuk egymást.

– Rég – feleltem neki.

Erre egy cseppet elgondolkozott, mintha el akart volna magában valamit határozni. S úgy látszik, el is határozta amit akart, mert hamarosan így folytatta a szót:

– Jó volna, ha egy kicsit cseveghetnénk.

– Jó volna – mondtam neki.

Ismét gondolkozott egy cseppet, némi felhővel az arcán. Látszott, most számot vet minden lehetséges akadállyal, mely a mi csevegésünket netalán fenyegetné. Végre az árny elszállott az arcáról, s így szólt:

– Délután háromkor. Jó lesz?

– Jó lesz – mondtam.

– Itt fenn, az Otthon Körben.

– Igen, az Otthon Körben.

Nagy megnyugvással váltunk el, hogy délután három órakor az Otthon Körben találkozni fogunk s kedvünkre cseveghetünk. Igyekeztem, hogy valahogy el ne késsem, s ott is voltam idejében. Azelőtt nem jártam volt még soha az Otthonban, az íróknak és az újságíróknak ebbe a körébe. De így, az első látásra, barátságosnak tetszett a zsongó otthon, s igen alkalmasnak is arra, hogy benne kedvünkre cseveghessünk. Leültem hát egy nagyobbacska kerek asztal mellé, mely célszerűnek és illendőnek is látszott, mert hiszen megfelelő messze esett a többitől, azonban mégsem olyan messze, hogy másoktól nagyon elkülönültünk volna.

Hát jól van.

Kevés várakozás után odalépett udvariasan egy pincér, akitől ugyancsak udvariasan egy csésze feketekávét kértem. Amikor elhozta egy poharacskában a kávét, szokásom szerint elővettem egy szivart, s feltűnés nélkül rágyújtottam. Alig eresztettem azonban a néhány füstöt, hát Móricz Zsigmond is belépett az ajtón. Lassan előrejött az ő komótos járásával a terem közepéig, s onnét széjjeltekintett. Természetesen én rögtön felállottam a helyemről, hogy jobban a szemébe akadjak, s hogy ezen a módon segítségére is legyek a keresésben. Láttam, hogy nyomban észrevett engem, de meg akarván adni a módját, néhány pillanatig még úgy tett, mintha nagyon keresne. De aztán lassú mozdulatokkal, mint ahogy érkezék vala, odajött hozzám, s kissé meglepődve kérdezte:

– Hát itt vagy?

– Itt vagyok – mondtam.

S magamban mosolyogva vártam, hogy ez miképpen fog tovább kerekedni.

Móricz Zsigmond körültekintett ismét, nehogy elhamarkodjék valamit; majd elhatározta magát, s leült az asztal mellé. Hát erre én is visszaültem a helyemre, vele szemben. Aztán ránéztem, hogy a csevegést vajon miről kívánná elkezdeni velem. Ő is reám nézett valami halvány és távoli mosollyal, melyben alig-alig kedves ravaszság is volt, de csak annyicska, hogy avatatlan szem talán nem is vette volna észre. Az arcomat így megtekintvén, utána megnézte a pohárkát is, melyben a feketekávé még párállott előttem. Aztán intett a pincérnek, aki odasietvén, elmulasztott figyelmességét azzal igyekezett pótolni, hogy egészen közel hajlott Móricz Zsigmondhoz, aki halkan csak ennyit mondott neki:

– Egy feketét!

Amikor elhozták neki is a feketekávét, lassan a kockacukrot beléeresztette a pohárkába, majd egy kicsit tünedezve, kavargatni kezdte a kávét. Elnéztem, hogy milyen türelemmel kavargatja, de nem szóltam semmit, nehogy zavarjam elméjét, mely esetleg éppen a csevegés tárgyairól gondolkozik. Eme tisztelő várakozásban múlván egy kicsit az idő, egyszer abbahagyta a kavargatást, a kiskanalat letette, s keveset ivott a kávéból. S akkor ismét reám tekintett. No, gondoltam magamban, most kezdődik a csevegés. De hát szó helyett csak az a játszi ravaszság bújt előbbre a két szemében. Jól van, gondoltam, az én szemem sem fog könnyet ejteni, s a kedvem tavának tükre mosolyban csillogott. S közben láttam, hogy a hunyorgó szivaromat is meg-megnézi Móricz Zsigmond; de sőt, már intett is a pincérnek, aki ismét odabújt hozzá.

– Egy szivart! – mondta neki.

Hoztak neki egy szivart, s befelé mosolyogva rá is gyújtott mindjárt. Pöffentett egy füstöt, s valamivel élénkebb mozdulattal emelte reám a szemét. No most, gondoltam, most kezdi velem a csevegést, s egy kissé feléje is mozdítottam a fejemet. De hát szó helyett a pohár után nyúlt, s egy kortyot ivott. Erre én is a korábbi helyére visszavontam a fejemet, mert úgy gondoltam, hogy nem volna illendő, ha fiatal író létemre erőszakolnám a csevegést.

Inkább én is ittam a kávéból egy kortyot, s föltekintvén a poharacska mellől, hát Móricz Zsigmond éppen akkor szippantott egyet a szivarból.

No, én is szippantottam az enyémből egyet.

Majd újból egy korty következett, s a kortyra ismét egy szippantás.

Ő is, én is.

S néha egymásra néztünk, el-elsuhanó mosollyal a szemünkben.

Ő nem szólott semmit, s nem szóltam én sem.

Elfogyott a kávé.

Aztán elfogyott a szivar.

– Talán menjünk! – mondta akkor Móricz Zsigmond.

– Menjünk – feleltem neki.

Fizettünk, s szép lassan kifelé indultunk. Egymás mellett mentünk, meghitt egyetértésben, s néha még meg-meg is állva, mintha a csevegés egy-egy fordulata állított volna meg. Így haladtunk lefelé a lépcsőkön, a harmadik emeletről a földszintig, ebben a meg-megállító nagy csevegésben.

Aztán, künn a kapu előtt, megállott Móricz Zsigmond, s szembefordult velem. Kis barna szemében meleg derű látszott, mint aki fontos dolgokról végre kedve szerint cseveghetett.

– Hát a viszontlátásra! – mondta.

– A viszontlátásra! – feleltem neki.

Ahogy tovább mentem egyedül, az a jó érzés töltött el engem, hogy ennek a népnek igaz fiai megértik egymást. S mosolyogva ennek örömében, boldogan gondoltam arra, hogy mentében ő is most megnyugodva mosolyog.

 

 

A hivatkozás helye

Egy csevegés története. Alcíme: Emlékezés Móricz Zsigmondra. A több ízben közölt szöveg legteljesebb, 1955-ös változata: Jégtörő gondolatok II. kötet (305–309). Ezt megelőző közlés: A nagy csevegő címmel – Móricz Zsigmond ébresztése. Emlékkönyv (49–52). Szerk. Darvas József (Budapest, 1945. Sarló kiadása). További közlések: Népszabadság 1966. szept. 25. 24. évf. 227. sz. 9.; Móricz Zsigmond közöttünk (141–148). Válogatta és az előszót írta Kántor Lajos (Bukarest, 1979. Kriterion kiadása).

 

 

 

Emberi szó*

Némelyek mulatságosnak vélték azt a csevegést, amelyet egyszer, még a harmincas évek derekán, Móricz Zsigmonddal folytattam. Ugyanis mi ketten, egy óra leforgása alatt, néhány szónál többet nem beszéltünk. Apám is ilyen nagy csevegő ember volt. Serdülőkoromban eleget jártuk mi ketten a határt, de sok beszéddel sem a kaszálókat, sem a gabonaföldeket nem riasztottuk el attól, hogy valamit teremjenek. A gimnáziumi esztendők alatt is volt egy atyai igazgatóm, aki maga elé idézvén a rossz diákot, úgy rótta meg, hogy egy darabig csóválgatta a fejét, majd így szólt: „No, eredj!” Későbben pedig, amikor katona s majd egyetemi hallgató voltam, gyakran vendégeskedtem a nagybátyámnál, aki nagyprépost volt, s akinek az iskoláztatásomat is köszönhettem. Hát Áron bácsi sem szaporította sokat a szót, sőt a Hegyi beszédet is, mely tudvalevőleg felsorolja, hogy ki-mindenki nyerheti el a mennyek országát, egyszer így foglalta össze: „Légy jó, s eredj bé!!”

Ilyenformán a hajlam és a tapasztalat egyaránt közreműködött abban, hogy én is módjával éljek a szavakkal. Úgy hiszem, ez nem is esett káromra, különösen az utolsó húsz esztendőben, mely idő alatt a könnyű szóhasználat tetemes kárt okozott.

Most azonban nekem is mondanom kell valamit. S ez elég nehéz. Nem a csevegés hálójától félek, hanem a vágyaimmal küzdöm inkább. A vágyaimmal, melyek esztendőkön keresztül sok gondolatot gyűjtöttek halomba, az elmondás sürgető reményében. Gondolatot és emberi szót, mely a jó szándékot másban is megerősíti, a töprengésben talán utat villant, és a jövendő arcára némi derűt hint. Igen, így szerettem volna nemegyszer beszélni, de a vágyam vágy maradt; s nagyjából vágy maradt most is, mert hiszen egyrészt rövid az időm, másrészt pedig az alkalom az írói arckép valamelyes vázlatát kívánja tőlem.

Ennek a vázlatnak csak az idő lehet a vászna, a vászon alapozása pedig az emlékezés.

Ha tudnék, legszívesebben a születésem előtti időre emlékezném; s ez lényeges is lenne nagyon, mert az írói képesség korábban születik, mint maga az író. Nem szójátékot használok, hanem az öröklés dolgáról beszélek. Arról a köznapi igazságról, hogy a sejtek mindig emlékeznek az elődökre. A növények világában ez annyira természetes, hogy csodájára járnánk annak az almafának, amelyik alma helyett tököt teremne. De nyilvánvaló az állatoknál is, amíg a bolha pókhálót nem sző vagy tücsök módjára nem ciripel.

Az emberi sejtek is emlékeznek a szülőkre, és azokon keresztül az ősökre, akik nemcsak testi formákat örökítenek át, hanem egyes hajlamokat és különböző képességeket is. Néha nyíltak az öröklött tulajdonságok, máskor pedig az ösztön világában helyezkednek el. Minél különlegesebb valamely képesség, annál több köze van az öröklés törvényéhez. S mivel az írói képesség elég ritka és különleges, úgy vélem, hogy mély igazság van abban a mondásban, hogy „a költő nem lesz, hanem születik”. Azaz: gondolatilag mély igazság van benne, de a gondolat igazsága, ebben az esetben is, vajmi ritkán teljesedik valósággá.

Vagyis ritkán lesz író még abból is, aki annak születik.

Vannak, akik már az első buktatón sem tudnak átalmenni: olyan környezetbe születnek ugyanis bele, ahol az irodalom fogalma idegen vagy éppen ismeretlen. Az ifjú tehát, aki ilyen környezetben nő fel, még a tudatára sem ébred annak, hogy írói képesség lakik benne. Aki szerencsésebb légkörben nő fel, eljut a második buktatóhoz, melyen csak kellő tanulással és a tiszta szándék hevületével lehet átvergődni. S végül, ha valaki ezen is át tudta küzdeni magát, akkor harmadik vizsga gyanánt műveket kell írnia, melyeknek el is kell jutniok az emberekhez. Ha nem jutnak el, az író pártában marad, koszorúval a fején.

Nehéz tehát az út.

S valóban: én is borzolódom, ha emlékezetemmel végigfutok a magam útján. Emberi igényeim szerint, mint a székelység mélyére száműzött atyámnak, nekem is angolnak kellett volna születnem. De a sors szeszélye szerint székely ágon én is magyarnak születtem, harmadik gyermekül egy olyan családba, amely kevés földön sok küzdelemmel gazdálkodott. Apámtól a sűrű kedélyt, a világjavító indulatot és a formaérzéket örököltem; kedves anyámtól a humort, a lélek és a szív költői libbenéseit; az ősöktől pedig, akik őrködtek a szabadság jussa fölött, a virrasztók szimatát.

De nem volt, aki meggyújtsa otthon a gyertyát.

Az irodalom nem jött el, de még nem is üzent arra a tájra, amely nyolcszáz méterre feküdt a tenger színe fölött. Írott könyv is csak a Biblia unatkozott a házunkban, tudománynak a kalendárium, s drámának a váltó. A költők műveit esténkint a csillagok pótolták, de azokból csak azt tudta kiolvasni gyermeki szemem, hogy én is vizsla fényük alatt s azon a helyen fogok élni, valamint apám.

De hát, úgy látszik, nem tudtam elég jól olvasni a csillagokból.

Tízéves koromban ugyanis olyan dolog történt, minek az udvarába anyám el tudta ültetni a gimnázium gondolatát. Nemhiába volt áldott keze neki, mert a gondolat megfogant, s elvittek engem az udvarhelyi gimnáziumba. A sok gyermeki fáradalom után, melyet erdőkön és mezőkön, hő melegben és kemény hidegben szedtem zsenge ágaimra, én bizony boldogan mentem az internátus finevelő hajlékába. Olyan boldogan, hogy az első esztendőben tanulni is elfelejtettem. Pedig, mint a lányra a gyöngy, reám is rám fért volna a tudomány, mert otthon az elemi iskolában csak annyit szedegettünk volt belőle, mint a madár. Hát eme szűk esztendő után azt mondta apám, hogy haza kell vinni a legénykét, ha már nem fog az esze. Az enyim nem fog?! – pattant meg bennem a virtus; s mivel reménylő anyám a pártomra állt, mégis ott maradtam. A negyedik osztályban már minden tárgyból a tetőre küzdöttem magam; s az értesítőt pedig, amelyben vastag betűvel állott a nevem, válaszképpen odatettem apám elé.

Mire az érettségin is átalestem, már túl voltam az első buktatón: vagyis tudtam, hogy mi az irodalom. De hogy valaha író lesz belőlem, azt ismét nem tudtam kiolvasni a csillagokból. Pap nem lehettem, mert Áron bácsi, a nagyprépost ezen a sorozáson nem talált alkalmasnak. Követtem hát a magyar hagyományt, s jogásznak iratkoztam, de mint a kutya a sündisznót, én is csak kerülgettem két évig ezt a tudományt. Át is váltottam a sínt a kereskedelmi tudományokra, amelyekből akadémiai oklevelet szereztem; s könnyen lehet, hogy a százforintos bankjegyet már én írtam volna alá, ha akkor, huszonöt éves koromban, nem bolydít meg ismét a virtus. Ugyanis egy baráti körben, melynek két tagja egy-egy elbeszéléssel a múzsák csókjára pályázott, azt találtam mondani, hogy én is versenyre kelek azért a csókért. A szó ugyan rágatlanul s csak virtuskodva futott ki a számon, de ha már kimondtam, állani akartam.

Háromnapi gyötrelem után így írtam meg az első novellát, melynek nem a megjelenése döntött engem az irodalom csipkebokrába, hanem az érzés, ami az írás után felszakadt bennem; s ami nem volt vidámító, hanem olyan inkább, mintha virágzó csalánba feküdtem volna.

Nem így gondoltam ugyan, de megadtam magam.

S ha már felkötöttem kard helyett a tollat, igyekeztem azt becsülettel használni. Óvakodtam mindentől, ami zavarhatná ítéletemet írói dolgomban. Ezért nem vállaltam soha hivatalt, s nem lettem tagja semmiféle pártnak. Hordoztam a székelyek örökségét: a helytállást és a virrasztást; hordozom, bár néha az a gyanú villan agyamba, hogy a tojás, mely fölött őrködöm, vajon nem zápult-e meg? Gondolkoztam a magyarság sorsán, mely nemegyszer árva bokornak tűnt, s melynek a fészkébe sok kakukk is szereti belopni tojását; gondolkozom rajta, bár néha olyan vagyok már, mint aki hiába őrizgeti a jövendő szekeréhez az olajat. Tűnődtem a világ állapotán, mely a földdel együtt hol éjszakába s hol biztató napfényre fordult. S igyekeztem megmagyarázni magamnak az égitestekkel és a naprendszerekkel behintett űrvilágot, bár haszontalanul, mert ma sem tudom eloldani magamat a világ fájától, amelyre rá van írva, hogy: „Kezdetben vala az Ige.”

Örökséget hordoztam, gondolkoztam, tűnődtem, és magyarázatot kerestem. S néha írtam. Regényt, novellát, színpadi művet. Úgy huszonöt kötetre valót. Nem sok, de bizonyságul talán elég lesz arra, hogy születésem dolgában a sors belássa utólag a tévedését; s talán arra is elegendő bizonyság lesz, hogy magyar létemre sem viselkedtem illetlenül ezen a bolygón, amelynek vendége voltam.

 

 

A hivatkozás helye

Emberi szó. Új Hang 1956. jún. 6. sz. 5. évf. 26–27. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (310–314).

 

 

 

Előszó*

A Magyar Írók Szövetsége megkért, hogy a mai olvasómegbeszélés előtt, megnyitó gyanánt, mondjak bevezetőt. Bár megszoktam az utolsó esztendőkben, hogy csupán a szépirodalom nyelvén szóljak az olvasókhoz, a mai alkalmat mégis illendőnek tartom arra, hogy néhány gondolatomat közöljem.

Örvendek annak, hogy a magyar írók és olvasók nevében szeretettel üdvözölhetem a román irodalom egyik kiváló bírálóját, vendég barátunkat: Silvian Iosifescu urat. És szívből örülök annak, hogy testvéri ölelésünket tolmácsolhatom íróbarátunknak, Asztalos Istvánnak.

A megbecsülés várakozásával kívánjuk meghallgatni Asztalos István előadását, nemkülönben azokat a válaszokat, amelyeket az olvasók kérdéseire ők mind a ketten fognak itt nyilvánosan adni.

Mielőtt azonban erre sor kerülne, szeretném elmondani, hogy Asztalos István a két háború között lett író, s már abban az időben megbecsült íróművésze volt annak az irodalomnak, amely erdélyi jelzővel szakadt belé a magyar irodalomba. Talán legegyénibb hangú írója volt az utánam következő korosztálynak, annak az Erdélyben élő írói nemzedéknek, melynek a sorai közül való itt nálunk Kolozsvári Grandpierre Emil és Jékely Zoltán. Asztalos népi író, sőt írói természete és irodalmi becsvágya szerint a nép írója. Írásai a falusi nép világát idézik, annak a világnak észjárását és szociális gondjait. Ez a tény, magában véve, csupán rokonszenves és hasznos; irodalmi értékké csak azok az írásai váltak és válnak, amelyekben élő emberi jellemek mozognak a népi humanizmus levegőjében.

Nem tartozik ama népi írók közé, akiknek két háború közötti érdemeit a túlzó irodalompolitika lomtárba tette. Ez a körülmény igen alkalmassá tenné arra, hogy küzdeni tudjon ama igazságtalanságok ellen, amelyek Erdélyben is érték a két háború közötti magyar irodalmat és annak jó néhány kitűnő munkását.

Természetesen egy percig sem gondolok és nem gondolunk arra, hogy az Erdélyben élő magyar írók, állami és társadalmi helyzetüktől függetlenül gondolkozhatnának az irodalom kérdéseiben. Nemcsak a valósággal ellenkeznék ez, elméletben és gyakorlatban egyaránt, hanem ennek folytán gyümölcstelen ábrándozás is lenne. Az Erdélyben lévő magyar irodalom nemcsak a tények alapján szerves része Románia irodalmának, hanem gyakorlati életét és virágzását tekintve, érdeke is, hogy szerves része legyen; s hogy pedig virágozni tudjon Erdélyben is a magyar írás, az a román államnak is olyan célja, amelyre különös figyelemmel visel gondot.

Mondanom sem kell talán, hogy ez a felfogásunk nem jelenti azt, mintha mi az erdélyi magyar irodalom sorsának gondját letettük volna, vagy egyáltalában letehetnők. Magyar emberek magyar alkotása, bárhol szülessék, az egyetemes magyar szellemi életet is gazdagítja. Ez nem is lehet másképpen, mert a hagyományok, melynek folytatói, magyarok; nyelve és kifejező eszközei szintén magyarok.

Örvendetesnek tartom, hogy ez a néhány gondolat, melyet helyesnek látszott érintenem, nemcsak az elvont fogalmak világában él, hanem a szocialista művelődési politika valóságos talaján virágzani is kezd. Ennek egyik bizonyítéka a mai olvasómegbeszélés is, mely nemcsak gondolataimnak adja meg a valóság ízét, hanem a két ország barátságának is feljegyzésre méltó gyakorlati jele.

Ebben a jelben tisztelettel üdvözlöm a hallgatóságot, és az olvasómegbeszélést megnyitom.

 

 

A hivatkozás helye

Előszó. Kézirat szerint. 1956. augusztus 24-én hangzott el Budapesten, az írószövetségben. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (315–316).

 

 

 

Bevezető*

Szeretettel köszönöm az üdvözlő szavakat Radu Boureanu úrnak és Tompa László barátomnak egyaránt. Viszonzásul, tisztes személyükön keresztül, tisztelettel üdvözlöm a román írókat és a Romániában élő magyar írótársaimat.

Önöket pedig, akik a mai estén jelenlétükkel engem is megtiszteltek, s önökön keresztül a Romániában élő magyarságot, a testvéri együttérzés legmelegebb érzésével köszöntöm.

Forma szerint vendége vagyok az országnak, de mivel az Igaz Szó szerkesztősége alkalmat adott nekem arra, hogy tizenkét év óta először Erdélyben nyilvánosan szólhassak, novellám felolvasása előtt szeretnék is néhány lelki szót mondani.

Mindenekelőtt családi szóval közölni szeretném, hogy az elmúlt évtized alatt mindig éber gondom volt arra, hogy hűséges maradjak. Emberi elmémhez és magyar szívemhez egyaránt. Voltak esztendők, amikor valóban a magyar irodalom Mikes Kelemenje voltam. Annyi különbséggel mégis, hogy az én fejedelmem nem egy új Rákóczi volt, hanem a lelkiismeret, melyet az emberi gondolkodás, Erdély nemes hagyományai és a mai idők vajúdó eszményei tápláltak. Ezekben az ünnepi percekben ez a lelkiismeret két gondolat számára keresi a szót.

Egyik gondolat bennem is a becsületes barátságé, melyet a jobb jövendő érdekében a román népnek és a magyar népnek, nemcsak formailag, hanem lényegileg is kötnie kell. Az erdélyi magyarságnak nagy szerepe lehet ebben. Mind a két országnak érdeke, hogy szerepének betöltése céljából figyelmesen ápolja és erősítse tehát Erdélyben a magyarságot.

A másik gondolatom az itteni magyarok demokratikus egységén szeretne megpihenni: az országos törekvések egységén, amely az együttélés egyre jobb formáit keresi; s eme törekvések homlokán ragyogjon fel az irodalom egysége.

Adja Isten, hogy így legyen!

 

 

A hivatkozás helye

Bevezető. Tamási Áronnak a tiszteletére rendezett marosvásárhelyi, 1956. október 11-i ünnepségen elmondott beszéde. Közölve: Alföld 1974. dec. 25. évf. 12. sz. 41–42. és Jégtörő gondolatok II. kötet (317–318).

Az Igaz Szó szerkesztősége által szervezett esten a Romániai Írók Szövetségének vezetősége nevében Radu Boureanu bukaresti költő, az erdélyi magyar írók nevében Tompa László köszöntötte Tamásit, aki ez alkalommal a Harmat és vér című – az előző napon írt – novelláját olvasta fel.

 

 

 

Magyar fohász*

Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk és költőink fénylő szavait idézi.

Nincs módunkban kitérni a hűség elől.

Tizenegy éve élünk őrhelyünkön: ezen a földön; szomjazva az emberi és a nemzeti lét igaz voltára. Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk, a világ pedig kotyvasztott főzetekkel kábított minket. Ebben a zavaros veszélyben, a hosszú sóvárgás után, emberi és nemzeti létünkben tehetünk-e mást, mint amit tettünk?

Magunk főztünk enyhítő és éltető italt magunknak. A kor, melyben élünk s amelynek ablakán a jövőbe nézünk, vért csordított ebbe az italba. Örök intelem ez, mely egyformán szól nekünk magunknak és a világnak. Minket arra int, hogy a kor forradalmát magunknak kellett volna végbevinnünk. Mivel nem ezt tettük, hanem ajándékba fogadtuk el, olyan esztendők rakódtak történelmünkre, amelyek hagyományainkat elferdíteni törekedtek, természetünket gúzsba kötötték és jövendőnk felől kétségekkel kínoztak. Ebben a hamis és igaztalan állapotban a nép nem találhatta meg nyugodalmát és alkotóerejét bénaság fenyegette.

Ezért kellett megtörténnie annak, ami történik.

A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez a forma nem más és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.

Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy e harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje.

Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nemkülönben jövőt álmodó költők, akik mind és mindig rendületlenül hívei vagyunk hazánknak.

 

 

A hivatkozás helye

Magyar fohász. Elhangzott a rádióban 1956. október 26-án. Keltezése: Budapest, 1956. október 26. Újraközölve: In memoriam Tamási Áron – Zeng a magosság (221–222); Népújság (Marosvásárhely) 1999. okt. 23. sz.

 

 

 

Tiszta beszéd*

Nyilatkozatok, híresztelések hangzanak el. Ezek gyakran elferdülnek a mostani vajúdásban. Elveim dolgában tehát, s személyi vonatkozásban is, szeretnék egy csepp tiszta vizet önteni a pohárba.

Már a fegyverek zajában, október 26-án, a nemzeti forradalom történelmi igazsága mellett és az egységes nép hangján szóltam. Azt vallom tehát, hogy a magyarság egysége legyen szellemi és erkölcsi törvény. Legyen gondunk arra, hogy se a politikai életbe, se a szellemi életbe ne térjenek vissza az osztályjellegű harcok. Természetes, hogy érdek és szinteződés dolgában társadalmi rétegek között különbségek vannak. De ezek a különbségek nem ferdülhetnek annyira el, hogy a nemzet egységes képét megzavarják.

A parasztság kérdésében is így gondolkozom. Tudomásul veszem, hogy két pártja van a parasztságnak, de társadalmilag a súlypontot a Parasztszövetségben látom, mely legyen az egész parasztság anyagi és szellemi érdekképviselete. Ezt a meggyőződésemet akartam kifejezni azzal is, hogy az újjáalakult, s most Petőfi nevét viselő pártnál vállaltam egy nem politikai, hanem szellemi természetű irányító szerepet. Bár nem vagyok tagja a pártnak, mégis hasznosnak láttam ezt megtenni. Hasznosnak azért, hogy a Petőfi Párton keresztül is a parasztság érdekei a legjobb úton tudjanak érvényesülni. Természetes azonban, hogy ugyanilyen készséggel támogatok minden országos jellegű más munkát is, mely a parasztság érdekében már folyik vagy indulni fog.

Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit is előbbre vigye: megalkuvás nélkül és szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.

Úgy hiszem, hogy az irányítótestület többi írói, sőt a nép minden írója így gondolkozik. Hitünk és szándékunk egyesüljön a népével, hogy a forradalomhoz méltó nemzetet és európai jövőt tudjunk építeni.

 

 

A hivatkozás helye

Tiszta beszéd. Új Magyarország 1956. nov. 2. I. évf. 1. sz. 3. Alcíme: Tamási Áron nyilatkozata. Keltezése: 1956. november 1. Újraközölve: In memoriam Tamási Áron – Zeng a magosság (222–223).

 

 

 

Gond és Hitvallás*

Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Az egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás.

Számunkra több is ennél, mert kötelező örökség hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás.

Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott.

Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét.

Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, melyben Petőfi elveszett.

Hitünkben és népünk ismeretében mindenkit óvtunk attól a téves feltevéstől, hogy a szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. Tudjuk, hogy nem. Mert a munkásosztály, a parasztság és a java értelmiség híve volt és változatlanul híve a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányainak, amelyeket nem elsorvasztani akart, hanem élővé tenni inkább. Élővé tenni, a magyar testéhez szabni, és nemzeti hagyományaink szellemével megtölteni. Ezt akartuk, és ezt akarjuk mi is, akik a nép vágyainak igéit hirdetjük, és jobb jövőre tesszük írói sorsunkat. Ezért szólunk külön és együtt a ’45-ös földosztás népi törvénye mellett, nemkülönben a bányák, üzemek és bankok ügyében, hogy ezek a társadalom tulajdonában virágozzanak. De vajon terem-e elegendő módon a föld, ha a paraszt termelésmódjaiban kedvét nem leli? S vajon virágzik-e a közösségi vagyon, ha nem egészséges a társadalom? A következmények megfeleltek rá.

Igen, nemzeti függetlenség nélkül kedvszegett a munkás és a paraszt, a kéz és az értelem, egészséges társadalom nélkül pedig nem gyarapszik a közös vagyon. Meg kell hát szereznünk és éppen a szociális haladás érdekében a nemzeti függetlenséget, s a népi kormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat. A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk, és munkába önteni törekszünk.

S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak, és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncélú, hanem csak eszköz a nép üdvére, s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és az értelmiség segítségével felépüljön az egészséges magyar társadalom az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó súllyal a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a nemzet jövőjének.

Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk, és véleményünkről hitvallást teszünk. Írói munkánk igéi lesznek a szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe költözik. Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotóereje, az emberség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, és egyedül így válhatunk a későbbi nemzedékek érdemes őseivé.

 

 

A hivatkozás helye

Gond és Hitvallás. Keltezése: Budapest, 1956. december 28. A Magyar Írók Szövetségének ugyancsak december 28-án tartott taggyűlésén olvasta fel Tamási. Kéziratos megjegyzése a hagyatékban őrzött, gépelt példány címe fölött: „Az Elnökség 1956. XII. 28-i ülésén felolvasott, bizottság részéről (Németh, Illyés, Benjámin, Féja) javított és jóváhagyott határozat szövege, melyet a taggyűlés is 1956. XII. 28-án majdnem egyhangúlag fogadott el. (Nyolc tag szavazott ellene.)” Közölve: Szivárvány 1984. májusi sz. 77–94 és 1984. szeptemberi sz. 67–85 – az írószövetségi taggyűlés jegyzőkönyvével együtt. Megjelent az Irodalmi Újság Sorozata (I. U. S.) című válogatásban (Párizs, é. n.) – A magyar írók nyilatkozata alcímmel; továbbá: Költők forradalma. Antológia. 1953–1956. Szerkesztette Csicsery-Rónay István. Occidental Press, Budapest, 1996. 98–100; In memoriam Tamási Áron – Zeng a magosság (240–241).

Tanúkihallgatási jegyzőkönyv bizonyítja (közölve: In memoriam Tamás Áron – Zeng a magosság, 245–247), hogy 1957. július 3-án Tamásit a belügyi szervek beidézték Budapesten a Gyorskocsi utcába s tanúként kihallgatták ’56-os szereplésével, „az írószövetséggel” kapcsolatban. (A kihallgatást Kőnig Zoltán r. ny. fhdgy. vezette.) Ez alkalommal főként a Gond és Hitvallás megszületésének körülményei iránt érdeklődött a hatóság. Tamási ekkor és itt a jegyzőkönyv szerint egyebek között így nyilatkozott: „1956. november 4. után, kb. december elején voltam Münnich Ferenc belügyminiszternél, Illyés Gyula, Veres Péter, Tamási Lajos és Erdei Sándor írótársammal. Célunk volt a letartóztatásban lévő írók szabadlábra helyezésének kérelme, ugyanakkor átadtuk az írószövetség két határozatát. Az egyik az írószövetség működési formáját tartalmazta, a másik pedig a Gond és Hitvallás című írást. Én, Tamási Áron fogalmaztam. A következő küldöttség – 1957. január – szintén a belügyminiszternél járt, az irodalmi munka megindulása érdekében. Rajtam kívül a küldöttség tagja volt Illyés Gyula, Veres Péter, Bernáth Aurél, Benjámin László, Erdei Sándor írók és mások, kikre nem emlékszem már.” (Eszerint helyes a Gond és Hitvallásnak a hagyatékban őrzött példányán az a dátum, miszerint a szöveg valójában 1956. december 2-án íródott.)

A kérdésre, hogy „Ön hogy értékeli az Ön által készített Gond és Hitvallás című írói nyilatkozatot, mely az írók ellenállásának alapját képezte a Forradalmi Munkás-Paraszt kormánnyal szemben” – Tamási így válaszolt: „Én a magam részéről sem akkor, sem most nem tartom ellenállási alapnak. Ezen írás az írók erkölcsi és eszmei álláspontját tartalmazza.” Elmondotta továbbá: „Az elkészített fogalmazvány elfogadására, felülvizsgálására egy bizottság alakult, melynek tagjai voltak: Németh László, Illyés Gyula, Féja Géza és Benjámin László írók (…)” (A dokumentum lelőhelye: Magyar Országos Levéltár – 5 h. Varga Domokos és társai iratai 66. doboz. 5. kötet.)

A hagyatékban található egy gépirat másolati példánya, ezzel a címmel: Válasz néhány kérdésre. Zárójelben a cím alatt: Az 1957. júl. 3-i jegyzőkönyv kiegészítő része. A cím fölött – Tamási kézírásával: Kőnig Zoltán nevére, aki 1957. VII. 3-án kihallgatott. Keltezése: Budapest, 1957. július 5.

A Válasz néhány kérdésre szövege:

„1. Harminckét évvel ezelőtt jelent meg az első könyvem. Azóta úgynevezett önálló foglalkozásként író vagyok. Körülbelül huszonöt kötetem jelent meg eddig. Egyik-másik könyvem idegen nyelven is, így például: németül, franciául, olaszul, lengyelül, csehül és hollandus nyelven. Ahogy én látom, egész írói működésemen rajta van a humanizmus és a demokratizmus bélyege. Ez egyrészt osztályhelyzetemből fakadt (falusi földmívelő ember gyermeke vagyok), másrészt értelmi megítélés következménye. Idők folyamán bennem a demokratizmus szocialista felfogássá fejlődött, anélkül azonban, hogy humanista felfogásomat gyöngítette volna.

Mint országos nevű író kezdettől fogva tagja voltam a Magyar Írók Szövetségének. Egyszerű tagja, egészen 1956. szeptemberig. Akkor, távollétemben, az írói közgyűlés a vezetőség tagjai közé választott, az elnökség pedig egyik társelnökének jelölt ki. (A társelnöki tisztségem végig formai jellegű volt.) Mialatt mindezek történtek, én Romániában tartózkodtam, ottani testvéreim körében. 1956. október 20-án tértem haza Budapestre.

2. »Hogyan és miképpen nyilatkozott meg egyes írók, írói csoportok ellenállása 1956. október 23. előtt?» Erről alig tudok többet, mint az egyszerű olvasó. Azok az írók, akikről ilyen vonatkozásban szó eshetik, talán mind a párt tagjai voltak. Taggyűléseken s bizonyára a párt illetékes embereivel folytatták vitáikat, melyekről én semmiféle megbízható hírt nem tudtam. Meg kell jegyeznem, hogy hosszú évek gyakorlata igyekezett is tudtunkra adni, hogy a párttag írók dolga belső ügy, amely nem tartozik a párton kívüli írókra.

3. Az 1956. őszi eseményekkel kapcsolatban az írószövetség tevékenységét csak az elnökség hivatalos munkája alapján tudom értékelni. Egyrészt azért, mert mint az elnökség tagja egyedül ebben vettem részt; másrészt azért kell ezen az alapon értékelnem, mert ami az elnökség munkáján kívül történt, az nem írható az írószövetség számlájára. Az elnökség hivatalos ülésein, megfosztva minden irányítás vagy segítség lehetőségétől a párt vagy az állam részéről, igyekezett a maga felelősségének megfelelő módon ítélkezni a zűrzavaros helyzetben. Bár a párt csalódott íróit a sűrű események jobban befolyásolták, mint a párton kívüli írókat; mégis azt kell mondanom, hogy az elnökség hivatalos ülésein, hit és szándék szerint, semmi olyan törekvés nem nyilvánult meg, melyet ellenforradalminak nevezhetnék. Nem volt az elnökség híve az erőszakos eszközöknek, nem volt híve sem a munkássztrájknak, sem az írói munka megállásának. De híve volt annak, hogy a szocializmus fejlődésének útjából a hibákat el kell távolítani…

4. Az 1957. július 3-i jegyzőkönyv szerint már nyilatkoztam a »Gond és Hitvallás« című iratról. Szándéka szerint ez nem politikai irat, hanem eszmei és erkölcsi megnyilatkozás. Ha az olvasó vagy a hallgató összehasonlítást vélt az oroszok 1849-i és 1956-i beavatkozása között, akkor az homályos vagy helytelen fogalmazás következménye. A maga idejében érdeme volt ennek az iratnak, hogy a szenvedélyek zűrzavarában fölemelt egy erkölcsi hangot, s érdeme volt főleg az, hogy a szocializmus mellett, történelmi időben, hitvallást tett. Mai szemmel tekintve is ez a fő érdeme a »Gond és Hitvallásnak«, míg más részeit a fejlődő események mindig másképpen fogalmazhatják át.

5. Az írók némi segélyezése a Magyar Vöröskereszt útján történt. Hogy más társadalmi segélyezés dolgában, a szalmalángbuzgalmon kívül, történt-e valami, arról nem tudok.

6. Az írószövetség elnöksége megbízott azzal, hogy a Magyar Vöröskereszt kollégiumában képviseljem az írók megsegítésének ügyét. Egy alkalommal jelen is voltam a kollégium ülésén, ahol Nyers Rezső kormánybiztos is jelen volt. Megbízatásom csupán erkölcsi jellegű volt, de 1951. január 11-én az írószövetségi elnökség ülésén erről a megbízatásomról is lemondtam.

7. Az elnökség, kialakult vita után, megbízott azzal, hogy az elhangzott vélemények alapján fogalmazzam meg azt a szöveget, mely »Gond és Hitvallás« címen ismeretes. Ezenkívül az elnökség megbízásából én fogalmaztam azt a levelet, amelyet a Szovjet Írószövetséghez küldöttünk, az akkor előforduló deportálások ügyében. Némely más fogalmazvány ügyéhez legfeljebb hozzászóltam, mint az elnökség más tagja.

8. A »Magyar fohász« című írásomat lelkiismeretem szavára írtam, azzal a céllal, hogy a felzaklatott kedélyekben valami megnyugvást hozzak létre s hogy az erőszakos cselekedetek megszűnjenek. Telefonon olvastam be a rádió szerkesztőségébe, de csak az után hangzott el, október 26-án, amikor Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, telefonon arra kért, hogy vegyek részt az akkor megalakuló kormányban.

9. A Petőfi Párt egy írói erkölcsi testületet kívánt felállítani, hogy általános vagy nemzeti jelentőségű kérdésekben tanácsot kérjen ettől a testülettől. Ez volt az irányítótestület, melynek én is tagja voltam, az úgynevezett népi írói csoport más tagjaival együtt, ámbár nem is voltam tagja a pártnak.

10. Mindenki látta, hogy sem a párt, sem a kormányzat nem ura a helyzetnek. Minden felelős ember rettegett attól, hogy a kaotikus helyzetben egyre nagyobb lesz a zűrzavar és a romlás. Ezt valami módon meg kellett volna akadályozni. Ez a vágy szülte az úgynevezett »Főtanács« gondolatát is. Már az emlékezetemben nem tudom ellenőrizni, hogy kik és mikor szerették volna, ha ez a gondolat formát ölt. Bennem az egész úgy maradt meg, hogy a »Főtanács« csupán erkölcsi személyiségekből, tehát ne politikusokból álljon, a szerepe pedig az legyen, hogy a nyugalom és a megbékélés érdekében szóljon a néphez, másfelől pedig próbáljon meg a szovjet illetékesekkel tárgyalni. A Kodály nevét hallottam elhangzani, de más személyek neveire nem emlékszem.

11. A letartóztatásban lévő írókat nem tudom olyan módon jellemezni, hogy értékelésük előttem megnyugtató képet mutasson. Ugyanis nagy részüket csak kevésbé vagy alig-alig ismerem. Jórészt kommunista írók lévén a múlt helytelen gyakorlatánál fogva elszakadva éltünk egymás mellett. Még legjobban azokat ismerem, akikkel az elnökségi ülésen gyakran együtt ültem, s a hivatalos üléseken megnyilatkoztak. Háy Gyula olyan benyomást tett reám, mint akinek erős gyakorlati érzéke van s akinek minden tevékenységét ellenőrzi az értelem. Zelk Zoltán már akkor rossz idegállapotban volt, fűtött költői lélek. Déry Tibort kiváló írónak tartom és jellemes embernek. Harcát, amit a párton belül folytatott, mindig aggodalommal kísértem. Az a benyomásom volt róla, hogy sohasem színlel, s jogot formál arra, hogy döntő véleményt mondjon a szocializmusról, melynek híve.

12. Azokról az írókról, akik a nép nehéz helyzetében elhagyták az országot, szinte semmit sem tudok. Például Aczél Tamást és Méray Tibort csak a köszönés mértékéig ismertem a múltban is. Mint dicsőségben élő írók kitüntettek azzal, hogy köszöntek, ha találkoztunk; egyébként két összefüggő mondatot sem beszéltem velük soha.

Budapest, 1957. július 5.”

 

 

 

Vázlatos írói arckép*

Születésem helye egy falu Erdélyben, a székelyek földjén. A székelyek a magyarság egyik jellegzetes, régi törzse. Mint például a skótok az angolok között. A magyar honfoglalás óta élnek mai földjükön a székelyek. Egyes tudósok szerint még a magyarok előtt telepedtek ott meg, mint a magyarság előőrsei. Tehát több mint ezer éve. Eme hosszú történelmi időn keresztül legtöbbször harcban álltak; vagy a betörő ellenséggel vagy szabadságuk védelmében a belső elnyomással.

Az én őseim is mind székelyek voltak. Atyám kis falusi birtokon gazdálkodott. Tizenegyen voltunk testvérek. Már gyermekkorunkban dolgoznunk kellett a falusi gazdaságban. Szűkösen éltünk, de a közterhektől és az időjárástól eltekintve, szabadságban. Gimnáziumot, majd akadémiai főiskolát végeztem. Tizennyolc éves koromban katona lettem, aztán a háborúban harcoltam. Az akadémia elvégzése után három évet Amerikában töltöttem, fizikai, majd szellemi munkában. Utána húsz évig Erdélyben éltem, vagyis Romániában. Azután pedig 1944-ben Budapestre költöztem.

Sohasem készültem írónak. Az első novelláimat is, főiskolás koromban, inkább csak legénykedésből írtam. Valami költői örökség és írói készség mégis lehetett bennem, mert az első elbeszélésem megírása óta mindig éber volt szívemben és idegeimben az írói természet. Most is, mint a korábbi időben, inkább ez a természet él bennem s nem az írói becsvágy. De ha már írtam és írok, akkor azt jól és emberi becsülettel igyekeztem mindig csinálni. Jól, művészi értelemben, s becsületesen eszmei és erkölcsi szempontbál. Ha orvos, kutató vagy más tudós lennék: ugyanígy csinálnám.

Írtam elbeszéléseket, regényeket és színpadi műveket. Írásaim levegője, íze és színei azt a világot idézik, amelyet gyermekkoromban megismertem. Hőseim is legtöbbször abban a világban mozognak, de érzelmi és gondolati törekvéseikben a világ minden emberéhez kívánnak szólni.

Nem tartozom semmiféle stílusirányzathoz. Legközelebb talán a realizmushoz állok. De a valóság számomra nemcsak társadalmi vonatkozásaiban él, hanem az emberi lét egész tudományos és költői világára kiterjed.

Elég baj ez nekem.

De ha már ebben az életben bajlódni kell valamivel, akkor legyen az valóban méltó az emberhez, aki mégis több, mint az értelmes majom.

 

 

A hivatkozás helye

Vázlatos írói arckép. Hétfői Hírek 1957. szept. 20. sz. Keltezése: Budapest, 1957. szeptember 20.

A lap szerkesztősége nevében Nagy Sándor köszöntötte az akkor 60 éves Tamási Áront A nagy székely mesemondó című cikkével, mondván egyebek között: „És a nagy író ígéretét bírva, hogy ezután is szívesen találkozik majd a Hétfői Hírek olvasóival, leközöljük önéletírását, melyet egy, a jövőben megjelenő külföldi magyar antológia számára írt”.

 

 

 

Szellemi tisztesség*

Isten őrizzen, hogy panasszal kezdjem ezt az írást. Inkább derűt szeretnék vegyíteni belé, ami oly ritka mai irodalmi életünkben. Ebből a célból, indító mosoly gyanánt, csak így említem meg, hogy micsoda mendemondát hallottam mostanában. Azt mondta ugyanis valaki, hogy az egyik iskolában előadást tartottak az irodalomról; s ábra gyanánt az előadó megemlített engem is, mint akit elkényeztetett a népi demokrácia, s én ezért hálátlansággal fizettem. Ha mondtak ilyent, ha nem: személyileg majdnem egyre megy. Közérdekből azonban nem hasznos, sem előadásokban, sem a sajtóban, tetszetős szólamokat használni irodalom és írók ügyében. Azért nem hasznos, mert a komoly bírálatot hervasztja, az irodalom hitelét pedig koptatja.

Nem az említett szólamok dolgában, de eme nyilvános gondolkodásom olaja gyanánt szeretném megidézni Bölcső és Bagoly című könyvemet. Persze mondhatnám, hogy elkényeztetésem egyik tanúja ez a könyv, melynek négy évig kellett várnia arra, hogy megjelenhessék. De egészen más okból idézem őt. Megírtam ugyanis ebben a könyvben, hogy már zsenge koromban, az elemi iskola és a gimnáziumi évek alatt, sokat kellett dolgoznom otthon, a kicsi falusi gazdaságban. Később, amikor végre megélhetési pályát kellett választanom, a sok munkának a rémképe, mint ingyenmozi, folyton előttem volt. Olyan foglalkozást akartam hát választani, ahol lehetőleg nem kell nagyon sokat dolgozni. Ez, azt hiszem, érthető emberi okoskodás. Így jutottam, az egyetemi évek alatt arra a sugallatra, hogy író leszek. Tetszettek nekem a költők és az írók. Úgy képzett előttem, hogy nyáron rózsás kertekben járnak, télen pedig kinézegetnek az ablakon a patyolat világba. Közben gondolkoznak, és a gondolataikat néha leírják, s írásaik mellett az ifjak megforrósodnak, az öregek pedig elandalodnak.

Tehát az írói foglalkozást választottam.

Úgy jártam azonban én is, mint amikor mondják, hogy betyárból lesz a hű szerető. Mint a szirmok között az illatot vagy a levelek sátorában a fát, a betűkön keresztül én is mindjárt megismertem a lényeget. A lényeg pedig a szellemi tisztesség volt, és a küzdelem a művészi kifejezésért. Azóta, már több mint három évtizede, mind a kettőre egyformán és mindig törekedtem. Azt hiszem, mind a kettő szükséges ahhoz, hogy irodalmi mű jöhessen létre; bár így is megtörténhetik, hogy fehér ugyan és szárnya is van, de mégsem angyal, hanem csak egy lúd. Minden ilyen balszerencsének ki tudnám kutatni az okát, ha olyan okos és finom elme volnék, mint egy kritikus. Az efféle közbeszéd azonban, mint amilyennel most is élek, inkább csak általános kérdésekben használható. Vagyis egy barátságos pillantás után hadd maradjak meg mégis a szellemi tisztesség és a művészi kifejezés küzdelme mellett.

Erről a második dologról, vagyis a kifejezés küzdelméről, sokat nem illik mondanom, mert hiszen az írói műhely legbelső fészkéhez tartozik. Egészen személyhez kötött jellege és fortélyai vannak; majdnem azt mondhatnám, hogy szemérmes és fájdalmas küzdelem, melyet minden írónak magára hagyatva kell megvívnia, akár a haláltusát. Bevallom, félek is mindig ettől a harctól, s rendesen megborotválkozom és kezet mosok, mielőtt elkezdeném. Ha kívülről nézem ilyenkor magamat, bizony mosolyognom kell ezen a kényszerű tisztelgésen. De aztán azzal enyhítem szorongásomat, hogy legalább rothadt almát nem szagolok, s főleg püspöki süveget nem teszek a fejemre. Néha meg is kérdezem magamtól, hogy ugyan mitől félek, hiszen a korábbi szabályok szerint helyesen írni tudok; érzem az írás légkörét, az alakokat ismerem, s a gondolatsor is eléggé rendben van, mert reguta gondolatokkal nem kezdek írásba. Arra jöttem rá, hogy két dologtól félek. Először attól, hogy nem tudok jól magyarul; másodszor pedig attól, hogy egy szerencsétlen pillanatban az írói kedély valamelyik színét elveszítem.

Ebben a percben is szívesen menekülök ebből a tüskebokorból, vagyis a művészi küzdelem sebeivel átmegyek a szellemi tisztesség területére. Útközben és példának eszembe juthatna a vízimadár, aki fészkéről, a nád közül kiszáll a tengernyi szabad vízre. Mivel azonban hegyi ember vagyok, nekem inkább a medve jut eszembe, akit a barlangjában a békák és bogarak háborgatván, kivonul az erdőbe, ahol pásztorok és favágók is járnak, de felbukkanhat vadász is valahol. De hát szerencsével mégis megöregszik a medve: ágak-bokrok a bundáját rongyosítják, eső-fagy az egészségét koptatja; morcos lesz, mert sokat kellett a szabadságért fizetnie; s makacs, mert öregen és betegen is azt mondja, hogy másképpen nem érdemes élni.

Hát valahogy így jártam én is.

Morcos vagyok, mert évtizedeken keresztül a szabadságért sokat kellett fizetnem; de egészségem rongyos bundájában is makacsul azt mondom, hogy csak a szellemi tisztesség mezején érdemes élni. Mert ha van oltalom, akkor az író számára mégis itt van a legnagyobb oltalom. De hát ki ellen? A lelkiismeret zaklatásai ellen, a lelketlen színváltások ellen, a riadt tévelygések ellen; s természetesen a világi hatalom ellen is, mert hiszen a szellemi tisztesség dolgában a gyakorlat embere és az író gyakran elütő módon hangsúlyoz.

Mindez egy kicsit úgy hangzik, mintha volna egy lovam, akit szellemi tisztességnek neveznek, s ezt a lovamat látatlanban el akarnám az íróknak adni. Vagy mintha tudnék egy csodaszert, amiről nem mondanám meg, hogy milyen anyagokból kotyvasztottam, hanem csak azt mondanám: no, aki író, ezt vegye be, mert ettől üdvözülni fog. S ugyanakkor azt ajánlanám a művelődés hivatalos fejének, hogy üsse szellemi lovaggá és ábra gyanánt tegye a nép elé mindazokat, akik bevették ezt a csodaszert.

Ilyen balga nem vagyok.

De hogy mások se tartsanak annak, legalább vázlatosan el kell mondanom, nem példa gyanánt, hanem csak ösztönzésül, hogy bennem miképpen formálódott s jelenleg hogyan fest az a kép, amit én szellemi tisztességnek nevezek. Az örökség, a környezet, a fizikai és szellemi táplálkozás, a művelődés, a néppel való közösség érzete és a kor eszméi: ezek hordják össze a szellemiség képéhez a festéket, melyekből az értelem és az erkölcsi érzék lassankint megfesti a képet. Ha jó a kép, ami tehetség, akarat és szerencse dolga is, akkor azon rajta van úgyszólván minden. A vélemény a mérhetetlen világról, mely tele van hintve csillagokkal és ki van terítve végtelen űrmezőkkel; a vélemény a földi létről és az emberi küzdelemről; a társadalmi formákról és a szellem felelősségéről.

S mint a sejtelmes pára a kék ég alatt, talán rajta van ezen a képen a sugallat is, hogy merre dereng a szebb jövendő.

Szellemi tisztesség dolga, hogy ezt a képet tiszta lélekkel és különös gonddal fesse az író; s ne vásári portékának, hanem tanításra és buzdulásul a népnek. Tisztesség dolga az is, hogy ki-ki a maga világképe szerint cselekedjék és szóljon, s hogy tisztelje a mások becsületes szellemi képét akkor is, ha az nem mindenben egyezik az övével. A többit bízza aztán a sorsra, mely hosszú vagy rövidebb ideig a legváltozatosabb formákban jelentkezhetik, de végül, talán a besüppedt síron, mégis felragyog.

S ha már a hit így kibuggyant ezekből a szavakból, hadd mondjam meg menetközben Betlehem felé, hogy hiszek az Istenben. Az én Istenem azonban nem személyes Isten, hanem maga a Törvény, amely létrehozta és működésben tartja a világot, s amelyről a költők és a csillagászok, a lélek és az anyag kutatói beszélnek. Ezen a fátyolon keresztül nézem a földet, amely csak egy porszem ugyan a világ arányaiban, de mégis a gyöngye a végtelennek, mert hiszen itt él az ember, aki mai tudásunk szerint, szellemet és akaratot hordozva, egyedüli értelmes lénye a létező világnak. Az értelem fénye boldoggá tehette volna sorsát, mert hiszen ennél a fénynél látni lehet, hogy a rossznál jobb a jó és a bajkeverés helyett a békesség. Valahogy mégis pára szállt értelme falára és sorsának vizébe, talán az anyaggal együtt belecseppent a balszerencse.

Küzdelem tere lett a föld.

S korok forgatagán keresztül most előttem áll az aggasztó kép: nagy ingerületben és borzolódva az emberi világ. Író vagyok, akit a szellemi tisztesség kötelez; tehát meg kell a véleményemet mondanom, hátha valahol, a biztató rügyek között, az én szavam is vethet egy rügyet. A felelősség súlya feloldja a szerénységet, és tudomásul veszem, hogy bent az országban és a határokon kívül számosan vannak, akik hisznek szavamnak. Tudják, hogy vagyon és tisztség helyett inkább emberi hitelt gyűjtöttem magamnak. Nem lehetek tehát papagáj, aki a vásárban kinek-kinek kihúzom a szerencséjét; csak egyedül a nép fia lehetek, aki a szegénység örökével és az igazság szavával a szocializmus eszméjét vallom, ápolom és segítem szétömleni a világon.

Ebben a szélben, mely a kor barlangjából kiszabadult, a kapitalizmus levelei le fognak hullani, és a világon megtelepül egy olyan népuralom, amelynek intézményei a szocializmus elvei szerint épülnek, az építés eszközei pedig demokratikusuk lesznek. Ennek érdekében a gyarmati népek igazságos harcot vívnak, a néptömegek békevágya az emberiség üdvét menti, és a tudósok munkája szárnyat ad az emberi akaratnak, amely meg akarja ismerni a világot.

Ez is egy őrhely, ahonnan szólok.

S egymás között itthon, a fájdalom és a reménység meghitt óráiban, bizonyára elmondhatjuk, hogy közös dolgaink rendezésére nagyobb bizalom és több őszinte szó kívánatos. Ha a kormányzat előtt, álmomban és fehér angyal gyanánt, egyszer megjelenhetnék: azt mondanám neki, hogy a tehetséges elme és az igaz szó akkor is hasznos, ha kritikai megjegyzéseket is tartalmaz. Az irodalom ügyében különösen így van. Így van azért, mert az irodalompolitika, ha közben művek nem születnek, lassan üressé válik. Műveket pedig csak tehetséges írók tudnak létrehozni, de békétlen légkörben vagy zaklatottságban azok sem.

Persze azt mondják, hogy folt van az angyal szárnyán.

S ez így is van. Ami nem csoda, mert három zivataros évtizeden keresztül még az angyal szárnya is kap néha foltot, nemcsak szellemi tusáiban és tusakodásaiban az író. Az író sorsa minden korban és mindenütt nehéz. S különösen nehéz a magyar íróé, mert nálunk örökség, hogy politikai gondokat is hordozzon az író.

Húsz évvel ezelőtt, a Vásárhelyi Találkozón, mely magyarok között az első népfrontos tanácskozás volt: azt mondtam akkor az elnöki megnyitóban, hogy nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet teljesítem. Most sem mondhatok egyebet, ennek a búcsúzó évnek a végén, mint azt, hogy tavaly ősszel is nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet véltem teljesíteni. Nyíltan tettem, szenvedélyek között józanságra törekedve, de előttem is kétséges, hogy mindenben jól.

A szellemi tisztesség szava ez is.

S a szót tegye meleggé a hűség, mely jóban és rosszban összefűz a néppel; s ha még lehetséges, aranyozza be a hivatás gyümölcse: az írói mű.

 

 

A hivatkozás helye

Szellemi tisztesség. Élet és Irodalom 1957. dec. 21. sz. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (319–326).

A kritikai szemlélet jelentőségét, a korabeli irodalompolitika „ürességét”, a tehetség elsőrendűségét hangsúlyozó Tamási-cikkre Bölöni György válaszolt, Barátságos figyelemmel című írásában. (Élet és Irodalom 1958. jan. 10. sz.)

 

 

 

Újévi köszöntő*

 

 

Testvéri Hallgatóim!

 

Ismét egy évvel gyarapszik a múlt, s ugyanakkor egy új esztendő lép a csillagok küszöbére. Ilyenkor, régi és természetes szokás szerint, az ember megáll azon a szűk kis helyen, amely ott szorong az idő két fala között. Az egyik falról a krónikás olvassa le az elmúlt esztendő szomorú vagy biztató eseményeit, a másik falra pedig a költő álmodja rá egy új esztendő minden reménységét.

Eme néhány perc alatt, amikor a szív és az értelem az én hangomon sugárzik a világba, a krónikás szerepét a történelem lelkiismeretes írójára kell hagynom, a költő hivatását pedig csak egy sugallattal tudom jelképezni. Nem irigylem a krónikást: sem a világ krónikását, aki ennek a tovatűnő esztendőnek gomolygó eseményeit fogja történelembe szedni; de szorongással gondolok a magyar krónikásra is, aki megújult sebeinkről és megújuló reménységeinkről igyekszik majd, hűséggel és alázattal, történelmi képet festeni.

A gyász fekete színével fog megemlékezni azokról, akik szívükben és a szándékukban tiszták voltak, és a történelem kerekei mégis összetörték őket; s a fájdalom lila színével jegyzi majd fel azokat, akik az elmúlt esztendő küszöbe előtt és utána elhagyták a hazát. Sokan vannak. Nagy része vérből való rokon vagy lélekből való testvér. Nincsen napunk, küzdelmes napjaink között, amikor ne gondolnánk az eltávozott magyarokra, akiket anyagi ábránd vagy a polgári szabadság szeszélyes tündére vitt el közülünk. Bizonyos, hogy nekik sincs egyetlen napjuk, küzdelmes napjaik között, amikor ne gondolnának reánk, akik itthon, ezen a régi magyar földön, a megújult hit emberi erejével ápoljuk napjainkat és egyengetjük jobb útra egy érdemes nép biztató sorsát.

Kis népnek nagy veszteség az a kétszer százezer ember, aki egymillión már felülemelte azoknak a számát, akik a föld nyugati részén élnek. A közös és határtalan légűr útjain, a hideg éjszaka csillagszemei előtt minden magyarhoz utat keres a költői sugallat, de mindenekelőtt és természetesen azok felé szeretne sugárzani, akik Nyugaton élnek. A nép szívének és a nemzet akaratának én csak eszköze vagyok, amikor keresem a sugallat szavait, s amikor arra törekszem, hogy a megtalált szavakból néhány mondatot szőjek.

A világ népeit, ezt a sok színt és változatos szellemi illatot, egyetlen csokorba kötötte a földi sors. A hatalom felhői tele vannak villamossággal, s e felhők alatt a szenvedélyek szele zilálja és lazítja a csokrot. Ami szálakat a magyar színek közül kitépett, azok színeikkel és illatukkal, vagyis szív és lélek szerint mégis együvé tartoznak. Akik itthon vagyunk, s akik elhagyták az országot: mind egyformán tudjuk, hogy gyermekei vagyunk egy kis népnek, amelynek hosszú századai sebek és csalódások emlékeivel vannak tele. De mint az értékes egyszál ember is, akit nemesebbé érlelnek a bajok, népi szorgalmában és szellemében talán nemesebb lett a magyar is.

A szorgalom és a szellem pedig egy kis népnek legjobb fegyvere; s nem tehet okosabbat, mint ezt a fegyvert hűséggel tisztogatni.

Ne is tegyünk egyebet.

Aki testileg itt hagyta ezt a földet, a jóra való szorgalomban legyen mindenütt példakép; szellemi képességeivel pedig törekedjék ennek a küzdelmes kornak az élcsapatába, mely az erkölcs, a társadalmi igazság és béke otthonává akarja tenni ezt a földet.

Mi pedig, akik itthon vagyunk, s a magyar nép fájáról igyekszünk leszedni a töviseket, szeretnénk a szorgalomban és a művelődésben vonzó példát mutatni. Töltse meg ez a vágy a szív sugallatát, mely a határokon átviszi a költő himnuszát és a testvéri lélek üzenetét. Egyik a magyarra kíván Istentől áldást, a másik pedig boldog új esztendőt köszönt a világra.

 

 

A hivatkozás helye

Újévi köszöntő. Kézirat szerint. 1957–58 fordulóján keletkezett. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (327–329).

 

 

 

A népi írói határozatról*

Kézhez vettem a párt elméleti munkaközösségének dokumentumát, mely a népi írók ügyét politikai és ideológiai szempontból vizsgálja. Az írásmű elküldését a bizalom jelének tekintem, s már ennélfogva is nagy figyelemmel olvastam el. Az írásműben, a benne tárgyalt kérdés természeténél fogva, az eszmei és az irodalomtörténeti tartalom vegyül a személyi kérdésekkel, a magam személyét illetőleg is. Emiatt komoly gondot okoz nekem az a kérdés, hogy az ügyhöz miképpen szólhatnék hozzá: természetesen azzal az igénnyel, hogy hozzászólásom hasznos és egyben etikus legyen.

 

I.

Személyemmel kapcsolatban, a világos áttekintés rovására, hiányzik az a közlés, hogy én 1944 októberéig Erdélyben éltem, ahol szépírói tevékenységem mellett, általános szellemi és társadalmi vonatkozásban is olyan igénnyel fejtettem ki munkát, mint ahogy a többi népi írók itthon tették. Ilyen természetű munkámnak nagy részéről beszél a Virrasztás című könyvem, mely 1943 tavaszán jelent meg Budapesten. Ennek a könyvnek különösen három cikkére hívom fel a figyelmet. Egyik ama megnyitó beszéd, Hősökhöz nehéz időben címen, amely a Vásárhelyi Találkozó háromnapos értekezlete előtt hangzott el, s amely olyan szervezett összejövetelt jelentett be 1937 őszén, mely összejövetel a népfront politikai kezdete volt, az egész magyar élet területén. A másik a Királyi herceg című írásom, melynek szövegét a magyar írók balatoni kongresszusán, többek között József Attila jelenlétében, 1932-ben mondottam el. A harmadik cikkem a Gondok és gondolatok című, mely egy előadásom szövegét tartalmazza, amit a Bartha Miklós Társaságban mondottam el, 1937 tavaszán.

Fel kell hívnom a figyelmet arra az idézetre, mely a jelen dokumentumban szerepel, ama beszédemmel kapcsolatban, amelyet 1942 novemberében Lillafüreden mondottam. A dokumentum idevonatkozó szövege így hangzik:

„A tanácskozáson Tamási Áron kijelenti: reméli, hogy ezután a magyar életben »a kard és a toll, a politikai hatalom és a szellem« – vagyis a kor hatalmi viszonyainak értelmében: a horthysta rendszer vezetőinek és az íróknak a találkozása nem kivételes lesz, hanem természetes.”

Fenti szöveggel szemben az én elmondott beszédemnek idevonatkozó része így hangzik:

„Mindenekelőtt szeretnék hangot adni annak a reménynek, hogy valamikor, majd a felépítendő új magyar életben, a kard és a toll, a politikai hatalom és a szellem találkozása nem kivételes lesz, hanem természetes. Természetes és nem egyes, kimagasló személyiségek kivételes kezdeményezése, mint ez a mostani.” (Virrasztás, 256. lap.)

Remélem, a két szöveg közötti különbséghez nem kell kommentárt fűznöm, de a módszerre nézve meg kell jegyeznem, hogy komoly igényű értékeléseknél használni nem ajánlatos.

Észrevételeimnek ezt a szakaszát azzal a magyarázattal szeretném zárni, hogy sem fenti soraim, sem pedig ide nem tartozó esetleges vitázó szándékaim nem kívánják a rólam való ítélkezést befolyásolni. Ezt egyedül művek és szellemi természetű cselekedetek tehetik. S amikor ezt mondom, egyrészt a szabad bírálat jogának elismerését óhajtom hangsúlyozni, másrészt pedig szeretném, ha a fejlődés útjában minél kevesebb akadállyal kellene az írónak megküzdenie.

 

II.

Általános jellegű észrevételeim kezdetén megjegyzést kell tennem arra, hogy a dokumentum címében és szövegében „népies” jelző kíséretében szerepelnek a népi írók. A népies kifejezés sem a felfogásom jellegét, sem a mi szóhasználatunk történeti valóságát nem fedi. Mindig népi kifejezést használtunk, olyan értelemben, mint a népi demokrácia vagy a népi hatalom.

A dokumentum ítélkezése csupán politikai és ideológiai alapon történt. Írókról lévén szó, ez olyanszerű hatást tesz az olvasóra, mintha politikusokról valaki csupán szellemtörténeti alapon mondana véleményt. Nem helyeselhető tehát az a módszer, hogy írókról a művek mellőzésével és az írói tehetség különböző színeinek tárgyalása nélkül rajzoljunk országos igényű képet.

A mozgalom, melyet a népi íróknak tulajdonít a dokumentum, sohasem volt állandó jellegű szervezett mozgalom, hanem csak olyan természetes és néha egységes szellemi megnyilatkozás, melyet nem a nevezett írók, hanem a hasonlóképpen átérzett országos gondok és a kor eseményei tettek természetessé és néha egységessé. Az az állítás, hogy a népi írók felfogásukkal a kapitalizmus és a szocializmus között foglaltak és foglalnak helyet, nem helytálló. Egész idejük alatt, korábban a párt befolyása vagy segítsége nélkül is, a szocializmus mellett foglaltak állást. Természetesen csak a szocializmus alapvető kérdéseit tekintve, mert egyes más kérdésekben és főleg a módszerek nagy részében javításra törekvő ellenzéket képviseltek. Személyenkint, természetesen, különböző mértékben.

A nacionalizmus dolgában is igaztalan a vád. Aki a más népek értékeit elismeri és becsüli, s aki küzd a népek közötti barátságért: az nem nevezhető nacionalistának. S nem válik azzá még akkor sem, ha az egyenjogúság alapján állva harcol más népek elnyomó törekvései ellen, mint ahogy én is tettem az erdélyi kisebbségi életben; vagy ha ellene van olyan belső politikai felfogásnak, amely más népek nacionalizmusa előtt az ország rovására meghajlik.

Az önkritika dolgában egyedüli okos dolognak az látszik, ha a természetes fejlődésre bízzuk azt. A természetes fejlődés előfeltétele a kölcsönös véleménymondás szabadsága, mely csak hasznos lehet olyan írók részéről, akik a szocializmus alapkérdéseiben a korral együtt haladnak. Egyébként az a veszély állhat elő, hogy kitűnő írók hitelét megcsorbítják, vagy esetleg alakoskodás történik. Mind a kettő a szellem rovására esik, mert politikailag nem használ, vagy csak keveset és átmenetileg használ, ezzel szemben az írói alkotás munkáját megzavarja, vagy a félrevezetés bűnét idézi elő.

Ha a dokumentum szövege így jelenik meg, ahogy jelenlegi megfogalmazásában áll, olyan irodalomtörténeti ballépés történik, amelyet szomorú tanulság után, előbb vagy utóbb, revideálni kell. Sem a politika, sem az irodalom nem látná ennek semmi hasznát.

Olyan írókról van szó, akik már koros emberek. Akik összegyűjtött élményeikkel és írni tudásukkal szeretnék életművüket méltóképpen befejezni. Több vagy kevesebb mértékben valahányan betegek is. Mindezek a körülmények egyetlen okos és ésszerű megoldást ajánlanak. Azt, hogy ezek az írók a zavaró apró gondoktól mentesen dolgozhassanak. S higgyünk kölcsönösen abban, hogy ennek a munkának nagy része a szocializmus építésében felhasználható!

 

 

A hivatkozás helye

A népi írói határozatról. Keltezése: Budapest, 1958. június 17. Közölve: Magyar Ifjúság 1988. júl. 1. 16–17. Újraközölve: Tamási Áron levele Kállai Gyulához címmel. Válasz Évkönyv 1989/I; szerkesztette Medvigy Endre. Veres Péter Társaság – Püski Kiadó, 1989 (253–256), Tisztelt és kedves Barátom! megszólítással, és Őszinte tisztelettel: Tamási Áron aláírással, jegyzetekkel.

Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása A „népi” írókról címmel 1958 júniusában jelent meg a Társadalmi Szemlében (13. évf. 38–69). „Az állásfoglalás munkálatait háromtagú irodalomtörténész-gárda (Király István, Pándi Pál, Szabolcsi Miklós végezte – írja N. Pál József (A népi írókról szóló állásfoglalás és történeti-ideológiai háttere; Válasz Évkönyv, 1989/I. 185.) – Az általuk elkészített tanulmány került a szélesebb Elméleti Munkaközösség elé (a népi írók közül csupán Darvas József volt ennek a tagja). Több vitaszakaszban alakult ki a végleges változat. Ezt elküldték a népi írók legfontosabb képviselőinek: mondják el róla a véleményüket, s azt a munkaközösség esetleg figyelembe veszi még a közlés előtt. A válaszok mindegyike tisztelettudóan polemizált, némelyik kissé önérzetesen bizonygatta igazát és tevékenységének jó szándékát (Féja Géza, Szabó Pál), s akadt, aki bravúrosan bizonyította az állásfoglalás koncepciójának tévesztettségét (Illyés Gyula). A nyilvánvaló nézetbeli különbségek miatt azonban egyik válasz gondolatai sem épülhettek be a végleges szövegbe…”

Végül is a dokumentum közölt szövegéből csak kimaradt az a meghamisított idézet Tamásinak a lillafüredi találkozón mondott beszédéből, mely ellen ő a szóban forgó levélben határozottan tiltakozott. Az 1942 novemberében rendezett lillafüredi írótalálkozót a kulturális elméleti munkaközösség szervezői tévesen a népi mozgalom jobbra kanyarodása jelének tekintették, mintha az összejövetel a háborús propaganda ügyét szolgálta volna. Valójában kötetlen és közvetlen eszmecsere volt, amelyet a háborúból kiutat kereső Kállay-kormány – maga a miniszterelnök – kezdeményezett, hogy őszinte, nyílt légkörben tájékozódjék az ország hangulatáról, s megvitassák az elérhető béke esélyeit. A Palota Szállóban megrendezett háromnapos találkozón 54 magyar író vett részt.

 

 

 

Nehéz napok tündére*

Nem szoktam napi eseményekről följegyzést csinálni. Azokról a napokról, amelyeket az ostrom idején Bajor Gizinél töltöttem, valahogy mégis feljegyeztem egynéhány szót. Azért tettem talán, mert különös napok voltak azok: történelmi súlyuk volt, és a percek ölében együtt ült élet és halál. Vagy inkább azért, mert mindaz, amit nyolc nap alatt éreztem és láttam, az emberi szeretet élménye volt.

Hát ezekből a följegyzett sárguló szavakból és gyenge emlékezetemből most megpróbálom feltámasztani azokat a napokat.

 

Január 26., péntek. Itt vagyok az Attila utcában, közel az alagúthoz, lent a pincében. A ház, melyhez ez a pince tartozik, háromemeletes. Nagy U alakban a kapu felé néz, s egy téglaidomú udvart képez, mely lehet hetven négyszögöl. Már karácsony óta itt vagyok egy baráti házaspárnál. Kedvesen kértek, ragaszkodtak hozzá, hogy a szomszéd utcából, ahol a lakásom volt, átjöjjek hozzájuk. Hát átjöttem, hogy együtt reménykedjünk és a katonafiúkért együtt aggódjunk. Két nap híján öt hete már, hogy a pincében lakunk. A ház, ahonnan átjöttem, azóta romokban hever. De mi megvagyunk. Az első hetekben, harci szünetek alatt, még a lakásba is feljárogattunk, a második emeletre. De egyre ritkábban. Tegnap aztán ennek a kirándulásnak is vége lett, mert a lépcsők az erős bombázásban leomlottak. Maga a ház is kettőbe szakadt, az udvaron pedig néhány ló kimúlva fekszik.

Reggel egy katona jön, fegyvere nincs. Engem keres a katona. Azt mondja, hogy a művésznő küldte, Bajor Gizi; s azt üzeni, hogy menjek fel hozzá a Pilsudszky útra, mert ottan jobb lesz. Bólogatok, mosolygok. A hangját hallom, magyarban az emberi zenét; s a szemét látom, azt a majdnem feketén csillogó két mandulát. Agyamban ül mind a kettő, az emlékezet valamelyik virágos ágán. Pedig künn a világi életben alig találkoztunk, bővebb szavakra csak Kolozsváron, amikor a bolond Ásvaynét játszotta. Bólogatok, és mosolygok. Aztán a barátomra nézek, aki rázza a fejét, hogy ne menjek. A felesége is aggódik, látom. Hosszú az út, s bármelyik percben golyó érheti az embert, vagy a fejére esik egy bomba. A fejemre? Azt nem hiszem.

Nehéz szívvel elbúcsúzom tehát.

 

Január 27., szombat. Hát tegnap mégis megérkeztem. A Krisztinán, Márvány utcán, a Böszörményi úton jöttem. Jöttem? Romok között bukdácsoltam, kerülgetve élőket és holtakat. Az eszem borzongott, a szívem nehezen volt; de ami fenntartja a világot: az életösztön titokzatos módon hatalmas! A kiskapun jöttem be a villába. Fényes volt minden: a hó, a csend és az ég. És bennem is valami. Gizit békebeli módban találtam: csinos volt, és sugárzó, mintha éppen a színházba akart volna menni, hogy ott eljátssza valamelyik híres szerepét. Üdvözlés után, fent az emeleti lakban, forgatott-nézegetett, s folyton nevetett. Sovány voltam bizony, s a ruhám gyűrött is nagyon, hiszen két nap híján már öt hete volt, hogy az Attila utcai pincében mindnyájan nappali ruhánkban aludtunk. És hát hosszú volt a hajam, mint egy remetének. Azon nevetett legjobban, s vele én is. A nagy mulatságra Tibor is előjött a rejtekéből, a Gizi férje, az orvosprofesszor. Az ő arcára is derű szállt, s a maga halk mozdulataival ide-oda járt. Aztán megmért az orvosi mérlegen, majd bort hozott és szivart.

Béke volt.

Az alagsorban aludtam, nagy teremszobában, pompás ágyban. Úgy emlékszem, ott aludt Tóni és Terka is, házastársak és művészek, akik ugyancsak a Gizi vendégei voltak. Csendes, melegszívű emberek, akiket nem akartam nyugodalmukban háborgatni. Mert én bizony nagyon nyugtalan voltam, vigyázattal forgolódtam a jó ágyban, s legszívesebben fölkeltem volna, hogy lenézzek az Attila utca felé: vajon nem égnek-e odalent a házak.

Aztán megvirradt valahogy. Künn világít a hó, s mi a meleg szobában az ablakok mellett állunk. Szótalanul, órák hosszat nézzük innét a várost. Itt-ott gomolyogva füstöl egy ház, s a hömpölygő füst közül ki-kicsap a lángnyelv. A Vár fölött gépek oldják a bombát, melyek elmaradva zuhannak, mint a fekete pontok, a föld felé.

Gizi a vállamra teszi a kezét. Érzem, hogy mit akar mondani; de ahogy ránézek, látom is, mert a szája nevet, és a szeme sír.

 

Január 28., vasárnap. Csikorgó hideg van, tündököl a kék lég. A csend is tart még, bár néha a ház fölött bogos-mérges hangon átszáll egy aknavető lövedék, vagy a magasban süvítve elhúz egy ágyúgolyó. Felettünk a Márton-hegyen állnak a szovjet katonák, alattunk pedig a Böszörményi úton a nyilasok és a kényszeredett magyar katonák.

Bent a fényes ablakok mögött kellemes meleg van. Élénkebb a ház élete, mint a tegnapi napon. Gizi tünedezik, mint egy tündér. Mindenütt ott van, ahol mosolyogva valamit tenni kell. Rózsikával megbeszéli az ebédet, Tibornak a kívánságait lesi, Rudi bátyjának orvosságot ad; Líviát pedig, az unokahúgát, ráültetné egy bárányfelhőre, mint az angyalt.

S úgy látom, az én számomra is tervez valamit. Sugdosnak és nevetnek felém. Majd Terka egy széket hoz, leteszi az ablakhoz közel, és azt mondja: „Tessék parancsolni helyet foglalni.” Lívia is megjelenik egy fehér lepedővel, és a vállamra teríti, jól a nyakam köré. Aztán Gizi bevonul egy ollóval s fésűvel, s a család tagjai és a vendégek gyermeki örömmel gyűrűbe vesznek minket.

Azt hiszem, egyetlen vagyok a világon, akinek Bajor Gizi vágta le a haját.

 

Január 29., hétfő. A hideg tart s a téli verőfény. A csend azonban kezd darabokra törni. Visítanak a lövedékek, ahogy a Márton-hegyről a ház fölött átrepülnek a Déli pályaudvarra, a Vérmezőre és a Várra. Odalent sűrűn keringenek a gépek is, hullnak a fekete pontok, lent port okádnak, füstöt pöffennek és tüzet fújnak. Szorongva figyeljük a Vár-templomot, s rettegő szemünk már ferdének látja a csipketornyot.

Ritkán szól valaki.

Terka el is tűnt valamerre. Csak órák múlva jelenik meg, kezében egy színezett rajzzal. A kép Gizit ábrázolja és engem. Ahogy én megérkezem a házba: hosszú hajjal, a jobb vállamon egy átalvető, mint a vándoroknak; a bal vállamon pedig egy madárka, egy énekesmadár. Gizi pedig a szívét nyújtja nekem, a tenyerén.

Nézzük a képet. A jelképek népszerűek, de a gépek zúgása alatt és az ágyúszóban a szív és a madár megható. Elveszem a képet, és egy négysoros verset írok rá. Rossz verset, de a hit tüzével, mint ahogy rossz költők rögtönöznek. Valami olyant, hogy háború dúlja a világot, de a romokból újra felépítjük. Dátumot jegyzek rá, és átnyújtom Gizinek. Gizi elolvassa, és reám néz. Úgy néz rám, mint az emberre az őz. Aztán megfordul, és kecsesen elmegy, mintha forrást keresne valahol.

Egy tiszta forrást a jövendő rengetegében.

 

Január 30., kedd. Úgy látszik, megváltozik az idő. A hideg nem sokat engedett ugyan, de enyhe borulat látszik. Aztán egy-egy hópihe megjelenik, s a régi hóra új hó kezd hullani. S ahogy egyre sűrűbben szállnak a pilinkék, úgy csitul a fegyveres zaj, s ritkulnak a gépek.

Vendégek érkeznek. Egy kitűnő újságíró, nagy hátizsákkal; együtt jön a feleségével és szelíden bimbózó leányával. Mindenki örül neki, mert Róbert tájékozott újságíró, s igen biztató híreket mond. Gizi beiktatja őket a vendégek közé, kijelöli ágyaikat az alagsorban, kihirdeti, hogy egy órakor ebéd.

S nevet is hozzá, a készülő ebédhez.

Hát eljön az idő, s hozzák a gulyáslevest. Mindenki felém fürkész: várakozással pillognak felém, mintha én nem tudnám még, amit ők tudnak. Somolyognak, kuncognak. Tibor mértékletesen bort tölt. Végre kipirkad mégis a titok, mert a háziasszony, éppen nekem akarván osztani az ebédből, pillangós aggodalommal megkérdezi, hogy szeretem-e a lóhúst. Ahá, gondolom, itt lóhúsból van a gulyás! Istenem, mit mondjak? Ilyen szűk időben, amikor más házaknál kenyér is alig akad, nem illik válogatni.

– Idáig még lótejet nem ittam, s lóhúst nem ettem – mondom.

S kezdek enni, s eszem. Csuda édeskés a leve a gulyásnak, s bíboros benne a hús. De hát vitézül megeszem az egészet, s várom a kitüntetést. Tibor át is nyújt nekem egy Regália Médiát. Szép szivar, szagolgatom, majd rágyújtok. S ahogy eregetem a füstöt belőle, otthoni disznótort látok az illatos füstön keresztül.

 

Január 31., szerda. A mai nap nem testvére a tegnapinak. Már reggel borongani kezd az idő, majd fátyolos köd veszi körül a fekete fákat, s a háztetőket gyenge fehér színnel szitálja be. De nemcsak az idő szigorodik el, hanem az oroszok is nekibuzdultak fenn a Márton-hegyen. Lövik az egész környéket. Búgnak az aknák, és az ablakok rázkódnak, amikor nagyokat reccsenve felrobbannak az aknák.

Levonulunk az alagsorba. Az emeletről lépcső vezet oda, de keskeny gyalogúton keresztül a ház déli oldalán is egy bejárása. Mindjárt egy szobácska van ott, bal kéz felől, amelyben Róberték tanyáznak. Tovább a folyosón haladva, jobbra nyílik a konyha, s balra pedig, egy kicsit tovább, ott vezet a lépcső az emeletre. Balra a folyosó, a Róberték szobája mellett, tágasabb helyiségbe vezet.

Ez lett az ebédlő.

Ebédidő alatt azonban néhány ablak az emeleten betörik, a szomszédban pedig kigyúl egy ház.

 

Február 1., csütörtök. Sokat sűrűsödött a köd. A hó tapad. Gyengén füstölög még a szomszédban a ház, a falai feketén lesnek által a ködön. Szorgosan dolgoznak az aknavetők is, néha gépek süvítenek el a ház fölött, s forrón köpnek le egy-egy sorozatot a gépfegyverek.

Bujkálva egy zászlós érkezik valahonnét. Sápadt szegény, mint egy leszakadt nyárfalevél. Gizi civil ruhát szed össze neki, felöltözik a fiú, eszik is valamit, majd eltűnik a ködben. Néhány óra múlva magyar katonák jönnek: megszállnának valahol, amíg vége lesz a harcnak. Rudi megmutatja nekik az óvóhelyet, künn a kertben. A katonák bólogatnak, valahol a szomszédos kőfalaknál lerakják a fegyvert, s az óvóhely kis ajtaján levonulnak mélyen a föld alá.

Új menekültek érkeznek: egy mérnök a feleségével és két gyermekével. Gizi a vendégek közé sorozza őket. A nyugtalanság és a várakozás megtölti az alagsort.

Havazni kezd, majd ólmos esőre váltanak a pelyhek.

 

Február 2., péntek. Nem tud az idő dönteni: néha esik, máskor havazik. Szabálytalan időközökben tüzes rohamokat lőnek az aknavetők. Minden ablak betörik az emeleten, a falat is megfúrja egy akna.

A Márton-hegy felől német előőrsök húzódnak vissza a kerteken és az udvaron keresztül. Meggyűlnek az alagsor bejárata előtt, a mélyen futó gyalogúton. Rendezkednek, szót váltanak, majd eltűnnek.

Gizi mosolyogva jár közöttünk.

 

Február 3., szombat. Déli időben, fél egy órakor, egy női kiáltás repül végig a házon: itt vannak az oroszok! Fent az emeleten zaj támad, lépések döngenek. Már ott állunk mind a feljárólépcső alatt. Rudi és a Lívia fiatal férje fölmennek a lépcsőn, az oroszok elejébe. Beszédet hallunk. A percek belehullnak a történelembe, az idő megáll. Gizi néhány mozdulattal kifesti a száját. Aztán döng a lépcső, jönnek a szovjet katonák. Elöl egy altiszt fehér köpönyegben; utána néhány katona. Az altiszt szeme végigvillan rajtunk. Gizin megakad a tekintete, rögtön odalép hozzá, és az ujjával, két gyors mozdulattal letörli az ajkáról a festéket.

Nem tudta, ki volt Bajor Gizi.

 

 

A hivatkozás helye

Nehéz napok tündére. Élet és Irodalom 1958. dec. 23. 51/52. sz. Emberi lélek címmel megjelent a Bajor Gizi-emlékkönyvben (86–90), melyet Escher Károly és Vajda Miklós szerkesztett (Magvető kiadása, 1958). Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (338–344).

Tamási Áron 1944 karácsonyától 1945. január 26-ig Bókay Jánoséknál, január 26. után Bajor Giziék villájában tartózkodott. (Az általa itt említett Terka: Nagyajtai Teréz; Tóni: Diósy Antal festőművész. Tamási négysoros verse: „Háborúval pusztít a gyönge világ, / S mi kedves kínjait emlegetjük. / Ám az angyali szárny, a szív s a madár / Jegyében a földet újból felemeljük.”)

 

 

 

A Czímeresek útlevele*

Olyan szerencsés vagyok, hogy ezen az ünnepi könyvhéten én is találkozhatom az olvasóval. Ez a találkozás nemcsak személyes természetű, hanem a szellemi ismerkedésre újabb alkalom is. Ugyanis, gondos és szép kiadásban, egy olyan korábbi könyvem jelent meg ismét, amelyet olvasóim közül is kevesen ismernek. Ez a könyv a Czímeresek című regényes korrajz. Nem valami országos vásárról szól a Czímeresek, ámbár egy országos vásár is igen kitűnő tárgya lehetne egy regénynek. A kérdést, amelyre egy aránylag terjedelmes könyvvel akartam válaszolni, közvetlenül az első háború után adta fel a történelem: miért történt az a nemzeti és társadalmi összeomlás, ami 1918 őszén és telén történt?!

Nagy kérdés.

Természetesen vitatható, s magam is vitatom önmagammal, hogy vajon helyesen válaszoltam-e a kérdésre; s ha nem feleltem mindenben helyesen, akkor miben nem. A személyes töprengésen túl a kritikus és az olvasó joga s kötelessége, hogy művészi és politikai vonatkozásban az én válaszomról véleményt mondjon.

Ha igaz, amit gondolok, akkor a könyvemről való ítélkezést megkönnyítem azzal, hogy a könyv megírásának és az időben történt kiadásának romantikus körülményeiről valamit szólok. S a megkönnyítés mellett talán ama kor rajzának egy-egy vonását és színét is sikerül felidéznem.

Előzmény gyanánt hadd említsem meg, mert hiszen lelkileg ott kezdődött a regény, hogy az első világháborúnak a végén magam is katona voltam. Nem kellett volna ugyan katonának elmennem, de a hetedik gimnázium elvégzése után mégis elmentem. Elhatározásom két forrásból táplálkozott: egyrészt az iskolai nevelésnek erős hazafias jellege volt, másrészt pedig otthon a faluban is az volt a közvélemény, hogy a haza ügyét, ha keserves is, de szolgálni kell. S én, mint a közösségnek egyik ifjú tagja, elmentem tehát katonának. Mundérban tettem le az érettségit, s utána elvégeztem a tiszti iskolát. De már lankadva kalimpált az elhajított tragédia, s gyanakodni kezdtem, hogy kimaradok a háborúból. A háborút azonban sokkal könnyebb elkezdeni, mint befejezni. Így aztán nekem is sikerült harctérre jutnom s részt vennem a legádázabb offenzívában, a Piave folyó mellett. Ama kevesek közé tartoztam, akik szerencsésen áteveztek a folyón, s ama még kevesebbek közé, akik az előnyomulás folyamán ijedtségből el is fogtak tizenegy szemben álló katonát. Ezt a cselekedetemet példaadásnak szántam, s annak tekintem ma is, mert ha közülünk mindenki elfogott volna tizenegy katonát, akkor vége lett volna még azon a napon, az egész háborúnak.

De nem úgy lett.

A következmények keserűek voltak. A zűrzavarban, mely a háborút követte, abban ugyancsak igyekeztem azok közé tartozni, akik a nép és az emberséges gondolkozás ügyében mulasztást nem követnek el. Az én igyekezetem, fiatal ember lévén, nem nyugodott megállapodott erkölcsi és politikai szabályokon, hanem inkább a becsületérzés és a hazafiság vezette. Lassan így növekedett bennem, a szaporodó tapasztalatok alapján, az a szellemi jog, hogy a magyarság szenvedéseinek okairól egy regényes korrajzban beszéljek.

Harminckét éves voltam, amikor megírtam a könyvet. Akkor már volt némi kóstolóm az írás nehézségeiből, nemkülönben a kínos igényességből is, hogy lehetőleg igazat kell az írásban mondani. Hogyne, hiszen novelláim már jelentek meg, s megjelent volt már az első regényem is, a Szűzmáriás királyfi. Az írás nehézségeit bizonyos romantikus önérzettel ijesztettem, az igazmondásra való igényességet pedig, vajmi gyakran, eltúlozta az ifjú hevület, mely tudvalévőleg több meghökkentő merészséget hordoz magában, mint időt álló bölcsességet.

Hát a Czímeresek ilyen jegyben született meg.

Amikor készen voltam az írással, nagy kő esett le a szívemről, mert hiszen eladdig nyomasztó teherként viseltem magamban a leszámolás írói kötelességét. Az Ábel a rengetegben című könyvem, melyet utána írtam, tanúsítja is eléggé, hogy mennyire megkönnyebbültem. Ahogy mondani szokás, a legkínosabb teher alól felszabadultam, s a nyelvi kifejezés és a humor felé könnyebbek lettek a szárnyaim, ha ugyan szárnyaknak lehet nevezni a boldog nyughatatlanság szellőjét, mely az időben és az eredményekben előre lebegteti valahogy az írót.

Politikai és szellemi ártatlanságomra jellemző, hogy a Czímeresek kéziratával kapcsolatban, a kiadást illetőleg, semmi aggodalmam nem volt. Pedig lehetett volna, mert hiszen a politikai élet vezetése Erdélyben is jórészt azoknak a kezében volt, akikről s akiknek szellemi elődjeiről ítélettel szólt a könyv. Hamar észre kellett azonban vennem, hogy a könyvkiadók is a közéleti szellem őrhelyei voltak, s bár ha meg is engedtek egy-egy frissítő füttyszót és éneket, temetési sirámot mégsem.

S az én könyvem ilyen sirám volt.

Így tehát nem akadt olyan kiadó, amelyik elfogadta volna a kéziratot, s kiadta volna a könyvet. Nagy bajban voltam, már akkor is vagyontalan lévén, s a vagyontalanság mellé még türelmetlen is. Nem tudtam hát belényugodni abba a gondolatba, hogy a kéziratot a fiókomba tegyem, s aztán lássa az utókor. Azon járt inkább az eszem, hogy miképpen tudnék a könyvvel mégis megjelenni. Azt mondták a jogászok, hogy a törvény módot ad nekem arra, hogy a saját kiadásomban s a magam költségére megjelentessem a könyvet, ha ugyan akad nyomda, amelyik ilyen bizonytalan üzletre, de nem bizonytalan politikai kockázatra vállalkozik. S mit ad Isten, találtam is egy Uránia nevű kicsi nyomdát, melynek a tulajdonosa hajlandó vállalni a politikai kockázatot, úgy gondolkozván bizonyára, hogy a megbotránkozás révén, melyet a könyv ki fog váltani, az ő nyomdája is nevet szerez majd magának. A nyomtatás költségét azonban, azt kereken megmondta, nem tudja nekem hitelezni, mert vagy a könyvet elkobozzák vagy elegendő példányban nem tudom eladni, vagy nem fogok fizetni akkor sem, ha üzletileg beváltja a könyv a reményt.

Szerezzek egy jó kezest, azt ajánlotta.

Nagyon meglepődött, amikor elvittem neki a váltót, rajta olyan kezessel, akinél jobbat egész Kolozsváron nem is lehetett volna találni. Mert ugyanis, egyrészt gazdag volt abban a tőkés demokráciában; másrészt pedig román is volt abban a román uralomban.

Boldog volt a nyomdász, s boldog voltam én is.

S mind a két oldalon elkezdődött a munka: a nyomdában szedték a könyvet, én pedig címeket gyűjtöttem, s azokra a címekre előfizetési íveket küldözgettem, mégpedig olyan nagy számban, hogy a postai forgalomnak tetemes részét én szolgáltattam. Mire elkészült a könyv, már volt is úgy négyszázra menő előfizetője, aki vállalta, hogy utánvét mellett átveszi a könyvet. Postázóhivatallá vált valósággal a szobám, mert pénzre is szükségem volt, hogy a váltót fizetni tudjam; s másfelől arra is gondolnom kellett, hogy a gyors szétküldéssel talán az esetleges elkobzást is meg tudom előzni. Hát ezt meg is előztem, sőt utólag sem következett be, gondolván bizonyára, hogy úgyis csak szenteltvíz lenne immár. A pénz is csepegett valahogy, mert akinek elment utánvéttel a könyv, azok nagy résziben ki is váltották mind; akadt természetesen olyan is, aki visszaküldte, mert közben vagy meggondolta a dolgot, vagy váratlan kiadás emésztette fel a pénzét, vagy pedig elcsapták a csörgedező állásából is. S miközben sajnálkoztam ezeken, új címeket szereztem, s küldözgettem folyamatosan a könyveket. A dolog természete szerint apadtak egyre a vásárlók, ami elég nagy baj volt, mert a könyvek árából magamnak is éldegélnem kellett, minek folytán a nyomdai költség harmadrésze még pénz után sóhajtott. S a baj mellé kezdtek már szellemi gondok is gyülekezni, mert akadtak, akik a kifizetett könyvet megbotránkozva visszaküldték, természetesen illő sorok kíséretében, mely sorok a megbotránkozó lelkiállapotát keresetlenül fejezték ki. Szóbeszédben, sőt már a hírlapokban is kezdtek a vélemények megjelenni, ami hamarosan odáig fajult, hogy az én hátamon a vélekedők kezdtek egymással csatázni.

A naptár 1931-et mutatott akkor.

Én az esztendő végére már meg is szoktam a zajongást, s szerettem volna megszokni azt is, hogy a váltó negyedrésze függőben maradjon. A nyomdász szegény, látván bennem a jóindulatot, nem is nagyon zaklatott. Inkább elment a Hitelbankhoz, ahol látván a nagyszerű kezest, leszámítolták neki a váltót. Ettől az időtől kezdve, nyolc éven keresztül, én igen szoros üzleti kapcsolatban állottam a bankkal, mert hol az óvatolási költséget, hol a kamatot kellett fizetnem abból a pénzből, amit a tartozás törlesztésére gyűjtögettem. Végül azonban eloszlott az is, mint a köd.

S megmaradt a könyv.

Öröm és elégtétel számomra, hogy most nagyon szép formában és véglegesen érvényes szöveggel ismét megjelent. Valamikor, az első kiadásnál, az előszóban kedves könyvemnek neveztem ezt a Czímeresek című könyvet. Lehet, hogy a mostoha körülmények miatt, amelyek a megjelenését körülvették. Vagy talán azért, mert a biztatásra és az elnéző szavakra, akár a rakoncátlan gyermek esetében, szüksége van ennek a könyvnek.

 

 

A hivatkozás helye

A Czímeresek útlevele. Magyar Nemzet 1959. jún. 2. 4. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (345–349).

 

 

 

Búcsúzó szavak*

Abban a hónapban halt meg, amelyben én születtem. A fájó érzés mellett ez a körülmény is bánt. Az okos ember legalább vigasztalást keres ilyenkor, a bölcs pedig éppen megnyugvást. De vajon okos elmében termett-e az a fekete közhely, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia? Nem lehet okos az olyan gondolat, amelynek éppen az ellenkezője tudná megvigasztalni az embert

Elviselni mégis muszáj a halált.

A tehetetlenség állapotában legalább csalóka szellőt keresek, mely enyhít valamicskét. Nagy szükségemben szinte örülök, amikor meglebben bennem az a gondolat, hogy nem szenvedett sokáig. Egyszerre és sűrítve adta meg az árát a halálnak. Szép őszi reggelen, gyanútlanul kerekedő hold idején; megelőzve egy nappal az emberi elme vitézségét, mellyel a Föld anyagát először vitte a Holdba.

Így s ilyen emlékezetes időben halt meg Bölöni György.

Ha a szférákban van, ahogy a keleti bölcsek, talán helyette is, hiszik és mondják, akkor ujjong eme szellemi bravúr fölött, s nyilván egy lelkendező írást is sugalmaz arról, hogy a holdutazás ábrándja valóság lett.

Sok alkalmat adott arra, hogy holtan is éljen.

Számomra azt az alkalmat is megadta, hogy szegről-végről földim volt. Tartotta is a területi rokonságot, ami nekem megbecsült öröm volt, mert amikor az irodalom pókhálóját összekuszálta a vihar, a táj és a rög rokonságán keresztül akkor is kötelék fűzött egymással össze.

Sőt eme értelmen aluli úton, szellemi és emberi vonatkozásban egyaránt, nemcsak érzékeltük egymást, hanem meg is tudtunk egymásnak bocsátani. Én neki azt, hogy az igazsága érdekében sokszor elfogult volt, ő pedig nekem azt, hogy politikai és irodalmi tanai fölött én a kelleténél többet gondolkoztam.

Illedelmes formában mindig éreztettem vele, hogy becsülöm. S becsültem azért, mert a maga lován ült akkor is, amikor kevés abrakot adtak az ő lovának. S szerettem is őt, egy kicsit őszi fuvalmak között, de szerettem, mert nem restelkedett azon, hogy a szigorúsága mellett érző szíve is van. S valahányszor láttam, hogy a szív és az akarat harcában tusakodik, együtt éreztem mindannyiszor vele.

Gondoltam, ezt egyszer meg is mondom neki. Ha el is késtem ezzel, az életében elmondott barátságos szavak után talán még ezt a szívbéli emberi szót megüzenhetem Bölöni Györgynek.

 

 

A hivatkozás helye

Búcsúzó szavak. Élet és Irodalom 1959. szept. 18. sz. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (350–351).

Bölöni György – akitől búcsúzik Tamási – 1959. szeptember 11-én halt meg Budapesten.

 

 

 

Panama*

Könnyelműen megígértem, hogy néhány szót mondok én is erről az angliai utazásról. Azért volt könnyelműség ez az ígéret, mert ahogy keresgélem azt a néhány szót, sehol sem találom. Csak magát az utazást, melyről tudnom kellett volna, hogy egymagában álló egységes valami, akár egy izgalmas történet. Tudnom kellett volna, de egyéb aggasztó tulajdonságaim mellett már feledékeny is vagyok. Persze menthető ez a feledékenység, hiszen harminc esztendeje, hogy istenigazában nem utaztam, s ennek a harminc esztendőnek a törmelékei eltemették azt a műfaji igazságot is, hogy az utazás egymagában álló egységes valami, akár egy izgalmas történet, melyből egy-két szót kiragadni csak akkor természetes, ha álmodik az ember az utazásról.

Hát úgy teszek, mintha valóban álmodnám.

Látom magamat ifjúkoromban, fejemen egy szalmakalappal. A kalap patyolatfehér, s könnyű, mint a lepke szárnya. Nem csoda, mert a kalap nem afféle közönséges szalmakalap, amilyent némely faluban, nálunk felé is, nagy számban és eladásra készítenek. Nem afféle, hanem panamaszálakból van. Ahogy a jótékony paradicsom növényt nem az Ádám- és Éva-féle Paradicsomról nevezték el, úgy a panamaszalma kalapot sem a híres csatornáról. Hanem a panamapálma szálaiból készítik. De ahogy a paradicsomnak mégis legyen valami köze