Királyi herceg*

 

1

Itt-ott az újságokban is állott, s egy rövidke cikkben magam is megírtam volt, hogy részt vettem a magyar írók balatoni kongresszusán. Tíz napot töltöttem együtt szegény magyar írókkal, kik ez alatt az idő alatt legalább kedvükre ehettek. Sok színes emléket hoztam a kies vidékről és a kietlen magyar szellemi élet mezejéről. Talán egyszer sor kerül majd ezekre is, egyelőre azonban a legérdekesebbnek az látszik, ha a királyi herceggel foglalkozom.

Szeretnék eleven és igaz képet rajzolni róla.

Keszthelyen voltunk, amikor a kongresszus elnöke, Pakots József, hírül adta nekünk, hogy körünkbe érkezik Albrecht főherceg. Délelőtt tíz órára volt kitűzve a fogadás. Mind felgyűltünk a városháza díszesnek mondott termébe, s ott várakoztunk. A főherceg késett. Künn éppen hetivásár volt. Az utcát és a ház elejét erősen ellepték a portékás emberek, megsűrítve érdeklődőkkel is. Valósággal vásári hömpölygés volt. Supka Géza kollégánk, különösen tudós és neves szerkesztő és kongresszusi főtitkár, úgy találta, hogy az íróknak a bejárat előtt sorfalat kellene állaniok, hogy a főherceg furakodás nélkül jöhessen fel a terembe. Amikor a sorfalállásra felszólított minket, én kijelentettem, hogy már harmincnégy éves vagyok, s még sohasem álltam sorfalat, s most már nem is akarom elkezdeni.

Erre aztán a főtitkár terve rohamosan csődbe ment, mert az írók fiatalabbjai inkább hozzám csatlakoztak, mint őhozzá.

A főherceg egyre késett.

Végre lementünk az utcára, s éppen jókor, mert a kék színű autó akkor érkezett meg a ház elé. Meg is állott. A vásári zaj olyan volt, mint azelőtt. A portékás embereken sem vettem észre semmi különöset. Ott állottam az autó mellett, két lépésre. Kedélyesen, sőt vidáman, a keszthelyi ügyes-bajos emberekkel együtt. Csak a négy csendőr húzta ki magát ügyesen, de ez a csendőrökhöz jól talál.

Az autó ajtaját valamelyik városi tisztes kinyitotta, és a főherceg mosolyogva kiszállt. Olyanszerű termete volt, mint nekem. Százhetvenhat centis. S különben vállas, erős és egészséges. Sötétkék szemei nevettek, barnára sült arcbőre derült, s fogai csillogtak, szőke haja hátra volt fésülve, kezében botot és fehér kesztyűt tartott, fekete félcipőben volt, szürke nadrágja és sötétkék csíkos kiskabátja, puha gallérja, hosszú sötét nyakkendője.

Ha nem tudom, ki, akkor csak azért nem néztem volna sportembernek, mert ehhez igen értelmesnek látszott.

Igaz, főhercegnek is túlságosan az.

De ez kellemes.

Az autó ott maradt, a főherceget a Balaton partja felé vitték. Egy hatalmas parkon vitt keresztül az út. Néhányadmagammal éppen utána mentem. Egy kicsit nekigyürkőzve ment, kedélyesen a szemnek. Mi nem követtük a Balaton partjára, hanem a parkba gyűltünk, a készülő ünnepség színhelyére, fák alatti padokra. Közből egy tetőzött állott, kőoszlopokon: ez alatt egy kicsit megdöjtve a barnás márványtábla, a keszthelyi Helikon megalapításának emlékére, melynek most százéves fordulóját készültünk megünnepelni.

Sokan voltunk körös-körül, okos gyermekektől a tiszteletreméltó szellemi vénekig. A hátam megett egy ötéves fiúcska állt, akinek mindent elmagyaráztam. Annyira megbátorodott a fiúcska, hogy amikor autogramot íratott valaki velem, belé egy könyvbe, megkérdezte:

– A bácsi mit írt oda?

– Én egy nevet – válaszoltam.

– Azt minek?

– Azért hogy amikor hazamennek, akkor találgassák, hogy ki az illető.

A fiú elnevette magát, és így szólt:

– Kitalálják.

Egy lány is állt mögöttem, akinek megengedtem, hogy a hátam alá tegye a kezét a padra.

Így vártuk vissza a főherceget.

Közben a szemünk előtt pódiumot csináltak a magas vendégnek és a vármegyei előkelőségeknek. Éppen előttünk. Elég rozoga pódium volt, barna és poros, a virággal való bészórásnak halvány szándéka nélkül.

Végre visszaérkezett a főherceg, és helyet foglalt a pódiumon, az első sor közepén. Jobbjára a főispán ült, baljára Pakots.

Amint mondám, én már akkor rég ültem a hátuk megett.

Az ünnepséget Pakots nyitotta meg, elvi magaslaton beszélve az írók vitézkedéséről. Utána a főispán is szólott, s kijelentette, hogy a vármegye támogatni fogja az írók gazdasági szervezkedését, egyben tiltakozott az ellen, hogy Balaton vármegyét létesítsenek – nem az írók, hanem biztosan az állás nélküli főispánok. Aztán kihirdették a balatoni óda, a balatoni himnusz és a balatoni novella nyerteseinek nevét: az egyik szolgabíró volt, a másik tanár, a harmadik vármegyei főjegyző. A himnuszt elénekelték, az ódát felolvasták, a novellát nem. Majd helikoni emlékbeszéd következett, Festetics Tasziló és György dicséretével, jó hosszan a nagy melegben.

A főherceg az egyes számok alatt vidáman viselte magát, körülnézegetett vagy szomszédjaival beszélgetett.

Mi is azt cselekedtük.

Rengeteg idő múlott így el, míg befejezésül Paulini Béla bémutatta nekünk a környékbeli falusi ifjúságot, festői viseletben. Ezt megtekintettük, aztán vonulni kezdtünk a díszebéd színhelye felé. Ez a színhely bent volt a városban, egy vendéglőnek valóban díszes termében, virágos U alakú asztal és kipucolt ügyes cigányokkal. Ebéd előtt buzgón söröztünk, és egymáshoz nagyon kedvesek voltunk. Aztán a főtitkár elhelyezett minket a virágos asztaloknál. Mi erdélyiek éppen szembekerültünk a főherceggel, aki még, nagyon természetesen, nem volt jelen. Azonban nem telt belé tíz perc, és éljenkiáltás hangzott fel.

Akkor az elnökünk odajött néhányunkhoz, és azt mondotta, hogy szeretne minket bémutatni a főhercegnek. Terescsényi György, Nagy Lajos, József Attila és én voltunk azok, akikre emlékszem. A bémutatás velem kezdődött. A főherceg mosolyogva kezet szorított velem, és azt mondta:

– Jó napot kívánok.

Erre én még jobban megszerettem, mert én is mindig ezt szoktam mondani. Mosolyogva álltunk egymással szembe, és az volt az érzésem, hogy szeretnénk mind a ketten hirtelen elfutni innét, hogy valami csintalanságot csináljunk. Ez azonban nem történt meg, hanem a főherceg azt mondotta, hogy olvasta egy regényemet, melyben az a bizonyos Fugger Katalin szerepel. Sajnálattal jelentettem ki, hogy azt nem én írtam, hanem Tabéry Géza. Erre Pakots, aki mellettünk állott a kiszemeltekkel, megjegyezte, hogy én keménykötésű székely fiú vagyok. A főherceg mosolyogva örvendett ennek, a Székelyföldről és Kolozsvárról kezdett beszélni, ahol megfordult a háború alatt, majd azt mondotta, hogy ismer egy székely írót: Péterffi Tamást.

– Túlhaladott álláspont – feleltem én.

– Miért? – kérdezte a főherceg.

– Azért – mondtam –, mert a nép többet jelent, mint amit a Péterffiek tulajdonítanak neki.

– Ez igaz – felelte a főherceg, azzal ismét kezet szorítottunk, s én visszamentem a helyemre.

Most Nagy Lajos következett, s amint később hallottam, a következő beszélgetés folyt le a főherceg között és őközötte:

– Úgy tetszik nekem, mintha Önt már láttam volna valahol – mondotta a főherceg.

– Az bajosan lehet, Fenség, mert én állandóan az Abbázia kávéházban ülök – felelte Nagy Lajos.

– De én sokszor járok el az Abbázia előtt, talán egy ilyen alkalommal láttam Önt.

– Az is bajosan lehet, Fenség, mert én egészen bent szoktam ülni egy sarokban.

– Akkor, úgy látszik, legközelebb be kell mennem.

– Nagyon fogunk örvendezni, ha körünkben tisztelhetjük Fenségedet – mondta Nagy Lajos.

És ezek után elkezdődött a kitűnő ebéd, melyből kimagaslott a balatoni fogas. És kimagaslott egy beszéddel a főherceg is, sőt jómagam is nyilvánosan beszéltem a magyar életről, és beszéltem a főherceghez is. Erről azonban a következő részben számolok be, mert itthon már olyan hírekkel fogadtak az ismerőseim, hogy én herceg úrnak neveztem a főherceget, és különböző vakmerőségeket mondtam neki.

Ez nem egészen igaz. Mert nem hercegnek, hanem királyi herceg úrnak szólítottam, így találván helyesnek, és nem akarván az előttem szólókhoz sem csatlakozni, akik állandóan királyi fenséget mondtak. És az sem egészen igaz, hogy vakmerőségeket beszéltem, ellenben igaz, hogy őszinte maradtam abban a környezetben és abban a légkörben, ahol nagyon nehéz annak maradni.

Így hiszem én.

 

2

Egyszóval díszebédnél ültünk. Lehettünk úgy hatvanan, köztünk néhány vármegyei és városi főember és egy nefelejcsszemű prémontrei. Ilyen alkalmakkor a beszédek sűrűn szoktak teremni, nálunk magyaroknál különösen. Elsőnek most is Pakots beszélt, az elnök. Utána a legnagyobb várakozás között a főherceg állott fel. Könnyed volt most is, vidám, hiszen semmi élvezetet nem kellett abbahagynia, mert keveset evett, és inni is csak néhány korty vörösbort ivott. Mondom, vidáman állott fel, de aztán mégis komolyságot gyűjtött az arcára, és beszélni kezdett. Jól beszélt magyarul, sőt egy tanárnál ízesebben. Nem lehet sok magyar gróf, aki úgy beszéljen. Csak a mondatszerkesztésekkel volt némi küzdelme, de az mindenkinek van, aki akar valamit mondani. Sajnálkozott, hogy a magyar írók csak most kezdenek gazdaságilag szervezkedni. Ebben a szervezkedésben rokonszenvéről és támogatásáról biztosította őket, majd kijelentette, hogy a magyar szellemi egységet, sőt magát a maradandó magyar szellemet is, nem a politikai és közéleti kitűnőségek tartják fenn, hanem azok az írók, akik hivatásuk magaslatán állnak. Bátornak mondható szavakkal azt a véleményét is közölte, hogy teljes mértékben ellene van az olcsó (irredenta) hazafiasságnak, amely pufog, de utána csak füst marad, és semmi más.

Kellemesen lepett meg mindazzal, amit mondott. Magamba húzódva, palástolt örömmel nézegettem a borospoharamat, s csak ködösen emlékszem arra, hogy az alispán is felállott beszélni. Hogy aztán mit mondott, arra egy szikrát sem emlékszem, de azt hiszem, ez odafigyelés mellett is merőben kétséges volna.

Aztán a gyümölcsnél tartottunk, sőt hamarosan azon túl is. Már úgy látszott, hogy a szószólásoknak vége van. Akkor azonban az erdélyiek azt izenték nekem, hogy Erdély nevében is kéne valamit szólni, mert különben furcsán veheti ki magát a dolog. Én sem beszédes ember nem vagyok, sem szónokló fajta. S különben is a mi szószólónk általában Ligeti Ernő volt, aki azonban, úgy látszik, ennél az ünnepélyes alkalomnál nem akart követi minőségében újabb népszerűséget szerezni magának. Ilyenformán nem volt más hátra, mint az, hogy felálljak, és próbáljak valamit mondani. Hirtelen egy egészséges magot kerestem, felálltam, és a következő beszédet mondottam:

 

„Királyi Herceg Úr!

Hölgyeim és Uraim!

Bár inkább az írás embere vagyok, mint a beszédé, mégsem mulaszthatjuk el, hogy az erdélyi írók közül is valaki szóljon közülünk. Különös örömmel szeretnék a Királyi Herceg Úr bátor és korszerű beszédjére visszatérni, s bevezetésül emlékbe kell idéznem a Kárpáti Aurél siófoki felolvasását, melyet az írói cenzúrának Magyarországon való mai elszomorító állapotáról szerkesztett össze. Akkor, a felolvasást követő vita folyamán, az a kérdés is felvetődött, hogy vajon nálunk Erdélyben nem nagyobb-e a magyar írók szabadsága, mint a csonka hazában? Mielőtt erre felelnék, azt szeretném vizsgálni, hogy a magyarországi cenzúrának mi a legfőbb oka. Én két főokot látok, ami hirtelen szembeszökik velem. Mégpedig:

1. A magyar társadalmi berendezkedés, amely semmiféle jóindulattal nem nevezhető korszerűnek.

2. A Magyarországon burjánzó irodalom és művészi dilettantizmus.

Ha ezt a két szellemakadályozó okot Erdélyben keresem, akkor arra az eredményre jutok, hogy Erdélyben csakugyan nagyobb az írói szabadság. Mégpedig nagyobb főképpen azért, mert:

1. Az erdélyi magyarság hivatalos fórumainak nincs végrehajtó hatalom a kezében, mellyel erőszakosan elnyomhatná a neki nem tetsző szellemi megnyilvánulásokat.

2. A román társadalom berendezkedése – fiatal nép lévén, nyomasztó tradíciók nélkül – sokkal demokratikusabb, mint a magyar.

Kétségtelen tehát, hogy Erdélyben egy bátrabb magyar s ennélfogva emberibb írói szellem van tizenhárom év óta fejlődőben.

Azt hiszem, hogy bátran beszélhetek az erdélyi irodalom nevében, de súlytnyomóbb részének a nevében bizonyosan, amikor kijelentem:

Mi Erdélyben nem vagyunk magyarok a vallásfelekezet közötti háborúság szításában; nem vagyunk magyarok a magyar feudális birtokrendszer fenntartásában; nem vagyunk magyarok a kapitalista bankpolitika védelmében, és nem vagyunk magyarok az olcsó és a nekünk ártó irredentizmus űzésében és elfogadásában.

Ellenben:

Magyarok vagyunk az osztálykülönbség megszüntetésében; magyarok vagyunk abban a törekvésben, hogy a paraszt- és munkásrétegekből egy új és egészséges középosztály nevelődjék; magyarok vagyunk abban a hitünkben, hogy végre elérkezett az igazi magyar nép társadalmi és kulturális alkotó erejének ideje; és magyarok vagyunk az emberi hitnek, a tiszta meggyőződésnek és az alkotó szellemnek határozott védelmében.

Hiszek abban, hogy itt is sokan vannak olyanok, akik egyek velünk mindezekben. És hiszek abban, hogy az igazi magyar szellempolitika az lesz, amely igyekszik ezeket az új magyarokat határokon felül összekötni. Nem mondom, volt eddig is figyelemre méltó kapcsolat a magyarországi és az erdélyi kultúrmunkások között, de azt sem lehet elhallgatni, hogy ez a kapcsolat, különösen az első időkben, a konjunkturális dilettantizmus kapcsolata volt. Szerencsére azonban, ennek a kapcsolatnak az élete esztendőről esztendőre állandóan gyengült, és még nagyobb szerencsére ennek a helyébe mind nagyobb térfeszítéssel helyezkedik el az igazi alkotó szellemek kapcsolata.

Úgy hiszem, hogy ez az erjedő összefogás lesz az új magyar élet legerősebb fundamentuma.

Királyi Herceg Úr! Most pedig engedje meg, hogy Önhöz fordulva fejezzem be szavaimat. Mindig emlékezni fogok a mai ünnepen elmondott szavaira, amelyeken keresztül a kor eszméit hirdető magyarral és széles látókörű férfiúval ismerkedtem meg. Boldog vagyok tehát, hogy a királyi hercegekkel való ismeretségemet Önnel kezdhettem. És meghatott nagyrabecsülésemet még azzal szeretném most kifejezni, hogy engedje meg: mégse a Királyi Herceget köszöntsem Önben, hanem az új magyar élet megteremtésében mellettünk álló fegyvertársamat. Adjon a Géniusz a mi magyar népünknek egészséget és erőt a mai példátlan szenvedésekben, és adjon neki bölcs bátorságot kellő időben arra, hogy végre megteremthesse az ő igazi országát és társadalmát!

Erre ürítem poharamat!”

 

Az utolsó szó után felállt a főherceg, és kezet szorított velem, bár azt az előttem szólókkal nem tette meg. A beszéd után ez a kézszorítás egyszerre feloldotta a tanácstalanul feszengő kedélyeket, s mintha kinyílott volna minden ablak, megnőtt mindenkinek a melle, és már jöhettek poharakkal, szemekkel, üzenetekkel és cédulákkal üdvözölni engem, aki meg mertem azt cselekedni, hogy a férfiúhoz férfiasan beszéltem.

S amikor megtudták azt is, hogy a főherceg meghívott engem a házához, hogy ezekről a kérdésekről elbeszélgessünk, akkor furcsa meglepetéssel néztek rám, sőt sokan irigykedéssel is, pedig biztosan nem állana mindegyiknek könnyen, hogy ezekről a dolgokról őszintén beszéljen, akár négyszemközt is.

Még csak azt kívánom megjegyezni, hogy az alispán és a szolgabíró nem tapsolt a beszédemnek, ellenben a fehér pap többször így szólt:

– Végre, hogy valaki megmondja…

És a többiek? Azok látszólag ünnepi örömben voltak.

Kivéve az egy Laczkó Gézát, aki franciásan ült a helyén, és műveltsége megakadályozta abban, hogy populáris legyen.

Künn gyönyörű idő volt, és a Balaton is nagyon barátságos.

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

Királyi herceg. Virrasztás (157–167.). Alcíme: Krónika egy boldog írói táborozásról a Balaton mellett. Keltezése: 1932. szeptember. Újraközölve: Jégtörő gondolatok I. kötet (245–253.).

A Literatura 1932. évi októberi számában Rónay Mária így írt a magyar írók első balatoni „parlamentjének” eseményeiről: „Nagy sikere volt Albrecht beszédének, de ebben a sikerben osztozott vele az utána szóló Tamási Áron, akinek ragyogó beszéde frenetikus hatást keltett. Szavainak elhangzása után az asztal körül köröztek egy ívet »Köszönjük és köszöntjük!« felírással, amit tömegesen írtak alá és juttattak el hozzá.”

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]