Föld, ég átsüt a művön

 

A Somogyi népköltés elé

Minden előszó köszöntés. Irodalmi fogalmazással így is mondhatnám, az előszavak a köszöntök műfajába tartoznak. És oly sokágúak lehetnek, amilyen ágasbogas maga az „élet-fája”, amelyet ábrázolva pásztoraink karcoló kései nemegyszer épp ősi rokonságokat bizonyítanak. Messzi északi vagy keleten maradt rokonok képzeletvilágát idézik.

– De kell-e köszönteni külön is a Somogyi népköltést? – Olyan ritka vendég lenne házunk táján, hogy külön köszöntővel álljunk eléje. Az is igaz, köszöntjük a mindennap látottakat is. Így én is csak ilymód köszönteném őt, a köztünk és velünk élőt, de azért egy kicsit megkülönböztetett hanggal és mert, hogy tél van, egy kicsit mélyebb kucsmaemeléssel. Kijár neki nemzeti életünkben! Mert, hogy létezünk, s hogy így, s hogy még saját jegyekkel és a szó és szavak szép más lejtésével és a szellem sajátos képeivel és ízeivel, azt bizony elsősorban neki köszönhetjük, a magyar nép költészetének, amely nemcsak teljességének közös kórusával, de a belőle kiemelkedő kisebb szólókkal és karokkal is őt idézik. Ezt a közös népi költészetet.

Ebben az egységben külön szín, és nekem és talán mondhatom, hogy nekünk mindnyájunknak külön öröm üdvözölni, ebben az egészben, a Somogyi népköltés kórusát. Vikár gyűjteménye után ezt az Együd Árpád szorgalmával összegyűjtött anyagot. Nemcsak a gyűjtést, de a kiadást is, mert tudom, hogy egyetlen megjelent sora ma sem lesz hiábavaló. Erősítő és bizalom ébresztője, szellemet és nemzetet nevelő és tápláló erő, mégpedig épp a nagy közösségek érdekében.

Ez az erő sugárzik a Somogyi népköltés is közénk. És kell ez, mert annak a világnak, amelynek képei e balladai tömörítésekből vagy dal formájú kisebb remeklésekből szólnak félénk, annak a világnak ma mi vagyunk a folytatói. És ezekből – ismerve a költői műfajok természetét – tudjuk, hogy legtöbbször néhány sorukból is jobban megismerjük a múltat, mint a hosszú írások hasábjairól. Mert a népköltési remek, de még az átlagos szintű is, mindig a lényeget emeli ki a szereplő és az őt körülfogó világ szép vagy tragikus valóságából. És mindkettőből, de még inkább az utóbbiból, bőven jutott a somogyi „pógárságnak”, hogy a saját magát nevezd szavával említsem meg a parasztságunkat jelentő somogyi népet. Azaz a „pógár”, nálunk egyértelműen parasztságot jelent.

Ünnepeiből idézi a szabad pásztor nyílt és okos rátartiságát, amely Csokonait is lenyűgözte zselici útja alkalmából. Külön kiemelve, meg is írta ezt. Ők voltak azok, akik állattartó és nevelő ösztönükkel még az uraság jószágát is sajátjuknak tekintették. Úgy védték is, mert – „Ki a juhát nem teleli, – Jövő nyáron nem is feji”. – De úgy is kezelte: – „Üres bogrács, hús nincs benne, – Szalaggy bujtár hozzál bele –”. Külön, a betyársággal sógorságot tartó társadalom volt ez. Külön törvényeit okleveleknél hitelesebb lírai realizmussal fogalmazva bizonyította is. Így ez a népi költészet nemcsak irodalmi, de történelmi forrásanyag is. Az akkori élet szinte minden akta mögé rejtőzködő valóságára és árnyalt életvitelének lényegére rávilágító, népünk költői képteremtő erejének vizsgálata közben. Líránk mai vitelű képalkotásának e századi fölvirágzására, sőt még a mai magyar líra szimbolizmusára és szürrealizmusára is utal!… És az elkésett, mai népi indítású avantgardizmusunk nem e szókincsből táplálkozik?… Csak olvassuk, és ma is tanulhatunk ezektől az ismeretlen költőktől. Hiszen, hogy is mondja a betlehemező pásztor: – „Rózsaszín bolhák bizseregjenek szakálladban” – és a szent szundításában az éhes pásztor így mondja: – „Gyomrom morog, hasam korog. – Álmomban szép menyecskékkel álmodom –”. Egy földönjáró betyári-pásztori betlehemes világ színpada kerekedik elénk, amelynek mélyére nézve, igen érdekes művelődés- és vallástörténeti következtetéseket vonhatunk le.

A Somogyi népköltés gyűjtés is igen határozott vonásokkal feszül ki anyagával a szellem- és a lelkiségábrázolás igen ellentétes pólusai között. Figyelmeztet egy népkarakter és egy népréteg jellemének jegyeire, amely a „– cinege-madár… drága violám”… hangjából egyszerre csap át a „– kutyák nyalják a véredet –” indulatába… – Emberi ez? Igen… Általános is?… Igen, az is, de itt más történelmi és környezeti helyzetek, társadalmi és gazdasági körülmények szorításából indult. Így lett aztán, épp általuk színezve, alaki és szín és hang és is más a többitől. Mert a mély és a messzi somogyi múltból táplálkozik. Íme: „– Fogjad hosszi haját – Kössed lófarkához – Vágtassál el vele – Tüskének, bokornak” – balladai képével, a Rákóci kis urfiban, a török idők szenvedéseinek idézője.

– És a sok rabének? – Nem idézi-e a kaposi és zala-egörszögi, a tapsonyi „vármegye vasát”, a szigeti börtön sötétjét, a sümegi és kaposi törvénykező urakat? – Íme kilenc szava is mindennél tömörebben fogalmazza meg e világ balladai lelkét. Ki más tudja ezt, ekkora megrendítő erővel, idézni: – „A tömlöc teteje – Takarózó dunyhám, – Kétfelül oldala – Az én hálótársam” –. De képzelete a legsötétebből is pávai ragyogású. Mert a páva büszke, kemény tartású és cifra, gőgös madár. Akárcsak a somogysági cifraszűrös, baltalapjának tükrében borotválkozó somogyi betyár volt. Így aztán nem véletlen, hogy a szabadság segítő madarának a pávát választották, amely a szájában a raboknak vizet hoz. „Igyatok, mosdjatok”, hogy megtisztuljanak, felüdüljenek, és föl is száll a vármegyék házaira, hogy szabaduljanak. Valahogy így kerülhetett ez a szép jelkép a pásztor- és betyárképzeletbe és -versekbe. Mert kell a szabadulás! Ahogyan mondja az ének a sok erdei és nádi legény szavával: – „Kár vóna énnekem – A fán megszáradni – Szép sarkantyús csizmám – Széllel kocogtatni.” –

Mesterségem és szívem ügye a vers, s már sokszor is olvastam ezeket, de nem tudom idézni e remekléseket ma sem megindulás nélkül. A mesterműveknek kijáró tisztelet adózásával forgatom a nyelvemen a szavait. És itt ezekben a szívenütő, gerincborzongtató szépségekben van a népköltészetnek ma is egyaránt elragadóan szólító ereje… Igen, mert a remek sohasem veszti a vérét… Mindig melegít, akár a tűzhely. Műköltészetünknek pedig ősi „szabadtűzhelye” a népköltészet. Nyissuk csak fel az ajtaját, mert ha és épp a költők tudják – a magyar nép pedig költői nép – azt is, hogy „keserű a borostyánfa levele”, de a „rozmaringból” való kilincs mögött azt is tudják, hogy ott van e kötetünkben is ez a tűzhely. Hajoljunk csak hozzá. Ne csak külszínesen, mint a divatba jött népi bútorok és népi tárgyak után idegen szívvel szaladgálók teszik, de lélekkel. Így, akkor szülői szavával szólít: – „Édesanyám voltál, – Mért nem tanítottál. – Gyenge voltam – Mért nem hajlítottál” – És tanít, csak meghallgatásra is találjon nálunk, a mi szívünkben is a szava…

Ezzel köszöntöm ezt a könyvet, a gyűjtőjét és a nemes vállalkozást.

Népi műemlékeinkről

Ennek az írásomnak tárgyai nem emberek, de egy olyan világ, amelyet a somogyi ember teremtett. Parasztházak, utca- és faluképek idézése, fa- és kő- és tégla- és vályogteremtmények, és az ember mégis itt ragyog, mert régi igazság, hogy ami egy ember vagy egy nép keze alól kikerül, az egy kicsit tükre is alkotója fizikai és szellemi, emberi világának.

Ilyen indítással beszélek én is somogyi tájainkról és népi műemlékeinkről, mert e vidék formái, színei, éghajlata és életritmusa világos, hogy hatott-e népi emlékek alkotóinak vérmérsékletére, képzeletvilágára, azaz teremtő szellemi működésére. Egyben így utazás a történelemben is, mert a település és a ház, az udvar és istálló, a kert és a szérű, a telek és csűr, szőlő és présház, mező és szérű, kaszáló és pajta évszázadok történelmét idézi, és ugyanakkor megjelenésükkel stílusok, művészeti formakincsek átvitelét és vándorlását is hordozza és hagyományozza tovább is. Hiszen a táj és a benne szereplő tárgy és a benne megjelenő élet és annak története egyaránt árulkodik az alakító és teremtő ember hétköznapjairól és ünnepeiről. A megpróbáltatások saráról és az értelem ragyogásáról beszélnek nekünk és a majdan utódoknak is.

Így tekintenék végig a Balatontól a Dráváig, a Kanizsai-berektől a tolnai dombvidékig hullámzó vidéken, amelyek Somogyország területét határolják.

Először röviden földtanilag. Ennek az igen változatos tájnak a Pannon tenger 200–300 méter magasságban leülepedett és kiszáradt táblája teremtette meg a terepasztalát. Ezen az „asztalon” dolgoztak a földkérget formáló süllyedések és törések, amelyek kiszabták a Balaton, Sió, Jaba, Kis- és Nagykoppány patakok, a Kapos és Dráva folyó medencéjét és völgyeit. Ezt a nagyjából nyugat-keleti, széles táblaközű törésrendszert aztán egy kisebb töréses földmozgás észak-északnyugati, dél-délkeleti törésekkel fölirdalta, mint egy durva bárd, kisebb völgyrendszerekre rácsozva. Ez volt a későbbi somogyi településformákat nyersen meghatározó alapozás. Aztán jöttek csak az olyan finom kézzel dolgozó „mesterek”, mint a víz és a szél, amelyek a még felszíni pannon táblaszerkezetből és az azt nagyobb területeken már jégkorszaki lösszel borított fennsíkokból kiformálták a dunántúli dombos vidékre oly jellemző szép és változatos hajlású somogyi dombvidéket. Egy szó mint száz, az ember letelepedésére ideálisan alkalmassá tették. Így határozta meg a geológia és a táj a lakógödörtől és rendszertől egész a falusi házig és a falusi utcaképig, a népi műemlékekig, az ember életét és az ember teremtő lehetőségét.

Tudnunk kell ehhez a felszínrajzhoz még azt is, hogy megyénk felszínének északkeleti részét nagyobbára barna erdei talaj, délnyugati részét pedig szürke futóhomokon települt erdei talaj borítja. Érdekes az, hogy szinte pontosan e két talajféleség szerint különül el az északkeleti részen Külsősomogy és ezen a délnyugati részen pedig a Belsősomogy táji meghatározású terület. A kettő között, valamint a Balaton, Dráva és Kapos vidékén sok az öntéses tőzegtalaj és az árterület. Ez az adottság teremtette meg az erdőt, és szülte meg azt a sokat idézett somogyi mondást, hogy nem Somogyban, de Somogy van az erdőségben. Ez az óriás erdőség pedig bizonyos vadság, szilajság és egyben sötétség képzetét is odakötötte a Koppány-lázadástól kezdve évszázadokon át a megye nevéhez. Pedig, de mások is e megye tájai. Még megyénk régi címere sem harcias, hanem szőlőfürtös. Csak ismerjük meg egy kicsit jobban.

Mivel képletesen mintha Somogy népi műemlékei között utazna e sorok olvasója, tehát meg kell emlékeznem e Foktól Fokig, azaz Siófoktól Drávafokig nyúló hajdani erdőország, jól elkülönülő tájegységeiről is.

Hat táját különböztetjük meg e „kis országnak”. Északkeleti részén a Kapos völgyétől a Balaton-Sióig terül el a megye nem dombjainak, de somogyiasan hegyvidékének az a tája, melyet Külsősomogynak kereszteltek. Nyugatról a lengyeltóti, somogyvári és gamási, széles vállú hátságokkal indul és a szóládi, kötcsei, gyugyi és bábonyi tetőkben már aztán a megye gyönyörű balatoni körpanorámáját nyújtó kilátója lesz e táj a megyének. Legmagasabb pontjai 312–315 méter magasak. Területének művelődési és igazgatási központja Somogyvár volt, amely nemzetségfői székhely, később ispánság és apátsági hiteleshely volt. Még kikötője is volt a Balatonra. Hajdani monostorának – legszebb megyei műemlékünk – romjaitól Fejérkő (Katonavár) romváráig valamikor végtelen erdőség húzódott, még a 19. század elejéig is. A török alatt e terület központja már a koppányi szandzsákság. Hajdani plebániája és épületei a bégek és a török közigazgatás „hivatalaivá” lettek. A község építészetének ősi folytonossága kisugárzó góc volt e területen. E táj toronymagasságú löszfalai, Lóczy szerint, kínai tájakat idéznek. A Jaba, a Kis- és Nagykoppány hosszú és igen széles bozótos, tőzeges völgyeiben valamikor malmok sora őrölte a búzát, vagy fűrészelte az épületfát, mert erdő erdőre borult e széles oldalakon és pannon tetőkön. Délebbre a szelídebb szépségű igali-andocsi táj terpeszkedett.

A megyének másik igen jellegzetes és egyben a legnagyobb tája is a Somogyságnak, mert megyénket így nevezték a régi „tükék”, a balatoni Marcali háttól a csurgói dombságot is magába kanyarító Drávasíkságig elterülő Belsősomogyság. Történelmi múltjában a török előtti időkben, mint a „Segösdi kerület”, a királyi-királynéi birtokközpont hatott. A török után pedig már Csurgó, ahol az első somogyi gimnáziumban Csokonai is tanított. Mivel a település és a népi építkezés történetébe tartozó népi műemlékekkel foglalkozunk, valamivel bővebben vázoljuk a somogyi tájnak épp a régi állapotát. Azt az időt, amelyben ezek a műemlékek épültek. Amikor még Belsősomogy is ősi cseres-tölgyes-bükkös rengeteg volt. Átlagban 10–20 km szélességben. Itt tehát nem kellett hajóra szállni a törvény elől vagy a török elől menekülőnek, mert befogadta népeit a belsősomogyi zöldtenger rengetege. Még az utak is elkerülték ezt a vidéket. Lett is nemcsak a nagyszámú pásztorság külön társadalmának országa, de a törvény vasai és bitói elől bujkáló somogyi-zalai betyároknak is és a császár regimentjéből szökött katonáknak is tanyája. Mint ahogy a Balaton vagy az óriás mocsaras vizek, úgy itt az erdő zárta ki maga módján a településeket. A rengeteg tartósan csak a lábához engedte letelepülni az embert. Így a jelentősebb falvak követték az erdő vonalát. Félkaréjban húzódtak végig Marcali, Mesztegnyő, Böhönye, Nagybajom, Atád, Csököly és Kálmáncsa falvai. Csak kisebb irtványok keletkeztek a cseres dombok ölén meg csárdák és a pásztorok és faszén- és hamuzsírégetők szállásai és gunyhói. Nyájak, falkák, gulyák, kondák és a falvak orvvadászai járták szabadon ezt a sűrűséget. Sokhelyütt egész rabsic társaságokat alakítottak. Tehát nemcsak betyárhistóriák és ezt az életet ábrázoló gyönyörű pásztorfaragások kerültek ki ebből az erdőországból, hanem a vadfogás különös tőrei és szerszámai és érdekes hiedelmek is az ördöngös vadászról és az ördöggel cimboráló erdősről.

Talán még a török alatt sem szenvedtek annyit e népek e rengeteg vidékén. Az itt megmaradtak adhatták részben a magját annak a magyarságnak is, amely a basák kiűzése után benépesítette a 17. század végi rettentő fölszabadítás után ezt a vidéket, melyet a bécsi „császári” – király hadai még jobban elpusztítottak, mint valamikor a török tette azt. Az ilyen őserdők mélyén a sövényfalú, szinte mozgatható, könnyű, pajtaszerű épületek és a szelídgesztenyések, mogyorósok, somosok, szamócások, a rengeteg vad és hal és gomba és a disznókondák voltak a szegénység megmenekítői és letelepítői. Ide másfélszázad alatt is alig merészkedhetett reguláris sereg. Legföljebb később Tapsony pandúrjai zaklatták. Mert Nemesdéd és Nemeskisfalud gatyás nemeseinek és Mesztegnyő ferenceseinek, Szakácsi szakácsainak, és a szenyéri várnak közében Tapsony, a rengetegszéli mezővároska volt a megyeszékhely. A betyárok célpontjai pedig épp azok a kis, szép rácsos ablakú udvarházak és lakói és vagyona, amelyeknek oszlopos és boltíves építkezése a mintát szolgáltatta a parasztság módosabb rétegének a házaihoz. Maga a hajdani tapsonyi egyszerű megyeház is, nemcsak zörgő vasaival, de puritán udvarházstílusával, aztán meg a későbbi klasszicista kiskastélyok és a kaposi megyeház nemes építészeti formakincsével is hatott e népi műemlékek „polgári” építészeti stílusára. Meg kell jegyezni, hogy Somogyban a polgár-pógár parasztot jelent.

Külső- és Belsősomogyot ék alakban a Nagyberek végtelen nádvilága választotta szét. Ha előző két tájunkon az ijesztő erdők, itt a teljesen úttalan, csak zsombékolással és bödönhajóval járható berek rettentette, de csalogatta is halával és legelőjével az emberi utat és települést. Ennek a vadvizes, úszó-szigetes, láp-rétes, bozótos bereknek is megvoltak a természeti szépségei. Hattyú, pelikán és nemeskócsag és gémtanyás, halászkunyhós részeivel, nem romantikus, de olyan valóság volt ez a táj, amelyben a berki, nádi, szilajpásztorság tanyázott. Szélein pedig halászó, nádazó falvak települtek. Bent a berekben, a szigeteken gulyaállások, szállások, pásztorputrik lapultak. A szigeteken egy igen érdekes félnomád világ. Ez is településtörténet, sajátos építkezéssel is a javából.

– És mit mondjunk a Zselicségről? – Ma már, ahogy csatornázással, erdősítéssel a Nagyberek van tűnőfélben, átalakulva kultúrtájjá, úgy a Zselic erdősége, a régi rengeteg, ahol gyönyörű, úgy mondják, őshonos pirostörzsű zselici fenyvesek is tarkították a kuszavölgyű tájat, ma már itt a kiirtott erdők után, az erdők közé irtott-telepített szőlők édeni világa is egyre fogyatkozik, hogy helyet adjon a nagyüzemi mező- és erdőgazdálkodásnak és egy új stílusú világnak. De még így is ez a tájunk a legősibb jellegű és természeti adottságai miatt a legváltozatosabb formálású. A bővizű forrásokban és kis patakokban is a leggazdagabb vidék. Erre nemcsak a szél, de inkább a víz pusztító és építő erejétől alakult évezredeken át aprólékosan szétszedett vidékké a pannon-réteg e fennsíkja. Itt egy-egy négyzetkilométeren belül is 10–20 igen változatos formájú és irányú és növényzetű, meredek lejtőjű és hátságú, igen mély és hűs völgyekkel bejárhatatlan erdős, bozótos táj alakult ki. A cser-bükk erdők völgyei mintegy 120 méter esésű völgyekkel fürgén hozzák a Ropoly, a Surján, a Töröcskei, a Szilvás, a Nádasdi, Lajsza, Aranyosi, Bárdi, Hódos és Vörösalma patakok vizeit a Kapos völgyére. A természetjárók változatos paradicsoma ma is ez az egyre jobban átalakuló táj, melyen a 12., 13. századi oklevelek szerint a Somogyság 10 kanászfalva élt. A szolgáltatásokból kitűnik, hogy igen érdekes volt társadalmi és gazdasági összetételében is ez a zselici erdei nép. Hiszen egyszerre gyakorolta a gyűjtögető és pásztoréletformát – méhészek, kanászok –, ugyanakkor pedig a beszolgáltatandó, jó minőségű „600 akó gabonája” fejlett földművelésükről tanúskodott. A dongafa és „hordó-adója” és kocsikészítése pedig az ipar gyakorlásáról vall. Mégpedig a kádár- és bognáriparról árulkodik. Ez utóbbi kettő pedig a mezőgazdálkodás betakarításának nemcsak legfontosabb, de egyben a legszebb eszközeit is adta. Mármint a szép hordókat és a kocsikat, amelyekre a legbüszkébbek voltak a somogyi gazdák.

A Kapos folyó Kiskorpádtól Kaposváron át húzódó széles völgyét a somogyi nép Vízmentének mondja. Tudjuk és nyelvünk választékos árnyalatából megérezzük, hogy itt ez a „mente” szó utalás a nagyobbra, nem pedig holmi patakocskára irányul. De így is volt ez, mert valamikor még a Kapos, Sió vizének gyakori regulázása előtt a Zselicet és Külsősomogyot a Kapos vizének széles völgye választotta ketté. Mégpedig mocsaras, bozótos, több ágra szakadó, még szigeteket is alakító alig-alig folydogáló közép- és alsószakasz jellegű áramlásával. Így mindenütt tőzeges lápok is keletkeztek a völgyében. A falvak a lankásabb északi bal parton ülik végig a völgyet. Velük szemben, sokszor 10–15 km-re a szőlőtelepítő falutól, a zselici jobb parton vannak ezeknek a vízmenti falvaknak a hegyközségei. Ezen a széles ártéren valamikor az átkelő helyek – földgáthidakon – igen kis számmal voltak. Árvizek és áradások ideén kocsival meg sem voltak közelíthetők e szőlők. És jöttek aztán létre a vízmentiek szép hármas osztású, szobás-présház-pince boronaházai. Jobb gazdáknál istállós és szénapajtás pincék is voltak. Közöttük hegyközségi kápolnák és haranglábak ma is állnak, népies freskókkal és feliratokkal.

Utolsónak hagytam, mintegy a „kis” Kaposvíz nagyságára bizonyítékul a Drávamentét. Mert méltán, a Dráva ugyancsak országhatár nagyságú víz. Ez a terület a sebes vizű Dráva és a folydogáló Rinyák síksága. Ritkafás, futóhomokos, galagonyás-fenyős legelők, borókás erdők, itt-ott szikes berek és nyírfás, szélesen elterülő öntés-ártérrel és -talajjal váltakozó tájék. Hajdan gyönyörű mocsári tölgyesekkel, morotvás, holtágas, vadvizes elhagyott öreg Drávamedrekkel, amelyeken akár 30 km-ről hajszolva is, egy-egy éjszaka alatt a Zselicségből és Belsősomogyból áthajtották a „szerzett” disznót Horvátországba a híres és gyors lábú, bocskoros, somogyi kanászok.

A táj, a növényzet és felszínrajz ismertetése azért fontos, mert a települések – falvak, házak – mindig a legszorosabb és a legbensőbb kapcsolatban vannak az illető terület földrajzi adottságaival. Ezek pedig a történelem folyamán megyénkben mindig igen kedvezőek voltak az ember megtelepedésére. Védelmet, építőanyagot és élelmet egyaránt bőven nyújtottak. Régészeti fölméréseink is ezt bizonyítják. A Somogy megyei Múzeumok Régészeti Adattára alapján – Somogyi Múzeum 2. füzete szerint – kőkori hitelesített lelet 61, nem hitelesített 4 községből került elő. Rézkori 63. Bronzkori hitelesített 39, nem hitelesített 5 községből van. Vaskori hitelesített lelet 39 községből, nem hitelesített 5-ből. Római kori hitelesített leletet 51, nem hitelesítettet 4 községből jelentettek. Népvándorláskori hitelesített lelet 26 és nem hitelesített 4 községből került a múzeum birtokába. Mindez világosan bizonyítja, hogy a Somogyság a történelem folyamán sűrűn benépesült terület volt. De még közel sincs föltárva a távoli erdőkben, völgyekben elrejtett hajdani falvak, telepek, lakógödrök helye és emlékanyaga. Csak zselici kirándulásaink alkalmából is sok eddig ismeretlen lelőhelyre akadtunk.

A magyarság természetesen nemcsak a 6. századi „első honfoglalás” alkalmával, de a második, a 6. századi után is megszállta Somogyot. A Vízmentét az Árpád nemzetségek, Külsősomogyot a fejedelmi törzs és Belsősomogyot a horkák törzse. A törzsek neveit idézhetjük a településekből is: Megyer, Kürtös, Gyarmat, Kér és Keszi. A fejedelmi ág neveit idézi Juta, Fajsz, Tard, Tapsony, Koppány. A nemzetségek közül itt telepedtek meg a Lad, Bogát, Csór, Tibold, Osli, Nádasd, Győr nemzetségek. Nem témánk a lakosság és telepeik kialakulásában a történelmi múlt hatásának részletes ismertetése.

Tény az, hogy népi műemlékeink mai állagukban a török idők utániak. Természetesen egyes elemeik, így a szabadtűzhelyek, kemencék formái és elhelyezése és az épületek farészeinek megmunkálása, díszítéseik formakincse messzire visszautal a múltba. De nézzük először maguknak a településeknek megjelenését a tájban.

Régi somogyi mondás az, hogy minden emberre igen jellemző, hová építi a házát, és hogy honnan nősül. A somogyi falvak minden esetben alkalmazkodnak ahhoz a tengerszint feletti magassági vonalhoz, amelyik fölé még áradáskor sem jön fel a berkek, folyók vize. Így a Nagyberek, Vízmente, Drávamente táján szinte szolgamód alkalmazkodtak a 120 méteres átlagszinthez. A somogyi ember viszont az ő hegyeiben már az erdőkhöz, a magasabb és mélyebb völgyek fekvéséhez és azok patakjainak, forrásainak természetéhez igazodott. Általában megyénkben a leggyakoribb a kis útifalvas falu alaprajztípusa. Ezt a zala–somogyi, már vázolt, aprólékos osztottságú terület kényszerítette ki. Ilyenek vannak a Nagyberek dombhátjain vagy Külső-Belsősomogy dombgerincein, de közöttük sok van, amelyik a völgyek futásához alkalmazkodik. Általában egyutcás típusok a dombgerincen és soros települések a völgyek patakjainak két oldalára települve egy-egy házsorral. Több ilyen van a Zselic völgyeiben. Aránylag kevés az olyan kertes település, mint Segesd, Jád. De a Zselicben, Külső-Belsősomogy hajdani erdőségeiben sok az irtás-településforma is, és mert a jó fekvésű erdőoldalakat a falvak határaiban, magasan a falvak fölött szőlőnek is kiirtották, így ott hegyközségeket alakítottak, népi hegyközségi igazgatással. A Zselicben és másutt is a falvaktól távol, sokszor 100–200 pajtás-présházzal egy tipikusan somogyi szőlőhegyi szórványtelepülés típusa alakult ki, melyeknek sokszor egész éven át is akad „lakossága”. Híres, öreg szőlősgazdák és megrögzött vadfogók.

Ezekben a falutípusokban épültek és állnak ma is azok a házak, amelyek megörökítve a jövőnek, mai építészetünk nemes hagyományának, így elősegíthetik bizony a korigényű új magyar háztípus kialakításának sürgető kérdését. Hiszen amíg arányaikkal, épületszerkezeti részszépségeikkel, összképük harmonikus táji megjelenésével ezek a régi lebontásra ítélt, a nép szavával „divatjamúlt” épületek mindig megragadnak ízlésükkel, addig a nagy befektetésekkel ma épült új, eszlingeni redőnyös, csiricsáré színű falukép házai, a maguk sátortetős „modern” nomádságukkal inkább engedélyezetten visszataszítóak, mint tervezetten szépek. A magyar falu új szellemű és új háztípusú építészete a jövő sürgető feladata.

De nézzük csak a somogyi népi műemlékeinket. Hűseljünk egy kicsit tornácaikon, pitvaraikon, gangjaikon és üstökeik alatt. Utazzunk képzeletben homlokzataik nagy fehér vitorlájával vissza abba az időbe, amikor fölverték, vagyis fölépítették, ácsolták és bezsuppozták készre ezeket a házakat, melyeket nemsokára már csak a fényképek, írások és a természeti környezetükben épült szabadtéri múzeumok őriznek majd meg.

Ősi típusok például a szennai talpasházak, az üstökös, pitvaros szentpáti házak vagy a potonyi és andocsi tornácos házak. E házak lényege és formáiknak részszépségei életre keltik a házépítés hajdani ünnepét, amely közös rokoni és baráti teremtőmunka volt valamikor is a család részére. Még a munkára történő fölkérésnek és a munkafolyamatnak is népi szokásai voltak. Értelmet kap, ha sorra vesszük, belépve a kapun a magyar házépítési szókincsünk is: a talp, borona, szék, oszlop, küszöb, fal, pitar és tornác, ajtó, üstök, gerenda, szelemen, szalu és héj. A ház így éledt föl a tájban és környezetben, amelyből „vétetett”. Hiszen teljes anyagát maga a somogyi föld adta és adja. Az óriás erdőségek, cser, tölgy, hárs és gyertyán és nyíresei a talpakat és a fedélszékek gerendázatát, a pajták falfonását és az oromfalak sövényfonását, az ólak és górék anyagát adták.

A somogyi erdővilág pusztulása már a török alatt megindult, amikor a sok kis huszárvár, tüskevár és palánkerőd építéséhez kizárólag a csererdőket irtották. De a 18. századdal, amikor a török utáni biztonsággal a földbe ásott, zsuppos putrikból mindinkább föld fölé nő a parasztság háza és házkultúrája, még nagyobb méretet öltött e rengetegek irtása. A 18. századi somogyi magyarság új, szűzföldfoglaló munkájának volt az ideje ez a század. A szántók a falvak erdeit egyre távolabb szorították az udvaroktól és szérűktől. A szőlők és présházak pedig bent a rengetegben pusztították a kondák makkoltató világát. A présházak egyre szaporodtak a hegyekben, mert alig akadt falu, amelyik ne telepített volna hegyközséget az erdőben az irtványföldjeire. Nézzük meg csak a József császári vagy akár az 1810-es felmérések megyetérképeit. És ebben nemcsak a bor, de a mindig óhajtott szabadság vágya is közrejátszott. Ott volt igazán a maga gazdája és szabad a magyar paraszt. Távol az egy oldalra billent törvény szemétől, de közel a vadhoz. Bizony rabsic-tanyák is voltak ezek a zselici, külső-belsősomogyi dombvidéki, gyönyörű völgyoldalakba dugott vagy dombtetőkön, az erdők alá épült boronapincék. Erdőirtók, mert az utolsó szegig fából készültek. Egymásba ácsolt, több mázsás gerendákkal vagy a talpfa vályúba eresztett, hatalmas, arasznyi vastag tölgylapokból építették őket. A szegényebbjei gyertyán vagy nyírággal fonott falú, sárral becsapva, hófehérre meszelve. A Nagyberek táján náddal fontak. Fedélszékük könnyű hárs.

Művészet volt e boronapincék és talpasházak építése. De a szekerce, bárd és fejsze és fűrész mesterei voltak még a somogyi parasztok a múlt századokban. És ott voltak segítőnek a messzi földön híres ácsmesterek is, akik a tornácok faoszlopait „cifrázták”. Ők készítették az uradalmi pincéket is, mert azok is boronafalúak voltak, mint a hajdani kelta „főváros”, Szalacska, gyönyörű borona borospinceháza. Díszítése vetekszik a történeti stílusú templomok párkánydíszítéseinek román félköreivel, fonataival, de egyben a messzi dél stílusait is idézi, és a szuszékok és szökrönyök mintáit is.

Ezek a névtelen ácsok készítették a férfi- és asszonyfejfákat, mindegyiket más és más stilizálású faragással, a haranglábakat, a mestergerendák díszített végeit, a faragott tornácoszlopokat és a furfangos pincei kölkeszárakat. Ők voltak a mesterei azoknak a 18., 19. századi ács-kádár-bognár mestermunkáknak, amelyek cifra díszeikkel és évszámokkal ellátva csavar-orsós, gyertyás és szarvas-satuk formájában jelentek meg a hegyi pincékben. Művészetük teljességében mint a királyi trónszékek úgy álltak ezek az óriás, oszlopos prések az erdőkben, a boros pincék eszközei között. A mesterek neve csak műveikben maradt, nem úgy, mint a szennai református templom kórusát készítő Nagyváti János asztalosmester neve, aki a kórusfeljáró egyik kazettájába belepingálta, hogy „Ezt Ur házát ekeszitete 1787 esztendőben”. Engem színes festett kazettái, karcsú, szalagos festésű oszlopai és virágainak életízű díszítésrendszere és a természetre utaló stílusa nem annyira a barokkra, de a reneszánsz festészet életkedvére emlékeztet.

Az erdő fája mellett a ház telke szolgáltatta a másik építőanyagot: a sarat, a döngölt agyagot, melyet legtöbbször, mint a Nagyberek vidékén is, a falu „tömőmestere” vezetett föl a deszkarámák között. Ezek voltak a „bihalsás falak”. Aztán a napon szárított vályogkockák és végül is az égetett tégla következett. A téglaégetők kemencéit is az erdőkkel tüzelték. Csattogott a fejsze, sírtak a kerekesmalmok fűrészei, vitték a hasáb- és épületfákat az erdőkből és erdők alól. Még a borókások „bús fenyőjét” is kiirtották. Soha el nem rohadó szőlőkaróknak, kocsiszám hordták a megyéből. Jártak a villa-, gereblyelapát- és söprűkészítők szekerei is. Így alakultak át a somogyi táj és a gazdálkodási formák is napjainkra. Így sorakoztak föl a falvak utcái és bennük a népi műemléki vagy műemlék jellegű házak.

Nem egyiknek tornáca a történeti építészeti korok hangulatát idézi. Stílusok agyagba, fába vándorlásáról van itt szó, ahol a mesterien faragott márvány és kő helyett a lágyabban kezelhető sár és fa beszél a török előtti román és gót és reneszánsz stílusok sok-sok százados késéséről. A szegénység gazdagságát idézik a magyar falvakban.

Hazánkban a 18. századtól a megyeházaknak, malmoknak és a magtáraknak volt soha el nem téveszthető jellegzetes stílusa. Mellettük még a kis, oszlopos tornácos udvarházaknak. A népi építkezés kis pallérjai is ezeken dolgoztak és ezeket látták útjaikon is a legtöbbet. Így épültek, ilyen hatásokra Somogyban is – csak tűzfallal nézve az utcára – a szép boltozott tornácú parasztházak. Ilyen iskolapélda a potonyi ház tornáca, de hasonlóan lenyűgöző harmóniájú egy-egy andocsi porta oszlopsora is vagy a bálványosi mellvédes tornác, szemöldökös-boltíves oszlopsora. Mondhatnám azt is, hogy nem egy közülük a 13. századi románkori altemplomok, így pl. Tihany oszlopait idézik képzeletünkbe, vagy egy-egy tornáccá fölnagyított lábazatdíszítés Jákot idézi. Egyik-másik pedig akár egy-egy reneszánsz boltíves oszlopsor is lehetne, mondjuk egy soproni polgárház vagy inkább egy falusi parasztház udvarának „emeletén”. – Nem egynek kis kagylódíszes ablaka, a teli fatáblákkal és vasrácsával nem olyan-e, mint egy profán paraszti pásztifórium pl. a látrányi fehér homlokzaton? –

E tájon az oszlopos klasszicista udvarházacskák éppoly gyakoriak falvainkban, mint a róluk idézett fehér oszlopaik között egyenes átkötésű, egyszerűbb és kisebb arányú tornácos parasztházak. És bujkál a népi műemlékeink sajátos stílusában a történelmi, művészeti stílusok ihletése. Megtaláljuk a faluképben a kastélyok kőfaragóinak szép barokk Szentháromság oszlopait is. Az utcakereszteződések kis gyepterein vagy kerítések előtt és mögött a primitív faragók szentjeit. A forrásokat védő fülkék pedig szobraikkal, mintha régi, pogány áldozóhelyekre emlékeztető vallásos szokás átlényegült folytatásai lennének.

A tornácok és pitvarok után a konyhákat is meg kell említenünk, mert a tűz és annak védelme a konyha, a ház ősi értelme. A füstös és szabad kéményes konyhák bejáratai, búbos kemencéi, szabad tűzhelyei és a szemeskályhák fűtőlyukai és gyújtóhelye mind hiteles vallomás egy eltűnt életforma tárgyi és elhelyezési, forma- és alaprajzi művészetéről és kézzel rakott világáról.

Megrendítő és elgondolkoztató tanúk egy életformáról, amelynek ünnepeit is itt, ezekben a szurokfekete odúkban és gerendák alatt vagy meszelt boltíves, előkés konyhákban főzték. És a fal másik oldalán már ott is e pokol szurgyikjából fűtött gelencsérremek is, a pártás szemeskályha. Hétköznap és ünnep egymás mellett, mint az egész élet. Annak lehet mondani, hiszen egy vályogfal két oldalán állnak, és fölöttük az üstökös, nyeregtetős fedélszékek zsúpjai pedig téli és nyári aratásokra emlékeznek. Idézik Somogy búzatábláit és berkes tájait. Azoknak aratásait és nádvágó toló-kaszáját és a nádnyíró sarlókat. Ezek a nádzsúpos és rozszsúpos tetők idézik a letűnt és átalakult munkamódszerek és gazdálkodásformák világát és életritmusát és azt, hogy az élet megy, nemcsak a régieken, de az újakon is bölcsen túl és tovább…

Balatoni évtizedek

A Szépirodalmi Könyvkiadó „Magyarország felfedezése” sorozatában jelent meg Bertha Bulcsu könyve. Érdekes és elgondolkoztató írás. Nemcsak az országos Balaton-divat hódolóit és a langyos vízi, a nyári szezontávlat híveit ragadja meg, de épp mert rengeteg égető kérdést vet fel és érdekes statisztikákat közöl, és mert csak félig válaszol, így okos írói fogással bevonja a messzebb tekintő olvasókat is alkotó munkájába. Be a Balaton-kérdés egyre sürgetőbb és még időben megoldandó feladatainak tanulmányozásába. Egy szó, mint száz, jókor jött könyvet adott a kiadó az olvasó kezébe.

Nekem kettősen is érdekes és szép: stílusával, történeteivel és fotóival együtt ez a könyv. Mert ahogy forgatom és jegyzetelek a margójára, könyve egy negyedszázaddal korábbi „balatoni évtizedek” utazásait és élményeit, emlékeit és eltűnt vagy megváltozott valóságát idézi. Balatoni életem emlékeire felelgetnek Bertha szavai. Azoknak tartanak tükröt adataikkal, könyvének tükrei. Igen, mert ugyan sokan nevelkedtünk ebben a látványban és világban, de aránylag kevesen rögzítették írásban és lélekben és életformában is mindazt, amit ezek a vitorlázó és gyalogtúrás, könyvvel tűnődő és úszós, csónakkirándulásos és fakutyázó hegyi és berki és tavi utazások jelentettek a serkenő értelemnek és életnek.

Én akkortájt hátizsákomban vagy halas-szákomban Eötvös Károly Utazás a Balaton körül könyvével jártam, most pedig, mióta olvasgatom Bertha Bulcsu könyvét, íme melléje téve a Balatoni évtizedek-et is, így járom végig újra, olvasgatva nap mint nap ezt az időt és a tájat.

Eltűnődöm világán, jelzésein és a megváltozott környezet körülményein, új emberein és közben „révkalauzom” módszerén és írásmesterségén, művészetén is el-elgondolkodom. Így együtt érdemes nézni nekem az egészet, úgy ahogy lírai hangütésével a gyermekkori élmények szépségeiből és lelki mélyrétegeiből és emlékeiből építkezve elindítja könyvét a „Táj és évszakok” fejezettel. Az érzelem és értelem, a témák kiteljesülését és terebélyesedését egy falun és egy szemlélődő ifjú életéből ahogy indítja. Szokatlan, de egyre izgalmasabb, ahogy „csak” szemével, ráérzésekkel és igen vékony történelmi, régészeti, társadalomtudományi és művészettörténeti ismeretből gyúrja irodalmi alkotássá a könyvét. A mából a mát, magából és szinte csak a látványból fejti ki. Sokszor úgy érezzük – ez is vitára ingerlő módszerei közé tartozik –, hogy alig vagy csak nehezen tud és válogatva visszaemlékezni… És néha, mintha előre nem is akarna világítani… Megelégszik a pillanat riportjával… És egyszerre csak költészet közepében állunk. Lírai mondatok sodornak. Sokrétegű idő és érzésvilág csillog elő „hajónaplójából”… Vitákra serkent… – Melyik is a jobb felfedező módszer?… Milyenek is legyenek a magyar új Kolumbuszok és Kőrösi Csomák?… Bédekker eszűek?… Riporter szeműek?… Tudós eszűek vagy költő szívűek?…

A jelen esetben könyvünkben az a szép, hogy él a világ és a szöveg, amely a Balatonról szól. Világít és beszél, mint leírt évszakai és a „györöki szél”, amely „beugrott a kéményébe”. Az Agár-tetőtől a Zalatorokig a tájon, természetben, embereken, állatokon, növényzeten és az életformákból is nem a papír, nem az okosan összerakott betűk üres szavai kopognak, de az érdekes élet lüktet… – Miért? – Mert ismeri, amiről beszél… A gyári és a termelőszövetkezeti életet, lélekben, izmában, a tájban és életformában, mert az emberekkel és a munkával együtt élt. Velük nőtt élete és értelme… Ezért világos, logikus és érdekes a könyve… Sehol sem beszél bele abba, amit kezével és eszével vagy a szívével nem ismer… Hiányolhatjuk, de okosan teszi, hogy nem szól, mert nem ismeri a Balaton-környéki bányászok életét vagy a berki tőzegvágókat és a nádbújó somogyi, berki falusiakról sem beszél, és nem kanyarít történeteket a pásztorkodó halászokról sem.

Pedig bizony óriás és rejtett birodalom volt ez a berki, a somogyi partokon. Én még eveztem, tolófáztam benne, nem a „Nagyberki”, de helyesen a „Nagybereki Állami Gazdaság” területén. Mert a Balaton, ahogy említi is, „messze terjeszkedett”. Somogyvárnak és a Laki-várnak (Öreglak, a kaposvár-fonyódi vonalon) még kikötője is volt, a somogyvári hiteles hely, a hajdani monostor virágkorában. Pedig Somogyvár a mai parttól majd 25 km-rel délebbre van. Sziget-Liget várától meg légvonalban is 32 km-re. Tehát a hajdani Balaton nem is olyan régen még szélességében is akkora volt csaknem, mint mai hosszának a fele. És onnan Somogyból tolták fel hajdan a török elől a faragott köveket a várépítéshez és később a somogyi birtokosok Zalába a trágyát.

Megragadóak és élményerejűek a téli Balatonról írt sorai. Ebben a téli világban igen érdekes a „hevesek” szerepe. A tóból feltörő melegforrások ezek, amelyek a beállt jégen nyílt vizükkel, mint lila, rózsaszín vagy zöld, nagy szirmú virágok jelentkeznek. Szép látvány a fonyódi várhegyről, de igen veszélyes pontok ezek a téli Balaton fakutyázóinak, jégvitorlázóinak. A madarak téli halászóvizei a hevesek. Sokszor óriás madárcsapatok tanyáznak jeges partjaikon, és úszkálnak rezgő vizeiken. Nem tudom felmérték-e ezeknek pontosan a forráshelyeit?…

Módszeréhez híven, egyetlen község, Balatongyörök és hegyközségeinek világából indulva fejti ki a tájon élő lakosság társadalmi keresztmetszetét is. Személyes ismeretségből, bőrén tapasztalt indulatokból, a gyerek szemének biztos látásával, a hallott Festetich legendáktól a hegyközségi lakók hétköznapjainak leírásáig. Így nézi, kik laktak, laknak és kik járnak nyaralni, és kik keresnek tanyát ma a Balaton partján. E módszerrel – ha szűkebb is –, de általa személyesebb és regényesebb is lesz a fejezet. Szűkebb, mert a későbbiek alkalmából is leginkább csak a veszprémi alapállásból és távlatból nézi a tó és a tó körüli világot. Pedig a somogyi mondás azt mondja, hogy Zala (Veszprém) igazán csak Somogyból szép. Érthető, hogy a tágabb szülőföld, Tapolca, Györök–Keszthely áll a szívéhez és kezéhez is közelebb. De ha megnézzük a közkézen forgó nagyszerű, színes 1 : 95 000-es Balaton-térképet, az is így tárgyalja ezt a tájat. Ezt a Balaton-szemléletet sugalmazza. 5 km-t rajzol a tó somogyi, 25 km mélységet ábrázol a veszprémi parton.

Érdekes, ahogy a közös nagyúri és a paraszti öntudatot összeveti a Festetich és gazda vonatkozásban. Birtokainak szerepét ismerteti a fürdőhelyek kialakulásában. Aztán ahogy a háború előtti új villatulajdonos „úriréteg” és a gazdák kölcsönösen feszült egymás szemléletét ábrázolja. Bemutatja a nyaralók, a két hétben minden örömöt összezsúfolók életének hatását a balatoni őslakosság életére. A strandok szerepét a falusi közműveltség és közérzet alakítására. Ennek helyi és országos lélektani és társadalmi vetülete elgondolkoztató azok számára, akik a rohamosan alakuló és változó tájak és emberek életét nemcsak figyelik, de velük együtt dolgoznak és alakítanak is. Következtetései találóak, mert stílusának nyers romantikája és ereje mögött racionalizmus és az úgy-ahogy kialakult statisztikáink adatai és szerzőnk tárgyias látása munkál. Ezzel a szemlélettel nézi és írja le Eötvös után a tegnapi balatoni vincellérek és a mai hegyközségiek hétköznapjait és ünnepeit. Az erdő ősi és mai kapcsolatát a szőlőkkel. Az öregekkel és a fiatalokkal. A présházak sajátos és szép és kegyetlen életét, a borral kapcsolatos szokásokat és az ital hatását. Megrajzolja a hegyiember és a falusi huligán most kialakuló típusát. „A fiatalok fejében, lelkében minden nyáron zűrzavar támad. Emberségük kificamodik”… Persze ebben a „munkaerkölcs” lazító hatásban nemcsak a napfényhabzsoló, a lubickoló, langyos vízi, nyári hedonizmus a bűnös. Kísért ez is és az is, hogy a gyors emelkedéssel, az anyagi izmosodással nem járt együtt a szellemi is. A hagyomány, a történelem, az általános emberi és nemzeti műveltség és tartás megfelelő erejű adagolása és alakulása. – És ha történelmünk ezek után még csak kötelező tárgy sem lesz középiskoláinkban? – Úgy még inkább felületi és hasznossági szempontú lesz szemléletünk. – És nemzeti és nemzetközi szempontból is kinek lesz hasznos ez? – E kettő, mint a két kéz, csak együtt szolgálhat és erősíthet minden közösséget…

Íme egy példácska. Levelezőlapot adtam fel az egyik balatoni postai hivatalban. A címzett Bratislavában lakik. Rám néz a felvevő „kislány”… Én őrá – mennyi a bélyeg? – Hát ki az Isten tudja, hogy hol van az a Bra… tisz… lava? – hangzik a válasz. Pontosan így a hajadon… Mondom: – Ugyan kérem, hiszen Pozsonyban koronázták szinte végig a magyar királyokat… És látom rajta, nem tudja, hogy Bratislava azonos Pozsonnyal… – Királyokat?! – Csak néz, és már nemcsak kuncog… Zavaromban én egy másik, egy tüzes trónra kapcsolok… A Dózsáéra… Újra csak néz, és látom fogalma sincs, amikor mondom, hogy hol is van Temesvár, és hogy az azonos Timisoarával… És hogy a magyar történelemről és Romániáról beszélek… Rövid, de csattanós példa! És nemcsak balatoni… – Olvasó nép vagyunk?… Vagy csak túl jók a statisztikáink? –

Igen, nézzük és írjunk és példázzunk ezekről is. Mert a szellemi valóság is hozzá tartozik egy táj életéhez. Sőt, a jelenén túl, úgy vélem, a jövőjét is befolyásolja. Aztán sorra veszi a Balaton-parti községek őslakosságának fokozatos csökkenését. Igen, a jólét és az erősödés ellenére… Vagy épp hatására?… Mert lakás és házkultúránk és életformánk fejlődik a tó körül. Letagadhatatlan, de hogy a házi kisgépeken és a bútorokon túl örvendetes-e ennek, ezeknek az új településeknek látványa, erre már meggyőző választ alig adhatunk. Mert csak nézzük meg ezt, mondjuk, a Keszthelyi-hegység alatt. Vegyük a gyönyörű mediterrán tájban Balatonedericset. Nézzük onnan, ahol a könyv szép fotója „Présházak a györöki hegyközségben” kép vágása befejeződik. Most ott sorakoznak egymás után a kockák kockák mellett, sátortető sátortető hátán, eszlingeni redőny eszlingeni mellett, és a palatetők szürke, monoton települése valóságos szomorú sivataggá silányítja ezt a tündéri tájat, melyet Keszthely–Sümeg–Badacsony háromszögében – régi vesszőparipám – már rég Nemzeti Parkká kellett volna nyilvánítani. – Hát ennyire képzeletszegények építészeink?… Vagy ennyire erélytelen engedélyező közigazgatásunk?… Vagy ennyire sok a gazdája a tónak, hogy egymást keresztül-kasul intézkedi, és már-már a bal kéz sem tudja és látja, hogy mit csinál a jobb. – Igaz-e, hogy Veszprém megyében a tó körül 1973-ban 3400 engedély nélküli épületet emeltek?… Vagy még többet?… Tán ötezret? – Mert ki néz utána, hiszen az idézett hegyközségekben Keszthelytől Edericsig, aztán tovább végig egymás hegyére-hátára épülnek e szőlővidékek arányos és szép présházai és délies magyar pincetípusai közé a kulipintyók és az épp ide nem illő stájer-házak, meredek német tetők és a kificamult ízlések korcsszülöttei és álmodern dobozai. – De még a középületek is… Például egy takarékpénztár doboza is, hogy áll bele egy község patinás templom- és házcsoportjába! És Somogyban is mi van Balatonboglártól Szentgyörgyig?

De maradjunk csak a hegyközségek között. Remek táji kereteik is lassan megszűnnek a Szépkilátó és a Szigliget körül is. Itt van például a Szerelem-völgy mai képe. – Mi lett ebből a fenyvesekkel keretezett tájból? – Aztán a hegycsúcsok, kis bércek… Még a védett területeken is… Akár a Kamonkő és Antalhegy között is és fölött!… Az ember lenézi a természetet. A nyakára hág, föléje épít, ha két méterrel is. Mit bánja ez a szemlélet, hogy arra rondít, amiben „gyönyörködni” akar. „A pénz mindent legyőz, lassan a természetet is”… Így zárja, e keserű ízű mondattal „A napfény ára” című fejezetét. De azt hiszem, épp azért ezzel a legyintéssel, hogy azért se sikerüljön, mégse minden így.

Maradjunk ezért hát tovább egy pillanatra még ezen a hegyközségi tájon. Ezek a falvaktól távolabbi és történelmi szőlő- és borvidékek a szép balatoni tájban is, különösen épp a Balaton-felvidéken – ne nézzenek le, ha így írom – tündéri oázisok. Pihenni, dolgozni már csak itt lehet. Szellemet, testet edzeni a tó körül, melyek érdekében Bertha Bulcsu oly kedvcsinálóan ír a vízisportok szépségéről és az úttörőtáboroknak is annyi jó tanácsot ad… – De mi lesz a sorsuk e helyeknek, ha a telekspekuláció nemcsak a szemét, de a lábát is megveti e hegyek között, mint ahogy már az Európa-szerte kitiltott motorcsónakok tették? – Mert már itt autózgatnak, nyüzsögnek a „Balaton-őrület” divatjának gátlás nélküli figurái e kis szalmatetős, szép kilátású, szerencsére még rossz útú, kipusztuló vagy a lassan egyre nehezebben művelhető szőlők között. Mert megsejtették, hogy itt még olcsóbban lehet szerezni… Szőlőt?… Fenét… Telket!… Zsebükben pénz, az autóban máris a fejsze… Vétel után kiirtani azonnal az utolsó tőkéket is… Táj és gazdasági terület újjáélesztése?… Eszükbe se jut… Még jó, ha csak modernizálni akarják a tájba illő stílusú pincét. A fákból kifizetik. A kiirtott csepőtésből parcelláznak, és lassan még azokat a présházakat is el akarják tolatni, amelyeket a tsz-ek meghagytak. Az öreg, műemléki pincéket is, melyeket kinéztek, hogy aztán így csak üresség maradjon. Üresen a már fölosztott „telek” az új vevőig, egy hasznosítható ingyen épült villával.

– A Csobánc sorsa is ez lesz, és a többieké is?… Úgy néznek a tapolcai, halimbai bányászokra, füredi hajógyáriakra, permetező, kapáló nyugdíjasokra, hétvégi szorgos kisemberekre, mint az elmebetegekre. Még jó, ha csak lesajnálóan nyilatkoznak… Ha ez az embertípus bejut a balatoni hegyközségekbe, vége a tájnak, s a még emberséges körülmények közötti balatoni felfrissülés lehetőségének is…

Hegyközségeink jövő sorsát soron kívül kezébe kell venni az illetékes hatóságoknak! De nagy eréllyel, mert a pénzes pacák, aki most igen gyorsan szerzett, nem mindig ember a szó nemes és szocialista értelmében. És az ilyen nem válogat se tájban, se a közösségi életformában. Éppúgy tombol, mint a dzsesszek kilométeres bömbölése és az úttörőtáborok hangos bemondója az üdülő és pihenő övezetekben… Éjjel, nappal… Jó példákat hoz ezekre is a könyv. Igen, ez a típus csak pénzt akar befektetni, „törvényesen”. Még a szobaszámokat is kijátssza. Mert ügyes, és különb akar lenni és gazdagabb, mint a szomszéd. És ebből a befektetésbál is új sápot akar…

Jellemző írói portréját adja Bertha Bulcsu ennek a típusnak. „A napfény ára” fejezet írói remeklés. Izgalmas és izgató fejezet. A nyári három hónap reális, adsza–ne módszerű erkölcsi keresztmetszete. De épp azért megfontolandó amit mond, mert le kell vonni belőle a következtetést, mert ez a példa, amit itt látunk, ront. A Balatonban csobban, de átüt a parton a hulláma… – Csak Balatoncentrikusan gyűrűzik a Bakony–Dráva–Kemenes és Tolna között? – Nem! Az egész országon végigremeg. Hogy lám csak, így is lehet élni abból, amit valaki tanult, amit szerzett, amit „elsajátított”, vagy kinek-kinek egyszerűen csak „abból, amije van”… Csupán egy mondén, pannoniai, lubickoló, langyos vízi életstílus és példakép alakulhat ki a balatoni nyári életstílusból?… Olyan, mint Jugoszláviában a dubrovniki?… Nem hiszem! Más is lehetne… Csak kézbe kell venni. Mégpedig egy kézbe a vizet. Igen, a tavat a partját, a táját, hogy e gyors üzletek cséphadarásából maradjon majd a jövőnek is Balaton. Az, ami ma még szép, a jövőre is sugároznék, és a nemzet tengere maradhasson. Mert ebben az ütemben és elgondolásban – úgy vélem –, nálam biztos jobban tudják és pontosabban látják is az illetékesek, hogy aggasztó a tó jövője.

Bertha Bulcsu okos, pro és kontra csoportosítással közli az adatokat, vetíti egymással szembe a képeket, a tájakat, embereket, és szinte vitatkoztatja egymással a megszólaltatott, egymást nem is ismerő személyeket. Így az életformákat, egyéni és csoportérdekek érveit, intézmények, gyárak, gazdaságok védekező, dicsérő bizonyítgatásait, teremtő és nem teremtő elgondolásait, az amúgy is jól választott fotók között, mintegy hangosfilmet pergeti. Napjaink rajzának hangulatába, mint kísérőzenét pergeti érzékletes beleélésével, szövegközbe, a múltat is. A foglalkozási ágak ritmusát és a vidékhangulatát. Együtt utazunk „Az élet fórumain” a szerzővel. A bemutatással és vitákkal a „Miből élnek az emberek?” fejezetben is – igen okosan élve lehetőségeivel – nyit és csuk a sokszor oly égető balatoni kérdésekben. „Gyárak és munkások” fejezetében a hajózás, a munkabér és vízállás kérdései néznek össze. A siófoki zsilip és „az export divatos istene” az, amely néha a legnagyobb érvágója a Balaton vizének… Hajdan a Sió-parti malmokhoz, ma a leúsztatandó hajókhoz igazodik tengerünk szintje. A „Georgikon örökösei” és a „Falvak közös kenyéren” írásában az állami és a szövetkezeti gazdaságokban élőknek nemcsak a forintjairól, átalakult életkörülményeiről és formáiról beszél, de a közérzetükről is. A hegyközségi motorosnomádok napjairól és a helyi „politikai, állami és gazdasági vezetőkről, azokról, akik a mai faluban a hatalom birtokosai”.

Különösen szép fejezete könyvének a „Noé szőlőt ültetett”. Kár, hogy itt nem emlékezik meg a szövetkezetek szervezéséről. Ezeknek a napoknak históriái jó ellentétpárjai lennének a mai képnek és állapotnak. Ezek a sorok nemcsak a Balaton-felvidéki szőlők és bor átváltozásainak „misztériumait” rajzolják, de embert, családot, és szinte már az „országot” tájban és lélekben, jellemben alakító szerepéről is markáns rajzokat adnak. A görbe hátú emberek és a borral teremtett és épített görbe utak kacskaringójára is rávilágít. A mindent elintéző „közületi demizsonokra”. A hajdan borára büszke gazda egyre ritkább alakjára és a borpancsolásra. Az édes borok ijesztő elszaporodása jelzi ezt a „titkos szertartást”. Bizony alig akad ma már egy is a pincéket látogatók közül, ha kóstolgatnak, aki a valódi borra szavaz. El is felejtettük már a „szűz” bor ízét a Balaton körül. Nem is annyira a cukrozással, de a borszaporító csodával, a hordókba öntött töméntelen esővízzel van a baj. Becei pincémben a Tokaj-vidéki esperes, amikor megkóstolta a boromat, röviden csak ennyit mondott: – Szép bor… Jó bor… Hasznos savakkal… – Igaz, én csak a magam nyelvére szüretelem a becei bort. Az is igaz, hajdan a Batthyányak nem a badacsonyival, sem a somlaival, de ezzel a beceivel töltették föl körmendi pincéiket. Legalábbis az oklevelek szerint… És kitüntetően másnap újra feljött a tokaji esperes, kóstolóra. A sok pince közül ezt a „kis” bort választotta ki.

De nem az én boromnak akarok hírverést. A régi zamatos, száraz, édes-keserű, mandulaízű híres borokra akarok emlékeztetni, amelyek eltűntek, de helyettük bizony megszaporodtak a cukorral szerzett gépkocsik, motorok és a telkek, a szőlővásárló spekulánsok, a borkeresztelők és zugeladók és zugvásárlók a falvak körül. – Hogyan segítsünk?… – Mert erkölcsös-e a bor felvásárlási és továbbadási árkülönbsége? – Tíz forintért bevenni a tsz-nek a saját tagjától és harminc-negyvenért továbbadni?… Tehát szaporítanak az eladók!…

– És mi lesz a hegyközségek sorsa? – Sürgős szükség lenne az egész Balaton-parton a zártkertek végleges kijelölésére, a tsz-szőlők, állami szőlőgazdaságok, egyéni birtokocskák és az üdülőnek parcellázható hegyi területek sorsának eldöntésére. Mert a vízparti, Balaton menti és falusi horribilis négyszögölárak után a másik oldalon már készek a kulipintyók és a proccok várainak tervei, hogy kiirtsák ezt a szép tájat, leendő Nemzeti Parkunkat… – Hol az az egy kéz, aki lefoghatná ezt a másikat? – Bizony ideje lenne elővenni a két évszázaddal ezelőtt lefektetett „Hegyközségi Árticulusokat” is. Kicsit tanulmányozni ennek az ántivilági szőlőművelő parasztvilágnak közösségi szellemét… Helyreállítani, közös erővel, az utak használatának, javításának ésszerű rendjét… A kacskaringós szűk utakon az egyirányú forgalom ősi kresszét… A mesgyék megbecsülését, közös helyreállítását… Madarak és tolvajok ellen a szőlő közös őrzését… Szüretek idejét és a borok minőségéről írt annyi hasznos és kötelező tanácsát… Haladó hagyományként nem ártana kinyomatni egy-két ilyen régi, kézírásos articulust.

Aztán itt van a horgász eszemnek és szememnek tetsző fejezet. A „Halászok, horgászok” címszó alatt nemcsak az ősi háború villogtatása tetszik, de az, ami nádja és idege mögött meghúzódik. Bizony ez a leglényegesebb. A tóról van szó, tehát a víz kérdése. A víz, amelyet kis- és nagygazdaságok vesznek körös-körül a Balaton-parton. Hosszára, tehát rosszul kapált földek a lejtős, szőlős tájakon, és műtrágyázott, gyomirtós táblák ezer holdjai. – És a gazda mit törődik a messzi tó vizével? – Régebben még csak orvhalászott. Onnan is kiszorult… Aztán jött az 1965-ös halpusztulás… És korábban még a kilométeres hálók vízszűrése és a feszített évi tervek fogásai… Aztán az angolna… Aztán az amur, a hal és nádpusztítás, de ott, ahol nem kellene! És még balatoni tudományos szimpozionokon is elhangzik, ezek után is, hogy nem is olyan káros a kemizálás a tó körül… És hogy az üzemterv betartása nemzetgazdasági érdek… Pedig a Balaton nem a halászati üzemtervek teljesítésének kérdése… A halászatnál jóval többet teremtő és termelő pénzforrásunk szenvedő alanya a Balaton. Legszebb tájunk… És körbe-körbe a befolyó vizek szennyezése… És a közművesítés hiánya… A betongátak perspektívája… Se homoklídó, se a víz öntisztító lehetősége, se az ivó halak tanyája… Csak egy egyre szennyeződő betonlavór?… Vagy éjjeliedény?… És a cementgátak mögött sorba az öntözött, reumakeltő füves strandok… És nem forró homok?… Föveny helyett fű!… Cigarettacsutkás, gyümölcsmagos, eldobott ételes, sáros fűcsomók közt ételmaradékos, ki sem gereblyézhető zöld strandok?… Hol vannak a régi somogyi part hosszú homoklídói?… Aztán a Zala deltája… A keszthelyi medence hínárszigeteit évről évre számlálom, rajzolgatom hegyről és hajóról… Hínár és békanyál és posványszagú a víz… Egyáltalán, nagyobb látogatottság vagy vihar idején fürdőhely-e a keszthelyi strand? Homoktól sűrű, szürke vize mintha Hévíz iszapfürdőjével kelne, persze reménytelen versenyre.

Nem a fejlesztéssel, mert igen sokat költünk a Balatonra, de a szemlélettel a „Balaton-őrület” divatjával, a felvilágosítás, a nyaralás lényegének okos propagálásának hiányával van a baj. Egyszerűen ma már nem a sport, az edzés, a megújulás vágyával és nem a szellemi és idegrendszeri pihenés óhajával és igényével érkeznek a Balaton-partra az emberek. Hanem azért, mert sikk lett a tó, a lubic és a nekem is van villám fonák gőgje. Mint a kutya-divat! Mentől nagyobb a villa és a kutya, annál feljebb állunk ugye a létrán… Szóval, amit ez a féktelen divat előhívott, a sok fonákság körül van a baj. És mindez már tájban és vízben, telekben és házakban, zsúfoltságban és lélekben, az emberi és a közösségi viszony arculatában is jelentkezik a magyar tenger körül…

Kell az egy-kéz, mert mi lesz, ha egyszer csak itt állunk, de már víz nélkül is megfürödve? Mert ezzel a migrációval így a rossz albérletből és jobb főbérletből vagy társasházból csak még rosszabb albérletbe, embersűrűből olyan embersűrűbe vándorol az ország, ahol se víz, se békesség. És lassan majd az nyaral, aki otthon marad.

Talán itt-ott ki is emeltem a nádból és a vízből, amire rávilágított Bertha Bulcsu könyve. De hát az ő sorait és felfedező útjait is, azt hiszem, ez a cél vezette. A Balaton megismerése. Ennek a szép országrésznek, amelyre annyira kell vigyáznunk, mert lassan ilyen lesz. És mert szeretjük, mindig őszintén és szenvedéllyel beszélünk róla. Minél többen, annál jobb. L’art pour l’art is, mint a szenvedélyes vitorlázók és az igaz horgászok – mert bizony vannak még olyanok is, akik minden előnyt megadnak a halnak –, és vannak, akik nemcsak látják tavunk sorsát, de tudják, hogy is lehetne segíteni. Bertha Bulcsú idézi is a 155–158. oldalon Fráter Gedeonnak a „Balatoni Horgász Egyesület” elnökének és a 221. oldalon Debrőtzi Tibornak sorait. A füredi szívkórház vitorlázó igazgatója rövid, biztos diagnózisával tapint a balatoni betegség „lényegére”. Csak hallgassuk is meg. Mert ahogy a biológiai tudományok kandidátusa Dr. Pónyi Jenő mondja: „A Balaton vize ma még jó, de hogy jó is maradjon, ehhez tettekre van szükség.”…

A mentésben a legtöbbet a Kisbalaton és a ráfizetéses Nagyberek visszaállítása, legalábbis újrarendezése jelentené. E kettő kérdésének megvitatására országos ankétot kellene rendezni. Hozzá csatolhatnák a Balaton-környéki jövő hévizek hasznosításának kérdését is. Pontosabban az elhasznált meleg vizek kivezetését vagy ülepítését. Többek között a fonyódi gyógyfürdő sorsára gondolok…

A könyv befejező részében hiányolom a városok közül Siófok ismertetését. Ez a regényes fürdőéletű és -múltú strandváros a Balaton Abbáziája volt valamikor, és azt hiszem, most is az. Földvár pedig kaszinójával, a tó Monte-Carlója volt. Minden bizonnyal a megkérdezettek különös és izgalmas történeteket mondtak volna el, és ahogy Bertha stílusára és képzeletére gondolok, azt hiszem vetekedett volna – egy másik világ csillogásával – ez a fejezet is a tapolcai lapokkal. Amelyik felejthetetlen rész. Írónk itt visszakanyarodva a könyvét kezdő lírai hangütésére, gyermekkorának balatoni kisvárosát úgy idézi, olyan emlék- és hangulatsorral, hogy valóban aligha felejtheti el a könyv olvasója.

A bauxit Tapolcája már sorozatbontásokkal és panelos építkezéseivel sem tudja elpusztítani azt a várost, amelyet ő egy gyermek emlékvilágából és egy több építészi kegyeletet érdemlő, dunántúli eklektikus és empire jellegű városka valóságából épített.

Egykori doktori értekezéseim világa

Elfogultság nélkül nehezen tudok írni a berekről. Az emlékek serege vesz körül. Emlékek, melyek úgy jártak át, hogy eggyé lett az emlékező szellem és a táj. A somogyi Nagyberek, ha róla írok, kicsit önvallomásszerű. El is térek a szabványtól. Úgy nézem e témát, mint aki magát keresi környezetében és a mában. Legalábbis a helyét – ami elemi kötelessége –, és így természetes, hogy nemcsak felületet és kellemes slágert óhajt nyújtani a fülnek a kérésre. Kötelessége lemérni, honnan is indult, és hol is tart… Úgy vagyok én ezzel a berekkel, mint az öreg és fiatal pionírjai, akik szeretik is meg nem is. Mert bizony pionír vidék. Egyszerre szelíd és vad. Nem irodalmi képletes magyar ugar, Ady szavával, de valóságos magyar dzsungel. Legalábbis az volt Ady idejében és az én gyermekkoromban is. Szeretném, ha szándékomat és ennek a tájnak a valóságát együtt éreznék meg soraim között.

Ezért egy kicsit messzebbről kezdem. A valóságát a múltjából, mert ennek felvázolása nélkül a somogyi Nagyberket megérteni nem lehet. Olyan volt és akkorát változott napjainkra. – Hasznára-e a tájnak és az embernek? – Mindez csak így, legalábbis a Cadet Bars-féle József császár kori 1783-as térkép lapjától elkezdve érdekes. Talán nemcsak nekem. Másnak is.

Kivételes voltát az adja meg e tájnak, hogy nem is földről kell beszélnünk, ha eredetét keressük, hanem vízről, mert a Nagyberek nem is olyan régen a Balaton legnagyobb öble volt. Igen: a Nagyberek öböl. Balatonkeresztúr és Balatonboglár között. Ettől az egyenes tóparttól délfelé félkörívben kanyarodott Balatonújlak, Kéthely, Somogyszentpál (Tótszentpál és Varjaskér), Táska, Buzsák, Pusztaberény, Fekete-Bézseny és Orda-Csehi falvai alá. Keresztúr és Boglár várhegye között 23 km a távolság. Délre 10–15 km-re nyúlik be a belsősomogyi dombok völgyei közé. Hajdan síkvíz volt, de a Balaton a saját csonkítására tavi homokjából hullámverésével Keresztúr és Boglár között egy nyílegyenes turzást, somogyi szóval „köskönyt” emelt. Ez az átlag egy kilométer széles finom strandhomokú gát – amelyen a legselymesebb magyar lídót lehetne és kellene kiépíteni a világ csodájára, s melyet napról napra teszünk tönkre reumatenyésztő locsolt füvesítéssel és beton partvédő gátakkal –, aztán leválasztotta a tó medencéjéről az öblöt. A terület pedig elmocsarasodott. Így alakult ki a Nagyberek rejtelmes 20–22 000 holdas nádas, zsombékos, totyogós, sásos, lápos, zanócos és vadvizes, halásztanyás és pásztorszállásos területe. És ebből a mocsárból, pásztorszóval „ronda berekből” lett a ma! De hogy milyen utat járt meg az élet e tájon, amelyben magam is oly sokat tapostam a csigás tőzeget, ezt szeretném vázolni. Ahogy emlékezem és ahogy nekem elmondták a berek öreg gulyásai, a hajdani tojás- és kócsag- és darutollszedő, ma deres fejű, ifjú bojtárjai. Le kell, hogy írjam, ha csak röviden is, mint egy megírandó könyvem vázlatát.

A legszebb kilátást a Nagyberekre a fonyódi Várhegy nyújtja. Az állomásról betonút kanyarodik Bétatelep öreg villáihoz. Az út előtt kínai méretű meredek löszfal szakad a Balatonra. Aztán tölgyes erdőben kis ugrás a csúcs a hajdani vársánc és római őrtorony fölött. Alatta ez a táj lényegében napjainkig évezredeken át alig-alig változott. Pontosabban 1911-ig. Addig olyan volt, mint amit 1930-ban, illetve 1944–1950 között mutatott a keleti, majd meg a nyugati berek. Mert az 1911-es csatornázás után ismét visszatért nagyjából a gátszakadásokkal rövid időkre az ősi táj. Északon a Balaton tükre. Partján ritka füves turzás homoksivatagja. Mögötte tótükrökkel csillogó nádóceán. Bennük két szigetoázis: Fonyód és Boglár erdős, sárvulkán szigetei. Déli lejtőiken szőlő. Bazalttufából a pincék. Szamarak hordták a vizet a századfordulón a tóról. Lakói, a régiek, bizony, azok úgy futottak erre a szigetre, hajdan, mint akiknek volt miért idefutniuk.

 

Az újmust édes szénsava belengte   a nádas émelygő szagát. És csónakján a zöldlidércű tündér   tüzükre bámult és megállt. Elitta már a láp emléküket, De visszajárnak ők, a régiek. Eloldja láncait a karcsú hegy, ki hajdanán volt tündöklő sziget.

 

A nád között Somogy felé egyetlen út se volt. Ma is csak a berekre rakott töltésen hintázik egy a csisztai melegfürdőhöz. Egy pedig a Nagybereki Állami Gazdaság üzemegységein át Imre- és Pátmajorba. Ha ugyan utak ezek. Hiszen esőben folynak, a hőségben pedig elporlanak.

A falvak körben, fent ülnek a dombok szélén. A tenger feletti 120 m-es szintgörbe parancsoló vonalán. E falvak útja megtorpan a nád előtt, ahol alig ötven éve egyfából vájt bödönhajók, aztán később halászó deszkahajók papucsai ültek a gyepen. Egész csónakflottillák, mert a „pógárok” haszonbérbe vették a földesúrtól a berket. Olcsón és vásári szép haszonnal. A táskaiak és keszthelyiek készítették a ladikjaikat. A varjaskéri, szentpáti, buzsáki és más pógár halászok társasága járta e berki tavakat. Ma se híre, se hamva, se a tónak, se a nádnak. De ott Fonyód alatt a nemrégen még halászott „Réti fogás” mögött ide villog a zardavári halgazdaság szép felduzzasztott tórendszere. A gátak között kaszál a vízen a motoros kaszáló hajó. Irtja a halastavak hínárát, nádját. Fehér, törpe gémek villognak fölötte.

E nádóceán nagyjából öt családé volt: a Jankovich, Esterházy, Zichy, Széchenyi és Hunyadyaké. Fonyódnál állt egy révház. A veszprémi káptalané és a boglári komp, amely kocsit is szállított, a Jankoviché volt. Aztán délfelé csak nád, nád és nád. A somogyi dzsungel, melyen belül egy olyan berki birodalom élte a maga világát, amelynek lakói a híres berki pásztorok és a déli falvak „vízibujár” halászai voltak, akik közül nem egynek 10-20, sőt több halfogó vejszéje is állt a berken. Ők ismerték és ők mondják, hogy a berek csak összefoglaló neve ennek az igen változatos világú, jól elkülönülő tájakat a szó szoros értelemben ringató területnek. Itt a berek szélén volt a pázsit. Aztán a bozótok következtek. Ezek amolyan öntések vizétől növesztett kákával elegyes szittyós, füzes és nyárfás, ligetes részek. Mindkettőt járhatta lábon a jószág. Csak beljebb következett – ahol mindig megmaradt már a nád és a pintérgyékény és a víz – az igazi berek.

Ebben az igazi berekben voltak a szigetek. Alig kiemelkedő „kis döngületek” a víz fölött. – Mekkorák? – Némelyik csak akkora, hogy épp egy „tehénfóka megfért rajta hálásra”. Meg a pásztor gunyhója. A másikak – amelyeket gyakran pásztorokról neveztek el –, félholdastól három holdnyi területűek voltak. Aljuk meszes-fehér, rajtuk fekete tőzegföld és zsíros fű. Ezekre a szigetekre a század elején is úgy úszott föl a partok nyári szállásairól a bivaly- és a marhacsorda a berki úszókon. A pásztor a hajóján követte őket. Így hajtott ki hajóval és gulyásbottal. Hajóból lépett a szigetre. Nagyon régen az ilyen nagyobb szigeteken – amikor még nem voltak nyári szállások sem –, ott kint hált a gunyhójában a gulyás. A marha a gunyhó körül feküdt. A gunyhó berekfából készült ágasra rakott, hol sással, hol meg tőzeglapokkal fedett volt. Három ásónyom árokkal kerítette a gulyás, hogy el ne döntse az állat. Egyik-másik szigeten csak delelt a „fóka”, aztán továbbúszott, mert a legjobb legelők a szigetlegelők voltak. A kis tölgyfa hajókat, melyeknek farában haltartónak vízjárta ládarész volt, hajtófával tolta a csorda után a pásztor. A marha által felkavart, fekete, sűrű iszapvízből a megszédült halak kisebbjét csak bemerte vacsorára a hajó ládájába. A nagyobbakat a totófával kólintotta meg.

Ma már a szigetek halmait legtöbb helyen alacsonyabbra szántotta a traktor. Itt-ott a keleti berekben, amely ősi jellegét jobban tartja ma is, egy-egy ágas áll rajtuk, de a határnevek őrzik helyüket és a nevüket. Ilyenek például Tüskési, Kisbereki, Határi, Rókás, Tarhányi, Üszögi, Pintér, Égett, Gyula, Fényes, Bihal, Jés, Drenavár, Hosszúláp és Farkas és a több sok pásztornevű sziget.

A szigethez tavak tartoztak. Kisebb-nagyobb síkvizű területek a nádasok, lápok között. Volt köztük olyan, pl. Kisbereki tó, amelyik 20 holdas is megvolt. Némelyik télen sem fagyott be. Az ilyeneket „heveseknek” nevezték. Az öreg pásztorok szerint ezeken hattyúk teleltek, ami nem különös, mert nemcsak a kócsag és a daru volt általános, de a hattyú is járt a Nagyberekben.

A szigetek szélén álltak az ispánoktól suttyomban bérlők kisebb halászgunyhói. A turbukhálóval és a varsával halászóké. Másutt a magas, sátortetős, náddal fedett halásztanyák álltak, ahol a legjobb halászlé készült. A szentpáti-varjaskériek, buzsákiak és a táskaiak közül sokan űzték egész éven át a halászást. A fogott halat vásárokra vitték. A marcali víz berkén 22 halászcsalád volt. Halíváskor görnyedten cipelte a csalánzsákból készült halastarisznyát a berki halász. Később „peckesen” is járhatott a Kis-sárkány, Büdös, Hideg, Jama, Csuhus, Széles és a más nevű tavakról. Mindezeket azok mesélik, akiknek ivadékjai ma halcsőszök, traktorosok, állattenyésztők e területen a Nagybereki Állami Gazdaságban. A berki meteorológiai állomás mellett üldögélve beszélgettünk, és halkonzervet bont a hajdani „vízibujár”. Aztán ahogy végignézünk a magas kender-, illatozó menta- és lucernatáblák között, csak meséli tovább. Szívesen emlékeznek a pásztorok, mert egy kicsit romantikus meg hősi is volt a hajdani berki világ. Nemkülönben a változás is, ami itt végbement! Hiszen, ahol nemrég még hasra vetődve fogdosta a postás a tavaszi vadzsibákat, ott most szennyvízderítő épül. – Épp ideje is – mondja, mert idegenforgalom fürdőszobák nélkül keserves –, és nevet a postáson meg azon, hogy még most sincs szálloda Fonyódon, pedig hemzseg a nyaraló népség. Hajók, autók, buszok és szemben Badacsony! ABC-áruház, halsütők, horgászsziget, lepkeszárnyú pavilonok, kabinsorok…

De akkoriban még, hogy sorra menjünk, szigetről szigetre vittek a 4–20 m széles nyílt vizű úszók. Ezek mind a déli part nyári marhaszállásairól indultak északra a rengeteg nád falai között. Olyanok voltak, mint nádazott folyosók. A marhának csak az orra és a szarva állt ki a fekete vízből. Soronként négy-négy tehén úszta a berek vizét a jó fűért. A csordák, gulyák útjai vízből voltak, melyek néha a csalogató és fullasztó lápok között vittek el.

A láp a nyílt berki vízen szép zöld, füves sík sziget volt. Körülötte és alatta is tiszta víz. Úgy mondják, a tőzeg elvált a berek fenekéről, aztán a víz felemelte, és kihajtott rajta a csillogó, lágy apró fű. Csupa veszély; emberre és jószágra, mert ha ráment a „fóka”, néha megbírta, de lassan süllyedni kezdett, mint egy túlterhelt tutaj. Ha idejében le nem úszott róla az állat, akkor elnyílott, és az elsüllyedt jószág fölött úgy zárult össze a láp, hogy nyoma sem maradt. Mintha sáros ostorral vágtak volna végig a lápon, csak ennyi maradt. A madarászó, tojást szedő bojtár alatt is besüppedt. Egyszer csak azt vette észre, hogy tölcsérben áll. Mint a vékony jégen, csak a hasra fekvés segített. Csak így kúszhatott ki a halálból.

A berek vizét tóról tóra az erek vitték kelet felé. Keskenyek és elég mélyek voltak. Állandóan járta a nádhegyi ponty, keszeg, compó, sügér, csuka és a kárász. A legtöbb eret át is léphette a zsombékoló pásztor vagy halász. Mert járták, kószálták a berket, akik ismerték a természetét és zegét-zugát. Név szerint volt ez a terület a nagybirtokosoké. Igazában egy olyan somogyi őserdő volt, melynek fája a mindent eltakaró hatalmas szárú és erős nádrengeteg volt. Liánjai a bozótok és a hínárosok. Vize fekete, mint a bivaly. Madara a hattyúfehér nemes- és törpekócsag. Virága a lótusszal vetekedő vízitök és liliom, és alattuk a sziporkázó mozaikszínes naphalak falkái.

 

Mint a pávák vízbe, égbe nyílik farkuk lenge éke. Könnyű, hűvös legyező, s szúnyogszárnyon zeng az angyal, lesi őket berki naphal.

 

Lakatlan és mégis lakott, saját törvényű kis ország, melybe se a pandúr, de később a csendőr se tette be a lábát. Szinte ezer évig, 1911-ig, míg ki nem szorították a csatornák ezt az életet egy másik kedvéért.

Lakatlan és mégis lakott. Hiszen 12 berki községnek és a nagybirtoknak együttesen mintegy 120 pásztorcsaládja volt, és a „pógár” halászok is járták. A halászat bérbeadása külön jövedelmet biztosított a nádaratással együtt a birtokosoknak, de elsősorban a bérlőknek. Aztán meg külön jövedelmet az uradalmi személyzetnek, mert ugyan ki tudta a kastélyokban, melyik eldugott tavat „adta bérbe” az ispán. Még a „vándorfókáról” sem tudtak, amely csak a pásztoroké volt. Saját zsebükre híztak a szigeteken. A pásztorok pásztorai őrizték, de harang nélkül, csendben szaporodtak és vándoroltak biztos „vásárokra”, mészárosok, kupecek és orgazdák kezére. Soha ki nem tudódott, mert a lotyogós pásztor „elúszott” a berken valamikor, de az is, aki a pásztorok halászszerszámaihoz nyúlt. Mert minden pásztornak volt hálója, és 5-6 nádfalas, halfogó vejszéje és haltartó röjtöke, amelyből pénzelt a gulyás. A pénz pedig elsősorban csak italra és dohányra ment. Ittak a fonyódi csárdában és Bétatelep alatt a darutoll és tojás árából is. Mert tapogatófa segítségével szedték a zsombékról zsombékra lépegető fiatal bojtárok a lúd, a réce, szárcsa, vadpulyka, túzok, gém, kócsag és a sirályok tojását is. Az árát elitták citera és dudaszó mellett. A tyukász, kofa és a halas egyaránt vette – meséli a halcsősz.

Aztán, amikor leszállok a mai berket átszelő gazdasági iparvasút kocsijáról, ott is hallok még ilyent Feketeakol körül a sertéstenyésztő brigádvezetőtől. – A disznó egész éven át kint volt valamikor. A kotuba, a hevesek körül fiadzott. Dehogy fagyott meg, ősszel második eresztés süldővel jöttek haza. Nem így – és végigvezet a Nagybereki Állami Gazdaság egyik fehérre meszelt betonfalú hizlaldáján. Büszke a mangalicákra. Együtt fényképezteti le magát velük. – És a fialási átlag 12! – Az állomány, úgy tudja, 10 000-en felüli. – Aztán folytatja a régiről. – A borjas tehén is mindig valamelyik szigeten borjazott. Az állásokból kitörtek, és addig elő sem kerültek, amíg fel nem erősödtek a borjak.

Ahogy végignézek Imremajor felé, a horizontból palatetős istállók ködlenek felém. Reszketnek, mintha délibáb verné a kiszárított berket. – Aztán augusztusban jött a libafogás. Jó és hasznos szórakozás volt ez is. Öt-hat fiatal pásztor összeállt, és körülfogták hajóikkal az egyik szittyós nádast, és addig hajszolták a vedlő libákat, amíg összefogták őket. Az öreg pásztorok elosztották köztük. Édesanyám nemegyszer 15-16 libát is tömött. Ingyen élt akkor a berken a pásztor és a marha is. Inkább a kenyérrel kellett spórolni, mint a hozzávalóval. Takarmányra se volt szüksége az állatnak, mégis sárgára hízva tért a téli szállásokra.

Az öntözőhajó vízsugara széles ívben szórja a mesterséges esőt a mai karfioltáblák felett. Vége a hajdani állattartásnak, a berki nádóceánnak és a pásztorvilágnak. Annak a világnak, amelyben egyetlen épület se állt a nádasában, csak a határain, a nád széliben egy-egy téli szállás vagy tanya, az is vályogból készült. Ilyen: hosszú, szemben álló aklok náddal fedve, másik oldalon nyitott szénáspajta, és középütt a fecskerakásos sárputri, mögöttük egy-két gémeskút. Ennyi volt az egész. És hosszú pipicslángú esték egy kutyával és a pipával.

A nyári tanyák a szigeteken csak négy sor durungos állások voltak, gunyhóval, amely az állás reteszére nézett. Hogy mindent lásson fektében is a pásztor, mert a jószág is hiába volt a grófé. A pásztor mégis sajátjának tekintette. A szép fóka volt az ő címere. És az igazi pásztor úr szeszélye alá nem vetette magát. Jó legelőért a pásztorok egymást is megölték. Nem egy ispánt vertek ki kedvükre, épp a fóka miatt, ha nem kapta meg a sót vagy az almot idejében.

Szórja hatalmas mesterséges esőjét az öntözőhajó a belvízcsatorna két partjára. Sziporkázó pávafarkok fekete csigástőzeg felett, Lábasincs madár a pásztorok „ronda berkén”, melyet mégis annyira szerettek, hogy szembeszálltak a mérnökkel is, amikor 1904-től kezdve egyre inkább sürgették a berek vizének lecsapolását.

Szerették, mert a felemás feudális-ízű magyar kapitalizmus századfordulóján nekik külön megélhetés és menedék volt. Pihenés is, és lakatlan nádasával nyugalom is! És tiltott gyümölcseivel, a hallal, vaddal, náddal ingyen kenyér is ez a hatalmas rezervátum. És eddig csak ők ismerték! De egyre gyakrabban tűntek fel akkoriban a nádban a Pécsi Kultúrmérnöki Hivatal térképezői. És az északi parton a szép homoklídón már ott száguldott a tenger felé a Délivasút Társaság gyorsvonata. És pergett a dob a Nagyberek falvaiban embertoborzásra. Egyik nap Amerikába, másik nap, hogy megépüljön a berket Nyugati és Keleti Bozótra bontó töltés a Kaposvár–Fonyód vicinális vasút alá. Egyetlen pásztorivadék se szerződött. Még a berki falvak népe sem. Gyüttmentek jöttek messziről – meséli a kétszobás modern villa tulajdonosa. – Ez a faragó pásztor leszármazott, aki közben rövid kávét főz a kedvemre… – Mi pedig többször is kivertük az inzselléreket… Rájuk hajtottuk a marhát a mérnökök népire… Tudtuk, a vonattal vége az aranyvilágnak… Védték hát a „ronda berket”, melybe eddig senki se látott bele. Kolomp és harang és csengő jelezte, a fül és nem a szem, hogy hol a láthatatlan jószág. Merre jár a láthatatlan „a közvagyon” ölén?

A nagy lecsapolási lázban jól emlékszem a tervekre, hiszen öregapám tabi trafikjában képviselő, ügyvéd, iparos együtt vitatta a Balaton lecsapolásának „nagyszerű” tervét. A Balaton kiszárított sivatagja helyén nyert „Balaton-vármegye” – mert nevet is adtak már neki – lett volna az ország 64. vármegyéje. Talán még jövendő kiszemelt alispánjának és tisztikarának somogyi névsorát is visszaidézhetném… De hagyjuk e lidércnyomásos terv emlékét… Elég, ha napjainkban egyre jobban iszaposodik – mintegy a berek utódjának készülődik – a gyönyörű Keszthelyi öböl. Igen, egyre veszélyesebben! És tegnapelőtt meg lecsapoltuk a Kisbalatont… És ma pedig sikerrel tettük szántóvá a Nagyberket és a neki nem való tőzegen drága búzát termelünk.

A berkek és öblök ilyetén „vízmentesítése”, nem tudom, ha a Balaton fürdőéletét, víziközlekedését, a tájat és a gazdasági jövendd lehetőségeit nézzük, hasznos-e? Az idő dönti el, vagy mi is ludasak vagyunk, hogy felvettük az előttünk járók kezéből a kártyát? Vigyázzunk, mert a jövőt illetően a Balaton mentén igen nagy téttel játszunk. Felelősségünk nagyobb ezen a területen, mint a megszállott szántóföld-szaporítóké.

A bélatelepi Sirály szálló kellemes napernyős teraszáról aki végignéz, kempingek tarka táborát, villák, vendéglők, parkok, eszpresszók, üzletsorok, gyümölcsösök és szőlők csaknem Keszthelyig összefüggő bábelét találja a nyílegyenes homokturzáson, amely az alapot adta a nagybereki „műtéthez”…

– De hogy is történt? – A Berket eddig a Balaton táplálta, mert a tó 0 szintje alatt északról dél felé + 1,20-tól + 0,20 m-ig emelkedve fekszik ez a terület. Ezt tudomásul véve készült a vízmentesítés terve. Röviden: el kell tömni a Boglár–Fonyód–Keresztúr közötti homokstrandon minden befolyót. Délen egy külvízlevezető övcsatornával ki kell vezetni minden berket tápláló külvizet, és Keresztúrnál be kell vinni a Balatonba. A berek belvizeit pedig a Fenyveshez lejtő belvízcsatornák hálózatával összegyűjteni, és egy szivattyúházzal átemelni a tóba.

Először a Nyugati Bozóttársaság területén indult a munka. 1908–11 között kezdték a berki pionírok toborzását. Egyik falu népe sem szegődött a saját berkére. Valóságos háborúság kezdődött. Mindegyik „becsülettel”, de a gazdasági szükségtől hajtva struccpolitikával a másik falu vizének csatornázására szegődött. Mintha végül is nem egyre ment volna. Így aztán a nyugati berekben megépült egy külvízlevezető övcsatorna Buzsák és Keresztúr között 8 áteresztővel, egy belvízlevezető főcsatorna, 7 belvízcsatorna és 1 szivattyútelep. Ezen felbuzdult a berek keleti medencéjében Orda-Csehi alatt a „Zardavári Bereklecsapoló Társulat” szintén üzembe helyezte a csehi árkon a belvizeket átemelő szívógázmotoros szivattyútelepét. Három év alatt 1 200 000 m³ földmozgósítással és 177 km csatorna segítségével 15 200 holdról emelték le a vizet. Mindez megszabta a berek jövendő, a napjainkba átnyúló sorsát „a ronda berekből” a „szép berek” felé.

És ahogy dolgoztak a tőzegtüzelésre átszerelt szivattyúk, és folydogált a víz a tóra, a berki tőzeg egyre inkább süppedt. Az ingólápok kikötöttek, a tavak zsombékosodtak, a szigetek feljebb dugták a fejüket, és egyre silányodott az acélos, ma is keresett, kitűnő valuta, a nád. Nem is olyan régen a tündöklő berki jégen végig a falvak alján százezrével feküdtek a nádkévék. Pattogott a tolókasza, és egy ember jó időben 1400 kévét is levágott magának „felesbe” is. Messze vidékre hordták a berki falvak a kévét Somogyba.

Csakhamar nem kellett a halászt és a pásztort eligazító óriás szil- és nyárfákra mászni. Kilátszott a feketebivaly-csorda háta a ritka nádból. Véreres szemekkel nézték az egyre szaporodó gépkocsikaravánokat. A cigány- és a dzsesszmuzsika hangját vitte a balatoni főszél a ritkuló kócsagtanyák felé. Egyetlen óriás füves, törpesásos, homokos, kifizető legelővé alakul át a nádrengeteg. Csak a berek zugaiban és a keleti bozótban díszlett még a sekélyvizű nádaslegelő, és leselkedtek itt-ott a bivalyt és később a traktort nyelő tólikak. Körülöttük mutatóban a régi nád.

Idébb – nem tudom, nem mintának-e – a zardavári halgazdaság tavai csillognak. Már átlátott a szem a Nagyberken Fonyódtól le Táskáig. A homoki ritka fűvel parragi selyemfű, vadlucernások és illatozó virágos legelők, pintérgyékények, bivalysásosok és nádaslegelők váltakoztak. A lecsapolt berek terített asztala volt a méneseknek, gulyáknak és kondáknak. Még mindig nem fellegzett be a pásztoroknak, csak megkötötte a kezüket.

A csatornák partja mellé ültetett nyárfák mutatták messziről, hogy merre vonul a berket kiszárító csatornák hálózata. És ott, ahol barna füst gomolygott, arra vezetett az út az első majorhoz, mert 1925-ben megjelent az első eke 300 hold öntözött területen Imremajorban. Aztán 1928-ban a Sári és Pál csatorna között Pálmajorban 900 holdon. Velük a pásztorok mellett a „pógárok”, akik eddig egymással csak „adjonisten” beszédben voltak. És elindult „mérnöki célzással” nemcsak a táj, de az emberek és a lelkek rohamos átalakulása is e megváltozott világban… – És milyen volt az új világ útja?… – A berekről vagy a gondolkodásról beszéljek? – Egymást fedi a kettő. – Olyan, mint az az első alkalmi út, melynek könnyű, kávézacc-finom tőzegből alakult kotu porában kilométerenként egyre-másra buktam és csúsztam meg motorommal, mint ifjú falu- és népkutató, hogy elkészítsem értekezésemet, ezelőtt 35 évvel e tájról a pécsi egyetem földrajzi intézetének.

Ott álltam hát egy tüzes síkság közepén, melynek életét a szem nem láthatta új csatornahálózat egyre csak szívta, apasztotta. Köröttem 16 000 hold száraz legelő és kaszáló. A szél észak felől élesen hordta a homokját. És bokán felül álltam, de nem a langyos mocsárban, hanem a száraz legelő kijárt alkalmi útján, a kotu forró porában. Tüzes, barna és émelygős szagú ez a por. Könnyű. Könnyebb, mint a toll. Semmi tartása. Kattogott a felbukott „Diamant” motor. Füstölt a kotu! – És erre építeni?… – Önteném egyik tenyeremből a másikba, és elszállt Kund puszta felé. Ez lett a berek! De csak ott, ahol feltörte füvét a kerék, és kiszakadt, mint a ciha. Máshol óriás legelő-kaszálók. Imre- és Pálmajor felől az első vályog kanászház és aklok zsúpjai rezegtek a hőségben. Talán épp azon a szigeten és ott, ahol a múlt században az uradalom még felgyújtatta a tiltott jobbágyi halásztanyákat. Most minden világosan mutatja körvonalát. A török alatt ez az eltűnt nádas menedék volt. Most lelátni Szulimán pusztáig. A völgyi pázsiton a ménes legel. A homokos füvön, Drenavár körül, a hatalmas tehéncsordák. A mélyen fekvő berkek sásos füvét alomnak kaszálják. A kazlak ezrei és bivalyok falkái a megcsitult balatoni vulkánok között szinte egzotikus kép. 1944-ben ilyen kocsink elé fogott bivalypár előtt ballagtam. Követtek jámboran, mindent bírtak, és zengett felettünk és köröttünk az ég és a határ. A második világháború utolsó felvonása állt a marcali háton. Színtere Keresztúrtól a Dráváig nyúlott.

És íme, mekkorát villan újra a tabló. Vagy 22 000 holdnyi ragyogás. Szurkos ladikban ülve kerestem, hol mehettem nemrég, mert itt azóta a háborúval mindent elborított újra a tó. Fénylik újra a Balaton legnagyobb öble, mert a visszavonulók felrobbantották a szivattyúkat. Most aztán ömlik a Balaton a régi helyére. – De ez most már nem a régi! – Az első mesterséges öntözés 18 km csatornája helyett és felett ez már az árvíz. Égett és Gyulaszigetek szántói felett az iszap fojtása. És ahol ma a Nagybereki Állami Gazdaság víztornya áll, vagy tán a rabokra vigyázó őrök tornyai álltak nemrég, ott most mocsár indul, és sarjad az új nádas. Nem a régi! Az eltűnt! Ez most már a pusztító. Ahol most a belvízlevezető főcsatorna vizén, itt a lábunk előtt sürög a serény kis csatorna-kotróhajó, hogy el ne tömje ma az iszap a gazdaság csatornáit, igen, akkor itt a ladikom alatt, 20 éve vastagra dagadt a tőzeg, iszapja. Hónapról hónapra alattomos feltöltéssel lepte el a csatornahálózat árokrendszerét a háborús berek. Könnyű kajakom vízililiomok és vadmadaras csuhuk és szittyók között felfuthatott egészen Lengyeltóti alá. Mint éles tükör vágta derékba a szélvédő nyárfaligeteket a víz. Megbillent minden. Alul a törzs, felül a fák koronája éles szögben hajolt össze, és tisztán láttam, amikor tenyérnyi vörösszárnyú keszeggel csalizott horgomra rávágott, mint egy krokodil az óriás, nagy orrú csuka. Még a ladikot is húzattam vele. És fél Somogy horgászai dobálták hosszú évekig még ezekbe a tőzeggödrökbe, a hajdani úszók földuzzadt folyosóiba a horgaikat, és újra szedték a falvak a tojást, mert kellett a háború végén az élelem. És a Balaton legnagyobb öble szikrázott a fonyódi Várhegy körül, Újlak és Berény között.

Így lett a Nagyberekből se nádrengeteg, se pedig a rengeteg jószágot szinte ingyen tápláló legelő. Csak tőzeg és mocsár és vadvíz, ameddig a szem ellátott. Öt-hat évig olyan senki földje volt, amely mindenkié. 1949 őszéig, amikor kormányhatározattal megszületett a Nagybereki Állami Gazdaság terve. A majdan meszes kotura települő óriás gazdaság. S elkezdődött újra egy vadnyugati méretű harc a természettel. Először a vízzel. Megindultak a fenyvesi szivattyútelep motorjai és a gépek, teherkocsik, fuvarok, traktorok, vontatók, dömperek csapatai. Harcoltak parancsszóra a nyakig érő kátyúkkal. Megjelentek a legújabb típusú árokásó gépek, hogy újakat metsszenek, és kitisztítsák a régieket. Rögtönzött barakkok, munkásszállások épültek. A kanászházak, abrakoskamrák és hodályok, a hajdani sárból rakott aklok, állások, szénás pajták és istállók változtak át a pionírok szállásaivá. A berekhódítók sással és alommal takart tanyái lettek. Az ingyenkezű rabok fölé az őrtornyok megépültek, átmenetileg, és jöttek a kirendelt diákok csapatai. Olyan munkásbábel sereglett össze ezen a Balaton-parton, amilyent a mocsár még sohasem látott.

Lassan leapadt az iszap. A vadvizek ismét lefolytak. Ott állt újra az első ötéves tervben az új életre kész hatalmas berekvidék a szakemberek vitájának tüzében. A ráfizetéses tűzijáték és a hasznos ésszerűség elve mérkőzött. A mutatós tervek feltörő emberei és a régi gyakorlat csendes veterán berki szakemberei álltak szemben. Az új tervek költői álmok délibábját villantották fel a szárazra vetett, sástarajú „sárkány”: a berek fölött. Igen, a zöld testű, szerves talajú berek készen adta volna – mint eddig is – hatalmas legelőjét egy modern szellemű állattartáshoz. Hiszen meszes lápja, a szénsavas kréta még állati takarmányra is alkalmas. Viszont közismert, hogy ásványi talajterülete kevés volt. Itt-ott csak a szigeteken! De mégis győzött a földművelés, a szemes gabona, kender, dohány és a cukorrépa terve. A legnagyobb „bátorságú” terv. A legtöbb energiát és Dárius kincsét követelő befektetést kívánó. A leghősibb és a legreménytelenebb a berki „sárkány” fölött, amelyről oly sokszor meséltek nekem a pásztorok. Szerintük ilyen: négy lába van, teste, mint a zöld tükör, és feje, mint a kígyóé és füttyöget. És most a zöld testű berekbe betelepítették és belevágták a vasat. Ahogy érkeztek az új gépek, szinte hajlott, mint a gumipárna, a mély tőzeg. Tudatlanul krőzusi és felelőtlenül eposzi vállalkozás. A traktort nyelő kotugödrökön és 20 000 hold mocsáron a nem reális, de gőgös bőkezűség és a költészet találkozása.

És megépült a Nagybereki Állami Gazdaság Gépállomása és gépjavító telepe! Fenyves presszói mögött a dzsessz és a lídók mögött, mint nagy beton- és drótkarámba zárt csorda álltak a páncélos mellű, éles idomú, vonalzó és körző mérte testű gépek. A kakaduk piros, zöld, sárga és kék színeiben ragyogva nézték, hidegen forgatva nyakukat az új üzemegységek egyre épülő gazdasági központjai felé. Körmöstraktorok, ültetőgépek, Sztalinecek és Zetorok, UE 2-3 universal típusok. Külön a K 35-ös és Lanz-Buldog növényápoló traktorok, répakiemelők és -fejezők, „kazalfúvók” és silózó kombájnok falkája. Új pásztorokkal, a gépek szerelőivel és kezelőivel. Arató és cséplő kombájnok magas testei álltak a csatornák között. Ernyőjük alól idelátszott az első iparvasút berket átszelő keskeny sínpárja, amint messze-messze kilométerekre Táska és Csiszta felé viszi a kis szerelvényt.

Most, ahogy újra itt járok, kis motoros járgányunk a vékony síneken úgy hullámzik, mintha gumizott hullámvasúton siklanánk a kertészet brigádvezetőjével Fehérvíz felé, hogy lássam azt, ami itt izzik és készül a berekben. Igen, mert forró és fekete sivataggá alakult a berek. Kotuszaharává a gazdag berki legelő. Mindenütt azzá a leigázott „zöld sárkány”, ahol lenyúzták füves és sásos bőrét, a hernyótalpas traktorok ekevasai. Azok pedig egyre csak hasították. Az évezredek óta érintetlen szűz-berken alakult gazdaságban a termelési tervek statisztikájában a szántók grafikonjai élesen emelkedtek. 1950-ben még alig 2800 hold volt a szántó, és 10 évre csaknem 10 000-re emelkedett a lápi talajon. És ezzel együtt nőtt a hősi és nem kifizető küzdelem. A mélyen felszántott tőzeg kotuja, mint 30 évvel ezelőtt a kezemből és az utakról, most iszonyú méretű táblákról fullasztó felhőkben szállt dél felé. Fekete viharok a fekete sivatagról. Ha nem láttál hőst, néztél volna meg egy berki traktorost, itt a kotuban. A Nagyberek beduinja. Csak a szeme fehérje villog. A legfinomabb őrlésű, kávébarna por ellepi nemcsak testét, de munkája nyomát is. Az izzadtság svájci sapkája alól hosszú barázdákat von az arcára. Csak ezek medréből villog át a fekete bőr. A nyakon, a csuklón és a száj körül mocsárrá sűrűsödik. Amit fölszántott, elrepül a „föld”, és a traktor a tőzeg alatt rejtett vermeken átimbolyog. És hogy maradjon valami, a szántás után 40 mázsa súlyú hengerek kezdték tömíteni a laza talajt. Hengerlés és újra szél, és újra hengerlés, és újra a mindent elsöprő fekete számum. Aztán újra tárcsázás, és újra henger, és így született meg a berki szántók tábláján ezer és ezer holdon a gyenge hozamú őszi búza, őszi árpa és rozs.

Szeretem ezt a berket, a régiek szerint ma is a „rondát”, amelyre fogcsikorgatva nézett, a holdanként 4000 Ft-os ráfizetéssel dolgozó legyőzője. – Harmóniát szült-e így ez a táj 1960-ig? – Ez se közömbös… Nem tudom, de az biztos, filozófiát adott az élethez! És akaratot is nevelt. Iskolát, kegyetlenül biztos tanítással a jövő felé! A hasznosság felé parancsolót. Szeretem ezt a berket, ezért írtam verseket is olyan gyakran róla. Hiszen évről évre váltó alakulásával annyira összenőtt napjainkkal, hogy benne, mint a versekben az álmot és a valóságot, az ábrándot és a pontosan teljesített kötelességet gyakran ma is egynek látom.

Ami itt történt, látványban megragadó, és előkészületeiben is olyan alapozás, amely később, úgy vélem, a Balaton eljövendő európai fürdőéletével összehangolható lesz. A romantika és a realitás, a kézenfekvő adottság és a nagy jövedelmű hasznosság elve! Erre utal 15 év után a Nagybereki Állami Gazdaság 1965 óta bevezetett, teljesen új növénytermelési „szerkezete”. De addig is, amíg róla említést tennék, itt van az a kézenfekvő realitás, amelynek szimbóluma az imremajori üzemegység központjában megépült négyoszlopos, kicsit ampíros művelődési ház lehetne. Előadóterme 500 férőhelyes, mozija és rádióstúdiója van. Egy kanásztanya állt e helyen, nem is olyan régen. Körülötte cserepekbe, ládákba és rossz lábasokba fogott vadméhek csorgatták a putri kanászának a mézet. Akkor két ember, egy kanász és a bojtárja hallal és mézzel szinte nyakig a mocsárban, és ma itt áll egy művelődési ház és könyvtárának 362 olvasója van. És körülötte a gazdaságnak 876 állandó dolgozója él. Ezenkívül 400-500 alkalmi munkás. 230 családnak van szolgálati lakása. Ikres családi házak. Közbevethetné valaki, hogy rossz helyre épültek, mert legtöbb helyen feltör a barna talajvíz. Gyakran kell emelni a padlózat szintjét… De emelik, és az is lehet, hogy áthelyezik településre alkalmasabb pontokra…

Egy repülő húz el alacsonyan a nagyüzemi táblák felett. Vegyszerekkel permetezi a drága kalászosok között megbúvó gyomot: a vadrepcét, szulákot és a parlagfüvet. Ma már olcsóbb a bereki gazdasághoz csatolt – a ráfizetést egyensúlyozó „gyarmatokon” –, a marcali és a pusztaberényi ásványi talajokon termő búza, árpa és a zab, mint a berki. Megállt 1957 óta a szántóföldterület gyarapításának grafikonja. Vele egyre csökken a ráfizetés.

Mert a kotun van hasznosabb megoldás, ahol a korszerű növénytermelési eljárások alkalmazása haszonnal is jár. Különös helyzetű iskola ez a fekete berek. A tudományos termelés minden csínjára-bínjára rákényszeríti a gazdáit. Nemcsak talajával, de helyi „kisklímájával” is tízszeresen meg kell itt mindenért küzdeni. De pontosan állítják be, és jól működik az új szívócsatornák hálózata között az altalajöntözés, a kertészeti üzemegység 40–50 holdas tábláin. Most lenne jó az előbb elsuhant permetezőrepülő – akinek munkájáról az örökléstan, még úgy vélem, nem mondta ki az utolsó szót –, de még jobb lenne itt egy helikopter. Alatta, mint óriási mozaik ragyogna lila, sárga, zöld, vörös és piros és hamvaskék tábláival a káposzta, a spenót, a tök, petrezselyem, kapor, paradicsom, hagyma, karfiol, paprika és a sárgarépa. Színes oázisok a fekete sivatagban, amelyek felé a kis sügereket és szivárványos ökléket nevelő öntözőcsatornák partjain a Mezőker tehergépkocsi-karavánjai iparkodnak.

A kertészet „leszüretelt” terményei nagy fűzkosarakban várják a karavánt. A somogyi Balaton-part nyári üdülőit és a közeli és a távoli vidékek ipari dolgozóit látják el vitamindús zöldségféléikkel. A fürdőélet és az idegenforgalom fejlődése biztosítja a kertészet fejlődését. A traktorvontatású utánfutós kocsik nagy porfelhőkben közlekednek az oázisok között. A rakodómunkások, kertészek, brigádvezetők serege dolgozik, tervez a berken. Ha beüt a trópusi hőség, és szinte begyullad a tőzeg, akkor sincs nagyobb baj, mert a szívócsatornák csodát tesznek. A télen felgyülemlett talajvizet – mert olyan ez a terület, mint egy óriás, hol száraz, hol pedig nedves fekete szivacs – gyorsan levezetik a szivattyúhoz. Ez átemeli a Balatonba. Így aztán tavasszal korán megkezdődhet a talajművelés. Ha pedig beüt az előbb említett berki „tűz”, akkor is segítenek, mert pontosan ismerik, növények szerint, a szükséges altalaj víztükrének legideálisabb magasságát. Átlag 60 és 80 cm a talaj felszíne alatt. Amikor nagy szárazságban a nedvesség 2 m-re is leszáll, akkor az övcsatornából a zsilipeken engedik be a vizet a szívócsatornákba, és így állítják be újra a kívánt szintet.

A madarak a magasból nézik hajdani birodalmukat. Ott villognak a por fölött a sirályok csapatai. Át-átsuhan panaszos kiáltásaival a bíbic, nagynéha le-leszáll a korcsnádasok mellé a szürkegém és egy-egy kíváncsi kócsag is.

 

Szárnya alól lustán körülkémlel. Kelletlen a száradó vidékkel. Fátylas tollán már csak az ég villog. Apad a víz. Másé lesz a birtok.

 

A zöldséggel megrakott kocsik poros levelű erdőfalak között vonulnak. 400 m-enként újra és újra egy másik tömött nyárfasor következik. Glédába ültetett nyárfák mezővédő erdősávjai váltják egymást. A Balaton-felvidékről lezúduló erős északi széltől óvják a 40–50 holdas nagyüzemi parcellákat. És nagyszerűen nő a nyárfa. Alig elültették, és a következő években hűvös erdő áll már a hajdani szittyósok helyén. E nyárfaligetek azok, amelyek alig 10–20 esztendő, és gazdaggá tehetik a csak 1965 óta nem ráfizetéses gazdaságot. Mert ez a nyárfa nem úgy nő, mint a berki kender és cukorrépa és dohány. Nem a szemnek 2–3 m magasra, gyenge rosttal és óriás fejűre, silány minőséggel, hanem tartalmasan.

A nyárfa a leghasznosabb magyar ipari nyersanyag. Holdankénti jövedelme szinte mindent felülmúló dollárban is. És minden mennyiséget átvesznek a papírgyárak. A kalászosok helyett ma már évente 300–400 holdat telepítenek 1958 óta. Ezeknek az erdőknek az árnyékában emelkedik más terméságak hozama is, és védik a vadat is. A fácánt, a foglyot, nyulat és az őzet. Így alakult ki aztán napjainkra a Nagybereki Állami Gazdaságban a berket körülölelő területekkel együtt mintegy 28 000 holdas vadas rezervátum 6000–7000 fácánnal, 4000 nyúllal, és ma már a 400 db-ot megközelítő őzállománnyal.

Így aztán ezekkel a fásításokkal egyre-egyre ritkább jelenség a berki kotupor vihara. De láttam ilyent is még ezen a fekete sivatagon, amely egyre inkább nagy zöld sakkmezők táblájává alakul. Ott álltunk a hullámpala tetős, villanymelegítéses szénaszárító vastraverzei előtt, amikor végigsivított a főszél az iszonyú hőségben. A 3 m-es kender, mint a dzsungelfű hajolt délkeletnek. Aztán ellenkező örvényléssel fordult délnyugatnak. Távol Badacsony és Gulács vulkánjai oly tisztán kéklettek, mint a szigetek, és mintha kitört volna Fonyód sárvulkánja is. Kénes szagú, több száz méter átmérőjű portölcsérek ciklonjai emelkedtek a magasba a gazdaság fölé. Egyszerre eltűnt a Kopaszdomb, a távoli tőzegkazlak ezrei, a bézsenyi tőzegtelep, Orda-Csehi nyárfásai, és mindent betakart a kotu pora.

Ritka jelenség, melyet egyszer fényképezőgépre kaptam. Ahogy elvonult, szép ritmusú fehér tűzfalaikkal fölragyogtak a gazdaság dolgozóinak családi házai. Eddig a szelet nem érezte a pásztor. Mindent elfogott a náderdő. Most a nyárfa védi és a ház. A széles erdősávok ott húzódnak és állanak, ahol a szigeteken a tőzeggel fedett kis gunyhókban üldögéltek nemrég az ásónyomnyi padkán a falvak gulyásai. A gunyhók ágasaira tekeredve a langyos melegben, mint a pipák függtek a pásztor mögött a vízisiklók merev mozdulatlanságban. Így mesélték. Aki utálta őket, azok bagót vagy fokhagymát dobtak az alomra, hogy elkerüljék gunyhóikat.

A szigeteket leszántotta a traktor, és elhordta kevés ásványi talajukat a szél. De a rájuk települt üzemegységekben egyre több a nagy, családi ikres ház, kétszoba összkomforttal, belépő fedett tornáccal. Mint nagy fűrész fogai csillognak a családi házak tűzfalai. Közöttük a tejüzem, és odébb a napközi otthon.

Idelátszik egy-egy sziget kompja. Különösen a Keleti Bozót felé, Orda-Bézseny irányában, ahol másképp alakul a táj. Arra még mindig visszajár egy kicsit a régi berek szelleme. Kisebb tavak csillognak, és kilátszik a nádból egy-egy ostor nélküli ágas. Korhadó fájukban már a kovácsszeg sincs meg, amelyikre valamikor a pásztorok cifraszűrt akasztottak. Az üzemegység központjában a vízellátást törpevíz-mű biztosítja. A víztorony nyaka a legmagasabb. És valamikor?… Igen, így alakul a táj, az élet, és így alakul az embere is… Törpevízmű… Valamikor minden pásztornak volt ivónádja. Jó erős ujjnyi nádszál. Ha inni akart, a gulyásfurkóval átszúrta a lápot, az ivónádat a „csőbe” dugta, és úgy szívta föl a vizet… Jó volt?… Hűvös volt, és mégse posvány, mert a lápok alatt tiszta volt a víz. Most ez a víz a házak falában jön föl…

A pásztorvilág, a hősi és barbár eltűnt, de nem az állat és a gondozója, erről a tájról. Hogy is tűnt volna el erről az egyetlen természetes, nem is olyan régen még félszilaj állapotban is olyan kifizető, nagy kaszáló-legelőről. Azt hiszem, a nyárfa és a kertészet mellett a jövő is erre mutat, mert nem vagyunk krőzusok. De egyre jobb gazdák. És ha akartuk, ha nem, ez a berek is megmutatta azt, amit az öreg pásztorok is tudtak és meséltek, azt, hogy mi a hasznosabb. Így történt aztán, hogy 1965-re már 1 800 000 Ft haszonnal zárt a gazdaság mérlege, és először fél hónapi nyereségrészesedést is osztottak.

Az öreg pásztorok utódainak, a fiataloknak keze alatt emelkedik és javul a szarvasmarha-állomány. 1951-ben 800 db volt. Alig több, mint egy nagyobb berki falu csordája. Ma 2000-nél több. A juhok száma 5600, és a sertéseké 10 000 körüli. A berkek zugaiban mintha szaporodna a hasznos nádasterület, és az árnyas nyárfaligetekben a palatetős tehénistállók sorakoznak. Csak a dorongkorlátok emlékeztetnek a régi szállásokra. A berken mind nagyobb területeken fejlődik a széltől védett táblák mögött a lóhere, lucerna, a herefű és a jó minőségű rétek területe. A gazdasági kisvasút Fenyvesről kiindulva behálózza az egész vidéket. Szép, piros színű személyszállító kocsik futnak a Balatontól szinte Csisztáig. Egyre kopik a nem kifizető kender és dohány dzsungele, és 3 200 holddal gyarapodott az erdő. A berket immár 100 méter szélességű erdőövezet fogja körül, mint élő határa egy annyira egyéni jellegű és érdekes tájnak. Esztendőről esztendőre ma is meglátogatom, és mindig tanulok ebben a fekete berekben, mert olyan, mint egy szemléltetéssel oktató iskola. Mint egy múzeum, amely a múlt felől tanít a mának.

Csak azt hiányolom, hogy lassan a múltját nagyon is kiirtjuk. – Mi marad példának? – Csak hagyjuk meg mutatóul a régi hodályokat. A hangyálosi putrit, egy-egy téli és nyári szállást. Visszaállítva úgy, ahogy volt 50 éve. Nem a romantikához, de a való és a gazdaságtörténet fejlődésének fölméréséhez szükséges… Aztán pedig az a „romantika” se utolsó… Itt van az idegenforgalom. Épp a Balaton mellett, amely nyugat felé közelebb van, mint a Hortobágy. Itt a valuta kérdése, amely talán ezen a területen szinte a semmiből is többet hozhat, mint a berekben egy-egy nagy befektetés. Kellenek igenis a külföldieknek a hortobágyi lovasnapok, a pásztorvilág és a Balaton mellett a várak „fölépítése” és a vázsonyi lovasbemutatók is. És itt van nekünk ez a Nagyberek, a szinte még ma is élő pásztor- és halászvilágával. Még Boglár, Fonyód és Orda között ott kéklik a víz. A Hortobágy hídjánál és vizénél nagyobb vizek és hajózható árkok szelik át ezt az igen szép hátterű tájat. Csak sürgősen építsünk egy hajóállomást Balatonmáriánál. Az övcsatorna torkolatában. És csekély költséggel máris kész a kikötő. Így aztán végre Fonyód és Keszthely között is lesz egy átkelőhely Balatongyörök felé, amerről az egyik legszebb panoráma nyílik. Az övcsatorna folytatásul kész hajóút Somogyszentpálig. Partján ott áll a megkapóan szép nádas tetejű Szigetakol a juhászházakkal. Érdekesebb, mint a keszthelyi halászcsárda. Itt áll szinte együtt a magyar idegenforgalomtól megkívánt pásztorérdekesség. Kis hajóval, propellerekkel óránként is közlekedhetne a személyforgalom.

A berki tó és nádas a meglevő csatornákkal egy kis rezervátumon bármikor visszavarázsolhatja a régi állapotot a varsákból és röjtökökből kiszedett halakkal. Egy berki horgásztanya felszerelése sem lenne nagy költség. A berek zugában, mint ahogy az altalajöntözési szint előállítható, éppúgy az eltűnt Kisbalaton helyett itt még létesíthetnénk egy mérnöki pontossággal kezelhető berki lápot és nádast szárnyas vadászterületnek kacsára, libára a külföldi vadászok részére. Aztán fejezzük be a fonyódhegyi gyönyörű fekvésű természetes amfiteátrumot, hogy stadionjában nyaranta megrendezhessék a balatoni versenyeket.

Azt hiszem, itt egy olyan világ alakítható ki a somogyi strandok és a berek természetrajzának összehangolásával – hiszen vizével összetartozik a kettő –, ami egyedülállóan szép, és mi több, igen kifizető is lenne.