Keresztüljöttem Gallián*

Ahogy kiterítem s hímezem azt a másfél napot, amit Franciaországban töltöttem el három héttel ezelőtt, eszembe jut az egykori góbé, aki árnyékáról becsülte meg a házat s rosszul járt. Vagy aki látatlanban lesz szerelmes, s ugyancsak rosszul jár.

Magam is csalódtam. Azért csalódtam nagyobbat is, ott ahol kevesebb jóról s gyengébb dicsőségről hallottam. Mikor az álmok valóra válnak, soha sincs ez másképpen.

Pedig igen emlékezetesen, sőt áhítatos hangon kezdődött. Hajnalban érkeztünk meg Cherbourg-ba. A pirkadás vásznára felvetődött az ódon vár, s alatta az írás: „Európa”.

Hidat vontak. Leszálltunk. A franciák harangoztak.

Soha nem verte még annyira át lelkem falát harangok szava, mint akkor. Egészen átformáló volt, földöntúli szó, bizonyára még Rómában sem lehet ilyent hallani.

Egyetlen vágyam volt: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, feltétlenül, amíg a Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat.

Kimentem a városba. Csend volt, illat és minden rossz hír dacára templomi tisztaság. Alig mertem társamhoz hangosan szólani, hogy felébresztek valami áhítatölő életzajt, vagy magam leszek e világon az első, aki illetlen leszek az ismerkedés legemlékezetesebb percében.

Itt-ott emberek tünedeztek fel, munkába menők, valamennyi kerékpáron, senki nem beszélt, mindenki komoly és magábaszállt volt.

Kétségtelen: ilyen városban még soha nem voltam, s az is kétségtelen, hogy a francia lélek áhítata és szépsége tette ezt a különbséget.

Egy gondosan megőrzött és illatosan tartott régi könyv benyomását tette minden. A franciák történelme nyilván nem eltemetett keserűség, mint a miénk, hanem a mindenkori jelen élőkkel együtt élő imádság.

Nagyon konzervatív lehet a nép – gondoltam, s bementem egy boltba. Egy leányocska fogadott, fapapucs a lábán, eleven és fürge szemű, mint egy madár. Amint megtaláltuk az értekezés madárnyelvét, pálinkát ittunk s ültömben elhatároztam, hogy mingyártt megtanulok franciául.

Kijöttem. Sok ember járt már. De a csend, az illat s az idők iránti kegyelet még a hajnali örök elszánással takarta a várost.

Valósággal gyermeki jókedv s gondtalanság szállott reám. Énekelni szerettem volna, vagy ministrálni s ezüstcsengettyűt rázni.

No, én ugyan nem voltam Amerikában!

Azt mondták, hogy indul a vonat.

Megyünk. Egy öreg jegyet írt, rettentő bajusza szitálta a levegőt.

Futottunk a mezőkön keresztül. Mint a gyermek, valami csodát vártam, csak bámultam az ablakban, a szám félig nyitva, hogy bármelyik pillanatban kiálthassam:

– Milyen gyönyörű, ilyen nincs a világon.

– Nagy föld. Nagy nép.

– Éljen Gallia.

Aztán magamhoz jöttem s lecsendesedtem.

Kezdettem figyelni, apróra szedve mindent.

Mint a tikkadónak a víz, úgy esett látni három esztendő után ismét a messze futó zöld mezőket, gazdátlan sok virágot, itt-ott tornyokat, mint faluk süvegét.

S újra legelt a marhagyülekezet, csikók futottak, patakok mosták lábaikat.

Túlhaladott álláspont ez Amerikában.

Kanyarog a Szajna már. Szőkesége bodrozik a nap hevén. Világkincsek, népsors, forradalom, művészet. Ady Endre, Munkácsy – fellobogásomban szinte beleugrottam ebbe a világhíres vízbe.

Párizs.

Kibukdácsolunk. Senki nem fut, nem ütnek el az útból. Ráérünk, végre egészen itthon vagyunk, itt szuszog és töpreng vén Európa.

Délutánomat kivágtam s Párizsnak szántam.

A kapu elé libbenek felajzott jókedvvel, s hát elsőnek odaugrik egy újságárus, másodiknak egy hunyorgó szemű, s kabátja alól „arcátlan” lapokat mutat „mindenféle helyzetben”. Aztán oda egy olasz tarka sálakkal, egy bosnyák bicskákkal, egy sánta esőernyőkkel, másik virággal.

– Elegen vattok – mondom, s megyek, s hát nem hagyják. Igen komolyra kellett vennem a dolgot, hogy meg tudjak szabadulni.

Elmentem a rendőrhöz, s mutatok egy címet neki. Bősz mozdulattal hátraveti jobbját, s fejét előreszegzi, eléránt egy könyvet, s úgy olvassa a címet, mint egy ítéletet.

– Ez a francia atyaúristen lesz – gondolom, s megyek a másik rendőrhöz, hátha emez csak tempózott.

Amaz se tett különbül, úgy látszik, a rend megkívánja.

Néhánnyal megismételtem ezt, s mikor beléuntam a ceremóniába, elszántan nekivágtam a városnak. Jót mentem, s ügyes fejérnépeket rakásra szemléltem, amikor eszembe jutott a jó serivás. Ittam egy pohárral s megint munkába álltam. Néztem a kirakatokat: finom-vegyesek voltak, de igen olcsó minden. Igen az embereket: igen kopottak voltak jórészt, s különcködők, láttam.

Valami ódon íz, mindenütt, hagyomány, emlékezés és történelem, mindenütt történelem.

Ismét kettővel megittam.

Igen jól éreztem magamat. Barátkozni kezdtem a járókelőkkel. Sorban minden harmadik emberrel megálltam, ismerkedtem volna angolul, de senki nem értett hozzá. Beléuntam.

Megint megittam kettővel.

Újult erővel kezdettem az ismerkedést. Egy németül kezdett, de kuruc létemre nagyon sajnáltam.

Visszamentem helyemre, s végképpen serivásba merültem.

Estefelé járt már az idő. Odaadtam a pénztárcámat a pincérnek, hogy fizesse ki magát, mert nem értettem, hogy mennyit kért.

– No, most megyek, s mindent megnézek, ami gyönyörű – tettem fel magamban.

Szemembe borult az egész Párizs. Kicsi híján nagyon, nagyon szép volt.

A Szajna, a város, a nép.

A jókedv, gondtalan nyomor, sírás, művészet.

Csak egy volt nagyon komoly: a történelem.

Emlékezzünk Galliára!

 

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

Keresztüljöttem Gallián. Újság 1926. jún. 20. 136. sz. 9. Alcíme a lapban: Székely legény Amerikából jövet Európa történelmi földjére lép. Keltezése: 1926. június. Újraközölve: Tiszta beszéd (36–39.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (143–146.).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]