Az Erdélyi Helikon tizedik találkozója*

Az erdélyi Helikon írói tizedik jubiláris baráti találkozójukat ez év nyarának június 27–30. napján tartották meg báró Kemény János várkastélyában.

(…)

Június 30-án, a találkozó utolsó estjén, a szokott baráti búcsúzkodások keretében az írók nevében Tamási Áron a következő szavakkal búcsúzott a házigazdától:

 

„Szeretett Házigazdám, édes Barátom!

Rögtön azt a vallomást kell tennem, hogy ezt az önkéntes szerepet egyrészt mélyen megtisztelőnek érzem, ami nagy szó, mondhatnám jubileumi tünet nálam is, aki e világon olyan kevés dolgot és szerepet érzek megtisztelőnek. De ez a perc, amikor Kemény János és az ő Felesége felé fordulok, kilenc esztendő kevés örömével és rengeteg közös küzdelmével a hátunk megett: ez a perc meghat, mint egy gyermeket, aki immár a tizedik mesét hallja, de csak most ébred reá arra, hogy az angyal mindig győz és hogy a tiszta szerelmesek mindig egymásé lesznek. Ilyen megilletődött ideg- és lelkiállapotban eléggé szokott szárnyaskodni a képzeletem, de mégsem tudnék kitalálni meghatóbb és jelentősebb rebbenést a mostaninál, amikor a helikoni íróbajtársak mélységes háláját és tiszta szeretetét tolmácsolom e gondviselő ház asszonyának és gazdájának.

Szinte fáj, hogy ennek a szerepnek van egy másik része is, amely a mélységesen átérzett hála és ragaszkodás mellett már prózába kívánkozik, és a mi erdélyi népünk sorsát rajzolja elénk. Ennek a szerepnek a vállalása már súlyos felelősséggel jár: elsősorban önmagammal szemben, de nem kevésbé az íróbajtársakkal és magával az erdélyi magyar irodalommal szemben is. Amint mondottam: elsősorban önmagammal szeretnék szembenézni, hogy a magam bőrén és a magam lelki hímporának bolygatásával adjak példát a lelkiismeret vizsgálatára. Ez alkalommal tehát Ábel nem bújtatja másnak ártatlan bőre alá az igazságot, hanem rendes és egyszerű magyar nyelven szeretne visszanézni arra a kilenc esztendőre, amely első itteni összejövetelünk óta elmúlt.

Fiatalon és nagy ügybuzgalommal jöttünk kilenc évvel ezelőtt ide és nemcsak ezt tettük helyesen, hogy így jöttünk, hanem azt is, hogy komoly és kiadós határozatokat hoztunk. Ösztöneinkben még akkor is helyesen élt a fajismeret, amikor az úri vendéglátás szokatlanul meleg és közvetlen élménye megzavarhatott volna. A fiatalságunk és az irodalomért való rajongásunk mellett ez a fajismeret vezetett rá arra, hogy kiadós határozatokat hozzunk. De mégsem mondhatnám, hogy olyan ádáz dolog ez az ösztönös magyar természet, mert amit a határozatok kifundálása elvett a nyugalmunkból és az időnkből, azt mi visszavettük sokszorosan a vámon, vagyis nem valósítottuk meg a határozatok jó részét. Úgy hangzik ez, mintha hajlamos volnék arra, hogy önmagunk felett marasztaló ítéletet mondjak. Holott nem egészen így áll a dolog. Sőt úgy áll, hogy kiderült: az élet éppen úgy nem tűri a határozatokat, és éppen úgy keresztülnéz a határozatok hét- vagy kilencpontos fején, mint ahogy mi magunk cselekedtük.

Azonban a jegyzőkönyvekben heverő és szerfelett okosnak látszó írások mellett íródtak itt, Erdélyben más írások is: a lényeges írások. Ez természetes is, hiszen az írók legnagyobb része azon a csökönyös véleményen van, hogy az irodalomnak egyik fő ismertető és éltető eleme az írás. Nemcsak az olvasó, hanem maga a tájékozatlanabb erdélyi író is megállapíthatja, hogy Szent Istvántól kezdve egészen a mezőségi állatszerető hősnőig űztük írásban az irodalmat. Nem mondhatnám tehát, hogy főképpen a múltat, de akár a jelent is elhanyagoltuk volna. Sőt az a korszerűtlen vesződésünk is megvolt, hogy írásainkban művészi színvonalra törekedtünk. Úgy tűnik azonban, hogy mégis van valami, amit elhanyagoltunk.

Ez a valami a forrás maga: Erdély és a nép.

A nép, amely nem osztály már nálunk, hanem az erdélyi magyarság összessége.

Csupa megértés és jóindulat van a szívemben, amikor ezt a kijelentést hanyagságunkra vonatkozólag megteszem. Ha van bennem valami igazságtalanság, akkor ezt csak a szörnyű aggodalom táplálja, hogy mi lesz velünk a következő kilenc esztendőben, de mi lesz különösen a következő kilencvenkilenc esztendőben? Ez a kérdés a járma mindennek: nekünk, életünknek és irodalmunknak. Nem tartozom a reményvesztett lelkek közé, és mindig vallottam, hogy sem a szellemet, sem a szellem alaktalan talaját: magát a népet, semmiféle népet, nem lehet kiirtani. Most azonban magunk között vagyunk és bévallhatjuk: van egy mód, amely biztos a szellem és a nép kiirtására: ha ugyanis mi magunk közrejátszunk ebben. A közrejátszásnak nem arra a formájára gondolok, amely a »hadd lám, uramisten« aktivitásában nyilatkozik meg, hanem ellenkezőleg: a szemkiszúró némi munkában, vagy éppen a feladatok elkerülésében. Megvallom őszintén, hogy néha annyira aggasztónak látom az erdélyi magyarság jövőjét, hogy már az is eszembe jut: vajon miféle halálnemet kéne választanunk? Ilyen percekben, mint a mostaniak, nem nehéz elűzni ezt a szörnyű kísértést. De a lélek felszabadulásának örömében az első pillantást rögtön a jövendőbe kell vetnünk és meg kell keresnünk azokat az utakat, amelyeken biztosan haza tudunk jutni. Mert bár mindnyájan itthon vagyunk ezen a földön, a végleges és megnyugtató hazatalálást mégis csak akkor fogjuk megtalálni, amikor erdélyi földünkkel és erdélyi népünkkel tökéletes közösségbe kerülünk.

Némileg természetesnek tűnik, hogy egy eszmei alapon elindult könyvkiadó vállalkozás is, mint amilyen a Szépmíves Céh, idővel mindinkább a vállalkozás üzleti részét tartja szem előtt. Az aggodalom és a kollektív munka erkölcsi kötelezettségén kívül semmi különösebb jogcímem nincs arra, hogy ennek a könyvkiadónak a feladatait emlegessem vagy az elvégzett munkáját s a jövőre vonatkozó tervtelenségét bíráljam. De mint ennek a helikoni írócsoportnak egyik tagja: kötelességemnek tartom megvallani azt a törhetetlen hitemet, hogy sorsunk, könyveink sorsa is az erkölcsi magatartásunkon nyugszik: áll, vagy bukik. Ennek az erkölcsi magatartásnak pedig a mi életünkben három ismertető jele van. Először: forduljunk egészen a nép felé, melynek sorsa, élete és küzdelme a mi egyetlen gazdánk. Másodszor: a szépirodalmi munkásságon kívül próbáljuk a szellemi működés minden más eszközével is felmérni ennek a népnek a sorsát. Harmadszor: alkalmazzunk mindig szigorú mértéket: erkölcsit, ha cselekedetekről van szó s az erkölcsi mellett a legnagyobb művészit, ha írásokkal állunk szemben.

Nincs közöttünk senki, akire ne várnának fontos feladatok ebben az erdélyi magyar életben. Legyünk hát tudatában a kötelességeinknek és érezzük átal a felelősséget, külön és összesen, hogy minden számonkérésre tudjunk majd szégyen nélküli feletet adni.

Ha mulasztások terhelnek az elmúlt kilenc esztendőből, akkor azok a mulasztások mindnyájunké: az enyém talán inkább, mint a másé. De a mulasztások mellett emberek vannak itt: erővel, tehetséggel és kötelességtudással megáldott erdélyi magyar férfiak. S ezek között elsőnek itt állasz Te: minden tisztelettel és melegséggel szeretett barátunk és házigazdánk. Bátran mondhatom mindnyájunk nevében, hogy mint ember és mint erdélyi magyar férfiú Te első vagy közöttünk, mert kilenc esztendő alatt mindig a helyeden álltál: az igazi ember az igazi helyen. Mindenkivel együtt, akiket szeretsz, áldjon meg Téged az Isten, hogy ennek az áldásnak meleg fényében mindnyájan építhessünk e földön, amelyen élnünk és halnunk kell.”

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

Az Erdélyi Helikon tizedik találkozója. Erdélyi Helikon 1935. augusztus–szeptember. 7. sz. 548–555. Újraközölve: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). II. k. (63–66.), közzéteszi Marosi Ildikó, Bukarest, 1979; Jégtörő gondolatok I. kötet (Búcsúbeszéd a Helikon íróinak tizedik találkozóján címmel – 481–484.).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]