Rák-e, vagy mász?*

A vita rövid volt és tanulságos. Indulatszavakkal beszéltünk. És magyarul, bajtársam pedig pesti tájszólással. Le is zártam mindjárt, nehogy a marslakók is elveszítsék ismert türelmüket.

És azóta kies Erdélyben már ősz lett, szép szomorúsággal, reszkető levelekkel. Költőnek való idő, és azonkívül ebben a hónapban születtem. Tehát lehet beszélni velem, akár a gyerekkel karácsony idején. Különösen egy olyan angyalnak, mint Kosztolányi Dezső.

Tetszik nekem, hogy eljött.

A kedvem bizsereg úri beszédjén, és megőrzöm a szemeimben a neki szánt meleg érzést. Mondja meg Karinthynak, hogy én is rossz kedélyállapotban voltam, de különben nagy tisztelője vagyok, és boldog az az óra, amelyben találtam egy közös barátot vele.

Tehát alapítsuk meg az írói szaklapot, kérjünk egy feketekávét, és aztán beszéljünk arról, hogy rák-e, vagy mász.

Én azt mondom, hogy mász. Ezt világos fővel, sőt a humor igazsága alapján látom a rákról, amely ezúttal a Duna partján mászik. Kedves kicsi jószág, ahogy így elbabrál vele az ember, csak éppen akkor kell fintorokat vágni, amikor bevesz az ollói közé és szorít.

Mert ez a pesti irodalom, ami mász. Mondhatok magyart is bátran a pesti helyett, nehogy sértődés legyen belőle.

Ő is mász, az erdélyi is mász. Csak a sas repülne, ha volna, de azt most költik valahol, s ha a Karinthy szimatja nem csal, akkor a Marsban.

Tehát én nem ellenségeskedem kifejezetten a pesti aszfalttal, nekem nem tetszik kevésbé a koraérett borfiú vagy a vigéc, mint a paraszt vagy a havasi pásztor: ők mind szentek lehetnek, ha akad egy arravaló pápa. Nekem a szellem nem tetszik, amely ahelyett, hogy nézné és gyúrná a neki való „szent” anyagot, folytonosan azt kiabálja felénk:

– Az nem mász ott Erdélyben, hanem rák!

Mert ez nem igaz. Mert mi mászni akarunk és mászunk. Tehát lássák onnan is úgy, hogy ami itt van, az nem rák, hanem mász. Különben ingerültek leszünk és tovább folytatjuk a romboló mesét.

Ami pedig a „litván” családfát illeti, azt félreértették szegényt. Ez nem jelent sem idegen, sem zsidó származást, mely utóbbit megszoktuk a legmagyarabbnak ismerni el. Egyszerűen megint szellemet jelent, mindig éber és kifésült serény szellemet, amely nálunk Magyarországon, eltúlozva a francia hatást, mindig harmadrendű szerepet akar tulajdonítani minden írásnak, cselekedetnek és eszmei törekvésnek, amely a magyar föld ízét, a magyar paraszt tiszta nyelvét, a magyar nép életjogát, bánatát és kedvét akarja előtérbe állítani.

Mert annak ott kell állania.

Aki nem ezt csinálja, az lehet fényes elme is, nagy író is, és lehet joga mindenhez a világon, de ahhoz nincs, hogy cinikusan lenézze azt, aki nemcsak magyarul ír, hanem magyarul született, magyarul él és magyarul döglik meg. És az én véleményem itt megkülönbözik a Kosztolányi véleményével, mert előttem nem az anyag szent, hanem az a hitem, hogy: ennek a szétszaggatott magyar nemzetnek nem az a magyar író az ideálja, aki csak magyarul ír, hanem az, aki magyarból és magyarnak ír.

De boldog, aki olyan előkelő tud lenni, mint Kosztolányi. Neki egy elefántcsonttorony adatott, nekem azonban ott kell másznom a magyar erekben, hogy szörnyű betegségek bacilusait irtsam ki onnét. És hiába van Joseph Conrad és Zola és Anatole France, és hiába van Goethe és Shakespeare, mert én mégis szenvedek, és ők mind nem tudják elfeledtetni velem mindazt a szenvedést, ami bennem, szerencsétlen magyarban zuhog és kiált:

– Élni akarok!

De csak mászni tudok egyelőre.

Ne mondja senki tehát, hogy még azt sem tudok!

 

*

 

Erdélyben megint ősz van: az élet és a halál beszélnek egymással. Én az ő árnyékukban gondolok Kosztolányira, az Őszi koncert költőjére, és ő bizonyára meg fog érteni engem, aki nem tévedek már az ifjúság menthető hirtelenségével, mert olyan öreg vagyok már, mint a magyar nép vágya, amellyel immár nagyon türelmetlenül szeretne élni.

Bocsásson meg nekem tehát, ha elrontottam volna a kedvét. De Dózsa György sem gondolt Krisztusra, amikor sütötték, pedig volt olyan nagy felette, mint énfelettem Goethe.

Ez emberi és magyar dolog.

Számomra ez az irodalom szelleme.

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

Rák-e, vagy mász? Ellenzék 1930. szept. 7. 201. sz. 5. A cikk teljes címe a lapban: Rák-e vagy mász? kérdezi Tamási Áron, és mindjárt felel is rá. Félreértés a „litván” családfa körül. – Mire gondolt Dózsa György, mikor sütötték? Újraközölve: Tiszta beszéd (96–98.).

Szerkesztőségi jegyzet a lapban: „Közöltük tegnap Kosztolányi hozzászólását a váratlanul szélesre dagadt Tamási–Karinthy irodalmi vitában. Tamási Áront is illő megszólaltatnunk, aki a maga igazát nem közönséges pengével védi. Behozta ma Kosztolányi cikkére írott rövid válaszát, mely nemcsak jellemző Tamási-írás, de jellemző arra a korosztályra is, mely a Kosztolányiék nemzedéke után új célkitűzésekkel ostromolja a magyar Parnasszust és a magyar jövendőt.” Kosztolányi egy – talán Hunyady Sándornak adott – interjúban (H: Eszmecsere a „pesti” és „erdélyi” irodalomról. Ellenzék 1930. szeptember 6.), illetve annak Üzenet Tamási Áronnak című önálló – maga fogalmazta és írásban átadott részletében válaszolt az Üzenet Karinthynak című Tamási-cikkre. Itt fogalmazott így: „Magyar író az, aki magyarul ír.”

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]