Magamról és a mesterségről

 

Életrajzi levél Juhász Ferencnek

Kedves Barátom, igazad van, amikor önéletrajzírásra szólítva, leveledben az élettörténet és szellemiségtörténet szavakat közvetlen egymás mellé helyezed. Az életrajz csak ilyen értelemben teljes, mert az idő messziségéből hozott, ma látható és fényképezhető valóságunkkal együtt az a másik láthatatlanul és olyannyira létezik, hogy még, vonásainkat is más-más formában jeleníti meg, nemcsak a test, de a szellem képein is…

Valahogy így keresgélve nézek most vissza szülőfalumra, Tabra – mert ott születtem 1911-ben –, és rajta túl is egy másik világ határában, hogy előkerítsem és asztalhoz ültessem kisgyerek magamat… Úgy, mint Takáts öreganyám tette, akit morva posztókereskedő és posztógyártó vidékről hozott 1883-ban a sors és öregapám, pontos móring, azaz házassági szerződéslevéllel a somogyi tájra. A hozománylevél fontos lehetett a földje vesztett, Tolna-Somogy határi, lápafői komposszesszor-köztelekbirtokos leszármazottnak. De minden hozománynál nagyobb arany volt soknyelvű Amália nagyanyám szíve. Az sugározta rám – nem tudok jobb szavat találni – azt a nem zsarnoki, de okos gyermekszeretet védettségérzetét, amely megnyugtatóan hatott rám a század eleji mezővároska erősen anyagias-ízű, jól szervezett, iparos és kereskedő közösségében. Másik oldalról pedig anyámék nyelvén és rokonain és históriáin keresztül egy már-már akkor is mesebeli – mert eleve elveszett – világ hatása ért, amelyben még betyárok zörgettek be fogatért a vármegyéről hazaérkezett dédapákhoz, és latin-görög könyvek és kálomista prédikátorok szava, kártyák csattogása és a vadászatok durrogása barátkozott a pénzteremtő, rátarti iparosokkal. Akkora volt ez a társulat körülöttem, hogy egyszerre éreztem otthon magamat a műhelyek és megyei hivatalok, a kocsisok és pásztorok, papok és színészek, zenészek és tanárok, ügyvédek és birtokosok penna és köpönyeg és bankó és kard és puskaforgatók színtársulatában. Néhány évesen, szinte jelképként, még lángjait is láttam a kaposi faszínház földig égésének, de színeit és figuráit és a családi és a somogyi vígjátékok és tragédiák hanghordozását, mert belém szívódott, még ma is hordozom, és ott kísértenek leírt soraim között is.

Aztán jött az első világháború külhoni, kényszerutazása Bécsen és Pilsenen át Reichenbergig, szinte mint a hadtáp gyermeke, a volt 44-es gyalogezreddel. Két évig egy Szudéta-földi 18. századi német palota emeletén laktunk. A folyosó másik végén egy állandóan őrködő család lakott gyönyörű, de őrült lányával, akinek tündéri játékai és játékszerei és veszélyes szeretete vonzott. Egy alkalommal a lány halálos erejű csapása elől csak az utolsó pillanatban rántott el apám öreg tolnai sváb „privadinere”, mert az őrült lány törpéjét meg akartam érinteni… Az évekig tartó vér és idegen szótenger és a véget nem érő katonatemetések sortüzei után végre 1917-ben újra a magyar szó és újra nagyanyámék otthona… És 1917-ben az első iskola, a Dorottya-háza mellett, a „Haza kis polgárainak” épületben. Az első betűk a padban és a szederlevél tea, bükk-makk kávé szedése az erdőn a frontra. A frontokról idegborzongató hírek. A föllázadt leszerelő katonák – „fekete csütörtöke” –, a Fő utca föltört boltjai, fegyverropogás, a vörös és a fehér mérkőzése pusztán, falvakban és családokban… Rekvirálások, páncélvonatok kazánjairól a rémtörténetek és a nyilvános akasztások terrorjai következtek.

Ordító elemi alapismeretek az életre a legfogékonyabb korban. Aztán a Kaposvölgy és Balaton és a Dráva közti utazások egy sötéten idilli hullámzású fizikai és lelki tájban, melynek ölén találkoztam legnagyobb mestereimmel és a legnagyobb kinccsel, az anyanyelvvel. Élő szótárak voltak ezek a hegyi öregek. Népmesék és kalandok históriásai a vándor segédek, akiknek nyelvéről közvetlen vehettem át a nyelv szépségének és erejének élményét. A népköltészet és balladák és népmesék szó- és képvilágát csodálatos színekkel, fordulatokkal, jelképes és vaskos különös szórenddel, de mindig szobrászi, festői erővel megjelenő világgal. Olyanok voltak, mint később néprajzi gyűjtéseim faragott kincsei.

Anyám mellett anyám, mestereim mellett egyetlen mesterem lett az a nyelv, amely iskoláim fölöttien egészen más volt, mint nagyapám és apám könyvtárának stílusa. Más, mint Petőfi és Arany nyelve… Egy elveszett ősi mondakör szókincse kísértett?… Valami olyan és az, amelyik Erdélyi Zsuzsa összegyűjtött „archaikus népi imádságaiban” kísért ma… És honnan és miért az a szakadék, amely a kezemben tartott könyv és a fülemmel ivott beszéd között volt?… Végig kísértett és gondolkodtatott ez a nyolc (1921–29) kaposi gimnáziumon is… Mint a lidérc, ma is kísért és egy-egy szó eltűnése, nyelvi fordulat kikopása, stílus és hangsúly bukása, úgy szorít, mint az egyke és az egyke kérdése nemzetünk életében. A Monarchia összeomlásának és zűrzavarának, nyomorúságának árnyékában a nagyok „igazával” szemben egy makacsul ellentétes gyermeki világkép alakult ki, nem is annyira értelmem, mint az idegrendszeremben. Elemi iskolai élményeim is csak növelték iszonyomat. Így az iskolai pálca! A kicsinyeken a nagyok zsarnokságának lett a jelképe. És ez a pálca lassan árnyékát is átvetette szegényebb iskolai társaimon át, a társadalmi és gazdasági és történelmi ismereteimre is.

Szüleim sokszor mesélték, hogy éjjelente sokat beszéltem félre, és reggelenként ismét és ismét megtagadtam tanár apámnak az iskolába menést. Csalódtam első tanítómban is, aki nem hitte el, hogy én rajzoltam, minden bizonnyal jelképesen első legszebb rajzomat a krokodilról és a páváról. Féltem azoktól és a szavaiktól is, akik nemcsak őszinte szavaimat, de magát a látottakat sem értik és hiszik el. Az 1922–23. években, másodikas gimnazista koromban pedig másfél éven át már csak a halállal ismerkedtem. Háromszor estem vissza egy mellhártyagyulladásba. Nem a gimnázium, a halál látomásait és a betegség iskoláját jártam. Nappal a valóságot rajzolgattam vázlatfüzetembe. Aztán verseket olvasgattam, és magas lázban láttam a képeiket. És a Magyar Regényírók sorozatából kezembe került, címével húzva, Kuthy Lajos megragadó stílusú és titokzatos, vad romantikájú könyve, a Hazai rejtelmek. Apám egy bekötött vadászújság, a Nimród évfolyamait hozogatta. A természetet lopta velük az átizzadt párnák közé. Este pedig anyám történeteit hallgattam, és éjjelente fölém hajló és szívem kihagyó verését leső árnyékát láttam rám borulni.

Harmadik gimnáziumra legnagyobb élményem nem a gyenge bizonyítvány, de a visszaszerzett egészség érzése lett. A lábadozással az életkedv érzékcímet a világ szépségének és a test és az érzékszerveim örömének valami szárnyaló fölismerésére vezette. Sohasem felejtem el a filagória és a virágzó cseresznyefa között a 13-14 éves gyermek könnyű lábon-röpülését. E pillanattól lettem „mediterrán”, az életnek, világnak testtel és lélekkel örülő ember. Valami szárnyaló materializmus szállt meg. Minden érzékszervemet a természetbeni festés, az érzés és a valóság megörökítésének szenvedélye irányította. A színek és formák izgalma járta át egész lényemet. Az iskolát elhanyagoltam. Minden évszak gyönyörűsége magával ragadott, csupán az ábrázoló geometria, a természetrajz és a rajz, a világ és a technika csodái izgattak. Mindennek a szerkezete… Rippl-Rónai villája lett a zarándokhely. A présházban meglesett képei és az Anna-iskolai kiállítása – a Piacsek bácsi korszak – színessége, mint természetes doppingszer tüzesítette amúgy is fantáziáló-hallucináló gyermeki képzeletemet. Ő maga egy öszvérfogaton, glória-kerek kalapban zörgött a Turul kávéházba. A mi Mesterünk, aki egy perccel sem maradt el – ez volt hatásában a lényeges – az európai művészet órájának állásától…

Apám, miközben virtusból megtanulta a susztermesterséget is, hogy a nehéz viszonyok között is szép franciaszabású cipőkben járhasson a család, délutánonként kalapálás közben hexa- és pentameterek írására tanítgatott. Esténként egész utcára szóló zongora- és hegedűhangversenyeket rögtönzött. Furcsa volt, ahogy szigorúsága pontosan szárnyalt a zenében és szónoki beszédeiben. Érzelmes alkat volt minden keménységének ellenére, és igen jellemző, hogy sohasem állt, sem a törvényhatóságban, sem az iskolában a hatalom oldalán. Még nyári vakációját is szegényebb diákjainak táboroztatásával töltötte el.

A felső gimnáziumban, az 1925–29. években legmellbeütőbb volt érzelmi és ábrázoló képességeim gazdagsága mellett tudatlanságom felismerése. És egy másik, életre szóló élménnyel egy Berzsenyi-életrajz és Toldy Ferenc két Berzsenyi-kötete. Valami olyan érzéssel olvastam, hogy a mocsár széléről is – mennyit kóboroltam én akkor horgásznyelemmel a somogyi berkekben! – vezet út az Olümposzra. Mert akkor már apám hexameterei és a gimnáziumban tanított poétika hatására lassan a képpel egyenrangúvá lett nálam a vers. Mi több, a kaposi sajtó vasárnapi számaiban mindig több zengeményem jelent meg. Úgy hiszem, diákverseimnek köszönhettem a továbbjutást, ha nem is az irodalomban, de a gimnáziumban. És egy jelenésszerű véletlennek. A töröcskei erdő egyik vadkörtés tisztásán, alkonyattájt egy felnőtt férfira lettem figyelmes. Mint egy színész, hangosan szavalt a fáknak. Kalapjában hosszú fácántoll rezgett. Már mozdulni sem mertem a bokorban, mert személyében Lázár István „Stefi”, költő latintanáromat ismertem föl. És amikor az én bokromra került a költői megszólítás, gesztikuláló karja megállt a levegőben. Rám meredt… Aztán néma mozdulattal maga elé intett. A bokornak szánt versét nekem szavalta el. Aztán levette a kalapját, kihúzta belőle a tollat, és hogy az elrepült-e vagy sem, nem tudom, de engem ettől a perctől kezdve már soha többet nem feleltetett. Amerikában, a magyar nyelv szanszkrit-hettita rokonságát kutatva, nemrég halt meg jótevő, szigorú tanárom.

Életutam ajándéka volt, 1929–35 között, a pécsi öt egyetemi esztendő. Már pontosan érzem és látom is, hogy csak ott sikerült pótolnom mindazt a tudást, amit elmulasztottam megszerezni, illetve amitől megfosztott a középiskola szigorú beosztású tanmenete és tanítási rendje, amely még ma is a memóriát és nem az értelem és érzésvilág gazdagságát osztályozza. Itt rá is kapcsoltam. Mohón válogattam az előadásokban, és beiratkoztam, amelyikre csak kedvem kerekedett. Váltogatták is egymást az előadások, könyvek, könyvtárak, irodalom, klasszika-filológia, művészettörténet és természetjárás és természettudományok és a filozófia. De főleg e két utóbbiból is a geológia, az őslénytan, fizikai földrajz és a morfológia érdekelt. A filozófusok közül a világmagyarázók, Arisztotelész–Platón és Aquinói Tamás és Descartes gondolatvilága. Így történt, hogy nem irodalomból, de geográfia–geológia–filozófia csoportosítással doktoráltam. Mintegy létbiztonságomhoz kellett ez, hogy a kozmosz tengerében megismerjem annak a kis hajónak a szerkezetét és az ész iránytűjét is, amelyen duzzadozó vitorláimat már az irodalom szele lobogtatta. És hogy végleg a költészet, az irodalom feszítette ki, azt elsősorban Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Weöres Sándor, Kardos Tibor, Ijjas Antal, Holler-Bajcsa András és Tatay Sándor egyetemi évek alatti barátságának köszönhettem.

Közben volt 1931-ben a nyúlfarknyi gráci „szemeszter”. Ez csak arra volt jó, hogy egy kicsit nyugatabbról is átnézhettem pécsi „pannon világunkon”. A német szót lestem, és az egyetem helyett, a Kaiserhof kávéházban „tanulásra” a balettra járó lányokat. Az én csodagyerekségem csak annyiból állt, hogy a pécsi minősítéssel már úgy éreztem, mintha pótoltam volna a gimnáziumi lemaradásomat, és hogy zsebszótáromul Marcus Aurélius Vallomásait használtam. Így 23 éves fejjel egy kb. 19 éves középkori deák fölkészültségének érzésével léphettem az irodalmi világba… Mármint a „Szenvedő emberiségnek” címzett kaposi kórház melletti főbérleti szobába, ahol az irodalomszervező Biczó Ferenc, Fárbás Jenő, Merényi Oszkár, Hetyey József és a Berzsenyi Társaság több fiatal tanára elhatározták a „Pannon Múzsa Könyvtár” megalapítását. E sorozat első és azt hiszem utolsó köteteként, 1935-ben megjelent Kút címmel első verseskötetem.

A következő esztendőkben 1935 és 1939 között a rendszer „kulturális és szociális” érzékének jóvoltából mint állástalan diplomás mindenre ráértem. Most aztán még az egyetemi évek gyűjtésére is ráfejelhettem, mint présre a gazda, hogy többet szoríthassak ki, ha van zamat, a fürtből. Közben egymást váltották a levelezések és szövődtek olyan barátságok, mint Vas Istvánnal, Rónayval, Toldalagival, Kálnokyval, Radnótival, Jankovich Ferenccel, Berdával, Tamási Áronnal és Kolozsvári Grandpierre Emillel. De kiterjedt ez a levelezés a prágai, pozsonyi, kolozsvári, váradi, sőt a kanadai magyar irodalmi körök és lapok szervezőire is.

A kaposvári Berzsenyi és a pécsi Janus Pannonius Társaság és a debreceni kör, a Tiszántúli Figyelő, Bornemisza László, Mata János és Kiss Tamás barátságának, a Kakuk a dombon és a Május köteteim megjelenésének időszaka volt ez. Pesten pedig a falukutatók és a földreform, a Válasz, a Márciusi Front lendületének időszaka, amikor sokszor bizony „krisztuskodással” gúnyoltak nemegyszer szavaimért és írásaimért is.

Mindenesetre, hogy valuta is legyen szavaim mögött, külön, de kb. Kodolányival egyidőben utaztam Suomiba. A kalevalai világkép és a rokoni finn szellemi és néprajzi kincs megismerésének vágya éppúgy vonzott oda, mint szegényparasztságunk földhöz juttatásának megoldandó kérdése. Ezekben az időkben Pesten Tataynál laktam, aki akkor saját zsebéből és néhány hold örökségéből az utcán, honorárium nélkül szerkesztette a Kelet Népét. A szoba nemegyszer volt a föl-fölruccanó Szabó Pál, Veres Péter és Sinka István hálószobája is… De, hogy csak egyetlen látószögből nézzek, és a rész kedvéért valaha is lemondjak az egészről, ez ellen, amit örökül hoztam, éppúgy tiltakozott, mint önnevelésem eszményei. Így természetesen a Móricz Zsigmond, Sárközi György, Illyés és Féja, Zilahy és Szabó Pálék barátságával a Válasz, Kelet Népe, Híd, Szabad Szó körében és lapjain éppúgy megjelentem, mint Illés Endre kitűnő vasárnapi irodalmi mellékletében vagy Bibó Lajos révén a Tolnai Világlapjában. A szükség is ezt parancsolta, mert állás nélkül, igen szerényen éltem tollamból. A Napkelet Országház kávéházi asztaltársaságában fűződött barátságom mélyebben Rónay Györgyhöz. A Vigíliánál Thurzóhoz. A Nyugathoz is rendszeresen jártam a Duna-korzóba. Itt ismerkedtem össze, a sokban segítő Jékely Zoltán barátsága révén Schöpflin Aladárral, Halász Gáborral, Szerb Antallal, Sőtérrel, Tolnai Gáborral, Cs. Szabó Lászlóval és Keresztury Dezsővel. Babits Mihályhoz is olyan kapcsolat fűzött lassacskán, hogy az ő jó tanácsaival – a görögre biztatott – indultam az én Fogaras-Munkácsomba, ahová végre, öt év után kineveztek az Árpád gimnáziumhoz óraadó tanárnak. Míg Grácból nyugat felől, most kelet felől mérhettem föl Mars és a Magyar Múzsa tragikus, hol ölelkezően kipiruló, hol pedig elsápadó birkózását. Jékely és Weöres Sándor levelei és Szabó Lőrinc érdeklődő és meg nem feledkező segítő sorai és a Nyugat számai jelentették nekem akkor a kapcsolatot a pesti irodalommal.

Őrhegyalja alatt a Latorca vizében ért a hír a világháború kitöréséről. Az első reichenbergi kényszerutazás puskaporszaga, a gyermekkori „fekete csütörtök” kiégett üzleteinek látványa rémlett föl újra gimnáziumi óráimon. A lengyel menekültek áradásával idegrendszeremben már Buda 1944-45-ös ostroma, Fonyód–Lengyeltóti kiürítése, a nagybereki téli menekülések és az utolsó ellenállási torlasz, a somogyi, nagyatádi front elakadásának minden embertelensége és értelmetlenségének előérzete is ott kísértett… Ellene, jóval előtte és a háború alatt is több versem jelent meg. „Az erőszaki Vad pokol!…” és „a büszke szájú rend” ellen a Május, Hold és hárs (1940–43), Se ég se föld (1944–47) köteteimben több versem vall erről. Egész költői nemzedékünk, az úgynevezett Nyugat utáni harmadik nemzedék kivétel nélkül szót emelt nyíltan és allegorikusan. – De ki írt az akkor írt verseinkről, és hogyan válaszolt az idő és az ember a költészet szavára?… – Vagy valóban mégiscsak falra hányt borsó volt és marad is a vers?… Nárcisszuszi szekta csak a költészet a mindig villámló kard és a gép, az emberi őstermészet és az egyre újuló és sűrülő masinák útjában?…

Egy biztos, hogy a Kulcsár Adorján segítségével az Egyetemi Nyomdánál 1947-ben megjelent Se ég se föld verskötetem – ugyanitt ugyanúgy és ugyanakkor jelent meg Weöres Fogak tornácán kötete – fordulópontot jelentett nemcsak fizikai létezésem, de lírai világomban is. És a verseimből mindig kihangzó és mindig remélt emberi jó klíma szele és a régi pécsi humanista barátság szeretete váratlanul Rómába szólított.

Janus Pannonius ürügyén éltem ott 1947 telén és 48 tavaszán. Az angol költészet fényes ködéből és a magyar valóság és vers vályog–homok birodalmából végre abban a közvetlen élményben részesültem, amelyben Berzsenyi soha… Mediterrán honvágyam teljesült be… Hogy teljes legyen az élmény, egy olyan kultúrájú baráttal – ha nem is úgy, mint Byron és a csodált és „meglátogatott” Shelley tették főúri vitorlások fedélzetén –, de Csorba Győzővel hónapokon át együtt gyalogolhattuk be spagettin és vörös boron élve Itália tájait, Szicíliától Firenzéig. Néha-néha Fülep Lajos és Kardos Tibor körében…

Utána 1949-től Somogyomban a megyei múzeumok igazgatója lettem. Hivatásnak tekintettem hivatalomat. Ha meg nem is értettek mindig, de én úgy éltem vele és benne. A művészetté alakult szó és annak sorsa és a művészettörténetté nemesedett emberiség történetének majdani végső reménye mindig kísértett munkásságomban. Tehát gyakorlatomban itt is a versnek és stílusnak életstílussá alakulása minden életmegnyilvánulásomban és soromban és tetteimben is izgatott. A versírást is, amint többször leírtam már, életstílusnak tekintettem. A szellemet és testet erősítő gyakorlatnak, Így néztem a magam és művész barátaim, köztük Egry József, a költő-festő Kassák, Borsos Miklós és Martyn Ferenc életét, és a mindennapi „hasznos szép”-ről vallott tételemet nemcsak előadásaimon, de még a múzeumi, mezei adatgyűjtő útjaimon is hirdettem… Ez vitt az ősi források hangjához, így Kasztália forrásához vagy Kréta ősi szigetére is. Adriai-földközi utazásaim után az 1965-ben tett görög utam nekem nem kirándulás volt, de ehhez az életstílushoz nekem kiteljesülés, a szózat, az európai anyanyelv legősibb hangjának hallgatása vagy ha már a forrásról beszéltem, e források erőtadó kóstolása. A tragédiák elleni varázs megismerésének reménye… Mert Veinemöjnen és Knosszosz életstílusának és értelmének megismerése előtt is, de még inkább utánuk, mediterrán honvággyal mindig az emberiség elől rejtőzködő fényt kerestem… Átvitt értelemben a Kertet és az Aranyragyogást. – A Heszperidák tündéri kertjét?… – Ahová a mítoszok hajdanában azokat az aranyalmákat rejtették, amelyeket még Herkules is csak úgy tudott megszerezni, hogy átvette az ég tartását Atlasztól… Ma már, akárhogyan is nézem napjaink históriáját, ez az ég már nem is átvitt értelemben, de a valóságban is, korunk emberiségének a vállán van… Lelkiismeretünket nyomja… – És mi lesz, ha a lélek és a szellem kilép alóla? – És én ez alá az egünk alá nem a Heszperidákét, de a mi Kertünket, azt a Kertet képzelem, amelyik nem onnan, de itt, az egytestvér emberiség keze alól fénylik… Erről, ennek a vágyáról és a teremtéséről beszél – gyakorlati példaként is – a balatoni, becehegyi teraszomra épült cellám alatt művelt kertem és a cellámban írt – részleteiben most megjelenő – hegyi naplóm fehér és fekete és szaggatott negyven verses ciklusa is… A kísértetek és kísérletek, a szellem és a kéz, az ész és a szépség, a líra és filozófia reményeiről és felhőiről beszél ez az írásom… Az atom és a pusztuló környezetünk, a futó kis és az egyre táguló kozmikus idő és egy kezemmel művelt gyümölcsös-szőlő árnyékából… Ilyen tűzzel átszúrt reménnyel vall erről „A Heszperidák kertjén innen” című versciklusom. Hogy innen és ne a mítoszok világából ragyogjon…

Kedves Barátom, ennyit írhattam életemről. Fogadd olyan barátsággal, amilyen barátsággal ölellek.

 

Diákemlékek az Új versek-ről

Örömmel vettem a Kortárs felkérését. Így alkalmam nyílik arra, hogy visszanézzek és emlékezzek diák-ifjúságom éveibe. Pontosabban, hogy fölidézzem egy 16-18 éves verseket író kaposvári gimnazista Ady-élményeit s velük együtt azt a légkört, amely az 1906-ban megjelent Új versek teremtett 1926–1929-ben, tehát 20-23 évvel a megjelenésük után egy kisváros iskolai világában és olvasó diákjaiban. Mert véletlenül épp az első Ady-kötet volt az, amely elsőnek jutott a kezembe az akkor családban, társaságokban és az önképzőkörben is egyaránt vitatott költi tőt. Eddig is ismertem már korábbról is több Ady- verset. Így pl. szinte misztikusan megfogott a Csaba új népe című verse, mely otthoni neveltetésemet mélyítette, és magyar történelem fogalmamat is befolyásolta. Sokszor idéztem ezt a nyolc sort:

 

Megtaláltuk az őseinket: Mennyi bús homlokú magyar, Kinek azért kellett pusztulni, Mert újat, emberit akar. Megnyíltak lángolón előttünk A Bolyai- s Csere-sirok S hozzánk szegődtek szép sorjában Az árnyas, magyar mártirok.

 

Én persze elsősorban történelmi mártírjainkra gondoltam: a Zrínyiekre, Thökölyre, Rákóczira, a 13 aradi vértanúra stb. A Szép magyar sors is ilyen korábbról ismert versem volt, de együtt, kötetbe szerkesztve, töményen nem jutottam hozzá. Apám a kuruc- és A magyar tanítókhoz verseket emlegette, mert ellenzéki természetéhez ezek álltak közelebb. Nagybátyám a „Fekete zongorán” derült, mert vidám megyei tisztviselő volt. Magyartanárom, Krebsz tanár úr, Trianon után égbekiáltó bűnnek tartotta az effajta „hazafias” lírát. Egyrészt mert német füle és szíve meg sem értette Ady magyar világát, másrészt mert nem költőkért, csak Hindenburgért rajongott. Nála néha még az is hiba és „firer” (elégtelen) volt, ha valaki Deutschlandot és nem Doitschlandot mondott. A fiúk nagyobb része csak bizonyítványra tanult. Mondták röhögve, mert így jobb jegyet kaptak. De én emlékszem, volt olyan óra is, hogy mert azért is Deutschlandoztam, négyszer kaptam elégtelent. Ebben a világban jutott hozzám az Új versek kötete.

Apám vette az első kiadást. Kezembe nyomta, mert magyartanár volt, és örült poétai szárnypróbálgatásaimnak. Szabadgondolkodó volt, befolyásolni nem akart, és így jobbnak tartotta, ha Adyt magam ismerem meg, és nem mások esze és ízlése után megyek. Különösen nem Krebsz tanár úr után, mert apám mi tagadás, keményen magyar gondolkodású volt, aki mindig a gyengébbek oldalán állt. Híres mondása: „Szeretném látni azt a kormánypártot, amelyet én támogatni tudnék”.

Tehát 17 éves voltam, és a verseim már meg is jelentek a helyi sajtó vasárnapi számaiban. Ezek egyszerű hangvételű, de színes kép- és érzelemvilágú versek voltak, melyeknek felszínét és „mélyét” – ha egyáltalán szabad ezt mondani róluk – az Új versek hangja és az Ady-líra mondanivalója, ez a nekem egyszerre sok új, teljesen fölzavarta. Szinte fizikailag érzem még most is azt a lelki ütést és bódultságot, amelyet verseinek olvasása közben éreztem. Egy csapásra összeomlott az a kép és világ, amelyet eddig a magyar versekből láttam és hittem. Röviden, amit diákfejjel a magyar költészetből kiéreztem.

Ha őszintén akarok beszélni, be kell vallani, hogy tudatomban elsősorban a Petőfi–Arany–Tompa világ rendült meg. Szétesett, mert az ifjúság hajlamos a végletekre. Realitásukból és kézzel tapintható egyszerűségükből és közvetlenségükből egy más költői légkörbe és általa egy más lelkiállapotba emeltek a „Góg és Magóg fia vagyok én” költőjének versei. Így 1927–28-tól új mércével, esztétikai és lelki hangsúllyal néztem körül az eddig tanult és ismert magyar lírában. Még a Kárpátok védőfogalma maga is – melynek Trianon után újra való visszaszerzése volt akkor nevelésünk központi témája – most más színt kapott. És Verecke és Dévény és Pusztaszer is egyszerre más szimbolikát kezdett jelenteni. Szinte történelemátértékelő volt az Új versek kötete… És a legérdekesebb, hogy hiába kárhoztatták tanáraink Ady dekadenciáját és „beteg” magyarságát, nálam épp ellenkezőt ébresztett. Épp A magyar ugaron jelképei és A Hortobágy poétája hangján át valami ősibb erőt éreztem. Az Ady-„dekadencia” lírában megépített ereje, áttevődött egyértelműen olyan sugalmazóvá, amely ifjúemberi magyarságomban is egy csapásra valami teljesen új és eddig lefojtott magyarságerőt és világot hozott föl. Mondhatnám úgy is, hogy egy új és eddig zsákba rekkentett igazabb magyar világot sejtetett meg és állított elém. A „Káromkodott és fütyörészett” romantikus vállrándítása valami herkulesi próbát, épp a jövőért, melyet ő tanított meg másképpen látni, történelmi Bakonyunk tájain. Mindazt látni kezdtem, amit eddig költészetünkben nem találtam. Érthető, hogy ezek után ilyesmi hangvételű lett nálam is a magyarságérzéseim pengetése, az akkortájt a Somogyi Újságban megjelent verseim sorai között is.

Ebben az időben történt, hogy egyik versem, A Márvány-tenger partján az önképzőkörben is nagyobb port vert fel. Tudniillik kritikusom Ady „hazaellenes”-ségének hangoztatásával akarta fölerősíteni az én borongó magyarságú verszsengémet, melyben Thököly Imrét mint hű, bujdosó magyart rajzoltam. És akkor az osztály nem egy fölszólalója ledorongolta kritikusomat az önképzőkörben. A vezető tanár koncepciója ellenére Ady-vita kerekedett, s az Ady-párt győzött. És mindez Ady halála után épp 10 évvel történt, amikor még mindig az Ady-kérdés erősen vitatott volt a középiskolai magyar tanításban. Nekem is pl. érettségi tételem nem Ady, de Lévay József költő volt. Ami igen jellemző. A csendes, mélabús Lévay a forradalmi Adyval szemben itt a nevelés kérdésében már nem irodalmi, de ideológiai állásfoglalás volt, És mivel szemem előtt az első világháború végi összeomlást megelőző Ady magyarságjóslatai és látomásai beigazolást nyertek, és a trianoni összeomlás akkori magyarságállapotában szinte meg testesültek, így és ezért, 10–15 évvel a világháború után bennem az Ady „költő-vátesz” tételének igazolását megerősítve láttam. Így ő az előrelátó legnagyobb költő lett! Nemegyszer idéztem a légmélyebben máig is szíven ütő sorait A lelkek temetőjéből:

 

Ez a szomorú magyar róna, Halálszagú, bús magyar róna, Hány megölt lélek sikitott Bús átkot egekig róla.

 

Nappalt és éjszakát fölborzoló sorok voltak ezek akkor, egy igen érzékeny, szinte holdas idegrendszerű 17 éves ifjú eléggé önmagába zárkózó lelkében és eszében egyaránt… És nagyon szerettem és nagyon újnak éreztem költészetében a sejtelmeset. Az ilyen sorokat: „A bús csodáknak ligetében” és a „Sejtelem-csók minden dalom”. És máig megborzongatnak a Vízió a lápon felejthetetlen képsorának jelképei. A gyermekkorom óta olyannyira szeretett nád és berekvilágot idézi démonian elém. Kötetben soha meg nem jelent több diákversem hangulatának idézője volt ez a „Csoda-sejtelem” érzés.

Nem felejtkezhetem meg arról sem, hogy mekkora elégtétellel olvastam Ady Találkozás Gina költőjével című versét. Önmagunkat láttam igazolva. Hiszen Vajda János volt akkor az a költő, akivel Berzsenyin kívül legtöbbet foglalkoztunk. Legjobb barátom és osztálytársam, Neumayer László, aki magasan fölötte állt matematikai és grammatikai képességével osztálytársainknak, akivel együtt tanultunk minden áldott napon, ő hívta föl rá a figyelmemet. Ha tehettük, mindig elővettük Vajda János kötetét. Lírai logikája lenyűgözött. Következetes, Arany Jánoson túltevő bátor 48-as politikai állásfoglalása, a szabadságharc egyszál-kardos költői folytatója forradalmiságával egyszerre és csak jobban megértette velünk Ady Endrét is. Emlékszem, igen magas nívójú előadást tartott 1928-ban Laci minderről a kaposvári Somssich Pál gimnázium Virág Benedek önképzőkörében.

De arról is szólnom kell, hogy vajúdó ifjúságunk kamaszvilágában a Gina és a Reviczky perdita-versek után az Új versek 1927–28–29-ben forgatott Léda-lapjai és erotikája hozta nekünk a Kapos partjára a magyar szerelmi költészet párizsi ihletésű új test és vér és arany ízét és színeit.

Ady idegrendszerembe zsibbadó, soha el nem veszthető élményeket adott.

 

Az indulás és a Nyugat

Tíz évvel a Monarchia összeomlása után érettségiztem. Tüzes fejjel úgy éreztem, Ady onnan, de csakis nekünk, fiataloknak izen. Versei jelentették akkor nekem az új színű, -értelmű és -érzésű magyarságot. Tehát jóval mielőtt a Nyugatba írhattam vagy írtam volna, az ő verseivel kezdődött a Nyugattal való kapcsolatom. Egy szellemi légkör, izgató irodalmi közérzés sugárzását éreztem a folyóirat minden számából.

Egy költő fejlődésére – azt hiszem – épp ez a leglényegesebb: a levegő. Vidéken éltem. Egyik levelemben – biztos megtalálják az Ő hagyatékában –, jól emlékszem, ezt írtam Babits Mihálynak. Ha megérkezik a Nyugat, hazaérkezve, a postaládából íróasztalomhoz oly sietve viszem és úgy olvasom végig, hogy sokszor még a kalapomat is elfelejtem letenni…

Túl őszinte lennék?… De így hiteles és igaz az írásom. Akkor 1929–1941 között a Nyugat modorát, párbeszédeit, válaszait, ízlését és színét kerestem minden új magyar írásban. Ehhez az irodalmi körhöz és mércéjéhez igazítottuk, mértük például húszévesen Pécsen is, az indulásunk idején Weöressel a megjelent műveket és készülő írásainkat is. Mint bölcsészhallgató, a Kaposvárról–Pécsről elképzelt „irodalmi szalonban” Kosztolányira, a világirodalomban oly jártasan sziporkázó „literary gentleman” költőre figyeltem. Így és ezért történt, hogy Kút című első kötetemben neki ajánlottam egyik versemet. Zöld pecsétes és zöld tintás köszönő és bátorító levelét, mint a Nyugat mestereinek köréből érkezett elismerést vettem.

A főszerkesztő Babits ugyanezt a kötetemet kritikára Radnóti Miklósnak adta ki. Így aztán először nevem, 1935-ben, az ő kéziratáról szedve jelent meg a Nyugatban… Egy akkori másik levél. Ez is a Nyugat körét jelentette. A mester volt legkedvesebb „tanítványa”, Szabó Lőrinc írta. Egy megjelent versem címét elfelejtette, így aztán levelében leírja a keresett vers hangulatát, képeit, „tartalmát”, hogy magam is ráismerjek, és küldjem el, mert közöltetni szándékozik azt Az Est Hármas Könyvének 1938-as költői antológiájában. Egyben kért, hogy keressem föl. A kialakult barátságról külön kellene írni. Érthető, hogy fejlődésemre ezek mind befolyással voltak. Befolyással a folyóirat és írói körének szellemi-lelki stílusa, kézzelfogható segítő gesztusa és barátsága. Így Illés Endréé is, aki a Budapesti Hírlap irodalmi mellékletében több versemet közölte. Ezt a kört – már úgy is mondhatom, Babits körét – aztán 1937-től a Dunakorzóban, a Nyugat összejöveteleken, személyesen is megismerhettem…

– Közülük „ki volt rám a legnagyobb hatással?” – Azt hiszem, ahogy eddigi soraimból is kitűnik, aligha személyt, de a Nyugat művét és körét kell megjelölnöm. Azt a lázat és ösztönzést, igényébresztést, összeszedettséget, elismerés és elismertetés utáni vágyat, amelyek nélkül igazi alkotás aligha képzelhető el. A magam érzéseiről írom, de úgy vélem, a Nyugat elsősorban ezzel a szellemi doppinggal és mércéjével volt jelentős hatással az úgynevezett harmadik nemzedékre.

Ezen túl még a költői barátság és az az egymás írásaira való érzékeny figyelem volt az, amely ösztönző szálakkal fűzött – vázlatos névsor szerint – Berda, Forgács, Jankovich, Jékely, Hajnal Anna, Kálnoky, Kiss Tamás, Rónay, Radnóti, Toldalagi, Vas és Weöres Sándorhoz. Ezt kell mondanom a Nyugatról, bár mindig éreztük és tudtuk, a Nyugat nem a mi folyóiratunk. Bár lett volna nekünk is! De ha nem is volt a saját portánk, azért Babits, Schöpflin és Illyés Gyula mindig jószívvel adták a helyet. Így volt a Magyar Csillaggal, és ha Sárközire gondolok, a Választ is ide kell sorolnom. Egy tény, még az is, aki nem akart a Nyugatba írni, az is írásaival annak bizonyított…

– A folyóirattal együtt ébredő emlékek? – Egy jellemző… 1938-ban egyik Nyugat összejövetel után, a Dunakorzóból kijövet, utcán folytatódó beszélgetés közben Halász Gábornak ezt mondta Szerb Antal. – Akárhogy is, de a Tanú számai után újra át kell nézni, amit az irodalomtörténetről írtunk és átgondolni azt is, amit eztán írunk. – Egy másik… Szép emlék. Amikor 1939-ben Munkácsra neveztek ki tanárnak, Babits fölhívatott és útravalóul Szekfű Három nemzedék és ami utána következik könyvét adta. Közben a lelkemre kötötte, hogy – mert időm lesz – görögül feltétlen tanuljak meg… – Túl hiú lett volna, és nem sokat törődött mással?… – Tény az, hogy így indított munkácsi „Fogarasomba”, pedig beteg volt, és életében verset sohasem dedikáltam neki. Csak halálának huszadik évfordulójára.

Visszatekintve: túl azon, ami személyes és jelképes emlék, a valóság az, hogy a Nyugat és Illyés Magyar Csillaga 1908–1941 és 1944 között nemcsak irodalom, de történeti szerepet töltött be. A Nyugat volt az a folyóirat és kiadó és erő, amely literatúránk késő óráját időben és stílusban a világirodalom órájára igazította. Műhelyt teremtett forradalmi szemlélettel és új esztétikával. Írói nemcsak sokszínű, de nagy alkotásokat és életműveket teremtettek. Európaiság és magyarság, haladás és patriotizmus kérdéseiben célkitűzéseikre mi sem bizonyít világosabban, mint az, hogy a Nyugat egyenes utóda, a Magyar Csillag, hazánk német megszállásával szűnt meg.

 

Tízéves tűzhelyünk körül

– Nekem remetecella jutott? – … Igen, de ezt a cellát én építettem! Abba költöztem bele, amit kedvem szerint helyeztem el a hegyen. Nem is terveztem és szerkesztettem nagyobbra, mint egy bárkát, amelyben elfér egy vaságy, asztal és az a néhány szükséges könyv… A többi, egyszóval minden, ami nagy, úgyis kint van, de így is beleférne ebbe a remetecellába, ha… – De, hát ekkora kerülővel kezdeni egy folyóirat tíz évéről? –

Csak az mondhatja ezt, aki nem tudja, mit jelent ez a tíz év, egy olyan szellemi és fizikai fix pont építése az írásnál és az alakuló szerkesztésnél, amelyek például az én esetemben is több szálukkal találkoztak össze itt is, ott is cellám építésének tizenhárom évével.

Mert nagy dolog az, ha a tűnődés és a munka cellájában úgy dolgozik az ember a hegyen, hogy közben érzi és tudja, nem hiába világít kezénél a lámpa vagy sokszor csak a hold, amelynek fénye kéken sugárzik vissza a meszelt falról a papírra. És a tűnődés betűkbe csavarodik, mint a szőlő kapaszkodó bajsza a nap, az élet után… Szóval nagy dolog az, ha a betű hazatalál… A családba kerül a hegyről, mint a bor…

Ilyen család a Jelenkor e hegy körül, melyről szinte belátom a hazámat. Éjjel, ha a csillagokat vallatom, akkor is. Vagy a ragyogásban, ha rája vagy túlnézek azon, amit a tóból és a hegyekből a seregélyek hálója fog össze. S ha szólok róla, világos, hogy az hallja meg a szavamat először, aki közelebb van, aki a szomszédom. A Jelenkor pedig közelebb van a cellámhoz, amely alatt évről évre kitartóbban túrom tovább és művelem két kezemmel is a földet, hogy emberibb és gazdagabb legyen. Egyre ügyelve arra, hogy munkám közben a szerszám és a föld is tiszta legyen. Ez a meszes sziklaföld, a fullasztó, a szaharai, a kemény és mégis édes erejű, amelyből az utóbbi tíz évben nemcsak őszről őszre a jelen gyümölcse, de a múltja is előkerül, akárcsak a jól szerkesztett folyóirat lapjairól az a világ, amelyben és amelyért dolgozik…

A forgatásból egyre több emlékkel és öreg tárggyal jövök föl üvegkonyhámba, amely egyben a kilátóm is. Télen a kivénült mandulafák, nyáron a villanytűzhely parazsa mellett nézem a papírt, vagy azt, ami előkerült.

Minap például egy rozsdás kulccsal jöttem föl a forgatásból. Kovácsmunka. Lehet százötven éves a típusáról ítélve. Egyszerű arányos kulcsa annak a pincének, amely itt állt valamikor az új Ford – korai telepítésem közepén. Jelképnek is szép, hogy meszelt falamra kerüljön. Persze restaurálás, a legmaibb vegyi eljárások után. Lám csak, így találkozik korunk műhelye a múlt műhelyével! És így lesz ez a piros – izzásban megmunkált öreg vas, most, amikor már ledobta testéről a rozsdát, a fehér oszlopok előtt egy kicsit a jövendőnek kulcsa is. Mert mi más reménnyel írnék vagy szerkesztenének Pécsen, ha nem azzal, hogy amit csinálunk legalábbis addig munkál és nyit, mint ameddig ez a kulcs bírta a mandula- és szőlőgyökerek, az egyre oldódó mészkövek, a szerves és szervetlen trágyák pusztító és életadó kémiáját?…

Nagyon fontos és hasznos dolog, hogy itt van kéznél, akárcsak ez a kulcs, ez a folyóirat. Nélküle, mármint a Jelenkor nélkül pincétlen lenne ez a mának és jövendőnek szüretelő dunántúli kert. Az a pannóniai légkör, melyen majd negyven éve munkálok. Dolgozom egy olyan emberi klíma kialakításán, melyről ugyan régebben – egyre inkább mondhatjuk, hogy régebben – igen kurtán-furcsán nyilatkoztak néhanapján… Ám egyre nagyobb örömmel láthatjuk és hallhatjuk is, hogy mind többen és többen húzódnak a most ismét jelképesen leírt szelídgesztenyefái és művelt homlokú hegyei alá. És mintha másképp durrogna az a seregélyriasztó ostor is, mióta ilyenképp gyarapodunk, szaporodnak szőlőink lakói. Ezen a klímán munkál meggyőző erővel a Jelenkor tíz éve. Persze úgy, hogy náluk messzebbre nyisson a múlt és a jövendő századok felé is a kulcs…

Valahogy úgy, ahogy itt a kulcs mögött remetelakom téglafalán ez az ajtólapok nélküli négyszög tárul ki. Amelynek távlatában elfér az első itt vésett latin betű kétezer éves értelmétől a Kabhegy adótornyának szerkezetéig minden…

Ennek a négyszögnek szemöldökfalára került – alatta lépek asztalomhoz – az a kétaraszos tölgyajtó-vasalás, amely véleményem szerint egyike a legszebbeknek, melyet ezen a tájon egy magyar paraszti Hephaistos készített. Így függ fölöttünk kitárt szárnyaival. Ajtó nincs alatta, akárcsak az előtte nyíló világ jövendőjének kapuján sem lehet, mégpedig azért, nehogy kizárhassanak belőle valaha is népeket és nemzeteket. Így áll fölöttem vasszárnyú, fekete parasztangyalként ez a páratlan sarokvas. Most látom csak, kicsit mintha halfarkú lenne. Talán azért, hogy versenyt úszhasson gépeinkkel századunk égi óceánjain is ez a mézes és juhfarkú-szőlők talpa alól előkerült szárny?… Mint a vers a lapnyitó első fehér oldalon! Mint a Jelenkor fehér lapjának homlokán. Igen, mert a szépet jómagam elsősorban a verssel és csak azután azonosítom a képpel. Legyen az akár élő vagy – majdnem így folytattam –, hogy holt… Pedig ilyen nincs! A mesteri szép mindig él. Nemcsak él, de mindig hasznos is. Amint írtam A tó, a rózsa és a hársfa c. versemben a hasznos szépről.

A szárny alatt, a fal négyszögén, balról egy karcsú, majdnem gótikus pecsenyevilla. Milyen betyári realitást kapott e gazdag kertben ez az éteri stílus. Köröttünk, a borágak árnyékában a hurokkal elejtett őzek, szarvasok és disznók tetemei között. Karcsú, kovácsoltvas ez is. Már-már kecsesnek mondhatnám. És villájának hegye? Mint két egymásra hajló, hosszú női ujj… – Jelkép lenne ez is? – Ki hogyan veszi, nézi… Így lóg a hófehér falon… Hozzá se nyúlok… A villás szár másik vége laposan élesre vert, mint a véső, hogy az a pecsenye oda ne égjen.

A jobb oldalon pedig egy szépen hajtogatott, háromszögű vasláb. Parázs fölé való, s mellette ott van az a kovácsolt hosszú kés, amely mintha átmenet lenne a sarlóból. A vért és búzát egyszerre idézi ősi formája. Régi szokás volt a törött sarló pilingáját késsé átmenteni. De ahogy nézegetem, ez sarló sohasem volt. Drasztikus, célratörő megmunkálása bizonyít… Lassan egy egész agyagpadkás tűzhely 150-200 éves vasgarnitúrája tanyázik már itt a falamon.

Ilyen tűzhely minden szerkesztőség. Akárcsak ez itt a hegyemen. Csakhogy a tüze is ég, és körülötte élet mozog. Ilyen a Jelenkor tíz éve is, amely szerkesztésével és életével rétegesen egymás fölé vagy egymásba épül, mint ahogy itt a hegyem lábánál erre az öreg pincére ráépült az enyém. Fölemelve nem a cserepet és üvegszilánkokat, de a maradandót.

És a vastartó falak végtelenre nyitott négyszögén, akár a folyóirat fehér lapjain túl itt áll most előttem ez a futózáportól kimosdott még szebb kert. A mandulák, mintha a tó vizéből nyújtanák föl a kezemhez, szétnyílt kagylóikból kínálva gyümölcseiket… Minap egy csont- és mandulatörő ősi követ is adott… Hány ezer éves?… A föld vagy az idő nyújtotta?… Szüleink, akik itt állnak rendületlen cellám és hegyem, pontosabban közös hegyünk és immár tízéves közös tűzhelyünk körül…

 

Tárgyak, tárgyaim

Az órával kell kezdenem. Azzal, amely számlapján első e világi perceimet mérte. Alatta születtem. Valahonnan a Cseh-Szudéta vidékről került Tabra ez a fecskés, porcelán lapú szerkezet. Súlyzóival játszottam, s közülük gyermekkori álmomban egyiket kezembe ragadva vélt ellenségemre hajítottam. Az óra lerepült a falról. Csodák csodája meg se sérült, csak zengett a földön. Most kint van Becén. Cellám falán, nádasok, szirtek, erdők idejét méri. A sarokban, alatta balaskák és botjaim, furkósaim kis kötege várakozik, hogy kézbe kerüljenek. Az egyik vadrózsa volt. Úgy fűrészeltem ki a sziklák közül. Így repült föl a kőről a rózsa, mert madárformára vágtam a bot fogóját. A kisebb sétáim társa, amolyan pálca-bot a szőlők és a gyümölcsösök útjain.

De mert cellám végében rengeteg erdő vadaskertje terül el, s szeretek magányosan gyalogolni, gombázni, súlyosabb szerszámaim is akadnak a hegyi csapásokon. Ezek közül való egyik somogyi parasztbaltám. Ilyenekkel járták a betyáros erdőket a régi „sétálólegények”. Én is vele járok holdas fák között a disznók és szarvasok csapásán… – És a falamat díszítő pince és szőlőművelő szerszámok? – A kiaszott sárga fű maga jelölte ki kertemben a hajdani pince helyét, ahol elődeim szűrték a bort, a hegy lábánál. – Elődeim? – Igen, szűrték a bort e helyen, de már a rómaiak óta. Innen forgattuk ki minden darabját. Vagy kétszáz év gyönyörű szerszámemlékei. Csőrös vasuk már-már egy barokk templom vagy a monarchia sasos címerének fejét utánozza. Itt a bor ajtaját tartotta, hajtogatta az a sarokvas, amelynek a kulcsa is előkerült. Aztán ez a kelta-római mintájú kacor. Balta és kés együttes formája. Okosan egyszerű, majd kétezer éves gyakorlati megoldásával ez a szerszám egyetlen fordítással az öreg tőke lecsapására és a vessző metszésére is alkalmas… Itt van becei falamon a vízi, pontosabban a balatoni vassárkány is. Az emlékéből ruhafogast vert a zalai kovács. Őskori, már-már mítoszi emlék. Vízből idézett lény, akit tűzön és vason formált át a kovács, hogy újra visszakerülve a föld mélyébe és ásóink éléről újra napfényre jutva, rajta szegre akaszthassa göncét és gondjait is a hegyi ember… Ezek a hegyi tárgyaim a sok közül…

De ha kinézek, innen a Keszthelyi-hegyvidék teraszáról, át Somogynak, ahol nagyszüleim, apámék és – az új, kapálástól szüretig tartó hosszú nyarakat leszámítva – magam is élek, egy egészen más világ betűit olvasom tárgyaimon. Nem is képletesen, de a valóságban. Még akkor is, ha ezek közül az egyik a gyermekkori felhők közül repült megint a kezem közé… A léghajó!… Valamikor Blücher Modern technika című atlaszában találtam rá. Csak egy évvel később jelent meg ez a könyv Lipcsében és Bécsben, mint én születtem. Nagyszerű és igen gyakorlati kiadás. Pedagógiai színes remeklés… És micsoda utazások gépeivel? Még iskolába is alig jártam, és repülő, hajózó és gőzös gépeinek kihajtogatható gépházaiban és kormányülései mellett játszottam. Léghajóján utaztam, máskor tengereken, és mert a tengeralattjárót is germán aprólékossággal ismertette, a tenger alatt is csodáskalandokat éltem át.

Térképem is volt útjaimhoz. Tabi öreganyám Weimarban, 1837-ben kiadott 24-lapos zsebföldrajzatlasza. Kedves emlékem, mert a derék Eduard Beer acélmetsző országhatárait soknyelvű, kis öreganyám színezte ki. Nagyszerű ízléssel és pontos húzásokkal. Ha nem látnám ecsetvonásainak próbáját, egyik-másik térkép hátlapján, színes nyomatra kellene gondolnom. De az ő keze vonásai ezek.

És a zsebkönyvek közül megvolt a házukban az 1821-ben alapított Auróra több példánya is. E kis zsebkönyvek irodalomszervezésünk hőskorának legszebb emlékei. Ide sorolom anyai dédszüleim könyvei közül, névaláírásukkal az Athenaeum 1837-től „hetenként kétszer, úgy mint csütörtökön és vasárnap… egy-egy íven” megjelenő bekötött példányait is. Pestről az „egyetem betűivel a kiadó hivatalából postán, nyomtatott boríték alatt 4 Ft 48 krajcárért” érkeztek a somogyi Kötcsére, ahol a Phaedrus fordító Mocsy Antal is élt. Az első szám „Januárius 1-jén, 1837” fejlécének mottója Berzsenyit idézte: „Az ész az isten, melly minket vezet, – Az ő szavára minden meghajol”. És a második példány jeligeként ezt a Kölcsey verset idézi: „De néked élni kell, oh hon, – S örökre mint tavasz virúlni. – Ah mert omladékidon – Reszketve fognék szétomolni – Hazám, hazám!”. – Ez a lapszellem – nem csoda, hogy a korabeli reakció vadul támadta – egyenesen vitte Széchenyi és Kossuth útjára a nemzet javát. Schédel – Vörösmarty – Bajza Figyelmezőjének „az egyetemes literatúra köréből” szerkesztett évfolyamait is megtaláltam igen korán könyveim között.

Mint jelkép mindig ott függött könyveim fölött, s mint eszméik társa, ott van most is az a Szigetvárt ábrázoló acélmetszet, mely sok szép harci jelenettel a vár 1566-os ostromát ábrázolja. Valami általánosan emberi és európai és nemzeti helytállás jelképe volt nekem mindig ez a mocsártól és töröktől körülzárt somogyi vár. Zrínyi kezében nem is kardot, de egy szál fényes kócsagtollat láttam mindig a hétfejű sárkánnyal szemben. Kötcséről Igalon át ide, Szigetbe költözve át, a jókezű vadász öregapám egyetlen golyótól itt esett el. De szép emlékek is fűződnek falaihoz. Itt a török mecset Zrínyit ábrázoló Dorffmeister freskói alatt kötöttem házasságot.

A Balaton és Dráva közti rengetegből és pusztákról már réges-rég írószobámba, könyveim közé kerültek olyan „néprajzi” tárgyak is, amelyek ma másoknak csak a lakást díszítő divatot jelentik. Nekem beszédes, szívemhez nőtt társak ezek a bizsókkal, bicskával készült kanász-, juhász-, egyszóval a pásztorművészek alkotásai. Történetek, élethelyzetek élő és lelkes darabjai és elbeszélői e tárgyak; egy ősi szellemi hagyaték megjelenítői. Azt is mondhatnám, hogy rusztikus módon betyármozaikok, táblaképdarabok vagy pásztorikonok ezek a nemcsak szép, de hasznos tárgyak. Ilyen közülük például Milfajd, a híres bakonyi betyár elfogását ábrázoló Kara Lajos-doboz is, melyet Fodor András még mint gimnáziumi diák hozott el nekem Kara Lajostól Buzsákból. Szép esszét is írt ő a fiatalon elhalt faragóművészről A nemzedék hangján című tanulmánykötetében. Közülük való az a zöld-kék-piros spanyolozású, titkos zárú borotvatartó is, amelyet az utolsó somogyi betyártól egy kaposi kiskocsmában vettek meg annak idején. E bicskával, a jószág őrzése közben világra szólítottak mellett itt állnak őszinte barátsággal a betyárokkal a Máriát és Jézust ábrázoló naiv faszobrok is. Csak egy-két évszázaddal messzebbről nézik ezek a falusi, kisvárosi műhelyekből kilépett primitív és festett szentek ezt az erdei és nádi félnomád pásztorvilágot. Békében és jószívvel élnek együtt valamennyien kedves könyveimmel.

Régi konyhaszerszámok is akadnak. Ilyen ez a Zrínyi-fegyvertárba ünnepi durrogató-mozsárnak is beillő bronz mozsaram, melynek hangja csengő és erős, nyele pedig kovácsremek. És ahogyan ezek sorra mind személyes emlékeket mozdítanak és beszélnek, épp így kedves képeim és rajzaim is ezekről vallanak. Közülük az Egry József-grafikákat említeném. Horgász és csónakos, szótlan és megfontolt szavú emlékek badacsonyi és fonyódi kirándulásokról, biliárdozásokról, festés és rajzolásokról. Közülük nem egyet azon melegében szakított ki a füzetéből és nagyúri gesztussal ajándékozott meg ez az akkor bizony igazán nagyon, de nagyon szegény piktor. Rólam is rajzolt, és akad közülük nálam is négy darab. Közös könyvünk, a Vízitükör összeállításának idejéből valók. Van egy szépiával rajzolt hegyi önarcképe is. Technikája és a rajz anyaga miatt nehezen közölhető. Aztán igen szeretem „A ladik a nappal” címűt, melyet kis asztalának borító, sárga csomagolópapírjára rajzolt. De úgy, hogy alig érintette a grafit, és mégis kotyog a vízen a padló, és sugárzik a fény és a nap róla, akárcsak itt nagy pasztelljein, mint minden igazán szívünkhöz nőtt tárgyból és emlékből szokott.

A kertek teremtő erejéről

Egy legendaszerű történet járta a családban a kertről és rólam. Anyám többször is elmesélte, hogy gyerekkocsim szülőházam udvarán váratlanul elindult a lejtős úton. Egyenesen és egyre gyorsulva száguldott az udvar útján a kertkapu felé. Nekifutott, de a léckapu váratlanul kinyílt az ütésre, és átszaladva a kocsim öreganyám földig-sátor almafájának törzséhez vágódott. Mire lélekszakadva odaértek, én a kocsiból kiröpült gyerek – aki eddig járni tudásomnak nem sok jelét adtam – íme, kétlábon állva egy piros almába kapaszkodva gyürkőztem a fa gyümölcsével.

Eddig mindig csak csóváltam a fejem, valahányszor hallottam ezt a történetet. De most már el is hiszem. Nemcsak azért, mert szép, de mert napról napra jobban bizonyosodom meg legszürkébb hétköznapjaim között is a fák és a gyümölcsök megtartó és fölemelő és a kertek védő erejében.

Amióta életem delén – a kertek utáni szép ifjú ábrándjaim után – nem gyerekkocsiról véletlen pottyantam be, de férfiésszel léptem be ebbe az akkor bizony kivénült, öreg mandulásomba. Egy csupa göcsört, csámpás és csavart, a széltől, a féregtől, a szárazságtól és a szőlősszomszédok fejszéjétől, fűrészeitől mézgás és elvadult ligetkert lett akkor az enyém a keszthelyi hegyvidék tüzes karsztján, Becén.

Nekem éppígy volt, ahogy rátaláltam, ez a legszebb kert. Épp azért, mert az igazi kert nem más, mint emberi feladat! Ebben volt és van minden kert értelme… A gazdájára váró feladatban. Ebben van az egyént és rajta át a társadalmat is együtt emelő szárny… És ereje is. Épp azzal a furcsa ténnyel, hogy bár erőnket veszi igénybe, de az eredmény zöld derűjével mégis a kielégülés nyugalmát és új erejét adja a művelőjének. Csakis így és ilyen értelemben lehet pihentető a kert. A nem készen kapott földdarab, de a teremtett. Mert ilyen kert, azaz kész, nincs is… A kert folytatásra serkentő világ. A föld és növényzet együttes szólítása ez… A kertmesterségben épp ez az embert megújító. Korunkban a civilizációs ártalmak frontjai között vergődő emberiség részére épp ebben rejlik, ezekben a parancsoló feladatok elvégzésében a magunkat és környezetünket mentő ereje. A kert művelésével minket művelő.

Ez és ilyesmi történik naponta velem, amióta ebbe az öreg mandulásba beléptem. Nevelve és művelve őt, engem művel és nevel. Azóta évszakról évszakra és évről évre, mint egykor az a megragadott piros alma a gyereknek, így ma könyveim és terveim között – hogy egyre többet élek itt –, mintha növényeim érintésével az egyensúly ágát és törzseivel, tőkéivel, száraival pedig mintha a föld biztonságát adná. Már-már esztétikai nevelő is… És ifjító edzőm is, oly paranccsal, hogy őt is fiatalítsam. Így aztán feleségemmel az elöregedett fákat először csak egyenként szedtük ki. Mindegyik külön lelki megrendülés volt. Még a harkályok is vadul kiabáltak be hozzám a versírást zavarva. Majd aztán az egyik télen kertem történetének könyvében új lapra fordítottam. Így aztán ezen a télen csak tervezett pincém körül hagytam meg a mandulafák öreg ligetét. De akkor már, mint a régi kertépítők színes metszetein, az én kezemben is ott volt pontos, méretarányos rajzom az újról. Az engem is és kedvemet is fiatalító új terv képe, mert a kert szerkesztése művészet is. És a hegyi házacska két oszlopának tengelyében itt lent, a hegy tövében borospince épült. Ajtajának régi metszésű zára az egyszerű, sárga és fehérpártás parasztbarokk homlokzat közepén van, de úgy, hogy tengelyben legyen a hegyi ház fehér zsalus szárnyasajtajával.

A pince előtt kis félkörívű teraszt raktunk, amelyre a kaputól, középen két-két szőlősor között most nyílegyenes cserszegi-palás út vezet. A szőlők oldalán jobbra és balra két kaszálható zöld táblában fűrészfogasan ültetett őszibarackfák kerültek. A szomszédok felől, mint a szőnyeget a szegély, ismét két-két sor szőlő keretezi a megifjított kertet. Négyszáz tő szőlő, 50 barackfa élő mozaikja ez az alsó kert. Ilyen a pince boltívének tetejéről a látvány… Mert a kert nekem úgy szép, ha egyszerre látvány és hasznos is. Nem a kereskedő, a kupec mércéjével! De az ember ősi mozdulatával, mely gyümölcsöt vesz a fáról, halat emel a vízből, és a sűrűből vadat fog… Az elvadult kert így ifjul… A mészkopár csak ilyen vágytól és ezektől a kezektől terem. A sok szép kis terv összenőve, így lenne és lesz a szép környezet védője és teremtője is… De ebből is kijutott. A környezet nemesítésének tervéből, hiszen hegyi házam, pontosabban csak cellám és pincém között egy kis juratáblás, mészkopár lejtő hajlik a tó felé, és néz szárazan a zöld, szőlős, gyümölcsös kiskert négyszögére. Aszott fű és tüzes mész néz az oázisra, amelynek pince előtti peremén már ülőtuskók és göcsörtös lábú, gyökértelen padok lettek a kőasztal körül az öreg kivágott mandulafák törzsei.

Ott aztán e padok és a pincét borító meghagyott mandulák árnyéka fölött ebbe a mészbe is méter átmérőjű krátereket vágtunk. Új csemetéket ültettünk a mészbe vésett gödrökbe, akárcsak óriás mészcserepekbe. Hogy itt is legyen harmat és árnyék egy csipetnyi üdítő mikroklíma a sok máriavirág és vadrózsa között…

Szemre szép kísérlet a tüzes kövön! Nagy gondot követelt minden fa ezen a száraz meredek karszton. Szép kísérlet, ahol nem is a nap, de a kegyetlen szél a gyümölcsfák legnagyobb ellensége. Egy-egy vad vihar kopaszra söpörte fáimat. A mészköves, kerek kráterek aranypíros barackokkal teltek meg. Darazsaknak, hangyáknak, méheknek és madaraknak kínálták a termést az illatozó nagy fehér tányérok. Végül is lassan rájövök, mint gyakorlatból minden kerttelepítő, hogy gonddal kezelve és ízléssel válogatva nem annyira új növényzettel, de épp a természet adta régivel kell nekünk úgy gazdálkodni, hogy az ős növényzet terünket ízléssel és szép arányaival, esztétikusan ossza meg. Lassan így alakul itt is kedvére, de olló, kapa, kasza és ásó segítségével a kis hegyi ház és pince közötti mészkőoldal meredek kertje is, melyből lépcsőkkel megszakított keskeny hegyi ösvény útján a felső teraszra léphetek.

Itt áll a fehér hegyi házacska. – Kertészház vagy költői cella? – Nehezen választhatok, mert szerszámból is akad itt szinte annyi, mint könyvből, ceruzából és ecsetből. És mindannyit egyaránt forgatja és fényesíti a szenvedély. A művelés és a nevelés vágya fában és virágban. És az a bennem munkáló erő is fényesíti szerszámaimat, amely – vagy aki – belülről szólít, hogy ezt tegyem, a magam és tán a mások kedvére. Mert a kertész, mint a festő a tájban, a mindenki útjába eső képen dolgozik.

Így aztán ez a terasz itt fönt olyan, akár egy világgal közös műterem. A kiválasztott haboskőris, nagy napernyője az ablak és az üvegoldalú veranda között, a piros levelű szömörcebokrok hátterével, olyan, mint a házba belenőtt kert egy részlete. A két fehér oszlop közül nemcsak a cserszegi lapos kő, de a vendég is, mert korlátja nincs, a természetbe, ha szárnya lenne egyenesen a tóra szállhatna, így csak észrevétlen a kertbe lép. Folytatódik természetes kényelemmel a lakás. A fák alatt az öreg kivágott fák törzseiből vágott padokkal, kőfalakkal és lépcsőkkel. A mészkövek közé kövirózsákat, sóskafák bokrait, vadrózsát, hegyi nárciszokat és borókákat ültettünk.

És csak ha akkorát is, mint egy nagyobb melence, de madárfürdőt minden kertész telepítsen a bokrai közé, mint mi Loncival. Felejthetetlen a reggeli és esti látvány a cinkék, vörösbegyek, cigánycsukok, sármányok és légykapók társasága… És a nyestek, pölék, gyíkok és méhek és darazsak barátsága is. Mert az igazi kert nemcsak az emberek, de az állatok és a madárvilág lakókertje is.

Így zárja cellám fölött a tetőt, még a kerítésünkön belül az a kertrész, melyet úgy hagytam, ahogy a természet teremtette. Egy kis darab karszti hegyi legelőn települt mediterrán jellegű erdei park. Itt alacsony magyókatölgy-csoport. Szinte földig tapadó fényes lombozattal. Odébb cserszömörcék agancs ágazatú bokorcsoportosulása. Természetes sátraik alatt hűvös heverőgödrökkel. Itt-ott egy-egy boróka ezüst seprője, aztán som és kőrisfélék sűrű ligete. Ilyen az én hármas lépcsőzetű, emeletes kertem. Én művelem, és ő nevel engem és minket… Nem ábrándokra, de a valóság és munka ábrándoknál is szebb és szebbet teremtő igazságára és erejére.

 

Műhely-vallomások

Beszélgetés Bertha Bulcsuval

Takáts Gyulát én józannak tartom, olyan prófétának, aki nem veszthet rajt a költészeten. Ahogy hunyorogva áll a napban, érzem, hogy érti az egészet, érzi, hogy lángban áll a táj, valahol leomlik valami. Hantok dübörögnek… Felneszel, odatartja az arcát, csaknem belemarnak a szakadt, repülő vasak, de aztán mégsem. Bemegy, feljegyzi, „Szakadt vasak a szélben ölnek”. Ezt nem Takáts Gyula írta, ezt most én írom, mint egy példát. Feljegyzi és elmereng. Átéli. Aztán törökös feketét főz magának, ízlelgeti, jól él. Csend lesz. Vizet mer a ciszternából, amit jól megszerkesztett. A víz iható. Ellenőrzi azért. Hozzákever két Neomagnol-tablettát. Megszagolja. Aztán mégsem iszik belőle. Elgyalogol valahová fel a fenyvesek alá a forráshoz, és hoz magának egy kancsó vizet. S ekkor már nem is a víz a fontos, hanem a kancsó. Kicsit görögös, kicsit parasztos. Viszi, nézi. Elfelejt inni. Izzad, egyre soványabb lesz. Leül, verset ír a kancsóról, amibe belelát valami érthető csodát. Mereng, álmodozik. A görög-római császárság egyszerű udvartartássá válik. Bizánc csupa ismerős oszlop, szinte gyermekkori. Sokára érkezik haza. De hosszú útján soha nem töri el a korsót, és soha nem löttyenti ki a vizet. Úrféle… Az is, meg nem is. Ha néma lenne, talán bevennék valahol egy mágnáskaszinóba. Ha megszólal, persze vége mindennek. A tárgy, mely felé fordul, leleplezi. S a mozdulatok… Túlzottan ragaszkodik apró tárgyakhoz. Álmokat, tárgyakat, helyzeteket dédelget. Az urak ilyenkor bizonyára azt mondanák, hogy „költő”, s Takáts Gyula kapna egy kis haladékot. Egy órát, egy percet, egy másodpercet. Aztán megkérdeznék tőle, hogy a „kalapját kérem, minek hozza ide az asztalhoz”? Takáts Gyula pedig felmutatná a kalapot, s várná, hogy a mágnások is beleszeressenek. De azok csak megütközve néznék a kopott, kekiszínű kalapot, amilyent Magyarországon csak a vadőrök és a múzeumigazgatók szoktak hordani.

Takáts Gyula múzeumigazgató. Közben költő… Vagy költő, és közben egy kicsit múzeumigazgató. De lelki rokonságban áll az erdei emberekkel is. Vadőrökkel és a hurokvető, nyúlhúsra éhes parasztokkal. A szélső házakban lakó, gatyaszárban fűrészelt csövű mordályt rejtegető hunyorgatókkal. És az álékra kiváltó bámész vaddal is. A riadozó rozsdaszín rudlikkal. És a fákkal. Érző dunántúli ember. Érti a természet szavát. Megérti az embereket. A halhúsra fenekedő postást, az erdőkerülőt és a vadorzót. Szeretnek vele együtt ülni az emberek. Beszélgetni és iszogatni. Okos szavú, messzire gondoló. Ha protestál, nagy oka van. Általában udvarias mosoly borzolja őszülő bajszát.

1911-ben született Tabon. A hajdani pécsi egyetemen tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Munkácson és Kaposváron volt gimnáziumi tanár. Jelenleg a Somogy megyei Múzeumok Igazgatóságának és a Rippl-Rónai Múzeumnak igazgatója Kaposváron. Sokműfajú ember. Költő, író, műfordító, esszéista, festő. Munkásságáért 1941-ben Baumgarten-díjat, 1960-ban József Attila-díjat kapott. Sokat írt. Műveit nehéz felsorolni. Önálló kötetei: Kút (versek, 1935); Kakuk a dombon (versek, 19;7); Május (versek, 1939); Családfa helyett (válogatott versek, 1941); Vágják a berket (kisregény, 1942); Hold és hárs (versek, 1943 ); Polgárjelöltek (regény, 1945 ); Se ég se föld (versek, 1947); Vízitükör (versek, Egry József rajzaival, 1955); Az emberekhez (válogatott és új versek, 1955); Színház az Ezüst Kancsóban (regény, 1957); Rózsává lett róka (gyermekversek, 1958); Mézöntő (versek, 1958); Virágok virága (versek, 1961); Képek és versek útjain (cikkek, 1961); Kinek könnyebb? (novellák, 1963); Évek, madarak (válogatott versek, 1965); Villámok mértana (versek, 1968); A tündérhal és a háló (Balatoni rege, verses elbeszélés Bartha László illusztrációival, 1968); Egy flóbert puska története (ifjúsági regény, 1969); Vitorlás a berken (ifjúsági regény, sajtó alatt). Műfordításai közül Janus Pannonius, a Carmina Burana, Horatius és Petrarca átültetései a jelentősebbek.

A művek ilyen serege láttán zavarba jön az ember. Mit kell kérdezni? Hogyan kell ülni a széken? Enni szabad? És inni?

Becehegyen üldögélünk, a költő fehérre meszelt háza előtt, fehér oszlopok között, bent a tájban. Messzire látunk. Alattunk kertek, szőlők. Lent nádas, víz… Felettünk mészkősziklák, a cserszömörce bokrai, árvalányhaj, leánykökörcsin, s a magasban feketefenyők. Balról savanyú rétek. A rétek közepén kéklő bazalthegyek. Idesejlik a Haláp sebzett feje, Csobánc, talán Gulács. Az előtérben a Szentgyörgyhegy, Szigliget, Badacsony… A hegyek lába becsúszik a vízbe. A bazalt megfesti a vizet. A Balaton óriási. Végtelen tó. Páraködbe vesznek a túlsó partok.

Jókat húzok Takáts Gyula jéghideg borából. Valami keveset a költő is iszik. A bora éppen olyan megbízható, mint a versei, mint saját maga. Garantáltan becei. Érezni rajt a karsztos talajízt, a fényt, ami a víz ezüst-hátán hömpölyög Fonyód felől. Déli lejtő, ájult mediterrán világ. Az üvegfalú konyhában a költő felesége már az ebédet főzi. Héja köröz a fejünk felett. Átszakadnak a láthatatlan gátak, a fény elönti a réteket, az autók felemelkednek, mint a bogarak. Zümmögve köröznek a tagutak felett Sok kis színes semmi. Majd jön a szél. Leesnek.

– 1965-ben Görögországban jártunk – szólal meg Takáts Gyula. – Szunion-hegyfokán, a Poseidon-templom mellett volt egy cukrászda. Azt hiszem, fagylaltot ettünk. A szomszédos asztalhoz aztán leült két hölgy s egy bizonyos kíséretecske. A pincér suttogva tájékoztatott. Az idősebb Friderika anyakirálynő volt, a fiatalabb pedig Konstantin felesége. Királyi hely, gondoltam… Aztán eszembe jutott Becehegy. Éreztem, hogy Bece is van olyan királyi hely… Nézz körül… Hol találsz még egy ilyen helyet?

– Kitől vetted?

– Az öreg jegyzőnétől… Senkinek sem kellett ez a mészkőszikla. Én aztán megvettem… Lent mandulás volt… Csak a felső fákat hagytam meg. Szőlőt ültettem… – mondja Takáts Gyula.

Elnémulok. Nézem a mandulafákat. Ismerős fák… Az öreg jegyzőné a szomszédos faluban lakik. Balatongyörökön. Én is ott laktam. Pontosan az öreg jegyzőné szomszédságában. Diákkoromban eljártam hozzá dolgozni. Rendesen megfizette a napszámot. Egyszer nyers füstölt sonkát is adott, mert látta, hogy éhes vagyok. És éhesen, ugye, nem megy a munka. A falu is mészkősziklára épült. A jegyzőné kertjében sok volt a kő. Egyszer meglepetten láttam, hogy szitát borít az egyik kődarabra. Rám nézett, megszólalt: „Az én kertemben nőnek a kövek… Senki nem hiszi el, de mégis így van… A tavaszon szedettem ki a nagyobb köveket, és nézze, máris mekkorák ezek megint… Most leborítok egy követ és megfigyelem… Meglássa, belehízik a szitába…” Jó asszony volt. Ma is az. – A mészkőszikla, melyre Takáts Gyula felépítette házát, nekem nagyon ismerős. A táj, a fák, a szakállazó árvalányhaj… Életem része itt minden… A nyulak, az ismerős vadcsapások… A nádas, a jeges vízben fürdő csukák… A szigonyom, mely aztán eltűnt egyszer a rejtekhelyéről. Takáts Gyula tudja, hogy a szomszédos faluban laktam. Jól ismeri a történetemet. De azt nem tudja, hogy a dédapám is itt volt erdész. S az anyám itt gyerekeskedett a hegyek másik oldalán, az öreg megroggyant erdészházban. Az erdő errefelé a Festeticheké volt. Az erdő, a föld, a víz és az ég.

– Szóval itt…?

– Neked érteni kell ezt… Gyere, nézd meg a ciszternát, a kertet, a szőlőt…

Járunk a meredek ösvényeken. Megtekintem a ciszternát, az árnyékszéket, az új pinceajtót, a mandulafákat. A szél egy kis enyhületet hoz. Felhők gyülekeznek a Balaton felett. Takáts Gyula feltárja világát:

– Ott volt jó lakni, a domb aljában. A szikla jobban fogta a szelet. Ott élt az ősember. Feljöttem egy nem praktikus, de szép helyre. Az ősembernek volt igaza. Kezdem érezni, a szívemmel.

Visszamászunk a házhoz.

– Az ősember és a többiek nyomába telepedtem. Nézd, itt az előd pecsenyesütő nyársa, itt a kés, ide gyilkos kések kellettek. Megtaláltam a háromlábast és a pincekulcsot is. Itt a pinceajtó vasalása és a szegény ember egy krajcárja. Ez is itt fordult ki a földből. Tizennyolcadik század az egész. 1750-től állhatott. Gyönyörű barokk szerkezet. Csak templomokon látni hasonlót…

A ház fehér falán függnek a muzeális eszközök. Takáts Gyula újabb és újabb bizonyítékokat ragad fel a polcokról.

– A kőkor emberének is itt volt a telepe. Nézd… Egy magkő, amiből lepattintotta a nyílhegyeket. Felismered?

– Igen…

– Itt érezni az emberi folyamatot. Érzi az ember, hogy az emberek között van. Az hat meg a legjobban, hogy ezek a szerszámok, tárgyak látták azt, amit én nem láthattam. A fák és kövek tovább élnek, mint mi. Ihletnek is ezáltal, hogy bennük van a régi emberek szépsége. Itt minden visszahat rám.

A cserépkályha tetején madár alakú szőlőgyökér meredezik. Alatta csiszolt, tojásdad kövek.

– Az én hegyi pávám, aki kőtojásokat tojik a kályha tetejére – jelzi a költő, aztán kört ír le a kezével. – A kontinuitás itt egészen a rádióig megvan.

Néhány igazi madártoll is ékeskedik a szobában.

– Sólyomtoll. Kéksólyom. A Bise-kü oldalában szoktak fészkelni. A fekete gólya- és hattyútollat is szeretem – mondja Takáts Gyula, aztán hellyel kínál a szobában. Letelepedünk. Írópolcra könyökölök. Éppen kilátok a fehér zsalugáter résein. Kék a Balaton. Üveg az ég. Majd eltörik. Még tart egy keveset. Takáts Gyula mellettem ül. Matrózdresszt és farmernadrágot visel. Magyarázza a világát, hunyorít: „Remete Gyulának költői ketrece…” – Aztán felemeli a hangját:

– Nem mindegy, hogy hol lakunk. A költő építi a világot, de a világ építi a költőt. Ha a világ építi a költőt, akkor nem mindegy, hogyan lakik. Nem kell spekulatívnak lenni, mert a valóság megnyilvánul. Nem úgy spekulálod ki. Életízű lesz minden. Épp a mai költészetben ez elengedhetetlen. Sokszor természetes absztrakciót éreznek nem egészségesnek, és éppen az élettelenséget jónak. Mivel a költészet az életnek szól, eldönti, hogy melyik oldalra álljon a mű. Élőknek szól…

– Jó illata van ennek a mésznek… Mintha húsvét lenne… Régi húsvét…

– A meszelt fal tágasságot éreztet, illatos, egészséges. A cella kicsi. Így kell kitágítanunk. Magyar házat nehezen képzelek el oszlopok nélkül. Van itt két oszlop, ami körül megfordul a táj. A Balaton fölé kiugrik a terasz, hogy belenyúljon a végtelenbe. Nincs korlát. Ne is legyen. Akkor is veszélyes a korlát, ha előtte szakadék van. Korláttal nem lenne olyan szép ez a táj. Jobban esik így a bor. Kedélyesebb. Nem takar el semmit. A nap is besüt, a szél is járja. Sokszor olyan, mintha vitorlás hajóval navigálnék át a szobámon. Így derűsebb is lesz az ember. Van egy helyiségem, ami tiszta üveg. Szeretem a vihart látni és rohanni vele. Hajójelleg, a kapitány hídja… Előttem játszódik le az egész. A vihart nem elképzelem, hanem benne ülök. Csak egy négy milliméteres üveg választ el tőle. Haláptól Keszthelyig látok. A legszebb panoráma. Olyan szép ez, mint Görögország. Nem is Itáliát mondom. Mint Delphi, és Attikában Szunion. A delphi stadiont a jósda fölé vitték. Csak a mexikói stadion magasabb. Ott éreztem én a tájban ezt a jó egészséges illatot, amit a sárga növények adnak. Itt is megtaláltam azokat a növényeket. Ez a szárazságba illatosodott növényflóra és a sok tücsök és a kabócák nagyon emlékeztetnek Görögországra. A tücsök és a kabóca, aminek a zenéjét itt mindig hallani, szent bogár a görögöknél. És itt vagyok máris a költészetnél és a filozófiánál. Mindkettőnek az lenne a feladata, hogy elviselhetővé tegye az életet. Az élet a halál tudatával indulva a legemberibb.

– Azt mondod, hogy halál…?

– Kertkultúrával szemben a halállal. Egy életforma. Ott volt szép az élet, ahol vizek és kertek voltak. A Nílus, a Pó, az Amur völgyében. Művelés nélkül se a föld, se a lélek nem szép. A költészetet magát életstílusnak tartom. Két lap van az ember kezében. Egyiken írja a művet, másikon szerszámokkal vési a földön, a kertben, szőlőben. Mint két nagy szárny. Elrepül, de ad valamit.

– A pannonságról mi a véleményed?

– Rám sütötték az emberek. A Balaton mellé ült! – mondják. Pedig a Balaton, a vitorlázás kemény férfimunka, életveszély. A Balaton kettőt juttat nekem. Szőlőt, és ebben a legkirályibb fajtát, tüzes, hegyvidéki szőlőkultúrát. A kövibort, ahol verejtékezni kell a munkásnak. Kapa nem elég, csákány kell. A hajónál meg a kötél és a vihar. Ezt a kettőt. Úgy fogjuk meg a kapanyelet meg a kötelet is, hogy a szél a hajónak is jó legyen, esetleg a léleknek is. Így a legkeményebbet jelenti a Balaton. Most, hogy az egész ország körülülte a tükrét, ha ezt éreznék meg a Balaton partján, jó lenne…

– Milyen hajóval jártál?

– Túra jolléval.

– Tizenötössel?

– Igen. A háború alatt elveszett. Ne a lubickoló pannonizmus legyen itt… Most, hogy körülülték a Balatont, úgy veszem észre, az ország másként nézi önmagát. A vízi hatásokon átalakult ember, sok mindent másként néz. Kulturális jótett, amit ez a kultúrtáj sugalmaz.

– A hazád, eredetileg Somogy… Jól emlékszem?

– Tab…

– Mit csináltatok ott?

Takáts Gyula rám mered, aztán a zsalugáter résein át a túlsó partot fürkészi. Sokára szólal meg:

– Öregapám szabó és kereskedő iparos volt, olyan vállalkozó, akinek az ipar a kisujjában volt. Hét-nyolc vándorlegény dolgozott nála. Manufaktúra volt. Két kocsival járták a vásárokat. Kész ruhákat árultak a legények. Ugyanezek a fogatok vitték apámat Tabról Veszprémbe és Pápára a kollégiumba. Addig, amíg jelentősége volt a vásározó iparnak. Apám polgári iskolai tanár, majd címzetes igazgató lett Kaposváron. Nekem már csak a lovak csengői vannak meg. A családba bekerült egy idegen nő. Jerzsabek Amália Morvaországból. Kilenc nyelvet beszélt. Ő vezette a könyveket. Tudása fellendítette az egész iparágat… Különös világ volt. Tabon a lakosság fele iparos és kereskedő volt. Ezek közé tartoztunk mi is. Nagy zsidó templom volt, nagy evangélikus templom, nagy katolikus templom. 311 méterrel Tab volt Somogy megye legmagasabb pontja. A szőlőnkből még Tihanyt is láttuk… A nyarakat Tabon töltöttem, majd Fonyódon. Kaposváron érettségiztem, Pécsen szereztem diplomát.

– Aztán tanár lettél Munkácson…

– Csak később lettem tanár… Öt évig nem kaptam állást. Ennek köszönhető, hogy sokat tanultam, és sokat írtam. Akkora úr soha életemben nem leszek már. Ennek az öt évnek köszönhetem indulásomat.

– Kaposváron aztán végleg berendezkedtél…

– Kaposvár 1946-ban örökbe fogadott mint írót. A legmagasabb fizetési osztályba soroltak. Erről én 1949-ben lemondtam. Ugyancsak 1949-ben lettem a Rippl-Rónai, illetve a Somogy megyei múzeumoknak az igazgatója. Művészettörténet és irodalom volt az első szakom, de hosszú ideig régészettel és mindennel én foglalkoztam. Hőskor. Rippl-Rónai kultusz emelése, állandó kiállítások, kiadványok. Húsz egynéhány év munkájáról még bor mellett is nehéz beszélni. Pedig a becei dagasztja az önbizalmat és a képzeletet is. Csak néhány szó: volt egy iroda, semmi raktár. És minő kiállítás? Ebben a hősi korban bizony épp eleget sepertünk… De a magunk portáján… És ez se volt könnyű abban az időben! De tettük a kötelesség és a szívünk parancsára. Seperünk, mert tiszteltük a múzsákat… És van már „múzeum”, ha nem is a terveink szerint való. De készek a tervek. A „sors bona”, ha nekem nem is sikerült – ki tudja miért –, föl is falazhatja ezt a jól tervezett várat a Zrínyiek földjén. És létesült még hat kis múzeum, szerte a megyében. És vannak segítők, és sok „de” is akad… És képtár is van, amelynek 100-150 kiállítása betöltött némi hivatást. Kiállításainkat ismerik… Szívemhez a képtár fejlesztése állt a legközelebb. A sokat sürgetett Somogyi Galéria fölépítése országos meglepetést jelentene. A megnyitóra nem kellene képeket kölcsönkérni. Idegenforgalmi szenzáció is lenne… Aztán, ha a néprajzi gyűjtést nézem, akkor elsősorban az adatközlések anyaga és a fölgyűjtött céduláim várnak. Ha otthagyom a múzeumot, talán erre is jut időm.

– Becehegy kedvéért félig odahagytad Somogy megyét. Pedig azt hiszem, Somogynak lelke van. Milyen ez a lélek?

– Amit kérdezel, arról egy kép jut az eszembe. A tölgyrengeteg szélén sütkérező szelídgesztenyefák. Valami ilyen kemény derű a jellemző erre a lélekre. Az erdők titka, festők és költők és pásztorok. De minden bukolikus idill és romantika nélkül. Betyáros valósággal… Eposzok földje? – mondjam ezt. Azt hiszem, nem véletlen, hogy irodalmunk két nagy eposza, a hősi és a vígeposz is szülőföldjének választotta. Igen, a Szigeti veszedelem, és a Dorottya is…

– Igazgatsz, írsz, festesz… Egyszer láttam egy kiállításodat.

– Pécsen, Szolnokon és Kaposváron volt kiállításom. A Nemzeti Galéria tulajdonában is vannak képeim. Rippl-Rónaihoz jártam tanulni. Neki mutattuk be a képeinket. Több képemet be is rámáztatott, mint fiatal gyereknek. Festőnek készültem… A tárgyak és a világ megváltoztatják az embert. Ne a külsejét vegyük le. Itt jöttem zavarba a festészettel. Nem tudom vonallal a lelkét megadni. A szó kell ehhez, amit a tárgy mond. A dolgok, tárgyak sok nyelven beszélnek. A költészetet érzem alkalmasnak. Nemcsak a saját anyagából teremt, hanem a körülötte levő tárgyi világ közlését is felszívja. Ami a szervesbe és szervetlenbe be van zárva. A szikláknak is külön nyelvük van. Az erdőknek is, motoroknak is, és a csillagoknak is. A kő lelke mit jelent? Évmilliókat foglal magába, természeti erőt, és azok alkotását… A víz, az idő, a lejtő a geológiai korokban a legtökéletesebbre csiszolták. Az ecsetet és a ceruzát átváltottam szavakra.

– Ma is festesz még… Vagy tévedek?

– Nem tudok meglenni kép nélkül. Versek és képek. Ez a világom, a zene mellett. A formát, nem a külső jegyei szerint, mert azt el lehet sajátítani… A lényeges belsőket… Van egy nagyméretű rajztáblám… A ceruzát és a krétát szeretem, aminek tüze van… Egyszer szeretnék egy nagy kiállítást…

– Mikor dolgozol?

– Borzalmas. Hogyan lehet? A munkaidőn túl az időt úgy kényszerítem ki magamnak. Nyolcórás munkaidő után dolgozom. A rajzokat leginkább nyáron, akár a verseket… Amikor megfogalmazom, akkor már rég megvan. A kék iskolai füzetet szeretem, amiben nincs se vonal, se kocka. Vers, rajz, filozófia van itt egymás mellett. A filozófiát nagyon szeretem. Doktorátusom tárgya is. Ezt írd le: geológia, geográfia, filozófia. Ez volt a három tárgy. Természettudomány nélkül nem tudnék meglenni.

– Hánykor fekszel le?

– Sokszor már hét órakor. Addig olvasok vagy írok, ameddig tudok. A szabadságom alatt is. Csak ágyban. Vagy ebéd előtt éhesen. Ágykultusz.

– Kézzel írsz?

– Mindig kézzel írok.

– A regényt is…?

– Jelentős részét kézzel az ágyban. És itt Becén, ezen a lehajtható asztalon. Szeretem a szép empire vagy biedermeier íróasztalt is… A rajztábla mellett…

– Ceruzával?

– Ceruzával írok. Tintával javítom a szöveget. Nagyon sokat javítok.

– Valamikor divat volt az írástudók felelősségéről beszélni. Az írók sokfélék. Vannak politizálók, művekkel politizálók, népművelők, befelé fordulók, csak az életmű kiérlelésére koncentrálók. Milyen írói magatartásforma áll hozzád a legközelebb?

– Kisarkítva a kérdést, szerintem a kiteljesült tehetség a leghasznosabb a társadalomra. Tehát az író végül is, hogy betölthesse irodalmi hivatását is, felelősséggel elsősorban a tehetségének tartozik.

– Neves, elismert tagja vagy a magyar írói társadalomnak. S eközben vidéken élsz, Kaposváron, talán elég magányosan. Milyennek érzed a vidéken élő író lehetőségeit, helyzetét. Előnyeit és hátrányait?

– Magányosan?… Vidéken?… Csak annyit mondhatok, teremteni művet mindenütt lehet. És mindenütt magányosan kell, és a legjobb környezetben jó dolgom. Legalábbis ez lenne méltó a betűhöz. Én szeretem a magam életformáját, a hegyi és kisvárosi környezetet, egyszóval az emberekkel együtt a természetet. Több jut nekem ezekből a Kaposmentén és a Balaton-felvidéken. Ezért élek vidéken… Lehet, a jövőben telente talán többet leszek Budán, de szívesen ellaknék az Adria egyik szigetén is.

– Életedben volt kitérő vagy nagyobb fordulat?

– Soha nem volt. Egyenes vonal az életem. Nem kigondolással alakult úgy, hanem ösztönösen, lelkiismerettel…

– Mondd, Gyula, mikor sírtál utoljára?

Nagy csend támad köztünk. Takáts Gyula rám néz. Sokára szólal meg:

– Hát bizony… Sírni nagyon nehéz… Sírni nehéz… Egy nagyon jó barátom elvesztése alkalmából. De megkönnyezni inkább helyzeteket tudok. Egy ember láttán, helyzet láttán.

– Utoljára…?

– Láttam két gyereket, ahogy egy félkilós kenyérrel futballoztak. Olyan reménytelenséget láttam ebben, olyan csődöt, hogy nem bírtam ki. Ez két éve történt.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Az őszt. Az ígéret és a duma helyett a lényeget látjuk…

– Elégedett vagy az életeddel?

– Azért vagyok elégedett, mert eddig volt annyi erőm, hogy azt csináljam, ami a kötelességem… Ezért…

– Van valami, amit nem sikerült elérned, bár törekedtél rá?

– Igen… Nem tudtam elég szabadságot biztosítani magamnak a munkához. Többet lehetett volna csinálni. A nekem megfelelő munkában.

– Mi az életcélod? Nyilván gondoltál már valami megfogalmazható célra?

– Igen… Akarat a megértésre. Az emberek vagy az emberek cselekedetei vagy a saját hangunk megértésére. Megértésre és megírásra. Teremtésre. Nemcsak mi teremtünk, hanem a világ is teremt bennünket. Híve vagyok a hasznos szépnek… Akár kiállítás az, képtár vagy versek. Nem hiszem el, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Minden szépnek haszna van… Csak az a hiba, hogy nem mindig veszik észre a szépet, vagyis a szép hasznát.

– Ha a mesebeli király elé kerülnél, mi lenne a mesebeli három kívánságod?

– Első kívánság kapásból: a költők végre, akár a csizmadiák a csizmán, csak verseiken dolgozhassanak… Második: hirdesse meg 1971-től a történelemben most induló és a világ végezetéig tartó békekorszakot. Harmadszorra: őfelsége adjon még az én kék fedeles füzetemnek és sárga falú pincémnek néhány évi jó szüretet.

– Itt termett ez a bor, ugye?

– Itt. Az én borom.

– Milyen a becei bor lelke? Csak bor, vagy…?

– Ismerem ezt a bort a bimbótól eddig a pohárig. Ha ragyogására nézek, máris ráfelelem, ez a ragyogás a bor lelkének a tükre. Mert minden bornak van lelke. Más és más, mint minden élőnek. A bor pedig ugyancsak él köztünk. Akárcsak a vers. Bocsánat, mint a költemény. Minden érzékünkhöz egyszerre szól. Az igazi borivó, akárcsak az igazi versértő, érti is. Érti és látja és érzi is benne a bazaltot, a vasat, a mészkövet, a derékszakító munkát… A beceiben az erdő és a tó, és a kettő között ez a teraszomig kanyarodó déli hegykagyló együtt munkál és ragyog. Szóval a bor a természet költeménye. A borok és a versek még a mámorukkal is egytestvérek. Egy-egy évjárat a hordóban mintha egy-egy kötet lenne. Így aztán itt Becén erre a szép hegyoldalra kicsit úgy tekintek, mint a papírra, amely munkára késztet. Amelyre írni kell ebben a kertben a szőlővel, a fákkal, a kétkezi munkával, hogy ezáltal is egészebbre kereküljön az én könyvem.

– És ott vannak a nádasok… A víz… Vízi ember vagy ugye? A tóról is beszéljünk és a halakról, szerszámokról…

– Vízi… Igen, a Halak havában születtem. Hétéves koromtól állami jeggyel vesződöm a nádasok, tavak, berkek körül. A legnagyobb élményem mégis az első „törbök” volt. Nőhettek azóta a halak akár 21 kilósra is… Szerszámot, módszert jól tudod, mint györöki, hogy a hely és az évszak szabja meg. Mégis legszebb a könnyű pisztrángozó nyéllel és hajszálvékony zsineggel, nagy nyílt vízen, a fenékről fogni a halat. Akár a kicsit, akár a nagyot. Öröm, hogy a legkisebbet is meg tudom fogni. Ez a legnehezebb például fenékről. A nagynál meg az érdekel, hogy ki tudom-e venni, a legnagyobb előnyt adva a zsákmánynak? Egyszóval a sport és nem a halhentesség érdekel… Egyszer történt, hogy rövid percek alatt három akkora halat fogtam, amelyből böjt napja lévén, kerekre böjtölhették magukat a fonyódi rendház apácái, mert nekik adtam.

Kihúzódunk a teraszra. Feltámad a szél. Felhők tornyosulnak fölénk, mint behavazott hegyormok. A költő felesége megteríti az asztalt. Sült húst eszünk cukorborsóval és burgonyával. A cukorborsó a kertben termett, talán a burgonya is. Eszünk és iszunk. Halk társalgás bizonytalankodik közöttünk. Az étel jó, a bor jó. A szél belekap a szalvétákba, terítőbe. Olyan az egész, mintha a bazalthegyek is a tányéron lennének, és a víz kékje s a berek savanyú, sötétzöld húsa is. Szeleteljük a tájat. Kiisszuk a tavat.

Később eszembe jut egy anekdota. Takáts Gyula váratlanul megérkezett Becére. Nyár volt vagy nyár eleje. Felkaptatott a meredek hegyoldalba, s amikor a háza mellett előbukkant a keskeny útról, döbbenten látta, hogy a teraszán két meztelen lány fekszik. Szépek, fiatalok. Napoznak. Teljesen ruhátlanok. A lányok megijedtek. Takáts Gyula meghajtotta magát: „Tessék csak, kérem, napozzanak tovább… Ne zavartassák magukat…” Eddig a történet. Három-négy változatban is hallottam. De ez a lényege. Mi történt aztán a lányokkal? Napoztak tovább? Mi van ilyenkor? Nem bírom megállni, megszólalok:

– A nőkről mondhatnál valamit. Talán a szép nőkről…

A költő felesége leszedi az asztalról a tányérokat, és beviszi a házba. Takáts Gyula hátradől nyugágyszékében, és mosolyog:

– A szépség a nőben is az egyik legnagyobb dolog a világon – mondja. – Ritka adomány akkor is, ha lelke nincs. Negyvenöt éves koromban nősültem először. Ha külföldön vagy belföldön kitöltöttem a szállodai bejelentőt, a portások rám néztek és gratuláltak. Azt kell mondanom, hogy szerencsém volt a nőkkel.

– Számodra milyen a szép nő?

– A Renoir-típusú nők tetszenek. Akiknek nemcsak az arcán, hanem a testén is megvannak az érzékiség színei. Színesek legyenek…

Nem firtatom tovább. Megszemlélem a teraszt. Próbálom elképzelni, hogy hol fekhettek a meztelen lányok. Végül is mindegy, hogy hol feküdtek. Egy méterrel idébb vagy odább… Becsukom a noteszomat. Iszom a költő borát, bámulom a felhőket. Takáts Gyula is a felhőket nézi. Összekötnek bennünket a hegyek, a zöldbe váltó víz s az öreg jegyzőné mandulafái. A kert közepén is volt két sor fa. Azoknak a helyére a költő szőlőt ültetett.