Vértanúsors és tömeghivatás^*

Az ember áll az óceán partján, mint az ősanyag kicsiholt szikrája, izzik és elborul, a vallások között szédeleg, mint világító bogár a labirintusban; lelke felemeli, de szeme előtt kaput von a horizont, mialatt érzékeivel szeretne átfúrni minden titkot.

Áll szédülten s hódoltatón egyidőben, a lélek számára kimért űrben száll és hull, majd eszire tér, s vágya sétál a káosz hátán, mint a pávamadár, de akarata és ereje egyszerre megrebben a víz zúdulásán.

A lélek hőmérője fagyot és forróságot mutat majdnem pillanatnyi időközökben.

Már kétségbeesik a vizek tömege előtt, s meghódolva veri a mellét, s ugyanakkor feltűnik egy férfiú, az akarat és szellem lármafája, aki a habok erején játszva lovagol, és felsőbbrendű volta minden értelem számára szivárványt ver a felhők és tenger közé.

A szótalan magába szállásra érdemes tusa, a szellem és anyag közötti harc így folyik kezdettől a végezetig.

Az anyag szervezetlen erőtömege félelmetes és megváltó az egyén Istentől jött sugara, mely áthasítja a zűrzavart, és helyére helyez minden öröktől fogva megadott szépséget.

Nagyszerűségében és kiterjedésében is csupán ez az egyedül illő analógia, átvíve az emberek tömegére és a tömeg felett uralkodó individuumra. Mert elsősorban, az emberi művelődés és különösen a művészetek szempontjából mégiscsak anyag az emberi tömeg, vagy eszköz ezeknek életben tartására, ami egyre megy. A kimagasló egyén pedig profétikus jóslással vagy pózokba vert nagyszerű erővel mozgatja és viszi a tömeget.

És a tenger ősereje, mely valójában öntudat híján levő alkotó és romboló szellem, egészen olyan szimbólum, mely a tömeg történelmének tárgyalásánál önként jelentkezik fundamentum gyanánt.

Mindezeket az értelem világánál szemléltük, mert az értelem az, amely a két véglet sarkpontján látja az anyagot és az embert. A szépség utáni vágy és láthatatlant is felvirágozni törekvő akarat, vagyis művészet, képes arra is, hogy egyetlen arasszal hidat verjen a kettő között, és ez hirdeti azt is, hogy a művészet a tudománynál magasabb rendű és univerzálisabb képessége az emberi szellemnek.

A művészet az, mely csupán formai különbséget lát közöttünk és az anyag között, egyedül annyi előnyt biztosít nekünk, hogy az Univerzum ábécéjének első betűi vagyunk, nyughatatlanok, közös törvényt keresők, létünk bánásában örvendők, jóakarattal mondva bölcsek és az akarat vitézei is, de ugyanakkor az önmaga tüzében emésztődve kérdi, hogy hol van a súly, mely az élő ősanyag félelmetes nyugalmát és sóhajának erejét javunkra billenti?

Pedig bizonyára megvan, mert meg kell lennie valahol ennek a súlynak, különben a világegyetem harmóniája csődbe futna.

Minden érzékünkkel és szellemi erőnkkel nekiiramodunk és keressük ezt a szöget, mely a szellemi élet székesegyházát tartja végtelen időkön keresztül. Bár a mitológia nem hazudik, s tudjuk, hogy azért lett Hephaisztosszá egykoron az Isten, hogy ezt a remeket megalkossa, mégis végtelen tereket bolygunk be érte, az időt számítani meg is zavarodunk, de veszedelmek tornyáról is ragyog felénk a cél, s egyszer nem átalljuk legénynek lenni igazán.

Nem alkuszunk, futva és zajjal vonulunk mindeneken keresztül.

Paloták ködbe borulnak, büszke hidakat az árveszedelem ujja hegyével lebillent, a bölcsőben nem vernek pénzt, sem a koporsóban, gyönyörű, libbenő nők, csak a harmat íze és a mocsárba hullt meteor égésszaga a férfijelenség.

Közönségesen és keserűen a szemünkbe kedveskedik minden.

De a csüggedés borulatában megtalálunk egy sápadt embert, rozogának vélnéd egy éjjeli tivornya árának megkeresésére, de színtelen arcából kivillan két különös szem, és kihull belőle az egyetemes kincs, amit keresünk, szikrázva kihull és örökösen csak hull, mint a milliószor lehanyatló és helyére megint visszaugró csillag.

Minden lelkek és vallások templomához értünk.

És jósággal és hódolattal Isten áldását köszönünk a Géniusznak.

Ettől a pillanattól kezdve már a köszönők is érdekesek, mint a délibábot alaposan megbámuló városi ember, és nélkülözhetetlen is, mint a csordapásztorok új nap hasadtakor, szertehordván mindenüvé az örömhírt.

Kiverődött a kapcsolat a tömeg és a nagyember között.

A megszülető szépség ölbe hull, mint áldott esők gyöngyszeme a kehelybe, a fénysugárnak megadja tartós életét a tömeg lehelete. A meglátás mámorában csak ezt érezzük, de alig futnak a percek, a tömeglélek első igazi szikrája is elpattan, s azután már sírva, verejtékezve a rossz sejtelem kínjai alatt és remegve nézzük az óriás arcot, mert tudjuk, hogy színtelenségéből egész közösségünknek kára van, mert tudnunk kell, hogy elestéből nincs feltámadás, a porba ejtett eszméért vissza nem fordul, s hiába szórnak ölébe újat, az elveszettért itt nincs kárpótlás.

A mulasztottak fájdalmán is haladni kell tovább, nincs és soha sincs kárpótlás.

Így kesergünk az eszmék betöltetlenségén, mialatt szemünk lesiklik az alkotó Géniuszról, s amíg visszazarándoklunk hozzá, azon vigasztalódunk, hogy ő ezerszer is talpára ugrik a porból.

És amint ezt megállapítottuk, megzúdul a tömeg és a Géniuszt szétválasztó folyó, és szabállyá magasodik a kettő közötti legnagyobb különbség.

Egyetemes és felsőbb szempontból mégis itt kezdődik a tömeg hivatása. Itt van a szellem kikötője, honnét újra hajóra kell szállnia a tömegnek, és követni újra az ismeretlen szépségek felé izzó lángot, itt van a kultúra deltája, hová a testi munka, a vallás, a család és a faj tiszta vizei összefutnak, hogy tömörített zúgással dokumentálják az eszme céljában megvalósult egyenlőséget.

Felemelő érzés látni ezt az emberi tengert, amint az ezredek óriási medrében hullámzik, tombol és csillapszik, színét váltja és indulatját cseréli.

Nagy víziót megérő élmény állani a történelemnek nevezett óceán partján, félni a gyermeki haddal, lelkesedni a fanatikusokkal, és gyötrődni a vértanúkkal, miközben egyik hullám szakad és ömlik a másik után. Ujjongás látni, hogy különböző színben játszva is ugyanegy cél felé törekszenek a hullámtornyok, mialatt kitalált betűk nélkül, de az Univerzumnak mégis legdrámaibb nyelvén, egyenként szánkba adják az örökös szépség munkáját, pontosan elrendezve az idők vállain.

Olvassuk a nagy éposz nyelvét, a fejezetek kimagasló hullámírással jönnek egymás után.

Elzúdul előttünk egy hullámtömeg, sok ezer színe küzd egymással, cseppjei zajongnak, és tudjuk, hogy itt építik a nagyravágyás bábeli tornyát.

A cseppek már különszakadnak, mindegyik egy faj gyökere immár, és megkezdette munkáját a kultúra bölcseje körül, cipelvén a létfenntartás ösztönét, és megálmodván a művelődés pompázatos sok színét.

Szent morajlással tódul utána a másik hullámhegy, minden mozdulatában a misztikus kapuját mossa, és tudjuk, hogy ez nem lehet más, mint a szomorú zsidó nép sírva rivalgása, megtalálván az egy igaz Istent.

Utána törtet egy másik ijesztő víztömeg, színe merész és sötét, ereje hűvös és nem megalkuvó, bár cseppjei parányokra morzsolódnak a közös munka terhe alatt és légbe foszlanak, és mi összerakjuk minden értelmét: pontosan ez a civilizáció nagyszerű időkezdete, amikor sok pária pusztulásán épülnek a pirámisok, és az akarat elénk veti a nagyvonalúság útját.

Sárgára rémült arccal özönlik majd a tömeg a Gangesz szent vizére, és a rejtelem kútját halott öntestükkel rakják ki, csakhogy tanúság essék a hit merész ereje mellett.

Másik hullámháton tombol a tömeg, lelkesedik, követelődzik, játszani akar tragikus eredménnyel, vissza nem riad, pedig villogó szemű vadak szaga érzik, és az emberi vér szent kárminjára előrevetődik a halál árnyéka: szenvedélyek ideje robog, ímé: itt építik a Circus Maximust.

Majd jőnek a keresztesek és országokon koldulják át magukat a meggyőződés úti botján, csak hogy burján ne nőjön a Messiás sírján, és megörökítődjék, hogy védelemmel hódol az ember a szenvedés és szeretet szimbólumának.

A hűbériségre ráomlanak a nagyszerű francia bástyák, a nép leveti szolgaszíját, és véle egy időben az újvilág bölcseje rengeni kezd.

Egyetlen láncolat az egész, a nagy jelenések igazi könyve, hullámzó és misztikus, magával ragadó és agyonnyomorító, méltóságos toronyfokra felemelő, egy zizzenéssel elsodró és a lélek diadalra vivésében mégis világosabb a gyermek szeménél.

Most odahagyjuk az óceánpartot, árnyékba heveredünk, s miután még egyszer végigvonulunk az idők szekerén, az élet síkföldjére telepedünk.

A tömeg életének csupán legkiemelkedőbb néhány csúcsát vetettem fel. Ezekről betekintve a szellem titokzatos égtájait, látszanak körvonalak, melyeken belöl múlhatatlan életet teremtett az emberiség. Mindennel felérő öröm látni ezt az életet, de semmivel nem gyógyítható az a keserűség, mely a körvonalakon túlra vetődik, a szellemnek még pusztán maradott földjére. Miért állott meg mindig ezeken a vonalakon innét a tömeg? Miért ilyen erőtlen a robusztus anyag? Miért szárnytalan a millió színű madár?

Kérdezd és kérdezd újra.

Kietlen csend özönlik minden égtáj felől.

Csak azt tudjuk, hogy itt van az emberiség történelmének tragikus csúcsa, ahol a tömegben való hit találkozik a benne való hitetlenséggel. Bajos dolog meg nem rendülni most s nem keseregni azon, hogy a tömeg összetett szelleme határtalanul gyarlóbb, mint az árván és társtalanul hagyott Géniuszé.

Mert egészen kétségtelen, hogy az óriás egyek, mint Buddha, Krisztus, Arisztotelész, Michelangelo, Dosztojevszkij, Tagore és a többi kevesek olyan területekre vetettek fénysugarat, ahová a tömeg nem tudott elhatolni soha, és ami még kétségbeejtőbb: az elmúltak fundamentumára állva még hinni se lehet, hogy valamikor elhatol.

Fáj, de nehéz dolog ilyenkor rajongani a tömegért.

Való igaz, hogy sok halhatatlan dolgot életformába öntött, ámde nem a véghetetlen emberiségért, legalább tudatosan nem azért, és ezt nagyon ki kell emelni. Csupán az emberi lélek testvér volta és a nemzedékek egyforma életalapjai teszik lehetővé, hogy öröklődnek a rosszakkal a kivívott jók is. Az egyetemes igazság itt az öröklés formájában él. De mi lenne akkor, ha a tömegekkel együtt sírba szállna mindaz, amit a tömeg csupán a maga számára küzdött ki, s magunk csak azokat a szellemi javakat örökölnők, melyeket a rólunk való gondoskodás hite és vágya szült?! Nem sok adót kéne fizetnünk a tömegnek, de annál többet a Géniuszoknak, kik az örökös szépség törvényéből és a mindenkori lélek számára alkotnak.

Önzés nélkül nincs olyan küzdelem, mely az eljövőkre, az emberekre és időre szóló javakért áldozzon. Pedig kezdet óta minden néptömegnél domináló vonás a sűrített önzés, sőt annyira kiemelkedő, mint egyetlen más sajátossága sem. Innét magyarázható meg, hogy az idők forradalmai majdnem mind gazdasági okokra, illetőleg az önmaguknak kívánt jobb anyagi lét vágyára vonulnak vissza. Az emberi méltóság, a világszabadság, az egyenlőség hangoztatása legtisztább felfogásában csak takarói a tömegvágynak, mely egy elhajított pénzdarabért ragyogó, de kiábrándítóan ragyogó arccal hagyja ott a sixtusi kápolnát éppen úgy, mint a lélekről és a tökéletesebb életről beszélő Aranyszájú Szent Jánost.

Sötétségben vagyunk, szégyenünk melegíti az anyag hűvösségét.

A por és a hamu nemcsak a vallások szimbolikus nyelve.

Szabadításért és hitben való megnyugvásért megint csak az árván hagyott nagy lélekhez megyünk vissza, aki semmit meg nem tart önmagának, hanem határtalan öröme felcsap, mint a szellem átriumának szent tüze, ha nekünk adhatja mindenét. És maga marad újra kifosztottan, rozoga csonton rossz ruhával, de hull szeméből újra az univerzális kincs, a harmóniát megint visszabillentő súly, melynek lángja új csúcsok ködét vágja át.

És újra megnyugszunk, mint a csecsemő az anyai mell szent melegében.

Az önzetlenség csillagai a minden idők számára megbuggyanó forrásokhoz vezetnek, amit a tömeg ürít ki és a nagy lélek tölt meg ismét jólétének és minden földi javainak feláldozásával.

S mialatt a Géniusz örömben fürdik, látván, hogy kincseit a tömeg széthordja a nagyvilágba, mireánk is esik a lélek lényéből, és világánál látjuk, hogy végzetesen és örökre megosztatott a kultúra munkája, hol a nagy léleknek a teremtés, a tömegnek a szolgaság szerepe jut. Kivételes szolgaság ez, mert a szellem kincseinek széthordásával önmagát teszi úrrá a közönséges szolgaság felett, mely az anyag legördögibb formájához, a pénzhez köti őt.

A szellem hű szolgáinak lenni a tömeg legnagyszerűbb és minden jelen- és jövőélőkre legüdvösebben kiható hivatása.

Hódolatunk a Géniuszé, tisztességtevéssel köszöntjük a tömeget, és sóhajszerűen felrebben lelkünk tüze:

Örök Törvény, Univerzum szelleme, egy neveden Isten, adj nekünk nagy lelkeket, szellemek zsarnokait, és adj tömeg gyanánt éber nemzedéket, a jóság és szépség véghetetlen dicsőségére.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Vértanúsors és tömeghivatás. Ellenzék 1926. júl. 5. 147. sz. 9–10. Keltezése: 1926. június. Újraközölve: Tiszta beszéd (47–53.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (157–164.).