Képek – emlékek, versek – barátok

 

A láttatás tudósa

Előttem Fülep Lajos nem mint művészetfilozófus, de mint Ady, Babits és az 1930-as évek körül oly divatos Szabó Dezső és Dante és Petrarca ismertetője, mint a Nyugat írója jelent meg. Az első nyugatos, akit megláttam a pécsi Erzsébet Tudomány Egyetem második emeletének ötös előadótermében. „A művészet problémáiról” a filozófiai tanszéken magántanárrá habilitálásának szűzelőadását tartotta akkor. És mindjárt itt egy kis javítást tennék az 1974-ben megjelent A művészet forradalmától a nagy forradalomig című könyvének bevezetőjében. Ez az életrajzi vázlat úgy említi, hogy „a 30-as évek második felében a pécsi egyetemen magántanárként művészetfilozófiai előadásokat tart”. A félreértés lehetőségét, hogy elkerüljük, tudni kell, hogy Fülep már a 30-as évek első felében is magántanár volt, és előadásokat is tartott Pécsen. Mégpedig Nagy József, azaz később Halasy-Nagy József – aki Füleppel egy esztendőben született, és aki mint vitázó szellemű kálvinista a pécsi püspöki teológia professzoraival éles vitákat folytatott – habilitálta az 1919 óta a zengővárkonyi ref. parókián remeteségben élt Fülep Lajost. Az 1931-es év első szemeszterének a végén történt ez. A kis bölcsészkar ünnepi aktusán szegényesen a diákok padjában ott ültek Fülep Lajos előtt Vargha Damján cisztercita dékán, Nagy József, Kasztner Jenő, Thienemann Tivadar, a Minerva, a magyar szellemtörténeti folyóirat szerkesztője, Prinz Gyula Ázsia-kutató és Tolnai Vilmos professzorok. Mögöttük, talán 5-6 kíváncsi bölcsészhallgató között jómagam, a zsenge költő, aki a nyugatosra volt csak kíváncsi, és végül is állandó hallgatója és híve lett…

Ugyanis Fülep Lajos az 1931–32. év második szemeszterében már meghirdette egyetemi indexem vallomása szerint heti három órában „A művészet problémái” című előadását és ugyanakkor a Tanárképző Intézeti előadások között „A művészetek története” c. kétórás előadását is. Tehát a hosszú kényszer katedrai szünet után nagy kedvel indult. 1932-33 első és második félévében már „Az antik művészetről” heti két-két órában tartott beszélgetéseket. Mert mi tagadás, volt úgy, hogy csak ketten voltunk, a professzor és jómagam a nem kötelező órákon. De a legnagyobb hallgatói létszám abban az időben sohasem haladta meg a 8-10 főt. Ennek előnye is volt, mert a hosszú felolvasások helyett így sokszor beszélgetések, hogy úgy mondjam, kis műhelyfélék alakultak ki egy-egy óra közben. Mint a mester körül a nemes iparban az együtt dolgozó inasok, segédek viszonyában. Ilyen alkalommal mutattam meg neki egy-egy versemet. Hol kéziratot, hol folyóiratközlését. Kölcsönös rokonszenvünk és későbbi kapcsolatunk is a magyar nyelvben és szellemében mélyült el. Szókincsválogatásokban, a magyar szó, köztük a tájszavak ízeinek egymással versengő örömében. Tehát épp a költészet anyagának értékelésében mélyült ez a kapcsolat, mert Fülep Lajos nemcsak a képzőművészetek anyagának: a márványnak, kőnek, agyagnak, bronznak és festéknek volt ismerője és tisztelője, de a szavaknak is. A magyar lírát tartó és naggyá tevő „matériánknak”. Mestere volt a tiszta magyar szónak, kép- és mondatszerkesztésnek és a válogatás kérlelhetetlen mestere.

Csak lassan értettem meg, miért emlegette annyiszor eközben a népet és nyelvét. Miért Mikest és Arany Jánost?… Mint a jó szobrász a jó márványt, azért! És már tudom, ezért örült egy-egy szónak sokszor jobban, mint egy versszaknak. Egy-egy sornak jobban, mint egy egész versnek. Igen, mert azokban épp azokat a találó magyar szavakat és azokat az ébresztő igéket és képeket találta meg, amely az igazi költészetet teremthetik. Így indult Fülep Lajosnak az első két éve a pécsi bölcsészkaron, amikor újra kiléphetett nevelő egyéniségével. Ady cikkét idézve a „szent magányosság”-ból. Szerények, hogy úgy mondjam, szürkék voltak a körülmények akkortájt a kis bölcsészkaron. Első megjelenésétől fogva kilógott a környezetéből. Már az igen választékos angol szabásból egyénített öltözködésével is. Tartásával, viselkedésének mosolygó tartózkodásával. Ismeretes volt nem kertelő szókimondásáról, amely ritkán volt malícia nélkül. De durva sohasem volt. Csak konok igazságkereső és igaz-szóló. Persze mindkettőt a maga igényeihez és természetéhez mérte.

Élete delén ismerhettem meg. Amit eddig róla hallottam és amit később is tapasztaltam, mind bizonyította, hogy egész életvitelének megválasztásával eddig és ezután is tehetségének fejlesztését szolgálta. Az a típusú tudós volt, akit nemcsak kegyetlenül kiköszörült tudása, de a művészet és élet értése és átélésének a képessége is láttató tudóssá tett. Nemes életstílusa a test és szellem harmóniája volt. Ebben ragyogó magyar vonások érvényesültek. Magyarságban és emberiségben, hazában és a nagyvilágban egyszerre gondolkodott. Óriás világismerete és egyetemes jellegű tudása ellenére – vagy épp ezért! – sohasem volt kozmopolita. Életfilozófiáját, azt hiszem, életével meg is írta. Művészetfilozófiáját és készülődését nagy részletek mesteri kiformálásával, mint egy majdani egészhez szánt pilléreket tette elénk. Olykor beszélgetések, előadások nagy fölvillanásaiban utalt a célra. A személyét körülfogó reményünk vette körül. Mindez már ott fénylett körülötte az első pécsi évek idején is.

Kapcsolatunk Pécs után sem szakadt meg, amikor én már Kaposban és ő a pécsi bölcsészkar Szeged–Kolozsvárra szóródása után Zengővárkonyon élt. Versköteteimet mindig megküldtem. Azokra a válaszul érkező jól olvasható, tömör és az utolsó sor helyét is kitöltő levelezőlapjai vagy levelei jelentették a kapcsolatot.

Hogy mit jelentett neki Zengővárkony? Azt a mediterrán jellegű környezetet, amely nyugodt ritmusával biztosította a szemlélődést, a magába és környezetébe és a természetbe való elmélyülést. A tempós munka lehetőségét, hogy fölvehesse mindazt, ami életének kiteljesítéséhez kellett. A határozott élet és világszemlélet zavartalan kialakítását. Szóval a megismerést, amely nélkül nincs művészet, se művészet-filozófia, se esztétika. Szinte természeti jelenség volt a faluban a sok könyv között. Ám a sok elmélet között a világ megismeréssel már maga az élet, amelyet mindig számon kért a művészektől és a műtől is. Hogy igazán lásson, úgy tapogatta körül a valóságot – a tárgyat és jelenséget –, hogy magának egyben újra is alkotta. A fogalmak, szavak nála a valóban létező, kézzel tapintható tárgyat jelentették. „Az öntudatos megfigyelés” iskolája volt neki Zengővárkony, a falu. Így aztán írásaiban egyszerre tudott költő, gazda és filozófus lenni: életet, fejlődést és a teljeset adó. Sokszor lírai realista. Máskor kötekedően szókimondó esszéíró. Szavaiból, műveiből az bontakozik ki, ahogyan élt a természettel. Az sugallta neki, ha talán nem is szó szerint, hogy a nagy művészet nem más, mint a jól kifejezett ember. Azért szerette a görög művészetet, mert „a görög világban a művészet egy volt az élettel”. És ennél a pontnál lépnék át Zengővárkonyról és Pécsről Itáliába.

Itáliai útjai, ahogy én láttam mozogni az antik és reneszánsz mesterek alkotásai között, annyit jelentettek, hogy átélte, mint otthon a falun, itt is a teljes környezetet. Mediterrán emberré változott. Épp azért, hogy ne csak a tudáson, de ezen az érzésen, tehát már az életen át is még inkább megértse és megérezze a reneszánsz és az antik művészet valóságát, lényegét. Legyen az a Pantheon kupolája, vagy Michelangelo Mózese a S. Pietro in Vincoliban… Ezért volt az, hogy sétáin a leghétköznapibb valóságokra is fölhívta a figyelmet, amelyeket az élet teremtett körülöttük. Színes pelenkákra, korcsmai jelenetekre vagy a Via sacra köveire egyaránt.

Ezeket vallatta, hogy egy népről és a lélekről szóljanak úgy, hogy jobban-megéreztessék az ő szavait és a Forum szellemét vagy a Sancta Maria Antiqua titkait. Antheuszi mód, a taposott föld és a tapintott kő természetét vallatta, mert az életet tartotta „a művészet egyetlen alapjának”.

Csorba Győzőnek és nekem Rómában tartott is ilyen, ezt a tételét bizonyító órát. Élvezetes, lelkes beszélgetőtárs volt. Különösen fehér asztalnál egy-két pohárka lassan kóstolgatott orvietói bor mellett. Ilyenkor szervezetével is beletüzesedett környezetébe. Ez a környezet és ezek a szerencsés órák pedig történtek velünk a Campo di Fiorin, az abruzzóiak dudás korcsmájában. Azért járt ide esténként, hogy kifoghassa a hétköznapokból a fölszabadult, az ösztönös olasz paraszti lelket és latin indulatát. Alig várta, hogy a bőr sípját az abruzzói legény a szájába illessze, és hóna alá pedig a „kecskét”. Már ragyogott Fülep Lajos szeme. Csak úgy odavágott, hogy na, most kezdődik aztán – ahogyan nálunk mondják – a vaddisznóetetés. De nálunk a somogyi kanászok vágták ki ezt a nótát, rakták ki ezt a táncot, kanászmódra 1900 táján a Zselic lábánál. Ezt, amit ezek az abruzzóiak 1949-ben a szent Róma szívében pukkadásig fújva a dudát és Fülep Lajos örömére szakadásig ropva a táncot.

Csillogott: – na „ez jó mulatság, férfimunka volt” – és teli szível mentünk a Magyar Akadémia Falconieri-palotája felé. A baranyai–somogyi jószomszédság örömével egy-egy ilyen mélyre világító népi és művészi lecke után. Szóval, amikor úgy érezte, tetten érte – tétele szerint –, hogy nemcsak a jó görögöknél, de még ma is néha egy az élettel a művészet.

Most már, ahogy itt magyarázta a táncot, nem csodáltam, hogy „Magyar művészetében” az összes 31 szoborkép között Izsó Miklós „Táncoló parasztjának” 29 képe szerepel. Ritka művészettörténeti előadás volt. A pécsi 1932–33-ban az intézetben tartott „Antik művészet” előadásának helyszíni közvetítése. Ám nem géppel. Élő vérrel és tűzzel és szemmel látható bizonyítás antik környezetben. Felejthetetlen, mert közben, csak úgy, a nép szelleméről, vérmérsékletéről beszélt, arról, amely a sajátos és igaz művészetet szülheti. Mintha az 1932-ben abbahagyott mondatot folytatta volna… – Véletlen?… De van-e ilyen? – Mert véletlen épp azzal a tanítványával ült egy asztalnál, aki néha egyetlen hallgatója volt 17 évvel ezelőtt Pécsen, amikor Fülep Lajos 1919 után újra katedrára léphetett. Folytatta, ahol abbahagyta. Szinte nem is magát, már a táncolókat biztatva, hogy ami maguknak öröm és élet, azt most sugározzák őrá, hogy szava a művészet lényegéről vallott tételeit, íme itt, mint a való igazolja. Mintha csak folytatta volna a görög szobrászatról. A márványokról és tanagrákról és a bronzokról, nem szégyellve az elragadtatást sem e tánc leírásában. Azt a lelkesedést, amit könyvében is a görög szoborról az „élet ízének” és „a természet szent kultuszának” nevezett.

Egyszerre elevenedtek meg Izsó Miklós kis szobrai. Már nem is képzeletemben és abruzzói asztalunk körül, de Arany János remeklését is illusztrálva. Igen, mert mi is lehetett volna ennek az előadásnak a folytatása, mint az, hogy Fülep Lajos a Római Magyar Akadémia díszes előadótermében hamarosan Arany János A lacikonyha című, pusztai Vásári kép-éről tartott előadást. Mindig is megvolt benne ez az erős ellentétébresztésre alapozott, de igazat csattanó stílus és magyarázatra hajló törekvés. E választás első szavával most is mindjárt odakiáltott az antik és szent Rómát áhítattal csudálóknak, de épp azért, hogy most is a lényegre és az életre mutasson:

 

El innét, finnyás orru satnya nép! El, vékony pénzü, holdvilági faj, Melynek eleme csak illatolaj, S befogja orrát ha szabadra lép!

 

És olvasta, indulattal idézve a betyárok, parasztok táncát. Most már, mint Egry elrezdülő, sokszorozódó figurái, de itt már háromszoros volt a kép. Ám az abruzzói, az Izsói és az Arany János-i vásári tánc egyet idézett. Az élet, a szobrászi és a költői mozdulatok során át a magyar táncát és végül a magyar szobrászat Izsó-i remekműveit idézve. A nemzetien eredetit, ahogy Arany mondja a befejező sorokban:

 

Ők nem utánzók… s az eredetit A kellem istennői szeretik. Öntenek arra illő bájt, nemest, Erővel és méltósággal vegyest.

 

Szóval, ezzel a verselemzésével azt idézte „erővel és méltósággal”, ami az ő művészetelmélete szerint a művészet lényege: az életet és természetet. A jó és igaz művészettől mindig ezt kérte számon. – A nagy művészet a jól kifejezett ember – idéztük. Márpedig Izsónál és Arany Jánosnál is a lacikonyhai világ és tánc ugyancsak az! És mozgásukból, lényükből, vonásaikból mi sugárzott volna más, mint amelynek titkát átkutatta. Azaz a művészettörténet világában a magyar művészet sajátos nemzeti vonásai…

E témaválasztásnak célja az is volt, hogy megértesse és itt e kiáltó példával világítsa azt a tételét is, hogy aki nem ismeri gyökerében a természetet és lényegében a valóságot, csak a beszajkózott fogalmakat, az se jó művész nem lehet soha, se pedig igaz művet igazán megértő művészettörténész-esztéta sem. Csak idézetek és elméletek lélek nélküli fércelője. Ő igazán értette a természetet és az életet. Ki- és meg is harcolta a maga számára a valót. A valóból a lelkében és esztétikájában dolgozó fogalmat. Teremtett is nem egy remek fejezetet az egészben. Egy kicsit olyan befejezetlent mégis, mint amilyen A lacikonyha szaggatott vonalakkal lezárt vásári képe…

Ezután az akadémiai táncóra és abruzzói kocsmai lecke után én csak Izsó kis méretű, de nagy alkotásainak a címét változtatnám át „Mulató parasztról” pásztorra. Mert én a pásztor alakjában, Ady szavaival szólván, ebben az ősi keleti pásztorban látom Fülep szavaival „az abszolút plasztikai gondolat nemzeti formát öltött” alakját. Idézte is róluk Arany sorait az ő szép kiejtésével és fénylő szavaival:

 

Tarkóig érő síma körhajok, Mint piperkőcé, módosan ragyog; Bársony szegélyü kupeces kalap Szorítja össze a bársony hajat, S beárnyékozza, de el nem takarja A márvány homlokot keskeny karamja, – Míg termetőkre kissé nőtető Az a magosdad, gömbölyű tető. Fekete mellény, min bolyongva vékony Zsinór szaladgál, duzzad a derékon; A nyakra hímzett inggallér hajól, Hó patyolatja illik oda jól; Térdnél alább ér a bő ingnek ujja, Bősége puffad a szélben, ha fúja; Váll-ráncait finomra tűzdelék; S nem meztelen – mint egykor – a derék. Honnan redőit művészileg ontja Le, szárközépig, a lábravaló, Melyet redőzni lyánytestvéri gondja S fiatal ángyé, fél hétre való. Látszanak is rajt’ a mester kezek Ha lassu táncban oly halkal rezeg, Vagy a sebesben szétcsapong, terül Bő gyolcsa majdnem véghetetlenül.

 

Átlényegült s már nem is 1850-ből szólt, amikor Arany e jelenetet leírta és nem is a szeretett reformációja idejéből. Olyan volt, mint egész régi korok szó és lélek idézője. Valami irdatlan rítust megszólaltató pap. Már úgy értem, a művészet papja. Aki itt egy csapásra egy nép, egy élet és egy művészet stílus megidézője, mert ezzel itt most mindenre rá akart világítani, ami az általános művészet és a nemzeti művészet megértéséhez szükséges és tudásához elengedhetetlen.

A vásári jelenet közben gyönyörködve tette elénk Arany szavait. Meg is kérdezte: – tessék, mit jelent?… Mi áll a fogalom mögött?… – És mosolygó kíváncsisággal nézett szét a művésztársaságon, mert csak a kiküldött festők, egy-két tudós, zenész és költők, írók közül azok, akikre emlékszem: Csorba Győző, Károlyi Amy, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor hallgatták. Épp ezért volt fontos neki, épp a magyar művészet megértése miatt ez az elemzés… A szavak!… Hogy mit jelent, mit idéz a lacikonyha, mézbábos, ponyvaárus, csutora, bögre-kandalló a kofa lába alatt?… Mit mond a stílus mestereinek az abárló, a mázas csupor, brugós, tapogató halász, szirony, lábravaló és a sandaló és az elcsizel ige?… Milyen képet emel a táncban az ugrós, toborzó, tus, áldomás zengetése!… Vagy a tűzdelés?… Ő, aki kegyetlenül hántotta le versben, prózában a rossz magyar stílust a jó magyarságig, most szinte drámai mozdulatokkal és tűzzel, póri egyszerűséggel magyarázta ezeket, mert a természet és a valóság mellett a művészet harmadik leglényegesebbjének a stílust tartotta. Épp ebben a magyar stílusban marasztalta el Kazinczyt, a kultúrembert, akinek stílusáról ezt írta le: „Nincs annyi stílusa… mint egy görög szobornak lába ujjában.” És ismerjük el, méltán!… A stílusért, a magyar stílusért hevült, amely nélkül nincs és nem is lehet nagy magyar művészet az egyetemesben. És ennek érdekében mindig a gyökérig ásott. Vásári betyárjai és legényei belevilágítottak most már nemcsak Izsó zsenijébe, de művének európai jelentőségébe is. Fülep szavaival egy „kezdet”, egy „világszületés rejtelmébe”, amelyre ilyen lacikonyhai jegyekkel és szoborrá lényegítésükkel annak az újjáteremtésnek a csodája történt meg nála és nálunk, „amire így és ilyen formában nincs példa az akkori egész Európában”. Ilyen egyszerű volt, és ilyen szellemi mozdulatokkal varázsolta föl a Vatikáni vagy a Capitoliumi múzem remekeit is.

Mintha csak a 17 év előtti pécsi órákat folytatta volna a helyszínen. Maga is jókat derült, vagy el-elkomorodott tömören elméleti vagy íróian képszerű fogalmazásain. Mert Fülep Lajos művészettörténész, filozófus és kitűnő író volt egy személyben. Az élet művészi meg- és átélésének és magyarázásának példamutató bölcs embere. Egy provincián élő mediterrán, erős ember típusa, aki tudta, hogy akár csak régen, most is ennek a provinciai életformának a lényege a termelés és a teremtés a Szellem-Rómájának. Egyben pedig a következetes és állandó harc is a szellem ellenségeivel, a barbárság hordáival szemben.

Ahogy végig tudott menni a Fórumon, öröm volt vele. Ahogy fölidézte a kövekre az életet… Ahogy kiegészítette a tört oszlopokat és az oszlopokból Saturnus vagy téglaíveiből, iszonyú adatgazdagsággal, Maxentius bazilikáját idézte, az egy világ pusztulásának és születésének egyszerre volt tudósi és írói alkotása. És szeme mindig megakadt a Traianus fórum és a Capitolium közé épített II. Viktor Emmanuel, illetve a „Haza oltára” olasz márvány giccsén… És nem talált rá szavakat! A latin szellemesség ma már maga is „óriás fehér márvány írógépnek” titulálja ezt az egész „műalkotást”. A billentyűlap közepén álló királyi lovasszoborról csak annyit mondott, de ezt is Marcus Aurélius lovasszobra alatt: – E kettő között aztán igazán láthatják, hová is jutott a szellem és az ízlés 2000 év alatt… És meddig züllik még?… Erre válaszoljanak… – nézett körül a latin tájban, miközben letelepedett, egy kis séta után a Palatinus egyik fája alá. Hogy tudta élvezni és átérezni e világot és szellemet. Okos életszeretetet sugárzó reneszánsz lélek volt.

– Reneszánsz? – Erről jut eszembe az itáliai utolsó napjaink egyike. – Egy véletlen? – Igen, de ismét kérdem, vannak-e értelmetlen véletlenek az életben? – Ha erre gondolok, nemmel kell válaszolnom, mert ez a velencei meglepő találkozás ugyancsak elgondolkoztató… És sok mindenről, ami ugyancsak villanásszerű vagy csak perceket felölelő, de tanulságával egy életre szól. 1949 márciusában, hazafelé, Velencében volt néhány órám. Búcsúzóul Verrocchio Colleoni lovasszobrához siettem… És Fülep Lajos állt ott… Úgy tudtam, pár napja hazautazott, és most a kezét nyújtja. – Jó helyen találkozunk… – Én legalábbis igen – mert nemcsak a reneszánsz egyik nagy műve állt fölöttem, de előttem állt az is, aki a magyarok közül e reneszánsznak egyik legértőbb magyarázója volt. És ez így, e kettő, az általam ilyetén hitt és létező csodák kézzelfogható ténye volt… Folytatni az órát, és megforgatni a dölyfös ló lába alatt azt a Pécsről ismert antik talajt, amelyből Verrocchio műve született. És kérdőn oda is intett egy fejlódítással a lónál is gőgösebb zsoldosvezérre. – Bizony ez más – kerülgettem a szobrot és a kérdést… – Ez nem Marcus Aurélius… Nem ám… És így, egymás mellett még szebb mind a kettő – …idézte a római capitoliumi sétát. És valahogy úgy hozta össze a művészettörténeti lényegest a két stílus között, hogy amíg beszélt, mintha e pillanattól már a megelevenedett császár és zsoldos vitája folyt volna tovább az életről, a természetről és a stílusról… – Két életstílus! – A császár görög–római mozdulatával, a közösségnek osztó nyugodt arc bölcs vonásaival beszélt az antik kori élet és vallás és művészet egységéről… Vele szemben a másik, a zsoldos, már félvállról, egyénisége páncélgőgjéből válaszolt az a új egyéniségét, a reneszánsz igazát és az ő kiszámított céljait hirdetve. És Fülep Lajos is közbeszólt. – De ez a ló és lovasa ugyancsak jól ismeri a klasszikus forrásokat, és megjárták azokat a harmonikus mezőket is. Vizükből ivott Verrocchio és így ez a gőgös lovas zsoldos is… – Véletlen? … És már, hogy a felső fokát is megemlítsem e véletlennek, íme, két nappal egy kis triesti–ljubljanai kerülő után ugyanabba a kupéba szálltam, amelyikben ő utazott haza. Kellemes út volt Fonyódig, ahonnan Kaposvárra ágazik a kis szárnyvonal, és ahonnan a hajó indult Egry Józsefhez, szembe, át Badacsonyba.

Abban az időben az év jó részét Fonyódon töltöttem. Előbb a balatoni gyorssal látogatott el hozzánk, de 1949-50-ben már az akadémia gépkocsijával jött. És mindig egész napra, és még ebéd után sem pihent le. A délelőtt egy részét azzal töltöttük, hogy kéziratos vagy az általa kiválasztott verseimről és terveimről beszélgettünk. Aztán, hogy jobb legyen az ebéd, a Sípos-hegy tölgyei alól nyíló látványban a Balatonról beszélgettünk. A vízről, a színekről, a levegőről, mert a legnagyobb műnek a természetet tartotta. Ezek a beszélgetések már átmenetek voltak a költészet és képzőművészet között.

Annál is inkább, mert a délutánt Egry Józseffel beszéltük meg. A vitorlással való átkelés gondolatát elvetette. Biztos vagyok, nem a kedvező jó szél miatt, de azért, hogy nyugodtabban szemlélődjék. Jó volt olyannal szót váltani, aki ismerte a víz természetét. Ezt éreztem, amikor olyan jelenségekre hívta fel figyelmemet, amelyeket már nemcsak mint éjjel-nappali horgászásaim megfigyeléseit tartottam számon, hanem már mint Egry-műalkotásokat is. Szóval az ég-föld és a víz-napfény között megszületett második, harmadik jelenségről, vagy hogy úgy mondjam, új valóságokról beszéltünk. A vízmenti apró délibábokon megjelent világot szólogattuk, amelyik megsokszorozva libegő világnak Egry volt a mestere. Akit, ahogy Fülep Lajos fogalmazta, éppúgy a „felfedezéseiért” nem értettek meg, mint korábban a „fényfestés” fölfedezésével Manet-t.

– Mit állapítottunk meg? – Csak annyit, hogy nem volt barbárabb Pannonia polgársága sem, mint Galliáé… Tehát, hogy nem kell különösebben szégyenkeznünk… És azt, hogy Egry sorsa is az, mint korábban Szinyei Merséé, Ferenczyé vagy Rippl-Rónaié volt, akinek kaposvári kiállításán még azt is megtették, hogy Piacsek bácsiját kivették a keretből, és ott a kiállításon ezt írták címül a semmit keretező keretre: „Piacsek bácsi kiment.” Nem a mezei stílusú barátság megnyilvánulása volt ez, hanem elutasító esztétikai hozzáállás. Annyit jelentett, hogy a semmivel, azaz a nullával azonosították a művét.

Egry mappájában és állványán akkor már két évtizede csak nagy alkotások sorakoztak. Fülep Lajossal csak ilyeneket néztünk azon a délutánon is. Hogy Derkovits mellett őt tartja a legnagyobbnak, már többször hallottam tőle. Most, ott a kis emeleti, badacsonyi műteremben is ez tükrözött Fülep Lajos tekintetében. Egry napfényénél is világosabban, a ki nem mondott szavakban is. Mert Egry és Fülep is tartózkodóan hallgatag volt. Egymásra és a művekre néztek csak, és kölcsönösen szégyellték volna egymás előtt azt az ide nem való dicsérő szót. Csak egy-egy szakmai villanás hullott a délutáni fényben. Átlényegült, mint Rómában vagy Párizsban. Utalásaiból és megjegyzéseiből is kitűnt, itt most a jól ismert anyagon túliról van szó. Arról a képen túliról, amely ugyan maga az élet, de itt és így megragadva már maga a művészet. Olyanokra emlékszem még, hogy sokat beszéltünk a bazaltról és a vízről… Egry különösen… Amely kettő, íme mint két biztos fókusz itt egy életmű világát íveli fölénk és körénk. – Mint az ellipszis? – Igen, mert itt föl is, le is, így hajlik ez a balatoni horizont. És ez az egyik lényege. A víz fölött is és a bazalt alatt is ez a szerkesztés… Aki ismeri, csak az ragadhatta meg így a természetet és az anyag és a szó mögötti élet lelkét. Valahogy ilyen „lélekként” jelent meg e beszélgetésben a fény. Aztán a hegy, a művész, a halász és a pásztor. A fény e műveken újjáteremtve az ősit, az „evangéliumian” egyetemest, de egyszerre ugyanakkor a balatoniakat is idézve. – Ahogy Izsónál történt! – És ezért nem értik oly sokan… Vagy nem akarják érteni – szögezte le.

Az udvari, szőlőcsipegető beszélgetésben a szűkszavúságból valami olyan derült ki előttem, hogy mindkettőjük valami olyan megfogalmazást kerülget, amely a magyar piktúra egy új és igen nagy fejezetének még ki nem mondott lényegét rejtegeti. Fülep szavai legalábbis ide tartottak, amikor visszafelé a hajón tovább folytattuk azt, amelynek elemzése Egryről, Derkovits után, azt hiszem Fülep Lajos egyik szívbéli terve volt.

Nem idézhetem szavait, mert magnetofon nem vagyok, mint ahogyan sokan akarják ezt agyuk emlékezőtehetségéről elhitetni. És „pontosan” idéznek és bőven. De annyira jó az én emlékezetem is, hogy a hajón Egry művét Ferenczy, Rippl-Rónai és Derkovits mellett idézte. A képeket, a nappal telített új létezésű természetről…

Kár, hogy mindjárt nem írtam le ezt a délutánt. És azt sem, ahogy egyszer operációjának történetét, azaz már e földről is égbe kopogtatásának és járáskelésének históriáját elmesélte. Úgy szólt valahogy, mint egy népi igaz mesét mondó szövege. Tele recsegő humorral. De azért úgy is, mint aki szakmabeli a lélek és a hit és az Egész céljának útjain is.

Huszonnyolc Rippl-Rónai levél

Egry Józsefről

Kassák Lajos nemcsak a végtelen víz és a horgászás, de amint a fonyódi mólón említette nekem, épp Egry személye és művészete miatt szerette a Balatont. Úgy mondd, 1919-ben levelet írt Egrynek. Arra kérte – mert akkor nem nagyon volt tanácsos, hogy Pesten maradjon –, szerezzen neki elrejtő lakást Keszthelyen vagy valamelyik közeli faluban. Egry, aki akkor már feleségül vette Pauler Juliskát, és az állandó Balatonra rendezkedett be a keszthelyi szép Pauler villában, azonnal teljesítette Kassák kérését. – „Így akkor naponta találkoztunk Keszthelyen.” – Kassák fonyódi elbeszélése szerint, akkor sok szó esett köztük az expresszionizmus kérdéseiről, melyet Egry épp elhagyni készült. Ezt Kassák, „a modern”, erősen ellenezte, mert Egrynél stílusvisszalépést sejtett. Sokat sétáltak a mólón, a Helikon-parkban. Egryben akkor már a nagyon is új Egry József-i világkép és annak formai és szín és fény, látás és ábrázolás módjai érlelődtek. Végül is Egry akkor jutott infernói anyagi gondjai és lelki válságai közül először igazán levegőhöz és fényhez.

Kassák akkor 1947-ben, nálunk Fonyódon, Egry műtermével szemben, mely pontosan apámék villájával szemben épült, sokszor megemlékezett Egry keszthelyi életviteléről, amelyhez, mint mesélte, szorosan hozzátartozott a mindennapi biliárdozás, jó adag napi konyak és a pepita füzetes horgászás, a séták és a szemlélődés. Ha most is befutott a hajó a fonyódi kikötő szárnyai közé, én ösztönösen fölnéztem Kassák horgásznyele mellől a hajó emeleti fedélzetére. – Nem áll-e ott Egry? – Mert gyakori, sokszor napontai vendégünk volt Fonyódon. És mindig ugyanazok a jellegzetes mozdulatok és helyzet, mert mindig az utolsó leszálló volt. Ugyanaz a hanyag füzetösszehajtás és ceruza-zsebbetétel. Kezében a kis halasháló vagy szák, mert a piacra is ezt használta, és ugyanabban a kezében a saját készítette somfabottal a kilépés a partra. Arcán az ezerráncú mosolygás. Mosolygás, mert neki Fonyód kedves volt. A jobb beszerzés bázishelye… Tea, kakaó, szardínia, kávé…

Keszthely után neki egy kicsit a balatoni városka volt Fonyód, ahol több volt az üzlet, és volt piac is és a Porkoláb vendéglőben biliárdasztal és néhány barát is. A hajó pedig a két part – Badacsony és Fonyód – között maga volt a mozgó, fehér műterem. Figurákkal, táj- és fényváltozatossággal délre és északra is. Mintha csak úgy siklott volna ki hazulról, a badacsonyi toronyműteremből a vízre, hogy aztán nálunk kössön ki. A füzetben mindig volt néhány „följegyzés”. Amolyan öt-tízperces figurális és táji vázlat. Hiszen az egész hajóút húszperces volt. Ha érdeklődtem a füzet után, nemegyszer szakított ki lapokat a pepita füzetből, és megajándékozott a „fonyódi heggyel”. E kettős kúpú sárvulkán az ő képein sokszor jelentette a távlatban a szigetet. A biztos pont volt a fényben, mint a híres 1936-os „Juliska” című képén is. Juliska és Fonyód Keszthely után a kettős erős horgony volt Egry életében. A hegy és Juliska, ők tartották a festő fényen lebegő csónakját.

Ilyenek voltak az 1945 utáni nehéz évek a somogyi piaccal és a patikával és a barátokkal és azzal, amit ők összeszedtek a batyuzó eladóktól. Amelyeket aztán Egry hazavitt a halashálóban, és otthon Juliska osztotta be az élethez. Az északi parton Tatay Sándor vitte neki mindig a segítséget, mert hosszú ideig bizony nem volt fényes Egryék élete, bárhogy ragyogott is a műve.

Elismertetése nem ment könnyen. Igen érdekes példa erre közös könyvünk a Fonyódon és Badacsonyban válogatott és összeállított Vízitükör hosszú hajózása a viharokon a megjelenésig. Azaz 1955-ig. Érdemes rá visszaemlékezni a 25 éves évforduló alkalmából is. Sok emlék fűződik hozzá. Az akkor, 1948-ban kapott nagy aranyérem és Kossuth-díj után is csak kesernyésen mosolygott a Vízitükör tervén, amelyben rajzai és verseim együtt jelentek volna meg. Alig hihető, de a 14 Egry-rajz és 18 „balatoni” versem összeválogatása majdnem két év munkája volt.

Hosszú ismeretség után kérte csak el az addig megjelent köteteimet. Aztán rendszeresek lettek általában a versről való beszélgetések. Akkoriban többet írtam és akkortájt jelent meg a Se ég se föld kötetem több „balatoni” verse. Ezeket Egrynek fölolvastam, mint ahogy ő is megmutatta füzetének balatoni vázlatait. Nem a versekhez készültek ezek a toll- és ceruzarajzok, de hangulatban sokszor találkoztak. Észrevétlen, de szívós következetességgel állt össze a kötet. Tizennégy rajzának ő adta a címeit. A kötet sorrendjében a vers és rajz egymást egészítette ki. Ilyenek Egry címei: „Nád közt horgászgató”, „Badacsony és Gulács”, „Bárkás”, a Vihar előtt című versemmel. Aztán Gémek a nádasban és Így emel című versem mellett a „Balatoni térben” című rajz. A „Nádvonal”, „Festő a parton” a Tavi vers-sel.

Aztán verseimmel együtt két dekli közé csomagolta őket, és én küldtem föl a kis kötetet a mindig lelkes és segíteni kész Sárközi Mártának a Válaszhoz, aki a Válasz „Fehér Holló” kiadójánál a megjelentetés útjait egyengette. – De bizony hiába. Érdekes, akkor Kassák sem hitt a megjelenésében. Végül is az Egyetemi Nyomdához került a kötet, és mert Bóka László volt akkor a nyomda igazgatótanácsának elnöke, és egyben államtitkár is, tehát őt kerestem föl a minisztériumi hivatalában. Szívélyesen fogadott, de meglepetésemre közölte, hogy mit sem tud a kéziratról. Akkor pillantottam meg íróasztalának jobb sarkán a jellegzetes Egry-deklik közé csomagolt fölbontott Vízitükröt. Mit tehettem, hogy én se „lássam”, de Bóka is „észrevegye” fölfedezésemet, beszélgetés közben, az asztal sarkán a „kéziratra” ültem. A beszélgetés végén pedig, hogy Bóka is lássa, kivéve művünket alólam, hazavittem Badacsonyba.

Egry jót, de keserűen mosolygott, nevetett. Aztán a könyv mégis megjelent, de már csak Egry halála után. Ám ennek is érdekes története van. 1954-ben a Nádor szállóban, Pécsen beszélgettünk róla Szántó Tiborral, és akkor ő, mint a pécsi Dunántúli Magvető vezetője elkérte, ha ugyan még együtt vannak a rajzok Badacsonyban. És a műteremben ugyanabban a két dekli között találtuk meg Juliskával a könyv vers- és rajzkéziratát. Ha jól emlékszem, Csorba Győző lektori ajánlásával kerültek föl Pestre jóváhagyásra. És hivatalos pecséttel az jött vissza újra, hogy „kiadásra alkalmatlanok”.

Fölutaztam akkor Pestre, és fölmentem szomorúan Szász Imréhez, hogy mitévő legyek. Ő azonnal telefonált Németh Lajoshoz – Fülep Lajos tanítványához –, aki a képzőművészeti ügyeket intézte akkortájt a Pártbizottság illetékes osztályán. Úgy vettem észre, mikor a találkozón megjelentem, és megmutattam, hogy nem akart hinni a hivatalos pecsétnek. De tény, rövid úton elintézte, hogy a Vízitükör 1955-ben megjelenhessen a Dunántúli Magvetőnél. A Szabad Népben Kárpáti Aurél a legnagyobb elismeréssel köszöntötte a könyvet, és Fülep Lajos leghűségesebb tanítványa, Fodor András pedig a Csillagban írt róla. Így jelent meg a Vízitükör Fülep Lajos nagy örömére is, akivel annak idején nemegyszer látogattuk meg Badacsonyban Egry Józsefet, és akinek a művészetéről sokszor beszélgettünk. Fülep Lajosnak különben magam is tanítványa voltam még Pécsen.

Ilyen beszélgetés emléke az, amikor Fülep Lajos egyik kirándulás alkalmával a hajó fedélzetén Derkovits Gyulát Egry Józseffel hasonlította össze. – Egry egyre inkább tárgytalan – állapítottuk meg. Emlékszem a szavaira, melyeket a ragyogó fény és a párás vibrálás még csak jobban megerősített. Mint egy valóságos Egry-képben úszott a gondolat… Igen, mert bár művészetük egy környezetből, egy betegségből és egyetlen igazságból indult, és ugyanabból a szociális igazságérzetből táplálkozott, de a művekből kitűnik, hogy öntörvényű festői világukban ez a két nagy magyar mester a megteremtett művekben igen különbözik és szerencsére, így épp a magyar festészet gazdagítására.

Derkovits Gyulánál a tárgyi világ és a szociális feszültség mindvégig reálisan szikrázik az ezüst és az arany színeiben. Egry Józsefnél az ember és a művészet és a világ viszonya egyre inkább kozmikus feszültséggé és méretekké tágult. Így lett Derkovits művészete földibb és Egry Józsefé éteribb… És Csontváryval együtt egy olyan festői trió alakult, amely a 20-ik századi európai festőművészetben rangos helyet biztosít a magyar szellemnek.

Martyn Ferenc életművéről

Martyn Ferenc művészete és személye körül a tartózkodók és a hivők vitájával legenda kerekedett. És most itt áll előttünk egy szilárd művészi életstílus teremtette olyan életmű, amely azt bizonyítja, hogy alkotója ritka puritán egyéniség, és alkotása olyan logikus és harmonikusan tiszta fejlődésű, hogy nem is lehet más, mint derűsen kicsengő…

Azt hiszem, világosan bizonyítják majd ezt azok a párbeszédek is, amelyek e képek és a nézőik között csendben vagy akár hangosan visszhangzanak elő. Ez a hang, ez a megszólalt esztétikai élmény mindig két ember, a képben megszemélyesült mester és nézője között folyik. Így szeretnék, csak ilyen igénnyel szólni én is ezekről a képekről. A magam élményéről és érzéseiről. Örömmel, mert bár 1915 óta Martyn egyike a legtöbbet szereplő festőinknek – 14 önálló kiállítása volt –, mégis úgy vélem, művészete most itt ezzel a tihanyi kiállítással kerül talán a legnagyobb látogatottság és így a legszélesebb közvélemény elé…

A szerencsés véletlen is úgy hozta, hogy életművéről e napokban, e tárlattal egyidőben több kitűnő írás és Hárs Éva és Tüskés Tibor tollából pedig két könyv is megjelent. Egyik a Corvina kiadásában, inkább festményeiről. A másik pedig a Rippl-Rónai Múzeum gondozásában, szerkesztésemben irodalmi kísérőrajzairól. A személyes élményt a képpel így tágíthatja ki most majd itt Tihanyban a betű is. Ebben a környezetben, amely természeti és tárgyi valóságával, forma- és színvilágával, légköri és lelki kultúrájával a magyar művészetben lassan jelkép lesz. E félszigetnek ezt a „genius loci” szerepét azt hiszem ez a Martyn-kiállítás is csak erősíti majd. Úgy vélem, csak szerencsés lehet az a nép, amelynek földjén a szellem több ilyen – Csokonai szavaival élve – „szent fedél”-re lel. Tihany egyike ezeknek.

Ebben a mediterrán ízű, szép környezetben, ha itt tanulmányozzuk és kutatjuk végig ezt az életművet, talán könnyebben megérthetjük. – Azt hiszem, jelen esetben szabad a képekre ezeket mondanom, hogy tanulmányozás – kutatás. Jól tudom, más a művészet és a tudomány pályája vagy területe, mégis azt hiszem, csak ilyen megközelítéssel érthetjük meg igazán Martyn művészi törekvéseit. Itt van körülöttünk ez az elragadóan formás világ. És mi mégse ennek az ügyes újraírását kérjük számon, de tudomásul véve a valót és a világot, azt nézzük itt, amit e tárgyi és személyiségének realitásából kiemelve, a művész e valóságokról teremtett. Nézzük a festészet lényegét: a színt, a vonalat, a teret, a formát és az arányt. És mert írásait is idézve nézzük végig e képeket, higgyük el, hogy valóban: „csak az tud absztrakt művészetet alkotni, aki behatóan tanulmányozta a természetet”. Kiindulásnak ha végignézzük először grafikáit és illusztrációit, mindjárt meggyőz, hogy nála – akit a hazai absztrakt művészet vezetőjének tartanak –, nála alaposabb megfontoltsággal, figyelemmel, érdeklődéssel és megfigyelőkészséggel, de egyben a műhely becsülete, a művesség, technika és anyagtisztelet és a megmunkálás igényességét nézve is, kevesen közelednek nagyobb megbecsüléssel az ábrázolandó valósághoz, mint ő.

Ez a gyakorlat és műves gyakorlás nemcsak festői stílusával, de életstílusával is összenőtt. Képépítkezésének, szerkesztésének szertartásrendje van, amelyet mindig következetesen visz végig a mű elindításától az utolsó ecsetvonásig. Ez a következetesség érzik egész egyéniségén és képeinek feszességén is.

Végül is minden alkotásán ez a mindennek a helyét kereső akarat, ez a rend, a derű és a tisztaság hangulatát kelti. Ám a kép, maga a tér kitöltése, akár elvont geometrikus, akár ábrázoló formákkal történt is, a nézőt mindig elgondolkoztatja… És ez így jó… A szép megismerésének egyik útja ez… Korunk, ha sokszor végzetes apokaliptikus képeket ígérve is, de a gondolat, az ész és a szellem jegyében fogant. Évezredünk utolsó százada a nagy tudományos, anyagi, gazdasági, társadalmi és technikai, mondhatnám szinte minden területen a fantasztikus formai változások megtestesítője. – És mindezt csak épp a képzőművészet nem érzékelné? – Megváltoztak a formák, A formákkal és az alakítás végtelen variációs lehetőségével megváltozott a stílus és a művészek életérzése is. A tudománytól és a technikától új témákat, új tárgyi világot és lelki inspirációt kaptak. És ez nemcsak a külső világban történt, hanem a művészek tudatos és tudatalatti világában is. Új érzések és minták, szabályok és velük új képek. A tudomány és a művészet át nem kaszálva, de átragyogva egymás területére teremti meg az újat mindenekben. Boldog és gyötrelmektől kínzott szemtanúi vagyunk mindennek a türelmes időben…

E képek is ilyenről, ezekről az érzésekről, erről a mi vajúdó világunkról vallanak. Nem a teljesség és a tévedhetetlenség gőgjével, de az igazi művész igazat kereső hitével. Olyan művésszel állunk szemben, aki magát és képzeletén át mindig a tudat és a tudás és a lélek fegyelmével teremti világát, képeit.

De képzelőereje és ennek megjelenése bármilyen gazdag is, ha jól megvizsgáljuk, látjuk, hogy még ez sem az elragadtatottaké. Szín és forma variációi a gondolkodó, a mérő és számoló és számító fantázia szülöttei. A líraiság elsősorban színvilágára mondható. Mint pl. a hozzám oly közel álló „Emlék” vagy „Kék láp” című művének kócsaglábra állított figuráján túl a napos homokot, a végtelen vizet és fényes eget, egyszóval az időt és a teremtés ideális környezetét és indulását egyszerre idéző képe. Az is tény, hogy nem lehet e képek előtt érzelmi állásfoglalás nélkül állni… Hatnak… Sokszor talán túlságosan is felborzolják érzékszerveink, idegrendszerünk esztétikai élményt hangoló és befogadó zónáit. Az is tény, hogy Martyn képeinek címei is elősegítik és megnyitják a beleélés és -képzelés, de ugyanakkor akár a belemagyarázás lehetőségét is… Igen… De minden ilyen dialógusnak, hogy a néző beletüzesedve vagy akár elutasítva, egy pozitív vagy negatív töltésű „ihlet” állapotába kerül, éppen ebben van egyik jelentősége képeinek. Épp ez az esztétikai nevelés és a siker titka is… És ha hideg ésszel mérve járunk e színek és e síkok között, a formák és a dimenziók vonalakkal átfűzött, máskor szerkezetre állított rendjében, lassan egy gondolati világba kerülünk. A műélvező a művésszel néha már együtt teremtő állapotba. Ilyenek pld. a „Kikötőben” vagy a „Déli architektúra” c. művei.

Egész szárazon megállapítva, Martyn hivatást töltött be szerepével. Művei nélkül festészetünk az európai képzőművészet fejlődésének egy fejezetével, egy stílusával lenne szegényebb. Martyn Ferenc utolsó években kapott hivatalos kitüntetéseinek sorozata ennek felismerését és műveinek igaz megbecsülését jelenti. Korunk sokszor nem éppen idilli világában e mű a képszerkesztés tökéletességével a harmóniát sugalmazza.

Már említettem, hogy Martyn képeinek címei vannak. Ez pedig arra figyelmeztet, hogy nemcsak általánosságban, hanem témára szűkítetten is ábrázolnak. Természetesen a maguk szín- és formavilágának szabályai és rendszere szerint. Nézzük csak meg közelebbről és először gondoljunk képeinek egyik csoportjára. Tegyük egymás mellé pld. a „Harc”, az „4735” „Kakas”, „Lovas és fegyverhordozója” és az „Ír király”-t. Aztán állítsuk ezek mellé a másik típusból pld. a „Sziklás tengeri emlék”, a „Dunántúli tájak felett” vagy „Spanyolországi emlék” c. képeit.

Összevetve őket, bárhogyan válogatom is e műveket, egy olyan művészt ismertünk meg, akinek képei sohasem ösztönös, de tudatos szerkesztéssel, mindkét típusban a lélekből és mesterségből szinte egyenlő arányban merítve vallanak a külső világról és a művész belső világáról… Szerencsés alkat… Ritka egyensúlyérzék… Mesterség és az alkotás két fókusza közé feszülő légkörben az értelem és az érzelem szigorú szűrésévelés rendezésével egyszerre hozza a realitást, a tudat és a tudatalatti világát. Így nem a díszességgel, de az összecsengő színek mozgalmasságával és nem az üres elvontsággal, de a formák szépen szerkesztett változatosságával vonja világának áramkörébe a nézőt.

Tudatos alkotó, aki nagy valóságérzékkel nem fogalmakat és szimbólumokat akar megjeleníteni, közölni, hanem egyszerűen, mint a régi igazi mesterek is tették, a szín és a vonal erejével csak képeket fest… Szorongást, örömöt, félelmet vagy harmóniát kelt velük?… Azt hiszem, minden jelentős életműről elmondhatjuk ezt, mert mindannyinak van érzelmi és értelmi skálája, lett légyen az leíró vagy elvont jelegű művészet.

De álljunk egyenként a képek elé, azok beszéljenek négyszemközt velünk.

Adatok a dunántúli festészethez

Ez a tárlat csak címében kaposvári. Alkotásaiban somogyi művészek kiállítása. Célja világos, annál inkább is, mert folyamatosan kétévenként, tehát biennálé formájában újra-újrarendezve akarja elmélyíteni mindazt, amely a Dunántúl szívében, épp Somogyban vagy innen indulva, és néha személyesen, máskor értékeiben megjelenve és visszatérve a magyar festészetben is jelentős.

Igen, mert ez a táj, nemcsak témát adott, de vonalain, plasztikáján és színein túl szellemével is egy igen tárgyilagos nevelő szerepét is betöltötte. Mint Itáliában az „Umbria verde”, a zöld Umbria halhatatlan tája, úgy nálunk is és nekünk is a zöld és barna és tengerritmusú Somogy az ő mindannyiunk által annyira szeretett kiegyensúlyozott és a végtelenbe utaló tiszta arányaival kézzelfogható valóság. Ám a táj, ott, Umbriában, külön iskolát teremtett. Nálunk pedig a mi szűkebb hazánk – jól tudjuk nagyszerű mestereket szült és nevelt. Köztük olyanokat is, akiket nemcsak befogadott és felejthetetlen emlékekkel ajándékozott meg, de ma is vendégül lát szőlőskertjeiben, a Balaton partvidékén és széltől formált magas és kopasz, másutt meg erdős somogyi hegyeiben.

De vegyük szemügyre, kikről beszélek én? Azokról, akiknek kiállítását itt a Rippl-Rónai Múzeum állandó kiállításával együtt a marcali születésű Bernáth Aurél nyitotta meg ezelőtt 15 éve. Az a művész; aki írásban is eddig a legszebben vallott e szeretett tájról. A „Somogyi mesterek” c. kiállításunk volt ez. Azoké, akik e valóságtól, ennek az élő tájnak érintésétől, mint Anteus a földtől újra és újra megkapták ezt a legyőzhetetlen erőt, amely ma is él. Él és milyen frissen! Nézzünk csak körül ezen az I. Kaposvári Tavaszi Tárlaton is. Őróluk beszélnek itt a most kiállító fiatalabbak alkotásai is, még ha elvontan jelentkező jegyekkel, áttett formavilággal és színekkel is. És ez és ennyi a művészethez érzékeny léleknek épp elég, és megérzi mindjárt, hogy a Kaposvári Biennáléknak a jövőben igenis hivatása lehet képzőművészetünkben. Hivatása, mert ez a valóság, ha változó formában is – és épp ez a szép benne –, itt munkál ma is közöttünk és körülöttünk, mert itt vannak ők, az ifjak között a régiek… Itt Kukurelli Lajostól Zichy Mihály mellett a kedves Bacskay Béláig. És külön és együtt ők, a két nagy kaposvári ikerpár, Rippl-Rónai József és Vaszary János, akik nemcsak emléktábláikkal, de halhatatlan műveikkel állnak itt városunkban, hogy tanítsák azokat, akik segíthetnek és példát mutassanak azoknak, akik itt ma kiállítanak. Példát a stílusra, amely minden élet és minden művészet lényege! Ők ketten azok, akik az átvitt értelmen túl már itt nálunk, Somogyban, nem a jelképes író- és rajzolóvesszőt, de magát az élő és ható művészetet jelentik. A munkálót, a kulturálót, a földművesként művelőt Bosznay Istvánnal, Iványi-Grünwald Bélával és Rudnay Gyulával együtt, akit e dombvidék úgy megihletett, hogy Bábonymegyeren házat vásárolt, hogy mindig láthassa ezt a magyar Umbriát.

Jól tudjuk, hogy a nyári szünidőkben házánál a vendégszeretet és a tarokk mellett állandó volt a nyári rajziskola is. Diákok, tanítók és kisemberek kerékpároztak hozzá. És hogy vigyázott, mint élő szép modellekre, faluja kedves fáira, pincéire, házaira és embereire! Ilyen volt Kunffy Lajos somogytúri vendéglátó asztala és parkja is. A legjobb magyar művészek találkozóhelye, akikről Rónaitól–Spányiig oly érdekes sorokat jegyzett fel – a sajnos még mindig kéziratos – óriás művészettörténeti körképet felölelő életrajzában. De nem feledkezhetünk meg a két tragikus sorsú ifjúról, a kaposi Galimberti Sándorról és Balázs Jánosról sem. Tehetségükhöz és emlékükhöz Rónai és Bernáth Aurél neve kapcsolódik. És itt kísért a korán elfelejtett Csuk Jenő emléke is… – És Igal és Törökkoppány falvai vajon nem látták-e vendégül és tájuk nem tanította-e nyarakon át Barcsay Jenőt, Aba-Novákot, hogy csak a legnagyobbakat említsem? – Barcsay Jenő a minap olyan adatokat és történeteket mondott nekem életének e szakaszáról és ezekről az időkről, hogy azoknak megörökítése művészettörténeti feladat, hogy legalább úgy emlékeztessen mindnyájunkat az ő szava, mint Aba-Novákra az igali műgyűjtő Baumgartnerék kertjében a művész mellszobra.

Sorolhatnám, de azt hiszem, mindenkit meggyőzhet ennyi is arról, hogy itt a Dunántúl szívében egy olyan táj és benne egy olyan festői szellem munkál Csók Istvánnal és Egryvel, és ismét csak Bernáth Auréllal, Barthával és Borsos Miklóssal a Balatontól le a Dráváig Somogy, Tolnát, Baranyát összefogva a Mecsekig – ahol a pécsi csoport és a kaposvári Martyn Ferenc és barátai dolgoznak –, amely a magyar festészetben nemcsak egy érdekes szint, de talán azt is mondhatom, hogy már-már egy külön iskolát idéz.

De miért ne beszélhetnénk iskoláról, ha egyszer ennek a valóságnak és szellemnek voltak és élnek mesterei? Márpedig az imént említettek igazán azok! És az ő tanításaik, kik tagadhatnák, ugyancsak munkálnak napjainkban is. Akkor pedig mi más lenne, ha nem éppen az, amely egy iskola kritériumának meghatározója lehet? Jegyeik, jeleik oly felismerhetőek, ha csak e tárlaton is körülnézünk, hogy szinte sorolhatjuk is.

Tegyük… Ilyen például az említett harmonikus aránynak e tájban megnyilvánuló távlatalakító és gazdagító ritmusa. Az ábrázolás és a formák képzésében, akár reális, akár elvont viszonylatban is a mindenkor tiszta és kimérten pontos síkok és rajz szerkezete. Az intim vagy máskor fényes ragyogás oldottsága és tüze mellett vagy vele szemben az oly sokszor jelentkező tömörség komoly tónusai. És mindenekfölött a mesterségbeli tudás nagyotmondást és divatot kerülő, a jó kézművesre jellemző puritán szigora, amely nélkül megint csak nincs igaz művészet. Mindezekkel együtt egy olyan logikus és gazdag formaérzék- és stíluskedély-áradás, melyben nem véletlen a kedély hangsúlyozása. Hiszen ez illik rá erre a mediterránra támaszkodó és a legszebb közép-európai tó tükrében arcvonásait kutató vidékre és úgy vélem, egyben leghűbb fiaira is. De ide kell sorolnunk – és nem utolsósorban –, az ebben a tájban élő kétezer évre visszatekintő reális történelmi erőt és ennek azt a mindenütt jelentkező művészettörténeti valóságát, amellyel gazdagodva és amelyből kitekintve csak a jövő távlatát növelheti minden születő új alkotás is. Gondoljunk Reich Károly, Németh József vagy Würtz Ádám műveire…

Azt hiszem, így kell néznünk, ilyen keretbe fogva e 36 művész tárlatát. És örülnünk kell annak is, hogy e számból a Kaposváron élő és Somogyban lakó művészeken kívül 15-en a fővárosból és hazánk különböző városaiból küldték el szülőföldjükre műveiket. Köszönet érte nekik és mindazoknak, akik segítették, hogy megszülessék az I. Kaposvári Tavaszi Tárlat.

Két grafikus

Weöres Sándor köszöntése a Fészekben

Weöres Sándor köszöntője első mondatával majd 40 év távlatába figyelek. 1973-ból 1936 augusztusára. A celldömölki állomás peronján álltunk az alkonyatban. A vonattal vártuk – hogy együtt legyünk, mint véletlen ma – Jékely Zoltánt. Idézni próbálom a sokrétű valót és időt, mert nemcsak szülőföldjének, a Kemenesaljának, de a róla emelkedett Weöres Sándor-i költészetének is középpontjában álltunk és szálltunk kocsira… A bakon – hogy teljesebb legyen az égi-földi – egy vasi magyar kocsissal Sándor ült, és mögöttük jobbomon Jékely. Égiháború kerekedett, villámokkal, viharral! – És azóta hány viharzott el? – Az egyik csattanás után hátrafordult… – Három költő egy csapásra! – De e mondattól már egyedül vele folytatom. Vele, mert akkor is hozzájuk vitt a kocsi, és most pedig hozzá tartanak e szavak.

Weöresék háza Csöngén puritánul egyszerű volt, de tágas. Az udvarházakra jellemző parkokat őrző gond helyett itt, a munkát és gazdálkodás gondjait tükrözte pázsit helyett, a nagy és kopár mezőgazdasági udvar. A házzal szemközt az udvarvégi dombon cselédházak között állt a vendégszobás házacska. Lent a nagy csibekeltető konyha mellett volt az ebédlőszoba. Az asztalfőről a „Termő ékes ág” – „a jó anya” szertartásosan koppantotta elő a fogásokat, úgy, ahogy ujja koppintásaival ugyanitt nemrég a ritmusvariációkat verte, és mellette a gyermekköltő verset gyakorolva, mondta a ritmusokra illő szövegeket…

A rövid huszárapa még rövidebb szárú csizmában, ló helyett, Puch-motorkerékpáron árkon-bokron át tartotta gazdasági tereplovaglásait. Tudom, a bécsi Burg termeiből az első világháború nagy lovascsatáiba, majd a haza védelméből Stromfeldék csatáiból egyenesen belepottyant a csöngei trágyaszedés és szántás gondjaiba. Jó érzékkel, keményen végezte ezt is. Kedvemért akkor – mert elfelejtettem a horgászáshoz úszót hozni – meglovagolta még a dühös pulykakakast is, és csak kihúzta – hogy hal legyen – egyik legszebb dísztollát. Akkor láttam és azt hiszem, más se látott azóta sem pulykát emberi humorral, fordítva lovagló huszárt.

– És Sándor? – …Ő kerékpáron jött ki a kertek alatt folyó Lánka patak igazán antik hangulatú ligetébe. Mögöttem leheveredett… Bár a horgászás titkos szekta, mégse a titkot pedző – apja szakította – pulykatoll rezdüléseire figyelt, de Pirandellót olvasott. A drámai formabontóra figyelt. És színpadunkon nyakában zöld hínárpelerinnel jelent meg az első rémült sügér. Azaz a tragédia – a világra húzott valóság –, vígjátéki jelmezben. Így aztán, mint a lánkaparti Hamlet, nem a koponyát, de a világra tátogó kopoltyút úgy vette kézbe, és úgy vallatta, mint Pirandello drámáiban a valósággal összejátszó csalóka látszatot. Fűből, könyvből és a képzeletből fölriadt tragikus mosollyal üdvözölve a főszereplőt…

– Még annyira sem áll e földön, mint a földbe szúrt tű hegye? – Ezt mondogatták ifjúságunk napjaiban Pécsen is. És azóta is, de hányan… – Nem áll? – … Lehet, de ki ismeri jobban a „kérgét” is „a minden dolognak” – az e? aki, hogy nyakig áll benne, csak hirdeti, vagy az, aki még e tű fokába is oly erős földből-égből fonott és fogott szálat fűzött, mint ő?… És e szállal milyen „sokszínű” kinti és benti szövésű szőnyeget terített!… Azt, mert mindig azt kereste, mi „az Igaz” és a „Van” itt, és mert sejti a mintát ott fönt is, „túl értelmünk kaptafáin”…

Ha idézem e negyven esztendő mélyét, épp az ezeket erősítő élmények sora világít felém. A „szép valót” és „a világ eresztékeit” nagyon is pontosan ismerőről. Aki jól tudta és tudja, mi a víz és a bor… Nagy gyakorlatomban és a sok író és ivó barát között egyetlen olyant sem ismertem, mint ő. Ha a Flóriánban vagy a Vadember korcsmában poharazás közben megszomjaztunk, ő mindig csak kútvizet kért. Ez a legjellemzőbb költészetére is. Mert csak a tiszta víz olt szomjat! A bor csak mámort fokoz…

Így nyúlt a világhoz, ilyen természetesen és gyakorlatian szóban, barátságban, leveleiben és igenis a költészetében is. Csak épp Weöres Sándor-módra teremtve: földből-égből-vízből-tűzből… A kettőből és kettős valóságon át – a költői személyiségen és a maga szemében látott tárgyi valóságon át – költői matematikával e kettőkből egyet varázsolva elő… Mert ki ismerte jobban, hogy „az élet: szív és kés egy szín alatt”, mint ő, az Ágoston utcai albérlet lakója, ahol a henteskés alól a szomszéd szobából átfolyt a vér az asztal alatt, melyen a Varázsének dalait írogatta… Mert lakásait diákkorunkban így válogatta. És nem azért, mert gyakorlatiatlan volt – ilyen egzotikus sorozatban senki sem válogathat ily összhangzó tökéllyel –, de azért, mert csak így tudhatta és érezhette még jobban és igazán a lent fölötti „egyetlen arany csendet” és a „villámló kútnál” az álmot is.

A balokányi temető mögötti kocsibeszállóban az ablakán át lovak, kupeccigányok, hajcsárok néztek a tollára. És a bosnyák negyedben is így volt. Ott, ahol „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” – s hogy már én is így klasszikus formában folytassam – cégtáblája kísértett, Sándor elé létrán szállt föl a múzsa… Sokszor eltűnődtem tájain, és együtt utaztam vele pepita füzeteibe rajzolt, a Kacsulárián túli Na Conxypánnal határos országainak térképein és birodalmaiban. De ezek után is, ugyan ki szólította és hívta meg e honból is azt a „kommunisztikus embert”, „aki majd rang, erőszak kényelmetlensége, külső érvényesülés helyett testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé”… – Kell-e ennél reálisabb költői filozófia és vallomás?… – És e „Köszöntésében” adott magyarázatai verseiről egyúttal nem világosan magyarázó reklámok-e?… Mintha csak itt a 40 év előtti levelét fogalmazta volna élesebben újra. Amikor a „Somogyi Újság” verseinket félreértő dicséretére – melyeket a Berzsenyi Társaságban olvastunk fel – ezt ajánlotta: Nyomassunk ezek után előzetes röpcédulákat, és csak amikor már a hírlaposztók szétszórták azokat, akkor lépjünk fel a porondon, így legalább tudják majd, mit akarunk, és mit akar a vers… – Mintha néha ez is időszerű lenne… – Ilyen volt. Sohasem fontoskodó, de a lényeget megragadó. Mint a szellemi artisták, a „kéken túli égből” is érezte mindig, mi van a talpa alatt. Fordítói „munkaközösségének” köre és terveinek megvalósítása és más zsöllyéből nézve, nem erről vall-e a „XX-ik századi freskó” is?…

Látom 20 évesen. Inas-vékonyan, mint a gém, úgy állt a Balaton vizében. Csak bokáig benne. Soha le nem merülve a tükör valóságába. Mintha csak a ragyogást szemlélte volna. Vagy pedig versenyt gázolt önnön árnyékával. Kezében mindig csokor virággal érkezett. Valami gyermeki szeretet görcsével szorította a virágot. Eléje toppanva, gyors mozdulattal adta át annak, akinek szánta… Anyám tortáját lakásul választotta volna. – Ellaknék benne, Lenke néni, olyan jó – és csikorgó fanyar mosolyával ejtette a vasi tájszólás szavait.

Fönt, a fonyódi hegyen egy vak halász vadszőlővel benőtt filagóriájában írta a Kút c. kötetem verseiről kritikáját, és tollát szinte le se téve, már szóban a kínai és japán versek ritmikájának kérdéseivel folytatta. Felolvasó esti szereplése előtt ágyamon heverve az indulásig egy pillanatig sem foglalkozott saját versével, hanem Kosztolányi „Idegen költők” műfordításait forgatta az alatt az óra alatt, melyet Jékely állított meg alig egy-két hete, hogy ketyegésével ne ossza szét a világ egészét és az éjszakák harmóniáját…

Pécsi, Siklósi úti, diáklakásom ablaka előtt naponta sétált el A vers születésé-ben S. É. rövidítéssel említett költőnő, Schridde Éva. A doktori értekezésében közölt dialógusvers társszerzője. Pedánsan egyszerű, vékonyka magyar–német szakos kollegina volt, akivel „a háztetőn üldögélve” költöttek. – Hová és merre sétál? – Felel-e erre nekünk valaki az időből? – És a tanszéken, az egyetem filozófiai intézetében Halasy-Nagy professzor okos szavára már ki olvasta volna úgy a tanszemélyzetből Sándor különös szemináriumi dolgozatait, mint a kollokviumok osztályzatra készült feleleteit?… Babics Andrásné, Ponesz Aranka tanársegéd közléseiből is tudom, amit tudtunk is, hogy úgy olvasták, mint a vers titkait és születését vallató ifjú költő érdekes jegyzeteit. Nem mint az ismeretanyag bizonyításáról tett tanúságokat és nem is a logika, de úgy fogadták, mint a költői intuíció szerint mozgó gondolatokat és vallomásokat.

Így emlékszem vissza a hajdani költői területek fölmérésére és a bennünk feszülő szellemi mozgás és gyakorlat idejére. Az ihlet áramgyűjtéseire. Éjszakai és erdei és korcsmai tudatos és a tudat alatti élménygyűjtés éveire. Emlékszem vallomására egy fához. Úgy beszélt előtte és hozzá, és meg is győzött erről – kézzel mutatva rája –, mint egy zöld nimfához, mert derekával, karjaival és hajával összes szerveinek varázsával, ugyanazt ébresztette, mint a másik való.

Bor mellett, a bíróképesség maximumán átbillenve, váratlan fordulatokkal, szavakkal és cselekedetekkel, gyermeki vadsággal tépte szét a logika láncait. Konok kaszabolással rontott ki és rá – mint egy végvári legény – a várát körülfogó valóság hadrendjére.

Ha betegség tört rá, rendületlen, keleti nyugalommal tűrte, talán azért is, mert az ágy mindig barátja volt. Magával keveset, mondhatnám semmit se törődött. Amit kapott, jóban-rosszban, szótlan viselte. A klinikát, a hideg albérletei után, mintha csak lakásának tekintette volna. Ki-be járt, csikorogva vagy mosolyogva. Úgy tűrte a fájást, mint az anya a szenvedést, mert az is szül. – Élményt?… Érzést?… – Igen, amelyekből – akárcsak a gyönyörből – ebből is, csak az épülhet: a lényeges…

A táncról, mint a ritmus mestere, gyakorlat nélkül, fölényes önbizalommal nyilatkozott. S csak botladozott… A négy fal közül is jobban látta volna Rómát vagy a „Conte Rosso” fedélzetéről Ázsiát-Szumatrát?… Igen, Weöres Sándor-ian, mert csak azt akarta látni igazán, amit magán át alkotott költészetének, róluk. Azt, amelyben „a két arc: az Igaz és a Van – összefordul mámorosan”… Két sorral oly sokszor egybesuhint mindent… És sokszor egyetlen sorral is elsuhant mindannyiunk fölött.

Ilyen szálakból szőtt fonalat húzott a tű fokába. Azért idéztem e néhány emléket és épp azért a 40 év mélyéről, mert azt hiszem, az első repülés élménye oly örök, melyet egyetlen költő és egyetlen pilóta sem tud elfelejteni. Tán épp ezért hiteles is… És mert egyre messzebb kerül, fontosabb rögzíteni is. Így próbáltam idézni ezeket újra magamnak és úgy, hogy megpendítse önöknek is egy életmű emberi vonásait is.

Kiss Tamás mérlege

A 60 éves debreceni költő válogatott kötete, a Mérleg hava – egy „barázda egyenes” útú költői pályát és egyéni arcú költészetet tár elénk. Maga is tudja ezt és érzi, hiszen kitartóan és bizony sokszor nagy magányban dolgozott művén. A jegy című versében így emlékezik meg erről:

 

Ez az, mit csak nekem adott, nem ismételt, hogy ide tett, hogy legyen külön egy világ, amiből nem engedhetek, ami enyém és senkié, az én ismertető jelem, számon tart engem általa s róla én őt megismerem.

 

Ez a magamegvallás és hajdúsági öntudat segítette és emelte olyan költővé, amelyeknek biztos jegyeivel és színeivel jelentkezett már első verseivel is a harmincas évek elején. Mert Kiss Tamás, amint ezt válogatott kötete is bizonyítja, mindig is a Nyugat utáni harmadik nemzedék egyik jelentős poétája volt. A mi nemzedékünké, még akkor is, ha időnként méltatlanul ki is felejtették a kritikai skatulyázások rekeszeiből és végül a Magyar Irodalomtörténet 6. kötetéből is… Velünk együtt jelentkezett… Még pedig indulásunk sok jellegzetes közös vonásával és kapcsolatával, amelyet nemcsak a Jékelynek és Weöresnek szóló ajánlások bizonyítanak, de a költészetről vallott igényei is. Ahogy egymás után olvasom a verseit, egyszerre elevenedik meg ez a múlt… A „tündéri” – igen ezt kell mondanom –, mert hiszen az elsuhant ifjúság fénylik azokból vissza… E versek szinte kilépnek a kötetből. Rímeik és képeik mögött az emlékek kezdenek világítani. Régi levelek sorai zümmögnek, négy évtized barátsága vall a kezdésről, a versírás hajdani érzéseiről, az ihletről és arról, amit még ma is alig-alig említ e műről a kritikánk.

Egyszóval nemzedékünk költészetének világa és hangja kísért Kiss Tamás 1930–40-ben írt verseiből, amelyekben a kezdet kezdetén is biztos versépítőnek bizonyult. A poétika szabályainak biztos alkalmazójának. Zeneinek és magvasnak, tiszta horizontúnak. Aki a Csokonai ízű és villanású színt és játékosságot az ő keserűbb tömörségéhez igazította. Puritán fényessége a gondolaté. Nem mutatványos, zsonglőr – pedig ugyancsak ért ehhez is, mint azt az Esti disszonancia is bizonyítja –, de kiegyensúlyozott és mély. Tartanak és adnak is a versei. Tartanak egy alföldi lényegű magyar világot, és adnak mélyen humánus szépet, amely magához rántja az olvasóját, akárcsak az Este a tanyák közt alig néhány sorból épített két versszaka.

 

Lehull az éj egyszerre, a Föld el is felejti a Napot, a tengerre tenyeréből leejti; minden egy akar lenni: az okozat az okkal, és véges lesz a semmi: szomszéd a csillagokkal.

 

Játékos versei is gondolatot ölelnek. Vaskosat a könnyen hajlított versformák szépen munkált rácsai között. És kormosabbat is, hiszen még Táncrahívó-jában is arról dalol a kar, hogy „nincsen úrabb a halálnál”. Az ő anakreóni versei is fekete aláfestésűek:

 

hisz egyetlen dicsőség csupán: szeretni, élni, s egyetlen gyalázat egyszer megöregedni.

 

Talán e gyakran „színtelen” magvasság említett jegye is hozzátartozik, hogy nem sokat emlegették köteteit. – És szülőföldje?… Vagy túl puritánok voltak ők is és rátartiak, mint költőnk?… – Emlékszem egy régi közös kirándulásunk fényképére. A vidám, költői társaságban ott áll a bor tövében, a badacsonyi Kisfaludy-ház előtt ez a társaság. És a képen ő olyan egyenes, és olyan peckesen áll, mint egy kunsági huszár, mintha nem is a hajdúság egyik legjobb, boltos homlokú poétája lenne… 1939-ben a Nyugatban Tyukody-Baudelaire-nek említettem. – Nem tudom, mennyire találó? – De az sem lehet véletlen, hogy 30 év után a Fogóddz a csillagokba című kötetében a válogatáskor a Párizsi éjszaka című verse után a Debrecen című következik… Az európai magyar költő olyan választása és a neveknek olyan csoportosítása ez, amelyek mögött az az érzelemvilág él, melyből táplálkozik. Mint a „Maradandóság városának” címerében a főnixmadár.

 

Ki fönn a lángokon hevül,   s parázson lépeget, de szárnyai összekötnek   földet és eget.

 

Valahogy így áll költőnk is szerény rátartisággal Nyugat és Kelet fényes és sűrű és nyers terében. Akinek lelkivilága és műveltsége a „Tuileriák kertjében” is egyszerre és egymásra idézi a hazát és szép szóteremtésével a „lélekhont”, amely nála az európai kultúrát jelenti.

 

Attika, Róma, Napkelet találtak itt egy enyhelyet, meleg ölet, közös anyát, valami emberi tanyát, ahol mindig jön pillanat, amivel megválthasd magad, –

 

Az a költő írhatja ezeket, aki testben és lélekben egyszerre él a dunavölgyi („Dunához Orsovánál”) és a szellemi magyarság hazájában, mint Fazekasék köre, Csokonai és a megidézett Kölcsey és Ady.

 

Van egy hazád – az otthonod, de fészked is e föld – honod, lélekhon. Vigyázó szemek szüzek őrizték e tüzet, barikádokat, halmokat, biztató forradalmakat.

 

Egész lényével és költészetével így él a Tiszántúl világában. Nemzedékünk dunántúli hangvételű költőinek mintegy lírai ellenpárja az ő költészete. Épp így színesebb és egészebb is ez a lírai világ és vele és benne a hazai valóság és a nemzet gondolatának megjelenítése is. Kiemelkedő verse e körből a Kunsági elégia. Magyarság és emberiség kérdései, nép és költő sóhajai és igéi szátlanak e versében a szállások tüzei körül. Petőfi őszi pusztájában egy mai költő, aki a 20. század emberi és költői gátlásaival és kétségeivel viaskodik a négyrészes elégiában. Magány, sors és cél kolomphangjai és a föl-föllobogó remény lángjai az alföldi estében.

 

Mesék fogytán el-el bolyongok, a nagy puszta így még befogad – rab lelkek Amerikája –, előttem nyár, nyomomba fagy.

 

Költészetében külön fejezetet érdemelne ez a vers, amely a hazaszeretet és a lét kérdéseire és a költői életformák titkaira keres és ad válaszokat. Ebben a versében már 1941-ben váteszien jelezte, hogy: „viszik hát majd új háborúba – ontani vérét, erejét”.

 

Hó alatt lesz a temetője, kopjafája orosz vadon, s hömpölygeti ártatlan vérét a csendes mélyhullámu Don.

 

De mint közéleti és mai költő oly reális és igaz, hogy nemcsak a nép pusztai régi táncát látja, de a mai, meg sem születhetett nemzetben az „árnyak táncát” is, amelyben „– a műtős karja meg se remeg, – ha vödörből önt ki nemzetet”. – Igen erős reális jegyekkel átitatott költészet az övé. A mai élet és a mában újra szólított irodalmi hagyomány Arany Jánosian pedáns költője Kiss Tamás. Kicsit katedrán ülő, mint mindennapjai is azok voltak a Kossuth Egyetem gyakorló gimnáziumában. Debreceni jegyekkel ékes, egyetemes költészet, amely a divatos kontárkodást a leghatározottabban utasítja el.

1944 után a hangja és írásmodora még csak mélyült e jegyekben. Szinte a melegség nélküli észköltészetnek mondhatnánk. „A rend” és az „egyensúly” a vezérlő csillaga. Túlságosan is fegyelmezett. Tüze visszafogott, nem száguldva lobogó, de kohóba szorított. Ebből, az egyes témákra összpontosított hőből aztán alaposan kalapált versek állanak elő. – Több szabad lángolást! – mondhatnánk és mondhattuk volna is neki, de ő nyugodtan dolgozott tovább. Sokszor hosszú esztendők görcsös és torokszorító kínjai között is. Szüksége van minden céhnek, épp a céh becsülete miatt az ilyen mesterekre. Jó könyvre és versekre a ponyván!…

Az utóbbi évtizedben is így emelkedett tovább gondolati lírája. Semmi sem állt tőle távolabb, mint a filozófiai igényű divatos semmitmondás. Nem színeivel és képeivel varázsol egyéni világot, hanem szép tágasságával, nyugalmával és arányérzékével. Reális, földi költészet. Akinek a versében még az éj is „négy talpára ereszkedik”, Mint a puszta, széles látókörű. Közel s távol valami kézzel el nem érhető végtelen emeli.

 

Nem hiszek én jósoknak, mágusoknak; a tér rettent, a szám izgat csupán: mért hull a lét planéta-távolokra, s miért van kettő, mikor több az egy.

 

Anyagi és már-már matematikai szerkesztésű ez a gondolati líra, amelyben a téma és a gondolat szinte olyannyira kitapintható, mint egy-egy tárgy. Nem leng, de áll, és belénk ül. Az emberi mérték és a földi tér az ideálja és a hona.

 

Jöjj közénk, Mitoszok Fia, hagyd el jégfürtű Csillagod…! A halhatatlan istenek irigyek: öröklétüket unják. Kitépik a hajad, kitördelik fogaidat, meghajlítják gerincedet, kilopják tündöklő szemed. Irigylik azt, hogy változunk, hogy érzünk, emberek vagyunk, hogy élünk, s egyszer meghalunk.

 

Így és ilyen „egek tüzébe fújva, – költők, hát ti segítsetek – emberré lenni, újra”. – Így vallja. Igen, de kicsit olyan kerülőkkel és áttételekkel, mint a keleti, mondjuk épp a debreceni minta. Ahol Csokonainak Gulyás Pál válaszolgatott. Az anakreónira és az ódaira a veinemöjneni hang, a sámáni erő. Nem véletlen, hogy Kiss Tamás a költő halálának 10. évfordulóján ezt a Gulyás Pált idézte meg. Mégpedig így:

 

Nem szólt század óta szebben senki nálad Debrecenben, emberibben a hazában, magyarabban a világban. Te voltál itt az utolsó varázsló és igazmondó, garaboncás, iródeák, kit kileltek még ideák, s kiről tudjuk csalhatatlan mért halott a halhatatlan, súghat-búghat emberöltőn fölötted: te vagy a költő.

 

Valahol így és itt kell keresnünk költői hitvallását ennek a tárgyszerű észköltészetnek is, amelyről szóltam Kiss Tamás lírájának e rövid vázolásában. Keresnünk egyben azt a magyar versideált és költőtípust is, amelynek jegyeit még alig vázolta föl irodalomtörténetünk. Még platóni értelemben sem világít ez a munka. Berzsenyi értelmezésében és szavával, sehol sincs a „szobra”… Mellébeszélésekkel és melléérzésekkel kerülgetett lírai világ… Kicsit költői délibáb lenne csak?… És épp ezért „halott a halhatatlan”, ha másutt nem is, de épp irodalomtörténetünkben?… Ezekre figyelmeztet Kiss Tamás is megemlékezésében. És a Mérleg hava pedig minket emlékeztet költőnkre, akit még ha néha kihagytak is, de műve mégis mindig ott volt és ma is ott van a Nyugat utáni harmadik költői nemzedék legjobbjai között. Amit írt ez a nemzedék, az ő művével csak még mélyebb és gazdagabb lett.

Az olasz líra egy magyar ága

Téltemető

Verseskönyvről verseskönyvre

Lengyel Balázs célja, amint bevezetőjében mondja, költők jellemzése és a verseket kedvelő olvasók tájékoztatása „a magyar líra eleven alakulásáról”. Pontosabban keresztmetszet 67 költő az utóbbi két-három évben megjelent 71 verskötete alapján. Szerényen úgy zárja bevezetőjét, hogy legjobban azt szeretné, hogyha a verskedvelő közönség „szórakoztató olvasmánynak találná” a könyvét, amely versszeretetre nevel. Meg kell vallanom, nem szórakoztató olvasmány a könyve. Hogy is lenne, amikor olyan kritikákról van szó, amelyek legtöbbször elmélyültek, gyakran nagyon is tömören, vagy idegen szavakkal erősen spékelt szaknyelven szólnak líránk és általában a költészet érdekes és bonyolult alakulásáról, fogós kérdéseiről. Inkább azt mondhatnánk, hogy könyve lapról lapra kíváncsiságébresztő. Azzá teszi a kritikus határozott állásfoglalása és találékonysága. Kialakult és megvallott ízlése határozott jegyekkel végigvonul a mű egészén, és ez amennyire megemeli, úgy meg is köti kutatásainak és kíváncsiságának határait is. Találékonysága – még ha lankad is olykor – leköt. Feladata itt-ott nehéz, hiszen sok köteten át a gyakorta megismétlődő lírai hang egyhangúságát kell érdekesen taglalnia.

Munkája így együtt szinte a nagysikerű „Szép versek” sorozat mellé állítandó. Ennek mintegy magyarázó és segítő kézikönyve. Mégpedig úgy, hogy olvasása és megállapításai nemcsak az olvasót, a szereplő lírikusokat, de ugyanakkor líránk kritikáját is elgondolkozásra és új szempontokra, észrevételre és gondolatokra serkenti. Egy szó, mint száz, bár olvastam külön is őket az Élet és Irodalomban, de most így együtt írásai a szemlélet egységében és a helyszűkék szorító abroncsában tömörségükkel megnőttek. Jelentős kritikai kötet kerekedett a kis esszékből. Ahogy végigolvastam, akármilyen furcsának találhatja is a szerző, de én épp a költészet mai állására és lényegére tapintó volta miatt könyvének utolsó fejezetét tettem volna a kötet élére. Azt a „Zöld és arany” fejezetet, amely „az ihlet és mesterség” jól válogatott bevezetőjével a költészet mai állapotára kitűnően rávilágít. Igazán hasznos és épp az ifjabb gyakorló lírikusoknak, mert hiszen „a század versképletének, verseszményének gyökeres átalakulása közismert”, és hozzátenném, hogy vitára ingerlő is. Amit a vers mai „formai minimumáról” és „a versbeli közlés” esztétikájáról, lényegéről és lehetőségéről és teherbírásáról szól, ezekben a mondatokban összesűrítve mind megtalálható, amelyhez mint mércéhez igyekezett viszonyítani és mérni a költők köteteit és verseit vagy éppen verskísérleteit. Talán így előretéve és kifejtve világosabb lett volna több esetben, miért is harcol s miért azzal az állandó szigorú igénnyel a jó költészetért.

Időszerű és hasznos is sok megállapítása, mert az átalakuló világban új lírai nyelv és szerkezet lehetőségeiről van szó. És mi tagadás, szeretnék látni is, sokan szeretnék érteni is a régi mellett épp a kívánt újat. Persze nem a mindent megváltó receptről beszélek én. Ilyen nincs is, hanem arra rámutatni, amely nem másolás és modor vagy divat, mert hiszen ezek közül egyik sem a modernség. Csak a jót teremtés az! A legjobb vers a legmodernebb is…

Lengyel Balázs könyvének szerkezete mozaiképítés-szerű. Úgy válogatja össze az egyes költők versköteteit, hogy azoknak már a hangja és a színe és sokszor mondanivalói is egy fejezetbe illők. Végül aztán az így összehangolt és magyarázott több fejezet egy teljes lírai tabló – persze a kritikus ízlésének megfelelő – távlatát adja. Egy lírai ízlés kritikai vetületét, amellyel hol egyetért az olvasó, vagy pedig a jártasabb ízlésűt épp vitára ösztönzi. Ez is a kötet érdemei közé tartozik. Módszeréhez tartozik az is, hogy egyes könyvismertetéseinek előbb említett csokrai előtt rövid, de legtöbb esetben kitűnően tömör tanulmánytémát vet föl. Ezek a hangütései jó bevezetések az utánuk következő kritikákhoz. Ilyen például a „Három portré” előtt Tímár György, Görgey Gábor, Kalász Márton könyvével összefüggésben az, amit a vers korunkbani változásáról mond. Sokszor a fölvetett esztétikai kérdésekben, ilyen helyeken, magával is vitatkozó a módszere. Előre vetett tételeit és kérdéseit, azok lényegét és titkait aztán a becsoportosított lírikusok műveiből igyekszik magyarázni vagy kihámozni. Sokszor ezek a kis bevezetők így kezdődnek: „Miért jó költő a jó költő?” és utána következnek Hajnal Anna, Rákos Sándor, Csoóri Sándor és Végh György versei. A „Közvetlenül és áttételesen” című ismertetése előtt igen találó az ily versek lényegéről szóló összefoglalása, az, amit a közvetlen verstípus után a közvetett vers születéséről, illetve versírás módszereiről ír. Itt Képes Géza, Orbán Ottó, Gergely Ágnes és Tőzsér Árpád köteteiből és az azokból idézett példáival vezeti be az olvasót az „újfajta esztétikum többnyire be nem járt szféráiba”. – Miért így? – Mert ehhez a hanghoz „hozzáízeledni korunk költészetében teljesebben gyönyörködni közös érdekünk, feladatunk”.

Az összefoglaló ismertetés – a mozaikokon belül – az egyes költőktől jó és bőséges idézeteket hoz. Különösen ott, ahol a költő és a kritikus egy ízléstípusba tartozik. Szinte egy lírai breviárium kerekedik így a kötet végére. Hasznos és példákra alkalmas gyűjteménytár a gyakorlat igényével összeállítva.

Stílusa jó logikájával és szűk szókincsében bujkáló malíciájával és a zárójelekben találóan elmondott lényegekkel figyelmet keltő. Ezek a hol udvarias, hol csak tapintatos, de lényegre tapintó indítások és a tőmondatos, kedélyesen bölcs mondásai előre sejtetik hová is akar kilyukadni, és mit is akar bizonyítani. Mondatai közül a rövidek a találóbbak. A hosszúak sokszor erősen összedaraboltak, amelyekből a mindig sokat mondó lényeget csak körültekintéssel lehet kibontani.

Kiemelkedően szép és időszerű is irodalomtörténetileg jól értékelő dolgozata Áprily Lajosról. Talán nem ártott volna a találó és igaz Arany János-kapcsolat mellett megemlíteni a kép gazdagítására az egészen más indítású Babits–Áprily párhuzamot. Ezt a sokban, így műveltségben és vérmérsékletben is azonos hullámhosszon álló két költő miért is furcsa viszonyát. Könyvének talán legjobb fejezetei az Illyés Gyuláról írtak. És mi tagadás, a Lengyel Balázs-típusú kritikusoktól oly messze álló spontán költők közül, amikor róla és verseiről beszél, mintha érzéke és hangja is megváltozott és meg is gazdagodott volna. A jó esztéta alkalmazkodó készségéről és megértő képességéről tesz tanúságot. Biztos vonásokkal fejti ki „hogyan is él Illyés a spontaneitás nagyszerű és kényes adományával”? Kár, hogy Erdélyi Józsefről nem írt. Ő aztán az igazi spontán költő, akinek ilyen indítású zsenijéről egyik alkalommal Babits Mihály Erdélyi könyvét levéve a polcról és a „Fekete-Köröst” felolvasva, hosszan taglaló, szinte „irigykedő” lelkesedéssel tartott előadást. Igen, megérte volna, ha akkor leírom ezt a beszélgetést, mert megállapításai épp Babits szájából leptek meg, és világítottak rá nekem a spontán versszületés kérdéseire és értékeire. Ideillenek azok a lapok, amelyeket Juhász Ferenc és Nagy László könyveiről írt „a képes népi gondolkodás” és a költői monumentalitás kérdéseiről. Ugyancsak, amit és ahogyan taglalja Garai Gábor lírai racionalizmusát.

Kassák művéről és egyéniségéről éles rajzot készített. Ebben, a Füst Milán-i párhuzammal, a kísérletező és felfedező és az „új művészetet hirdető és teremtő… elhivatottságában szuverén” Kassák-portré, a személyes kapcsolatok idézésével is, csak érdekesebb és vonzóbb lett. Berda költészetét ilyen tömör mondatból bontja ki. „A maga derűs életszeretetében, mint a természeti népek, úgy fogadta az életet, amilyen. Az életet, mondom, a maga biofizikai törvényszerűségével, de nem társadalmi vonatkozásaival.” Weöres Psyché-jéről ezt írja: „játékosnak indult, személytelenített Psyché-kötete… alanyibb, sőt egyéniségére nézve itt-ott csaknem árulkodóbb, mint eddigi költészete”. Ide kell idéznem még kitűnő fejezetcímeit, amelyek a méltatott költői típusra és műre legtöbbször lényegkimondók. Például a Vas István portré címe: A kételkedő múzsa. A Jékely Zoltáné: Egy költői költő; vagy Pilinszky Jánosról: A hiány költője.

De nem folytatom az idézeteket tovább. Nem akarok oda jutni, amiről előbb Lengyel Balázs versidézeteinél szóltam, hogy most én a találó kritikusi mondatokból egy Lengyel Balázs-breviáriumot kerekítsek. Már jó előre az 1978. évi „Szép versek” elé közhasználatra. Be kell érnem azzal – mert hiszen 67 költőről írt –, hogy nevekben felsoroljam az ő kritikai ízléséhez és verstípusához legközelebb álló költőket. Azokat, akikről, mint szellemi rokonokról – és így nem is csoda –, de sok-sok jól csiszolt, élesfényű lapot helyezett el könyvében. Csorba Győző, Gergely Ágnes, Görgey Gábor, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Károlyi Amy, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Rónay György, Székely Magda, Tandori Dezső, Vas István, Végh György, Weöres Sándor és Zelk Zoltán versköteteiből így aztán az általa ideálisnak képzelt gyakorlat és megvalósítás, egyszóval a versszületés és építkezés és kifejezés szép és kemény sémáit-titkait rajzolja meg. Már-már a napjaink nagy verseinek lényegéhez vezető utat.

Persze nem úgy, mint az éremnek, az alkotásnak és a műnek és a kritikának is nemcsak két lapja van. Nemcsak „spontán és áttételes” lírikus típus és „közvetlen és közvetett” vers. Ahány az igazi alkotó, annyi a kikutatandó módszer és a fölmutatásra váró sok-sok oldalú szépség. Jól tudja ezt Lengyel Balázs is. Arra is törekszik, hogy legnagyobb tapintattal és minden elfogultság nélkül nyúljon a kötetekhez. Az is biztos, hogy kritikáiban minden esetben a legnagyobb igényt támasztja és állítja mércéül. Mármint az ő ízléstípusának mércéjét, amelynek sarkcsillagai minduntalan fölragyognak bírálatainak sorai között. És nem is olyan mindennapi fényű csillagok. Így József Attila, Apollinaire és T. S. Eliot sok mindent megvilágítanak, de sokszor bizony ott is az ő fényüknél akar bizonyítani, és az ő ragyogásuknál keres, ahová nemigen világíthatnak, mert más lírai csillagrendszerbe tartoznak a választott költői. Más az élményviláguk és vérmérsékletük és elgondolásuk is az alkotásról és annak céljáról, annak formáiról és tartalmáról is. Sorai között több helyen érezni is a kutatott művel és önmagával is vitatkozó szellemét. Kételyeit aztán így Lengyel Balázs az ilyen kereső fejezetek előtt és közben nemcsak összesűríti, de már a címben is fölveti. Így, „Hol kezdődik a költészet?” vagy, „Verset írni nehéz”. Az is biztos, hogy némely esetben, mint pl. Jankovich Ferenc, Fodor András, Kiss Dénes, Makay Ida, sőt Toldalagi Pál esetében is költészetüket szűkmarkúan kezeli. Sok esetben elméleti tételből kiindulva a szürkét ragyogóbbnak magyarázza, mint a természetes sokszínűséget. Kivétel ebben és fontos is fiatal líránkban Hatvani Dániel költészetének ismertetése és ellentéteként a Petri Györgyről írt találó sorai.

Nem feledkezhetünk el Kormos István „N. N. bolyongásai”-ról írt esszéjéről. A tragikus hamar távozott költő barát líráját találó rövidséggel állítja be a világirodalmi és hazai vonzások és keretek közé. Csak épp a népi szürrealizmus mesterei között Sinka Istvánt és másokat sem felejtettem volna ki, mint pl. a Kalász Márton-portréból az Illyés–Szabó Lőrinc hatás után a kézenfekvő Csorba Győző-kapcsolatot sem. Külön értéke könyvének Ágh István, Görgey Gábor, Parancs János, Rába György, Solymos Ida és Székely Magda eléggé mellőzött költészetének megvilágítása. Annál is inkább, mert hiszen a Verseskönyvről verseskönyvre kritikáiból is kisül, hogy líránkban milyen sok az ismétlődő sablon. Milyen sok az ellesett és nem az eredeti forrásokból, de másodkézből és így rosszul elsajátított modorosság. Mesterségesen is erőltetve a mesterség elhanyagolása és a szegényes szürke szókincs. Ide, ebbe a közegbe talál úgy vélem Lengyel Balázs e mondata: „aki rendszeresen sok verset olvas, talán túlságosan is sokat, elszomorodik… Elszomorodik, mert a versek közül keveset tud megjegyezni”.

Persze, nem olvastam én minden verskötetet, némely esetben csak egyes verseket és az idézeteket, azonkívül hiányolok is jelentős, éspedig épp fiatal költőket is, de azért, hogy ezt leírta és hogy kimaradtak, biztos éppen nem Lengyel Balázs ízlése tehet, hanem az épp ebben a 2-3 évben megjelent vagy meg nem jelent verseskötetek.

A sámáni ráció mestere

A személyes emlékek alapján kettős arcú Kodolányi-kép él előttem. Egyik a Magyarország szerkesztőségéből és az irodalmi Centrál Kávéházból – ahol sokszor találkoztunk – és a másik pedig a helsinki Tapiola szálloda kis szobájában ülő és esti beszámolóimat váró író arcvonásai. Mert testi adottságánál fogva is mindig türelmetlenül és kíváncsira fűtve várta a hírhozókat és a világról értesítő híreket és jelzéseket. Maga is sokszor hivatkozik írásaiban az értesüléseire. Ezek voltak összekötői, sokszor félrevezetői is a világ felé.

Az előbbi arc, bárhogy is forgassam a kegyelet gyertyafényében, rossz vonású portré… Szinte feminin hisztéria a szemek vad lobogásában. „Szenvedély és indulat vezeti” – ahogy Tüskés Tibor is idézi. Démoni gyűlölet sistergett az ajkán. Sokszor már testi fogyatékosságát is belekalkulálta támadó szavaiba. Alkatánál fogva a „visszavágás” lehetőségét. Ilyetén támadhatatlansággal személyeskedően volt sokszor sistergő és sértő, amit másokra szórt. Ez az arc dúlt volt. A szeme zavaros, és a nevetése is keserű, nyerítésszerű.

– És a másik? – Ott Suomiban aztán – aki jól ismertem ezt a dúlt „démoni” arcot – szinte rá sem ismertem, annyira más ember lett. Maga volt a gyermeki derű és béke az északi rokonság tiszta környezetében. Olyan, mint aki a korán elvesztett édesanyát itt találta volna meg. Az ifjúságáról szóló, a regényeiben vissza-visszatérő keserű anya- és szeretetvágy-komplexumán túl, mintha itt lelt volna a gyermeknek hiányzó nagy családra is. És arca annál harmonikusabb lett, minél inkább mélyültünk el a rokoni nép emberi vonásainak és életének és család- és gazdasági formáinak idézgetésében. Szóval akkor ott, a magyarságnak szánt társadalmi példa vázolásában, mert mi tagadás, azért jártunk oda. „A finn modell” ellesése és népszerűsítése miatt a második világháború kitörése előtt. A honi táj társadalmi és gazdasági és művelődési, summásan a testi és a lelki sebektől fekélyes magyar valóságra szerezni gyógyírt.

Ilyen egészen más ember volt Finnországban. Nyugodt, derűs, bizakodó. Ha ilyen lett volna itthon, kevesebb parazsat húzott volna a fejére. De ez a parázs, akárhogy is nézzük „a népemért való munka útján” és a „szövetkezz az ördöggel is” tétele miatt szakadt reá. Állásfoglalásaival sokszor szinte maga provokálta ki a támadást. – Vagy alkatánál fogva természetes közege volt egy mazochista légkör teremtése magában és maga körül? – Ez is megvolt!… És egy jó adag romantikus „harcfiasságban” tetszelgő játszás is. Mégpedig az irodalom színpadán mindig az élre és a főhelyre törő. Így volt és így is maradt önmagához végig hűséges, ilyen alkattal, vallomásokkal és cselekedetekkel.

Ez a kettős arc és sértett lélek kísért és kísér végig Tüskés Tibor kitűnő Kodolányi-könyvén, amelyről bátran elmondhatjuk, hogy méltó folytatása a Magvető Kodolányi életműsorozatának. Azért is állítom ezt, mert műfajilag is olyan, sokszor szokatlan irodalomtörténeti módszereket alkalmaz, olyan lelki-testi röntgenképeket ad, olyan lélektani elemzésű írói meglátásokat rögzít, és azokból is olyan alapos ismeretanyagot fog át, és azt olyan lelkiismeretes és találó válogatással, idézetekkel tarkítja ítéletének alapozására, hogy könyvét ritkán sikerült alkotásnak kell mondanunk. Nemcsak egy nagy író személyiségének és művének megismertetésében, de úgy is, mint írói alkotást.

Szereti, de távol is tartja Kodolányi személyét kutatásai közben. Ahol kell, megértően magyarázó, élesen elválasztó, másutt elemzései közben lírai érzékkel föltáró, de ugyanakkor, ahol szükséges, mindig tárgyilagos is. Szükséges kötelessége is volt ez a módszer ezzel az igen szélsőséges és ellentétes jellemű magyar íróval szemben. És alig mondhatjuk Tüskés Tibor írásáról, hogy eltért volna ettől az irodalomtörténészi tárgyilagosságtól. És ez könyvének egyik fő érdeme épp a Kodolányi-portré fölvázolásában, melynek tökéletesítésére, úgy vélem, e könyv után még sokan vállalkoznak majd.

Mindez nemcsak nehéz, de elmélyedő kutató feladatot és nagy körültekintést rótt az irodalomtörténészre, mert ahogy említettem, írónk arcát és tollát, ahogy idéztem is Tüskést, „a szenvedély és indulat vezette”, nemcsak beszélgetéseiben, de személyek rajzában, politikai irányzatok megítélésében és szerepében is. Kodolányinak magának is „tévedései miatt nemegyszer kellett önkritikát gyakorolnia”. Tüskés jó logikával Kodolányi gyermekkorból induló lírai kedélyvilágából és tragikus alkatából érzékeny vonásokkal bontja ki könyveinek és lelkének állásfoglalását a világgal és az emberrel szemben. Stílusát és hangját is jó ráérzéssel a két ifjúkori verseskötetből magyarázza. Kodolányi életművét ebből a fájdalmas gyermeklélekből idézi regényeiben és drámáiban is. Ez a költői nyelvű és lelkű lírai-drámai alkat végigkísérte a Kodolányi-művet egész legutolsó korszakáig: a mítoszig.

Egész addig, amikor egyrészt az ormánsági társadalmi és egyéni és családi drámák és regényszituációk után, másrészt pedig a magyarság létkérdéseinek, jövőjének és megmaradásának idegtépő kérdés-feleletei után már „csak a kozmikus világkép és az örök ember fogalma” érdekelte.

Már az első korszakában, a Süllyedő világ majdcsaknem naturalista közegében is ezekkel a költői szárnyakkal járt. Később is érezzük, hogy legvaskosabb témáiban is, a legkényesebbekben és a legidőszerűbbek között is, például a Földindulás-ban is ezzel a költői, sámáni alkotási módszerrel dolgozik. Mindig megszállottan, ezzel a kettős arcúsággal és lélekkel. Maga így értesít erről: „Pontosan hat nap alatt írtam ezt a művet, egyetlen lázban, révületben és vízióban”… És Tüskés Tibor nemcsak a már említett jól választott Kodolányi-idézeteivel, de azzal is, ahogy Kodolányi ellenlábasait és kritikusait is megszólaltatja és ahogy ezeket a tételeket át- és összeszövi következtetéseivel, mindez oly irodalomtörténeti ötvözet, amely szinte „regényes” tudományossággal ébreszt reális arcképet az íróról, az irodalomtörténeti korszakról és alkotó művészetéről is. Ilyen, ahogy levezeti és ahogy első korszakából kibontja, hogy Kodolányi hogyan is teremtette meg először is „önnön életének mítoszát”…

Ismert, de lényegében e könyvben föltárt az az irodalmi kapcsolat is, amely Hamvas Béla, de főleg a nagy pécsi barát és szellemi sugalmazó Várkonyi Nándor és Kodolányi között kialakult. Érdekesen világít rá a Sziriát oszlopai-nak és a kéziratban olvasott Elveszett Paradicsom-nak hatására. Arra a könyvre, amely a nagysikerű Magvető kiadású Sziriát után még máig sem jelent meg, sem magyar, sem idegen kiadásban, hogy öregbíthesse a világban, nemcsak Várkonyi nevét, de a magyar szellemet is… A levelek és nyilván Tüskés személyes kapcsolatainak közlése is érdekesen beszél és magyaráz meg sokat e Kodolányi korszak lelki, írói fejlődéséről. Kodolányi például 1941-ben a Várkonyi-kéziratról ezt írta: „Lelkem mélyéig fölkavart. Sokat foglalkoztam az aztékok és peruiak kultúrájával, az egyiptomiakéval – újabban a kínaiakéval is –, de arról, amit Te írsz, még nem hallottam, s nem is álmodtam. Kísérteties a vízözön-monda s az Apokalipszis analízise, a Känohold és Luna szerepe stb.”

Kodolányi ettől az időtől már szellemi világának egész figyelmét az emberiség eredetére és az ősvallás felé fordítja. Arra a világra, amely később „a biblikus és babiloni korban játszódó könyveiben teljesedik ki”. Kodolányi így fogja össze Várkonyi művének hatását: „Most értettem meg igazán a Bibliát, Jézust, sőt Tolsztojt is… Megmondhatom, Öregem, nagy követ dobtál belém, nehéz lesz elbánnom vele”…

Társadalmi regényei szinte szociográfiát és naturalizmust idézően kifelé fordulóak. Történelmi regényeinek már nemcsak nyersen a múlt a tárgya, de a befelé, önnön lelkének kutatása és más dimenziókba és színpadokra való kivetítése. A magyar vonatkozásúakkal lelki és történelmi gondolkodása szerint a mának akar példát és feleletet adni. Jól talál ide Tüskés megállapítása, „hogy Kodolányi nem a látványt, hanem a látomásait örökíti meg”. Tehát nem menekülés a ma elől történelmi regényírásának korszaka sem. „A nemzethalál és életösztön gondolata” vezeti tollát pályájának e szakaszában is. Tömör fogalmazással: „Tragikus életszemléletének és történelemlátásának ez a két legfontosabb összetevője”.

– Hogy egzaltált és túlzó lenne e társadalmi és magyarságszemlélete? – Irodalmi viták tárgya volt és lesz is! Mert történelmi regényei legjobb esetekben is szimbolikus jelentőségűek. Például a Vas fiai-ban a magyar élet ijesztően mai képét adja. Világosan így fogalmazta meg ezt Kodolányi: „Célom most már nem az, ami munkásságom első idejében volt: a magam egyéni érzéseinek kifejezése, de az sem, amely a második szakaszát jellemezte, hogy tudniillik a bűnökért és pusztulásért vádakat emeljek és ostorozzak. Hanem az, hogy a nemzet legjobbjaiban felébresszem a lelkiismeret szavát, s a nagy múlt képeinek megrajzolásával rádöbbentsem a szörnyű jelen valóságára.”

A legősibb időkbe visszaérző írásaiban már elsősorban „az ember helye a világegyetemben” kérdése izgatja. „Az ember, mint intellektus”, amely „öröktől fogva van és örökké lesz”… Így jut el a mítoszhoz, amelyről ezt írja: „A mítoszok az ember paradicsomi állapotának emlékét őrzik… A múltkeresés arra alkalmas, hogy tisztábban mutatja meg a mai embert is, aki éppen most gyilkolja a régi mítoszokat, most rombolja a transzcendens világ épületét s követ el mindent, hogy a természet legyőzésének útján helyreállítsa az elveszett Paradicsomot, s új embertípust formál.” Ide már a Gilgames is kapcsolódik. A forrásokhoz, melyeket nagy éberséggel kutat és ismeretanyagát – melyről társaságban mindig vad lelkesedéssel prelegált – belezúdítja a Vízöntő és az Új ég, új föld köteteibe. Tüskés szavaival „e két műben” a vízözön kora világképének rekonstruálására tesz monumentális kísérletet. És elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy Thomas Mann-méretűre és erejűre alakult ki Kodolányi „páratlan képességű” írói tervezése és teljesítménye.

Az akarattyai nehéz évek és a gyakori hírhordozóktól való elszigetelődése, a keserves balatoni magány egyszerre ébreszt benne érzékeny sámáni és vele szinte párhuzamosan futó gondolati kitágulást és kozmikus harmóniát. A madarakat és a kozmoszt szólongatja egyszerre a kis kerti padjáról. „A képzelet éber álmokat rajzolgat elém” – írja. És az írásról ezt vallja: „Mágikus cselekvés az írás, az én számomra sokkal inkább, mint bárki számára.” Mikor ezeket olvasom, ismét a gyermekkori és a nála soha meg nem szűnő költőre kell újra gondolnom. És ekkor, az eksztatikus, sokszor már-már dühöngő kitöréseit és sebtépéseit is meg kell, hogy bocsássuk, és ezeket olvasva, talán meg is lehet érteni. Meg, amikor egy ilyen önkívületi fölindult ihlet jelzéseit olvassuk. Ilyen felfokozott idegállapotban alkotott, de ugyanakkor olyan válogató képességgel képzeletének és forrásanyagának dzsungelében, hogy a ráció okos kapcsolásai mindig, akárcsak vasakarata, összefogja, remek szerkezetbe és logikába ezt a sámáni módszert: azaz képzelgéseit és látomásait.

Többször esik szó Tüskés Tibor könyvében Móricz Zsigmondról és Kodolányi prózaíró kortársairól is. Közöttük és alkotásaik között, prózánkban, talán a Jehuda bar Simon, a Vízöntő, az Új ég, új föld és a Vízválasztó emeli a legmagasabb és a leggondolatibb szférába elbeszélő irodalmunk szárnyait. Műve – úgy vélem – még csak ezután kerül igazán majd nemcsak a kíváncsiság, de épp Tüskés kitűnő könyve után is az irodalomtörténet széles skálájú vizsgálata alá. Óriás olvasótábora is serkentője kell, hogy legyen ennek a felmérésnek… És épp, mert ebben az életműben, akárcsak írójának jellemében olyan ellentétek és kérdésfelvetések, olyan egyéni alkotási módszerek és olyan nemzeti és társadalmi nézőpontok találkoznak és ütköznek, és mert akkora, szinte már-már káros szenvedéllyel vetődnek mindezek könyvbe is, így hát épp ezért és ezek biztosítják a személyére oly találó Tolnai Lajos-i hasonlításon túl is azt, hogy e lényegében összehasonlíthatatlanul nagyobb mű állandóan ható és élesztő jelenléte miatt is a magyar irodalomban szinte folyamatos vizsgálat tárgya legyen.

Nyelvéről röviden csak annyit: ez is viták tárgya volt, és lesz is. De nem abban, ahogy és amilyen szándékkal ő művelte, akinél a magyarság életében a nyelv a nemzet lelkét és öntudatát és ebből következően a megmaradást jelentette. „Eposzi méretű ábrázolásai” pedig megkívánják irodalmunktól a világirodalmi vonatkozású elemzéseket és az összehasonlításokat is…

Emlékezés Kardos Tiborra

A pécsi egyetem bölcsészkarának napfényes, déli folyosóján ismertem meg. Neki már akkor, mint hallgatónak, nyomdában volt A laikus mozgalom magyar bibliája című kézirata, és Zrínyivel, az Adriai tengernek syrenáia-val foglalkozott, és Janus Pannonius terveiről beszélt. Arról a mediterrán szellemi világról, melynek fénykoszorúja mindhaláláig behatárolta terveit, és beragyogta életét. Az ifjú diák egyéniségében és szavaiban már akkor az a tiszta és makacs láng ragyogott, amely a beért tudós és művész alkotásaiban mindig elragadja olvasóját.

Lenyűgöző társalgó volt. Olyan egyetemi barát, akinek szarkasztikus mosolyából és csípős szavaiból egyszerre érintette meg hallgatóját az ész kutató hűvössége és a szív melege. Ahogy a mondandó kívánta, úgy volt a lényegre tapintóan – ha kellett –, rövid, majd pedig tőmondatait csevegő szellemességgel és a beiktatott történetekkel tette egyre érdekesebbé. Stílusa nemcsak világos, de mindig színes, mert Kardos Tibor szóban és írásban egyaránt volt tudós, és alkotóművész. Születésétől életszeretetével reneszánsz lélek! Emberségével és bölcs derűjével olyan humanista szellem kemény és oly sokszor embertelen korunkban, mint az elődei, azok az európai és magyar humanisták, akiknek művét kutatta és szellemét ébresztette.

Életstílusa, velük foglalkozva, tőlük és magától a mesterségétől és anyagától nemesedett. Életérzése, egyénisége föltelt választott tudományától. Szervező készsége már ifjúkorában is megnyilvánult, amikor nekünk, ifjabb egyetemi társainak, Janus magyar föltámasztásáról beszélt. Akkor, a régi egyetemi Batsányi Körnek és 1944 utáni években pedig a pécsi új irodalmi és tudományos életnek volt az ébresztője. Az új Batsányi Társasággal és a mi megszűnt bölcsészkarunk újjáébresztésének tervével egy teljessé épülő pannóniai univerzitás gondolatának hirdetője. (Ideje lenne valóra váltani!)

A könyvek és a zene, művészek és tudósok körében érezte magát otthon. Idejét és tudását örömmel osztotta meg velünk. Nem a magába zárkózó, világtól, embertől elidegenült, de épp velük, egyetlen nagy szellemi közösségben élő egyéniség volt. Irodalmi terveihez, mint a gazdag humanisták hajdanában, úgy gyűjtötte maga köré nemcsak szűkebb hazája, a Dunántúl, de az ország jeles költőit is. Rómában a Magyar Akadémián azóta sem készültek olyan költői tervek Janus reneszánszának szellemében, mint az ő igazgatósága idején. Körében ott ültek a Falconieri palotában Nemes Nagy Ágnestől Weöres Sándorig legjobb költőink, és már előre, és Janus Pannoniuson túl is, már jó előre Petrarca és Dante teljes magyar átültetésének tervét szőtte…

Maga nemcsak fáradhatatlanul segítette barátait a nyersfordítások sokszor már-már költői minőségi szövegeivel, de versenyre is kelt mint műfordító velük. Mert mint elődeit, Mátyás udvarában, a lovagi, őt a szellemi torna gyönyörködtette. Meghitt római emlékek sorjáznak nevéhez, ha reá gondolok… Így a szicíliai kirándulás… A cataniai magyar irodalmi estünk és Ferenczi Béni sikere a magyar kiállításon az Etna tövében. És később Keszthely helikoni környezetében – egyszerre lévén otthon az Arno és a Balaton partján és Provánszban – mekkora déli lelkesültséggel fejtegette Petrarca és Kisfaludy szellemét… Reggel pedig már messziről lobogtatta felém az És-ből a Hozzák a derü képletét című versemet, amely épp akkor jelent meg, és a Muskátli cukrászdában, mintegy folytatva előző napi előadását, e vers hangulatából és képeiből előadást kerekített a dionizoszi életérzés lényegéről és Juppiterről és a fény és a nap kultuszáról és szerepéről a művészetekben.

Sümeg várának ormáról eltűnődve, úgy szemlélte az érett dunántúli tájat, mint óriás, madártávlati mappán egy római itinerarium, útikönyv írását és színterét, melyen minden út – most nem Rómába! – hanem épp innen a magyar humanizmus és a 16–17-ik század világába vitt. A vonalak és a formák természeti rajzát és a kéz és az idő faragta kövek alakzatait, a klíma színeit és az év és napszak hangulatát, mint a történész a források adatait, úgy építette bele az irodalmi művek és a művészetek titkainak kutatásába. Ilyen értelemben volt minden művében újra és újat varázsló alkotó és teremtő szellemű tudós. Így kereste és idéztük ott Csáktornya, Sárvár és Esterháza várakból és könyvekből, fegyverekből és zenéből egyszerre és együtt csengő magyar művelődéstörténeti szerepét.

Nemes veretű publicisztikája és esszéi sokszor juttatták eszembe, épp az utolsó években, Takáts Sándort. Oly gazdag volt Kardos Tibor forrásanyaga, mint az övé, és oly színes és elragadó a stílusa és történeti ábrázolása is, hogy úgy éreztem, szinte az időben visszafelé az ő munkássága volt Takáts Sándor művének folytatása… A keleti török színesség és a nyugati reneszánsz pompája világított így együtt a kettőjük soraiból… Valahányszor találkoztunk, mindig ugyanaz a lenyűgöző társalgó volt, és mindig az a derűre kész, szarkasztikus mosolyú pécsi diák, aki nemcsak a könyvek és a kéziratok betűi között, de mindig otthon érezte magát a fénylő déli világban is, így becehegyi teraszomon is… Ezen a magyar mediterránon, a mandulák és szőlők, a nádasok és az öblök ragyogásában, ahonnan valamikor elküldtem neki az őt köszöntő versemet, mely aztán az idén a Sós forrás-ban is megjelent… És mekkora örömmel nyugtázta utolsó levelében. „ – Látom, hogy az egykor nekem írt vers is itt van a 117-ik lapon. – Tényleg ebbe a kötetbe való. De miért van az, hogy Weöres Sándor is, Te is, egymástól függetlenül azonos lelkű versekkel tiszteltetek meg? Én jelentek-e azonos érzéseket? Vagy azonos érzésekben találkozunk? Mindenképpen jól van. Nyáron egy teljes hónapot szeretnénk a Balaton mellett tölteni. Szeretném valahogy megorganizálni, hogy eljussunk Becehegyre, hogy még lássuk egymást.” … Az utolsó soraiból is a szeretet és a déli táj szépsége utáni vágy és az emlékek, de mögöttük már a kétség és lemondás is kísértett… Nem is láttuk többet egymást…

Gyűjtők és mecénások

Az idén nyáron Párizsban megismerkedtem egy fiatal kertészmérnökkel. Amikor megtudta azt, hogy somogyi vagyok, mindjárt azzal a kéréssel fordult hozzám, hogyha ráakadok, küldjem meg neki „Somogy megye könyvtárának” régi ex librisét. Kérdésemre, hogy miért érdekli, közölte, hogy az 1972-ben elhunyt kaposvári barátunk, Lovrits Kálmán, színes ex librisének szőlőábrázolása miatt. Egyszóval, mert ő mint a Tokajhegyaljai Állami Gazdaság főosztályvezetője csak szőlőt és bort ábrázoló ex libriseket gyűjt. Tehát a véletlen épp egy olyan gazdával és baráttal hozott össze, mint amilyenre a magyar állam akadt Lippótzy Norbert, lengyel földön élő magyar gazdamérnök személyében, aki nagylelkűen, nemzete iránti hűséges szeretetből ezt a gazdag – Európára is kitekintő – kisgrafikai gyűjteményt adományozta a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak. Tokaj és a lengyelek között mindig is megvolt a szoros történelmi és gazdasági érdeklődés. És most ezzel az ajándékozással csak tovább nőtt ez a baráti kapcsolat.

A véletlen Párizsban arról is tudósított, hogy ez a Bodnár Sándor-féle gyűjtemény – mert így hívják a Párizsban megismert barátunkat – sem marad el túlságosan a Lippótzy-féle gyűjtemény mögött. Ha nem tudnának egymás gyűjteményéről – amit nem hiszek –, itt adjuk ezt hírül. De aligha van ez így, mert az alkalmi kisgrafikák e nemes és érdekes műfajának és az ex librist készítő művészeknek és gyűjtőknek akkora baráti köre van, és oly szoros ez az egész világon, hogy sokszor még a rokoni kapcsolatoknál is mélyebb szálak fűzik össze őket egymással. A gyűjtés szenvedélye és a képzőművészet szeretete fogja össze ezt a tábort. És a számuk egyre csak nő, mert a gyűjtés századunk egyik érdekes jelensége. Ez a szenvedély, de különösképpen pedig az ex libris gyűjtés olyan, hogy a gyűjtő szenvedélyen túl, kicsiben, a nagy mecénások művészetet támogató segítőkészségével is fölérő, mert hiszen gyakori megrendeléseikkel ők állandó segítői és ösztönzői a kisgrafika mestereinek.

Az ex libris önálló és jellemzően erősen kettős, a rendelő és a mester személyiségét egyszerre kifejező olyan műfaj, amely a grafika történetében régi és szép hagyományokra néz vissza. És mert miniatűrben is az alkotás lényegét, a művészi teljesség egészét igénylő, tehát így az ilyen kisgrafikai gyűjtemények versenyeznek a nagyképtárak ritka értékeivel és jelentőségével. És épp azzal, hogy maga az alkotás kisméretű, tehát könnyebben közel kerül korunk emberéhez. A művész és az alkotása így már nemcsak a palotákba, kastélyokba kerül be, de egyre több családba, kislakásba. Egyedi darabok vagy kisebb-nagyobb gyűjtemények formájában. Így családon belül kisugárzó szellemi kincs lesz, olyan, amely megnemesíti az ösztönt, és lélekkel tölti ki a hétköznap anyagi gondjain túl az életet.

Úgy nézzünk tehát a kisgrafika és az ex libris-gyűjtőkre, mint korunk kis mecénásaira. Kisebb anyagi erejükkel ők és az egyes intézmények a pályázataikkal a művészet mai kis „Mediciei”. Gyűjtők és ösztönzők, megrendelők, mint ahogy hajdan a fejedelmek és a hercegek, egyszóval a gazdagok voltak. A művészetnek és a művészeknek barátai és támogatói. Sokszor egy személyben még olyan könyvgyűjtők is, akik e szép grafikai műfaj támogatásával nemcsak egyes könyvek, de egész speciális könyvtárak gyűjteményének értékét is emelik, mert melyik gyűjtő ne törekedne egy-egy értékes ex librises könyv vagy jelentős ex libris-készítő művész egy-egy újabb alkotásának megszerzésére.

Az ex libris-megrendelők az ábrázolandó téma megadásával a legkülönbözőbb művészi feladatok elé állítják a grafikusokat. A jó ex libris tükrén egyszerre két arc – mint már említettem –, a megrendelő és az alkotó művész lelki és művészi világa együtt jelenik meg. E kisgrafikáknak tehát nemcsak a témaköre, de a technikája is változatos. A linó, a fa és a rézmetszés, a kőrajz és acélmetszés egyszerű és színes változatait egyaránt alkalmazza. Legfőbb sajátsága pedig az, hogy sohasem a testi, de mindig a megrendelőre legjellemzőbb szellemi portré keresője és kivetítője. Épp ezzel és ezért az ilyen ábrázolás és szellemi megjelenítés igen gazdag formakincset alkalmaz épp a témák tárgyi és idő és térbeli sokrétűsége miatt. Természetesen így a legkülönbözőbb művészi stílusokat kell hogy alkalmazza. Tehát az ex librisek és az alkalmi kisgrafikák témaköre végtelen gazdag, mint maga az élet.

Az itt megnyíló kiállítás és gyűjtemény darabjainak témája a szőlő és a bor ábrázolása. Mondhatnám úgy is, egy dionysoszi világ, amely fényével és nemes mámorával, áhítatával és humorával az alkotó képzelőerejét a görög mítoszok világától a mediterrán és a latin szellem pogány és egyházi és erotikus vonáson át a bukolikus és pásztori és vallásos jegyek kiemelésével és a démoni és nyárspolgári és vagány színezéssel ábrázolja a szőlő és a bor gazdag témakörét. Tehát igen változatos képvilág tanúi vagyunk, mert a szőlőfürt és a bor mint jelkép egyszerre nemcsak a szigorú és szertartásos munka és a bőség és a termés kifejezője, de egyben a derű keltője és a szomorúság elűzője is világunkban.

Így az sem csoda, hogy ezt a gyűjteményt Tokajhegyalja szülötte válogatta. Mert, amint megtudtam a kiállítás szép katalógusának olvasása közben, Lippótzy szülőföldje a Hegyalja. Most már persze azt sem tartom véletlennek, hogy a Párizsban megismert barátom, akinek elküldtem a hajdani megyei könyvtárunk színes szőlőfürtös ex librisét, szintén hegyaljai. Ez a gyűjtemény itt mégsem csak magyarra szűkített. Európa jelentős bortermő vidékeinek világát és stílusát, már úgy értem, a művészeti stílusuk gazdagságát is hozza kis lapjain a klasszikus stílustól a szecesszióig és persze napjaink művészeti stílusáig. Még a történelmet idéző címertan ábrázolásait is elénk tárja. Mi pedig ebből a gazdag anyagból akár a lugasból a gazda, úgy válogathatunk e kisgrafikai gyűjtemény darabjaiban, amelyekben, akárcsak a magyar borban, így együtt a világ is gyönyörködhet.