Forgács Antal költészete

Forgács Antal A világ nem felel című válogatott verseinek kiadásával a Szépirodalmi Könyvkiadó hiányt pótló munkát végzett. Így együtt e kötet, Pintér József előszavával, alkalmat ad arra, hogy a Nyugat harmadik nemzedék egyik jelentős költőjének életművéről szólhasson kritikánk, mégpedig talán úgy, hogy Forgács lírájának elemzésénél a palettára került új színekkel világítson rá egy irodalmi korszak, szorosabban a második háború előtti nemzedék – a Nyugat harmadik nemzedék cím alatt egységesen össze nem foglalható költők – irodalmi kérdéseire is.

Magam lelkemen könnyítve, egy igaz barát – aki nemcsak könyvdedikációimban volt az – iránti szeretettől és kötelességtől indítva lírájának csak egyes kérdéseiről, az engem elgondolkoztató és megindító vonásairól írok. Természetesen sokban befolyásolja írásomat az a személyes és levelező kapcsolat, a sok Abbázia kávéházi beszélgetés, a margitszigeti és Szent István körúti oda-vissza séták emléke, melyek közben induló költői sorsunkat, közös eszményeinket, ellenkezéseinket és állástalanul csellengett, de konok tanulással töltött éveink folyását hánytuk és vetettük meg. Magam abban az időben a Márciusi Front, ő a marxizmus és az Eszme (ő írta mindig így), a szocializmus és a francia irodalom, én a latin és az angol oldaláról nézve vitattuk líránk alakulását. Mindketten nagyjából a Nyugat eszmei és esztétikai elvei alapján. Mert Forgács Antal életével és hátrahagyott művével együtt jellegzetesen harmadik nemzedéki költő. De olyan, aki ebben a keretben egy külön, éspedig társadalompolitikai és filozófiai indítású színt képviselt. Már zsengéjében a tizenkilenc-húsz éves ifjú e nemzedéken belül az egyik legtudatosabb emberbarát és szocialista indítású költő volt. Új és korszerű hangon a munkásmozgalom lírai ábrázolásának kérdésével, szinte elméleti alapon – Kassák és József Attila után, –, egy olyan lírával, amely egyúttal egyéni hangú is, generációnkon belül talán ő kínlódott a legtöbbet. – Vajon mennyi sikerült ebből és hogyan? – Erről nemcsak Forgács Antal eredendően pesszimizmusra hajlamos alkata, de a hazai felemás társadalmi és gazdasági viszonyok és a teljesen egyértelmű politikai viszonyaink is beszélhetnének.

A Hűvös magány című 1936-ban megjelent kötetéig állandó a kemény felkészülés. E munkáiban a verselés, a képek színezése és komponálása, a gondolatok költői mozgása és fordulatai érezhetően tanultak. Egy szocialista költő erőfeszítései a lírai világért és az emberért. Eközben a legkeményebb küzdelmet – tudom jól keserű szavaiból –, saját lelki alkatával vívta. Az állandóan kísértő és később elhatalmasodó magány érzetével. Társadalom és egyén, a közösség és a magányosság harcában már ifjan ezt vallotta:

 

De itt maradtál! s egyedül vagy, élj így, ha tudsz egyensúlytalanul, e földön úgysem lelheted helyed.

 

Forgács költészete ezzel a rossz közérzettel indult, és lassan a tanult szellem türelmetlen kritikájával mégcsak nehezedett, mert egyre úgy érezte, hogy ideáljaihoz méltó művet nem sikerült alkotnia. Következetes radikalizmusával így állandóan csak gyűlt az elégedetlensége önmagával és a világgal szemben. És forradalmi versei még alig-alig akadtak. De épp elég a Fanyar idő bevezető verse:

 

Mint az elítélt hallatja utolsó drága szavát, miközben a hóhér készíti csípősre a hurkot, és két tökfejü bérenc ássa röhögve a sírt, úgy készülök én is szólani most. Hogyha megérted fénylő szavamat és belerúgsz, tudom majd, hogy igazam van.

 

A költő első verseinek egyikéből véve a jellegzetes forgácsi képet, költőnk elindult „az elefántcsonttorony öbléből” – őt idézem – „a Golgotha felé”.

1932-ben letartóztatták. Bizonyítékok híján történt felmentése után még jobban elhatalmasodott magányérzete és elégedetlensége. Elsősorban magával szemben, mert úgy érzi, „gyenge a forradalomra”. Ez az önmarcangolás és gyengeségérzet viszi el lassan már-már a tapintható világtól, a tájtól, emlékektől és az ifjúságtól. Elmélyíti keserű filozófiáját. Lírájának egyre inkább elméleti, sokszor mesterkélt színeit adja. Az állandó nyomás alatt élő idegrendszer olyan líra világát hozza, amelyben egyre többször szerepel „a förtelmes halál”, a „rossz”, a „céltalan és a börtön világ”, a „magam vagyok” már-már kényszerképzete, a „szörnyű sors” várásának komor árnyéka, „a vak idő”, amelyben kegyetlen fogalmazásával „életveszélyessé lesz a magány”. Jelzőiben a sötét, a hamis, a torz és a szürke kísért. És bár ellenük „magával egyre küzd, mint bátor felkelő”, és magányát gondolkodásában a szocializmus eszmei világával, tudatát az osztályöntudattal és lelkét az Eszmével – „melyet most szuronyok csiklandanak” – erősíti, költészete elsötétül.

 

Mint Raszkolnyikov, ki tudja, ha fut is már hiába, maga elől nem futhat el, mögötte multja s tiszta lelke leng, nem kérdez semmit, hisz nincs ki jól felel.

 

Menekülésére egy kényszerű filozófiát igyekszik kialakítani. Az önvédelem bölcsességét, amelynek tételeit Tanköltemény című versében versszakonként ilyen sorokban sűríti: – „Légy óvatos!… És légy fegyelmezett!… Őszinte sose légy!… Sok nyugalmat ne várj!” és summázva így zárja:

 

Mindaz ami eddig történt veled, hamis, hisz bátorság kell a gyávasághoz is.

 

Már anarchikusnak, cinikusnak mondhatnánk azt a konokságot, amellyel pajzsát kikovácsolja az ellen a világ ellen, amelyben vigaszul, szerinte „a börtönőr is ott él, hol a rab”. Amit magának és másoknak örökül hagy, tanácsait így bővíti ki:

 

Ők győztek! Leverve a hősi lázadás, egy fegyvered maradt csak: a képmutatás.

 

Logikus lépésként következik ebből már a kihangsúlyozott hallgatás vállalása, amely nála az állandó tagadást jelenti. Tagadását a társadalmi, gazdasági, politikai rendszernek, sőt szinte lénye fizikai és eszmei világának is.

 

Az ember csak így él hangtalanul, nem kérdez és ha kérdik, nem felel, bólogat és mint az árnyék lapul…

 

Világ- és életmegvetésről, a világból kikapcsolódott személyiségről beszélhetünk. Mintha a valóság kilökte volna vonzásából. Forgácsot József Attila tanítványának szokták emlegetni. Így könyveli el az új Magyar Irodalmi Lexikon is. Az eddig mondottakból is világos, hogy téves ez az állítás. József Attila hatása inkább kemény és tiszta versépítési módszerében és logikájában mutatható ki. Sokkal több van Forgács lírájában kortársai közül Fenyő László 1930 körüli pesszimizmusából és Radnóti Járkálj csak, halálraítélt!, Istenhegyi kert időszakának hangjából. Ha pedig visszafelé keresünk, költőnk ritkán ellágyuló hangjában megleljük Reviczkyt. Például e versszakot olvasva, minden dialektikus ízének ellenére is:

 

Szép változás, ó, örök mozgalom, vigasztaló, hatalmas újulás, a példa int, ím megtanulhatod, játék az élet és az elmúlás…

 

Íme, „a világ csak hangulat” kísértete. De egyre sötétedő lírájának magját és ihletőjét, azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy szülőföldje táján, Fejér megyében kell keresnünk. Pár kilométer választja el Vajda János szülőhelyét, Vált Bicskétől, ahol Forgács Antal született. Ott, ahol a zsámbéki medencén a Váli-víz és a Szent László-patak (– „a patakot szerettem én, – s a patak szeretett” –) a két szomszéd község kertjei és erdői alatt csörgedez. Az ifjúság érzékeny emlékvilágában, hogy mit jelent a szülőföld nagy elődköltője, bővebb magyarázatra alig szorul. Bátran mondhatom, Forgács világának kialakítására Vajda János nagy hatással volt. A Hűvös magány, az első igazi Forgács-verskötet címe maga is Vajda erdő- és vadonverseinek, árnyas magányainak képeit idézi. De hajoljunk csak közelebb Forgács verseihez, és világos lesz, hogy az 1932-es börtön után Forgács példaképe egyre inkább a lelki csődből is lírát varázsoló Vajda János lett. A szabadságharc bukása után, az őrület határán született vajdai mű nála – még ha ellentmondásnak hangzik is – a reménység és a példa lett. Vajda Forgácsnak mestere volt! Tudjuk, párizsi 1938-as emigrációja alkalmával sem feledkezett meg arról, hogy Vajda János kötetét magával ne vigye. Csak egyetlen vers! Íme, elemezzük végig Vajda Hajótöröttek című költeményét, összevetve azt Forgács költészetének jellegzetes részeivel. E költemény negyven sora szinte sűríti Forgács életének, hazát vesztett helyzetének, lírai világának és fejlődésének elmélyítő, ihlető variációit, és végül egy kísérteties utalásával a költő majdan bekövetkező sorsát is felidézi. Az első négy sor Vajdánál:

 

Egy búborékkal kevesebb Az örök semmi tengerén. A sír egy lábbal közelebb, És távolabb egy szép remény.

 

E hangütés egyvégtében rezonál Forgács Antal hátrahagyott verseinek utolsó darabjáig. És közben mintegy száz év távlatán át válaszolnak Vajda és Forgács sorai egymásnak politikák és cenzúrák lélektorzításáról.

 

Vajda:

Kik jobb világ titkába látnak, De nem bírják kimondani.

Forgács:

Olyan a föld, – nincs hasonlatom s ha van, lecsuknak, ki nem mondhatom.

 

És a költő, aki fegyverrel harcolt a szabadságharc idején, a Bach-korszakban így folytatja:

 

Választanánk – ha nincs egyéb – Halál és őrület között? Ó a vihar, mely összetört, széjjelszórt, Kerűlne vissza legalább, És ölne el szépen, dicsőn, míg Nem őrjit meg a némaság!

Forgács:

Biztos hazám, ó, tömör őrület, rejts el a másolt indulat elől már!

 

És az Év végén című ciklusának ötödik szonettjében így felel Vajdának a Hajótöröttek-be illő soraival:

 

Nem a szemérem, érdek tart csak vissza, hogy arról szóljak mit mindenki tud, ó, hallgatás! te förtelmes kiut, az érdek az aljasság borát issza.

 

A versben tovább Vajda sötétlátása:

 

De nincs remény, de semmi jel!

 

Forgács válasza:

 

Tudja, mi vár reá, többé hát nem remél.

 

És Vajda újra:

 

S rablócsapat, ha ránktalál, Csak rabul vinne: ami ránk vár, Koldus halála – éhhalál!

 

E rettentő jóslat kísértete Forgács verseiben makacsul visszatér. Végső fogalmazásában aztán a „förtelmes halál úgy közelít felém”, már nemcsak lírai kép lett, de tragikus valóság, amikor a kép beteljesült, mert a Gestapo 1944 tavaszán „rátalált” Le Sappey-ben, és „Provence daltelt mezőinek” határáról rabul viszi. És jön – ki tudja – tán, hogy az előd versének minden szava való legyen „az éhhalál”. És itt térjünk vissza a halált és a halál gondolatától tanított költőn túl az utolsó percig az eszméihez hű „katonához”, aki ugyan lehetett önmagától és a világtól csömörlött, de Utolsó szavak versében is úgy szólal meg, hogy az emberiséghez „az örök értelem” okos igazságával szóljon. Igazi költő módján. Az indulatok és az ösztönök „fellázadt cselédei” ellen.

 

Ó, nem ilyen halálra vártam én! Ugy képzeltem e percet valaha, hogy fetrengve hős eszméim között, a jelent, a titkot majd tovább adom, melyért érdemes veszni másnak is. A győzelemre nem vártam soha, mert tudtam én, kemény barátaim, hogy ostobává tesz a diadal, s a győztes bosszúra vágyik csupán.

 

Csak néhány vers elemző példáján belül igyekeztem rámutatni arra a kapcsolatra, mely Forgácsot Vajda Jánoshoz kötötte. Ahhoz a költőhöz, akihez az első Nyugat-nemzedékből Ady is visszatért. Mert Vajda nemcsak a pesszimizmusnak, de benne és rajta túl a gondolati lírának és a polgári radikalizmusnak is példája volt. Forgács líráján e három vonásával is végigkísért Vajda. Gondoljunk Az üstökös című vers utolsó sorára. Az itt szereplő „Te mindenütt egyetlen, idegen!…” mondat Forgács költészetének is alaptónusa. A „csúfosan egyedül van” és a „magam vagyok” mindig visszatérő fogalmazása. A történelem vas szorításában e Vajdával egy tájon született költőnek lelki tája is egyre inkább nagy elődjének érzésvilágára hangolódott. Épp ezekkel az indításokkal egy teljesen egyéni hangú, modern lírát alkotott. Szocialista líránknak olyan szintjét húzta fel, melyet kár, hogy az 1945 táján induló fiatal költőink alig ismerhettek eddig. Tartalmi gazdagságával és súlyával, színeivel és emberi tartásával külön hely illeti meg Forgács Antal költészetét.

Versei tökéletes egyszerűségre szerkesztettek. Mint a sakkjátékos, szabályos lépésekkel tör „játék” közben célja felé. Olvasni jó. Bár sokszor a gondolatok fehér és fekete mezőjében a képek tudatos egyszerűsége monotonná teszi hangulatait, életképeit, rajzait. Gondolati mélyülésével a bölcselő költő – ritka hazai példa – logikája egyre kegyetlenebbül érvényesül. A stilisztikai világosság verspéldáit szerkeszti, mintha csak a gondolat, a tartalom létezne ars poeticájában. A „szép” lírát elnyomta a költő rossz közérzete. Értelme érzelmeit, képeit és hangulatait. Ragyogóan színes versindításait sokszor disszonáns akkorddal zárja, vagy váltogatja. Ebben is különbözik a Nyugat harmadik nemzedék legtöbb költőjétől. Ha például Petőfi Tiszájáról ír, akkor nem életével és színeivel rajzolja. Ő a természeti képekhez, hogy kifejező legyen, az értelemmel választ személyeket, akiknek tulajdonságai személyesítik meg a témát. Így lesz a folyó legény, anya, betyár, obsitos és utazó. Jelzők helyett gondolati elemekkel díszítő költő. Valami számtani versfogalmazás fejlődött ki nála. A mesterségbeli tudás „kifent beszéde”, melyben a szó tökéletes versbe építése izgatta. Ennek megfelelően, eltekintve a kezdés divatos, a Berlin és Bécsen át közvetített Párizs szabad verseitől, ezeket hamar felváltották a legkimértebb formák. A „rendetlenül rendezett világban” az örökkévalósághoz kötő horgonya a mestersége volt.

 

De örök forma megmaradtál, csont a széthulló hús mögött. Szó! Te vagy a végső segítség, lebegj az életem fölött.

 

Ebben a hitében a Nyugat harmadik nemzedékének tipikus tagja. Annak az iskolázottan tanult, több nyelvű, jól verselő, irodalomban és stílusokban eredetiben járatos, tudatosan mérlegelő, műfordító és tanulmányíró nemzedéknek, melyet inkább mondhatunk tájékozottan lehiggadtnak, mint kiábrándultnak. Gondoljunk csak Jankovich, Jékely, Képes, Rónay, Vas és Weöres munkásságára. E generáció sokszínűségére épp Forgács lírája is bizonyíték. Ám minderről alig-alig esik szó. Legföljebb lassú kritikánk – szerencsésen vagy szerencsétlenül egyszer elhangzott és így kényelmes – patentjelzőket ismétlő módján. Így aztán sokszor éppen a helyt nem álló meghatározó jelzők malomkövével a nyakukban, „az ismeretlenség” lápjában csak lejjebb süllyednek költőink, íróink. Ilyen többek között Forgács lírájára a „de nem mindig egyenletes színvonalú” megjegyzése az új Magyar Irodalmi Lexikon-nak. Mit mond ez nála, akiről épp az ellenkezőjét mondhatjuk? Egész költészetére épp a már-már egyhangúsággal fenyegető egyenletes fejlődés, az érzelmi és értelmi lázgörbék alig ingadozó vonala a legjellemzőbb. Aztán ugyanitt pár sorral odébb „a külvárosról adott sötét, szomorú hangulatú képekről” beszél. De talán csak azért teszi ezt is, mert azt is állítja, hogy „lírája erősen József Attila hatása alatt áll”. S ha már így áll, egy képkapcsolással úgy véli, hogy minden bizonnyal e pesszimista költő a külvárosokról is írt…

Költészetéről azt is el kell mondani, hogy radikalizmusa mindenütt jelen van. De még ez sem korbácsolja fel, mint Vajdánál teszi, az érzelemvilágát. Inkább tartalmibbá sűríti, komorrá, a „szabályozott csodák” kimért, csalódott költőjévé. A Vége van című vers vajdai „megsiratni, hogy születtem” gondolata emigrációja előtt, de különösen után, haza és barátok nélkül, szétáradt mondanivalójában. – „Mintha lépcsőn mennék, a bánatom – egyre feljebb emel, e szép csúcson – e csillogó, bús hegytetőn lakom.” Úgy érzi és vallja is, hogy az élet leteríti hordozóját. Céltalan élete magát a költőt. Itt az egész nemzedék depressziója kísért. Ez a hangulat e nemzedékben: érzésben és művekben a szplintől a minden hiába skálájáig csapott. És ez logikus volt akkor, nem pedig egy pózban tetszelgés szülte. Az életünk és történelmünk eseményeinek vihara teremtette. A stílusban pedig egy jellegzetes kettős szimbolizmust szült. Ez aztán e teljes egészében antifasiszta harmadik nemzedék költészetének színben, képben és hangulatban érdekes világot ad. – Esett-e szó róla? – … Melankólia, kettős szimbolizmus vagy lázadás?… És íme, a lázadás sok formája közül itt áll előttünk egy kitűnő mű. A pesszimizmusában is mindig felszólaló szocialista költő lírája, aki „mágnes múltjától” – bár szavaival élve, ez hol taszítja, hol pedig vonzza – „nem szabadulhat soha!”. Tömör fogalmazásában:

 

ami soha nem veszhet el egészen, felrémlik, kísért, mint egy látomás. Ó, undorom, őrizz tovább is engem, ne haggyál el te végső lázadás.

 

A kötetben eddig meg nem jelent versek több darabja – a legutolsók tán 1941-es jelzésűek? –, Forgács lírájának remekei közé tartozik. A már kozmikus magánynak költészetünkben talán legdrámaibb megfogalmazása a Leszámolás e szakasza.

 

Nincsen több szó, de nincsen több vigasz! Nem fűt többé ledér elméletek heve. Nem tartozom én senkihez megint, mehetek tovább egyedül, talán haza, ha volna még haza… Ha volna még egy csöppnyi zug, ahol kinyujtva görcsös, tompa tagjaim ezt mondhatnám: „végre itthon vagyok!”

 

E végső versek külön helyet biztosítanak költészetének. De bármily zordon szigorúak e végakkordok, közülük a humanitásnak, a művészetbe vetett hitnek ormai fénylenek. Az „örök értelem” szavaival olyanok, mint azok a francia havasok, amelyek alatt áldozatul esett. „A sérthetetlen rendről hírt-adó” „tiszta szó” költője volt egy olyan viharban, amelyről bátran és bölcsen vallotta:

 

Nem vagyok bűnös én itt semmiért, de lesz-e, aki ezért megbocsát?

 

Végül már „aki rossz lenni nem tudott soha” csak azért írt, „hogy ne féljen oly nagyon.” Írt, de tömör hasonlatú képét idézve: „a drága lejtő”, az élet, eleresztette… – De vajon ránk maradtak-e mind a versei? – Nincs rá felelet… Sírja sincs, de a „fénylő időből” egy időt álló költői életmű került irodalmunk asztalára.