Magyarok civilben^*

Van itt, Budapesten egy vendéglő, nagyon készséges és otthonos hely, de a legnagyobb vonzóereje mégis az, hogy egy sváb sütőmester itt süti a legjobb erdélyi flekkent. Sokan járnak ide jó húsevő és szilárd világnézetű magyarok, s természetesen voltam néhányszor én is. Mindig történt itt valami emlékezetes dolog velem vagy körülöttem, de ami legutoljára történt, az már több az emlékezetesnél.

Kitűnő korkép.

Vagy legyen egy hamisítatlan csepp a magyar szellem mai tengeréből. Egy csepp, amelynek a csillogása irodalmi.

Különben úgy kezdődött az egész, hogy tisztes és kedves székely társaság verődött össze, amely engemet is meghívott ebbe a vendéglőbe. A lakomát Barabás Endre igazgató úr vezette, s részünk volt abban az örömben is, hogy Zsilinszky Endrét a magunk körében tisztelhettük. Én éppen az igazgató úr és Zsilinszky között ültem. Barabás az új magyar nemzedék neveléséről és ennek a nevelésnek az eszközeiről beszélt, s példaképül elmondta egy szegény székely fiú hősies élettörténetét, és büszkén vallotta be, hogy ez a fiú ma Bukarestben nemcsak jómódú és áldozatkész ember, hanem tudására és komolyságára nézve a legkiválóbb orvosok közül való, s Bakk Eleknek hívják. Zsilinszky a magyar falu kétségbeejtő helyzetéről beszélt, majd a mai magyar középosztályról, amelynél romlottabb és építésre alkalmatlanabb középosztálya ma Európának nincsen.

A beszéd java közben érkezett meg a társasághoz egy korosabb, de már ismert erdélyi népies író, aki hosszú évek óta vonakodott engemet tudomásul venni. Most az öreg Barabás addig ösztökélte, amíg hangtalanul kezet nyújtott nekem, amelyet én nemcsak felállva, hanem minden tisztelettudással viszonoztam. Nem lévén szívem szerint híve a magyarok közötti békétlenségnek, később egy csokor ibolyával is viszonoztam az írókolléga baráti jobbját, mire ő is hasonlóképpen cselekedett. Szerettem volna még megmondani neki, hogy ha én őszintén jellemzek vagy kritizálok egy írót vagy közéletű embert, az még nem jelent haragot vagy éppen irigységet nálam, hanem csupán azt jelenti, hogy magammal és a meggyőződésemmel akarok elsősorban barátságban élni. Mielőtt azonban ezt megmondhattam volna neki, szólt a pincér, hogy jöjjek ki a másik terembe, mert van ott egy úr, aki szeretne beszélni velem. Én kimentem, s akkor eme fenti előjáték után kezdetét vette az igazi magyar történet.

Az úr, aki hívatott engem, egy magyar parasztíró volt, ki a határokon túlról származott ugyan, de itt él Budapesten.

– Szervusz, láttam, hogy itt vagy, s akartam veled beszélni – mondta kedvesen, mit én hasonlóképpen viszonoztam. Még két monoklis úr ült az asztalánál, akiknek bemutatott, róluk pedig azt mondta, hogy huszártisztek civilben. Leültem az asztalhoz. A huszártisztek iddogáltak az asztal egyik végén, mi pedig ketten a másik végén beszélgetni kezdtünk. A barátom nagyon jól érezte magát, és csillogott a szeme.

– Hát aztán egyébként mit csinálsz? – kérdem tőle.

Előhúzza erre a Nemzeti Színház szerződését a zsebiből, hogy egy darabját most is elfogadták ott és nagyon büszke rá. Mondom, hogy az enyimet éppen most nem fogadták el, s én is büszke vagyok rá.

– Különben még hova dolgozol? – kérdem.

Említ vagy három lapot, mire megjegyzem, hogy sajnos, én nem ismerem ezekben a lapokban megjelent írásait, mert nem járnak be Erdélybe. Nem baj, azt mondja, mert ezekben a lapokban úgysem lehet megírni, amit az ember szeretne.

– Hát még hova dolgozol? – kérdem.

– Egy regényem is jelent meg a Singer és Wolfnernél, azt sem ismered?

– Igazán, sajnálom, azt sem.

– Nem baj – mondja a barátom –, mert ott sem lehet megírni, amit szeretne az ember. – S rögtön megemlíti az egyik versét, s megkérdi, hogy azt sem ismerem?

– Azt ismerem a legkevésbé – mondom.

Erre már nem mondja, hogy nem baj, hanem kezdi nagyon zokon venni a dolgot, és szemrehányással mondja, hogy a rádióban is sokszor szavalják, sőt más helyeken az Ady verseivel együtt is.

– Nekem az nem imponál – felelem a szemrehányásra.

– Hát akkor neked mi imponál? – kérdi.

– Nekem az az író, aki oda ír, ahol megírhatja az ember, amit akar.

Erre leejti a fejét és azt mondja:

– Akkor letehetném a tollat.

Olyan szomorú a dolog, hogy félbehagyja az irodalmat, és azt mondja, hogy tulajdonképpen ő is székely, a származása.

– Honnét? – kérdem.

– Szentannáról – mondja.

– Hát az hol van?

– Marosvásárhelytől tíz kilométerre, Udvarhely megyében – azt mondja.

Én úgy tudom, hogy Marosvásárhelytől tíz kilométerre egy szikra Udvarhely megye sincs, s ezt közlöm is véle, de ő körömszakadtáig vitatja a dolgot. S hogy rátegye a legnagyobb érvet, azt mondja, hogy menjek el hozzá s ott megláthatom nála a nemeslevelet s a kutyabőrt, mert ki van téve a falra.

– Én ahol ilyent látok, onnét minél hamarább ki szoktam menni – mondom neki, mire az egyik huszártiszt odaszól hozzám és azt kérdi, hogy én is őserő vagyok? Szerényen rázom a fejemet, és azt felelem, hogy korántsem.

– Na jól van – mondja a huszártiszt –, mert a magyar parasztnál rondább és aljasabb nincs a világon!

Éreztem, hogy elönt a forrósság, de igyekeztem uralkodni magamon, s csak ennyit mondtam:

– Sajnos, én csak székely paraszt vagyok, mert ha magyar paraszt volnék, felállnék és megfelelnék önnek. Ellenben itt van a barátom, ő…

A barátom nem mozdult egyet sem, hanem lehajtott fejjel azon morgolódott, hogy én nem ismerem az ő munkáit.

Nagyon sajnáltam tudatlanságomat, de visszamentem a magam társaságába. Ott volt többek között egy fiatal ismerősöm is, aki éppen irodalomtörténetet ír most. Mondom neki a dolgot, illetőleg a kollégám nevit, s hát ő sem ismeri. Ez már több a soknál, gondolom, s fogom az irodalomtörténet íróját, kiviszem, bemutatom a kollégámnak és így szólok:

– Bocsáss meg, kérlek, hogy nem ismerem a műveidet, de íme, itt van egy ember, aki irodalomtörténetet ír, s íme, ő sem ismer téged.

Ha okos lett volna, arra használta volna ki az alkalmat, hogy megismertesse magát. Ehelyett azonban megsértődött, mint igazi magyar önérzethez illik. Minket azonban nem bántott s így épen visszamentünk a helyünkre.

Ellenben a parázs nem aludt el, mert egy fél óra múlva irtó verekedés zaja hallatszott bé hozzánk. Kinéztünk, s hát az írókollégám ráugrott az egyik huszártisztre, s meg akarja ölni. Egy pincér is odament, hogy békítse őket, de vesztire, mert kézen-közön s valakitől kapott egy pofont.

Aztán helyreállt a béke.

Csak én ettem magamat hazafelé, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok, különösen civilben.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Magyarok civilben. Brassói Lapok 1933. nov. 18. 265. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. november. Újraközölve: Tiszta beszéd (175–178.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (321–324.).