Szabadság*

Ebben a percben, amikor leírtam: Szabadság, szörnyű gondolat döbbentett meg. És tulajdonképpen először életemben. Ez a gondolat így szörnyülködik: a magyar író szabadsága Magyarországon a legbizonytalanabb.

Az élmény, amely népszerető és emberi erényekért tüzelő lelkemből fekete szikra gyanánt kicsapta ezt a gondolatot, már négynapos. Kedves és okos Ábelemtől tanultam azt a bölcsességet, hogy nem jó és nem mindig igaz, amit az ember hirtelen felindulásban gondol és cselekszik. Azért vártam tehát négy napot, hogy lehetőleg igaz legyen, amit gondolok és cselekszem. Tárgyilagos vagyok, és a felülemelkedés polcáról mérlegelő is próbálok lenni. Futva végiggondolom azt a tizenhét esztendőt, amelyet háromesztendős amerikai és néhány hónapos pesti tartózkodásomat leszámítva Erdélyben töltöttem a háború óta. Az elején és néhány évig az egyetem padjaiban, a többi időt pedig tollal a kezemben, sokszor elég emlékezetes küzdelemben a székelységért és az erdélyi magyar kultúráért. S mindig azzal a szókimondással és komoly bátorsággal, amely nem erénye ma egy magyar írónak, hanem kötelessége is. A Czímeresekben megírtam a románoknak Erdélybe való bevonulását, az Ábelben megírtam Surgyélánt, a román csendőrt, és írtam más igaz dolgokat is, amelyek nem mindig lehettek kellemesek a felettünk uralkodó románoknak. Ha mindezekért vagy mindezek közül valamelyikért megtorolnak engemet ők vagy zár alá tesznek, azt mondom: a legtisztább meggyőződésem szerint cselekedtem, de ha mégis lakolnom kell, csak emberileg tudom elítélni az ellenfelet.

Igaz ugyan, hogy töltöttem ott is három napot a csendőrségi vakablakos szobában, és érkeztem csendőri őrizet alatt a szülőfaluba, de ez a „figyelem” nem az írónak és a nép lelkiismeretének szólt, hanem a közel kétmillió erdélyi magyar közül egynek.

De mit mondjak most, amikor felidézem a négy nap előtti napot, a képviselő-választás előtti napot, március harmincadikát? Mit mondjak kiábrándított fejjel és keserű szívvel én, aki mindig dicsekedve szoktam mondogatni otthon, Erdélyben, amikor magyarok és románok kérdezgettek: hát bizony a szabadságot érzi odaát Magyarországon az ember. Mit mondjak most, amikor feledhetetlenül kell emlékeznem arra, hogy Vásárosnaményban nyolc csendőr várt a vonatnál és a szolgabíró az írnokával? Amikor emlékeznem kell arra is, hogy három órát a főszolgabírói hivatalban kellett éjszaka töltenem, ott sárga bárcával igazolnom magamat, és kiutasító jegyzőkönyvet írnom alá? És csendőri vigyázat mellett aludnom egy jéghideg szállodai kuckóban és azon töprengenem, hogy vajon miképpen van az, hogy most többet ér egy sárga bárca, mint amennyit ér az erdélyi magyar posztom és székely hűséggel megírt kilenc kötet könyv!

Nehéz mondanom jót.

És még nehezebb, ha tudom, hogy Móricz Zsigmondot is internálták egy napra, és más olyan embereket is megfosztottak a szabadságuktól, akiknek szabadsága nemcsak emberi érték, hanem nemzeti érdek is.

Választás?

Ne áltassuk magunkat, mert egy ötezer holdas öreg úrnak a megválasztása nem lehet ürügy arra, hogy Vásárosnaményban megfosszanak a szabadságától egy magyar írót, aki mellesleg a nép és a nemzet legszebb erényeit próbálja konzerválni. És egy másik eleddig ismeretlen lézengő ritter megválasztása sem lehet ürügy arra, hogy a székely nép fiát megakadályozzák abban, hogy a tarpai nagyszerű nép közé menjen és azt megismerje. És egy másik kicsodának a megválasztása sem lehet ürügy arra, hogy Móricz Zsigmondot, a nemzet legnagyobb élő íróját szobába zárják: azt az írót, akiben több magyar és emberi érték van, mint az összes szolgabírákban elejétől kezdve egészen addig, amíg a németek ránk fogják tenni azt a nehéz és zsákmányoló kezüket.

Vagy politika?

Hát hol van az a magyar író, igazán magyar és igazán író, aki ha hirdet is politikai felfogást, olyant hirdet, amely veszedelmes lehet nemzetre és népre? A magyar író mindig a lelkiismerete volt nemzetének, és ezzel a lelkiismerettel sohasem játszott olyan könnyelműen és felelősség nélkül, mint az ötezer és a tízezer és a számtalanezer holdasok? A magyar író mindig őre volt, nevelője és tanácsadója a nemzetnek és a fajtájának. És hiába akarja ebben megakadályozni bárki, mert most is az akar lenni és a jövőben is az szeretne lenni. Ez az ő mandátuma, amelyet nem szolgabírák szereztek neki és nem főispánok kortesfenyegetésekkel és nem a politikai rendszerek és nem a kormányok rendeletei, hanem a Géniusz.

Vagy talán az élet?

Kinek az élete kívánja azt meg, hogy nyílt eszű, okos és építő szándékú magyar embereket szabadságukban háborgassanak? Sem a nemzet élete, sem a nép élete nem kívánja ezt, mert ha valamit kíván, akkor ennek éppen az ellenkezőjét kívánja. Vagy azt hiszi talán a most győzelemre jutott politikai világ, hogy a szellem és a nemzeti lelkiismeret kizárólagos tulajdonosa ő? Én ezt nem hiszem és rajtam kívül nem hiszi még nagyon sok komoly elme. Ellenben hisszük azt, hogy a szellem és a nemzet lelkiismerete igenis demokratikus földosztást kíván, igenis rögtön titkos választójogot kíván, igenis jogokat kíván ennek a komoly, értelmes és nagyszerű magyar népnek. Más külpolitikai kapcsolatokat kíván és népre épülő belső politikát kíván.

A magyar aggodalom szól belőlem, és szól különösen az erdélyi magyarság aggodalma. Mert nekünk a népjog és a szabadság egyenlő a mindennapi kenyérrel.

Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja megérteni, nemzeti veszedelmet készít elő.

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

Szabadság. Szabadság 1935. ápr. 7. 11. sz. 5. Újraközölve: Tiszta beszéd. (293–295.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (468–471.).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]