Élni és írni^*

Úgy vettem észre, hogy az „írók” szaladt készséggel nyilatkoznak önmagukról. Furcsa dolog tehát, hogy nekem mégis szerfelett nehéz ezt cselekednem. Nyugtalanító és kínos. Úgy látszik, mintha megszokott fogalmak szerint nem volnék író, vagy mintha az író világán kívül egy másik világ is volna bennem, mely a nagyképűség és a reklámcsinálás hasznos illegetését elnyomja bennem, és felállít olyan törvényeket, mint a szemérmetesség, a cselekedetben való ízlés, és az önmagam iránti igazság törvényét. És én annyira korszerűtlen vagyok, hogy alkalmazkodnom kell azokhoz.

Mert az ember több, mint az író.

Engemet legalább a sors kitüntetett azzal, hogy bennem az ember több legyen, mint az író. Úgy születtem, fel is úgy nőttem, s egész életem olyan volt eddig, hogy sírni és nevetni egyformán lehetett rajta. Nemcsak egyformán, hanem egyszerre. A sírás és nevetés pedig nemcsak a legbölcsebb, hanem a legkedvesebb két emberi időtöltés.

Egyrészt ennek a jegyében beszélem el a következőt:

Kilencesztendős legényke voltam. Helytelennek neveztek, pedig csak a nyughatatlanság volt bennem az, ami ennyire feltűnt. Tekergőnek is címeztek sokszor, pedig csak romantikus voltam. Mondom, kilencesztendős voltam, nagy erős tél takarta bé falumat, s kacagtam azon, hogy a kutyák komolyabban szagolják a nyulak és a rókák nyomait a hóban, mint az emberek. Heteken keresztül minden este összegyűltünk magam korú legénykékkel, hogy karácsonyi kántálásra összetanuljunk. Patrópuskákat készítettünk arra a nagy éjszakára, amikor „jászolban fekszik, barmok közt nyugszik” már a kisded Jézus. El is jött a szép fehér, ropogós éjszaka, s mi Istennek szóló örömünkben végigjártuk azokat a házakat, ahol nekünk való leánykák voltak. Éjféli időben azonban hazaszéledtünk, nem úgy, mint a nagylegények. Lefeküdtem, de úgy felizgatott a szent énekkel való kóborlás, hogy nemigen tudtam aludni. Jó hajnalban fel is keltem, tüzet tettem, s ott üldögéltem egyedül a csendben, amelyet csak a tűz dorombolt tele fénnyel és muzsikával. Csak édesanyám volt otthon s a testvéreim. Apám valahol a korcsmában verte az asztalt, hogy miféle dolog, hogy az Istenfia is ilyen szegénységbe szülessék belé.

Mondom, üldögéltem egy ideig, és összevissza futkosott a képzeletem. Egyszerre eszembe jutott, hogy itt a szomszédban az egyik nagybátyámnál lakik egy nagylegény rokonom, aki nem patrópuskával, hanem gyönyörű kétcsövű pistollyal járt kántálni az éjjel. Szép lassan felkeltem a tűz mellől, átmentem a kerítésen a szomszédba, s bémentem a házba. Egy lámpa égett az asztalon, a nagynéném ott szendergett kicsi fiával az ágyban, a nagybátyám künn volt a gazdaságban. De az én kántáló legényrokonom ott feküdt szép vasárnapi öltözetben a kanapén, s a kétcsövű pistoly felette az ablakpárkányon. Elvettem csendesen a szép fekete fegyvert, és vizsgálni kezdtem: meg volt töltve. De a ravasz alatt nem volt kapszli. Azt is kerestem és rátettem. Szerettem volna a felhúzott kakast szépen leengedni akkor, de nem bíztam örvendező utjaim erejében. Mit csináljak? A kapszlit levettem, s gondoltam, hogy most már bátran le lehet reccsenteni a ravaszt, amely csakugyan ravaszul kunkorodott fent a levegőben. A következő pillanatra nem emlékszem: csak megtelt robbanással a szoba, a lámpa kialudt a légnyomástól, a nagynéném felsikoltott az ágyban, és az én bal kezemet elöntötte a forróság.

Ahogy ijedten kifelé igyekeztem, a sötét ereszben egy nyaklevest kaptam még a nagybátyámtól, aki futva jött szembe velem a lövés hallatára. Továbbmentem, a kerítésen átmásztam, s amikor beléptem nálunk a szobába, édesanyám rám pillantott, felsikoltott és elájult. Akkor vettem észre, hogy a padló tele van vérrel, ahol álltam, és a bal tenyerem olyan, mint a piros rongy.

Valami terűs szekér tetejében vittek Udvarhelyre az orvoshoz, egyenesen a kórházba. Rögtön gyógyítani kezdtek. Egy fiatal főorvos és egy öreg állt mellettem. Kimosták a kezemet, és varrni kezdték össze a sebeket rajta. A lövés pillanatától mostanáig egyetlen jajszó nélkül viseltem a fájdalmakat, de most nem bírtam tovább. A tűt és a kíméletlen „kezelést” nem bírtam tovább. Káromkodtam egyet sírva. És akkor rám ordított az öregebbik orvos. Durván, mintha nem tudná azt, hogy eleven vérző húsomat nagy tűvel varrják, mint a szétszaggatott piros posztót. És én akkor fényes szemekkel megnéztem az orvost: óralánca volt aranyból, szép nadrágja és gondosan megfésült haja.

Ez az úr – gondoltam –, ő jobban tudja, mit szabad egy falusi gyermeknek tenni.

És azután még háromszor operáltak, mindig elaltatás nélkül, de csak a lelkemben gyűlt fel és ordított a fájdalom: a szám mindig és örökké néma maradt.

Tíz hétig voltam a kórházban akkor. És ez alatt a tíz hét alatt minden áldott nap bejött hozzám az édesanyám. Erős cudar téli hidegben. Tizenkét kilométert gyalogolt a falutól a városig, hogy lásson, hogy egy szép kicsi kalácsot vagy egy narancsot hozzon nekem. És bejött az apám is egyszer: azt mondta az orvosoknak, hogy vágják le az egyik ujjamat, és ne kínozzanak többet. És hazament.

Hosszú inges legénykékkel voltam együtt. Sápadtak, kedv nélküliek voltak. Én tartottam élettel és tréfával őket. És azóta ha eszembe jutnak ők, végtelen sajnálat bugyog fel irántuk a lelkemből, mert azt hiszem, hogy vagy meghaltak, vagy író lett belőlük.

És mindezt csak azért mondtam el, mert a sors akarata szerint történnek az emberrel a dolgok, amelyekben benne van az egész élet. Mert a vérben, az idegekben, a koponyában és a szívben van az élet: a száj néma marad a legigazibb pillanatban, mert a szó és betű csak civilizáció. De a gyermeki szenvedés, az édesanya, a lélek nyughatatlan volta, a titok után való kóborlás, a városi ember, akit az orvosban láttam meg először, és minden, ami ott dereng a kilencedik karácsony hajnalán: az nekem az élet.

És az írás? Az csak idétlen gügyögés mindehhez képest.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Élni és írni. Pásztortűz 1930. nov. 16. 23. sz. 523–524. Újraközölve: Tiszta beszéd (99–102.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (221–224.).

Az írás magjául szolgáló esetet, bal kezének gyermekkori megcsonkulását később az Összes novellák (1942) előszavában és a Bölcső és Bagoly befejező részében is megírta, bővebben és némiképp másként.