Csokonai Somogyban

Csokonai Vitéz Mihálynak Somogyba érkezése az eddig ismert források alapján pontosan alig rögzíthető. Forrásul használhatjuk Csokonai két levelét és Gaál László Emlékezései-t. Azonban egyik a másiknak nemcsak dátumokban mond ellent, hanem az idevágó két Gaál-féle adat homlokegyenest mást és mást állít. Mégis megkísérlem kihámozni, hogy is történhetett Csokonai Somogyba érkezése.

Csokonai 1798 márciusában Komáromban elhatározta, hogy „polgári megélhetés” után néz, mert csak így kaphatja meg „Vajda Péter kereskedő úrnak leányát”, Lillát, akit így ír le a kortárs Domby Márton: „Ó derék termetű, kinyílt homlokú s szívű, kellemetes, interressáló ábrázatú, szőke s meglehetős magas.” Nagyjából így könyvelte el eddig irodalomtörténetünk is Csokonai keszthelyi útjának célját. Az alapot ehhez a Komárom melletti Morsáról kelt március 8-i levél adta, mely így kezdődik: „Imé midőn Éretted kiindulok az én Balatoni utamra, sírni láttatik az ég, és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedvet keltő homlokát. Ah, Kincsem! ha én idejártomban elvesztelek Tégedet, így fog sírni az én szemem…” Amit érzett, be is következett, de még Komáromban és nem Keszthelyen, mert március 8-a és március 12-e között megtörtént a szakítás Csokonai és Lilla között. Erről értesít a Komáromban 1798. március 12-én kelt Csokonai levél, amely irodalmunk talán egyik legmegrendítőbb és legszebb búcsúlevele a kedvestől. E búcsúlevél alapján bátran mondhatjuk, Csokonai már nem Lilla kedvéért, de egyenesen Lilla emlékétől bujdosva ment Keszthelyre és innen a „rengeteg Somogyságba.” – Idézzem? – Íme: „Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden reménységemnek, az én szívem, az én lelkem, az én életem ismét a holtig, a holtig való magányosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kárhoztatva… A szerető név baráttá változott, de oly baráttá, aki csak a Balaton partjairól sóhajtozhat teutánad.”

A reményekkel tervezett keszthelyi útra már reményvesztetten indult el. Itt aztán megint csak helyesbíteni kell egy „közismert” dolgot. Eddig úgy tudtuk, hogy költőnk a csurgói segédtanári állást akarta megszerezni Festetich György támogatásával. Ám a keszthelyi gróf akkor két igen jelentős intézménynek rakta le alapjait. Az egyik a keszthelyi Georgikon, a másik a csurgói református gimnázium volt. Csokonai idézett búcsúlevelében világos, hogy Keszthelyről beszélt, amikor „két hó múlva egy városbéli professzorné” lehetőségét csillantotta fel Lillának, s hogy „a gróf hintaján láttál volna bémenni udvarotokba”. Gaál László Emlékezései szerint is azért igyekezett Keszthelyre, hogy az újonnan alapított Georgikonban kérjen és nyerjen magának valamely „tanítói állomást”. De azért sem kérhette volna a csurgói tanárságot, ha lett volna is ilyen szándéka, mert már Komáromban épp Szokolay Dánieltől, volt debreceni diáktársától értesült arról, hogy Kovács István „Hedrehelyi Oskolamestert” kinevezték Csurgóra korrektornak, és helyébe Szokolay épp most indul, mint „kinevezett oskola rektor és március 12-ére hivatalába bé akar állni”. Mivel egyfelé vitt nagyjából az útjuk, „a feladatot Szokolay úgy oldotta meg: nékie Komáromból Siófok felé kellene Hedrehely felé mennie, ő az útját Komáromból Veszprémnek, Vásonynak, Keszhelnek is teheti és Fenéknél általmenvén Somogyba, útja kevés különbséggel egyremegy”. Csokonai tehát Szokolayval, megbeszélésük szerint, egy szekéren utazott Keszthelyre. „A fogadóban háltak, s innen mentek látogatására a Georgikon akkori igazgatójának, Kis Szántói Pete Ferencnek, kinek is mint földijének, Csokonai előterjesztette idejövetele okát s nézeteit s kívánságát. Keszthelyen a derék Professzor Kis Szántói Pete Ferenc nemcsak barátságos szívességgel fogadta, hanem a tiszteletre méltó Gróf Festetich Györgynek be is mutatta – aki is őket – s különösen Csokonait – minekutána ez a Grófot, akkoriban már nyomtatott munkájával megtisztelte – egész becsülettel látta.

Jóllehet Csokonai a Grófnak eránta hajlandóságát tapasztalta – de mivel Pete Ferenc újból előre megértette, hogy az intézetnek nagyobbrai kiterjesztését csak a következendő évekre határozta, azomban a Philosophiai és Physicai Cathedrák eránt a Praemonstratensis Tisztelendő atyákkal tractusba bocsátkozott –, Csokonai kívánságát a Grófnak nem is jelentette.

Csokonaira ezen nyilatkozat fájdalmasan hatott, mert ő komáromi barátainak biztatása után e stációt szinte bizonyosan elnyerendőnek hitte, s Lillávali egybekelhetését egyenesen erre alapította. Keszthelyről kiindulván Fenéken által, hol Szokolay, az ügyes, jó halászos ebédet készíttetett, s onnan még azon napon estve későn Csökölbe megérkeztek, s a Prédikátor házához szállottak, tiszt. Nagy Gergely Úrhoz, azon bizalomnál fogva, mert a káplán – a prédikátornak vője, Kis Bálint debreceni születésű volt, Csokonainak földije, Szokolaynak pedig Debrecenben tanulótársa.”

Eddig és így írja meg Gaál László az utazást. Jelentős forrás és igen értékes adatokkal szolgál a Csokonai-kutatáshoz, de rapszodikusan, különböző esztendőkben fogva tollat, írása bizony sok korrekcióra szorul. Nem árt, ha mindjárt ennél a fejezetnél is rámutatok néhányra. Így először, hogy a dátumokkal baj van; másodszor, hogy a költő útját ő is a Lillával való egybekelés reményével kötötte össze. Csokonai március 12-én Komáromban kelt búcsúleveléből láttuk, kitűnik, hogy Szokolayval csak március 13-án indulhattak. Tehát, ha Veszprém és Nagyvázsonyon át érkeztek Keszthelyre, s ott még meg is szálltak, és Szokolay Csökölyben is megvárta a Kaposból kifuvarozott doktort, akkor bizony nem érkezhetett meg Szokolay Hedrehelyre március 12-én estére, legfeljebb csak 16-ára. De folytassuk Gaál Emlékezései-vel. Pár oldallal az említett idézet után már ezt találjuk. „1798-ban tavasszal Keszthelyről, Vásonkőn és Füreden által Somogyba térvén által Csokonai – valamint Csökölben Kis Bálint Prédikátornál, úgy Szokolaynál baráti elragadtatással fogadtatott.”

Tehát, amint látjuk nemcsak a dátumokkal és Csokonai útjánál célként a Lillával kötendő házasság említésével van baj, hanem a két idézet összevetése után már teljes a bizonytalanság, hogy Keszthelyről mint került Csokonai Somogyba? Találgatásokba egy személytől származó két ellentmondó adat alapján nehezen bocsátkozhatunk. De azt mégis megállapíthatjuk, hogy Szokolay és Csokonai együtt utaztak Keszthelyig. Szokolay sietett, mert a kocsit későn kapták, és „nékie az oskola rektori” állást már március 12-én el kellett volna foglalnia Hedrehelyen. Ebből arra következtethetünk, hogy a rövidebb, az egyetlen postaúton Veszprém – Nagyvázsonyon át jöttek. Keszthelyen a Festetich tulajdonát képező Amazon Szállóban szálltak meg, melynek falán ma ez a tábla áll: „Itt szállt meg Csokonai Vitéz Mihály a nagy magyar költő 1798-ban. – 1954. – Keszthely város.” – Itt szakadt aztán lelkére a teljes csalódás. Itt döbbent rá teljes számkivetettségére. Se Lilla, se állás, és ha most Gaál második idézetét vesszük valónak, melyből az a valószínűség bújik elő, hogy Szokolay siettében továbbállt, akkor még tetézhetjük ezzel is: se barát! A keszthelyi órák Csokonai életének és lelkiállapotának legsötétebb napjai voltak. És itt villan elénk A tihanyi ekhóhoz, vagyis A füredi parton című költemény, amely mindennél maradandóbban rögzíti társtalan, reményvesztett lelkének kétségeit. Mint a kő az eltűnt tenger világát, úgy emeli fel a suhanó időből e vers egy lelki katasztrófa rajzát.

Az Emlékezések második változata szerint tehát valószínű, hogy Keszthelyről már egyedül ment Csokonai Füredre, és Tihanyon át jutott Somogyba, Szántódra, ahonnan a Dorottyá-t is indította:

Eddig más adatunk nincs arra, hogy Csokonai más alkalommal járt volna a füredi partokon. E vers alaphangulatát már ott leltük az egyik legszebb Csokonai prózában, a komáromi búcsúlevélben is. Minden bizonnyal ez a hangulat épült tovább a lelkében, Tihany látásának valóságos élményével mélyült, alakult tovább a keszthelyi magányos utazás szakaszán Tihany remetebarlangjai, Füred forrása és Szántód révének szögletében. Annyi azonban bizonyos, hogy nem abban a szántódi révcsárdában írta, melynek falán ez a tábla áll: „E révház ősi falai között írta 1798. június havában Csokonai Vitéz Mihály a Tihanyi echóhoz című költeményét.” Azért nem, mert a régi révcsárda, amelyikben megfordulhatott volna, csak 1839-ig állt. Ez az emléktáblás csárda pedig később épült.

Szántódnál egyedül, vagy Fenékpusztánál Szokolayval érkezett-e, ez csak puszta életrajzi adat, s majd egyszer talán erre is fény derül, de az biztos, hogy keserű lelkiállapotban érkezett Somogyba. Magányra, remetebarlangra vágyott, erre gondol, amikor azt írja:

ahol:

Vajon jó helyen járt-e Csokonai? Vajon áldott ország-e valóban a XVIII. század végi Somogy? – Előtte mi van? Mit lát, mit talál? Mivel kecsegteti az „Istenségnek látszó, csalfa, vak remény”!… Ha beleképzeljük magunkat Csokonai helyzetébe, és végiggondoljuk, amit ez a számkivetett és magányos pillanat jelent a költőnek, akkor egyszeriben kitárul előttünk nemcsak a magyar irodalom és írók XVIII. század helyzete, de kibontakozik mögötte az a társadalmi és gazdasági háttér is, melynek ez a kivetettség természetes következménye.

Magát a vármegyét, amint ezt a kiadó által „mély tisztelettel Méltóságos Kétheli Gróf Hunyady József Ts. K. Kamarás Ő Nagyságának ajánlott” XVIII. századi térképe is jól megmutatja, irdatlan erdők, óriás mocsarak borítják, köztük megbúvó kicsinyke falvak lapulnak; kevés szántó és szőlő, mellettük a balatoni meg a drávai postaút tarkítja csupán ezt a térképet. Ezen a gazdag és vad területen költőnk helyzete annál szomorúbb, mert irodalmunkban ő az első, aki megélhetését az írás ingatag anyagi alapjaira tette fel… Kihez forduljon? – Pozsonyban az országgyűlés alkalmából már végigudvarolta mágnásainkat. Az országgyűléssel együtt oszlottak szét reményei. A középbirtokos osztályban keresse olvasóit?… Mi volt ez? Önelégült birtokosság, mely falusi magányában sem anyagi erejével, sem életével nem tudott mit kezdeni. Életformája és műveltsége a nyugathoz viszonyítva elég parlagi… Viszont városi és vidéki polgári rétegünk az országban jó részben idegen volt, mind érzésben, mind pedig műveltségében. Megyénkben még mezőváros is alig akadt. Mezőgazdaságunktól függő kisiparosságunk, ha anyagilag a köznépnél jobban is állott, de szellemileg ahhoz mégis alacsony fokon, hogy rájuk irodalmat lehetett volna építeni… És alattuk volt a szellemileg, erkölcsileg elhagyatott és elhanyagolt jobbágyparasztság írástudatlan óriás tengere, melyről Nagyváthy János (1755–1819), aki ifjúkorában Losoncon a költészet tanára volt, majd Festetich keszthelyi jószágkormányzója, találó írásai között ezt írja: „A nép, (mármint a Csurgó környéki és a somogyi) mind a férfiak, mind az asszonyok igen szeretik a bort, mely itt bőven terem. Az asszonyok gyakran másnap keresték főkötőiket kertem alatt, amelyen viszen az út szőlőhegyre. Sőt gyakran látom, hogy a parasztasszony egyfelől szoptatja gyermekét, másfelől jókat iszik a kobakból.” A nép e tengere fölött lebegett a tanult, elsősorban humanista műveltségű nemesség vékony rétege és egy kisszámú írástudó csoport, amely a megyei és az uradalmi kancelláriákban dolgozgatott, s irodalmi igénye aligha lehetett. Amire Csokonai vágyott, az az élet nem virágzott Somogyban. A poétika egykori tanárához méltó hasonlattal ír erről a méltatlanul elhallgatott Nagyváthy: „Itt Somogyban a tudomány igen ritka dolog és éppen olyan, mint a paradicsom madár, melynek a régiek szerint lába nincsen, és így soha sem állapodik meg sehol. Akik tanultabbak, mind idegen vármegyéből valók – (mint maga a miskolci születésű Nagyváthy is) –, és csak kenyérkeresés végett maradnak itten, de lábuk nem lévén, nem állanak meg.” Ez volt Csokonai mögött a társadalmi háttér országosan és Somogyban is a felvilágosodott XVIII. század alkonyán.

És a gazdasági? – Ezt Széchenyi egyetlen szavával, a kánaáni lehetőségeket is elsorvasztó hitelhiánnyal fejezhetjük ki. Semmi megfogható, reményt keltő alap. Így állt Csokonai megyénk földjén. A költő, akinek a Georgikonra vonatkozó elgondolását Pete Ferenc Festetichnek „nem is jelentette”, mást nem is tehetett, mint azt, hogy a debreceni kollégiumi barátságot elevenítette fel. Gaál Emlékezései szerint Csökölybe mentek. Nagy Gergely prédikátor és veje, Kis Bálint káplán szívesen fogadták. „Szívesen láttattak: de Csokonait rész szerint reményében csalatkozása, rész szerint a rázós és hideg márciusi utazás strapatziája miatt, a hideg ki lelte és olly rosszul lett, hogy már másnap Kaposvárról Varga Doctort kivitetni szükségesnek találta Kis Bálint és Szokolay. Szokolay csak a Doctor megérkezte után hagyta el beteg barátját és estére március 12-re érkezett Hedrehelyre.

Csokonai betegségéből csak harmadik hétre kezdett felgyógyulni, mely idő alatt az ötet ápolgató öreg prédikátorné és leánya, Kis Bálintné a szelíd természetű Csokonaihoz úgy hozzászoktak, hogy szinte házi családjok tagjának tartották.” A csökölyi eklézsia Somogyban a leggazdagabb volt. „Papra nézve legnagyobb fizetést ád… a prédikátornak több szobái vannak. 1798-ban mikor Csokonai Somogyban Kis Bálintot felkereste, Nagy Gergely onnan elköltözvén (Csurgóra), ennél alkalmas szállást talált.”

Ez a paplak ma is áll. Kevés külső átalakítással ugyanolyan, mint volt a költő idejében. Szíves házigazdájának, Béczy József református lelkésznek vendége is voltam. Mivel pedig ma már dohossága és nedvessége miatt egyre alkalmatlanabb lakásra, a lelkipásztor már udvarába állíttatta a követ és a téglát, készen arra, hogy alkalmas időben új paplakot építsenek a régi ház helyére. Én, nehogy váratlanul egy Csokonai-emlékkel szegényebbek legyünk, lefényképeztem az öreg épületet. Ugyancsak a helyszínen felvázoltam a folyosófalakon pontosan kirajzolódó hajdani boltíveket, melyekbe először csak félkörívű fakeretes ablakokat, majd pedig évtizedek múlva szögleteseket rakattak. A régi ablakok és ajtók ma is láthatók még az udvaron és a kamrában. Így aztán sikerült rekonstruálnom az 1798-ik évi épületet; melyet Soós István festőművésszel, múzeumunk restaurátorával megrajzoltattam, és a Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyvében le is közöltem. Csokonai szobája a lelkipásztorok hagyománya szerint – melyet egymásnak adtak át – a déli szárnyon volt, a mai konyha után következő szoba és a kamra között.

Itt háromheti ápolás után Csokonai felépült, és a községben maradt, „addig, míg a tavasz kinyílásával az erdők kizöldültek, és a tavaszi levegő melegre nem változott”. Ekkor történt, hogy a református püspöki határozat Kis Bálintot Hedrehelyre rendelte át. Itt addigra az új iskolamester, a vidám tréfákra fogékony és nyílteszű, s a bort is kedvelő Szokolay Dániel már berendezkedett. Csokonai minden valószínűség szerint Szokolay unszolására az áthelyezett Kis Bálinttal együtt ment át Hedrehelyre, ahol „az iskolaépület (a más helységbeliekhez képest) elég csinos, ablakaival utca felé s keletnek” nézett. Itt aztán a két jó barát társaságában „a gyönyörű erdők és szőlőhegyek közötti többszöri járás-kelés által Csokonainak egészsége, sőt egy részben elébbeni ártatlan vidorsága is visszatért. És itt újra munkához fogván, többféle versdarabjain, s különösen a Dorottya nevű epopejáján dolgozott”… Gaál adatai körülbelül az 1798. évi május–júniusi időre vonatkoznak. Amit a Dorottyá-ról mond, arra még visszatérünk, mert ez az adat Csokonai 1799. évi datálásának ellentmond, de azt hiszem megszívlelendő forrás mégis. Egy biztos, a költő 1799. március 12-ig többször is megfordult Hedrehelyen. Valahányszor ráunt a kis somogyi kastélyok feszesebb modorára és életére, az alkalmi versekkel való törlesztésre, mindannyiszor el-ellátogatott Szokolayhoz, és útközben Csökölyről sem feledkezett meg. Így tehát csak részben áll az az irodalomtörténeti megállapítás, hogy Sárközy István nagybajomi házánál majd egy esztendőt vendégeskedett. (1798. június végétől 1799. május 6-ig.)

Szokolaynál a csodálatos nagyodvú ól, a kamrának, majd pincének használt élő szilfa és a szőlőhegybéli pince között kötetlenebb és népibb humorú élet folyt, mint a „dámák és lakájok” között. Meg is irigyelte ezt nemes és tiszteletes Szentgyörgyi István esperes, és 1799 februárjában vizsgálatot tartott az iskolában. Eredmény: Szokolayt „kegyetlenül megszidván, mint haszontalan embert, az oskolamesteri hivatalra nemcsak méltatlannak ítélte, hanem keményebb büntetésseli fenyegetés mellett szorosan megparancsolta neki, hogy már március 12-ik napjáig az Oskola Házból s az Eklézsiából végképpen kitakarodjon”. Úgy látszik, minden megyében kell egy embernek lenni, aki mint az irodalom és a költők ellensége, így teszi nevét „halhatatlanná” épp az irodalomban. Ugyanis ez volt az a Szentgyörgyi, aki Csokonai napjait később is megkeserítette, mert csurgói tanítói meghívása ellen egyedül ő emelt szót, mint „a Gyülésnek ekkori Esperessi Elnöke, úgy vélekedett, hogy az nem tanítónak való, mert amint hallotta Debrecenben tanuló fiától Istvántól, a Poéták tanítását is levették róla, bizonyosan azért, mert nem volt alkalmatos tanítónak és még Szokolaynak is jó barátja, pedig Szokolay korhely tanító”.

Érdemes ezt a kérdést közelebbről is megvizsgálni, mert a személyi vonatkozásúnak látszó ügy mögött társadalmi kérdés is lapult. Egyelőre csak „a Belső Somogyi Traktus” kebelén belül feszült, de mindenesetre csírájában már előrevetítette a somogyi 1800. novemberi insurgens parasztlázadásnak árnyékát is. Lényege, hogy az arisztokratikus egyházi vezetőség nem vette figyelembe a kálvinista köznép akaratát, kívánságait. Sőt, egyenesen rossz néven vette például egyes személyek népszerűségét. Így volt ez Szokolay és Kis Bálint esetében is, akit Csökölyben – Gaál szavaival alátámasztva feltevésemet –, mint „erős termetű és nagyszavú” prédikátort igen kedveltek. Ám Szentgyörgyiék áthelyeztették Hedrehelyre. Ennek következménye volt a csökölyiek „skandaluma”. „Templomjokat bezárták és sem magok közzül senki”, se az új pap „abba be nem mehetett – és ez a skandalum meg nem szűnt –, míg Kis Bálintot nékiek vissza nem adták – aki nálok egész haláláig meg is maradt.” Ezt írta meg Csokonai a Somogyi kázus-ban, hogy versének népi hangjánál maradjak, igen szőrmentében simogatva a lázadás és lázítás határán mozgó esetet. Ahogy a Dorottyá-ban, úgy a Somogyi kázus-ban is igen óvatosan kellett bánnia a költői témákkal. Pedig jól ismerte, mi feszül az adók, a robot és a katonafogdosás terhei közt nyögő népben. Nemcsak ismerte, de le is írta a Jövendölés-ben.

Világos e szavaiból is, hogy a magyar szó alatt a robotoló köznépet értette. Találkozott is ezzel a kanásszá, betyárrá kényszerült somogyi néppel. „Bocskoros embereivel”, az insurgens lázadás szomorú sorsú szereplőivel, amikor egy ízben Csurgóról 1799-ben a szüreti vakációban a bárdi (Bárdibükk) szüretre mentek özv. Nagy Gergelynével és két fiával. Gaál szép leírása pontosan olyannak ábrázolja őket, mint amilyenek múzeumunk ritka példányú XIX. századi pásztortükröseinek ábrái. „Öltözetek szűr, fegyvereik fényes balták, hosszú puskák s pisztolyok valának.” Érdekes idézni Csokonai róluk s helyzetükről alkotott véleményét is: „Őkegyelmük pásztoremberek, és itt kinn laknak az erdőn, szabad emberek Ő Kegyelmük, nem uralnak senkit, nem is parancsol őkegyelmüknek senki az egy Istenen kívül, kinek ege alatt szabadságban élnek.”

Erre vágyott ő, a számkivetett poéta is. Anyagi és lelki szabadságra, függetlenségre, nem pedig az alkalmi versekért terített asztalra és a jutalomként lehulló dicséretekre. Ezt a függetlenséget a kiadóktól, folyóiratok honoráriumától nem remélhette. Hol voltak ezek a XVIII. század alkonyán hazánkban? Tehát egy darabka földre vágyott, melyet maga művelne. Ezért fordult korábban felségfolyamodvánnyal I. Ferenc királyhoz. Végóráiban pedig a debreceni régi Énekeskönyv felújítását is abban a reményben tervezte, hogy azért majd a „nyulas korcsma” melletti legelőn honoráriumként egy kis forrással öntözött birtokocskát kap „városi polgári tulajdonul”. Ez kísértette Somogyban is, és metsző gúnnyal – csak a saját pecsenyéjüket sütögető, a költőkkel nem sokat törődő arisztokráciánkra célozva – álmait Dorottyával teljesítteti, aki komikus-tragikus végrendeletében a Nagybajom melletti Lencsen pusztát reátestálja.

Milyen egyenes beszéd! Szókimondó bátorság, de a metsző gúnyt menten jónak látja tompítani, mert védekezve, 1803-as jegyzetében gyorsan felsorolja Széchényi Ferenctől Fráter Istvánig mecénásainak nevét, s még azt is, kiktől mennyit kapott. Általában az egész Dorottya körül, amint látni fogjuk, egyvégtében védekezik, ködösít, nehogy a fennálló és kigúnyolt rendiség ráhúzhassa a vizes lepedőt. Elsősorban azért tette ezt, hogy a sértődéseket elkerülje, pontosabban a sértődések anyagi következményeit. Az 1803-as jegyzetéből kitűnik, honoráriumait és „jótevőit” pontosan számon tartotta. Volt is rá oka. Itt Somogyban is a megélhetés szorította a kastélyok felé, hisz Szokolay akkor még csak kezdő iskolamester, Kis Bálint pedig csak áthelyezett pap volt.

Így fordult Szokolayval együtt Nagybajom felé. Itt élt Pálóczi Horváth Ádám és Sárközy István (1759–1845). A két kisded Sárközy-kastély körül nézzük csak meg, Nagybajomban milyen élet alakult ki?

Pálóczi Horváth Ádámmal Csokonai már korábban költői verses levelet váltott. Mi sem természetesebb, hogy személyesen is felkereste. Benne nemcsak a magyar felvilágosodás, hanem a népies magyar verselés harcosát és egyben a sokoldalú emberi életideált is látta. Pálóczi Horváth Ádám akkor már megírta a Hunyadiász néven emlegetett hőskölteményét. Nevét és szerepét különösen a Dunántúlon becsülték sokra. A népdalgyűjtés lelkes elindítója volt. Mint ember, igen sokoldalú és nagytudású: jogász, gazda, teológus, mérnök, csillagász és költő. Kondor József Csurgón 1897-ben megjelent tanulmányában említi, hogy Pálóczi nemcsak somogyi népdalokra, hanem azoknak dallamára is megtanította a rossz hangú, de kitűnően spinétező költőt.

Csokonai ezek után nem csoda, hogy tanítómesterének vallotta a névnapjára írt köszöntő versében.

Pálóczi felesége Sárközy Jusztina volt. Unokahúga Sárközy Istvánnak, akit „ezüsthajú öregnek – Somogy tolmácsának” nevezett egy ismeretlen költő Somssich Pongrácot köszöntő versében 1832-ben. Kazinczyval, Berzsenyivel levelezett, és így természetesen nagy vendégszeretettel fogadta Csokonait, aki Hedrehelyről hamarosan bajomi házába költözött, ahol már az említett megszakításokkal, majd egy esztendeig, és később is az 1799. év nyári iskolai szünetében is lakott. Így alakult aztán ki – ha szabad így elkeresztelnem – a keszthelyit megelőző „Bajomi Helikon”.

Meghitt és különös irodalmi kör volt ez. Természetben élő, jóétvágyú és művelt társaság, melyhez hasonlót ilyen triumvirátussal, azt hiszem, e századból keveset tud irodalomtörténetünk felmutatni. Pálóczi, de különösen Sárközy István „múzeuma”, ahogy az egykori levelek említik dolgozószobájukat, homlokegyenest ellentmondanak Szerb Antalnak a magyar preromantikáról vallott véleményének, tudniillik, hogy falusi nemességünk a nyugati, „a racionalista, filozofikus, spekuláló és kételkedő kultúrát hírből sem ismerte”. Egy nagybajomi orvos, dr. Mózsa Ernő nem régen mutatta ki, leközölve Sárközy bibliotékájának katalógusát, hogy bizony Descartes, Newton, Diderot, Voltaire, La Fayette, Herder és Barclay munkái közkézen forogtak Nagybajomban! Olvasták, vitatták és éltek velük. Tanúk rá Csokonai és Pálóczi művei és a Sárközyvel váltott levelek. Ennek a „Bajomi Helikonnak” igenis a korral tartó egyéni és előremutató véleménye volt nem egy kérdésben. Vegyük csak a nők egyenjogúságát, vagy irodalmi síkon a népire alapozott nemzeti költészet útja felé való tapogatózást Kazinczyval szemben. Szerepük és munkásságuk, közéleti és irodalmi síkon is kimutathatóan érdekes tükre a felvilágosodás és polgárosodás szorításában vajúdó művelt vidéki nemesség életének és gondolkodásának. A magyar reformkor előkészítői voltak, mégpedig a Martinovics-per mártírjainak szomorú levelű fája árnyékában… – Kimondták-e véleményüket? – Ahogy lehetett és a maguk módján, igenis, kimondták. Gondoljunk Sárközy könyveire, Pálóczi Ötödfélszáz énekei-re, mely Petőfiig mutat, vagy Csokonai és Pálóczi haladó gondolatokban gazdag verses leveleire. Vegyük elő csak Pálóczinak Kazinczyhoz írt leveleit, vagy a Megholt Csokonai Vitéz Mihály nevében az élő Kölcsey Ferencnek címűt, és bátran mondhatom azt, hogy irodalomkritikai koncepcióban sem volt hiány Bajomban, amikor ebben a levelében a felsorolt példák után Csokonai jövendő sikerét jósolta meg. Sajnálatos csak az, hogy Pálóczi következetes szorgalommal nem folytatta ezt a kritikai és irodalompolitikai harcot, amelyet jó alapra épített és jövőbe mutató tételét le is fektette. Pálóczi nem „göcseji nemes irodalmár”! De olyan típus, aki az időre bátran bízta igazát, melyért nyugalmát igaz, nem áldozta fel, mint Kazinczy, aki később a kemény akaratú, szívósan harcoló jellem iróniájával mosolygott a jó úton baktató, kényelmes Pálóczira. De igazolta-e a kor az ő iróniáját, mely hosszú éveken át egyedül mosolygott ránk az időből? Azt hiszem, az itt vázolt „Bajomi Helikon” szerepe is azt bizonyítja, hogy nem. Az idő tükre megfordította e mosoly ragyogását.

Ebben a környezetben élt tehát Csokonai. Sokat tanult és látott. Természete nyugtalan, s a bajomi esztendőt is gyakran meg-megszakította kiruccanásaival Kisasszondra, Korpádra, Csökölybe, Hedrehelyre látogatva. Mint a higany, máskor Kadarkúton, Gigén, sőt Szigetváron, majd a pécsi nyomdában és Kaposváron tűnik fel. S mert kedve is lassan visszatért, és vendéglátóinak sem akart adósa maradni, így aztán a nem sokra becsült „alkalmatosságokra írt versezetei” is egyre szaporodtak. Nézzük meg ezeket is.

Így Somogyban, anélkül hogy irodalmi terveit feladná, üres óráiban a megélhetés reményében a vidám társaságok és falusi mecénások kényszerű lantosa lett. Leveleiből tudjuk, hogy vidáman élte napjait. Szórakoztató írásain maga is jókat derült, de legalább megvolt az az elégtétele, hogy azokon is nevetett, akiknek ez tetszett, mert ő ezeket a versezeteit nem sokra becsülte. Az ilyen versek művelőit „kíntornázó, a Helicon bodzás tövében kézmunkát űző versjártóknak” tartja, „akiknek nem kilenc múzsa, kilencszáz sem győzne eleget tenni, annyian vannak ezek az urak, és oly nagyon szolgáltatják magukat. Mihelyt pedig vége van a jelen alkalmatosságnak, ők is mint a tánc, vendégeskedés és éjszakázás miatt kifáradt vendégek, lenyugosznak a Parnasszust bodzái közt, s a halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódatlan alusznak, mindaddig, míg valamelyik újabb sollemnitásnak lármája azt nem kiáltja fülükbe: Kelj fel, poéta!, melyre minden bodzaberkek: Kelj fel múzsámmal zendülnek meg”. Ebben az alkalmi versei elé írt vidám, de a derű alatt akkora fölénnyel és komolysággal ítélkező előszavában „nagyjában gezemicének” tartja ezeket az írásait. De – ha csak egy fél mondatban –, mégis hisz pár sorukban, melyekből úgymond: „jövő aranyidők poétái talán gyöngyöket szedhetnek”. – És így folytatja: „Nincs nagyobb rosta az időnél: addig-addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebben az én könyvemben olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.” Mégis nézzük meg, mit mondanak el ezek a versek Csokonai somogyi napjairól. Sorai nyomán végigkísérhetjük csaknem két évi tanyázását a Somogyságban. Ezek a versek, melyekről már hallottuk Csokonai nem éppen hízelgő véleményét, kétféle stílust mutatnak, aszerint, milyen alkalomból és kinek a részére készültek. Szép számmal találunk ilyen verseket, melyeket Csökölyben, Hedrehelyen, Nagybajomban, Gigén, Kisasszondon, Korpádon, Kadarkúton, Szigetváron, Csurgón vagy Kaposváron írt. Egyik részük a Festetich, Czindery és Széchényi vagy Sárközy családokat fodrozta körül a késői barokk minden szabványos kellékével.

Jellegzetes példája az ilyen verseknek A haza templomának örömnapja című, amelyet Széchényi Ferenc főispán beiktatására írt és Kaposvárott olvasott fel. Nézzük csak meg közelebbről e vers keletkezésének a körülményeit. Csokonai 1798 júniusától vendégeskedett Sárközy Istvánnál. A megye életében igen mozgalmas napok voltak ezek. I. Ferenc már értesítette a megyét, hogy Sigray Károly helyébe Széchényi Ferencet nevezte ki főispánnak. A megye vezetői, így Nagybajom is erre az ünnepre készülődött. Csokonai belecseppent mint vendég, ennek az ünnepi előkészületnek a hangulatába. Az eseményeket már ettől kezdve a hivatalos aktákból is rögzíthetjük. A június 11-i megyei közgyűlés 496. pontjából idézem:

„A királyi rendeletet a vármegye tisztelettel tudomásul vette, és kihirdette, egyben pedig a hivatalból távozó főispánnak, aki hosszú éveken át odaadással munkálkodott, elismeréséül köszönő levelet küldött. Mivel az új főispán Gróf Schmideg László útján közölte a vármegyével, hogy beiktatását július 4-re tűzte ki, ezért a Karok és a Rendek az új főispán iránti odaadó szeretetüktől indítva ezt a beiktatást illő fénnyel óhajtják végrehajtani.

Elhatározták, hogy a beiktatás ügyében küldöttséget indítanak az új főispánhoz, e küldöttség tagjai lesznek: palini Inkey Károly első alispán és Zichy József tanácsos, szalabéri Horváth Imre és Somogyi János táblabírák, Sárközy István főszolgabíró és Záborszky Mihály szolgabíró. A küldöttség visszatérés közben a távozó főispánnak szóbelileg is kifejezi a megye háláját.

Mikor ez a küldöttség már biztos hírt hoz az új főispán indulásának napjáról, akkor egy másik küldöttségnek az lesz a feladata, hogy Simonyiba induljon a vármegye határára, ahol a Karok és Rendek nevében majd illően üdvözli az új főispánt. A küldöttség tagjai lesznek: gyulai Gaál Kristóf, aranysarkantyús lovag, tóti Lengyel Imre, sárdi Somssich József, Boronkay József, kaposmérői Mérei János és barkóczi Rosty Ferenc táblabírák, úgyszintén Vörös István főszolgabíró és Kováts József szolgabíró. Ezzel a küldöttséggel megy még hat megyei lovas is egy őrmesterrel, akik majd az új főispán előtt fognak lovagolni. Ez a küldöttség a postaállomáson várja a főispánt, és onnan Marcalin át Toponárig kíséri.

Itt addigra összegyülekezik a lovas nemesség. Előzőleg pedig a szolgabírók a járásaik nemességét utasításokkal látják el, és mindenképpen azon munkálkodjanak, hogy az új főispán iránti tisztelet jeleként a nemesség minél nagyobb számban seregeljen össze, s akkor az itt összegyűlteket írják egybe, és az összeírott nemesek lajstromát haladék nélkül küldjék meg az alispánnak. Azt is közöljék velük, hogy új ruhák és drága lovak beszerzésével költségekbe ne verjék magukat, mert elegendő, ha meglevő viseletükben és lovaikon lelkesedéssel fogadják a főispánt. Az összejött nemesség között ott legyenek a megyei nemesi felkelés főbb tisztjei is. Ezt a nemességet aztán már a kaposvári gyülekezésen is járásonként csoportosítva a szolgabírók fogják vezetni, ők viszik Toponárra is, mielőtt oda az új főispán megérkezne. Majd aztán vissza is ők vezérlik természetesen úgy, hogy a csapatjaik összeállításánál a hivatali méltóságot és az életkort is figyelembe vegyék. Vörös István főszolgabírót, ki közben a második küldöttségben vesz részt, távollétében Záborszky Mihály szolgabíró helyettesíti, s így négy főszolgabíró, illetve ötödiknek a most említett Záborszky Mihály szolgabíró lovagoljon a nemesség élén. A nemesség nevében Csapody Gábor üdvözli a főispánt. Kaposváron és Toponáron is ingyen elszállásolást kap a nemesség. Erről Vörös István főszolgabíró gondoskodik, és ő ad parancsot arra is, hogy idejében 1200 porció széna és megfelelő mennyiségű zab legyen Kaposváron. Vörös István pedig megbízást kap arra, hogy elegendő élelem, lótáp és a pékektől elegendő kenyér álljon készen.

Minthogy pedig könnyen megtörténhet, hogy a fényes ünnepségre a Karok és Rendek részéről majd más megyékből is többen megjelennek, tehát ezek részére is idejekorán szállást kell összeírni, hogy lehetőleg mindenki illő elszállásolásban részesüljön. A szállások kijelölésére Borda György szolgabírót bízták meg, aki mellé kijelölő biztosokul a következőket állítják: Simony Imrét a Pap utcai területre, Szigethy Antalt a Szent János utcai területre, Roboz Benedeket a Gilicze utca területére, Szakmáry Györgyöt pedig a Toponári utcai részre.

Továbbá elrendeli, hogy a városban a Nepomuki Sz. János szobrától egész az orvos lakásáig húzódó utcát az éjszakai közlekedés megkönnyítésére faoszlopokra függesztett égő lámpásokkal világítsák meg, s ugyanígy a házak ablakait is világítsa ki a lakosság. A megérkező főispánt a megyeház kapujában a főjegyző fogadja, de a tisztviselőkkel együtt csak akkor járuljanak a főispán elé, amikor már az urak és a nemesség is szép számmal odaérkezett… Hogy a beiktatás minél pompásabb legyen, a szomszédos megyéket is hívja meg az alispán, azonkívül a kebelbéli földesurakat és az előkelőségeket is és a főszolgabírók is értesítsék külön-külön is a nemeseket.”

Tehát a küldöttségben szerepel Sárközy István főszolgabíró. Azt is tudjuk más adatokból, hogy a megyehatáron mondandó üdvözlő beszéddel Pálóczi Horváth Ádámot bízták meg. Világos, hogy Csokonait nemcsak az ünnepi alkalom, de pártfogói is serkentették egy költői köszöntőre, és így kezdett hozzá ünnepi versének A haza templomának örömnapja írásához. A költő „hattyúi éneke”, „Somogy nimfája”, „Zselic hegye” és

Tömjén, márvány, babérágak, mirrha, oltár és harsona gomolygása ez a vers, akár egy Maulbertsch-freskó, mondjuk, épp Sümegen, ahol Csokonai apja Reytmeyer István mestertől egykor eltanulta a felcserséget. Ez a vers iskolapéldája, hogyan jelentkezik a társadalmi és a gazdasági kényszer az író és irodalom viszonyában. Stílus és létfenntartás, így is mondhatnám, melyben az igényesség és művészet húzza a rövidebbet. Természetesen ezeknek a verseknek semmi közük Csokonainak az irodalomról, az alkotás elveiről és céljairól vallott nézeteihez, de felemlítésre tanulságos példa. Sőt, igen jó arra is, hogy az igazi Csokonait, pontosabban a Dorottyá-t író Csokonait megismerhessük, s magának a Dorottya seregszemléjének körülményeit is a fent idézett levéltári adatból kibővíthessük.

Íme, a méltóságos alkalmi vers, amelynek körülményei egy vígeposzt szültek. Ugyanis kézenfekvő, hogy Csokonai Sárközyvel és Pálóczival végigkísérte és nézte az egész ünnepi előkészületet, a főispáni beiktatás minden ceremóniáját, melynek előkészítési tervét a fentiek szerint rögzítette a megyei jegyzőkönyv nótáriusa, hivatalos prózájával igazolva Carneval bevonulása leírásának hitelességét is. S most vegyük elő Gaál jegyzetét, amely szerint Csokonai a Dorottyá-n már 1798-ban dolgozott Hedrehelyen. Valószínű így is történt, s a költő csak azért tolta később 1799-re a keletkezés dátumát, mert mégiscsak közeli lett volna egy főúri főispáni beiktatás árnyékába, 1798-ra datálni. Tehát igen kézenfekvőnek látszik, hogy nem 1799-ben jutott eszébe, hogy beiktassa a már kész Dorottyá-ba a bevonulási jelenetet. De itt is van egy pont, amely az 1798-as dátum mellett szól. Ti. az, hogy ő maga mondta, hogy már készen volt a Dorottya, amikor a bevonulási részt abba beiktatta. Tehát így igaz, hogy Csokonai Hedrehelyen és Csökölyben írta, valószínűleg 1798-ban vígeposzát.

De itt van mindjárt az alkalmi versek másik csoportja. Ezekben az olvasó a barokk cikornyás ege után egyszerre szilárd talajt érez a lába alatt. Somogy földjét, népét, a hedrehelyi és a csökölyi parasztokat, jókedvű kálvinista papokat és a nyugodt vidék „múzsáknak szentelt kisded kastélyainak” életét. Alkalmi versek ezek is, de hangjuk, stílusuk mennyire más. A XVIII. századi magyar falu élete ez. Ezekben is szerepelnek igazságot tevő nimfák, de rajzuk bizony csak olyan, amilyeneket a falusi gelencsérek mintáztak a boros kancsókra. Nyelvük a somogyi népnyelv, formájuk friss, hangsúlyos verselés, és célja csattanós sikerre beállított. A fellengős barokk és a népdal között álló rokokó vonású magyar versek szép példái. Sajátos vonását a magyar rokokónak épp Csokonai adta meg nyersességével és népi ízeivel. Míg nyugaton finomkodó és szalonképesen cicomázott ez a stílus, addig nálunk vaskosabb, akárcsak szereplő alakjai, akiknek egészsége természetes erővel hatja át e versek játékosságát. Szerb Antal el is marasztalta Csokonait „faragatlan és neveletlen hasonlatai” miatt. A civilizáció és a jó társaság hiánya érződik költészetén, írja irodalomtörténetében. Tévedett… Civilizáltabb és jobb társaságba aligha mozgott e század végén magyar költő, mint épp Csokonai. Verseiben Szerb Antal nem a népi nyelv irodalomba törő forradalmát, az újítás bátorságát és képeinek, szavainak pezsgő egészségét csodálja meg, hanem a nyugati rokokóhoz csiszolt olyan erőtlen szavait dicséri, mint pl. a „gyöngyalak”, melyet „csodálatos szónak” tart. Így volt annak idején Kazinczy és Kölcsey is. Azt kell hinnünk róluk, hogy vagy azt nem értették meg műveiben, ami a Hortobágy és a Somogyság mögött az erő volt, vagy pedig egyszerűen azt nem látták meg, ami Árkádiában valóban a szép. Így volt a költő maga is, aki miközben háztól kastélyig vándorolt, mindenütt valóban azt méltányolták nála, amit ő nem sokra becsült. – Vajon ínyére volt-e ez az élet? – Világosan válaszol erre a kérdésre a Sárközy Istvánné tiszteletére írt vers első két szakasza:

Torkig volt „a leib poétasággal és a rozsdás köszöntőkkel”. Ebből az érzésből született meg Sárközy kisasszondi birtokán A magánossághoz című költeménye.

Akkortájt a széparányú kisasszondi kastély mögött egy nagy gesztenyés és gyümölcsfás kert húzódott. A kert végiben volt a költeményben megörökített egykori cser-, gyertyán- és bükkfás völgy a forrással, patakkal és a tóval. Ma is ott találtam a patakocskát és a tavat. Ám a forrásból már kutat mélyítettek, melynek neve Csokonai kedvenc bükkfájáról a Bükkfakút nevet viseli ma is. Lefényképeztem. A kút körül tehénlegelő van, amelyen az évszázados bükk még 1912-ben állt. Akkori fényképét rossz klisével közölte Somogyvármegye Almanachja 1912-ben. Erről a kliséről készült rácsos nagyítású, pontos másolattal Soós István közölt rajza. Csokonai-emlék ez is ma már, mert a fát nagy árnyéka miatt előbb csak legallyazták, később kivágták. Kisasszondon a legfiatalabbak között is él a hozzáfűzött emlék. Mikor kérdezősködtem utána, fürgén felelte egy kisfiú: – „Jöjjön, megmutatom. Apám mesélte, ott írta levelét. – Milyen levelét? – Hát szomorú levelét.” Valóban A magánossághoz lapjai szomorú levelek. S még egy: a múlt században elég sok Lillát kereszteltek Kisasszondon.

Ez a költemény aztán valóban nem alkalomra írt vers. Nem bodzabokrok, de valóban bükkfa tövén írt vers. Emeli is minden sorát és képét az ihlet szárnya. Csokonai szavaival élve – melyeket az ihletről szólva mond –, érezzük benne „a poétai munkára a kedvet, kiderült képzelődést, a helyén való ítéletet, jóízű elandalodást, borulást, ragadtatást”. Egyszóval „jó órában találta” a költőt a Múzsa. A magánossághoz szép részleteivel líránk egyik legszebb darabja.

De legyünk igazságosak. Nemcsak az óhajtott „szent magánosságból”, hanem ennek a vidám társaságnak az életéből is kerekedett költői remekmű. Ez a Dorottya, vagyis A dámák diadalma a fársángon, Furcsa vitézi versezet IV könyvben. Irodalmunk egyetlen vígeposza, amelyet, mint mondja „Somogyban laktomkor, ennek az előttem holtig édes emlékezetű vármegyének kedvéért szerzettem”. Somogy, de különösen Kaposvár nem sokkal dicsekedhet az irodalomban. De ezekkel a szavakkal és a Dorottyá-val méltán!

Az eposz kezdetén a szántódi révnél vagyunk. De most, 1799 telén, azon a tájon, ahol a költő 1798 tavaszán oly reménytelenül állt, helyette a velencei farsangi mulatságok megszemélyesítője, Carneval herceg és tarka népe, gyülekezik. Csilingelő szánokon és lóháton indul Kaposvár felé leány-, menyecske- és házasságjegyzésre. A barokk pompájú főispáni beiktatástól ihletve. Csokonai tollán most maskarás karnevál kerekedett Kaposvárig. Ez az a rész, melyet, mint említettem, akkor szúrt az 1803-ban írt „Elöljáró beszéd”-e szerint e műbe, amikor az már teljesen kész volt. „Fényt és pompát akartam vele adni a történetnek.” Vessük össze ezt a bevonulást az előbb közölt jegyzőkönyvi résszel, és kitűnik, hogy Széchényi útját valóban a karnevállal asszociálta. Az 1798-as nemesi lovasbandérium így került a vígeposzba, mégpedig pontosan az öt járás szerint csoportosítva, még a nevüket is felsorolja: Kapos, Marcali, Igal, Sziget és Babócsa, ahogy látta, csak a Dorottyá-ban öt szolgabíró helyett öt gavallér lovagol az élükön. Ha szabad, ezt a képzettársítást én megtoldom még eggyel. A kötéllel fogdosott, fellázadt jobbágy inszurgensek 960 főnyi seregével. A főispán útján szintén Marcaliból Kaposvár felé kaszákkal, fütykösökkel vonuló néppel, mely összetörte 1800 novemberében a „Bajomi Helikon” Sárközyjének és Horváth Ádámjának „múzeumait”. A Csokonaitól pompásan leírt Opor fővezér minden dísze és mindaz, ami rajta érték volt, ha szabad így összevetnem, mind ott szerepelnek egy év múlva Pálóczi Horváth Ádámnak a vármegyéhez 1801-ben beadott kártérítési kérelmében. Főispáni vonulás, karnevál, inszurgens lázadás, hogy teljes legyen a kép, amely megmutatja az akkori Somogy művelődési, társadalmi és gazdaságtörténeti ellentéteit.

De térjünk vissza Carneval seregéhez. Fölöttük Pegazus szárnyain az élesszemű költő. A felvonulás leírása csupa csillogás, hűséges korrajz, kívülről fényes alakok egy rokokósan díszítő toll rajzában.

A Dorottyá-ban a kis magyar Kánaán nemesi társadalmának és szellemi fonákságának reális rögzítését kapjuk. Igaz, nem olyan éles a Dorottya gúnyja, mint a Béka-egérharc-é vagy az Istenek osztozásá-é. Ezekben a kákatövi és a mennyei diétán a mocsári hadat és az antik világ isteneit Arany János Elveszett alkotmány-át megelőzve, mint a magyar rendiség betegségeinek képviselőit vonultatja föl. A Dorottyá-ban a költővel együtt szinte családon belül vagyunk, melyet nem kisebb dolog, mint a házasságkötés reménye hozott össze a kaposi Főutca 1. alatti Esterházy „kastélyban”. A kastély csak jelképes. Valójában mindig tiszttartó lakás volt. Maga Csokonai óvatosan azt mondja, hogy Csökölyben és Hedrehelyen írta vígeposzát, és Kaposváron is csak egyszer volt. Akkor is kényszerből. Ezzel figyelmesen és tapintattal a felismerhető hősök és a felismerhető környezet körétől akarta magát távol tartani, mert az említett két faluban valóban egyetlen dáma, se pedig hajdú, se lakájok nem voltak. Viszont azt is tudjuk, hogy Hedrehelyről 1799 márciusára már „kitakarodott” Szokolay, és ebben az időben ő Bajomban lakott 1799 májusáig. Az is biztos, hogy kétszer volt Kaposváron is. Először Széchényi főispán beiktatása alkalmából, másodszor pedig fogfájása miatt, amikor a volt Babóchay-féle, az ajtó kőívén 1774 jelzésű „Arany oroszlánhoz” címzett patikában Pyrker József patikáriustól porokat vásárolt. 1803 távlatából homályosítgató „tisztességes fillentés” jellege van „Elöljáró beszéd”-jének. Valószínű a nagybajomi házigazda társaságára való tekintettel írta ezeket. A költő éles nyelvét kedves emlékek fékezték. Nem akarta sérteni sem Sárközyt, sem pedig az idilli emlékű Somogyot, tehát inkább csak alaposan kiborotválta az arcokat, és csípős alkohollal permetezte, miközben egyre kezében tartotta a komikum pengéjét. El kell ismerni, atyjától örökölt tehetséggel villogtatta ezt végig egész eposzán.

Bár vígeposzról van szó, mégis vajon csak a mulattatás, nevettetés lenne a költő célja? – Csak részben. Főleg ott, ahol a „nemzeti luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolását célozza”. De idézzük tovább: „Mint az egész poézisnak, úgy ennek is fő célja az emberi szív jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó voltának előadása, mely által amazt lelkesíteni, ezt pedig helyrehozni iparkodik.” Így kell néznünk az eposzon végigcsillogó komikumot, Dorottya bohó és az istenektől megsegített diadalmas erőlködését. Ebben van a mű fiatalságának titka és Csokonainak a költészet céljáról vallott etikájának summája is.

Valószínű, ebben a környezetben és ebben az esztendőben készült Sárközy nagybajomi környezetében az az arckép, melyet a Rippl-Rónai Múzeum képtárában találtam. Tudjuk, hogy ezekben a kis kastélyokban jelentéktelenebb vándorfestők keze nyomán készültek azok a kisebb-nagyobb portrék, amelyek a Somogy megyei életben szereplő családok tagjait ábrázolták. Így például a Mérey, Sárközy, Csépán, Gaál, Lengyel, Somssich, Inkey családtagoké, akik itt e beiktatási jegyzőkönyvben is szerepeltek. Közülük nem egy kép múzeumunk birtokában van. Sárközy bajomi környezete is valószínűleg vonzotta az ilyen festőket, akik közül a Csokonai-portré festője alig-alig állt olyan művészi nívón, mint mondjuk Kisfaludy Károly. – Mire alapozom, hogy ez az arckép Csokonai Vitéz Mihályt ábrázolja? – Nem kevesebbre, mint magának a gyűjtőnek a hivatalos rovatba történt bejegyzésére. Ezt a képet pedig Rippl-Rónai József öccse, Ödön gyűjtötte. Mi, kaposváriak jól tudjuk róla, mekkora szeretettel és kitartással, szorgalommal gyűjtötte Rózsa utcai kis múzeumának anyagát. Mindenkit felkeresett, mindent kikönyörgött, s ha másképp nem ment, mindent elcsereberélt, vagy végszükségben megvásárolt, aminek muzeális értéke volt. És ezt az anyagot rendben tartotta. Leltározta, és végül is 1920-ban örökösödési szerződésben mintegy 1000 db tárgyát szülővárosának, illetve Somogy megyének hagyományozta.

Ilyen gyűjtőútján kerülhetett hozzá ez a kép is, amely korabeli ovális, fekete fabetétű, fekete rámában van. A kép mérete 18 x 23,5 cm. A vaslemezre festett olajarckép hátán ott találjuk az aszalói vasúti főnök, az egykori kisvárosi műgyűjtő, Rónai „Ödön öcsémjének”, vagy Bernáth Aurél szavaival „Ödön bácsinak” saját kezű feljegyzéseit, melyekkel a műtárgy címét megjelölte. Egyszer a vaslapon ceruzával ez áll: „Csokonai V.” Alatta tussal „Csokonai V.” és alul „Cs. V. M.”… És a képkereten ismét ceruzával „Csokonai Vitéz Mihály”. Nincs okunk tehát kételkednünk abban, hogy ő valóban csakis azért szerezte meg tulajdonosától ezt a különben nem nagy értékű arcképet, mert megtudta gazdájától, hogy Csokonait ábrázolja. Másképp mi értelme lett volna? Talán, hogy kitaláljon hozzá egy személyt, és ráírja, mégpedig többször is, nehogy elkallódjon feljegyzése? Ezt csak nagy rosszindulattal tételezhetjük fel róla. Csakis az ajándékozó adatközlését írhatta rá a tárgyra. Mást nem!… És kitől szerezte?… Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha valamelyik Sárközy családot említem, hisz a kisasszondi birtokos – kinél egykor A magánossághoz című költeményét írta –, Sárközy György nyugalmazott főispán háza előtt járt el naponta, amikor a Turul (ma Béke) kávéházba sétált. De több Sárközy leszármazott is lakott és lakik ma is a városban és megyében, és Rippl-Rónai Ödön mindenkit ismert.

Megnéztem múzeumunk régi főleltárkönyvét is, melyet még a jeles néprajzkutató igazgató, Gönczi Ferenc állított össze. A kép száma 2525, mellette idézőjelben: Csokonai Vitéz Mihály. A régi szakleltárban ugyanez a bejegyzés 445 szám alatt található.

Most már csak az van hátra a kép hitelességének bizonyítására, hogy a Rippl-Rónai Ödön-féle Csokonai-képet összevessük Gaál László leírásával. A volt diák így írja le „testalkatára nézve” a költőt: „Fejének hátulja magasabbnak látszott a fő első részénél, haja tömött gesztenye színű barna, nem is merő vagy lécszeg egyenes, ábrázatja hosszas, himlőhelyes, de vonzó tekintetű: szemei sötétkékek, elevenek, szemöldökei szembeötlők, de nem oly gazdagok, mint gróf Széchenyi Istváné, bajusza ritka a himlőhelyek miatt, szája kitetsző tülökforma, gömbölyeg orrához szabályos, alsó ajka a felsőnél vastagabb. Közkézen forgó kimetszett mellyképe, mellyet holta után festett le Erős János, akkori kabai pap – Csokonait 1804 évi beteges, sovány formájában tünteti elő.” Hangját a somogyi Somssich Pongrácz hangjához hasonlítja, és azt is megtudjuk, hogy költőnk raccsolt… Eddig Gaál leírása, és most vegyük kezünkbe a talált képet. Íme: a fej állása a képen pontosan ez a típus. Haja színe és tömöttsége ugyanazt adja, amit Gaál mond. A hosszú arc, sőt a himlőhelyek és a tekintet, a gazdag szemöldök és a ritka bajusz megfestésének szinte hangsúlyozott aprólékos ecsetkezelése pontosan ugyanazt ábrázolja, amit Gaál leírt. Alsó ajka képünkön valóban kitetsző és szabályos. Az orr is a leírás szerint hangsúlyozott vonású. Azt hiszem, ezek után semmi kétséget sem hagy hátra, hogy a kép és leírás egy személyre vonatkozik. Hogy aprólékos legyek, csak a szem színében van különbség, de ezt is sötétkéknek mondja. Sötétnek tehát, amely csak egy árnyalat a bogárszíntől. Az itt közölt és eddig ismeretlen kép ezüstzsinóros zöld mentében, piros mellényben ábrázolja a költőt. Pontosan olyan „kölcsön” mentében, amilyent a bajomi Sárközy István Albert nevű fia viselt 1798-ban a csurgói egzámenen. A képen a háttér bal oldalán zöldes drapéria, a rózsaszínben tartott fej körül romantikus zöldeskék ég, és a jobb sarokban hegyek között rohanó vízeséses folyó látható, mint a „Rajna bukkanásai”… Azt hiszem, semmi kétség, hogy az egyetlen egykorú és természet után készült – az egészséges, Nagybajomból hamarosan Csurgóra kerülő – Csokonait ábrázoló képet találtuk meg a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum képtárában.

Mégis első látásra mi okozza a különbséget a „közkézen forgó kimetszett mellykép” megszokott vonásai és a Rippl-Rónai Múzeum Csokonai képe között?… És vajon ez a különbség a stíluson kívül lényeges-e?… Ha igen, akkor a költő arcvonásait, legalábbis azoknak valószínű igazságát melyik képről fogadjuk el? Azt hiszem, ez lényeges kérdés, és úgy vélem, ezek után képünk mellett most már ezt bátran felvethetjük. Gaál László Emlékezései-ből tudjuk, hogy a közkézen forgó rézmetszethez – amely után készítette Ferenczy István is Csokonai márvány mellszobrát – az eredetit, az ideált a kabai pap, Erős János festménye adta. Egy falun festegető, műkedvelő piktor rögzítette a költő vonásait. Mégpedig 1804-ből. A végórái felé közelítő Csokonait örökítette meg „holta után” készítve képét. Tehát, ha jól értem Gaál szavait, emlékezetből készült ez a portré. Most aztán igazán eltűnődhetünk és nem is kis aggodalommal, vajon egy gyakorlatlan amatőr emlékezetből – ami a mestereket is próbára teszi –, valóban jól és jellegzetes vonásaival festette-e meg Csokonait? – Fogadjuk el, hogy igen! – Ez után következett, a falusi kép után, a rutinos nagyvárosi acél- és rézmetsző summázó és idealizáló munkája. Így keletkezett tehát az általunk ismert és elismert Csokonai-kép, mely mindenki előtt fölrémlik, ha nevét, vagy versét hallja… És most vegyük a metszet mellé a most itt először közölt képet, és hasonlítsuk a kettőt össze. A Rippl-Rónai Múzeum képéről technikai és alkotói módszereit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy hivatásos festő készítette. Azok közül a festők közül való, akik akárcsak ma a fényképészek, abból éltek, hogy megörökítsék a fényképezőgép előtt aránylag tömegesen a XVIII. és XIX. századi kortársak arcképeit a családok részére. Kegyelet és hiúság egyaránt elősegítette működésüket és sikereiket. Általában, mint erről a képről is láthatjuk, becsületes alapossággal dolgoztak ezek a legtöbbször csak közepes tehetséggel megáldott festők, akik természet után, a kritizálgató vidéki társaságok szeme és nyelve előtt alkották műveiket.

Így keletkezett ez a Csokonai-kép, melynek formái és színei azonosak a törvény-táblabíró utókornak vallott szavaival. Összevetve ezek után a közismert metszetet és a mi portrénkat, megállapíthatjuk, hogy a kettőn igen-igen sok részlet nagyon is azonos, a két kép összhatásának különbsége ellenére is. Így a homlok közepén elválasztott hajviselet, az erős és szép szemöldökök, a szemöldök és orrív jellegzetesen nagyívű hajlása, a hosszú orr, ám a rézmetszőnél gyakorlottabb megoldással, a duzzadt szabályos alsó ajak, ráadásul az állak puhán kirajzolt gömbölyű vonásai.

A két képnek mégis más az alaphangulata. Ugyanis a bajomi környezetben készült somogyi Csokonai-kép a kastélyok között vendégeskedő egészséges, Dorottyá-t író költőt ábrázolja, mégpedig magyar ruhában. A metszet a Debrecenben halni készülő, lesoványodott, megnyúlt és légiesített költőt örökítette meg, azt is polgári divatú kabátban és nyakra való kendővel.

A Vargha Balázs által összeállított Csokonai emlékek című kötetben közölt arckép (a ruhaviselet megváltoztatásával) csak hűséges másolata a rézmetszetnek. Ezek után úgy vélem, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyvében közölt Csokonai-kép valóban sok újat ad a Csokonai-képmás kérdéséhez. Mindenesetre hitelessége mellett szól Gaál László leírása is, a képnek és betűnek szinte mindenben pontos azonossága. Ismétlem, azt hiszem, az egyetlen természet után festett Csokonai-portréval áll szemben irodalomkedvelő közönségünk.

A „Bajomi Helikon” tárgyalása alkalmával nagyjából arra a következtetésre jutottam, hogy a kis társaság szerepénél csak az volt a sajnálatos (így Pálóczi esetébén is), hogy eszméiknek nem volt alkotó, szervező kisugárzása. Csak elpöfögték az igazat és újat, s Vörös Károly szavaival „bár a legalkalmasabb lenne”, nem léptek fel irodalmunkban, így Kazinczyval szemben sem „egy Dunántúli irodalmi kör kialakításának” igényével. De egyetlen nyomda – jól tudjuk, hogy Csokonainak a Széchényi beiktatására írt köszöntőjével is Pécsre kellett szekereznie, hogy az nyomdába kerüljön – és egyetlen magasabb fokú iskola nélkül, kanászos rengetegek és rettentő mocsarak között, szinte lehetetlen követelés ez. 1799 tavaszán azonban legalább a legfontosabb, az iskola felépült. Festetich, Sárközy és Nagyváthy szorgalmából Bódi Ferenc szavaival szólva „egy minden tekintetben korszerű, céljának megfelelő, a maga korában Somogyban tényleg palotának számító épület” készült, melyet nemhiába nevezett „Új Helikonnak” köszöntő ódájában Csokonai.

Egy jó arányú, emeletes, puritán egyszerűségében is komolyságot sugárzó épületet emeltek. Csokonai Sárközy révén a Jénában levő Lósi Pál professzort helyettesítette ebben, az akkor még hatosztályú grammatikai iskolában, amely azóta ma már Csokonai nevét viseli. 1799. május 27-től 1800. február közepéig a kultúra napszámosa lett e sertésnevelő és borra költő vidéken, ahol:

Akkora alapossággal és szorgalommal dolgozott, mintha maga akarta volna valóra váltani azt az Új Helikont, melyet a csurgói iskoláról jövendölt. Verse csupa részvét, felelősség az önhibáján kívül tudatlan népünk iránt. A botanikától az esztétikáig minden tárgyat tanított. Tankönyvek hiányát akarta pótolni. Több vázlata és jegyzete maradt ránk, melyeket az iskolai dolgozatok üres lapjaira írt a papírt, pénzt, gyertyát és ruhát nélkülöző költő, aki Pálóczi szép szavaival „egy új épült oskolába Apolló terhét vitte”. És ezzel jutottunk el a lényegeshez. Oda, hogy a bajomi triumvirátus egyik tagja, akinek legnagyobb tehetsége, kedve és akaratereje volt, mégiscsak átkerült – ha rövid időre is – Csurgóra. Így aztán leírhatjuk, nem maradt véka alá rejtett kincs az, amit képviselt ez a kis társaság. Egy költő és egy kora pedagógiai módszereit messze megelőző nevelő szájából lelkes diákok vették át az eszméket. Tehát a Sárközy-féle könyvtár köteteiben összegyűjtött felvilágosodott eszmék, továbbá Csokonai és Pálóczi a népi-nemzeti irodalmi irányról vallott nézetei, igenis, szellemi életünk élő részévé lettek. Miért írta volna, ha nem azért, hogy megismerjék „A magyar verscsinálásról közönségesen” című dolgozatát?… Gaál László, a lelkes csurgói diák a példa rá. Szerinte így kezdte előadását: „Deák prosodiát akárhol is tanulhattok, de magyart nem.” Amit vallott, tehát tanította is. Már nemcsak leveleznek Kazinczyval, de íme, a papír életté lett. Csurgón már nem „a méla Tempefőit” találjuk, aki nemrég még ezt írta le: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”, hanem már egy pályát és hitet kapott literátort ismerünk meg helyette. A tanítás módszerében „nem a régi mechanika, de a mai gondolkoztató tanítás” bevezetése volt a célja. Ha ehhez hozzátesszük, hogy erdőn, berken tanyázva, nótázva tanított, akkor Csurgón egyik legmodernebb szellemű magyar nevelőnk alakja bontakozik ki.

Közben Festetichcsel egyre levelezett Vergilius Georgicon-jának fordításáról, melynek kiadását igyekezett előkészíteni. Somogyban írt mintegy 44 verse közül Csurgón 14 született. Tanulói körében pedig megszervezte a színjátszást.

A Dorottya „Elöljáró beszéd”-ének sorai innen Csurgóról indultak. A csurgói színjátszás megvizsgálása után érthetjük meg igazán ezeket a sorokat, mert ő a színjátszást is azért szervezte az iskolában, hogy minél szélesebb körben sugározhassa a jót. A somogyi színjátszás története tehát olyan szerencsés helyzetben van, hogy elmondhatja, Csokonai volt az elindítója. Ő volt az első öntevékeny színjátszó csoport megalakítója, háziszerzője és rendezője is.

1799. július 12-én, a csurgói vizsgán eljátszott a Cultura című somogyi vígjátékát tehát így kell néznünk. Diákjai és ő maga is vizsgáztak, amikor ezt előadatta. A diákok nemcsak feleleteikkel, de szerepeik mondásával; a költő maga pedig az eszméiből. „Ezt a nemes célt pedig (kivált a sokaság eránt) nem holmi sikertelen szentenciák, sem nem az oskolai száraz deklamációk éretik el az íróval; hanem a nézésre kitett példáknak s a munkálkodásban hozott érzéseknek és indulatoknak van az a béhatóbb ereje, mely által a Múzsák boldogítóivá lesznek az emberi nemzetségnek.” A Cultura tehát nem más, mint színpadra állított pedagógia, vagyis, hogy nemcsak harminc–ötven diák tudja meg, mi a véleménye Csokonainak a nemzeti művelődésről és műveltségről, hanem a Csurgóra meghívott publikum és a „sok nagy érdemű úri személy” s köztük maga Festetich György is, aki hazatérőben Széchényi fényes kaposi főispáni beiktatásáról, részt vett az új iskola első, színházas nagy vizsgáján.

S mondjuk ki mindjárt itt őszintén. Festetich részéről a vizsga nem a legjobban sikerült, mert úgy tett, mintha a felvetett kérdést meg sem értette volna, legalábbis a helyszínen, ám az, ahogy Szentmiklósról kelt levelében felelt a vizsgatételre, már vitatható. Neki ugyanis nem Csokonai szerepe, hanem Kovács István másodtanító érdemei tűntek fel „tanítványainak alapos, biztos feleleteiből”. Épp az előbb Csokonaitól idézett „szentenciák, az oskolai száraz deklamációk”! Tehát világos, hogy a Dorottya „Elöljáró beszéd”-ének fent idézett passzusa a költő kései válasza volt a grófnak, aki bár leszögezte, hogy a színielőadás „eléggé tetszett a közönségnek”, mégis vitathatónak mondta, „hogy az ifjúságnak hasznára vált-e”?

De nézzük csak, kit is személyesítettek meg e vígjáték szereplői? Tisztest, akit csak egyszerűen „magyar öregúr”-nak nevez, az öntudatos, művelt, nem a külföldit utánzó, de a maga esze szerint teremtő birtokost, aki önérzettel mondja; „Az egész házi készület, sőt az egész kertem és kastélyom, azzal dicsekedhetem, hogy saját képzésem szüleménye.” Mintha csak rámutatna a költő az ott ülő urakra, hogy íme: ilyenek legyetek!… Ha szabad így asszociálnom: idealizált Sárközy István…

Kicsiben Széchenyi kiművelt magyar emberfőjének előfutárfa Tisztes. Petronella személyében pedig Pálóczinak a nők emancipációját hirdető eszméit látjuk megszemélyesítve. Az olvasgató, kertészkedő, zenéhez és idegen nyelvekhez egyaránt értő magyar nő típusát. És ott van Szászlaki divatos, üres külföldmajmolója és mellette elrettentő, lelkiismeret-ébresztő ellentétnek Kanakuz, az egy-egy szót böffentő, elesett, tetteiben és szavaiban elmaradott somogyi béresek példája „az akadémiátlan Magyarországnak legakadémiátlanabb részében”… A Cultura tehát ott Csurgón, a tisztes publikum előtt, kegyetlen és okos beszéd volt a vígjáték köntösében „Az igaz és tettetett szeretet” ügyesen kendőző alcíme mögé rejtve. Erre az ügyes bújósdira már a Dorottyá-nál is felhívtam a figyelmet. A jakobinus per árnyékában nem csoda, ha Festetich megjegyezte idézett levelében: „Nagyon kétlem, hogy az a színdarab a gimnáziumi inspektor bírálatán átesett volna, amit pedig a jövőre nézve bizalmasan ajánlok, mert annak a parasztfiúnak Rákócziról és Bercsényiről elénekelt dala, jóllehet, tréfálkozva és némi gúnnyal lett előhozva, sem a hallgatósághoz, sem a helyhez, sem a mostani időhöz nem illett, sőt egyáltalán menthetetlen hiba volt.”

Érthető, hogy közvetlen a kaposi főispáni pompa után, a nagybirtokos arisztokrácia fényéből és gondolkodásából egyszerre Kanakuz és Pofók körébe lépni, és ott a Rákóczi-nótát hallgatni, meglepte az iskolaalapítót. Le is szögezte: „Részemről ugyan határozottan kijelentem, hogy ha még ezentúl is meghívatnám, soha addig meg nem jelenek, míg kellő biztosítékot nem nyerek arról, hogy a közvizsgán vagy efféle látványosságon semmi olyan elő nem hozatik, ami gyanúra vagy kétértelmű magyarázatokra szolgálná alkalmul.” E levélben a Rákóczi-nóta helyett az uralkodót és a nádort magasztaló „dicsénekeket” ajánlott. A megrettent Festetich szavai, valószínű, itt a bécsi titkosrendőrségnek szóltak, s menten felszólítja Csépány Istvánt, „ne legyen terhére, hogy idejében holmi mendemondáknak útját jókor bevágja”.

Ezek után senki sem mondhatja, hogy hatás nélküli volt Csokonai szerepe a nemzeti nevelésben. Ez már Csurgón nemcsak irodalom, de politika volt. Festetichet pedig csak az menti, hogy újonnan és keservesen alapított iskolájának „széthányattatásától” félt. Különben is azt hiszem, nem tévedek, ha előremutató tettei és szelleme mögött jószágkormányzójának, Nagyváthynak, a kiváló mezőgazdának és közírónak serkentő szellemére hívom fel a jövendő kutatók figyelmét. A tervező sokban ő lehetett, a megvalósító pedig a gróf.

Csokonai Festetich levele után minden bizonnyal megkapta az inspektortól a figyelmeztetést, annál is inkább, mert egész tanítási módszerével sem értett egyet a vaskalapos Belső Somogyi Egyházmegye nem egy tagja, hisz láttuk, hogy Szentgyörgyi még azt is kétségbe vonta, hogy a poétikát tudja-e tanítani? Gaál László, az akkori csurgói diák, aki Sárközy Lajossal és Csokonaival „egy lakáson” volt, megmondja, hogy nagy népszerűségét „az akkori papi és professzori arisztokrácia rossz néven vette, sőt demokráciára s függetlenségre magyarázta”. Bátran mondhatjuk, így is volt ez akkor. Azt hiszem, innen ered az a csurgói legenda, melyet Raksányi Lajos, volt tanárom mesélt el. Egy alkalommal a mindenben újító költő olyan éles vitába keveredett nézetei miatt a vezetőséggel, hogy azok megragadták, az ablakhoz vitték, és az akkori szemétdomb fölött kilógatták az emeletről. Így akarták nézeteinek visszavonására kényszeríteni, de ezeket még akkor sem volt hajlandó megváltoztatni. Eddig a legenda. Azóta az a most is mutogatott ablak Csurgón a jövőnek kitárt lélek szimbóluma, és hogy Csokonai „kilógott” abból a világból, ma már tudjuk legenda nélkül is. Művei, tettei bizonyítják. Hisz „tanítósága alatt sem törvényre, sem börtönre, sem virgácsra, de még csak haragra vagy csak kemény szóra” sem volt szüksége. „Örömben tanított ő, tanultak a tanítványok.” Így emlékszik az egykori diák. S még egy. Szavaival az olykor „lumpirozónak”, borivónak rajzolt költői portré is szertefoszlik. Így aztán jobban megértjük kényszerű unatkozását is az alkalmi költőnek az eszem-iszom kastélyok között. „Kis Palaszkja”, melyben a borát a vele együtt mogyorózgató Gaál, a későbbi somogyi törvény-táblabíró hordta, csak „másfél messzelyes” volt, tehát félliteres, melyhez „kisded ivópoharat” használt. S ez az ebédre vitt bor vacsorára is elég volt neki.

Csurgón olyan sokat dolgozott és olyan körülmények között, sokat betegeskedve, hogy az emberfeletti energiáról beszél. Csépány Istvánhoz, a vicekurátorhoz írt leveléből tudjuk, hogy rendes ruhája sem volt. „Merjem én magamat biztatni annyi jutalommal a Venerabile Publicumtól, hogy egy ruhányira Contot tehessek, vagy valakitől 30 ft. kölcsönözhessek?” És ilyen állapotban, Nagy Gergely meghalt pap rossz kaputjában, még betegen is tanított. „Én még most is rosszul vagyok, és a szobámba teszem a leckéket másfél hét óta. Talán talán csak meggyógyulok egzámenre! – Talán!” – Ilyen szorgalommal lehetett csak Apolló terhét vinni: tanít, Vergiliust fordít, verseinek egy egész sora kerül ki tolla alól, színházat szervez és rendez, és két színdarabot is megír. Mindezt tíz hónap alatt. Kis társulata már nem elégedett meg az iskolai színpaddal. Nagyobb közönséget, magát a népet választotta, tehát a csurgói vásárra vitte a szó igazi értelmében vett nemes ifjait. 1799. szeptember 1-én a Gerson du Malheureux-t és szeptember 24-én a Karnyóné-t, legjobb vígjátékát adatta elő.

Sokszor az az érzésem, hogy mindezt azért tette, mert végleges álláshoz akart jutni. Segédtanárból megválasztott professzor szeretett volna lenni. Függetlenséget óhajtott, mert a vándorköltő-állapotot megunta már széles e hazában. Erre utal az is, hogy Sárközy barátságos meghívását családtagnak, elhárította magától. S hogy mindez nem sikerült, hogy nem maradhatott Csurgón, kit vádolhatnánk? Az tény, alighogy megérkezett Lósi Pál, Csokonai azonnal, télvíz idején otthagyta Csurgót, lelkében azzal az elégtétellel, hogy tanítványait az életre nevelte, s „hogyha nem gyarapítottam is, legalább jobban elszéledni nem hagytam ezt a felette szükséges oskolát”.

Van ebben a sietségben valami sértettség, hisz még háromnegyed évi járandóságát sem vette fel, valószínű azért, mert bár bor és kenyér ugyan akadt Csurgón és a kastélyok körül is, de már annyi megbecsülés, jutalom nem, hogy új ruháját a Publicum kifizette volna. Levonták járandóságából. A keszthelyi gróf levelében, hogy szépítse a történteket, ezt írja: „Az Úr nemesi felszánásának, melytől indíttatva Csurgón a fizetését ki nem vette, igaz becsülője lévén, ezen nagy szívűségének jutalmául ezennel 25 ftokat küldök az úrnak: kinek is barátságába magamat ajánlván minden tisztelettel vagyok Bizodalmas Nagy jó Uramnak Keszthelyen 9-dik Jan. 1801. – alázatos szolgája Gróf Festetits György.”

A pénz, az akkori közbiztonságra és közállapotokra jellemző, hogy nem érkezett meg Debrecenbe, mert a postán elveszett. De több is elveszett. A somogyi inszurgens lázadás csapatai és jobbágyai feldúlták Csokonai pártfogóinak „múzeumait” is. A kortörténeti képhez ez is hozzátartozik, mert világosan megmutatja azokat a társadalmi és gazdasági különbségektől fűtött indulatokat, amelyek között működött a „Bajomi Helikon”. A Dorottya kézirata, mint Sárközy leveléből tudjuk, előkerült a pusztításból, meg is írta Debrecenbe, de Csokonai több más írása nem.

Rövid virágzású volt a nagybajomi és a csurgói Helikon, de irodalomtörténetünknek egy igen érdekes és színes fejezetét őrzi. Ezt szolgálva gyűjtöttem össze ismert és ismeretlen adatait, emlékeit.

1962