Az ecset poétája

A háború előtt találkoztam vele először. Süllőzés közben, szép tavaszban, amikor Badacsony alatt rezeg a víz és nyárfarügyszagú minden. Aztán a háborús évek után, a vitorlás időkben, találkoztunk sokat, amikor még nem jártak a Balatonon a fölrobbantott hajók, csak a vitorlások, a „széllelbélelt” emberek. Aztán, hogy Kaposvár „örökbefogadott”, mint írót, és én Fonyódon laktam, attól az időtől kezdve szinte hetente találkoztunk hosszú időkön át. Nem a festészet, de a művészetek és a horgászat fűzött össze minket, s minthogy róla írok, a legnehezebb az lesz, mint kapcsoljam ki e sorokból személyemet, hisz mégiscsak élményeimet, az ő szavait és együttlétünk alkalmával e tetteiből és lényéből bennem kialakult képet akarom itt leírni.

Kezdetben amolyan ősemberi, legfeljebb a halász-vadász kultúra nívóján mozgó szókincsen és gondolatkörben folyt eszmecserénk: halfogó szerszámokról, csalikról, horgászravaszságokról, fittyet hányva minden társadalmi szokásnak. Hosszú vitáink voltak arról, vajon a gilisztára vagy a kishalra kap-e jobban a süllő? A gyakorlat döntötte el. Badacsonyban eredményesebb a giliszta, amelyre Egry esküdött. Sokáig a művészetről alig esett szó. Lakásán sem voltam. Ott találkoztunk a parton, és hiányzott, ha nem találtam szokott helyén, a köveken. Összeszoktunk, mert magam nem vagyok bőbeszédű, meg aztán akkor már ő igen unta a gilisztaszedést – talán sajnálta is, erről majd később –, s én kitűnő somogyi, nagybereki bőrgilisztákat hoztam, s közösen használtuk. Egyszer aztán elkísértem a házukig, mert felajánlotta, hogy a nyeleket ne szereljem le, hanem hagyjam náluk. A kapuban akkor megkértem, hogy mutassa meg a képeit.

Szeme kitágult. Szorítóba került. Tudvalevőleg nem szívesen mutogatta a képeit. Mint később elmesélte, unta a sok beszédet, a gátlás nélkül osztogatott festészetre vonatkozó tanácsokat, vagy az esetleges otromba gúnyt, mert abban is volt része a hercegi borospince alatt. Aztán apránként azt is megtudtam, hogy azt sem szerette, ha rajongói, kis számmal azok is voltak akkor már, dicsérik. Aztán a festők körében észrevettem, nem szerette, ha nagyon peckesen ültek előtte a festők. Tudta, mit csinált, és amit alkotott, arra egyre mélyebb badacsonyi magányában igenis, némán, rátarti volt. Beszélgetés közben a festőkről véleményt se pro, se kontra nem nagyon mondott, legfeljebb legyintett. Nagy szeretettel emlegette mindig Ferenczy Károlyt, Lyka Károlyt, Keresztúry Dezsőt, Borsos Miklóst és Pátzay Pált, aki az ügyeit őszinte barátsággal intézte Budapesten, a hivatalos fórumok előtt.

Egész tartózkodó lényében volt valami önmagára is sújtó plebejusi nehézkesség. Heves indulat és konokság és nehéz évek gyötrelmei szabdalták át az arcát, s mert a szegénységből indult, és mindig tiszta ember maradt, tehát a gonoszság, igazságtalanság és butaság, emberi kicsinyesség láttán vagy hallatán egyszerre komorult el az arca, lobbant föl zsörtölődő természete, lett sárgás és szürke a szeme, hogy aztán zöld derűre, kékre változzék, vagy kitáguljon, mint a macska pupillája. A vagyont megvetette. A hatalmat és a nagy jólétet lelki züllesztőnek tartotta. – Ronda pofa! – Micsoda banda! – gyakori kifejezése volt egyes személyekre és társadalmi „rétegekre”, pl. a hercegen élősködő badacsonyiakra és a műveletlen falusi előkelőségekre, lettek légyen azok földbirtokosok, kézművesek vagy értelmiségi műveletlen „alakok”. – Miért utálta ezt az úgynevezett „előkelő és művelt” réteget? – Egyszerűen azért, mert a művészetek iránt süket volt ez a falusi réteg, mellyel Zala kis falvaiban és itt Badacsonyban is érintkezett. Hamar rájuk unt. Alighogy megismerte őket, gyorsan szelektálta a társaságot, és konok gőggel, a mai szóval élve, leépítette őket. Nem volt könnyű dolog! Nagy határozottságot, következetességet igényelt ez a rendtétel a portája, avagy mondjuk így, műterme körül, hisz az államapparátus vezetésében is az előkelő Pauler atyafiságnak szerteágazó kapcsolatai voltak, s ezek látogatták felesége, Juliska révén.

Bizonyos mértékű rátarti, várúri magányban élt a badacsonyi „lakótorony” emeletén. Ez az épület alapjában véve egy mérnökileg elfuserált, lakásra nemigen alkalmas épület volt, amelybe később szélfogó falakat kellett behelyezni. Bazaltból és téglából készült, és igen hideg volt. Szinte kívánkozik a hasonlat, hogy a most renovált nagyvázsonyi vár lakótornyára gondoljunk, amikor Egryéknek erről a lakásáról beszélek. Itt élt, de nem aszkéta módon, melyet többször hallok róla említeni. Több volt Egryben az indulat és a konokság és igenis, a szeretet is, semhogy aszkétának mondhatnám. És ráadásul érzéseit sem igen fékezte. Kitört, ha nem is szóval minden esetben, de arckifejezésének fegyelmezetlen grimaszával. De nemcsak zsörtölni, ítélkezni, hanem derűs humorral böllenkedni is tudott. Ilyenkor l’art pour l’art élvezte a szerepét a játékban. Jókat nevetett azzal a szarkasztikus arcvonással, amely végül is nem a derű, de a keserű gúny vonásait tolta az arcára, mint egy maszkot.

Ez a keserűség egész arcát összeszabdalta, és ha nem is ideges rángatózással, de méla komolysággal ott ült mindig az arcán. A derűs ember szinte csak pillanatokra bukkant ki sok színben játszó szeméből. Oka bőven megvolt, hogy ilyen legyen. Gyermekkori első emlékeiből indultak ezek a vonások. Apjáról és édesanyjáról merőben másképp beszélt. Olvastam, hogy apját földművesnek írják. Én úgy emlékszem, hogy Egry kis falusi kézművesnek, kis falusi vargának, nem is cipésznek mondta. Amolyan kötekedő, önfejű, „ki, ha ő nem”-típusú embernek, aki az igazához, vagy vélt igazához hepciásan ragaszkodik. Világosan kifejtette, hogy apjával se lakni, se élni nem lehetett, vagy csak igen nagy áldozat árán. Édesanyjáról ezért nyilatkozott mindig nagy szeretettel, de szófukar rövidséggel, nehogy az elérzékenyülés megrendíthesse. Ezért lett édesanyja a badacsonyi szőlőhegyi házban szinte olyan, mint egy néma házitücsök. Csupa alkalmazkodás, rettenet és csupa szerénység. A megindító szeretet sugallta remek portréja, az Édesanyám című kép, most a Balatoni Múzeumban van. Ez a mű mindennél ékesebben beszél mesterének mély, de a világ előtt rejtegetett érzésvilágáról. Az Egry-képek emberi és érzelmi világának, lelki vonásainak kutatásánál a kiinduló pont csak az Édesanyám lehet!

A család Zalaújlakról való fölvándorlásáról – mert szó szoros értelemben gyalog történt – s az út árokszéli és éjszakai történeteiről megrázó szavakat ejtett Egry József. Aztán a pesti proletárlakásról és az ő későbbi lakásairól is sok komor képet festett. Fiatalkorában esztendőkön át egész éjszakákat töltött, pénz nélkül, kávéházakban vagy ligeti padokon, mert lakásán annyi volt a kiirthatatlan poloska, hogy egy percre sem tudta volna lehajtani a fejét. Legfeljebb nappal, villanyfény mellett. Elsősorban a piszok tudata bántotta, űzte ki ezekből a lakásokból ezt az igen pedánsan öltöző és természetétől fogva igen tiszta embert. Ez a tisztaság nemcsak külsejére, de lelkivilágára is igen jellemző volt. Egyszerűen és könnyen szeretett öltözni. Szerette a pasztellszínű, könnyű szöveteket, a jól szabott, egyszerű férfidivatot. Nemcsak magán, de más ruhájában is elgyönyörködött. Könnyű csontú és légies lénye nem bírta a nehéz, plump ruhákat, a dupla talpú cipőket, az ordító színeket. Pasztellszínű volt lénye is, aki egy maga barkácsolta sima, ízléses somfafütykösre támaszkodott – még Juliska is ilyennel járt templomba –, miközben könnyű füstöt fújt. A szalmakalapot és vászonsapkát is kedvelte és a könnyű, keskeny cipőket. Megható volt, amint mutogatta megőrzött régi cipőit, hogy már egyiket sem tudja felhúzni, mert a badacsonyi köveken úgy szétment a lába.

Egész haláláig, rossz tüdeje ellenére, nagyon szeretett a természetben járkálni. A horgászáson kívül gyakran látogatta a badacsonyi csepőtés, bokros erdőt. Mikor lehullott a lomb, végigjárta, kutatta a somos erdőrészeket. Kiválogatta a sétabotnak valót és külön a göcsös, bogos somtöveket, gyökereket. Ezeket aztán alkalomadtán kifürészelgette, kipiszkálta a sziklák közül. Később pedig megbízott valakit ezzel a munkával. Otthon ezekből, akárcsak a zalai és a somogyi pásztorok, olyan eljárással – trágyalé és pörkölés, zsírozás – készítette a szép fényes, szépiaszínű botjait és szobrait. A gyökérben és a göcsökben a természet alakította formákat pár késvágással fejlesztette tovább, és így emelte ki a természet alkotásaiból a meglátott szépségeket. Ezek a művei sokban hasonlítanak a primitív népek nagyon is rafinált ízlésű alkotásaira. Sohasem pihenő természete állandóan barkácsolásra ihlette. Összeszedte a hegy lyukacsos bazalttufa bombáit. Ezekből nagy szorgalommal hamutartókat vagy primitív, darabos kisplasztikát kalapált vagy pattintgatott. Jó lenne ezeket is összegyűjteni és megőrizni a badacsonyi emlékkiállítás helyiségeiben. Így volt horgászfelszerelésével is. A hozzávaló kellékeket megvette, és ő maga órákat elpiszmogott, mérgelődött a szerelék összeállításán, mindig a legprimitívebb egyszerűségre törekedve.

Mint zalai, falusi származék, jól beleélte magát a balatoni életbe, amelybe, amint jól tudjuk, Pauler Juliska révén cseppent. Juliskával a „Hableány Vendéglőben” berendezett hadikórházban ismerkedett meg az első világháború utolsó éveiben. Juliska, ahogy mesélte, jóval idősebb volt, mint ő. Kertelés nélkül elmondta, hogy házasságra sohasem gondolt. Érdekes, hogy ezt a házasságkötést a hosszú barátság közben épp a buzgón katolikus Juliska és Egry József barátai igyekeztek révbe hozni. – Hogy Juliska miért? – Csakis lelki indítékai lehettek. Csakis a szeretet és a szerelem. Hisz Juliska egy ezredes jómódú felesége volt, és Egry? Azt hiszem, nem szükséges részleteznem Egry akkori „közlegényi” állapotát és helyzetét. Mindenesetre az is örök titok marad, hogy tudta vakbuzgó katolicizmusával összeegyeztetni Juliska a válást, hogy Egryné legyen. Az tény, hogy az 1920 körüli, a vesztett háború után újraszülető félbalkáni és a bécsi volt monarchiát utánzó félfeudalizmusunkban Juliska részéről ritka bátor és forradalmi tett volt otthagyni a rangot, lerakni egy állás fényét és egy beteg festő mellé állni. Juliska kitartó volt, és Egry engedett a buzdításnak. A „beteg” hozzáment „ápolónőjéhez”, aki eltekintve apró-cseprő kicsinyességeitől, egy életen át volt támasza, és bátran mondhatjuk, az egyik legnagyobb magyar mester kialakuló művészetének elősegítője.

Juliska vagyona ráment arra, hogy Egry szabadon dolgozhassék. Ez a szeretet és ez az anyagi alap biztosította a kezdeti időt, a külföldi utazásokat, és Juliska diplomáciai érzéke a siker előkészítésében is jelentős volt. Az a társadalmi réteg, amelyből jött, kimosolyogta Juliskát az ő festőjével. Ezért is utálta őket Egry. De csak azokat, akik a születés jogán a fejükbe automatikusan megjáró szellemi magasabbrendűséget is beképzelték. Ennél a rétegnél a tapolcai borkereskedőket is százszor többre tartotta. Badacsony, Szigliget, Szentgyörgyhegy címeres, bortermelő előkelőségeinél több támogatást adtak Egrynek ezek a borvásárló kereskedők. Ha megszorult – mert a keszthelyi ház és a badacsonyi szőlő eladása után és közben is gyakran voltak ilyen idők –, csak hóna alá vett pár olajpasztellt, bement Tapolcára, és volt mit tejbe aprítaniok, ha szűkösen is. Igen sajnálta, hogy a deportálások alkalmával csak Tapolcán is – amint számította – legalább harminc–negyven képe tűnt el a gettóból. Meg volt győződve, egyet sem úgy loptak el, hogy megbecsüljék azokat, hanem mint a semmit, a kacatot, úgy pusztította el őket a hozzá nem értés. Igaz, még 1953-ban a Vízitükör című kötetünk is azt a lektori „véleményt” kapta, hogy „illusztrációi (?) közlésre alkalmatlanok”. Mindezt, mindkét esetben a nevelés hiánya okozta. A művelt és generációkon át lelkileg a művészetekhez hangolt embertípust igen tisztelte és szerette, jöjjön az bármelyik társadalmi osztályból. Szeretettel emlegette a Forgách családot, akiknél Balatonmárián és a Vág völgyében, és egy hercegi családot, akiknél Arad megyében dolgozott és vendégeskedett.

Feleségével, akit szeretett és tisztelt, a maga módján, állandó leintős stílusban zsémbelt. De ez a leintés mindig Juliska gyerekes, vidám és egyáltalán nem sértődött kuncogásába fulladt. Harminc éven át ez az idősebb, főkötős és a főkötő alól kis frufrukat fésülő kövér és kedélyes asszony a szeretet odaadó bölcsességével mindent elnézett, és semmit sem vett komolyan a férjétől. Végeredményben igen bölcs asszony volt. Jóskának – ahogy ő hívta férjét – egyéni útja volt a társadalmi és a művelődési fokozatok lépcsőin. Neki, mármint Egrynek a sixtusi kápolna freskói is a mészárszék jelzőt hozták a szájára. Tehát Juliska vitatkozni sohasem vitatkozhatott Egryvel olyanról, amit az lényegesnek tartott a művészetben. Legfeljebb társadalmi és modorbeli kérdésekről, férje egyes kijelentéseiről csattant fel, hol az egyik, hol a másik. Egry leintésein egyenesen derült. Tetszett neki ez az érdekes ember, akiért katonatiszt urát otthagyta. Sokszor úgy éreztem, Juliskának kellettek ezek a napi kis villámlások. Különben feleségére sok kérdésben hallgatott, mert egyben biztos lehetett, mindent megtett művészi fejlődése érdekében. Erre ment rá a keszthelyi szép ház, a badacsonyi szőlő és présház, Juliska készpénz öröksége is, mert Egry szabadságvágya fékezhetetlen volt. Egyetlen percig sem bírta a kötöttséget. – Inkább egyenek a poloskák, mint egy hétre egy hivatal – mondta nemegyszer. Ha kötöttségről vagy aktáról volt szó, máris összeborzadt. Kerekre csucsorította a száját, köréje futottak ráncai, arca elkomorult, és összehúzta magát. Csak szeme villogott acélosan szúrva. Mintegy védőállásba kapta magát. Általában csak legyintett a közhivatal és az önadminisztráció művészeire, akik egyvégtében a fazék körül gőzölték hajlékonyra lelküket és műveiket. Sokszor szívből, fényes derűvel nevetett helyzetükön, sőt olykor még a káröröm ördöge is belebújt, ha valami mosolyra ingerlőt hallott olyanvalakiről, akinek a szerepét utálta. Mert érzéseiben sem volt középutas. Festőkre vagy legyintett, ez volt a rosszallás, vagy elkomorodott, homlokát jellegzetesen dörzsölve tenyerével, s ez volt az elismerés. Ezzel mintegy azt jelezte: ezen érdemes törni a fejünket. – Ez valaki. – Ingerült, elhamarkodott legyintéseivel, ha nem ellenkeztek mindjárt, hanem meggyőző értelemmel – bár érzéseire többet adott – és nyugalommal beszéltek vele, lassan kiderült, meghallgatta és igazságérzetének engedve, két-három hét múlva alkalmat ejtve rá, helyesbítette a legyintő véleményét.

A vizitelőket sem szerette. Ha Juliska beszólt, és neki nem tetsző valakit jelzett, arcát görcsös fintorok zsugorították össze, szinte dührohamot kapott, melyet nem is igyekezett magába fojtani, kitört: – Ha nem zavarja valahogy el, jegyezze meg, én inkább kilépek az ablakon. – Második emeleten volt a műterme! Juliska ilyenkor is csak mosolygott, és valahogy távoltartotta a nem kívánt vendéget a férjétől. Ilyenkor egyre idegesen csak cigarettázott. Mindaddig tartott ez, amíg a látogató el nem távozott. Akkor hirtelen megkönnyebbüléssel mosolyra derült. Legtöbbször ilyenkor, hogy levezesse indulatait, egy sétát ajánlott a „Hableány” előtti parkba, vagy pedig meglátogattuk a horgászokat.

Badacsonyban egy szép kis kávéház hiányzott neki. Fonyódra sokszor átjött csak azért, hogy a volt Porkoláb-féle vendéglőben a biliárdozókat nézegethesse. Olykor egy-egy partit el is játszottunk. Jól, de igen körülményesen, lassan, megfontolva játszott. Ha nem sikerült egy elgondolása, asztalt, dákót, a kezét és ügyetlenségét egyaránt és együtt szidta. Badacsonyban ezt hiányolta. A hétvégi, víkendező emberek tömegében szeretett cigarettázva nézelődni, figyelni. Ilyenkor, aki megfigyelte, arca kisimult. Az értelemtől megszépült. Órákig csak nézett, elcsitult arckifejezéssel. Ha rajtakapták elmosolyodott, ha barát volt az illető, vagy pedig mindjárt görcsbe rándult, és dúlt lett ez az arc, ha nem kívánt ember szólította meg. Indulatai, lelkiállapota és érzései arcára voltak írva. Aligha mondhatjuk fegyelmezett egyéniségnek. Így volt a dohányzással is, melyre mindig el lehetett csábítani. Mint alkoholista a poharat, ő mindig elfogadta a cigarettát. Legfeljebb hamarabb elnyomta. Szinte szétreszelte a lyukacsos, általa kalapált bazalttufa hamutartóban. Azután keserű, undorodó képpel szidta, nem magát, de az átkozott, „édes nikotint”, melyről sohasem tudott leszokni, pedig súlyos asztmája és tüdőbaja is egy életen át ezt diktálta volna az elsősorban érzelmi tájékozású művész értelmének.

Ha már itt tartok, el kell mondanom, hogy Egrynek a műveltségről valóban furcsa nézetei voltak. Ezen sem nagyon csodálkozhatunk. Mindenben saját útja volt. Már nyomora és négy vagy tán hat elemije is, hogy magasabb szintre léphessen, egy saját iskolával saját igazságkeresésre kényszerítette. A mindenség értelmének és minden jelentőségének meghatározásában helyzeténél és életérzésénél fogva is igen bizalmatlan volt. Így lett végül is szemléletében, művészetében rengeteg gyötrődés után annyira egyéni, önálló.

Sokszor úgy hatott, hogy a tanultságnak ellensége volt. Pedig nem így állt a helyzet. Nem az iskolázottságnak, hanem pontosabban csupán a hozzá kötődő szabályoknak és előírásoknak, a műveltséget adó út kötelező szolgálati szabályzatainak volt az ellensége. Egy azonban biztos, a művelt ember előtte a művészt jelentette. A tanult ember pedig sok esetben csak a műveletlen „alakot” képviselte, aki még nem jutott el az élet és a műveltség igazi értelméhez, a művészethez és a széphez. Világos, hogy így gondolta, hiszen Juliska előtt is többször így nyilatkozott a Pauler családról: – Micsoda család?… Legalább ilyen műveletlen társaságba ne kerültem volna magával! (Szóról szóra így!) A négy, legfeljebb hatelemis, ösztönösen tájékozódó művész nyilatkozata és véleménye volt ez Pauler Tivadarról, a jogtudós, többszörös miniszterről, Pauler Gyuláról, a történelemtudósról, és sógoráról Pauler Ákosról, a filozófia és logika jeles tanáráról. – Juliska sértődöttség nélkül, szívből nevetett ezeken a kitörésein. Ahogy az emberre nézett, egyre kuncogva, mintha csak azt mondta volna: – Hát nem volt érdemes hozzámenni?… Hát nem eredeti alak ez a Jóska?… Mindent megér, ahogy ez zsörtöl, amiket ez a Jóska kitalál… – És hamarosan Egry arca is felderült, hogy újra kezdhesse: – Csak maga ne beszéljen… Csak maga ne mondana legalább véleményt intelligens emberek között… Mit gondol maga az én barátaimról… – És Juliska újból csak kuncogott, beszélt, beszélt, nagy humorral, körültekintéssel; kivéve egyet, mert abban nem ismert pardont, és ez a vallás kérdése volt. Egry csak rázta a fejét. Fuldoklott az asztma, a méreg és a cigarettafüst fojtogatásától. Villogtatta kékeszöld szemét, de soha életében káromkodni nem hallottam ezt az indulatos művészt. Sőt, még tiszteletlenül nyilatkozni sem valaki meggyőződéséről, érzésekről vagy transzcendentális vonatkozású dolgokról, Istenről, égről.

Nem volt bizalmaskodó sem. A trágár vagy kétértelmű viccekre is elkomorodott. Nem szerette, egyenesen utálta a kíváncsiskodást, a pletykát vagy mások, vagy a nagyvilág szerelmi pikáns ügyeit, azokban való turkálást. Mindez nemcsak tiszteletre méltó, de tiszteletet parancsoló volt benne. Egész lényében volt valami puritán tisztaság. Volt a próféta örök zsörtjéből. A mindig jobbat kereső nyugtalanságból. Valami átlátszó és fényre sóvár karcsúság, mint a sohasem pihenő csírák szívós és sápadt magasbaszökése.

Hogy nem szerette volna az irodalmat, vagy hogy „a költészet számára gyanús szépelgés vagy stílus machináció” volt-e, mint Bernáth Aurél írja az Utak Pannoniából könyvében? Igen, olyan lehetett a harminc–harmincöt éves Egry Keszthelyen. Az új házas és az új környezettel ismerkedő Egry. Igen érdekes ez a portré. Valóban bizalmatlan volt mindennel és mindenkivel szemben. De harminc év nagy pallér. Harminc év nagy tanító, és harminc év sokat épít, és sokra megtanít. Sokat faragott Egry szobrán is. Sok éles szög lecsiszolódott róla. Bölcsebb lett emberrel és világgal szemben. A próféta sündisznó bundája sem állt már mindig tüskésen támadóállásban, és éles szeme is sokkal megértőbben nézelődött e tüskék alól a mindenségre. Világos bizonyítéka ennek 1920 utáni művészetének átalakult téma- és formavilága, hangulata, íze és stílusa is. Bernáth épp a lelki forduló táját rögzítette, hogy annál jobban láthassuk a különbségeket.

– Versek? – Akkor mind többször kérdezgette a véleményemet erről és arról a költőről. Költőkről és nem írókról. Verses antológiákat kért olvasásra. Talán, hogy ne legyen olyan egyoldalú hatévi barátságunk beszédtémája, amelyet röviden így sűríthetnék: indult a horgászás dicséretével, a cigaretta szidása következett, azután festészetről és a versekről való beszélgetés, majd pedig a bor, a nép és a természet köréből vett, szertecikázó témák és újra megint sok elégedetlenség, és befejezésül ismét a horgászás dicsérete… Nem hiszem, hogy csak udvariasság lett volna, hogy verses antológiákat kért. Hiszen ilyesmi, mint a formaság, nem érdekelte, és nem is volt sok érzéke hozzá. Ebéd után vagy vacsora előtt a műtermében mind többször kért arra, hogy olvassak föl a magam és más költők verseiből. Arany és Petőfi között alig tudott választani, de érdekes, hogy Gyónit Adyval egyenrangúnak tartotta. Hogy miért, azt sohasem indokolta meg, pedig többször visszatértem erre a kérdésre. Ilyenkor is csak simogatta a homlokát… Egry abban az időben igen megszerette a modern és kísérletező muzsikájú és témájú, a villogó képekkel fényes és egyben magvas verseket. Csak a kákabélű dolgokat nem szerette a művészetben. Azt, ami mögött nem volt se íz, se szín, se pedig valóság. Gyűlölte az ilyen műveket s az eunuchhangú bölcselkedést.

Irodalmárkodásunk emléke a Vízitükör című kötetünk, melyet nagy szeretettel állítottunk össze hosszú vers- és rajzválogatások és címadások közepette. Életében, az akkori művészi és irodalompolitikai szituációban, sajnos, nem jelenhetett meg a kötet. Csak 1954-ben sikerült elfogadtatni. Addig a halott Egry mappájában két dekli közé kötve vártak a rajzai, melyekről a „szakértők” véleménye az volt, hogy közlésre alkalmatlanok. A Vízitükör-ről beszélve, nézzük csak meg, mit jelentett Egrynek a víz, a Balaton, a hal és a horgászás.

A tóhoz ösztönösen vonzódott. Szinte átöröklött szenvedéllyel. A régi szép horgászidőkről a legnagyobb elérzékenyüléssel beszélt. Arca átszellemült. A rajongás szépítette meg. Vérbeli zalai, balatoni horgász volt, aki ismerte az időjárást, a vizet, a halat és a horoggal való halfogás minden csínját és bínját. A nagyszámú halfogó között az aránylag kisszámú, meditáló, a nádnyéllel, a nylon vékony morzéján át egy másik elemmel társalkodó szekta kiválasztott tagja volt. Nem halpusztító hús-szákoló. Vérbeli, idegein át dolgozó horgász volt. Abból a fajtából, amelynek a vadászok körében Bársony István és az ő műveiből kirajzolódó magyar vadász a típusa. – Bizony, jó lenne Bársony műveit is újra olvasgatni. – Nem a trófeagyűjtő és méregető, mindent puskacsőre vevő, a vadban csak a zsákmányt látó, robbanógolyós „ősember”. Neki szép élmény volt a nád közt töltött délután vagy alkonyat. Szemlélődő teljes idegzettel kézből és érzékkel és nem ébresztő racsnival horgászó típus volt. Neki valamikor és még ekkor is a hal szépen való megfogása és ügyes szákolása volt az öröm. Egrynek sohasem segíthetett senki, bármekkora is volt a hal. Ketten viaskodtak. Megadott a horogra vett halnak minden „lovagias” lehetőséget a menekülésre. Ki az ügyesebb elv alapján állt! Egyszer a badacsonyi mólón valaki megakasztott egy szép pontyot. Szorult helyzetében az épp ott álldogáló Egryt kérte meg, hogy merítse be a halat. Egry a legnagyobb nyugalommal szólította fel az ideges és kapkodó horgászt, hogy adja át neki a nyelet is. A meglepődött horgász, aki csak a halra gondolt, oda is adta, és ő nagy ügyességgel vezette jobb kezével az öt kilós halat a baljába tartott merítőhálóba. Így adta át a halat, nyéllel együtt a meglepett horgásznak. Ilyen volt. A félmunkát nem szerette. Nem bízott mások, csak a saját ügyességében.

Pedig, amint mesélte, akkor még voltak a keszthelyi öböl ősnádasaiban nagy halak. – Hogy mekkorák? – Egy történetét mondom el a sok közül, amikor emberéletet mentett. Embert szabadított meg a haltól.

Közvetlen 1918 után a Zala-torok nádasai között már a húshiány és az üzlet miatt is igen sok volt az orvhalász. Ezek egy része a nádi kis víztükrök tisztásain éjszakára hosszú szál zsinórra fenékhorgokat raktak. Pintér-gyékény pótákkal jelezték a helyet, és az erős zsineget egy nyaláb nádhoz rögzítették. Egryt, aki csónakkal horgászott köztük, ismerték. Sokszor összeakadtak hajnaltájban, amikor szedegették fel a horgaikat, hogy még korán reggel bevihessék a halat a keszthelyi családokhoz. Egyik alkalommal egy orvhalász dolgozott nem messze tőle.

– Arra figyeltem fel – mesélte –, hogy egy loccsanás után hangtalan, sistergő vergődésfélét hallok. Mint mikor a nádast cibálja a vihar… Az utolsó percben érkeztem az üres csónakhoz. Csak azt láttam, hol rángatódzik a nád. Odaeveztem, és csak nagy kínnal sikerült az „ipsét” felcibálnom a csónakba… Egyik oldalról én ráncigáltam, a másikról egy húsz kiló körüli ponty. Tragédiáját kis híján az okozta, hogy a horgos zsineget a nagy zsákmány miatt az „ipse” a csuklójára csavarta, és így akarta odaerőltetni a csónakhoz a halat. Közben egyensúlyt vesztett. Kibillent a mély vízbe. Akkor már a csuklójára hurkolódott zsinegtől és az iszonyú erőt kifejtő kapitális pontytól nem tudott szabadulni… Szóval, ilyen pontyok is voltak akkor még bőven – mesélte az életmentő Egry József…

Ilyen helyeken és ilyen emberek között horgászott 1920 körül Egry József. Így kell nézni a halszigonyozó, kócsagos, gémes és vadkacsás olajpasztelljeit. Nádsikátoros, szittyószigetes és nádfalas képeit. E nagyszerű és festészetünkben új élményt nyújtó képei közé tartozik A horgász, 1925; Nap a vízitükörben, 1937; Kacsák a nád közt, 1940; Halszigonyozó, 1941 és a boldog öröm sárgalila ragyogásában a hátán óriás pontyokkal Hazatérő horgász 1941-ben festett képe és a sok-sok hasonló témájú őszi madárgyülekezést ábrázoló alkotása, amelyeket annak idején Firenzében láttam kiállítva 1948-ban. Elmondhatom azt is, hogy alkotásainak sajtó- és közönségsikere is nagy volt Itáliában. Nem egy újságot és folyóiratot hoztam haza és adtam át Egrynek, akit ezek az írások egyhangúan „az ecset poétájának” mondottak. Szerette Egry a lírát! Egész lénye érzékeny lant volt. Ezért is tartózkodott annyira minden olyan érzelem ütéstől, amely által – a képen kívül – érzelmi életét elárulhatta volna. E képek értékének igazi megértői csak azok lehetnek – a bólogatók és divatos elismerésen túl –, akik ismerik és megsejtik ezt a világot.

Lakásán, a műtermében se szívesen látott mindenkit. De horgászpadján senkit sem fogadott. Beült háttal a földnek, és a deszkapad-trónról, amíg fel nem kelt, megszűnt létezni barátnak, rokonnak, még a hír és a segítség hozójának is. Ha észrevette, hogy valaki keresi, legfeljebb hátrafordult, ajkára tette szilenciumot jelezve az ujját, és mint egy karthauzi szerzetes órákig ült tovább némán, míg el nem távozott a partról a látogató.

1946 óta már csak horgászgatott. Se csónakja, se padja nem volt a vizen, Badacsony alatt. Etetett helye sem. Inkább számon tartotta, mi újság, mi hír a „horgászfronton”. A konyhájukban ott állt haláláig a két régi nyele. Ezeket rendben tartotta. Orsói is jók voltak. Mindig készenlétben. Állandó bedobásra kész szereléssel. Ekkortájt már főleg csak süllőzött, csukázott. A horgászás igazi, szép aranyidejének emlékeit élte át újra és újra ezekben a kisebb-nagyobb kiruccanásaiban a badacsonyi móló kövein és nádasai előtt.

Ekkor már a nyéllel együtt magával vitte a pepita fedőlapos füzetét is. Ceruzával vázlatokat készítgetett. Hangulatokat rögzített. Sőt, gyakran naplót vezetett. Több füzetre gyűlt ez az anyag vázlatokkal és nagyszerű művészetfilozófiai és lakonikusan magvas megállapításokkal. E füzetekbe készült rajzaiból, ha jó barátnak megtetszett egy-egy vázlata, menten térdére fektette, és kirepítette a lapot… Sokszor még a naplót sem kímélte. Egy rész abból is a rajz mellé került. Sok volt benne a nagyvonalú könnyelműségből. Képeit, sajnos, nem katalogizálta, nem őrizte úgy, mint majdan bankjeggyé váló anyagot. Kassák Lajos közlése szerint egyik alkalommal arra hivatkozott, hogy már ő is úgy van a hallal, mint az az öreg „vidra” – egy badacsonyi nyugdíjas vasutas –, aki csak azért nem horgászik már, mert sajnálja a szegény kukacokat a horogra tűzni.

Egrynek igen jó humorérzéke volt. Szívesen üldögélt a kis vendéglőkben. Élvezte a délutáni árnyas és langyos napsugarat. A tiszta abroszú terítéket, és nagyon szerette, erősen kritizálva ínyével a jó bort, melytől este hamar hangulatba jött, ha neki való ritka társaságra akadt. Egy alkalommal érdekes dalt dúdolt el. Nevetve vallotta be, hogy a szöveget és a dallamot is ő komponálta. Én sajnos, akkor nem jegyeztem le. Egy varjúról, a télről és a borról volt benne szó. Kurucos, bordal íze volt. Később Juliskától is megtudtam, hogy Egry még fönt a hegyen, mikor megvolt a szőlő és jó boraik voltak, sokat dudorászott, és kotta nélkül szíve szerint komponálgatott. Az italt sohasem vetette meg, sőt szerette, de csak a javát. Ha nem volt, elvolt nélküle is. Nem úgy, mint a nikotinnal…

Egry József érzelemvilágáról mit mondjak még ezek után? – Egy vershasonlat – azt hiszem Weöres Sándoré – jut eszembe, egy hentesről, aki a szívét, mint a zsírt, úgy méri. Igen, lett volna neki is mit mérnie, de gyűlölte a kimért szívet és érzelmeket, a kirakatot. Mint ember és művész az érzelmek megnyilatkozásában életében és a képein is egyaránt tartózkodó volt. Pedig szíve irányította. Aki az igazságot az egész létezés konstrukciójában minden síkon annyira kereste és igényelte, mint ő, annak érzelemvilága igen fogékony.

Teste beteg volt, de sohasem kímélte magát. Lélekben sohasem vonult vissza a világtól. Mindig kiállt az igaz, a méltányos mellett. Ez állandó zaklatottságban tartotta. Egyszer valahogy így rögzítette ezt: – Elborzadok a gondolattól, hogy mindent meglássak, és ez a sok látvány, úgy álljon belém, hogy soha többet szabadulni ne tudjak tőlük. – Itt a látottakat kísérő részvétre, a kötelező szeretetre, a parancsoló kötelességre célzott, mert semmit sem tudott flottul venni, felelőtlenül csinálni. Csak teljes szívvel és lélekkel. Pontos és kínosan lelkiismeretes volt. Egy kirándulásomra emlékszem vissza. Csak azért említem, hogy őt jellemezzem, mert csak arról beszélhetünk hitelesen, ami velünk történt, amit láttunk.

Kemény január volt. A tó beállt Fonyód és Badacsony között. Sít kötöttem, és a pattogó, fiatal jégen átsiklottam Zalába. Először Tatay Sándor vendége voltam, majd lejövet Egryéké. Közben egyik napról a másikra meglágyult az idő. Az olvadó jeget centis víz borította már, amikor kikísért a badacsonyi mólóra, hogy visszatérjek. Sürgetett az idő. Rohamosan olvadt a jég, s előttem nagy tavak fénylettek Fonyód felé, a jég hátán. Sehogy sem akart a jégre engedni, hogy elinduljak. Hiába igyekeztem meggyőzni, hogy még baj nélkül átjutok. Mintha őt terhelné minden felelősség, konokul kitartott véleménye mellett, hogy nem mehetek. Én már annyira benne voltam az indulásban, hogy bár éreztem a kellemetlen szituációt, mely indulásommal adódott a vendég és vendéglátó között, de nekivágtam. Jól emlékszem, kezet sem fogtunk. Pár méter után utánam kiáltott: – Azonnal táviratozz, ha átértél. – Többször hátranéztem, és Egry még mindig ott állt a mólón, és mozdulatlanul figyelt utánam. Biztos vagyok benne, hogy addig nézett, amíg látott. Egy lezúduló alkonyi szél gyorsan áttolt a jégen, és én azonnal táviratoztam. Ilyen volt. Nem ismerte a félérzéseket, a félmunkát és az „utánam az özönvíz” mondást.

Ha vendégségről esik a szó, akkor erről is meg kell emlékeznem. Homlokegyenest ellenkezője volt a sok mindenben kicsinyes Juliskának. Egry, akiket szeretett, azokhoz szívesen rándult ki. Örült, és igen jól érezte magát másoknál a megszokott társaságban. Juliska nem járt vendégségbe, és ha otthon kínált is, de valahogyan igen körülményesen tette. Igaz, mindig nagyon előírásszerűen. Egry legtöbbször meg sem várta, míg felesége nagy nehezen belekezdett volna a meghívást jelző mentegető félmondataiba. Már rendelte is a reggelit. Előre bejelentette, hogy mi van a kredencben, és valósággal kiprovokálta a ház minden kincsét az asztalra. Juliska végül ezen is csak nevetett, s már meg sem várva a folytatást, ebédre is meghívta azt, akit „Jóska” szeretett. A feketefőzésnél pedig, hogy Egry ne kifogásolhassa esetleg a takarékosságát a koffein körül, előtte mérte ki hamis kuncogások között a babkávé adagot, de akkor is valahogy nem az igazi magyaros, hanem „pauleros” vendéglátással. Férje, a zalai szegény magyar ember szívével látta vendégül azt, aki a házába tért. Mert Zalában is, akárcsak Somogyban a szegény ember mindig jobb házigazda és vendéglátó, mint a módosabbja. De ez, azt hiszem, nemcsak a parasztoknál és a polgároknál, de így van a művészek házatája körül is. Sok-sok pikáns példával lehetne szórakoztatni az olvasót e téma köréből is, amely oly jellemző, mind az egyes emberek, mind pedig a családok jellemére és életére is.

Lakásuk az utolsó három évtizedben a szép keszthelyi ház és a badacsonyi, parasztos présházlakás után, amint említettem már, amolyan modern kivitelű, nagyvázsonyi Kinizsi lakótorony volt. Földszinten a konyha, első emeleten a szoba és a másodikon a „várúr” műterme. Mestert nem mondhatok, mert erre sohasem tartott igényt. Ő egyszerűen csak a nevére volt igényes. Ez a műterem a végtelenségig puritán volt. Négy fehér fal, egyetlen kép nélkül. Legfeljebb egy rajzszegekkel falra feltűzött, félig kész kép kartonja. Egy kis festett, kerek parasztasztal, mellette két falusi, egyenes hátú, kényelmetlen szék. Magának egy gyalult asztallap, egy festőállvány, pár könyv és két kemény fedelű mappa. Egyik a kisebb, másik a nagyobb méretű, már kész, kartonra festett képeknek, rajzoknak. Az asztal, az asztalon levő és az asztalt fedő lapok telerajzolva apró kis képekkel. Ezek a bélyegnagyságtól a 10×10 centis méretig százával gyűltek össze az Egry-hagyatékban. Megannyi első és továbbfejlesztett terv, vázlat, variáció a nagyobb méretű alkotásokhoz.

Ebben a tiszta és magas, cellaszerű környezetben dolgozott. Állandó idegességben, lázban, mint az új életeket költő kotlós. Hol pilledten, hol pedig féltő, csőrös berzenkedésben. Ebbe a badacsonyi emeleti műterembe zárkózott be harminc év tájaival, a valóságból ébresztett látomásaival, amelyeknek szenvedő hőse és teremtője is az a legtöbb képén szereplő egyetlen ember, aki az alkotó művésszel azonos. Ez az egyetlen személy, aki művein a végtelenül szép és hatalmas természetbe szorult embert jelképezi, mindig egy kicsit tragikus alak.

Hogyan alkotott? – Arra igen jellemző A festő című, 1937-es képe. Az a rémült döbbenet, amely a vászon előtt álló művész arcáról sugárzik, szinte azonos az „Uram, nem vagyok méltó” ijedtségével a látomás előtt. Sőt, mintha a menekülés gondolatáig fokozná ezt a lelkiállapotot a meglelt „kincs” vásznon felvillanó, váratlan megjelenése.

Ő mondta el, mint hullott egyszer egy ilyen lelkiállapotban az égből, ha nem is a földre, de szerencsére egyenesen a tengerbe… Belgiumban, egy hajókikötő fölötti állványzaton festett. Amint mondtam, olyan volt ilyenkor, mint egy meghúzott ideg, szinte merevre dermedt. Szögletes mozdulatokkal dolgozott a részegséghez hasonló állapotban. Szokása szerint hátralépett, és a tengerbe zuhant. Úgy mondta, hogy toronymagasságból. Csak a gyorsan megjelenő mentőcsónak segített rajta. Bizonyos humorral mesélte, hogy mert ez a képe sem lett jobb, mint a többi, ez is hozzájárult ahhoz, hogy lemondjon a természetben való festésről. – Elég volt egyszer az égből a földre hullott festő példája – élcelődött.

Inkább beült a műtermébe. Eleget látott a világból, és úgy csinált, mint egy öreg kaposi tengerész barátom, aki mikor ötven év után megjött az óceánokról, három méter magas kerítéssel vetette körül a házát és a kertjét is, hogy biztosabban „lássa” a világot…

Általában egész lényében volt valami rácsodálkozás a szigorú világra és eseményeire. Örökké kutató, hol rémült, hol éhes, hol ellágyuló volt a szeme. Olykor pedig az önmagába forduló visszafelé nézéstől szinte üres kerekséggel tágult szét a mindenség útjai előtt. Néma elmerüléssel tudott órákat, napokat ülni messze a parttól a zuhogó fényben, az áhítatos csendben. Az igazi „horgász” megfeszített, csendes figyelmében van annyi elmélyültség, mint a szentek hajdani meditációs tűnődésében. Egry művészete, azt hiszem, többet érlelődött, és valójában is többet „festett” horgászás közben, mint a műtermében. 1925 után kialakult egész festői világára igen jellemző az a története, amelyet egy hajnalon pillantott meg.

– Kora hajnalban egy Balatonra tartó pásztort láttam. A csorda előtt ment. Utána a tehenek. Amikor a vízhez ért, a kelő nap eléje ragyogott. Engem nem láthatott… Megállt, hosszan csak a napot nézte. Szája valamit mormolt, miközben akkurátusan lehajolt, s mint a templomban, ujját a Balaton vizébe mártotta, mint a szenteltvíztartóba, és a nap felé fordulva magára keresztet vetett. Megdöbbentett ez a látvány. Egy napimádó pásztor… Azóta se tudtam elfelejteni… –

Nagyjából ezekkel a szavakkal mondta el a történetet. Azt hiszem, Egry műveinek is van valami ilyen reális tartású, pannóniai pogány-keresztény és naptól ihletett földműves-pásztor hangulata. A festő tekintete is ilyen révületet sugárzik s a Betlehemesek, a Keresztelő Szent János mozdulata. A szegény halászok, a Szent Kristóf és a Szivárvány ihletése is ide, ebbe a félig keresztény-pogány, kissé latin tógákkal aggatott világba tartozik, melynek istene a nap, amely a természet templomába a fényt zúdítja, és amelyben a Balaton csak amolyan zalai pásztor kis „szenteltvíztartója”… Azt is tőle hallottam, hogy az igazi balatoni halászok a legnagyobb szentségtörésnek tartották, ha valaki a Balaton vizébe köpött. Igazi halászivadék ezt sohasem tette. Aki igen, annak ezt tápláló anyja, a víz – aki a halat adja –, ezt később biztos visszafizette…

Így élt Badacsonyban haláláig, amelyet Juliska így mondott el: – Pár napig az influenza gyötörte a tbc-vel állandóan küzdő Jóskát. Aránylag hirtelen legyöngült. Vékony arca olyan volt, mint a szellem. Izzadtságát sokat kellett törölnöm, de a halálra egyőnk sem gondolt… Feltűnő csak az volt, hogy nem volt türelmetlen. Az utolsó nap, amikor a homlokát megcsókoltam, hideg, áttetsző szemének ellentéteként az érzelmes értelem hangján megkérdezte: – Nem fél tőlem? – Juliska kérdőn nézett rá: – Hát nem fél a haláltól?… Nem fél a tbc-től?… – Nem!… Harminc éven át nem féltem tőle, Jóska. – Egry József e szavak után felült, hátát a falnak támasztotta, Juliskát nézte, azután az ablakon át az eget, újra Juliskát, és igen nyugodtnak, nagyon boldognak látszott felesége vallomásától… Pár óra múlva, 68 éves korában meghalt.

Végül is meg kell állapítanunk: ez a Budapestről, a műterméből és lakásából is kibombázott mester egész életében nagyon egyéni utakon járt. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy azt, amit teremtett, senkiéhez sem hasonlíthatjuk!

A Balaton festője volt? – Ez primitív leszűkítés. Egy kis horizont rosszul értelmezett jelzője. Firenzei kiállításán az angolok, olaszok és a tengerek népei mit tudtak a Balatonról? Eszük ágába sem jutott, hogy egy tóhoz vagy a vízhez kapcsolják művészetét. Egyszerűen egy nagyszerű festőt csodáltak benne. Latin szellemességgel, amint már mondtam, „az ecset poétájának” írták az olasz lapok.

Mondjuk talán azt – hogy kiemeljük a Balaton horizontból –, hogy az, amit csinált európai színvonalú? – Ez is csak szűkítés. Ha művészetről beszélünk, mérjünk csak, és mérjük őt is az egyetemes művészet színvonalához. Ez méltó hozzá! Általában, azt hiszem, ideje lenne leszokni arról, hogy a színvonalmérce alatt egyszerűen Európát értsük. Az effajta összehasonlítások alkalmával mindig nyugatról beszélünk. S ott minden egyszerre oszlop, alap és boltozat lesz, amihez mérni „kell”… – Pedig miről van szó? – Egyszerűen csak a nyugati kultúra egyes jeles műveiről. Mindez, ha előre kikiáltott minta vagy alap, akkor ebben a formában csak öncsonkítás lehet, vagy szemellenző fölhelyezése. Mert mit mondjunk akkor pl. az indiai, a kínai, a keleti kultúra oszlopairól? Azok talán nem lehetnek a művészetben mértékeink?… Az igazi művészet és a mi művészeink horizontja is csak az egyetemes művészet lehet.

Valahogy így nézte Egry József is az alkotás horizontját. Így járta végig útjait, mindig saját szellemére hallgatva és figyelve.

Így születhetett meg művészettörténetünkben az igen egyéni Egry-stílus.