„Azok a baloldali erdélyi titánok”

Az Erdélyi Helikon, a magyar nyelv közössége és a transzszilvanizmus*
 

I

Az egyik budapesti napilap, amely minden vicc nélkül megtehetné, hogy a címét sietve „Régi Nemzedék”-re változtassa, valami erdélyi névtelentől hosszabb cikket közölt. Ez a cikk félti és vádolja az Erdélyi Helikont „radikális” törekvései miatt, meditál a magyar nyelv közösségén, amelyet én állítólag meg akarok bontani, és végül helyi érdekűnek nevez egy magyarosan emberi eszmét: a transzszilvanizmust.

Távol állok attól, hogy az említett cikk fátyolos írójával vitatkozásba bocsátkozzam: ez tényleg helyi érdekű dolog volna. Hanem az érintett és a mi életünkbe súlyosan belevágó irodalmi hitvallás, a halálig őrzött magyar nyelv szentsége és az erdélyi eszme parancsolják reám a beszédet. Remegve félek és sokan félünk attól, nehogy szűk látású alakok félrebeszélése hitelt nyerjen a magyar nyelv főhadiszállásán, Budapesten.

Ha már a magyar szemekre kiált valaki, hogy lássák meg azok a mostani Erdélyt, s ha már a magyar fülekre kiált valaki, hogy hallják meg azok az erdélyi magyar szót: akkor legyen az teljes és igaz.

Ezért jövök én.

 

*

 

Az Erdélyi Helikonnak nincs szüksége arra, hogy én megvédjem. Ha szükségét látná, megteszi azt Kemény Jánoska vagy Bánffy Miklós, kezdve a névtelen által nagyon kifogásolt Lipótvárosi Kaszinótól az erdélyi magyar városok kis dobogójáig. Én csak azt a művihart akarom elágyúzni, amely ilyen hideg téli napokon a Helikon „balszárnya” fölé ereszkedett. Vagy talán mondjam úgy, hogy bátor vagyok erre a balszárnyra lőtt golyókat meztelen marokkal kifogni, mert aki igaz úton jár, annak neve van és azt nem lopja el a halál.

Csodálkozom: én nem tudtam, hogy a Helikonnak balszárnya is van, amely annyira mohón tör előre, hogy sietségében elszakíthatja magát a Helikont az egyetemes magyar irodalomtól.

Kérdem: mi az, hogy balszárny? Valószínű, hogy valami irodalomstratégiai elnevezés, amelyhez én hála Istennek nem értek. Mert én, irodalomról lévén szó, csak egyféle szárnyakat ismerek: a költő szárnyait, melyekkel népe előtt repül. Itt azonban adódik a bal mellé egy jobb szárny is, hiába rágja le a névtelen kannibál.

Szálljunk le azonban ebből az alkalomból a közönséges elme síkjára és kezdjünk okoskodni: kikből áll ez a balszárny? A krónikás három nevet vet egymás mellé: Ligeti, Kádár, Szentimrei. Egészen komikus hármas. Hiába gyötröm a fejemet, nem tudom elképzelni, mit akarhatnak ezek hárman, s éppen pont ezek?! Hiszen ha ezek komolyra vennék ezt a csoportosítást, bizonyos vagyok benne, hogy egyszerre három nyilatkozat jelennék meg a sajtóban: az egyiket Ligeti írná, a másikat Kádár, a harmadikat Szentimrei. És mind a hárman azonos szövegben jelentenék ki, hogy semmi irodalmi közösséget nem vallanak a másik kettővel. Mert Ligeti ma a legjobb fiú, ő nem forradalmi, ő nem vaskalapos, hanem ő az egyéni és az uralkodó hangulat embere. És Kádár? – ő bizonyára nagyon boldog volna, ha megélhetne irodalom nélkül és egy új vallás megalapításával fejezhetné bé életét. Szentimrei pedig nagyon egészséges ember: harcos, józan, a legigazibb konstruktív természet és elme.

Ez tehát a „balszárny”, amelyik annyira mohón nyomul előre, hogy a Helikont elszakíthatja az egyetemes magyar irodalomtól? Vagy az talán az a „balszárny”, amelynek veszélyes előretörése miatt a Helikon el fogja veszíteni a konzervatív magyarság, illetőleg a magyar többség rokonszenvét?

Istenem, olcsó vicc lett az egészből.

De hó, várjunk csak! Most villant meg valami az eszemben: hiszen itt szándékos, gonosz heccelés történik: a két zsidót egymással s a keresztényt két zsidóval akarja üttetni a névtelen Lucifer.

Istenem, milyen szomorú magyar vicc lett belőle!

De vigasztalanul látjuk legalább, hogy nincs balszárny és nincs jobbszárny, hanem csak bátrak vannak és gyávák.

És nincs radikális és konzervatív író, hanem csupán tehetséges író van és tehetségtelen.

 

II

És most hullani kezdenek a könnyek, mivelhogy némely irodalmi kalandorok meg akarják bontani a magyar nyelv egységét. Ezt az egyetlen, utolsó egységet, most: ezer keserves, egységben átszenvedett esztendő után! S ezt is a Helikon egyes tagjai teszik, illetőleg túlteszik, magukat teszik túl a nyelv közösségén. És olyan egyszerűen, olyan egykedvűen teszik túl magukat, mint egy kerítésen.

Butább, íztelenebb váddal még nem támadtak írót.

És itt kénytelen vagyok kiugrani: én vagyok az! Én vagyok az, akire rámutatnak a dühtől és irigységtől megsárgult ujjak: ímé, ez az első ember, ez az első felelőtlen magyar író, aki máris túltette magát a magyar nyelv közösségén! S tettem ezt azáltal, hogy „székely nyelven” írtam meg Szűzmáriás királyfi című könyvemet.

De elég volt már az aktuális névtelennel egy síkon beszélni. Nincs szívem leírni most egyetlen komolytalan, vérben meg nem feresztett szót. Aminthogy nem volt szívem az én székely népemet megírni sem a Mikszáth palóc nyelvén, sem a Tömörkény szögedi nyelvén.

Hanem magához a néphez mentem, mint gazdájához a szolga.

És újra nincs szívem vitázni eme szent dologban, sem beszélni megfontolt, okos szavakkal.

Jöjjenek a szárnyak!

Én édes székely falum, aki eljöttél hozzám és homlokon csókoltad a belőled kiszakadt székely fiút: tiéd az én két látó szemem és tiéd a belőle kiáradó jeremiási könny.

Vedd emberi szolgálataimat, én drága székely falum, aki boldogult apám barátait, súlyos szívű harisnyás székelyeket elküldötted hozzám és megüzented általuk, hogy büszke vagy reám, mert jót cselekedtem.

És ti tizenkét falusi székely emberek, ti tizenkét édesapám, akik el is indultatok és el is jöttetek hozzám, mint ama nevezetes tizenkét kőműves magos Déva várhoz: ti vagytok az én oszlopaim, melyeken nyugszom, s amelyekről se vádak mocskos vize, se irigyek ágyúi, se ellenségek viharai nem fognak leseperni soha.

És ráhull a könnyem az egyszerű írásra, melyet a falum küldött általatok s amely engemet, kicsi embert és igaz harcost, „legnagyobb kitűnő írónak” titulál. S akkor mondom: Ti külön szín vagytok a magyar tengerben, s így külön szín leszek én is a magyar írás tengerében. Ti ősi, igaz magyar nyelvet beszéltek, s így ősi igaz magyar nyelven fogok írni én is. Ti elődje vagytok mindennek, ami magyar, azonképpen elődje vagyok én is. Ti legköltőibb törzse vagytok a magyarnak, arra segítsen engemet is az Isten. Ti a számtalanszor megjelent halál felett is éltetek, úgy éljek én is.

Ti hoztatok a világra engem.

És én csak Nektek tartozom a földön számadással.

Távozzál tehát, sátán!

 

III

És a harmadik nagy stációnál egy különös, véghetetlen tavat lát az imádkozó zarándok, aki tollára támaszkodva bandukol ezen az erdélyi földön. Csodálatos tó ez, mint ama Szent Annáról nevezett: mélysége feneketlen, vizének színe nagy horizontok színével rokon, felette három jajgató madár és rajta a színen háromszínű, soha nem hervadó virágok úsznak.

Az erdélyi Földnek az erdélyi Emberrel való találkozása idején Isten teremtette ezt a csodálatos tavat, melynek neve: transzszilvanizmus.

Bevallom: nem tudom érthető módon nevén nevezni ezt a fogalmat. Csak megközelíteni tudom és sejtetni tudom körülrakott képekkel. Talán maga a történelem sem tudta teljesen kifejezni még ezt a valamit, ami nem is fogalom tán, hanem értelem és érzés, vajúdás és sors, valóság és titok.

Vagy divatos szavakkal így tudnám mondani talán: a transzszilvanizmus különböző fajok életének találkozása fenn az emberi magaslaton.

Én ezt vallom erdélyiségnek. De ez nem új, ez nem háború utáni gondolat, hanem örök erdélyi hitvallás. És vajon miért annyira aktuális mégis, miért annyira szemet szúró és támadott és kárhoztatott mostanában az erdélyi magyar transzszilvanizmusa?

Megpróbálok felelni erre is:

A háború utáni idők, ha látja valaki, ha nem, arra kényszerítik az erdélyi magyarságot, hogy a transzszilván gondolatot a maga valóságos életévé formálja, mert máskülönben összeroppan, szétmorzsolódik, beolvad, egyetlen szóval: elvész.

Az erdélyiség gondolata az örök önállóság gondolata. És kérdem: Van-é a mi jövendőnkre nézve más biztató és megnyugtató út, mint az önállóság útja. Az az út, amely két gyanakvó gondolat között, Budapest és Bukarest között vezet el? Az az út, amelyet testvér és idegen egyformán rontanak, de amely egyedül és örök jusson a miénk. Ne bántsanak tehát minket és ne rontsák a mi egyetlen, kálváriás utunkat, amíg ennek a helyébe csak temetőt, vagy maszlagot, vagy kábító délibábot tudnak adni csupán, de sohasem más utat, de még egy kicsi rongyos ösvenkét sem.

Ezt kiáltja és ezt sírja néhány erdélyi magyar író. Sajnos kevesen, mert elöljárni a bátrak kiváltsága, és bátrak kevesen vannak. Sokkal könnyebb nemzeti színű szalaggal köhögni, mint fájdalmas magyar szívvel dolgozni azon, hogy mentsük, ami menthető és találjunk helyet magunknak ezen az erdélyi földön. Helyet, amelyen magyar gyanánt megállani és ember gyanánt élni tudunk.

És nem rólunk van szó: nem írókról és nem irodalomról van szó már, hanem mindarról, ami az egészet teszi: az erdélyi magyar népről s főleg ennek gerincéről, a székelységről. Mert a nép erősebb és okosabb annál, semmint délibáb világba csalogatni lehetne. Ennek kenyér kell, a maga ősi földje és magyar szó. És lehet-é erdélyi magyar írónak más hivatása, mint megadni neki a három közül legalább az utolsót, amikor ő megszerzi maga az elsőt, és megtartja a másodikat?

Könnyű vádakat emelni az ellen, aki népével él, és neki áldozván magát, azt írja, ami neki és népének keserves élete. Könnyű az 1918-as magaslatról műérzéssel magyar bánatot csaholni. Vagy könnyű ülni a Királyhágó tetején, véglegesen meggémberedve és örök semmittevő bánatba esni, mint egy buddhista mártír.

De nehéz leselkedő testvér és leselkedő idegen között dolgozni azért, hogy magyarnak és embernek maradjunk akkor is, ha elpusztul körülöttünk minden. Nem könnyű az egyetlen, a számunkra már egyetlen erdélyi országúton felemelt fővel járni. És nem könnyű magának a népnek életét élni és írni, amikor kutyák ugatnak minden égtáj felől.

De én ezt teszem mégis.

És vallom, hogy ezt kell tennie minden igazi erdélyi magyar írónak.

S amikor ezt tesszük, megtalált úton vagyunk végre.

Ne féltse tehát senki se a magyar eszmét, se a magyar nyelvet azoktól a „baloldali erdélyi titánoktól”, mert ők tudják, hogy mit cselekszenek.

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

Azok a baloldali erdélyi titánok. Brassói Lapok 1929. márc. 4. 51. sz. 4. Alcíme: Az Erdélyi Helikon, a magyar nyelv közössége és a transzszilvanizmus. Keltezése: 1929. március. Újraközölve: Tiszta beszéd (67–72.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (187–193.).

A cikk első mondatában említett „egyik budapesti napilap, amely minden vicc nélkül megtehetné, hogy a címét sietve »Régi Nemzedék«-re változtassa” a szélsőjobboldali Új Nemzedék volt. Ennek névtelen munkatársa éles támadást intézett a Helikon írói – Bánffy Miklós, Kemény János, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő s nem utolsósorban Tamási Áron ellen, mondván egyebek között ez utóbbiról, hogy a Szűzmáriás királyfit „nem is magyar nyelven, hanem székely nyelven írta meg”, ezért ez a könyv még a született erdélyiek számára is „érthetetlen és élvezhetetlen”. Ugyanitt az Új Nemzedék szerzője az egész transzszilvanizmust „kenyéririgységből” fakadó mozgalomnak nyilvánította. Ezekkel a vádakkal szállt szembe Tamási.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]