Irodalmi házőrzők Székelyföldön*Hazámban, a Székelyföldön fel vannak háborodva. Csíkszentmártonban különösen, de Kézdivásárhelyen is. Nem a népnyomor miatt, se nem úri bűnök miatt. Hanem egy vers miatt, melyet Csíkszentmártonból egy fiatal erdélyi költő írt. Elolvastam a verset, de székelységem miatt azon felháborodni nem tudtam. Mások azonban nem ilyen gyarló székelyek, mint én. Mert lángolnak a felháborodástól, szidják és fenyegetik a szelíd költőt, hálátlan vendégnek nevezik és keresztesháborút hirdetnek ellene. Sőt, amint a „csíkszeredai tudósító jelenti, az egész Székelyföld minden jóérzésű emberét mélyen megbotránkoztatta” ez a vers. De így van ez mindenkivel, aki végül is rászánja magát és irodalmat kezd olvasni. Igazi irodalmat, mely rendesen botránkoztatni szokott, hogy aztán nevetségessé tegye a tudósító „jóérzésű” embereit és elinduljon útjára. Két kiátkozó ukázt is olvastam, melyek mind a ketten Nelovánkovits Mélius Józsefet nevelik hálára a „székelyek” iránt és tanítják ki versírói tisztességre. S mindezt a székely nép nevében. Óh, szegény nép, kitől már a nyulat is sajnálják megdühödött házőrzői, melyek annyiszor vettek már üldözőbe engemet is: a farkast. Az egyik nevelő leckét a Csíki Lapokban olvastam, s azt Nagy Jenő dr. illemtanár írta, csíkszentmártoni villájából, hol valószínűleg raktárt és pincét tart fenn a szegény éhező és szomjúhozó székelyeknek. Megkérdeztem egy itteni tekintélyes székely férfiútól, hogy ki ez a bölcs Náthán, mire azt a választ kaptam, hogy egy parókás öreg úr, aki minden öntudatos székely megmozdulásnak ellensége – hivatalból. Ez tehát kedves és tisztességes ember lehet s érti a dörgést. Annyi esze azonban lehetne, hogy mint eddig, most is tartózkodjék az irodalomtól, mely ingyen emóciókat és nevetségességet szerez csak neki. A másik ukázt Domokos Pál Péter írta az Erdélyi Lapok 55. számában. Ez a mértéktelen dolgozat már számottevő rendeleteket tartalmaz. Többek között azt, hogy a vers íróját az Erdélyi Fiatalok zárják ki a soraikból; a református Teológia tanári kara pedig indítana fegyelmi eljárást ellene; s hogy a Temesvári Hírlap ne közöljön többé ilyen verset stb. Hát ez stílusos szolgabírói eljárás, de még azon is túltesz, mert szolgabíróink a maguk idejében tartózkodni szoktak attól a modortól, mely a megtévedt denunciánsokat jellemzi. De majd találnak az Erdélyi Fiatalok is, a Teológia tanári kara is, a Temesvári Hírlap is módot arra, hogy engedelmeskedjék Domokos Pál Péternek. S talán a vers írójának is feltámad ezek után az az életmentő gondolata, hogy elkérje a doboló tanártól az egyik nevét kölcsön, hadd legyen neki is jóhangzású magyar neve, mely aztán megszabadítja őt az „ősmagyar gyűlölet” részeg vádjától. Attól a vádtól, amelytől Domokos értékelő kritikusa, Herczeg (Hercog) Ferenc is csak hosszú idők nehéz munkájával tudott megszabadulni. Tudtom szerint ilyen „szerencsétlen” idegennevűek, mint Nelovánkovits, otthon a Székelyföldön is vannak. Igaz, hogy azok magyarabbak a székelynél, valószínűleg a nevüktől való félelmükben. Olyan szerencsés vagyok, hogy engemet is elsősorban székely „atyámfiai” igyekeztek kioktatni az irodalomra. Hasonlóképpen, mint Nelovánkovitsot, s hasonló modorban is. De szeret engem az Isten és megóvott attól, hogy szót fogadjak nekik s hogy haragudjam rájuk. Az egyik főtámadó fajkappant, kit szintén a nép és a vallás védelmében eresztettek rám, egy Balogh István nevű embert, éppen most tagadták meg „atyamesterei”, szegényt. Engem pedig a falum a legnagyobb tisztességgel tüntetett ki, amit adhatott: hitelszövetkezeti díszelnökké választott. De a nép, s azalatt, amíg a „székely intelligencia” izgatott ellenem. Ezt példaképpen s az írók okulására mondtam el. Merítsen vigasztalást Nelovánkovits is belőle, mert nagyobb példabeszéd, mint az irodalmi és erkölcsi futrinkáké, kik már azt sem tudják, hogy mit cselekszenek. S még csak egyet: a Székelyföld szabad föld, nemcsak a rablók számára és a népet pénzért vakarók számára is. Menjen csak oda bárki, aki akar, s ha olyan nagyon adni akar ajánló leveleket, vigye házhoz, biztosan jól fog esni az utasoknak. Ha azonban volna még egy versíró, aki ezek után is elszánná magát a Székelyföldre: menjen nyugodtan az én falumba, Farkaslakára, mert oda nem kell ajánlólevél. S ott is megtalálja az asztalomon a folydogáló savanyú bort, a jászolban kibomló szerelmet, s mindent, amit Mélius N. József Csíkszentmártonban látott. És ti, bárdolatlan irodalmi házőrzők: ne búsuljatok, kedvesek, mert ami engemet nem bánt, az nem bánthatja a székely népet sem.
A hivatkozás helye Jegyzet
Irodalmi házőrzők Székelyföldön. Temesvári Hírlap 1932. márc. 13. Újraközölve: Aranyos tekergők (102–105.). Szerkesztőségi jegyzet a cikk élén: „A Temesvári Hírlap február 7-i számában egy vers jelent meg az Erdélyi Fiatalok egyik vezetőjének, Melius Nelovánkovits Józsefnek tollából. A vers címe Vasárnap este táncban. Úgy, mint Melius Józsefnek más írása, ez a vers is prófétai ostorozása a falu elesettségének, a falusi kocsmagőz és olajlámpa kárhoztató ecsetelése, a költői lélek és prófétai tisztánlátás féltésében fogant nagy erejű szózata. Versnél, költői műnél, az elvonatkoztatott eszmét látjuk, a sodró erejű igazságot esetleg. Semmi esetre sem tekintjük ezt mint egyszerű Csíkszentmártonból keltezett pletykát és tudósítást: ez természetes és irodalmi szempont. Mégis akadtak megbotránkoztatók, akik a költő vízióját a malom alatti csevegés szemszögéből akarják láttatni. – Domokos P. Pál, előttünk merőben ismeretlen tanügyi férfiú, cikket írt az Erdélyi Lapokba, melyben megfeledkezve elmúlott költők tragikus emberjavító és a végtelenbe kapcsolódó útjáról, megrovási kalandot írt Melius Nelovánkovits József verséről. Békaperspektívájából úgy kuruttyolt, hogy ez csak Csíkszentmártonra vonatkozhatik, vendégjoggal való visszaélés, székelyek befeketítése, akiknek életét a tanár merőben napsugárnak és derűs boldogságnak látja. – Egyelőre átadjuk a szót, a válasz jogát Tamási Áronnak, a székelyek között ma is a legszékelyebbnek, pesti Baumgarten irodalmi díjjal kétszer jutalmazott költőnek és írónak, nagyképűség, maradiság, népi elnyomás minden fajtája ellen küzdő harcos írónak, ki a verssel és támadással kapcsolatban a következőket válaszolja:” |