Tiszta beszéd*

Csak lassan és kitartó munkával szerezhetjük meg felebarátaink megbecsülését. Néha azonban ezen a göröngyös úton is nagyot ugrik az ember. Ilyen nagyot ugrottam én is, mégpedig azáltal, hogy elmentem Bécsbe. Sokszor vettem ugyanis észre, hogy tanult és kellemes emberek lenéztek engem, amikor kiderült rólam, hogy még sohasem voltam a császári városban.

Hát ennek immár vége van!

S nem is volt valami ördöngös dolog az egész. Sőt: két tartalmas és szép sort megírni sokkal nehezebb, mint elmenni Bécsbe. Sokan majdnem felfordítják a világot egy kicsi utazás miatt. Én Amerikába is könnyedén mentem volt el annak idején, de hogy utazni mégis milyen könnyű, azt tulajdonképpen csak most ismertem fel igazán. Igaz, járásra-kelésre a természetem is rendkívül alkalmas, de ez csak a kisebbik szerencse. A nagyobbik a civilizáció, jobban mondva a társadalmi szervezkedés mai fejlettsége. Ez a fejlettség már elhozta nekünk azt a boldog állapotot, amikor az utas csak óhajt, és mások mindent megcselekszenek helyette. Óhajtja például a taxit, mire a sofőr a csomagját felrakja, s fel mellékesen őt is, és elsuhan az állomásra. Itt az utas most a hordárt óhajtja, aki helyet keres neki a vonaton, a poggyászt megint elhelyezi nagy szakértelemmel, s megmondja még azt is, hogy jobb menetirányba ülni arccal. Aztán következik az étkezőkocsi, ahol ismét jónál jobbat lehet óhajtani: ételben, italban és szivarban egyaránt.

És mindezekért semmiféle hála nem jár sem a sofőrnek, sem a hordárnak, sem a pincérnek.

Csupán némi pénz.

Nagyon érdekes.

Szinte meg lehet érteni a gazdasági konferenciákat és a nemzeteknek ama gyermekes buzgalmát, amely az arany felhalmozására irányul.

Mindebből kivehető, hogy a civilizáció mai állapotának megfelelően utaztam Bécsbe. Nagy dolog ez, ha meggondolom, hogy ezelőtt húsz évvel még ruha nélkül és boldogan fürödtem a Nyikóban. De ilyen változatos és ívelő az élet! Egyszer a Nyikó: üdén, szőkén és pillangósan, s máskor az étkezőkocsi a gyorsvonaton, Bécs felé, rossz levegőben, fáradt arcok között, pillangók és virágok nélkül.

Micsoda vigyorgó ívelés ez!

De a bor, a magyar bor, az nagyon jó volt. S hozzá a zsendülő tavasz is, ahogy a futó vonat ablakát folyton és folyton festegette gyenge zölddel. Jó volt a vidám és kies magyar föld, a pej lovakkal és a barna szántóvetővel, és jó az a meleg érzés, hogy politika nélkül és felekezeti kérdés nélkül szép ország ez az ország. Olyan szép, hogy kár neki a határ. Már csak azért is kár, mert ott felbukkan a rendőr, hogy formásan így szóljon:

– Kérem az útlevelet!

Megnézte és nem keresett benne hibát. Aztán jött a testvére: a vámos. Ő is jó nevelésű ember volt, s csupán azért nyittatta fel az egyik csomagot, hogy lássuk, miszerint ő azt is megteheti. Az osztrák vámos már annál sokkal több hatalmat gyakorolt. Kicsi ember volt, szigorú, kedély nélküli és gyanakvó. Ahogy kutatott és fürkészett, egyszerre látom, hogy benéz az osztrák állam az ablakon és gyönyörködik benne. Én is örvendettem, hogy egyáltalában feltalálták a vámosi foglalkozást, mert különben hivatás nélkül lézenghetne egy ilyen ember.

Cigaretta és szivar felől érdeklődött. Azt hittem, jobb lesz, ha megmondom neki, és kedves szivarjaimat feljelentettem.

– Húsz darab – mondtam.

Boldogan megszámolta, és kiderítette, hogy ami nekem húsz, az neki harminc. Erre nagy fontossággal végrendeletet csinált: tíz az enyém, húsz az osztrák államé. Sajnáltam őket, de kapok én még szivaras németet valaha, akitől visszavegyem. Fő, hogy tovább eresztett, és megengedte legalább nekem, hogy megláthassam Bécset.

Volt ott egy komám, aki várt engem az állomáson. Amikor meglátott, futni kezdett felém és futtában kiugrott az egyik cipő a lábából.

Kedves koma az ilyen!

Estefelé volt már, és útközben, amíg a szállásra suhantunk, elfelejtettem megfigyelni a várost. Ha aznap éjszaka összedűlt volna, sohasem tudtam volna megmondani, hogy milyen. De aztán nap napra következett, és most már benne van ő is a szememben: az öreg város.

Mert öreg nagyon.

Bocsássanak meg nekem rajongó barátok, nők és férfiak, keresztények és zsidók egyaránt: az én fiatal ázsiai szememnek és tavaszi véremnek öreg volt a nagy nyugati fészek, egyforma nagy házaival, tapasztalt arányaival, fennkölt, de hamar elunt középületeivel és kifejlesztett kereskedelmével, amelyet úgy űznek, mint a hivatalt, és nem úgy, mint a kereskedelmet.

És hiába olyan gyönyörűek a szobrai is, mert mindegyik előtt éreztem, hogy konokul áll és ül egyazon helyben és nem fog megindulni soha.

Igazi szobrok.

Az emberek is majdnem ilyen igaziak. Sokszor az volt az érzésem, hogy ezek a bécsiek unott arccal és fáradt lábakkal nem a hivatalokba, vagy ügyes-bajos dolgaik után mennek, hanem egy nagy nemzeti csarnok felé, ahol egymás után szoborrá fognak valamennyien változni. S nem is olyan udvariasak, ahogy azt regélik róluk. Láttam egy esetet, amely udvariasságukra gyászfátyolt borított. Tele bűnbánattal és áhítattal, elmentem az István-templomba, ebbe a legszebb és legnagyobb versbe, melyet valaha láttam. Fehérkés lélekkel végigjártam a hajókat, s amint jöttem volna ismét a kijárat felé, egyszerre belépett a templomba egy főpap. Szelíd, de nagyon komoly öreg úr volt, teljes ünnepi ornátusban. Háromszögű lila sapkáját a kezében hozta. Én jó néhány lépésre megálltam tőle, és úgy gyönyörködtem benne. S akkor a hajó közepe felé, hogy s hogy nem, a főpap egyszerre kiejtette a lila sapkát a kezéből. Egy kissé megijedtem, mert azt hittem, hogy az én bűneim miatt történt ez a baleset a sapkával s ha közelebb vagyok, oda is ugrom bizonyosan, hogy felemeljem. Így azonban csak néztem, hogy mi lesz.

Nem akart lenni semmi.

A főpap néhány pillanatig várt, hátha felvenné valaki, aztán lassan és öregesen lehajolt s felemelte maga. Meg sem nézte, hogy poros lett-e a sapka, hanem egyenesen előrenézett, nem az ég felé és nem az emberek felé, hanem emberi és társtalan útja felé, amelyen immár fokozottabban vigyáznia kell.

Akkor bólogattam én is, és így szóltam magamban:

– Hát ebben az egész templomban csak egyetlen udvarias bécsi volt, s az is egy főpap, aki felemelte magának a sapkát.

Innét elmentem egy trafikba, hogy szivart vásároljak az ebédhez. Velem volt kedves komám is. A trafikosné egy ötös csomagot akart megvétetni velem, de én arra kértem, hogy csupán egyet adjon. Erre megfogta az öt közül az egyiket és húzni kezdte a skatulyából kifelé. Közben a szivar is meggondolta magát, és összetörött vigyázatlan ujjai között. Ő törte össze és mégis azt mondotta, hogy vegyem meg, éppen azt a darabot, és fizessem ki nyomban. Én balga jó magyar létemre már-már ki akartam éppen fizetni, amikor beleszólt komám is a dologba, s arra biztatott, hogy ne fizessem ki, hanem legyen azé, aki összetörte. És én forradalmat hajtottam végre magam felett, s azonképpen cselekedtem, ahogy komám tanácsolta nekem. S kaptam egy másik jó és gyönyörű szivarat.

Amikor ebéd után rágyújtottam, füstjében egyszerre a magyar sorsot láttam kavarogni, és a komámhoz így szóltam:

– Látod, ebben a szivarban benne van minden magyar tragédiánk.

– Hogyhogy? – kérdezte komám.

– Úgy – válaszoltam neki –, hogy amióta Európában vagyunk, elrontott szivarjait mindig megfizettette velünk a német. S mi mindig megfizettük.

Megértettük egymást és hallgattunk.

S talán jobb lesz hallgatni most is, mert ha Bécsben nem is vertek meg a németek, de annál inkább megverhetnek itthon.

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

Tiszta beszéd. Brassói Lapok 1933. máj. 11. 107. sz. 5. Alcíme: (Csak lassan és kitartó munkával…) Keltezése: 1933. május. Újraközölve: Virrasztás (Bécsi füst címmel, Budapest, 1933. május 9. keltezéssel, némiképp változtatott szöveggel – 62–65.), Tiszta beszéd (153–157.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (ugyancsak Bécsi füst címmel – 298–302.).

A Brassói Lapokban 1933. május–1934. június között ezzel a rovatcímmel összesen 18 írása jelent meg Tamásinak, de ezt a felcímet viselte – a Bukaresti Lapokban közölt 1932-es cikkein kívül – a Vásárhelyi Találkozó kezdeményező mozzanatának tekinthető Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozata is 1936-ban.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]