A természet és a szép együtt egész

 

Ferrara és Padova és Janus

Amit Janus Pannonius alkotott, azt aligha érthetjük meg Ferrara, Padova és Velence nélkül. Nemcsak a környezet, de elsősorban a szellemi tűz volt az, amely fölnevelte, és be is érlelte. Ez teremtette meg a dunai–drávai legényben a reneszánsz egyéniséget, az északolasz quattrocento világából a készen hazaérkező magyar költőt. Maga vall erről az el nem felejthető, mindent meghatározó, több mint 10 esztendőről. A városok neve mellett Guarino, Galeotto, Mantegna és Marcello nemcsak elégiákban, dicsőítő énekekben szereplő nevek – mint az antik mestereké is –, de szinte a testi és szellemtestvériség élő alakjai. A nagyszerű mindennapok, a szerencsésen ritka élmények teremtői és átadói a török elől, a „szkíta pusztaságból” átmentett ifjúnak. Közvetlen ihletők. Egyben olyan reneszánsz egyéniségek is, akik nemcsak művészetükkel és műveikkel, de jellemükkel és életformájukkal, egyszóval kettős stílussal hatottak Janus Pannoniusra. Így hatott rá a három város. Az élet, művészet, nyelv, stílus, színek és kövek, melyek között felnőtt líránk első nagy költője. Nézzük csak meg egy kicsit alaposabban ezt a szellemi környezetet, amely Janus szavaival akkor valóban a „Helikon közepe” volt. A helynek és egének jelentőségét – hogy jobban megértsük az ő költészetét is –, nem én, de a legilletékesebb maga Janus hangsúlyozza ki, a barátjához, Galeottóhoz írt epigrammájában.

 

Szítja vagy oltja a lángelmét a hely, érzik a versen. Benne a dalban az ég, amely alatt született.

 

Ez a világ egész környezetével valóban hevíthette a csupa parázs, hamar lobbanó és fejlődő ifjút. A férfi és a költő, de maga a város is – itt és így született szinte Guarino keze alatt. „Ferrara így született, Guarino, minap általad újjá.” Akkor jobb iskolába aligha kerülhetett volna magyar költő. Szigorú latin és görög alapozású műveltséget kapott. Óriási tárgyi tudást, de költői ihlettel magyarázottat. A tiszta beszéd és stílus tudományát. Biztatást az új szenvedélyes kutatására és a régi megbecsülésére. Példát mindennek beépítésére a kor reneszánsz szellemébe és életébe. Első parancsnak a szorgalmat és áldozatvállalást, mert:

 

Nem születik nagyság, csak kínzó áldozatokból. Roppant fáradozás kellett a tudáshoz, amely majd Elhessenti a földünkről a ködöt s a homályt, és Díszt ad az új szerzőknek, a régieket beragyogja.

 

Nem éppen magyar erényekre biztat. Munkára és szorgalomra és általuk a látókör fáradságot nem ismerő állandó szélesítésére. Mindezt Guarino nevelte belé. Így lett iskolázott elme és tudós költő. Ezért rajongott és ragaszkodott haláláig „versei atyjához”. Tudta, mit köszönhet neki. Mi a különbség a szkítaföldi „álnokvisszhangú bércek” és Ferrara között. Mesteréről úgy vall, hogy egyúttal meg is rajzolja azt a költőeszményt, amely követendő példája. Természetesen vele együtt a megírandó szép és tökéletes vers típusát is. A reneszánsz nagy festőinek és szobrászainak környezetében történik mindez. Így az alkotásban nem az ihletet, lelkesültséget, a lírai tüzet, nem a révült, de a tiszta eszű és festőszemű költő típusát dicséri a hálás tanítvány.

 

Téged nem hamis álom s nem nyáj-étke borostyán Tett költővé: bölcs szorgalmad s fáradozásod.

 

A reneszánsz szobrok és freskók ésszel kimért biztos arányai, távlatai és titoktalan szépsége fénylik a humanisták verseiben is. Ezek a distichonok nem a tűz, de az ész, nem annyira a lírikus, inkább az elbeszélő, ábrázoló, leíró költők versformái. S mert előbbre volt akkor és nagyobb a képzőművészet, tehát hasonló biztatással, indítással a magyar reneszánsz költő is elsősorban észköltő. Líránk történetében Janus tollából így elsőnek e típusnak rajza jelenik meg Guarino és Galeotto alakjában és egyéniségük leírásában. Az a költő, aki versével és munkájával – mint a közterek művészi kútja, a kertek, a paloták szép szobra és képe – a közé. Az a költő, aki a fölébresztendő görög, helikoni világgal is e földi mindennapok valóságának a teremtője. Amiről sokszor írtam már, „a hasznos szép”-nek megtestesítője.

 

Arra ügyelj, Guarinóm, nagy kincseidet ne csupán te Élvezd, és ne ragyogjon csak temagadnak a fényed! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Értetted, mit rendel: mindened oszd meg azonnal, Nyisd meg a szent tudomány forrását, öntsd ki magadból.

 

Mesteréről, de önmagát is biztatva és figyelmeztetve írja ezeket. E felrajzolt típusú és eszményű, tudósan kritikus költő és esztéta nyargal mindenütt hexametereinek sorain. Ésszel ír, mértékkel vágtat, irányítja a pegazus kantárját. Költeményeit így futtatja a célig. Tolla helyett bátran mondhatunk sokszor ecsetet is. Amit vázol, abban okos aránnyal válogatja a tudós emelkedettségét, a természet árkádjait, rusztikus képeivel. Épp Guarinóhoz írt verse kitűnő példa erre. Szűz Pallas, Bacchus thyrsusa, Phoebus lantja után a nyáj, jószág, karám és pásztor képeivel teszi költőibbé és mindennapibbá a tudásra éhes tanítványok hadának leírását, hogy azt mindig és a ma is oly időszerűen „műveltségre kapassa, csiszolt életszeretetre”. Epigrammáiban is ilyen. Martialis késével hegyezett tolla világos, logikus és villámló. Guarino mellett neki Martialis, a római mester, „a költők legnagyobbja”. A rómaiak közül őt választotta, de úgy, hogy velük és vele nyíltan kimondott versenyre is kel. A klasszikus költőkkel és a klasszikus latinnal a humanista latin nyelvű költő. Akárcsak a reneszánsz nagy festői és szobrászai a görög szobrokkal tették. Mint a régészek, gyűjtötték – mint Andrea Mantegna is –, mint a tudósok mérték, csodálták és ébresztették, de egyben mérkőztek is velük a reneszánsz szellemében. A költők a festőkhöz hasonlítva, éppúgy ismerték is a mesterség csínját-bínját – mint ahogy a ferrarai diákról, „ágy és asztaltársáról” Galeottóról mondja –, az ördöngös tudású verselést, szavak helyét, igék súlyát és erejét.

 

Édesen írod a hasznost és kurtán a velőset,   Fenséges tárgyról szólj, vagy a köznapiról. És amiként – mondják – bocsait nyalogatja a medve,   Úgy csiszolod te, olyan gonddal a verseidet. Éppen azért folynak gyönyörűen, zengenek épen.   S nem tudom én: bennük honnan az isteni íz?

 

És e sorok közül is kibújik egyszerre a versenyzőt dicsérő mondata:

 

S oly tartalmat is adsz különös figyelemmel azoknak,   Mint aminőt sohasem adtak a régi atyák.

 

Tudás, költészet, mesterség, művészet, erő és ihlet, szerkesztés úgy a tulajdona, mint a festőknek az anatómia, mértan, a távlat és a tér titka.

Ismerték jól egymást és módszereiket és műveiket is. És mert szerette az újat, azt hiszem, nem véletlen, hogy épp a quattrocento későbbi legnagyobb mesterét, az ifjú Mantegnát kérte fel arra, hogy Galeottóval együtt fesse meg arcképét. – Miért jelentős ez? – Mert közelebb visz és más oldalról is megvilágítja Janus érzékét, szellemét, művészi látását. Műveinek szépségéhez is közelebb visz. Írjam, hogy…, de inkább kisebb szavakkal is többet jelentően csak azt mondom, hogy a rokonlélek megérzi a másikban a rokont, a nagyot. Tehát Mantegnát tartotta méltónak Janus és Galeotto képmásának és barátságának megörökítésére.

 

Ugy áll Janusszal most egy vásznon Galeotto,   Szét nem tépheti már semmi erő frigyüket.

 

Mantegna műveit ugyancsak jól ismerhette. – Padovában ki ne ismerte volna? – Szinte egyidősek. A hírnév mindkettőt koszorúzta. A patrícius körökben jártasak, hiszen Padova podesztája Giacomo Antonio, Marcello, Janus és Mantegna művészetének egyként barátja. Mantegna a magyar poéta érkezésekor már befejezte a Sant Antonióban Szent Antal és Benedek freskóit. A város polgársága büszke volt az ifjú festő-színeire. Janus látta és gyönyörködhetett is bennük, és sarkallta is, mert becsvágyó természetű és jószeműen okos is volt. Mindenből és mindenkitől tanult, aki nála különb. Mantegna ott dolgozott a szeme előtt, és így készült el az Overati-kápolna Szent Jakab és Kristóf életéből vett jelenetek freskósorozatával. Ám, ha eddig csak a klasszikusok betűiből, most itt a két szemével olvashatta a kortárs zseni keze vonásaiban mindazt, ami a poézis rokonművészetét naggyá és az abból való tanulás épp az ő mesterségét, a költészetet emelhette. Egyszerre szemlélhette a trecentóból kiemelkedő, vérbő reneszánsz jelenlétét és a művész egyéniségének sugárzását is. Mantegnában Donatellót is, aki épp 10 évet élt Padovában, s bár nemrég távozott, de itt élt Mantegna szobor-plasztikus teljes alakú freskóiban. Így festette meg Janusékat is. Teljes alakú képen. Donatello ott élt Padovában az Il Santo szobraiban és a Szent Antal csodáiról készült relief-sorának remekeiben.

Janus Galeottóhoz írt híres epigrammájából, ahol a versre és a poétára a hely és az ég hatásáról beszél, a harmadik szót, a lángelmét is ki kell emelnünk. Itt Padovában a magyar költő közvetlen érintkezett velük, és sorolt közéjük. Úgy vélem, leíró, ábrázoló verseinek éppen nem kis hasznára. E freskókról és szobrokról és ha hozzávesszük még Mantegna apósának, Jacopo Bellininek lírai hangulatú képfogalmazásait is, világosan látjuk szerepüket Janus verseiben. Átvitt gyakorlattal a téma pontosan összefogott és racionális szerkesztését. Elsősorban 40-50 soros elégiáira gondolok. Verseiben a festői-szobrászi, jól körülírt ábrázolást, ha nézzük. A táj és lírai hangulat és történés költői, festői egymást erősítő összevágásait. A fogalmazásban a költőien színes realizmust. Igen szép példa erre s egyben költészetünk egyik nagyszerű vadászképe „a nyírfalevél koszorús” győztes vadásszal a szarvas és a vadkan leírása. Életteli reneszánsz kép. Háttérrészlet is lehetne Mantegna freskójában.

 

Nézd hosszú agyarát, – két villám görbül elő ott!   Nézd a sürű sörték dárdaszerű begyeit! Hány csapdán kifogott! Ferdén álló agyarával   Fölhasitott hányat, ráuszitott ebet is!

 

De hasonló erejű képeinek se szeri, se száma. Így jelenik meg egyszerre a költői önarckép elsőnek líránkban. A mantegnai jellemábrázoló és mozgó, cselekvő portré formájában, klasszikus vagy korabeli magyar–olasz hátterekkel. Janusnak festői látása elmélyült és nemesedett a páduai tanulás idején. Önarcképeinek igen változatos, lírai képeit sorolhatjuk fel a hősitől a tüdőbajos, beteg poétáig.

 

És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,   Bölcs intelmük elől eldugaszolva fülem, S testem olasz földön vert páncéllal boritottam,   Vértben vért ellen vívni vitéz viadalt.

 

A másikon már a toll egyszerre vált át e tábori környezetről az idilli képre.

 

Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni   Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt, Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni   S almát szedni a fák roskatag ágairól.

 

Mantegnának, a festőnek, a freskói szóra nyitják az ajkukat. Janus, a költő, megszólal a képről. A testi és a gondolati, a külső és a lelki állapot pontos kifejezője. A legreálisabb költőink egyike. Már-már orvosi diagnózis pontosságával ír és fest.

 

Mintha vad, éles nyíl verné át, oldalam úgy fáj,   Számban sűrüsödik s véresen ömlik a nyál. Méghozzá: lélekzet alig jön gyenge tüdőmből,   S közben a száraz láz rossz tüze perzsel, emészt.

 

És így áll előttünk Csokonai, Reviczky, Tóth Árpád beteg poéta elődje:

 

Ládd, mi a testem volt, az most csontokra tapadt bőr,   És mi az arcom volt, fancsali lárva csupán. Gyakran szempillám lehunyom, hivogatva az álmot,   Fekszem húnyt szemmel, várva reménytelenül;

 

A kép megjelenése szobrászian tragikus, úgy hat, mint Donatello vagy mint Mantegna Pietájának leterített, kiszenvedett emberábrázolásának költői realizmussal festett változata. A kortársként hiányzó magyar reneszánsz festő helyett íme egy nagy magyar reneszánsz költői mű festői részletei ezek.

Festői látása, szavainak színereje és fénye végigkíséri egész költészetét, de legszínesebben mégis, mintha itáliai tanulóéveinek idejében írt elégiáiból fénylenének. – Velence, Ferrara, Padova iskolájának és földjének ragyogása lenne? – Egy biztos. Ebből a korból a Szelek versenye című, hosszú költeménye remek négyrészes természeti freskó. Az Eurus vihara ezüst-arany; az Austeré sárga; a Zephirusé tavaszi zöld, és a Boreásé a sötét, kék-lilák komor harsogásával festett. És bennük táncol, kínlódik és zeng az egész mindenség a kakukkfűtől a villámig, a csermelytől a viharban beleőrült „vén Óceánig”. Mesterek, lángelmék szava és szeme és barátsága neveli, szítja a mestert. Közülük, a saját arcképét nézve Janus úgy dicséri Mantegnát, hogy szavaiban a művészi teremtés lényegét is kimondja. És ezt, a kor divatja „az élethűségen” túl, épp a művészi újrateremtésben látja. A reneszánsz szellemében, annak szavával mondja ki.

 

Szüljön a természet bár száz meg száz csudadolgot,   Száz meg száz remekét ujjaid ujraszülik. Első vagy te a festészetben, mint ahogyan más   Történészek előtt Titusodé a babér.

 

Tömören ragadja meg a lényeges jegyet. És Andrea Mantegna nagyságát abban látja, amelyre maga is tört, hogy ne csak „másolja”, mint a tükör az arcot, a tárgyat vagy a témát – például a klasszikus mestereket is –, de ezen felül is emelkedjék, és így túlnőjön a mű és a művész és velük és vele a ma is a régin. Az ő arcképük alkotója, aki vásznán mintegy barátságuk megörökítője is, ilyen „műremekek” teremtője.

 

Lánglelkű művek készültek az antik időkben,   Lánglelkű műved mindezeket leveri.

 

Úgy vélem, elsőként mondta Mantegnát elsőnek az észak-itáliai quattrocento művészei között. És a 24 éves magyar költő jóslata a 27 éves ifjúról a művészettörténetben is beigazolódott. Jó ítélőképességű, mélyen látó és jól körülnéző és mint verseiben mondta „hü fia volt a jelennek”, azaz korának.

És a legfontosabb most az, hogy életművét végre a mi jelenünk is mindannyiunk hasznára, magyarul is a kezébe veheti. Leróttuk kötelességünket első költőnknek, aki ezt vallotta „nemcsak magadért vagy… az emberiségért is jöttél a világra”.

Levél Janus Pannoniushoz

Püspök Úr, tisztelt Mester,

talán úgy is folytathatnám – ha nem tűnne mások szemében túl bizalmasnak –, hogy kedves Bátyánk. Folytathatnám, mert az egykori pécsi diák tiszteletével és emlékeivel nézve Önre, megértene engem, s talán nem is tiltakozna ez ellen. Ezt a félezer éves bátyaságot bizony itt, Pécsen, az a szellem, mellyel Önhöz közeledtünk, el is mosta. El az éveket és a kort, az iszonyú időt, mert hiszen a pécsi egyetemen és a városban mindenütt egyre csak Önnel találkoztunk. És ez nem véletlen, de természetes. Az is, hogy az ifjú idegrendszer gépezetének képernyője sokkal érzékenyebben idézi azt, akit keresőskálája kutat. És biztosan idézhettük az időből, mert hiszen kezünkben forogtak költeményei. Idézhettük a térből is, mert ebben is ott volt. Egy követ és utcát, eget és kaput jártunk és néztünk és kerestünk. S hogy itt élt, ez a tér és világa csak gazdagodott. Tollal gazdagította és toldotta meg a valót. Latin verseivel színezte Pannonia arcát és tudatát. És mert latin versekkel tette ezt, épp azért lett egyre időszerűbb és érdekesebb előttünk, kereső és kíváncsi ifjú dunántúli diákok és poéták között. Izgató és izzító, mert mi még éreztük és értettük is jórészt az Ön latin szavainak ízét és napjaink költészetébe világító lehetőségét. A rejtett hatás lehetőségét. Ezt megnyitni nem szellemidézés, de a valóság fölmutatása. Mert amire olyan büszke volt – nem éppen keresztényi alázattal, de a nagy poéták öntudatával –, azt az Ön lírájáról tudtuk. Azt is, hogy nemcsak a múltban, de épp ma lesz egyre jelentősebb a magyar költészetben. Pécsi utódja, Csorba Győző költőtársunk szavaival, Ön ekképpen szólt erről: „Mert én hívom először a Pó mellől a Dunához / Phoebus Apollót és Mnaemosyne leányait és én / ültetem innen a Dráva vizéhez Nysa virágát. / …” Igen, ez a szellem és gond és stílus és világ az, amely miatt, tisztelt Mester, mindig időszerű az Ön lírája. Költői hitvallásával is, mert mi tagadás, mindig erről és csak ritkán beszélt az égiekről. Igen, a földi égről, a költészetről vallott Mesterünk, mégpedig ilyen időszerűen: „Nékem a dolgokban főképp ami új, az a vonzó”… És épp az ilyen mondatokért vonzott bennünket az Ön pannoniai szelleme, miközben latin verseit az akkor egyetemes világnyelvről szorítottuk magyarrá. E munka közben, ha szólítom, talán megbocsát, ha eddig is magamban mindig csak bátyámnak szólítgattam… – Bátyánk? – …Nem! – Janus Pannonius a mi kortársunk és barátunk. Íme a latin szöveg csodája. Mert lám, az időt is megszorítja. Mert Te vagy az a költő, aki még mecénásom is lettél, mert a költők szelleme nemcsak hat, de lám, segít az évszázadokon át is. Hozzásegítettél, hogy azt építhessem tovább, ami egyrészt az enyém, másrészt a miénk. Magyarrá tehessem magamban a latint. Dunaivá a mediterránt, mert elküldtél engem Velencébe, Firenzébe és Rómába, úgy, mint Téged küldtek, ők, a Te mecénásaid. Kicsit, ha másképp is, de mégiscsak így méregették hajdan a Tisza, Duna mellől játszva a gondolattal, ők, Árpádék is a Pónak rónaságát…

És mert nincsenek véletlenek, az a kör, amely már Pécsen alakult körülötted, már Hozzád méltóbban, egy palotában, Rómába gyűlt ismét verseid és szellemed köré. – És kik voltak e régi pécsiek? – Kardos Tibor, a házigazda, a Te szellemedben és Weöres Sándor, Csorba Győző, aki akkora erővel és ihlettel fordította verseid, hogy már akkor gyönyörű könyv, magyar Janus kerekült keze alatt. És régi barátaid is ott voltak: Berczeli Anzelm Károly és Nemes Nagy Ágnes és az akkor már ifjú feleség, Károlyi Amy. Aztán Jékely Zoltán, aki Fonyódnál a velencei gyorsból egy Válasz folyóiratra írva, dobta ki nekem a hírt és üdvözletét, hogy Rómába megy Hozzád. És a véletlen el is hozta hozzám, horgászpadomra.

Együtt éltünk Veled hónapokig. Hallgattuk és hallgattam ismert szavad, és mégis Te vagy az a magyar költő, aki verseivel a legtöbbször hoztál zavarba. Latin lírád tiszta és mégis rafináltan rejtett ragyogása. Te, aki az ő nyelvükön mondtad oda, nekik, a klasszikusoknak: „Stílusban tietek, tárgyban enyém a babér.” És munkánk értelmébe vetett hittel olvastam soraiddal összevetett sorainkat. – A hogyan és lehet-e? – kérdése szorított. A Te „januszi” műved, amely líránk vonulatában, már a forrás tájain is, kettősen külön világ. Előzmény és utód nélküli ragyogás… És bevallom, Te vagy az a magyar költő, akire épp nem magyar nyelve miatt nézek mindig föl egy kicsit irigykedve. Tudom, Neked volt igazad, amikor nyelvünk „volék sirolm tudotlon” és a bármennyire szép „szeretetnek rózsája – Tégöd ékösejte” stílusa idején és helyett a latint választottad. Igen, mert másképp úgy álltál volna költeményeiddel akkor Pádua, Velence terein és palotáiban, mint mi a Szent Márk előtt vagy a Falconieri palotában líránkkal. Árván és értetlenül. De Te, ha megszólaltál, és versedet kezdted olvasni, egyszerre figyelt föl Rád, minden szavad értve a világ. Mert a költészet nemcsak ritmusérzelem, de elsőként, értelem. És az sem véletlen, hogy költővé koronáztak a Te egyetlen nyelveddel… De úgy hiszem, most ötszáz év után újra fejedelemmé tesznek magyarrá tett verseid. A Te költészeted, az újat és az életet megragadó. A tárgy és gondolat gazdag. Logikus és szűkszavúan is mindig találó. A szó kincsével sohasem fölöslegesen áradó és képgazdagságával és formakincsével elragadó a lírád. Ez a líra és előbb idézett ars poeticád is arra kötelez, hogy minden sorodat a legmaibb magyarra tegyük át. Az időt így győzöd le most és majdan utánunk is. Mindig feladatot adva – ha lesz –, a huszonötödik század magyar költőinek is. Költészetünkben Te magad vagy az a magyar reneszánsz, amely így is halhatatlan, mert igénylésével és hangjával majdan is mindig újra ébreszti a szépet, a Dráva tájain.

Mint most is egyetlen versed irodalmi életünket.

Kedves Barátom, vagy hogy is szólítsalak már, nem is tudom. Hiszen már harmincnyolc évesen itthagytad a földet. Ezt a váradi versedet pedig, ha igaz, még tizenhét éves fejjel írtad. És hogy szavaimat igazoljad az igénylésről, íme nekiültünk ismét e versnek, megannyian. Ezt teszed Te, kicsit groteszkül az ötszáz év bátyaság távlatában is mindnyájunknak az öccse. Mint az iskolamester szólítod pelyhes állal költőinket, és versedet asztalunkra teszed, akár a leckét… Engedjed meg, hogy néhány sort erről is írjak Neked oda, abba az országba, amelynek Te, ahogy érzem és olvasom, bizony e földön csak püspöke voltál és alig-alig hivő állampolgára. De már csak ilyen az élet. És ebben sincs semmi új…

Megfogott már első versszakod is, mert úgy siettél Váradról Budára a télben, mint egykor én a szép Kapos mellől Rómába. Ahová Velencéig kísért a drávai tél, s még ott is jég és hóvihar fogadott. E soraid között nekem egyre fölrémlik egy másik vers, egy másik költő. A klasszikus, de magyarul író Berzsenyi, amint egyre csak meg-megállítja kocsiját, miközben búcsúzik a Kemenesaljától… Aztán a következő versszakokból Petőfi lép elő. A puszta, télen életképsorának téli, alföldi tája kísért. Mert persze, Te vagy az előd! De egy kicsit – ha nem szentségtörés leírni –, mégis úgy vélem, eddig csak az időben voltál az, de ezután, ha jól sejtem, a Te időd líránkban igazán csak ünneplésed után következik… És A puszta, télen hangulata után egyszerre Zrínyire gondolok. Mert milyen nyereség lenne, ha Ő, a másik mediterrán, mint ahogy költeményed a tizenötödik századi Váradot, úgy ha ő Csáktornyát idézte volna. A Drávát, a Murát, a várat, a parkokat, templomokat, a fegyver- és kincstárait, a kertet és a könyvtárt. A fegyverzörgésben pengő lant lírai hangulatát. Még jó, hogy voltak acélmetszők és emlékírók. És végül engedjed meg, és ti is költőtársaim, hogy ha ideírom levelem végére, hogy az I. László királyról szóló utolsó versszakodban engem bizony zavar a bárd szó a magyar fordításban. Lehet, hogy nincs igazam, de a bárd szó nekem mindig a hentest és a hóhért idézi. Ezért adok én fordításomban a „lovag” király kezébe harci szekercét. És a lovag helyett pedig – amelyik szó bennem idegen hatást és műveltség hangulatát is ébreszti –, én inkább a magyar lovast idézem. Annál inkább is teszem ezt, mert sem a magyar, sem pedig az európai művészettörténetben nem elrejtendő az a tény, hogy Róma bukása után épp I. László királyé volt az első – úgy mondják – Európában fölállított, köztéri lovas szobor. Az övé, aki a Dráván túlon a zágrábi püspökséget is megalapította, és ahol szintén a „Laus Pannoniae” költőjének ünneplésére készülnek… A címről pedig talán csak annyit, hogy fordításban miért csonkítanánk meg a teljes címet? Semmi sem indokolja ezt. És itt, a búcsú helyett, ne haragudjon kedves Mester, ha én inkább a búcsúzást használom, amely szó bizonyos folyamatosságot jelent, hiszen Ön is versszakról versszakra búcsúzkodik.

Ezzel én is zárom a soraimat, és maradok, mint voltam eddig is, továbbra is híve.

A magyar Hafiz

Az Alföld körlevelének kérdéseit fölcserélem. Csokonaira vonatkozó személyes élményeimmel kezdeném. Így talán természetesebb fekvésbe kerül az a hang, mely róla szólna, innen Somogyból, amely megyére mindig idilli elérzékenyedéssel emlékezett hátralevő rövid és oly nehéz esztendeiben is.

Mikor hátamra tette a táskát öt nyelven beszélő nagyanyám, akkor az iskolatáskámban zörgő palavesszőkkel és keretes táblával az ő háza tövébe siettem. Mert a Dorottya, a kaposi karnevál háza mellé kacskaringózott a mi betűvetésre fogott, megszeppenten is vidám seregünk. Csak apai nagyanyám sírt, mert mi akkor még nem tudtuk, hogy nekünk ezzel kezdődik az Élet. Azt sem, hogy mi is az élet, és mi a betű, amely róla, az Életről és életünkről zeng és sír, ha összekaparják szavakká a táblán, úgy, mint az ő vidám és csillogó és búcsúzkodó és búcsúztató szavai zengenek a verseiben. Itt és így nőttem fel az ő árnyékában betűvetővé, és mert apám irodalomtanár volt, tehát Csokonai Vitéz Mihály szellemét és a „Haza kis polgárainak” emelt iskolát nemcsak az ő meséi és a gyermeki képzelet ragyogta át, de a hallott történetek, a karnevált tovább idéző játékok és a Dorottyából vett vidám és pajzán idézgetések világa is. Szinte mint élő realitás, úgy járta körül világomat. Igen, a mi iskolánkra az ő „somogyi Iskolája” értelmem nyiladozásával egyre világosítóbban fénylett rá. A szigetvári kardos Zrínyi történetek mellett a török sárkányról – amely várat, malmot, templomot, hajadon lányt és lovas huszárt egyszerre nyelt volna el, ha nem áll eléje egy szál kócsagtollal és egy szál karddal a Zrínyi –, igen, ez mellett a rettegtető világ mellett az ő farsangi karneválja volt a ragyogás és a föltámadás gyermekkorom ligetein és erdein… Előttem a vidám diák és a sohasem látott és tán sohasem is volt vidám professzor példája lett ő, aki az én vaskalapos tanáraim szűkkörű és penészes dicsőségén egyszerre táncolt csürdöngölőt és menüettet… Csurgó felől mosolygott szelleme Kaposvár felé, ahol egyre azzal biztogattak bizonyítványosztások után, hogy mehetek Csurgóra hozzá, ott talán még majd vihetem valamire, mint a nagybátyám. Azt nem is sejtették, hogy én már rég az ő diákja vagyok, a Kapos-parton is. És igyekeztem később egy kicsit az ő professzortársa is lenni, mert a véletlen éppúgy hozta, hogy ahol az A-betűt tanultam írni, épp abba az első osztályba kerültem első órámra tanárnak is a „Haza kis polgárainak” iskolában „a Dorottya háza mellé”, melyről 1942-ben hasonló címmel írtam az ő eszméinek hódolva egy nyolcrészes verset Hold és hárs című kötetemben.

 

S ki itt járt árván hajdanán, mint példa állt a kert zugán, s fülembe zengve jóslata, szárnyat kapott az Iskola; s míg szállt a szárnyas épület, szórván a csillagbetűket Somogynak hányódó egén, Vitéz vezette könnyedén!

 

Az ő iskolája szólított végig később is somogyi útjain. De nemcsak Szántód, Csököly, Hedrehely, Nagybajom, Gige, Korpád, Kadarkút, Kisasszond és Csurgó valóságos nyárfás útjain, hanem A tihanyi echóhoz világába vezetőkön is. Az „itt tanúlom rejtett érdememmel – Ébresztgetni lelkemet” – érzésvilágába és a szavakon, élethelyzeteken túl megtanított ezt versbe is kivetíteni. Ezen az úton tanultam a „természet” és az „értelem” erejébe vetett hitet a „zordon erdők, durva bércek, szirtek” között… Megtanított a „vállat rándít, aki sorsom hallja” emberrel, állattal, növénnyel, géppel és szerszámmal szemben egyre jobban elembertelenedő világban a humánum világító és fenntartó erejének példájára… Így jutottam a kisasszondi „Magánosság” ember és vers egymást egyensúlyozó harmóniájáig… E kisasszondi szép, de omladozó fehér oszlopok pázsitjáról és a pusztuló szelídgesztenyések, felszántott legelők, kiirtott gyertyánosok és a gépállomások nimfarettentő zajából is az ő költészetének „megfrisselő árnyékát” és „tiszta forrását” vetíteni át a mába is.

Aludtam szobájában is dohos medvebundán. Néztem azokat a szuvas gerendákat, melyeket ő nézett „a láztól és nyájból kiverve” tüdőgyulladásának hallucinációiban a csökölyi református parókián… Azóta ez is eltűnt, csak fényképeim, rajzaim és versem őrzi ezt a „nincset” azzal a reménnyel, hogy:

 

a legnagyobb magány is tűzre lelve, – nemcsak a kékenizzó líra lapján, de mindenütt és mindenekben – beáll egy hűvös, tiszta szerkezetbe.

 

Biztos vagyok benne, hogy az élő költőről készült egyetlen hiteles arckép is, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyvében közöltem is, a kezembe került. És hiszem, hogy Somogy megye és Kaposvár város megértő szeretetével és támogatásával a „Dorottya háza” és a „Haza kis polgárainak” iskola melletti kis klasszicizáló hangulatú terecskén a 200-ik évfordulóra már ott áll majd Csokonai szobra is. Így valósul meg remélhetőleg Borsos Miklós alkotásában majd az a terv, mely A Dorottya háza mellett című versem írása óta egyvégtében kísértő tervem volt.

– De ha áll is a szobor, ám lírai művének szobra vajon hol is áll irodalmi köztudatunkban? – … Ébresztgetjük-e méltóképp?… Szelleme itt jár-e és megszólal-e irodalmi életünkben?… Vagy épp csak összes műveinek még ma is kritikai kiadása nélkül idézzük, mert itt van nyakunkon ez a kétszáz év?… És most is beárnyékolva a nagy költőtársak évfordulóinak szárnyaitól?… Egy tény, Csokonai műveinek lexikális felsorolása után, ha a Csokonai életművel foglalkozó irodalomtörténet idézését valaki átfutja – és elég hamar megteheti –, szinte sugallja ez a lista, hogy lelkiismeretvizsgálatot tartson irodalomtörténetünk. Világos, hogy Kazinczy, Kölcsey óta, ha megkövette is az iszonyú félrehallást és félreértést, de a magyar 20-ik század, melynek írt, és amelybe költői hitét és reményét vetette, még nagyon sokkal tartozik az ő életművének. Pedig ennek értő és érzékeny kutatása és bemérése mégiscsak, ahogy egyik dolgozatomban írtam, „A Magyar Poézis Menetelé”-nek megismerését jelentené… Érdekesen tükrözi ezt a Csokonaival szembeni jóindulatú tartózkodást és hitetlenkedő, majd csak eztán bizonyítandó bizalmat a prousti stílusú, európai látókörű Gyergyai Albert néhány sora is az Anyám meg a falum (1972) című, nekem, a somogyinak feledhetetlen könyvében. Pedig az ő világteremtő és idéző patriotizmusa szülőfalujáról, Nagybajomról, másra is indíthatta volna, de… Szóval én az Egy kertre emlékezve (1971) című esszékötetemben szereplő Csokonai Somogyban című fejezetemben Csokonai, Sárközy, Pálóczi Horváth körét a keszthelyit megelőző „Bajomi Helikon”-nak kereszteltem el. És Gyergyai Albert így válaszol erre: „Takáts Gyula… lelkes költői túlzással egész »Helikont« vél látni a falunkbeli költők és literátorok társaságában: el is hinném örömest, de a feledékeny falu éppúgy nem emlékszik erre, mint a tényekre támaszkodó rideg irodalomtörténet, bár egyszer talán kiderül, hogy a költőnek van igaza”… Mondhatnám bátran, éppígy áll irodalomtörténetünk is Csokonai szellemével… Nem hiszi el, bár ő, Csokonai, a művét asztalára tette – és magam is a tényeket és az adatokat a legpozitivistább alapossággal felsoroltam. Még a Sárközy bajomi bibliotékájának katalógusát is, Mózsa Ernő bajomi származású főorvos közlését idézve – amely azt bizonyítja, hogy Descartes-tól, Herder-, Voltaire-, La Fayette-től Barclay-ig stb. ott élt közöttük, Bajomban, Európa szelleme. És Csokonai több, mint negyven somogyi verse nem ezt bizonyítja-e?… És mégis talán „csak később derül ki” az igazság, hogy volt-e, ti. Helikon, Nagybajomban?! Az adatokon túl, úgy hiszem, elégséges érzékenységgel igyekeztem fölmérni ennek jelentőségét is a maga korában… Ezek után sokszor úgy érzem, mintha egy kicsit így állnánk a lírájával is… – Csak Debrecenben áll (Gulyás Pál ébresztésével) a teljes szobor? A Dunánál rejtett lombok között csak mellszobra néz kíváncsi, nagy, kérdő szemével és derűs, nagy orrával reánk és rajtunk túl kérdőn a 21-ik század felé… Nézi nagy öntudattal és keleti ráéremmel a sírja fölött elúszott időt. Nézi az irodalomelméletek hegyeit, s felettük a lírai ideálok felhőit, a zörgő betűket, mint pörögnek végig az időn és költészetünk erein… És mindent tud, a Kazinczy–Kölcsey–Szemere triászon túl, hogy az Ady–Babits–Kosztolányi hármasból is ki hogyan ítélt és esküdött reá… Ki volt közülük az élet királya, mert ő is az volt. Szegényen, az asztalvégen is a leggazdagabb. Betegen is maga az élet, mert minden sora ettől ragyogott. Nemcsak a Kollégiumban, de Kazinczy fölött és után és Babits előtt is és után is ő a tudós költő. De olyan, akinek megnyíltak nemcsak a nyelvek és szavak és betűk, de az élet örömeinek titkos zárai is. Mint a Kalevalá-ban Veinemöjnennek!… És épp ezért irigylésre méltó mindaz, ami az ő soraiból fénylik, és ezért titok is ez a kettős – valóság és valóságon túli – ragyogás… És nemcsak korának, de Babits után is irodalmunknak ő a formaművésze. És az ő lírai játékának, zenei komponálásának, ritmusművészetének és verselméletének egyenes folytatója József Attila és Dsida művészete és A vers születése is és versei írásával Weöres művészete is.

Az ő „D(ebreceni) Magyar Psychéje” hangulatával, európai és társadalmi és ízlésátérzéseivel, áthallásaival és ízeivel a most megjelent Weöres Sándor-i Psyché-ig munkál… És Vitéz Mihály Janus Pannonius után nemcsak udvarló, de a legnagyobb „poeta doctus”, aki a kollégiumból kicsapva, irodalmunkban is egyszerre lett – gyalog oktatva is – mind mai napig a verstan professzora is… – És az ő népisége? – Köztudott, hogy ebben Arany és Petőfi atyamestere, professzora?! – Igen, szókincsével, elméleti írásaival és versformáiban is egyaránt az… De hogyan?… Úgy, hogy egyszerre a magyar költői realizmus megteremtője is. Mégpedig a 18–19 éves fejjel írt műveivel. Micsoda hihetetlen erő, éles szem és szellem a való megragadására. És micsoda nyelvi erő, Kazinczy rettenetére, az ő mesteri verses „mázolása”! Olvassuk csak újra el Az ősz, A tél, Az estve, A nyár, Cigány és A dél sorait:

 

A barmok terepély cserfák alá mennek,   Híves árnyékjokban kérődzve pihennek. A madárkák csüngnek a híves lombokról;   Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról. Az utazó, ki már csak alig lehellett,   Óltja szomját a hűs forrás vize mellett. A lankadt arató ledül izzadt fővel,   Hogy majd dolgát kezdje megújult erővel. Csupán csak a munkás apró méhek dongnak,   Széjjel az illatos réteken zsibongnak. Csupán csak az apró bokrocskák tövében   Zeng a zörgő prücsök a nap melegében. A rezzent gyikocska a gaz között csereg,   Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg. Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain   A hévtől elaszott füveknek szárain.

 

És íme, akinek füle van, hallja, hogy több, mint fél évszázaddal Arany János előtt itt serceg és zeng előttünk a Toldi „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja” ősi tizenketteseinek hangja és nyara vagy a másikakban A puszta, télen Petőfi világa… De hogy ezt még meg is tetézzem, későbbi költeményeiben úgy emeli még ennél is magasabbra ezt a népi, nemzeti hangú költészetet és irányt, hogy Balassi reneszánsz ragyogású színeit és képeit és a magyar virágénekek gyönyörű hangját és minden lírai színét átemeli verseibe. Így született meg az utánozhatatlan ízű és szépségű Csokonai rokokó, amely mindenütt a valóság száraira, ágaira kacskaringózik bükkönyillatú virágaival. Sehol sem mű és mesterkélt ízű, nyakatekert és tudákos. Sehol sem elméleti, de öt érzéket izgató, természetes szépségű… Irodalmunkban mintha ez a stílus támadna föl újra napjainkban az erdélyi–illyési egyszerűbb színek és egyhangúbb ritmusok után. Így érzem újra Vitéz Mihály jelenlétét napjaink lírájában. Nem a neobarokkos cifra cikornyákban, de épp a fiatalok mértéktartó kemény vers-veretei között csillogó népi képekben, lírai formákban és vegetációban. Biztos vagyok abban, ha egyre virágzó líránk ifjú költői a fejük alá teszik az ő műveit, akkor még fényesebbre, keletibbre és egyben európain magyarabbra ifjul meg líránk. És jóslata így teljesül be, hiszen nem annyira korának, de nekünk küldte izenetét. A 20-ik század poétáinak.

Ilyen üzenet és a mai fülre szabott az ő lírájának szókimondása is. Napi igényű ez a nyersen, de színesen csattanó, képekben gazdag ízlésrémítés! Mai füllel és szemmel olvasva derűrobbantó összekacsintás ez a mai olvasóval. Aztán ott van a többi közt a Militat omnis amans et habet sua castra Cupido írásának kisasszonyokat és öregurakat izgató és kipirító szexe is. Incselkedő ihletője ő bizony ebben is korunk erotikus verseinek és Weöres Psyché-részleteinek, amelyet akkor a tisztes debreceni cívis és a nemes ízlésű Kazinczy, most pedig kálvini rigorozitású igaztalanságával Fülep Lajos botjának hegye piszkált odébb. Lám csak itt van most is közöttünk, mint az élet vidám diákja, itt cikázik szurkáló darazsa, és épp a magyar poézis útjának élén haladók fülébe döngicsél… Mert ihlető! Lehet és kell is alapozni az ő költészetének az útját, a „magyar poézis menetelét”… És hexameterei?… Vajon az Aranyt és Petőfit segítő és biztató Vörösmarty Zalán futásá-nak zengése nem innen szól-e?

 

Melpomené; hadakat látok, s közepén a hadaknak Rénus füstölgő partján már látom az Árpád Kardra szokott fiait, csorog a vér görbe vasáról, S tőle az ellenség fut s omlik előtte rakásra. Trombita kell! e Márs fiait harsogva rikoltó Trombita! melynek erős hangjától rengjen az erdő.

 

Hatalmas park és ízléssel épített kert az övé. Olyan Helikon, amely az elmaradott és minden viharnak kitett keleti homokpusztákon, alföldi szikeseken, mocsaras baromállások körül és zsiványos erdők árnyai alatt szívós erővel kipusztított irtványokon okos szellemi válogatással telepített és növesztett. Az Egy kies kert leírásá-ból az ő rajzával „zöld vetésekkel”, „barna ligetekkel” és „kék istenekkel”… És ez a három idézet a „Zsengékből” való. Egy 12–14 éves gyermekköltő verseiből.

Külön értekezést kellene írni ezekről a Csokonai „zsenge versekről”, mert ennek a korszaknak értő elemzése, tudós és lélekelemző vizsgálata színes lehetőséget ad egyik legnagyobb költőnk inaskorának áttekintésére. Egy versszerző műhely, a debreceni kollégium műhelytitkainak kimutatására és hatósugarának fölvázolására poézisünk területén. A somogyi vőfélyköszöntők stílusa is ezt bizonyítja, jöttem rá néprajzi kutatásaim alkalmából. A költői értelem és szellem és stílusfejlődés, valamint a népi és műköltészet viszonyának kimutatására lenne igen alkalmas. Ez pedig a magyar líra- és művelődéstörténetben igen érdekes és időszerű is. Épp a Csokonai típusú költészet világának és az ettől függő és meghatározott utóéletének annyira érdekes és izgalmas kérdéseit tárhatná föl. Természetesen igen szükséges lenne épp ehhez a munkához az összes művek kritikai kiadása. Annál inkább érdemes lenne az ilyen irodalomtörténeti munka, mert ezekhez a témákhoz a költő újra és újra visszatért, újra elővette őket, variálta a poéta doctusok doctusa.

És a búcsúztatókból, a „porból” és a „Halotti versekből” is hátra van még „az isteni láng”, a költői filozófia kiemelése. Aztán húsz latin nyelvű verse is megérdemelné a 200-ik évre az új fordításokat, az új ruhát, mégpedig legjobb költőinktől, akár pályázat útján is. Mint ahogy Janus Pannonius is megkapta azt.

Egy tény, minél többször olvasom, annál inkább érzem egyéniségének és költészetének európaian magyar egyedi voltát. Egyre inkább azt, hogy bár lírájában ott van a deákos íz, a latin–görög horizont csillagainak hatalmas íve, Csokonai mégsem a mediterrán, a „római” típusú magyar költő. Berzsenyivel szemben költészetünknek, éppígy, a másik pillére ő… A legtisztább és legkellemesebb visszhang Berzsenyi sziklájával szemben. Nem véletlen tehát utazásának keleti terve. Nemhiába kutatta az eurázsiai rokon és a perzsa, arab, kínai költészet titkait. Lírája török ragyogású, mint a keleti szőnyegek tarka virágindás és oszlopos mezői. Bakhusa és Vénusza anakreóni dalaiban is – olaszos kerülővel – a rózsák és méhek, játszintok és ekhók, szamócák ligetén át észrevétlen repülnek át – hafizi értelemben – egy mesés perzsa világba. Így lesz ő literatúránkban a földrajzi határmesgyén átlépve „kelet édes énekesse”. Keserédes, ki „betölt örömmel – S mámort okoz gyakorta”.

A Hafiz sírhalma című verse mintha az ó költői világának, életszeretetének és az ilyen ihletésű vers stílusának is mintha csak összefoglalása lenne. Mintha nem Hafizról, de magáról írna, nekünk és a majdani 21-ik századi költőknek. Ha nem tudnánk mi, megfogalmazta ő, hogy tudjuk helyét, és érezzük örömhozó szárnyát és erejét „fűlepte sírja mellől”. Mert az ő lírája úgy „setét és aranyszin”, mint a piros siraszi bor. A szív „kinyilik ettől”… Hafiz és a magyar Hafiz sírhalma fölött „a szép tavasz” – „kék kárpitot lobogtat” ma is, de „kiterjed”-e az ő „drága hire”, „szivünkre és hazánkra” is úgy, ahogy e ritka jelenség megérdemelné. Saját költői telitalálatával megfogalmazva ez a „kellemes poéta”. És ebben a stílusban azóta sem volt, sem utódja, sem párja neki, se Debrecenben, se Hungáriában.

A kisasszondi magánossághoz…

Micsoda rengeteg vette körül… és nemcsak a somogyi erdők véget nem érő vadona, de a politikai, gazdasági és társadalmi sötétség rengetege is… És líránknak mindmáig talán legérzékenyebb költője, a hafizi dalos gyalogolt és kocsizott ott e rengetegben. A szűrös betyárok, pandúrok és kanászok csárdás és makkos fenségesen szép és fenségesen kegyetlen zöld barlangjában vitt az útja Kisasszondig, ahol egyik legszebb költeményét, A magánossághoz címűt írta. Ott állt meg szekere az alatt a négy egyszerű dór oszlop alatt, amelyek a Sárközy udvarház kagylós díszű homlokzatának háromszögű mezejét tartották. Ott, ahol most állok, képzeletemben, ahol annyiszor álltam az ő életén és immár költészetének 185 éves különös sorsán tűnődve.

Elhanyagolt, kopár környezetű épület lett napjainkra ez a szép Csokonai-emléképület. Ez az egykori erdei oázis ebben a 18–19-ik századi vadonban, ahol ő a szépnemet nem az ékszerek ragyogásával, de a fülükön át hódítgatta a dallal és csillogó verssel udvarolva… Mert ő volt e barlang sötétjében a reménykedő, a magányban is társra találó, a Balassi óta legszebb szavú poétánk. Ebben a zöld és zsíros sivatagban a Himfi-hangú udvarlástól annyira elütő modorú és hangú hafizi „kellemes poéta”. Aki érzéki és ingerlő volt, és nem nyájas, mint egy Kisfaludy Sándor. Erotikus és az érzékenységre adó, akinek udvarló szavaiba még a „F. Királyi Cenzúra” is belesimított. Első ilyen hangú, „A szép Jeanette-ekhez” szóló költőnk, akinek a széptevése is tudatos volt. Hódításával, gáláns udvarlásával az irodalomnak óhajtott hódítani az érzékeny szépnem körül, „akik éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok és szép orcájokból a szép lélek mosolyog ki”…

Férjeikhez a pozsonyi országgyűlésen a Diétai Magyar Múzsával már szólott, mert „az érdemes olvasók mind a két nemének” akart szólani ez a szokatlan jelenség, ez a nőies „kellemetes bizarria, mely a poétákat férfitársaiktól megkülönbözteti”. És mindez a rokokós báj és fény ott ragyogott a „csonka gyertyánok és cserék” és a vaskos somogyi asszonyságok között. Ott a puritán Debrecen sívó pusztaságain, amerre csak járt ez a magányos magyar Hafiz. Aki abban az érzékenységben reménykedett, mely nemcsak „a magános filemile” dalát érti és érzi meg, de majdan az ő és minden igaz költészet lényegét és jövendő sorsát is eligazítja majd…

– És elég érzékeny volt-e ez a 185 év a kisasszondi magánosság, a Csokonai fogalmazású derűs és erőt adó magány, az „új dolgokat – s a semmiből világokat” teremtett Csokonai költészetnek a megértéséhez? – …Vagy „magát magával biztatja” még tovább is ez a csurgói Apolló, aki egy országrész köznevelésének gondját vette a nyakába alig 27 évesen. Nyakába vette, mert ő legalább annyira volt az ész, mint a szív poétája… Sohasem kápráztatta el a képzelete annyira, hogy ne látta volna a természeti és a költői szépség mögött a vaskos valóságot és a honi irodalom célját. Az udvarlásban és a tanításban a csurgói és minden más iskolákban a lényeget jól látta. Hafizünk e magyar rengetegben már e dalaival nemcsak „kelet édes énekese”, de irodalmat teremtő gyakorlati magyar elme is volt. Művet, könyvet és hozzájuk olvasót teremtő. „A szép Jeanette-ek” fülén át és a parlagi urak és asszonyságok udvarlásán túl, a gazdag mecénásokat is számon tartotta, akiknek adakozó névsorán és aranyain át, lajstromán keresztül a nyomtatott betűt nézte. Akinek természete és szelleme „hasonló volt a tavaszhoz, mely mikor borongós is, játszik és terem”…

Így játszott, ilyen véresen komoly derűvel és tanáccsal a messzire tekintő vidám számkivetett. Az ész embere, az okos nevelő, akinek még sohasem hallottam vagy láttam e négy sorát idézni a Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című verséből:

 

Dudva lenne a dudvák Közt az ananász: Kanász marad, akinek A nevelője kanász.

 

Itt már nem a szépszavú poéta doctus, de a nagy műveltségű „ember és polgár” szólt e nyers szavakkal. A tudás hatalmában bízó praktikus ész. A nevelés lényegét ismerő, erejében bízó és újításra mindig kész ráció. Nem mint Hebe az istenek asztalára, de ambrózia és nektár helyett ilyen paprikás igazságot és tanácsot helyezett kora köznevelésének asztalára, mert a párbeszéd költője volt. A tanítók és tanítványok és az egymást szerető szívek dialógusának poétája. Ilyen lélekkel és hittel állt az országos sötét és az erdei magány zöld rengetegében. Ilyen kozmikus reménnyel Kisasszond kis udvarházának magányos szigetén, mert itt is hitte, hogy:

 

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bölcseket, Kiknek határtalanra terjegetted Testekbe kisded lelkeket. Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám sötétes éjjel;

 

Így állt e négy fehér oszlop előtt. Így járt e ház mögötti óriás szelídgesztenyék erdejében és a „szőke bikkfák” között… És se bükkfa és egyetlen szál virág ezen az udvaron. Nem „kanyarog, siet, rezeg, nyújt” a fülemüle dala itt, de traktorok dörögnek – tán épp az ő kedvére – e sivatag udvaron. Virágillat helyett benzin és olaj a nagy drótketrecekben, tiltóigével hálójukon, ahol maga a „nyílt láng”, egyik legszebb versének lángja lobogott…

Tegyünk hát márványt erre az udvarra és ezekre a falakra, hogy onnan nézzen a mi századunkba akkora reménnyel hivő, aki mindig csak pártfogóra vágyott. Ahogy az Epistolában mondja: „Egy füge is becses lesz Csokonainak”. Ültessünk hát akkor azt ide, hogy a magánosságból itt is a közhöz juthasson, hiszen ezért udvarolt és gyalogolt, hogy a köszöntők kotlós szárnyai alól az ő arany csibéi a mi házunk táján és udvarunkon szétfuthassanak. Hiszen Beocián Parnaszt itt is ő emelt…

Az igazi poézis keresése

Költészet és élet és sors megrendítő summázata az a Nikla és Széphalom közti levelezés, amely igen alkalmas arra, hogy Berzsenyi születésének kétszázadik évfordulója alkalmából nemcsak költőnk világára, de líránk akkori és továbbmutató irányaira is rávilágítson. A poézis és hétköznapok viszonya, a szépség és jó és rossz vitája, a barátság és a meg nem értés, a magány és az első irodalmi klikk hasznos és gátló titkai mind kilépnek ebből a közel száz levélből, melyet a széphalmi mester unokaöccse Kazinczy Gábor 29 évvel Kazinczy Ferenc halála után 1860-ban adott ki.

Egy pillanatra sem régiek ezek a „föltört”, sokszor hónapokig kocsizó, néha meg sem érkező, cenzúrázott levelek. Minden soruk érdekesen világít bele a 19. sz. eleji magyar közállapotok elmaradt világába és az irodalmi élet kegyetlen sanyarúságába. A költők magányába és reményébe is, amikor gazdálkodva bánt a papirossal még a sokat író Kazinczy is, nehogy vastagra sikerüljön a levél, mert attól tartott, „hogy a vastag levél inkább gyanút támaszt e gyanús időben, mint a vékony s kevésbé bátorságosan jut el” Berzsenyi Dánielhez, a somogyi Nagyberek mocsarának szélére. És versek ijedt elégetéséről is vallanak. Akár egy krimi képsora, oly érdekesen mozognak és beszélnek e sorok lelki szemeink képernyőjén. És a börtönviselt Kazinczy levélbe bújtatott verses episztolája Ráday Pálhoz arra oktat: „Mint kell ulysszesi szent álnoksággal – A monstrumokkal küzdeni.” És az „élnitudás” bölcsességére szólít…

Nagy kincse ez a levelezés irodalmunknak, mert Nikla és Széphalom már akkor is jelképek voltak és lettek is líránkban. Két magyar költőtípus, két költői irányzat, írói, emberi vérmérséklet barátsága és vitatkozása az egyetlen költői szépről. „Az igazi poézis keresése!” Két ízlés harcolt az egyetlen szépért. Meg is keseredett ez a makacs barátság. Végül is udvarias üdvözlettel és elutasítással végződött Berzsenyi részéről, „mert a literatúra nem arra való, hogy egymást magasztalgassuk – hangzik ma is megfontolandóan kritikánk felé –, hanem arra, hogy az igazságnak áldozzunk”.

Ez az emelkedett szellemű hang akkor a pusztából a pusztába izent. Mert mi is volt a somogyi Nikla és a zempléni, lírai túlzással, Széphalomnak keresztelt Kisbányácska, az irodalmi Jéna vagy Weimar mellett, ahol akkor az ifjú Hölderlin Schillerrel és Goethével költői reményeit keresve közvetlen érintkezhetett. Ahol akkor épp Fichte, Herder és Hegel munkálkodott Európa szellemén. Mennyire más szellemi éghajlat, környezet és életforma, mint a berekszéli „kicsírázott kazlak” között lapuló kétszobás, zsuppos kunyhó és a széphalmi szegényes udvarházacska világa. A kunyhó gazdája arra kéri a másikat, hogy egyszerűen „titulálja Niklai remetének, vagy somogyi Diogenesnek”, mert „az én egyedül való barátaim a magánosság és az elmélkedés”. De azért figyelmeztetően hozzáteszi a „mesternek” az ifjabb költő, mintegy miheztartás végett, hogy „én a nótáimat nem csak énekeltem, hanem mélyen érzém is”. Hogy tudja, még azt is: „engem némelyek különöskének neveznek”. És tőlük nyugatra „az imádott” Goethe és Schiller ragyog. És keletre pedig az itt még névről sem ismert Zsukovszkij az, aki épp akkor plántálja át ezt a német romanticizmust orosz földre. Ő a szabadkőművességben is Kazinczy társa volt. Ő segíti ott, mint itt Kazinczy, a moszkvai ifjú költőket. Ő készítette elő Puskin és Lermontov kortársi útját. Ott Goethe Shakespeare-ért rajong és Itáliáért. Itt Kazinczy Goethét imádja, és Berzsenyi Kazinczyért rajong és a régi Rómáért és Horatiusért lelkesül.

Való, hogy Berzsenyi Kazinczy után sóvárog. A zsombékszéli remeteségből hódol neki, hogy megbizonyosodjék költői voltában és igazában. Első leveleinek túlzott udvariassága a művelt Kazinczynak szól. És „szüntelen izgó és kalóz elméjét” ezzel az ígérettel köti hozzá: „Ígérem, hogy mindazon időm, melyet magamtól, feleimtől… elragadhatok, a tudományoké, hazámé.”

Érdekes, hogy ezzel a levelezéssel együtt olvasva Berzsenyi költeményeit, azok egymást elragadóan gazdagítják és ki is egészítik. Kazinczy is fölismerte ezt. Berzsenyi leveleinek sűrített szépségét és erejét egy-egy „Gedicht” számba vette. Tény az is, hogy Hölderlinnél is így vagyunk. Kazinczy ezért mindjárt az első versek és levelek vétele után föl is szólította, hogy „az én érzéseim s ízlésem miatt a magadéit meg ne tagadd s semmit ne hagyj úgy, ahogy én javaslom, hanem úgy, ahogyan magad leled jónak”. Ez a nyílt hang és lélek, azt hiszem, sok mindent enyhítőbben világít meg a később kialakult viszonyukban, mert „a verseiden szünetlenül gyalulgass s grammatikádat tökélletesítsd” többszöri emlegetése és ízlésbeli ellenkezéseik már jól előre vetítették elhidegülésük árnyékát.

A szakítás megítélésében Berzsenyi érzéseinek sem volt mindenben igaza. Azt viszont Berzsenyi rajongó sorai mutatják, mit is jelentett itt a Balatonnál rekedt kezdőnek az, hogy teljes bizalommal és föltekintő lélekkel fordulhatott egy nála tizenhat évvel idősebb literary gentlemanhoz. Még a szavai is a berki magány képeit idézik. – „A Te varázsló szózatod is kicsalt engem azon iszapból, melybe ezen zivataros idő temetett, de mely rekedt torkom! mely sárba málladtak szárnyaim. Látod csak úgy közelíthetlek, mint sárcsa az aetherbe ferdő sast.” A közbejött francia háborúból, a világvégről, a reménység mindenmódoni vágyának szavai ezek. Az irodalom szervezőnek a berekből segélykiáltások.

Berzsenyi az emberben és a magasztos lélekben bízott a „kaszálatlan rétek, vetetlen földek” közül, ő, a „mágiás képek s arany álmodások” költője. A literatúra és a versmívesség mesterének izengetett: „Akinek az ízlés és annak minden gratiái” tulajdonai. Aki akkor már a reformszellem előkészítőjeként szavaival és leveleivel megmozgatott minden irodalmat szerető magyart, legyen az diák, tanár, jogász, bíró, birtokos, megyei vagy országos hivatal viselője, követ, pap vagy arisztokrata.

Az első magyar szonettíró és a háborgó ódázó párbeszéde ez a levelezés. Gondolatviláguk mindenkor szent eszmények melletti hitvallások. A népről Vörösmarty és Petőfi előtt ezt írja Berzsenyi: „Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése.” Ez a népeszmény központi gondolata volt és maradt is a magánembernek és a költőnek is élete végéig, a „Mezei szorgalomig”. És másutt, mint Széchenyi szelleme szól: „Én nem tudok szabadulni azon nevetséges bolondságtól, mely engem szüntelen arra ösztönöz, hogy használjak és tanítsak.” „Hazafiúság” és nemzetféltés nála mindig együtt jelentkezik: „Egy nemzet eltörlése politikai gyilkosság.” Az olvasó népről, mintegy a mai „Olvasó nép” mozgalomról ír: „Culturát kellene tehát kivánni, nem uj constituciót”, írja 1809 márciusában, és a decemberi tizenkettedik levele mellé csatolt Kazinczyhoz címzett költői episztolájában e gondolatát kibővítve egyszerre beszél „Az ész s a kéz miveltségéről,” mert „Az ész minden! s ebből foly minden jó”… És gúnnyal kérdi az „új frizuráju” – ez is Berzsenyi szava – és a „cravátos emberkéktől”:

 

Ha úgy óhajt franc és anglus lenni, Mér nem kedvelli úgy a tudományokat, Az elme s a kéz remekjeit, Mért nem becsüli ő nyelvét és nemzetét Úgy, mint azok, kiket rabul majmol? Vagy tudja-e, midőn ezt nem teszi, Mit és ki ellen vét? – Nem tudja, hidd el, Mert Verbőcziben arról egy szó sincs, Más könyv pedig nem kell gavallérnak.

 

És ugyanebben a versében feltett szónoki kérdésére meg is felel:

 

Mi az hát, ami a magyart emelheti? Valóban nem más, mint az ész s erkölcs: Csak úgy állhat meg a mi kis testünk, Ha az lélekkel s erővel teljes.

 

De a nép, a nemzet és a hazafiúság mellett fő témájuk a magyar költői nyelv kérdése volt. Egymást váltva a levelek, egymást idézik „grammaticusi perbe”! „De reményiem, hogy a mi perünk csak a szeretőknek pere leszen… Ha én gondolatimat te előtted elrejteném, vagy én volnék hozzád méltatlan, vagy te énhozzám, vagy hízelkedő volnék, vagy belátásodhoz nem bíznám. Ezektől távol vagyok.”

Berzsenyi mindenkor „nyers okoskodással” harcol, de igen érzékenyen és elementáris erővel. Kazinczy következetesen pedánt szorgalmú iparos. Kicsit – saját hasonlatával is – Hans Sachs-i lélek a versek, műfordítások, mívek és levelek bő gyártásában is. A szavak kiválasztásában és megértésében is. Berzsenyi föllobbanó tűz, az „energiás” szavak híve. Kazinczy arról, amit Berzsenyi „szentségtörő rombolásnak” tart, az neki szép. A költői erő és a metrum viszonyának kérdésében ezt írja Berzsenyi egy-egy kifejezés érdekében: „Rimánkodom előtted, hogy ezeknek kellemeit a metrumnak fel ne áldozd, mert én azokhoz úgy ragaszkodom, mint egy vak capucinus a maga feszületjéhez.” Ítéleteiben bizonyságul költői remeklések állnak ízlése mögött.

Így vonul ez végig ítélkezéseiken. Makacsul „az ideális barátság” nem éppen „gyümölcsöző” útján, mert Berzsenyi csak azt fogadja el, amit „ízlésem és poézisem természete megenged”. Ezért fúj a szél Széphalom felől. De végül is nem csoda, hiszen egyetlen volt a tét. Mindkettőjüknél a magyar nyelv lírára, irodalomra történő fölhangolása. De amit közben, ennek érdekében Kazinczy maga mindig ajánlgatott, hogy „inkább kevesebb legyen, de minden jó”, azt ő maga bizony nem mindig tartotta szem előtt. Pedig elve igen szigorú volt. S mégis sokszor gyenge verseket és költőket is magasztalt. Így hát hiába írta: „A meglehetős poétai művek irtóztatók. Ezen felül azt cselekszik, hogy a legszebb darabokra is homály ugrik vissza a meglehetősekről, melyek éppen azáltal, hogy csak meglehetősek, már rosszak.” Ez sokszor célzás egy-egy megküldött Berzsenyi-versre is, de hogy melyik a jó és melyik a rossz vers, két ilyen ellentétes alkatú és ízlésű költőnél, azt nehéz eldönteni. Ráadásul még azt el is fogadtatni. Mindenesetre Schiller meghatározása szerint – akit Berzsenyi és Kazinczy is egyaránt nagyon tisztelt, és képe mindkettőjük szobájában ott függött – Berzsenyi a naiv, a természetadta költők és Kazinczy pedig a szentimentális költők csoportjába tartozott. Azokéba, akik keresik a természetet. Berzsenyi természetéből teremt, „mágikusan”, „energikusan”, és „egzaltáltan”. Ihlete „mig az óda reptével héjáz, addig hivem”. Kazinczy mindig okosan és hasznos céllal nyúl a tollhoz. Talán kicsit hidegen is. „A tökéletesség eszméjének” kényszere alatt alkot, és az életművében épp nem a versei a legértékesebbek, még formai tökélyük mellett sem, és ezt Berzsenyi korán észrevette. Nem versei, hanem levelei és prózája. És az is tény, hogy ízlése se mindig biztos. Ám elveihez és ízléséhez következetesen ragaszkodott, Így eshetett meg az is például, hogy Berzsenyi kötetéből a Fohászkodás-t kihagyásra ajánlotta. A pataki professzor „Kézyt nagy poétának” dicséri és Kist is „egysorban állónak” tartja Berzsenyivel.

Javítási ajánlatai ritkán mondhatók szerencséseknek. Mindenesetre viszonyuk nem a Hölderlin és a biztos ízlésű mester, Schiller viszonya. Nem, mert már indulástól kezdve – Kazinczy jó arányérzékét dicsérve – köztük bizonyos kölcsönösen elismerő mester és tanítvány kapcsolat alakult ki. Kazinczy ezt így rögzítette első levelében: „Te engem mesterednek nevezel, hamis tettetés nélkül s igaz örömmel nyomom vissza homlokodra a szent koszorút s azt vallom, hogy az téged illet, nem engemet.” Hogy Kazinczy őszinte, abban nem kételkedhetünk, de hogy szerető perük annyira másképp alakul, lassan derül ki. Ebben hiú és makacs és érzékeny természetük, a körülmények látszata, a föltételezések és irodalmunk akkori klikkesedése is belejátszott. Nem mondhatjuk, hogy a magyar líra javára.

Ezek a „fölbontogatott”, „meglopott” levelek esszenciáját és keresztmetszetét adják irodalmunk XIX. századi feladatainak és titkainak. Fényt vetnek a szép és a rossz magyar vers jegyeire, a poétai jó és rossz ízlésre, a literatúrai érdekek kapcsolataira, az intrikák és a maradiság-haladás „mondolati” világára. Temperamentumukkal és kritikájukkal a nyelvújítási idők izgalmas lelkivilágát tárják olvasóik elé.

Jó lett volna újra kiadni épp most ezt a levelezést az évfordulón, mert nemcsak tanulságos, de igen regényes is. Sokszor riportízű még a családi és gazdasági dolgaival együtt is. A sok himlővel, a házasságkötésekkel, udvarlásokkal, ünnepségekkel és „a kassai leányok koszorújában az első rózsával”, természetesen Török Sophie-val. Az esőkkel és az „500 selyembirkánk” döglésével körítve. Berzsenyi Kazinczynak az egészséges élet titkát így rögzíti: „diaeta és mozgás. Grófnéd kertészkedjen, te pedig lovagolj.” Berzsenyit „életmódjának nagy egyszerűsége”, úgymond, az teszi igazán „elég gazdaggá”. Közben gyönyörű mondatok hullanak a magyarságról a levélpapírján: „Mely nyomorult teremtmények vagyunk mi magyarok!… Rakunk-e mi valaha templomot a szent egyezségnek mint a vén Camillus? Mi éneklő madarak vagyunk, de a prédára lecsapni, mint a sólyom, nem tudunk!” És a maga portréjáról hiún, de enyhe humorral ezt írja: „Vállam és mellem ugyan plátói, de kövér éppen nem vagyok. Mind Szemerét, mind a képírót az én bélelt téli mentém csalta meg… Küldök én Néked másikat, mely megfogja mutatni, hogy a Te barátod egy egész araszttal vastagabb mellben, mint hasban. Azt pedig, hogy én az első döfés dicsőségét másnak nem engedném, az én ódáimból láthatod.” És milyen éterien reális a kép azzal, ahogy az óda és kukorica egymás mellé kerül. A magyar költő és a versének sorsa íme a berekszéli kanásztávlatból: „Most egy falka ártánt kukoriczálok, s mihelyt ezt eladhatom, megyek.” Tudniillik verskötetét megjelentetni. Megható ahogy szól „gunyhójáról”.

Aztán pedig 1812-ben a bécsi út és az egyheti tartózkodás leírása. Nincs e sorokban semmi mezei csudálkozás és turistai hasraesés a látványon. Egyáltalán nem elragadtatottak a sorai. A somogyi Diogenész élesen és reálisan számol be Kazinczynak: „semmivel sem kedveskedhetem.” A belvederi festmények között „sok oly Ádámokat, Évákat, szenteket és madonnákat láttam, amilyeneket én is tudnék festeni. Az udvari theátrumban játszó Duportnak táncza és Neuman leánykának táncza és szépsége valóban csábító, ily látásra és jegyzésre méltót nem is találtam egész Bécsben. A többi theátrumokban semmi különöst nem láttam. Köztünk legyen mondva, én azt hiszem, hogy egy ily kis boszorkány, mint Neuman hamarább s bizonyosabban fel tudná emelni a magyar theátrumot, mint minden hazafiúi okoskodás és buzgólkodás. S vajjon nem lehetne-e nekünk is egy ilyen lyánykát szerezni?” Életéről, melyben az ember és a poéta kettős lelke dúlt és életfilozófiájáról és elcsituló dühöngéseiről így szól: „…nem tudtam azt, hogy az embereknek gonoszsága nem egyéb mint gyarlóság, bolondság… Szállj le, barátom, ideáid tündérvilágából, térj be barátodnak Zenó palástjával fedett békés sátorába, s ne szűnj meg véle bölcselkedni, s nem szűnsz meg véle szeretni és boldog lenni.”

E rövid kitérőt nemcsak azért iktattam be, hogy ízelítőt adjanak az emberről, de azért, hogy világosan lássuk, miért is írta le Kazinczy e sorokat: „Valamit tőled veszek, az nékem mind kincs, s tudod, hogy én leveledet is egy Gedicht rangjába szoktam tenni.” Berzsenyi is nagy várakozással és tudnivágyó kíváncsisággal várta és vette Kazinczy verseit és leveleit és tanácsait, de azokból igen hamar levonta a következtetéseit. Igen udvariasan közölte is azt már 1810-ben Kazinczyval. Ösztönös ráérzéssel írta: „Én oly követhetetlen szépségeket semmi míveidben nem látok, mint épistoláidban.” Tehát nem a lírai költőt és esztétát, hanem a verses levélírót tisztelte. Kazinczy, a mester pedig 1812-ben ezt írja: „A lyrai poézisben Virág mellett ő a fejedelmünk.” De hiába írta le, Berzsenyi csak olyan fejedelem lett, akinek nyelvéért és költészetének birodalmáért mindhalálig kellett harcolnia. Nemcsak a Mondolatban őt is ért támadásokról van itt szó, de arról a harcról, melyet a mesterrel kellett következetesen vívnia, aki mögött olyan irodalmi erők és szellemi árnyak és érzések álltak és lapultak, amelyeket Berzsenyi remeteségében a világ végéről alig láthatott tisztán, vagy felnagyítva látta nyomasztó magányában. – De vajon tévesen és hiába és ok nélkül látta-e így? – Perük adatai hiányosak, és a tettek is mindkét részről sokszor ellentmondóak. Az érzékenység kölcsönösen nagy volt. Már szinte csak a hiányokból és a levelek egyes adataiból kialakítható lélekrajzokból lehet következtetéseket levonni. – De vajon csak Kazinczy javára és Berzsenyi kárára? – Mindenesetre egyre inkább úgy látszik, mintha a Kazinczy-kép tükre a sok vádtól tisztább és nagyobb is lenne. És Berzsenyinek, a költőnek lelkirajza pedig a tragikus vonásokon túl is gazdagabb és érdekesebb.

Kazinczy mellett szól mind az az elismerés, amellyel sokszor igen tárgyilagosan ítélve Berzsenyi verseinek és költészetének értékeit nemcsak elismerte, de magasztalta is. „Mely erő! mely képek! mely nyelv! Tetszik nékem itt még az is, a mit egykor hiba gyanánt tevék ki neked… Csak hogy erre isten kell a ki bennünket vezessen, az pedig téged soha el nem hágy.” Ez igaz is, de ezek közben Kazinczy esztétikusi hiúsága és főliterátori hajlama olyanokat diktált, hogy azok a végtelen szenzibilis költő sorsát egyre-másra megnehezítették. Ezek a sorok vagy sorközti megjegyzések és ki nem állása, sőt félreállása a kritikus órákban kétséget támasztottak Berzsenyiben Kazinczy őszinteségéről és barátságáról is. – Mert milyen „Mestere” is volt ő, a nála igazát és önbizalmát kereső, első könyvére készülő költőnek? – Olyan, akivel szemben Berzsenyinek a nagy nyelvújítási csatán belül is külön „Mondolat-csatát” kellett vívnia. Igen, „a tanítványnak” költészetének szókincséért, költői kifejezéseinek elismertetéséért, verstani és formai újításaiért. Úgy kapta a szárnyat Kazinczytól, hogy fölös erőt kellett minduntalan vesztegetnie a repüléshez, mert Kazinczy „a theoria fáklyájával hágdos”, Berzsenyi pedig ízlésvitájukban „csak a mezítelen okosság mécsével bukdácsol”. De remekművekkel és egyszerű okfejtéssel bizonyít az elméletgazdag, kérlelhetetlen bírójával szemben. Meg is jegyzi Berzsenyi: „Te sokban igen sanyarú bíró vagy. Te sok jó szavakat elvetsz s még olyanokat is, melyek helyett jobbakat adni nem tudsz”… „Én a magyar nyelvnek erőt és pergést kívánnék adni. Aki azt lágyabbá, éneklőbbé akarja tenni, az annak hibáit nagyobbítja.” Nyelvünk sok e-je ellen, a tiszai é-zés nyelv- és magyar versírást rontó hatása ellen emeli föl a gyakorló költő szavát. „A tiszaiságot kirekesztőleg emelni tehát igen veszedelmes részrehajlás, mely saját hibáinkat megszenteli és eloltván bennünk a vizsgálódás lelkét, vak követőkké tesz, úgy hogy nem kérdezzük: jó-e vagy rossz, hanem tiszai-e vagy dunai?” Bizony, ami ellen Berzsenyi szót emelt, aszerint ítélt, a Berzsenyi versek szókincsében, a „magasztaló” mester. Költőnk pedig kimondja: „Tiszaiság, Dunaiság, Provincializmus” jelszavak alatt, hogy „én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mindettől, mindattól örömmel tanulok és mindezt mindamazt tanítani akarom”.

Kazinczy e levélvitáikban érezhető biztonsággal és fölénnyel, majd hogy nem a majd meglátod mosolyával írja: „Én elmondtam, amit jobbnak véltem. Mit végy Te fel, az a Te dolgod, nem az enyém.” Berzsenyi pedig bátran követi költői megérzéseit. Egy szó mint száz egyik sem enged, és ez irodalmunk akkori fürge emberével és irányítójával, kiadójával szemben igen nyomasztóan hatott Berzsenyi egyre inkább elnehezedő lelkiállapotára.

Mindinkább visszahúzódik, és bizalma is csökken, mert ő, „valamit csak ízlésem és poézisom természete megengedhete” csakis az szerint cselekedett, mert műve értékében és nagyságában, mindig udvarias szerénysége mellett is, „hipochondriás” biztonsággal hitt. Kazinczy pedig levélben dicsér, és közben az irodalmi köröcskékben és a triumvirátus körében, Szemere és Kölcsey előtt is a vélt hibákat hajtogatja, és nem sokat gondol a remete zsörtöléseire. A mozgékony, társasági és sokat utazó és levelező, beszélgető ember lelki alkatával aligha fogja föl, mi is zuhant Berzsenyire ezekből a levelekből, ezekben az esztendőkben.

Közben Berzsenyi költői harcának láza és elismertetésének vágya és a kötet kiadásának elhúzódása közben egyszerre összedőlnek álmai is, hogy visszatérhessen szülőföldjére. „Minden marhámat pénzzé tettem, s már indulóban voltam, midőn a pátens jött.” Ez a pénzdevalváció örökös somogyisággal sújtotta, mert „Somogy nékem csak számkivetésnek helye; feloldhatatlan kötelek vonnak azon földhöz, mely az én szebb korom napjait látta. Le nem írhatom néked kedvetlenségemet.” Ovidius és Mikes Kelemen hangja. És Nikla Tomi lesz. Az álmok tengere és a szülőföld helyett a Fekete Berek széle lesz az otthona mindörökre. Testileg beleöregszik, „lelke bágyadt”, és rázúdul a jégverés és háza sincs. „Az én vén házam is féligre ledőlt.” És az újrakezdés, építkezés gondjában így tör ki: „kies szerelem, édes poézis, mi is az ember nélkületek!… Te azt írod, hogy még ifjú vagy. Köszönd ezeknek a kegyes istenségeknek! akit így (úgy) kedvelnek mint Téged, az örök ifjúságot talál”. Magáról pedig ezt írja megindító melankóliával: „Ma rakódtam új szobáimba, letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldokolni fogok, elgyújtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, boldogságait gyakran vissza fogom kérődzni, s vénségemet melengetni.”

Fölötte halvány derengés. A bécsi festett képe elkészült. A kaposi megyeház „nagy palotájában”, ahol asztalvégen szokott szerénykedni, „mint poétát az egész közönség jelenlétében” megköszöntötték. Első nyilvános elismertetése. Öntudattal „a magyar literatúra megtiszteltetésének” veszi, és Kazinczyt kéri, hogy köszönje meg azt Prónaynak. Meg is teszi, ám a közben 1813-ban megjelent verseskötetéről Berzsenyinek csak ezt írja: „néhány darabot felolvasánk, hogy lássam változtatásaidat”. Íme csak a hiú mester kíváncsisága, hogy hajlik-e az ízléséhez? Berzsenyi képére még hozzáteszi, „igen nem szépen dolgozó Blaschke”, és várakozó kíváncsisággal még ennyit jegyez levelébe a kötetről: „Szeretném hallani a két haza minden tájairól, ki mit mond felőlök:” Tehát hiúság, kíváncsiság, rosszalló megjegyzés és várakozó hallgatás attól, aki kéziratról, levélről, könyvről eddig és ezután is fáradhatatlan tollal nyüzsgő, tudós és praktikusan okos és egész lényében szikrázó, szívós és izmos mesterkedés volt. Ennyi csak az első értesítés attól, aki Hans Sachs-ian termékeny lélek. A magyar arányú Goethe kíváncsian csak vár, nemhogy kinyilvánítaná a két hazának „hivatalosan” is, hogy íme nagy költői mű került a haza asztalára. Ehelyett elhangzik Kölcsey szava: „Berzsenyi Dániel verseiről” a Tudományos Gyűjteményben. Nem Weimar szelleme ítélt, de Weimar és Kazinczy barátja a „Somogy Kazinczyjáról”, ahogy Festetics hívta Berzsenyit balatoni Weimarjának időszaki Heliconjából.

Nem szólok itt az évforduló alkalmából Kölcsey bírálatának hangjáról és kritikai tévedéséről sem, hiszen az is időszaki, borús lelkiállapot hangja volt. Időszaki, mint a keszthelyi Helicon derűje és megtisztelő fényei. Ideiglenes, mert Kölcseynek volt lelkiismerete, és maga változtatta meg 1839-ben annak tónusát és elhamarkodott ítéletét. De addig micsoda 19 év dúlt és viharzott egy nagy költő lelkében és a magyar irodalom életében is?! Sötét és néma és hangos és indulatos, „gladiátori marakodás”. Emelkedett és védekező és támadó hangok és készülődés. Már-már őrjítő is! Néha műben felcsillanó. Újra barátságfogadó és élettagadó, és végül is udvarias „kézszorítás” és koporsóba vitt sebek évei voltak ezek.

Berzsenyi a személyében és a tehetségében megsértett embert és virtust és a poétát egyaránt nehezen tudta fegyelmezni. Érthető. E támadásban nemcsak a magyar literatúra egyik irányát, de magát a magyar poézist is megtámadva látta. Egyben pedig „a természet teve poétává” megítélés alapján a született és nem lett költőtípust is védelmezi. Egy költői világ és versízlés és életstílus védelmére kel, annak, amely azóta is jelen van irodalmunkban. Tehát nem magáért fog tollat, föladva lelkében áldozatul a versírás örömét és gyógyító varázsát is.

Eszményeit: a használni vágyást, a magyar irodalom ügyét, a költői tettet, barátságot és az észt és a jót és a tartózkodó erényt látta megtaposva Kölcsey kritikájában. Idegbetegsége föllángolt, a magányt még inkább magára húzta ez a lávázó, Wesselényi-típusú, Kazinczy szerint „csupa tűz, csupa erő, csupa érzés” lelkű költő. Rajongásában és extázisaiban és komor esztétikai elmerültségében egy olyan típusú magyar Hölderlin alakult ki, akinek elméje mindvégig világos, de lelke teljesen elsötétült.

Egyszerre megvékonyodnak, majd megszakadnak a Kazinczynak írt levelek. Úgy érzi, sejtései beteljesültek. És mintha minden jel is arra mutatott volna, hogy „a goromba recenzió” Széphalom ízlésének visszhangja. Hiszen, amikor 1817. október 12-én „megvilágosítást” kér, Kazinczytól csak ilyen első választ kap: „attól sem félek, hogy az írástól, olvasástól elidegenít; lesz mind író, mind olvasó, s a korbács használ mind az írónak, mind az olvasónak”. De mintha Kazinczy maga is megrettent volna e választól. Utánagondolva levelének tudatalatti gondolatait eláruló soraira és Berzsenyinél lelkiállapotot romboló kitételére, október 18-án gyorsan utánaválaszolt, de ebben sem tudja megtagadni azt a „közömbös” álláspontot, ahogyan nézte az első kötet fogadtatását és a körülötte kialakuló vitát. Mintha Berzsenyi mellé állna, de úgy, hogy Kölcseyt dicséri. „Kölcsey nemcsak gorombán nem bánt veled, sőt minden sorából személyednek szíves tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” És még hozzá is teszi: „Én is tisztelem recensióit; nekem nagyon kedvesek; de nem úgy tisztelem mint Pest tiszteli, amint hallom.” Igen kétarcú válasz. Csak levélben mondja azt is, amit világos, hogy épp neki a Tudományos Gyűjteményben kellett volna elmondania, ha egyszer nem ért egyet Kölcseyvel.

Berzsenyi el is hallgat. 1817–1820 között eddigi adatok szerint egyetlen levelet sem váltanak. A gyanú, a betegség és a zavar évei ezek. A „démoni” és az egzaltált költő biztosra veszi, hogy Kazinczy szavai, hogy őt „mérték nélkül szereti”, nem igazak. Úgy érzi, hogy az „ölellek, szeretet, barátság, tisztelet és csudálás” szavai fölé inkább a Kazinczytól leírt „irigylés legszentebb érzése” kerekedett, és mert Szemere védelmező sorairól is csak későn értesült, és őt is megtámadta, így ezek a teljes magára maradottság érzését és gátlásait csíráztatták ki szívében. A mai szóval az elidegenült lelket, a csupa gátlást a berekszélben, amely berek is Kazinczy békaköltőit, a „brekeke, brekeke- Kloax, Kloax-Tuu, tuut” idézte a fülemülék helyett, zúgó fülébe. Társai csak a kínjában teóriakészítésre és védelemre serkentő könyvei voltak. Hölderlin egy kis toronyban, ő egy elvadult kert és nádasszéli békaváracskában él „haldokolva”. Egész „természetében fölforgatva”, „fél halálban”, „fekete órákban”, „kegyetlen nyavalyával, mely engem gyakran félbolonddá és féldühössé tett”. A félőrült szót épp hogy csak le nem írta. Merényi Oszkár emlékkönyvében találóan mondja „egzaltált ihletű költőnek”.

Valóban Berzsenyi kidöntött mellű, feszes mentezsinórjai alatt is mindvégig egzaltált keblű, „mágiás”, megszállott ember és poéta volt. Tüzében és szép ellágyulásaiban is, ha versre, ha prózára fog tollat.

Ez a lelkiállapot hatványozottan áll az 1817-től 1829-ig tartó évekre. – Mert közben mi is történt? – Mikor 1820-ban Kazinczynak tragikus állapotát nyíltan feltárta, és amikor 3 év után újra megemlíti Kölcsey „goromba recenzióját”, akkor ismét csak ilyen választ kapott: „Annyi való, hogy én a Kölcsey recenzióját nagy gyönyörűséggel olvastam. Mit ítéle verseid és Kis úréi felől arra épen nem volt gondom; egyedül azt a színét tekintettem az érettségnek, nyugodalomnak, mely dolgozásán az első soron kezdve az utolsóig bájoló hatalommal ömlött el.” Ez nem más, mint a mellett a Kölcsey-hang és „rossz kritika” melletti kiállás, melyet később Kölcsey kristály jelleme visszavont. Érdekes, hogy szinte természetesen folyt ebből, hogy ezek után megtoldva még ezt is hozzátette, mintha mi sem történt volna: „hidd, hogy érdemeidet védelmezni, ha azt kívánná a szükség, nálamnál készebb senki se volna”. „Az életnek sok esetei vannak, melyek megtévesztenek bennünket.” De ez a levél nem az. Világos beszéd. Világos válasz rá az is, hogy ezek után Berzsenyi már nem három, hanem kétszer három évig nem ír és nem válaszol Kazinczynak, mert ez már több volt, mint kritikai tárgyilagosság és a szépet védelmező „korbácsos” szigor és epigrammázó hegyesség, amelyet Berzsenyi amúgy sem kedvelt a Kazinczy-műben, még akkor sem, ha most is odatette, de csak levélben, hogy „verseid nekem elhalhatatlan fényt szerzettek”.

Ezzel a nesze-semmivel ő is segítette, hogy egyik legnagyobb költőnk elnémuljon. Hagyta, hogy kínjában „aesthetikussá üstökölje” magát. Egészen „A kritikáról” című tanulmányának megjelenéséig, 1835-ig. Elnézte, pedig tudta, hogy Berzsenyi a virtusát és költői művét milyen nagyra becsüli, mert világos, hogy A kritikáról című tanulmányának a főhőse és a mű „története” is ő maga és költői csatája. Ha ki nem is mondta, de tiszta képlet, hogy magára húzza A kritikáról második vádpontját is. „A lángészt kritika nem taníthatja; mert a lángész nem tanítványa, hanem tanítója a theoriának.” De Berzsenyi jellegzetes kritika- és egyensúlyérzékkel így folytatja: „de minden idő mutatja azt is, hogy a legnagyobb lángész is csak idővel, tapasztalással és tanulással jut a legfőbbre, s mutatja, hogy a lángész a theoriának tanítója és egyszersmind tanítványa lehet”. Berzsenyi szerénysége magát nagyon is nagyra tartó szerénység volt. Tehetségéről Kazinczynak többször is leírta, hogy neki semmilyen teóriája sincs, amivel azt mondta, hogy nála a természettől kapott erő szüli a műveket és szabályokat. Egyszóval, hogy ebből is megértse, hogy mennyire egyéni és öntörvényű az ő lírája, szépségideálja és versmintája is. Ezt az öntudatát érte a skatulyázó és ódáit, verseit más mintákhoz „faragó” és idomító – a Kazinczynak, a kisebb, de mégis irányító költőnek nagyon is tetsző – Kölcsey kritika. De ezt a Berzsenyi szavával „rossz kritikát” emlékbeszédében helyesbítette Kölcsey. – Épp ezért miért is idéztük volna az 1817-es recenzióját? – Idézzük helyette, mert az ünnep alkalmából ide ez illik, a végleges formájú kritikát, amelyet épp az imént a Berzsenyitől idézett idő érlelt ki Kölcseyben. Kazinczy is tudta az igazat. Berzsenyihez versében le is írta:

 

Ne kérdd, törvénnyel egyez-e, nem-e? Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.

 

És azt is tudta jól, mivel viaskodik Nikla, és miért hallgat Széphalom felé… – És mi lett volna, ha Kölcsey 1827-ben kritikáját 1836-os szellemben írja meg, és nem Kazinczyról Berzsenyire átvihető hasonlatának érzésével, hogy tudniillik az ő költői „felsősége szokás szerint a kisebbnek fájt”. Gyulai Pál ezt a viszonyt így fejezte ki: „Kölcseyben a költőt, a kritikust fölülmúlja a szónok.” Idézzünk hát emlékbeszédének átértékelt és véglegesített kritikájából, és akkor nemcsak Kölcsey nemes szelleméhez állunk közelebb, de igazabban ünnepeljük Berzsenyi Dánielt is.

Itt valóban „a magas szempontú kritikának nyitott pályát”. Igaz, már csak a halott fölött, és nem a Tudományos Gyűjteményben. És feloldozást is keres az ifjúra, aki „merészségét oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg”. De ez a megállapítása már téves újra, mert az itt már „keménynek, fogasnak, igazságtalannak” titulált kritikával, az „elvei szentsége” mellett is, a „tévedésére” és „félreértésére” nem ő, de maga a nemzet fizetett rá. Elnémult a legnagyobbra méretezett és legmagasabb szárnyalású magyar költői hang. De érdeme, hogy itt világosan kimondta azt, amit Berzsenyi soha, hogy ő, Kölcsey, költőzsenit kritizált. „Ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik! – Korodra akartál hatni? korlátolt, kicsiny erődhöz nehéz akarat! és hatással lenni a korra, nem is mindig kívánatos. Társaid megérzik a rázást, ha álmaikat bolygatod; de nem kérdik, honnan indulsz, hová mégy?… A zseni pedig sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt, mit követni csak ő bír erővel.”

Berzsenyi öntudattal bírta végig, csak épp erővel és idegrendszerrel nem ezt a húsz évi társtalan és levéltelen támadó magányt. A „véleményi háború” nyomasztó légkörét. A „rútul lobbant per” miatt történt esztétikussá üstököltetést és igazának segítőtárs nélküli állandóan zaklató tudatát. Letargiával jegyzi meg Kazinczynak: „néked is szabad volt velem úgy bánni, mint minden barátimnak teljes életemben, semmi újságot nem tettél velem”. És verseinek „harmadszori kiadására” nyolc évi hallgatás után már hiába jelentkezett ismét Kazinczy. „Szeretném bizonyságát hagyni, hogy te és én egymást mindenkor szerettük.” A szeretet szó meglágyítja Berzsenyit. Válasza ez: „amennyire ily tört, mart ember, mint én még szerethet, szeretlek”. De amit kapott és amit nem kapott Kazinczytól, ezt sem felejti, és mindjárt hozzá is teszi a békülés soraihoz: „téged mint aeszthetikust pedig sok princípiumokban nem szerethetlek”. És a Kazinczy-kiadásnak még a gondolatát is öntudattal és enyhe malíciával így utasítja el: „mivel írásaim több princípiumaiddal ellenkezetten állanak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményedtől megfosztani”. Az okos és öreg Kazinczy így felel, és ez utolsó levelében különös egyéniségének és szerepének jellegzetes vonása és titka is: „De mi tehát az, a mi kettőnket elválaszt? Higyj nekem, nem tudom.”… Az életben útjaik mindig elkerülték egymást. Igen jelképes, hogy személyesen sohasem találkoztak össze.

E mögött a drámai egymás és az „igazi poézis keresése” mögött Berzsenyi felől remekmű ragyog, mert Berzsenyinek, a zseninek a műve a végsőkig csiszolt tökéletesség. Tökéletes, tehát mindig időszerű Fojtott és megzabolázott szenvedélye: állandó parázs… Verssorai: összeszikrázó, egymást feszítő és szívünkig világító szavak… Versszakai: a gondolat, a zene, a képzelet és kemény ihlet klasszikus szerkezetei. Költői műve életünknek és világunknak – amely szavaival élve „tündér változatok műhelye” – ihletője. Így együtt e mű fegyelmével és építkezésének „energiás” szavaival, soraival és versszakaival példa az alkotásra és az életre. Így volt és ma is az, és mindenkor ihletője is lesz az egyetemes igényű magyar művészetnek, amelyben, mint A poézis hajdan és most c. versében mondja: „csak egy az igaz, nagy és jó”. Ebben az utolsó, mintegy testamentumot tevő költeményében e három fogalom, „mosolygó jelcímének” vallja a SZÉPET, amely lírai fogalmazásában „mint a szerelem játszi gyönyör kezén” folytatja az ÉLETBEN a teremtést… Szavaival: „Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt!”

Harmónia és Diotima

Berzsenyi utolsó keltezhető verse

Csokonai-kutatás közben a kaposvári múzeum könyvtárában egy 1832-ben „Pesten, Beimel József betüivel” szedett négyoldalas füzetecskére akadtam. Egyetlen – hatstrófás – Somssich Pongrácot köszöntő ódára. Első olvasásra Berzsenyi Dániel neve ötlött föl bennem. – Talán ő írhatta ezt az ódát? – De mielőtt érzésemet adatokkal is bizonyítani kezdeném – hogy egy irodalmunkban eddig ismeretlen Berzsenyi-ódával állunk szemben –, elöljáróban közlöm, a füzet könyvtári számát: 2281. – Rippl-Rónai Múzeum – és utána közlöm a verset.

A címlapon ez áll: „Méltóságos Sárdi Somssich Pongrácz al-nádor Ur Ő Nagyságához midőn Tek. Ns. Pesth. Pilis és Solth törvényesen egyesült vármegyének fő- ispányi helytartó székét augusztus 28-án 1832. esztendőben elfoglalná háláadatos tisztelője.” A hosszú címet a Berzsenyi-óda címek szellemében így rövidíteném: Sárdi Somssich Pongráchoz, alatta „midőn Pest Pilis és Solt vármegyének főispáni helytartó székét elfoglalná”.

 

Dicső az Égnek tetszeni érdemért: Dicső babérból hordani homlokán   A honfiak hála-kezökkel   Font koszorút: ez olympi létel! – Két év alig mult, hogy zokogott vala Érzelmek árjától az ezüst haju   Öreg, – Somogy tolmácsa: s immár   Fényleni látjuk egünk Te-benned. Pestnek világítsz! onnan is el-löveld, Ránk, amitől a honni szerencse függ:   A Szent egyértést párosítva   Szép tudományok eránti kedvvel. Embert nevelsz, bölcs: házi körök neved Hálával áldják, láng eszed a Haza   Tekinti, így Nagy Nádorunk is   Méltatta, hogy segedelme lennél. Lám a vad erdőt már Mike Városa Polgári lakják, s a berek és mocsár   Helyén an Isten háza fénylik –   Zálogi ritka charakterednek. Menj, menj! Hazánkban jó magokat vető Hős társaiddal: most az időnek illy   Vezére kell, mert a jövendőt   A mai tartja varázscsomóban.

 

Az itt közölt vers második versszakában a „Somogy tolmácsa” után a csillag alatt, a vers végén ez áll: „Tekintetes Sárközy István Ur, Ts. Ns. Somogy Vármegye 2-ik Al-Ispánya beszédére van czélzás, midőn az előmozdítás, s az innen következett elválás miatt öröm és fájdalom közt búcsúzott”, mármint Somssich Pongráctól. Ez a gyűlés 1830. április 26-án volt a kaposvári megyeháza „palotájában”. Sárdi Somssich Pongrác e napig Somogy vármegyének első alispánja volt. Ebben az évben azonban alnádornak nevezték ki, és megvált Somogytól. Őt búcsúztatta ezen a „Nagy Gyülésen” Sárközy István másodalispán. A búcsúztató beszédet mondó „ezüst haju Öreg, – Somogy tolmácsa, –” az a Sárközy István (1759–1845), aki Berzsenyinek, Kazinczynak, Pálóczi Horváth Ádámnak literátor és rokoni barátja és Csokonainak pedig pártfogója és házigazdája volt Nagybajomban.

Az itt közölt, ismeretlen ódát tehát csak olyan költő írhatta, aki részt vett ezen a megyegyűlésen. Aki ismerte a családi és a somogyi viszonyokat és aki hallotta magának Somssich Pongrácnak – akinek hangját Gaál László Csokonaiéhoz hasonlította – búcsúbeszédét is. Hallotta, látta Sárközy érzelmes búcsúlevelét. Ez a költő – mert költő írta ódánkat – csak Berzsenyi Dániel lehetett, aki 1830. április 26-án Kaposváron ott volt ezen a gyűlésen. Kanyar József találta meg ezt a kaposvári dátummal ellátott bizonyítékunkat. A költő vármegyénknek benyújtott – és talán itt ezen a megyegyűlésen élőszóban is az új alnádor figyelmébe ajánlott – második kérelmét, amelyben fiának, Antalnak, katonai végelbocsátását kérte. Ez hamarosan sikerült is. Ezt, minden bizonnyal Somssich Pongrác is szívesen segítette, hiszen Berzsenyi Dániel gróf Teleki László 1812. évi somogyi főispáni beiktatása óta Somogynak nemcsak tisztelt táblabírája, de – épp ezt a beiktatást végző Prónay Sándortól itt a megyei „nagy palotában” felköszöntve – a megye ünnepelt poétája is. Berzsenyi legboldogabb napja lehetett ez Somogyban! A nagy tudású és reformgondolkodású Somssichok: Pongrác és Miklós is olvasói és tisztelői voltak a költőnek.

Ennek egyik szép bizonyítéka épp az a beszéd, melyet a távozó Somssich Pongrác, az új alnádor mondott, aki hamarosan Tudományos Akadémiánk igazgatósági tagja lett. Búcsúszavait a nagygyűlés jegyzőkönyve megörökítette. (Kgy. jkv. 1830. 429–439) – Miért fontos ez a beszéd? – Azért, mert a beszédet hallgató Berzsenyi most 1830-ban nemcsak Somssich Pongrác jellemét és szellemét, de gondolkodásának irányát, célkitűzéseinek Széchenyi és Wesselényi eszméivel párhuzamosan futó korszerűségét is tömörítve ismerhette meg. Ez a beszéd és ez a közhivatalnok most itt mintha azokat az eszméket visszhangozta volna szónoki prózában a somogyi megyeházán, amelyet ő Kazinczy Ferenchez írt költői levelében vallott. Azokat az eszméket, amelyről alig két hónapja ő írt levelében Széchenyinek és Wesselényinek. Berzsenyi költői levelét verseskötetéből jól ismerhette Somssich, de a posta kezére bízottat nem. A Somssich Pongráchoz írt Berzsenyi-óda megírásának alapélményei, adatai és az indíttatása innen eredők. Érthető, hiszen a költő eszményei szóltak egy húsz éve somogyi tisztséget viselő, „polgári kötelességet” vállalt puritán ember szavaiból, tetteiből és munkájának fölsorolt eredményeiből. Mert Somssich Pongrác a „szülötte földem” a „kétszeresen Hazám” Somogyban azon fáradozott, hogy létrehozza mindazt, ami „nemzetünket a pallérozott nemzetekkel egyesíti”. A további kötelességeket pedig így sorolta fel: „Az adózó nép pártfogása”, „polgári kötelesség” teljesítése, „hazafiuság” ébresztése, „nemzeti haszon” fejlesztése, „országos utak” építése, „kereskedés” fejlesztése, „nevelés” előmozdítása. Helyi színekkel is ecsetelve idézhetjük a beszédéből: – „Magzatjaink és maradékaink nevelésére a kaposi Gymnasium” – építése és példa céljából a „vármegyei könyvtár” fejlesztése – amelyiknek Berzsenyi állandó olvasója volt, és neki is vesszőparipája –, hogy „A vármegye Könyvtárainak” ez a központi gyűjtemény „célnak felelő és tudományokat előmozdító eszköze lehessen”, illetve legyen. Ezek pedig mind együtt természetesen „erkölcs szeliditők” és a „hasznos tudományok” terjesztői, „nemes mulatságot nyujtók”, épp itt „a várossal szükölködő” Somogy megyében.

Somssichot, búcsúbeszédének elmondása után Sárközy István, majd ennek fia – Csokonainak csurgói tanítványa –, Sárközy Albert is köszöntötte. Ő Somssich Pongrácot „mint szabad lelket” és az országgyűlésen „a polgári alkotmány megállapításán” munkáló államférfit köszöntötte. Egyszóval azt a virtust ünnepelték „melynek utját” – Berzsenyi ódai szavaival – „szörnyetegek lesik”. Azt „a hazafiui virtust”, amelyet költőnk egyedül tartott ódára méltónak.

Nézzük tovább az adatokat. Somssich Pongrác, mint Pestre került alnádor, 1832-ben új kitüntetést kapott. Pest megye főispánja lett. Erre a beiktatásra készült az itt ismertetett kis ódánk. Az ilyen főispáni köszöntő ódára Somogyban már volt példa. 34 évvel ezelőtt ugyanis épp ugyanez az „érzelmek árjától zokogó ezüst haju Öreg” Csokonait kérte fel Széchenyi Ferenc köszöntésére. Azt hiszem, nem erőltetett, de kézenfekvő, ha azt állítom, hogy most Sárközy a jó barát Berzsenyit kérte föl – Sárközy 1830-as köszöntő szavaival –, „Somogy felsőbb helyeken ülő jóakarójának”… „szószólójának… pártfogójának” verssel történő üdvözlésére.

A Somssich Pongrác-óda megírásának előzményeihez tudni kell, hogy erre a pesti beiktató ünnepségre a somogyiak különösen készültek. Volt alispánjukat érte a kitüntetés. Az 1832. augusztus 16-i kaposi nagygyűlés jegyzőkönyvében olvashatjuk (Kgy. jkv. 1832. 119.): „Minthogy méltósága eránt ezen Nemes Megye Rendjei azon szeretetet és tiszteletet, melyet mint kebelebelit és hajdani kedves elöljárójukat itt viselt hivatalai alatt tett hasznos tetteiért és érdemeiért követték, most is teljes mértékben fent tartani és nyilván kimutatni kívánják.” Tehát egy igen előkelő 13 tagú küldöttséget választottak. Ezt a megyei küldöttséget Pestre Sárdi Somssich Pongrác hivatali utódja Czindery László első alispán vezette. Tagja volt két Festetich, négy Zichy, két Sárközy és 4 fő- és alszolgabíró. Minden bizonnyal Somogy költője – a rendek kérésére – hozzájárult az erre az alkalomra írt és kinyomtatott ódájával az ünnep „díszítéséhez”. A „háláadatos tisztelője” aláírás az ekkor már erősen „hipochondriás”, verset már alig író Berzsenyi nevét rejti. Ugyanazokkal a szavakkal írta alá, ahogy 1813-ban a Döbrenteihez küldött két ódájáról – a Teleki és Prónay ódákról írta. „A háláadatosságnak két kis ódáját küldöm neked.” Ő, a „háláadatos tisztelő” írta a Somssich ódát is, mert Somssich Pongrác velük együtt – ismét Berzsenyi szavaival – „megérdemlik… hogy a magyar Muzsa is megtisztelje”.

Mindeddig az eseményeket és a szereplőket, körülményeket idéztem. Nézzük magát az ódát. A külső keret után talán közelebb jutunk a stílusból is ahhoz, hogy Berzsenyi írta.

Ahogy a megyei iratokat és beiktatások, ünnepségek mozgási idejét nézzük, a verset Berzsenyi csak 1832 tavaszán vagy nyarán írhatta. Nehezen állhatott a vershez, hiszen 1825 után alig írt tízet. A Helikon szüzeitől „alig csikarhatja ki” a verset, írta Dukai Takáts Juditnak. Másutt pedig 1828-ban ezt írja: „Én most igen szeretek hallgatni” – és így folytatja a következő Döbrentei-levelében 1829-ben: „Öregszem, hidegszem… elannyira, hogy alig lelek ösztönt magamnak az írásra.” Egy méltatlan kritika lelki hatásai ezek. De ez a kritika íratta meg épp 1830-ban a Poétai harmonisticá-t, és ekkor dolgozott a Kritikai levelek-en is. Irodalmunknak a költészetről és kritikáról írt alapvetően érdekes tanulmányai ezek, amelyekben költőhöz méltó válaszokat adott – ahogy Mailáthoz írta – a „reducaltatott expoéta”. Nehezen foghatott tollat az idő sürgetése miatt is. Hiszen vallotta, hogy „jó verset írni nagy munkát, nagy erőlködést kíván. Aki egy ódán hétszámra dolgozni nem tud, az poéta sohasem lesz. Amely vers hamar készül, rövidéletű az, mint a Varga Péter bocskora.” Az utóbbi 15 évben – esztétikai írásai közben – amúgy is még érzékenyebb, kritikusabb lett versírói gyakorlata. Már-már egy robusztus alkat és lélek félszeg óvatosságát érezzük levélsorai között, valahányszor valakinek kéziratos verset vagy kötetét küldi meg. Ilyen állapotban írta meg a Somssich Pongrác-ódát, amelyik minden bizonnyal egyben a keltezhető utolsó versét is jelentette. Ebből a lelkiállapotból magyarázhatjuk azt is, hogy ódája névtelenül jelent meg. Ő, aki például A magyarokhoz ódáját 14 és nem egy költeményét 8 évig csiszolta, rövidnek érezhette az időt. De nem írta alá azért sem, mert ezekben az években amúgy is egyre készült – mint Kazinczynak írta 1831-ben – „minden egyéb munkácskáimnak… holmi jobbitására… és kiadására”. Úgy vélem, 1832-ben ilyen „munkácskának” tekinthette a Somssich Pongrác-ódát is. Amúgy is, mint névtelen ajándék, ebben a helyzetben és alkalomból így inkább lett, nem a vers tökéletességre törő Berzsenyi, de Somogy „komplimentje”… A vers amúgy is erősen somogyi ihletésű. Kicsit a megyére fénylik vissza.

Az „ismeretlen” költő a Somssich-ódát Berzsenyi legkedvesebb óda formájában, a tiszta alkaiosziban írta. A személyeket köszöntő Berzsenyi-ódák legtöbbje – mintegy tíz vers – ebben készült. Közülük kettőben a második sort aszklepiadeszire „ujitotta”. Így tehát a versforma is Berzsenyire utal. A tartalom pedig egybesűríti az 1830-as Somssich Pongrácot búcsúztató kaposi nagygyűlés szavait és emlékeit. Először is az időt: „Két év alig mult”… Aztán a jóbarátot „az ezüst haja Öreget” (Sárközy Istvánt). Tehát a barátságuk idézésével együtt örökíti meg az alnádorrá emelkedést és a főispánná – pontosabban helyettes főispánná – történt kinevezést is. A fő- és alcím kapcsolása is Berzsenyié: „midőn főispáni helytartó székét elfoglalná”. Akárcsak például a Teleki Lászlóban „midőn a Balatonra szállott”…

– Nézzük az óda indításához, hogy akkor, ott a kaposvári „nagy palotában” 1830-ban miről is beszélt Somssich? – Mindarról, helyi utalásokkal „ami a magyart emelheti”. Tehát a reformkor eszméit és velük a saját verseinek és leveleinek szavait és gondolatait hallotta viszont Berzsenyi. 1830. április 26-án szemtől szembe érezhette verseinek „hasznát”. Mert Somssich olvasott literátor, tanult szónok és a „polgári kötelesség” és „a polgári alkotmány” harcosa. Tehát Berzsenyi embere állt a szónoki emelvényen. Úgy vélem, most az 1812-i ünneplése után 1830-ban másodszor érezte Kaposváron a „nem csillogás”, de a költészet „hasznát” és így a maga fölemeltetését. Az ő szavai ezek: „Erkölcs… kereskedés… ész és kéz mixeltsége… tudományok… a nyelv és nemzet… az ész minden… csak a magyar szunnyad…” – és Somssich szavai akkor így hangzottak: „nép pártfogása… polgári kötelesség… hazafiuság… nemzeti haszon… utak… kereskedés… nevelés… gimnázium… ész pallérozás… hasznos tudományok… vármegye könyvtárai…” és így tovább. Szándékosan soroltam föl ezeket így egymás után, hogy világosan lássuk a Somssich Pongráchoz írt óda indíttatását. Ilyen embert Sárközyvel együtt szívesen vett ódájába. Mert Somssich puritán „ész-ember”. Húsz éve megyei tisztviselő. És hogy róla írt, ezzel Berzsenyi ódáinak téma- és szereplőköre is gazdagodott. Hiszen ebben a versben inkább polgári, mint főúri alapozású virtust köszöntött. „A Haza hasznára” az ön- és köznevelés és „emberformálás” harcosát, emberét. Kazinczytól is ezt kéri Berzsenyi: „Légy oly nagy ember, mint dallos”. Így látta, mint embert nagynak Somssich Pongrácot.

Zsúfolt képek és szavak torlódó feszítésével indítja az ódát. Az első sor és versszak jellegzetesen Berzsenyi-stílus és -hangütés. – „Dicső az Égnek tetszeni érdemért.” És tömör gazdagsággal emeli, fonja a koszorút – mint a gondolatot – a kiválasztott homlokra. Nem annyira a versszak negyedik kisebb alkaioszi sorában idézett – „ez olympi létel!” – képe a legárulkodóbb, de az előtte levő nagy – alkaioszi és a jambusi sorban az értelem, gondolat, szó és zene és kép ritmusának használata adja a jellegzetes Berzsenyi-stílust. A sajátos szerkesztés. Az ódaírói gyakorlat és minta és jegyek, és szavak, így pl. a – „hála-kezökkel” –, amelyek többi köszöntő ódáiban is megismétlődnek. Például itt is a Somssichban, az első versszakban, akárcsak a Festetics Lászlóhoz vagy a Wesselényihez, Orcyhoz írt versekben ugyanazok a szavak szerepelnek és épp az indító sorokban: Olympi, koszorú, homlok, haza, ház, cipruság. Természetesen más-más változatokban.

A következő versszakokban is ilyen stílusjegyekkel szeretnék bizonyítani. A személyekhez írt köszöntő ódákból véve mindig a Berzsenyi-jegyeket. A gondolatok és szavak szinte azonosságát az 1830-ban írt Berzsenyi-levelekkel. Egyszóval a Somssich Pongrác-óda írásának idejéből vett „eszme- és stílusvilágot” idézem. A képek, szavak vonzását, fényét, szerkezetét és hasonló versbeni elhelyezését, költői használatát. Többször idézem az 1830-ban Széchenyihez és Wesselényihez írt hosszú Berzsenyi-levelet is.

A Somssich-óda második versszakát – már említettem – csak az írhatta bensőséges és egyedi esetével, hangulatával, aki jelen volt a búcsúztató nagygyűlésen. De Berzsenyi nemcsak személyesen volt jelen, hanem szavai is jelen vannak a Széchenyi Ferenchez írt ódából. Ott „hazánk őszült Nesztora, Széchenyi” formában. Itt pedig mint „ezüst haju Öreg” szerepel.

A harmadik szakban „a fárosz” „a szövétnek” motívummal indít. „Pestnek világítsz!”… És itt most Pest a várost, a kialakult új társadalmat, a „Magyar Társaságot”, a polgáriasodás vívmányait jelképezi. És így folytatódik a két sor: – „onnan is el-löveld / Ránk, amitől a honni szerencse függ!” – Pontosan ugyanezzel a függ igével kapcsolja a Kazinczy Ferenchez írt költői levelében is a szerencse szót: „Ezen függ mind egyes, mind köz-szerencsénk.”… Ezután a Somssich-beszédből a kaposi gimnáziumra és könyvtárra való utalás, a „tudományok eránti kedv” idézése következik. Az óda legszebb két aláhúzott sora ez. – „A Szent egyetértést párositva / Szép tudományok eránti kedvvel. –”

A negyedik versszakban – ezt a gondolatot folytatva – mindjárt így is kezdi: „Embert nevelsz bölcs”… A Teleki Lászlóhoz írt óda „tunguzi vad lakosának” és „a nép hogyha… virtusi nincsenek / Gyermek” sorainak gondolata után, itt ódánkban most Somssichban épp azt köszönti, akinek nevét „házi körök / – Hálával áldják”, épp a nevelés pártfogása miatt. Kazinczy Ferenchez írt verses levelében ez így áll: „az ész minden”… Somssichban „az emberképzés nagy munkájának” hirdetőjét és az ész intézményeinek segítőjét látta. És négy szóban így csattan Berzsenyi hangja: „Láng eszed a Haza tekinti.” Húsz évvel korábban Prónay Sándort is épp ezért „a Haza, nyelv és tudomány ügyében” végzett munkájáért köszöntötte klasszikus képekkel zsúfolt ódájában. Ennek az ódának lehiggadtabb, egyszerűbb formája a Somssich Pongráchoz írt. A maga nevelte „virtusu” és az ész erejéből emelkedett Somssich Pongráchoz – valljuk meg – jobban is illett ez a kimértebb, egyszerűbb óda. – Vagy Berzsenyi hanyatló évei, versíró erejének hamvadása tette volna ilyenné? – Nem hiszem. A tartalom így a köszöntött személyhez és pályához és a környezethez is jobban illő. A tárgyhoz a tökéletes alkaioszi formában a szókincs mérséklete.

Az ötödik versszak a somogyi környezetet idézi. Az írhatta, aki tudta és érezte, hogy a berekszéli niklai mocsári környezet és Sárd és Mike és mind, ami mögöttük van, bizony nem Széphalom és Cenk és Zsibó és Keszthely. Itt, ebben a versszakban az erdő, berek, mocsár nemcsak a tisztuló valóság, de a vadság, a „tunguzi” tudatlanság, és „több szomorú századunk mély sebeinek” és – az a szavaival ismét –, a „vakságba került századok éjjelének” jelképei, amelyek „helyén” mint a „lélek és erkölcs” szimbóluma most „az Isten háza” áll. – Az „fénylik”. – Így a versszakot indító „Lám a vad erdőt már Mike Városa / Polgári lakják” mondat is a polgári haladásról vall jelképesen. A Kazinczy verses levél az „ész és kéz miveltségét”, „remekjeit” idézi ódánk e leginkább somogyi szakában. Tömör Berzsenyi-versszakzárással: „Zálogi ritka characterednek”. A sokszor használt „géniusz” helyett most charaktert írt…

A befejező versszak is régebbi Berzsenyi ódamintákra indul. Úgy akárcsak a Telekihez írt. „Menj!”, vagy mint a Prónay óda zárása: „Jer, jer!”, vagy mint a Festetics Györgyben, ahol egyenesen úgy írta, akár a Somssichban: „Menj, vezérelj!”. De a mienkben most a „menj, menj!” változat ismétlésével indít. A felkiáltójel jellemzően mindegyik óda esetében sem a két állítmány között és végén, hanem vesszővel elválasztva utánuk van. – „Menj, menj! Hazánkban jó magokat vető / Hős társaiddal.” – Ebben a sorban és befejezésben épp az a szép, hogy így foglalta össze mindazoknak emlékét – névtelenül is a nevét –, akik a haladást és a reformharcokat szolgálták. Így lett naggyá ez a szép befejezésű óda. Felrepült… érdekes, hogy költőnk az első ódáját A magyarokhoz-t is alkaioszi formában írta. Ha szabad már mondanom, az utolsót is abban írta. Ez a klasszikus versforma állt legjobban Berzsenyi költői egyéniségéhez, hangjához. És a jövendő előtt milyen tipikus Berzsenyi-szóképzéssel zárja az ódát… „Most is az időnek illy / Vezére kell, mert a jövendőt / A mai tartja varázscsomóban.” – Épp az ilyen „varázscsomó” szó a legbizonyítóbb Berzsenyi-jegy. Ez, melynek társairól Kölcsey – ma sem érthetően – de ürességükről beszélt. Pedig épp az ilyen szóösszevonásokkal tömörített, emelt a költő. Sokszínűvé és fényűvé tette egyetlen szó körül az olvasó képzeletét. Egyszerre mozgatja meg érzékszerveink közül a látást, hallást és a gondolatot is. Ilyen szavai a „tündér-szerencse”, „aranyvilág”, „árlélek”, „villámkacér”, és utánuk itt ódánk zárszava a „varázscsomóban”. Ennek változata és ezt a szóösszevonást idézi a Cyprishez versében szereplő „varázsöv”.

Bizonyító szándékom után – mert szükséges –, azt kívánom, bár elő is kerülne a kallódó Berzsenyi-kéziratokból ennek a versének az eredetije is, hogy semmi kétség föl ne merülhessen afelől, hogy nem Berzsenyi hatású, de eredeti Berzsenyi-ódára leltünk. Egyben pedig talán az utolsó évszámmal is ellátható ódájára.

Kisfaludy Sándor ismeretlen levele Döbrentei Gáborhoz

Biczó Ferenc Kaposváron halt meg 1945-ben. Riedl Frigyes tanítványa volt. A magyar irodalomtanítás pedagógiai problémáinak haladó szellemű, országosan ismert alakja, akinek a két világháború között a somogyi sajtóban és a kaposvári Egyesületi Leánylíceum évkönyveiben sok összegyűjtésre váró írása maradt hátra. Kiemelkedőbbek: Összefoglaló irodalomtörténet; Munkáltató irodalomtanítás; Erdély és Felvidék irodalmi élete; Diákbreviárium, valamint Szalay Frizsináról és Kisfaludy Attaláról írt tanulmányai. Jelentős könyvtára volt egykorú kiadványokból és irodalmi ritkaságokból. Ajánlatomra halála után könyvtárát a volt kaposvári Dunántúli Bank Könyvtár vette meg, és az igazgatóság kérésemre a könyvtáron belül gyűjteményének értékes darabjaiból Biczó Ferenc Emlékkönyvtárat állított össze.

Biczó Ferenchez, aki 1935-ben Kút című első verskötetem kiadását biztosította a kaposvári Szabadegyetem Kiadásában, jó barátság fűzött. Nem sokkal halála előtt tőle kaptam Kisfaludy Sándor Döbrentei Gáborhoz intézett alábbi levelét. A levélben említett két Kisfaludy-strófát még ő maga jelölte ki. Ajándékát, most mintegy Biczó Ferenc emlékét is idézve, itt adom közre:

 

 

 

A Kisfaludy Sándor által említett két versszak a következő:

 

Shakespearenak szeretem én Lelket-rázó szavában, (Emberinél többet rejtvén Ő keblében s agyában) A teremtést mindenével, Angyalával és férgével, Látni s tudni, amint van, Mi, mért s miként voltában. Szeretem én Pope isteni Lantja lelkes hangjában Megismerni: ez itteni Napalatti laktában, Az ember ő portestével, És mennyei elméjével, Mely kétesen tenyészett Csudálatos természet! (Boldog szerelem VI. ének. 10. 12. versszak.)

Petőfi 150. tavaszára

Két Petőfi-versről