Egykori doktori értekezéseim világa
|
|
A nád között Somogy felé egyetlen út se volt. Ma is csak a berekre rakott töltésen hintázik egy a csisztai melegfürdőhöz. Egy pedig a Nagybereki Állami Gazdaság üzemegységein át Imre- és Pátmajorba. Ha ugyan utak ezek. Hiszen esőben folynak, a hőségben pedig elporlanak.
A falvak körben, fent ülnek a dombok szélén. A tenger feletti 120 m-es szintgörbe parancsoló vonalán. E falvak útja megtorpan a nád előtt, ahol alig ötven éve egyfából vájt bödönhajók, aztán később halászó deszkahajók papucsai ültek a gyepen. Egész csónakflottillák, mert a „pógárok” haszonbérbe vették a földesúrtól a berket. Olcsón és vásári szép haszonnal. A táskaiak és keszthelyiek készítették a ladikjaikat. A varjaskéri, szentpáti, buzsáki és más pógár halászok társasága járta e berki tavakat. Ma se híre, se hamva, se a tónak, se a nádnak. De ott Fonyód alatt a nemrégen még halászott „Réti fogás” mögött ide villog a zardavári halgazdaság szép felduzzasztott tórendszere. A gátak között kaszál a vízen a motoros kaszáló hajó. Irtja a halastavak hínárát, nádját. Fehér, törpe gémek villognak fölötte.
E nádóceán nagyjából öt családé volt: a Jankovich, Esterházy, Zichy, Széchenyi és Hunyadyaké. Fonyódnál állt egy révház. A veszprémi káptalané és a boglári komp, amely kocsit is szállított, a Jankoviché volt. Aztán délfelé csak nád, nád és nád. A somogyi dzsungel, melyen belül egy olyan berki birodalom élte a maga világát, amelynek lakói a híres berki pásztorok és a déli falvak „vízibujár” halászai voltak, akik közül nem egynek 10-20, sőt több halfogó vejszéje is állt a berken. Ők ismerték és ők mondják, hogy a berek csak összefoglaló neve ennek az igen változatos világú, jól elkülönülő tájakat a szó szoros értelemben ringató területnek. Itt a berek szélén volt a pázsit. Aztán a bozótok következtek. Ezek amolyan öntések vizétől növesztett kákával elegyes szittyós, füzes és nyárfás, ligetes részek. Mindkettőt járhatta lábon a jószág. Csak beljebb következett – ahol mindig megmaradt már a nád és a pintérgyékény és a víz – az igazi berek.
Ebben az igazi berekben voltak a szigetek. Alig kiemelkedő „kis döngületek” a víz fölött. – Mekkorák? – Némelyik csak akkora, hogy épp egy „tehénfóka megfért rajta hálásra”. Meg a pásztor gunyhója. A másikak – amelyeket gyakran pásztorokról neveztek el –, félholdastól három holdnyi területűek voltak. Aljuk meszes-fehér, rajtuk fekete tőzegföld és zsíros fű. Ezekre a szigetekre a század elején is úgy úszott föl a partok nyári szállásairól a bivaly- és a marhacsorda a berki úszókon. A pásztor a hajóján követte őket. Így hajtott ki hajóval és gulyásbottal. Hajóból lépett a szigetre. Nagyon régen az ilyen nagyobb szigeteken – amikor még nem voltak nyári szállások sem –, ott kint hált a gunyhójában a gulyás. A marha a gunyhó körül feküdt. A gunyhó berekfából készült ágasra rakott, hol sással, hol meg tőzeglapokkal fedett volt. Három ásónyom árokkal kerítette a gulyás, hogy el ne döntse az állat. Egyik-másik szigeten csak delelt a „fóka”, aztán továbbúszott, mert a legjobb legelők a szigetlegelők voltak. A kis tölgyfa hajókat, melyeknek farában haltartónak vízjárta ládarész volt, hajtófával tolta a csorda után a pásztor. A marha által felkavart, fekete, sűrű iszapvízből a megszédült halak kisebbjét csak bemerte vacsorára a hajó ládájába. A nagyobbakat a totófával kólintotta meg.
Ma már a szigetek halmait legtöbb helyen alacsonyabbra szántotta a traktor. Itt-ott a keleti berekben, amely ősi jellegét jobban tartja ma is, egy-egy ágas áll rajtuk, de a határnevek őrzik helyüket és a nevüket. Ilyenek például Tüskési, Kisbereki, Határi, Rókás, Tarhányi, Üszögi, Pintér, Égett, Gyula, Fényes, Bihal, Jés, Drenavár, Hosszúláp és Farkas és a több sok pásztornevű sziget.
A szigethez tavak tartoztak. Kisebb-nagyobb síkvizű területek a nádasok, lápok között. Volt köztük olyan, pl. Kisbereki tó, amelyik 20 holdas is megvolt. Némelyik télen sem fagyott be. Az ilyeneket „heveseknek” nevezték. Az öreg pásztorok szerint ezeken hattyúk teleltek, ami nem különös, mert nemcsak a kócsag és a daru volt általános, de a hattyú is járt a Nagyberekben.
A szigetek szélén álltak az ispánoktól suttyomban bérlők kisebb halászgunyhói. A turbukhálóval és a varsával halászóké. Másutt a magas, sátortetős, náddal fedett halásztanyák álltak, ahol a legjobb halászlé készült. A szentpáti-varjaskériek, buzsákiak és a táskaiak közül sokan űzték egész éven át a halászást. A fogott halat vásárokra vitték. A marcali víz berkén 22 halászcsalád volt. Halíváskor görnyedten cipelte a csalánzsákból készült halastarisznyát a berki halász. Később „peckesen” is járhatott a Kis-sárkány, Büdös, Hideg, Jama, Csuhus, Széles és a más nevű tavakról. Mindezeket azok mesélik, akiknek ivadékjai ma halcsőszök, traktorosok, állattenyésztők e területen a Nagybereki Állami Gazdaságban. A berki meteorológiai állomás mellett üldögélve beszélgettünk, és halkonzervet bont a hajdani „vízibujár”. Aztán ahogy végignézünk a magas kender-, illatozó menta- és lucernatáblák között, csak meséli tovább. Szívesen emlékeznek a pásztorok, mert egy kicsit romantikus meg hősi is volt a hajdani berki világ. Nemkülönben a változás is, ami itt végbement! Hiszen, ahol nemrég még hasra vetődve fogdosta a postás a tavaszi vadzsibákat, ott most szennyvízderítő épül. – Épp ideje is – mondja, mert idegenforgalom fürdőszobák nélkül keserves –, és nevet a postáson meg azon, hogy még most sincs szálloda Fonyódon, pedig hemzseg a nyaraló népség. Hajók, autók, buszok és szemben Badacsony! ABC-áruház, halsütők, horgászsziget, lepkeszárnyú pavilonok, kabinsorok…
De akkoriban még, hogy sorra menjünk, szigetről szigetre vittek a 4–20 m széles nyílt vizű úszók. Ezek mind a déli part nyári marhaszállásairól indultak északra a rengeteg nád falai között. Olyanok voltak, mint nádazott folyosók. A marhának csak az orra és a szarva állt ki a fekete vízből. Soronként négy-négy tehén úszta a berek vizét a jó fűért. A csordák, gulyák útjai vízből voltak, melyek néha a csalogató és fullasztó lápok között vittek el.
A láp a nyílt berki vízen szép zöld, füves sík sziget volt. Körülötte és alatta is tiszta víz. Úgy mondják, a tőzeg elvált a berek fenekéről, aztán a víz felemelte, és kihajtott rajta a csillogó, lágy apró fű. Csupa veszély; emberre és jószágra, mert ha ráment a „fóka”, néha megbírta, de lassan süllyedni kezdett, mint egy túlterhelt tutaj. Ha idejében le nem úszott róla az állat, akkor elnyílott, és az elsüllyedt jószág fölött úgy zárult össze a láp, hogy nyoma sem maradt. Mintha sáros ostorral vágtak volna végig a lápon, csak ennyi maradt. A madarászó, tojást szedő bojtár alatt is besüppedt. Egyszer csak azt vette észre, hogy tölcsérben áll. Mint a vékony jégen, csak a hasra fekvés segített. Csak így kúszhatott ki a halálból.
A berek vizét tóról tóra az erek vitték kelet felé. Keskenyek és elég mélyek voltak. Állandóan járta a nádhegyi ponty, keszeg, compó, sügér, csuka és a kárász. A legtöbb eret át is léphette a zsombékoló pásztor vagy halász. Mert járták, kószálták a berket, akik ismerték a természetét és zegét-zugát. Név szerint volt ez a terület a nagybirtokosoké. Igazában egy olyan somogyi őserdő volt, melynek fája a mindent eltakaró hatalmas szárú és erős nádrengeteg volt. Liánjai a bozótok és a hínárosok. Vize fekete, mint a bivaly. Madara a hattyúfehér nemes- és törpekócsag. Virága a lótusszal vetekedő vízitök és liliom, és alattuk a sziporkázó mozaikszínes naphalak falkái.
|
Lakatlan és mégis lakott, saját törvényű kis ország, melybe se a pandúr, de később a csendőr se tette be a lábát. Szinte ezer évig, 1911-ig, míg ki nem szorították a csatornák ezt az életet egy másik kedvéért.
Lakatlan és mégis lakott. Hiszen 12 berki községnek és a nagybirtoknak együttesen mintegy 120 pásztorcsaládja volt, és a „pógár” halászok is járták. A halászat bérbeadása külön jövedelmet biztosított a nádaratással együtt a birtokosoknak, de elsősorban a bérlőknek. Aztán meg külön jövedelmet az uradalmi személyzetnek, mert ugyan ki tudta a kastélyokban, melyik eldugott tavat „adta bérbe” az ispán. Még a „vándorfókáról” sem tudtak, amely csak a pásztoroké volt. Saját zsebükre híztak a szigeteken. A pásztorok pásztorai őrizték, de harang nélkül, csendben szaporodtak és vándoroltak biztos „vásárokra”, mészárosok, kupecek és orgazdák kezére. Soha ki nem tudódott, mert a lotyogós pásztor „elúszott” a berken valamikor, de az is, aki a pásztorok halászszerszámaihoz nyúlt. Mert minden pásztornak volt hálója, és 5-6 nádfalas, halfogó vejszéje és haltartó röjtöke, amelyből pénzelt a gulyás. A pénz pedig elsősorban csak italra és dohányra ment. Ittak a fonyódi csárdában és Bétatelep alatt a darutoll és tojás árából is. Mert tapogatófa segítségével szedték a zsombékról zsombékra lépegető fiatal bojtárok a lúd, a réce, szárcsa, vadpulyka, túzok, gém, kócsag és a sirályok tojását is. Az árát elitták citera és dudaszó mellett. A tyukász, kofa és a halas egyaránt vette – meséli a halcsősz.
Aztán, amikor leszállok a mai berket átszelő gazdasági iparvasút kocsijáról, ott is hallok még ilyent Feketeakol körül a sertéstenyésztő brigádvezetőtől. – A disznó egész éven át kint volt valamikor. A kotuba, a hevesek körül fiadzott. Dehogy fagyott meg, ősszel második eresztés süldővel jöttek haza. Nem így – és végigvezet a Nagybereki Állami Gazdaság egyik fehérre meszelt betonfalú hizlaldáján. Büszke a mangalicákra. Együtt fényképezteti le magát velük. – És a fialási átlag 12! – Az állomány, úgy tudja, 10 000-en felüli. – Aztán folytatja a régiről. – A borjas tehén is mindig valamelyik szigeten borjazott. Az állásokból kitörtek, és addig elő sem kerültek, amíg fel nem erősödtek a borjak.
Ahogy végignézek Imremajor felé, a horizontból palatetős istállók ködlenek felém. Reszketnek, mintha délibáb verné a kiszárított berket. – Aztán augusztusban jött a libafogás. Jó és hasznos szórakozás volt ez is. Öt-hat fiatal pásztor összeállt, és körülfogták hajóikkal az egyik szittyós nádast, és addig hajszolták a vedlő libákat, amíg összefogták őket. Az öreg pásztorok elosztották köztük. Édesanyám nemegyszer 15-16 libát is tömött. Ingyen élt akkor a berken a pásztor és a marha is. Inkább a kenyérrel kellett spórolni, mint a hozzávalóval. Takarmányra se volt szüksége az állatnak, mégis sárgára hízva tért a téli szállásokra.
Az öntözőhajó vízsugara széles ívben szórja a mesterséges esőt a mai karfioltáblák felett. Vége a hajdani állattartásnak, a berki nádóceánnak és a pásztorvilágnak. Annak a világnak, amelyben egyetlen épület se állt a nádasában, csak a határain, a nád széliben egy-egy téli szállás vagy tanya, az is vályogból készült. Ilyen: hosszú, szemben álló aklok náddal fedve, másik oldalon nyitott szénáspajta, és középütt a fecskerakásos sárputri, mögöttük egy-két gémeskút. Ennyi volt az egész. És hosszú pipicslángú esték egy kutyával és a pipával.
A nyári tanyák a szigeteken csak négy sor durungos állások voltak, gunyhóval, amely az állás reteszére nézett. Hogy mindent lásson fektében is a pásztor, mert a jószág is hiába volt a grófé. A pásztor mégis sajátjának tekintette. A szép fóka volt az ő címere. És az igazi pásztor úr szeszélye alá nem vetette magát. Jó legelőért a pásztorok egymást is megölték. Nem egy ispánt vertek ki kedvükre, épp a fóka miatt, ha nem kapta meg a sót vagy az almot idejében.
Szórja hatalmas mesterséges esőjét az öntözőhajó a belvízcsatorna két partjára. Sziporkázó pávafarkok fekete csigástőzeg felett, Lábasincs madár a pásztorok „ronda berkén”, melyet mégis annyira szerettek, hogy szembeszálltak a mérnökkel is, amikor 1904-től kezdve egyre inkább sürgették a berek vizének lecsapolását.
Szerették, mert a felemás feudális-ízű magyar kapitalizmus századfordulóján nekik külön megélhetés és menedék volt. Pihenés is, és lakatlan nádasával nyugalom is! És tiltott gyümölcseivel, a hallal, vaddal, náddal ingyen kenyér is ez a hatalmas rezervátum. És eddig csak ők ismerték! De egyre gyakrabban tűntek fel akkoriban a nádban a Pécsi Kultúrmérnöki Hivatal térképezői. És az északi parton a szép homoklídón már ott száguldott a tenger felé a Délivasút Társaság gyorsvonata. És pergett a dob a Nagyberek falvaiban embertoborzásra. Egyik nap Amerikába, másik nap, hogy megépüljön a berket Nyugati és Keleti Bozótra bontó töltés a Kaposvár–Fonyód vicinális vasút alá. Egyetlen pásztorivadék se szerződött. Még a berki falvak népe sem. Gyüttmentek jöttek messziről – meséli a kétszobás modern villa tulajdonosa. – Ez a faragó pásztor leszármazott, aki közben rövid kávét főz a kedvemre… – Mi pedig többször is kivertük az inzselléreket… Rájuk hajtottuk a marhát a mérnökök népire… Tudtuk, a vonattal vége az aranyvilágnak… Védték hát a „ronda berket”, melybe eddig senki se látott bele. Kolomp és harang és csengő jelezte, a fül és nem a szem, hogy hol a láthatatlan jószág. Merre jár a láthatatlan „a közvagyon” ölén?
A nagy lecsapolási lázban jól emlékszem a tervekre, hiszen öregapám tabi trafikjában képviselő, ügyvéd, iparos együtt vitatta a Balaton lecsapolásának „nagyszerű” tervét. A Balaton kiszárított sivatagja helyén nyert „Balaton-vármegye” – mert nevet is adtak már neki – lett volna az ország 64. vármegyéje. Talán még jövendő kiszemelt alispánjának és tisztikarának somogyi névsorát is visszaidézhetném… De hagyjuk e lidércnyomásos terv emlékét… Elég, ha napjainkban egyre jobban iszaposodik – mintegy a berek utódjának készülődik – a gyönyörű Keszthelyi öböl. Igen, egyre veszélyesebben! És tegnapelőtt meg lecsapoltuk a Kisbalatont… És ma pedig sikerrel tettük szántóvá a Nagyberket és a neki nem való tőzegen drága búzát termelünk.
A berkek és öblök ilyetén „vízmentesítése”, nem tudom, ha a Balaton fürdőéletét, víziközlekedését, a tájat és a gazdasági jövendd lehetőségeit nézzük, hasznos-e? Az idő dönti el, vagy mi is ludasak vagyunk, hogy felvettük az előttünk járók kezéből a kártyát? Vigyázzunk, mert a jövőt illetően a Balaton mentén igen nagy téttel játszunk. Felelősségünk nagyobb ezen a területen, mint a megszállott szántóföld-szaporítóké.
A bélatelepi Sirály szálló kellemes napernyős teraszáról aki végignéz, kempingek tarka táborát, villák, vendéglők, parkok, eszpresszók, üzletsorok, gyümölcsösök és szőlők csaknem Keszthelyig összefüggő bábelét találja a nyílegyenes homokturzáson, amely az alapot adta a nagybereki „műtéthez”…
– De hogy is történt? – A Berket eddig a Balaton táplálta, mert a tó 0 szintje alatt északról dél felé + 1,20-tól + 0,20 m-ig emelkedve fekszik ez a terület. Ezt tudomásul véve készült a vízmentesítés terve. Röviden: el kell tömni a Boglár–Fonyód–Keresztúr közötti homokstrandon minden befolyót. Délen egy külvízlevezető övcsatornával ki kell vezetni minden berket tápláló külvizet, és Keresztúrnál be kell vinni a Balatonba. A berek belvizeit pedig a Fenyveshez lejtő belvízcsatornák hálózatával összegyűjteni, és egy szivattyúházzal átemelni a tóba.
Először a Nyugati Bozóttársaság területén indult a munka. 1908–11 között kezdték a berki pionírok toborzását. Egyik falu népe sem szegődött a saját berkére. Valóságos háborúság kezdődött. Mindegyik „becsülettel”, de a gazdasági szükségtől hajtva struccpolitikával a másik falu vizének csatornázására szegődött. Mintha végül is nem egyre ment volna. Így aztán a nyugati berekben megépült egy külvízlevezető övcsatorna Buzsák és Keresztúr között 8 áteresztővel, egy belvízlevezető főcsatorna, 7 belvízcsatorna és 1 szivattyútelep. Ezen felbuzdult a berek keleti medencéjében Orda-Csehi alatt a „Zardavári Bereklecsapoló Társulat” szintén üzembe helyezte a csehi árkon a belvizeket átemelő szívógázmotoros szivattyútelepét. Három év alatt 1 200 000 m3 földmozgósítással és 177 km csatorna segítségével 15 200 holdról emelték le a vizet. Mindez megszabta a berek jövendő, a napjainkba átnyúló sorsát „a ronda berekből” a „szép berek” felé.
És ahogy dolgoztak a tőzegtüzelésre átszerelt szivattyúk, és folydogált a víz a tóra, a berki tőzeg egyre inkább süppedt. Az ingólápok kikötöttek, a tavak zsombékosodtak, a szigetek feljebb dugták a fejüket, és egyre silányodott az acélos, ma is keresett, kitűnő valuta, a nád. Nem is olyan régen a tündöklő berki jégen végig a falvak alján százezrével feküdtek a nádkévék. Pattogott a tolókasza, és egy ember jó időben 1400 kévét is levágott magának „felesbe” is. Messze vidékre hordták a berki falvak a kévét Somogyba.
Csakhamar nem kellett a halászt és a pásztort eligazító óriás szil- és nyárfákra mászni. Kilátszott a feketebivaly-csorda háta a ritka nádból. Véreres szemekkel nézték az egyre szaporodó gépkocsikaravánokat. A cigány- és a dzsesszmuzsika hangját vitte a balatoni főszél a ritkuló kócsagtanyák felé. Egyetlen óriás füves, törpesásos, homokos, kifizető legelővé alakul át a nádrengeteg. Csak a berek zugaiban és a keleti bozótban díszlett még a sekélyvizű nádaslegelő, és leselkedtek itt-ott a bivalyt és később a traktort nyelő tólikak. Körülöttük mutatóban a régi nád.
Idébb – nem tudom, nem mintának-e – a zardavári halgazdaság tavai csillognak. Már átlátott a szem a Nagyberken Fonyódtól le Táskáig. A homoki ritka fűvel parragi selyemfű, vadlucernások és illatozó virágos legelők, pintérgyékények, bivalysásosok és nádaslegelők váltakoztak. A lecsapolt berek terített asztala volt a méneseknek, gulyáknak és kondáknak. Még mindig nem fellegzett be a pásztoroknak, csak megkötötte a kezüket.
A csatornák partja mellé ültetett nyárfák mutatták messziről, hogy merre vonul a berket kiszárító csatornák hálózata. És ott, ahol barna füst gomolygott, arra vezetett az út az első majorhoz, mert 1925-ben megjelent az első eke 300 hold öntözött területen Imremajorban. Aztán 1928-ban a Sári és Pál csatorna között Pálmajorban 900 holdon. Velük a pásztorok mellett a „pógárok”, akik eddig egymással csak „adjonisten” beszédben voltak. És elindult „mérnöki célzással” nemcsak a táj, de az emberek és a lelkek rohamos átalakulása is e megváltozott világban… – És milyen volt az új világ útja?… – A berekről vagy a gondolkodásról beszéljek? – Egymást fedi a kettő. – Olyan, mint az az első alkalmi út, melynek könnyű, kávézacc-finom tőzegből alakult kotu porában kilométerenként egyre-másra buktam és csúsztam meg motorommal, mint ifjú falu- és népkutató, hogy elkészítsem értekezésemet, ezelőtt 35 évvel e tájról a pécsi egyetem földrajzi intézetének.
Ott álltam hát egy tüzes síkság közepén, melynek életét a szem nem láthatta új csatornahálózat egyre csak szívta, apasztotta. Köröttem 16 000 hold száraz legelő és kaszáló. A szél észak felől élesen hordta a homokját. És bokán felül álltam, de nem a langyos mocsárban, hanem a száraz legelő kijárt alkalmi útján, a kotu forró porában. Tüzes, barna és émelygős szagú ez a por. Könnyű. Könnyebb, mint a toll. Semmi tartása. Kattogott a felbukott „Diamant” motor. Füstölt a kotu! – És erre építeni?… – Önteném egyik tenyeremből a másikba, és elszállt Kund puszta felé. Ez lett a berek! De csak ott, ahol feltörte füvét a kerék, és kiszakadt, mint a ciha. Máshol óriás legelő-kaszálók. Imre- és Pálmajor felől az első vályog kanászház és aklok zsúpjai rezegtek a hőségben. Talán épp azon a szigeten és ott, ahol a múlt században az uradalom még felgyújtatta a tiltott jobbágyi halásztanyákat. Most minden világosan mutatja körvonalát. A török alatt ez az eltűnt nádas menedék volt. Most lelátni Szulimán pusztáig. A völgyi pázsiton a ménes legel. A homokos füvön, Drenavár körül, a hatalmas tehéncsordák. A mélyen fekvő berkek sásos füvét alomnak kaszálják. A kazlak ezrei és bivalyok falkái a megcsitult balatoni vulkánok között szinte egzotikus kép. 1944-ben ilyen kocsink elé fogott bivalypár előtt ballagtam. Követtek jámboran, mindent bírtak, és zengett felettünk és köröttünk az ég és a határ. A második világháború utolsó felvonása állt a marcali háton. Színtere Keresztúrtól a Dráváig nyúlott.
És íme, mekkorát villan újra a tabló. Vagy 22 000 holdnyi ragyogás. Szurkos ladikban ülve kerestem, hol mehettem nemrég, mert itt azóta a háborúval mindent elborított újra a tó. Fénylik újra a Balaton legnagyobb öble, mert a visszavonulók felrobbantották a szivattyúkat. Most aztán ömlik a Balaton a régi helyére. – De ez most már nem a régi! – Az első mesterséges öntözés 18 km csatornája helyett és felett ez már az árvíz. Égett és Gyulaszigetek szántói felett az iszap fojtása. És ahol ma a Nagybereki Állami Gazdaság víztornya áll, vagy tán a rabokra vigyázó őrök tornyai álltak nemrég, ott most mocsár indul, és sarjad az új nádas. Nem a régi! Az eltűnt! Ez most már a pusztító. Ahol most a belvízlevezető főcsatorna vizén, itt a lábunk előtt sürög a serény kis csatorna-kotróhajó, hogy el ne tömje ma az iszap a gazdaság csatornáit, igen, akkor itt a ladikom alatt, 20 éve vastagra dagadt a tőzeg, iszapja. Hónapról hónapra alattomos feltöltéssel lepte el a csatornahálózat árokrendszerét a háborús berek. Könnyű kajakom vízililiomok és vadmadaras csuhuk és szittyók között felfuthatott egészen Lengyeltóti alá. Mint éles tükör vágta derékba a szélvédő nyárfaligeteket a víz. Megbillent minden. Alul a törzs, felül a fák koronája éles szögben hajolt össze, és tisztán láttam, amikor tenyérnyi vörösszárnyú keszeggel csalizott horgomra rávágott, mint egy krokodil az óriás, nagy orrú csuka. Még a ladikot is húzattam vele. És fél Somogy horgászai dobálták hosszú évekig még ezekbe a tőzeggödrökbe, a hajdani úszók földuzzadt folyosóiba a horgaikat, és újra szedték a falvak a tojást, mert kellett a háború végén az élelem. És a Balaton legnagyobb öble szikrázott a fonyódi Várhegy körül, Újlak és Berény között.
Így lett a Nagyberekből se nádrengeteg, se pedig a rengeteg jószágot szinte ingyen tápláló legelő. Csak tőzeg és mocsár és vadvíz, ameddig a szem ellátott. Öt-hat évig olyan senki földje volt, amely mindenkié. 1949 őszéig, amikor kormányhatározattal megszületett a Nagybereki Állami Gazdaság terve. A majdan meszes kotura települő óriás gazdaság. S elkezdődött újra egy vadnyugati méretű harc a természettel. Először a vízzel. Megindultak a fenyvesi szivattyútelep motorjai és a gépek, teherkocsik, fuvarok, traktorok, vontatók, dömperek csapatai. Harcoltak parancsszóra a nyakig érő kátyúkkal. Megjelentek a legújabb típusú árokásó gépek, hogy újakat metsszenek, és kitisztítsák a régieket. Rögtönzött barakkok, munkásszállások épültek. A kanászházak, abrakoskamrák és hodályok, a hajdani sárból rakott aklok, állások, szénás pajták és istállók változtak át a pionírok szállásaivá. A berekhódítók sással és alommal takart tanyái lettek. Az ingyenkezű rabok fölé az őrtornyok megépültek, átmenetileg, és jöttek a kirendelt diákok csapatai. Olyan munkásbábel sereglett össze ezen a Balaton-parton, amilyent a mocsár még sohasem látott.
Lassan leapadt az iszap. A vadvizek ismét lefolytak. Ott állt újra az első ötéves tervben az új életre kész hatalmas berekvidék a szakemberek vitájának tüzében. A ráfizetéses tűzijáték és a hasznos ésszerűség elve mérkőzött. A mutatós tervek feltörő emberei és a régi gyakorlat csendes veterán berki szakemberei álltak szemben. Az új tervek költői álmok délibábját villantották fel a szárazra vetett, sástarajú „sárkány”: a berek fölött. Igen, a zöld testű, szerves talajú berek készen adta volna – mint eddig is – hatalmas legelőjét egy modern szellemű állattartáshoz. Hiszen meszes lápja, a szénsavas kréta még állati takarmányra is alkalmas. Viszont közismert, hogy ásványi talajterülete kevés volt. Itt-ott csak a szigeteken! De mégis győzött a földművelés, a szemes gabona, kender, dohány és a cukorrépa terve. A legnagyobb „bátorságú” terv. A legtöbb energiát és Dárius kincsét követelő befektetést kívánó. A leghősibb és a legreménytelenebb a berki „sárkány” fölött, amelyről oly sokszor meséltek nekem a pásztorok. Szerintük ilyen: négy lába van, teste, mint a zöld tükör, és feje, mint a kígyóé és füttyöget. És most a zöld testű berekbe betelepítették és belevágták a vasat. Ahogy érkeztek az új gépek, szinte hajlott, mint a gumipárna, a mély tőzeg. Tudatlanul krőzusi és felelőtlenül eposzi vállalkozás. A traktort nyelő kotugödrökön és 20 000 hold mocsáron a nem reális, de gőgös bőkezűség és a költészet találkozása.
És megépült a Nagybereki Állami Gazdaság Gépállomása és gépjavító telepe! Fenyves presszói mögött a dzsessz és a lídók mögött, mint nagy beton- és drótkarámba zárt csorda álltak a páncélos mellű, éles idomú, vonalzó és körző mérte testű gépek. A kakaduk piros, zöld, sárga és kék színeiben ragyogva nézték, hidegen forgatva nyakukat az új üzemegységek egyre épülő gazdasági központjai felé. Körmöstraktorok, ültetőgépek, Sztalinecek és Zetorok, UE 2-3 universal típusok. Külön a K 35-ös és Lanz-Buldog növényápoló traktorok, répakiemelők és -fejezők, „kazalfúvók” és silózó kombájnok falkája. Új pásztorokkal, a gépek szerelőivel és kezelőivel. Arató és cséplő kombájnok magas testei álltak a csatornák között. Ernyőjük alól idelátszott az első iparvasút berket átszelő keskeny sínpárja, amint messze-messze kilométerekre Táska és Csiszta felé viszi a kis szerelvényt.
Most, ahogy újra itt járok, kis motoros járgányunk a vékony síneken úgy hullámzik, mintha gumizott hullámvasúton siklanánk a kertészet brigádvezetőjével Fehérvíz felé, hogy lássam azt, ami itt izzik és készül a berekben. Igen, mert forró és fekete sivataggá alakult a berek. Kotuszaharává a gazdag berki legelő. Mindenütt azzá a leigázott „zöld sárkány”, ahol lenyúzták füves és sásos bőrét, a hernyótalpas traktorok ekevasai. Azok pedig egyre csak hasították. Az évezredek óta érintetlen szűz-berken alakult gazdaságban a termelési tervek statisztikájában a szántók grafikonjai élesen emelkedtek. 1950-ben még alig 2800 hold volt a szántó, és 10 évre csaknem 10 000-re emelkedett a lápi talajon. És ezzel együtt nőtt a hősi és nem kifizető küzdelem. A mélyen felszántott tőzeg kotuja, mint 30 évvel ezelőtt a kezemből és az utakról, most iszonyú méretű táblákról fullasztó felhőkben szállt dél felé. Fekete viharok a fekete sivatagról. Ha nem láttál hőst, néztél volna meg egy berki traktorost, itt a kotuban. A Nagyberek beduinja. Csak a szeme fehérje villog. A legfinomabb őrlésű, kávébarna por ellepi nemcsak testét, de munkája nyomát is. Az izzadtság svájci sapkája alól hosszú barázdákat von az arcára. Csak ezek medréből villog át a fekete bőr. A nyakon, a csuklón és a száj körül mocsárrá sűrűsödik. Amit fölszántott, elrepül a „föld”, és a traktor a tőzeg alatt rejtett vermeken átimbolyog. És hogy maradjon valami, a szántás után 40 mázsa súlyú hengerek kezdték tömíteni a laza talajt. Hengerlés és újra szél, és újra hengerlés, és újra a mindent elsöprő fekete számum. Aztán újra tárcsázás, és újra henger, és így született meg a berki szántók tábláján ezer és ezer holdon a gyenge hozamú őszi búza, őszi árpa és rozs.
Szeretem ezt a berket, a régiek szerint ma is a „rondát”, amelyre fogcsikorgatva nézett, a holdanként 4000 Ft-os ráfizetéssel dolgozó legyőzője. – Harmóniát szült-e így ez a táj 1960-ig? – Ez se közömbös… Nem tudom, de az biztos, filozófiát adott az élethez! És akaratot is nevelt. Iskolát, kegyetlenül biztos tanítással a jövő felé! A hasznosság felé parancsolót. Szeretem ezt a berket, ezért írtam verseket is olyan gyakran róla. Hiszen évről évre váltó alakulásával annyira összenőtt napjainkkal, hogy benne, mint a versekben az álmot és a valóságot, az ábrándot és a pontosan teljesített kötelességet gyakran ma is egynek látom.
Ami itt történt, látványban megragadó, és előkészületeiben is olyan alapozás, amely később, úgy vélem, a Balaton eljövendő európai fürdőéletével összehangolható lesz. A romantika és a realitás, a kézenfekvő adottság és a nagy jövedelmű hasznosság elve! Erre utal 15 év után a Nagybereki Állami Gazdaság 1965 óta bevezetett, teljesen új növénytermelési „szerkezete”. De addig is, amíg róla említést tennék, itt van az a kézenfekvő realitás, amelynek szimbóluma az imremajori üzemegység központjában megépült négyoszlopos, kicsit ampíros művelődési ház lehetne. Előadóterme 500 férőhelyes, mozija és rádióstúdiója van. Egy kanásztanya állt e helyen, nem is olyan régen. Körülötte cserepekbe, ládákba és rossz lábasokba fogott vadméhek csorgatták a putri kanászának a mézet. Akkor két ember, egy kanász és a bojtárja hallal és mézzel szinte nyakig a mocsárban, és ma itt áll egy művelődési ház és könyvtárának 362 olvasója van. És körülötte a gazdaságnak 876 állandó dolgozója él. Ezenkívül 400-500 alkalmi munkás. 230 családnak van szolgálati lakása. Ikres családi házak. Közbevethetné valaki, hogy rossz helyre épültek, mert legtöbb helyen feltör a barna talajvíz. Gyakran kell emelni a padlózat szintjét… De emelik, és az is lehet, hogy áthelyezik településre alkalmasabb pontokra…
Egy repülő húz el alacsonyan a nagyüzemi táblák felett. Vegyszerekkel permetezi a drága kalászosok között megbúvó gyomot: a vadrepcét, szulákot és a parlagfüvet. Ma már olcsóbb a bereki gazdasághoz csatolt – a ráfizetést egyensúlyozó „gyarmatokon” –, a marcali és a pusztaberényi ásványi talajokon termő búza, árpa és a zab, mint a berki. Megállt 1957 óta a szántóföldterület gyarapításának grafikonja. Vele egyre csökken a ráfizetés.
Mert a kotun van hasznosabb megoldás, ahol a korszerű növénytermelési eljárások alkalmazása haszonnal is jár. Különös helyzetű iskola ez a fekete berek. A tudományos termelés minden csínjára-bínjára rákényszeríti a gazdáit. Nemcsak talajával, de helyi „kisklímájával” is tízszeresen meg kell itt mindenért küzdeni. De pontosan állítják be, és jól működik az új szívócsatornák hálózata között az altalajöntözés, a kertészeti üzemegység 40–50 holdas tábláin. Most lenne jó az előbb elsuhant permetezőrepülő – akinek munkájáról az örökléstan, még úgy vélem, nem mondta ki az utolsó szót –, de még jobb lenne itt egy helikopter. Alatta, mint óriási mozaik ragyogna lila, sárga, zöld, vörös és piros és hamvaskék tábláival a káposzta, a spenót, a tök, petrezselyem, kapor, paradicsom, hagyma, karfiol, paprika és a sárgarépa. Színes oázisok a fekete sivatagban, amelyek felé a kis sügereket és szivárványos ökléket nevelő öntözőcsatornák partjain a Mezőker tehergépkocsi-karavánjai iparkodnak.
A kertészet „leszüretelt” terményei nagy fűzkosarakban várják a karavánt. A somogyi Balaton-part nyári üdülőit és a közeli és a távoli vidékek ipari dolgozóit látják el vitamindús zöldségféléikkel. A fürdőélet és az idegenforgalom fejlődése biztosítja a kertészet fejlődését. A traktorvontatású utánfutós kocsik nagy porfelhőkben közlekednek az oázisok között. A rakodómunkások, kertészek, brigádvezetők serege dolgozik, tervez a berken. Ha beüt a trópusi hőség, és szinte begyullad a tőzeg, akkor sincs nagyobb baj, mert a szívócsatornák csodát tesznek. A télen felgyülemlett talajvizet – mert olyan ez a terület, mint egy óriás, hol száraz, hol pedig nedves fekete szivacs – gyorsan levezetik a szivattyúhoz. Ez átemeli a Balatonba. Így aztán tavasszal korán megkezdődhet a talajművelés. Ha pedig beüt az előbb említett berki „tűz”, akkor is segítenek, mert pontosan ismerik, növények szerint, a szükséges altalaj víztükrének legideálisabb magasságát. Átlag 60 és 80 cm a talaj felszíne alatt. Amikor nagy szárazságban a nedvesség 2 m-re is leszáll, akkor az övcsatornából a zsilipeken engedik be a vizet a szívócsatornákba, és így állítják be újra a kívánt szintet.
A madarak a magasból nézik hajdani birodalmukat. Ott villognak a por fölött a sirályok csapatai. Át-átsuhan panaszos kiáltásaival a bíbic, nagynéha le-leszáll a korcsnádasok mellé a szürkegém és egy-egy kíváncsi kócsag is.
|
A zöldséggel megrakott kocsik poros levelű erdőfalak között vonulnak. 400 m-enként újra és újra egy másik tömött nyárfasor következik. Glédába ültetett nyárfák mezővédő erdősávjai váltják egymást. A Balaton-felvidékről lezúduló erős északi széltől óvják a 40–50 holdas nagyüzemi parcellákat. És nagyszerűen nő a nyárfa. Alig elültették, és a következő években hűvös erdő áll már a hajdani szittyósok helyén. E nyárfaligetek azok, amelyek alig 10–20 esztendő, és gazdaggá tehetik a csak 1965 óta nem ráfizetéses gazdaságot. Mert ez a nyárfa nem úgy nő, mint a berki kender és cukorrépa és dohány. Nem a szemnek 2–3 m magasra, gyenge rosttal és óriás fejűre, silány minőséggel, hanem tartalmasan.
A nyárfa a leghasznosabb magyar ipari nyersanyag. Holdankénti jövedelme szinte mindent felülmúló dollárban is. És minden mennyiséget átvesznek a papírgyárak. A kalászosok helyett ma már évente 300–400 holdat telepítenek 1958 óta. Ezeknek az erdőknek az árnyékában emelkedik más terméságak hozama is, és védik a vadat is. A fácánt, a foglyot, nyulat és az őzet. Így alakult ki aztán napjainkra a Nagybereki Állami Gazdaságban a berket körülölelő területekkel együtt mintegy 28 000 holdas vadas rezervátum 6000–7000 fácánnal, 4000 nyúllal, és ma már a 400 db-ot megközelítő őzállománnyal.
Így aztán ezekkel a fásításokkal egyre-egyre ritkább jelenség a berki kotupor vihara. De láttam ilyent is még ezen a fekete sivatagon, amely egyre inkább nagy zöld sakkmezők táblájává alakul. Ott álltunk a hullámpala tetős, villanymelegítéses szénaszárító vastraverzei előtt, amikor végigsivított a főszél az iszonyú hőségben. A 3 m-es kender, mint a dzsungelfű hajolt délkeletnek. Aztán ellenkező örvényléssel fordult délnyugatnak. Távol Badacsony és Gulács vulkánjai oly tisztán kéklettek, mint a szigetek, és mintha kitört volna Fonyód sárvulkánja is. Kénes szagú, több száz méter átmérőjű portölcsérek ciklonjai emelkedtek a magasba a gazdaság fölé. Egyszerre eltűnt a Kopaszdomb, a távoli tőzegkazlak ezrei, a bézsenyi tőzegtelep, Orda-Csehi nyárfásai, és mindent betakart a kotu pora.
Ritka jelenség, melyet egyszer fényképezőgépre kaptam. Ahogy elvonult, szép ritmusú fehér tűzfalaikkal fölragyogtak a gazdaság dolgozóinak családi házai. Eddig a szelet nem érezte a pásztor. Mindent elfogott a náderdő. Most a nyárfa védi és a ház. A széles erdősávok ott húzódnak és állanak, ahol a szigeteken a tőzeggel fedett kis gunyhókban üldögéltek nemrég az ásónyomnyi padkán a falvak gulyásai. A gunyhók ágasaira tekeredve a langyos melegben, mint a pipák függtek a pásztor mögött a vízisiklók merev mozdulatlanságban. Így mesélték. Aki utálta őket, azok bagót vagy fokhagymát dobtak az alomra, hogy elkerüljék gunyhóikat.
A szigeteket leszántotta a traktor, és elhordta kevés ásványi talajukat a szél. De a rájuk települt üzemegységekben egyre több a nagy, családi ikres ház, kétszoba összkomforttal, belépő fedett tornáccal. Mint nagy fűrész fogai csillognak a családi házak tűzfalai. Közöttük a tejüzem, és odébb a napközi otthon.
Idelátszik egy-egy sziget kompja. Különösen a Keleti Bozót felé, Orda-Bézseny irányában, ahol másképp alakul a táj. Arra még mindig visszajár egy kicsit a régi berek szelleme. Kisebb tavak csillognak, és kilátszik a nádból egy-egy ostor nélküli ágas. Korhadó fájukban már a kovácsszeg sincs meg, amelyikre valamikor a pásztorok cifraszűrt akasztottak. Az üzemegység központjában a vízellátást törpevíz-mű biztosítja. A víztorony nyaka a legmagasabb. És valamikor?… Igen, így alakul a táj, az élet, és így alakul az embere is… Törpevízmű… Valamikor minden pásztornak volt ivónádja. Jó erős ujjnyi nádszál. Ha inni akart, a gulyásfurkóval átszúrta a lápot, az ivónádat a „csőbe” dugta, és úgy szívta föl a vizet… Jó volt?… Hűvös volt, és mégse posvány, mert a lápok alatt tiszta volt a víz. Most ez a víz a házak falában jön föl…
A pásztorvilág, a hősi és barbár eltűnt, de nem az állat és a gondozója, erről a tájról. Hogy is tűnt volna el erről az egyetlen természetes, nem is olyan régen még félszilaj állapotban is olyan kifizető, nagy kaszáló-legelőről. Azt hiszem, a nyárfa és a kertészet mellett a jövő is erre mutat, mert nem vagyunk krőzusok. De egyre jobb gazdák. És ha akartuk, ha nem, ez a berek is megmutatta azt, amit az öreg pásztorok is tudtak és meséltek, azt, hogy mi a hasznosabb. Így történt aztán, hogy 1965-re már 1 800 000 Ft haszonnal zárt a gazdaság mérlege, és először fél hónapi nyereségrészesedést is osztottak.
Az öreg pásztorok utódainak, a fiataloknak keze alatt emelkedik és javul a szarvasmarha-állomány. 1951-ben 800 db volt. Alig több, mint egy nagyobb berki falu csordája. Ma 2000-nél több. A juhok száma 5600, és a sertéseké 10 000 körüli. A berkek zugaiban mintha szaporodna a hasznos nádasterület, és az árnyas nyárfaligetekben a palatetős tehénistállók sorakoznak. Csak a dorongkorlátok emlékeztetnek a régi szállásokra. A berken mind nagyobb területeken fejlődik a széltől védett táblák mögött a lóhere, lucerna, a herefű és a jó minőségű rétek területe. A gazdasági kisvasút Fenyvesről kiindulva behálózza az egész vidéket. Szép, piros színű személyszállító kocsik futnak a Balatontól szinte Csisztáig. Egyre kopik a nem kifizető kender és dohány dzsungele, és 3 200 holddal gyarapodott az erdő. A berket immár 100 méter szélességű erdőövezet fogja körül, mint élő határa egy annyira egyéni jellegű és érdekes tájnak. Esztendőről esztendőre ma is meglátogatom, és mindig tanulok ebben a fekete berekben, mert olyan, mint egy szemléltetéssel oktató iskola. Mint egy múzeum, amely a múlt felől tanít a mának.
Csak azt hiányolom, hogy lassan a múltját nagyon is kiirtjuk. – Mi marad példának? – Csak hagyjuk meg mutatóul a régi hodályokat. A hangyálosi putrit, egy-egy téli és nyári szállást. Visszaállítva úgy, ahogy volt 50 éve. Nem a romantikához, de a való és a gazdaságtörténet fejlődésének fölméréséhez szükséges… Aztán pedig az a „romantika” se utolsó… Itt van az idegenforgalom. Épp a Balaton mellett, amely nyugat felé közelebb van, mint a Hortobágy. Itt a valuta kérdése, amely talán ezen a területen szinte a semmiből is többet hozhat, mint a berekben egy-egy nagy befektetés. Kellenek igenis a külföldieknek a hortobágyi lovasnapok, a pásztorvilág és a Balaton mellett a várak „fölépítése” és a vázsonyi lovasbemutatók is. És itt van nekünk ez a Nagyberek, a szinte még ma is élő pásztor- és halászvilágával. Még Boglár, Fonyód és Orda között ott kéklik a víz. A Hortobágy hídjánál és vizénél nagyobb vizek és hajózható árkok szelik át ezt az igen szép hátterű tájat. Csak sürgősen építsünk egy hajóállomást Balatonmáriánál. Az övcsatorna torkolatában. És csekély költséggel máris kész a kikötő. Így aztán végre Fonyód és Keszthely között is lesz egy átkelőhely Balatongyörök felé, amerről az egyik legszebb panoráma nyílik. Az övcsatorna folytatásul kész hajóút Somogyszentpálig. Partján ott áll a megkapóan szép nádas tetejű Szigetakol a juhászházakkal. Érdekesebb, mint a keszthelyi halászcsárda. Itt áll szinte együtt a magyar idegenforgalomtól megkívánt pásztorérdekesség. Kis hajóval, propellerekkel óránként is közlekedhetne a személyforgalom.
A berki tó és nádas a meglevő csatornákkal egy kis rezervátumon bármikor visszavarázsolhatja a régi állapotot a varsákból és röjtökökből kiszedett halakkal. Egy berki horgásztanya felszerelése sem lenne nagy költség. A berek zugában, mint ahogy az altalajöntözési szint előállítható, éppúgy az eltűnt Kisbalaton helyett itt még létesíthetnénk egy mérnöki pontossággal kezelhető berki lápot és nádast szárnyas vadászterületnek kacsára, libára a külföldi vadászok részére. Aztán fejezzük be a fonyódhegyi gyönyörű fekvésű természetes amfiteátrumot, hogy stadionjában nyaranta megrendezhessék a balatoni versenyeket.
Azt hiszem, itt egy olyan világ alakítható ki a somogyi strandok és a berek természetrajzának összehangolásával – hiszen vizével összetartozik a kettő –, ami egyedülállóan szép, és mi több, igen kifizető is lenne.