A harmónia keresése

 

A természet és a szép együtt egész

 

Ferrara és Padova és Janus

Amit Janus Pannonius alkotott, azt aligha érthetjük meg Ferrara, Padova és Velence nélkül. Nemcsak a környezet, de elsősorban a szellemi tűz volt az, amely fölnevelte, és be is érlelte. Ez teremtette meg a dunai–drávai legényben a reneszánsz egyéniséget, az északolasz quattrocento világából a készen hazaérkező magyar költőt. Maga vall erről az el nem felejthető, mindent meghatározó, több mint 10 esztendőről. A városok neve mellett Guarino, Galeotto, Mantegna és Marcello nemcsak elégiákban, dicsőítő énekekben szereplő nevek – mint az antik mestereké is –, de szinte a testi és szellemtestvériség élő alakjai. A nagyszerű mindennapok, a szerencsésen ritka élmények teremtői és átadói a török elől, a „szkíta pusztaságból” átmentett ifjúnak. Közvetlen ihletők. Egyben olyan reneszánsz egyéniségek is, akik nemcsak művészetükkel és műveikkel, de jellemükkel és életformájukkal, egyszóval kettős stílussal hatottak Janus Pannoniusra. Így hatott rá a három város. Az élet, művészet, nyelv, stílus, színek és kövek, melyek között felnőtt líránk első nagy költője. Nézzük csak meg egy kicsit alaposabban ezt a szellemi környezetet, amely Janus szavaival akkor valóban a „Helikon közepe” volt. A helynek és egének jelentőségét – hogy jobban megértsük az ő költészetét is –, nem én, de a legilletékesebb maga Janus hangsúlyozza ki, a barátjához, Galeottóhoz írt epigrammájában.

 

Szítja vagy oltja a lángelmét a hely, érzik a versen. Benne a dalban az ég, amely alatt született.

 

Ez a világ egész környezetével valóban hevíthette a csupa parázs, hamar lobbanó és fejlődő ifjút. A férfi és a költő, de maga a város is – itt és így született szinte Guarino keze alatt. „Ferrara így született, Guarino, minap általad újjá.” Akkor jobb iskolába aligha kerülhetett volna magyar költő. Szigorú latin és görög alapozású műveltséget kapott. Óriási tárgyi tudást, de költői ihlettel magyarázottat. A tiszta beszéd és stílus tudományát. Biztatást az új szenvedélyes kutatására és a régi megbecsülésére. Példát mindennek beépítésére a kor reneszánsz szellemébe és életébe. Első parancsnak a szorgalmat és áldozatvállalást, mert:

 

Nem születik nagyság, csak kínzó áldozatokból. Roppant fáradozás kellett a tudáshoz, amely majd Elhessenti a földünkről a ködöt s a homályt, és Díszt ad az új szerzőknek, a régieket beragyogja.

 

Nem éppen magyar erényekre biztat. Munkára és szorgalomra és általuk a látókör fáradságot nem ismerő állandó szélesítésére. Mindezt Guarino nevelte belé. Így lett iskolázott elme és tudós költő. Ezért rajongott és ragaszkodott haláláig „versei atyjához”. Tudta, mit köszönhet neki. Mi a különbség a szkítaföldi „álnokvisszhangú bércek” és Ferrara között. Mesteréről úgy vall, hogy egyúttal meg is rajzolja azt a költőeszményt, amely követendő példája. Természetesen vele együtt a megírandó szép és tökéletes vers típusát is. A reneszánsz nagy festőinek és szobrászainak környezetében történik mindez. Így az alkotásban nem az ihletet, lelkesültséget, a lírai tüzet, nem a révült, de a tiszta eszű és festőszemű költő típusát dicséri a hálás tanítvány.

 

Téged nem hamis álom s nem nyáj-étke borostyán Tett költővé: bölcs szorgalmad s fáradozásod.

 

A reneszánsz szobrok és freskók ésszel kimért biztos arányai, távlatai és titoktalan szépsége fénylik a humanisták verseiben is. Ezek a distichonok nem a tűz, de az ész, nem annyira a lírikus, inkább az elbeszélő, ábrázoló, leíró költők versformái. S mert előbbre volt akkor és nagyobb a képzőművészet, tehát hasonló biztatással, indítással a magyar reneszánsz költő is elsősorban észköltő. Líránk történetében Janus tollából így elsőnek e típusnak rajza jelenik meg Guarino és Galeotto alakjában és egyéniségük leírásában. Az a költő, aki versével és munkájával – mint a közterek művészi kútja, a kertek, a paloták szép szobra és képe – a közé. Az a költő, aki a fölébresztendő görög, helikoni világgal is e földi mindennapok valóságának a teremtője. Amiről sokszor írtam már, „a hasznos szép”-nek megtestesítője.

 

Arra ügyelj, Guarinóm, nagy kincseidet ne csupán te Élvezd, és ne ragyogjon csak temagadnak a fényed! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Értetted, mit rendel: mindened oszd meg azonnal, Nyisd meg a szent tudomány forrását, öntsd ki magadból.

 

Mesteréről, de önmagát is biztatva és figyelmeztetve írja ezeket. E felrajzolt típusú és eszményű, tudósan kritikus költő és esztéta nyargal mindenütt hexametereinek sorain. Ésszel ír, mértékkel vágtat, irányítja a pegazus kantárját. Költeményeit így futtatja a célig. Tolla helyett bátran mondhatunk sokszor ecsetet is. Amit vázol, abban okos aránnyal válogatja a tudós emelkedettségét, a természet árkádjait, rusztikus képeivel. Épp Guarinóhoz írt verse kitűnő példa erre. Szűz Pallas, Bacchus thyrsusa, Phoebus lantja után a nyáj, jószág, karám és pásztor képeivel teszi költőibbé és mindennapibbá a tudásra éhes tanítványok hadának leírását, hogy azt mindig és a ma is oly időszerűen „műveltségre kapassa, csiszolt életszeretetre”. Epigrammáiban is ilyen. Martialis késével hegyezett tolla világos, logikus és villámló. Guarino mellett neki Martialis, a római mester, „a költők legnagyobbja”. A rómaiak közül őt választotta, de úgy, hogy velük és vele nyíltan kimondott versenyre is kel. A klasszikus költőkkel és a klasszikus latinnal a humanista latin nyelvű költő. Akárcsak a reneszánsz nagy festői és szobrászai a görög szobrokkal tették. Mint a régészek, gyűjtötték – mint Andrea Mantegna is –, mint a tudósok mérték, csodálták és ébresztették, de egyben mérkőztek is velük a reneszánsz szellemében. A költők a festőkhöz hasonlítva, éppúgy ismerték is a mesterség csínját-bínját – mint ahogy a ferrarai diákról, „ágy és asztaltársáról” Galeottóról mondja –, az ördöngös tudású verselést, szavak helyét, igék súlyát és erejét.

 

Édesen írod a hasznost és kurtán a velőset,   Fenséges tárgyról szólj, vagy a köznapiról. És amiként – mondják – bocsait nyalogatja a medve,   Úgy csiszolod te, olyan gonddal a verseidet. Éppen azért folynak gyönyörűen, zengenek épen.   S nem tudom én: bennük honnan az isteni íz?

 

És e sorok közül is kibújik egyszerre a versenyzőt dicsérő mondata:

 

S oly tartalmat is adsz különös figyelemmel azoknak,   Mint aminőt sohasem adtak a régi atyák.

 

Tudás, költészet, mesterség, művészet, erő és ihlet, szerkesztés úgy a tulajdona, mint a festőknek az anatómia, mértan, a távlat és a tér titka.

Ismerték jól egymást és módszereiket és műveiket is. És mert szerette az újat, azt hiszem, nem véletlen, hogy épp a quattrocento későbbi legnagyobb mesterét, az ifjú Mantegnát kérte fel arra, hogy Galeottóval együtt fesse meg arcképét. – Miért jelentős ez? – Mert közelebb visz és más oldalról is megvilágítja Janus érzékét, szellemét, művészi látását. Műveinek szépségéhez is közelebb visz. Írjam, hogy…, de inkább kisebb szavakkal is többet jelentően csak azt mondom, hogy a rokonlélek megérzi a másikban a rokont, a nagyot. Tehát Mantegnát tartotta méltónak Janus és Galeotto képmásának és barátságának megörökítésére.

 

Ugy áll Janusszal most egy vásznon Galeotto,   Szét nem tépheti már semmi erő frigyüket.

 

Mantegna műveit ugyancsak jól ismerhette. – Padovában ki ne ismerte volna? – Szinte egyidősek. A hírnév mindkettőt koszorúzta. A patrícius körökben jártasak, hiszen Padova podesztája Giacomo Antonio, Marcello, Janus és Mantegna művészetének egyként barátja. Mantegna a magyar poéta érkezésekor már befejezte a Sant Antonióban Szent Antal és Benedek freskóit. A város polgársága büszke volt az ifjú festő-színeire. Janus látta és gyönyörködhetett is bennük, és sarkallta is, mert becsvágyó természetű és jószeműen okos is volt. Mindenből és mindenkitől tanult, aki nála különb. Mantegna ott dolgozott a szeme előtt, és így készült el az Overati-kápolna Szent Jakab és Kristóf életéből vett jelenetek freskósorozatával. Ám, ha eddig csak a klasszikusok betűiből, most itt a két szemével olvashatta a kortárs zseni keze vonásaiban mindazt, ami a poézis rokonművészetét naggyá és az abból való tanulás épp az ő mesterségét, a költészetet emelhette. Egyszerre szemlélhette a trecentóból kiemelkedő, vérbő reneszánsz jelenlétét és a művész egyéniségének sugárzását is. Mantegnában Donatellót is, aki épp 10 évet élt Padovában, s bár nemrég távozott, de itt élt Mantegna szobor-plasztikus teljes alakú freskóiban. Így festette meg Janusékat is. Teljes alakú képen. Donatello ott élt Padovában az Il Santo szobraiban és a Szent Antal csodáiról készült relief-sorának remekeiben.

Janus Galeottóhoz írt híres epigrammájából, ahol a versre és a poétára a hely és az ég hatásáról beszél, a harmadik szót, a lángelmét is ki kell emelnünk. Itt Padovában a magyar költő közvetlen érintkezett velük, és sorolt közéjük. Úgy vélem, leíró, ábrázoló verseinek éppen nem kis hasznára. E freskókról és szobrokról és ha hozzávesszük még Mantegna apósának, Jacopo Bellininek lírai hangulatú képfogalmazásait is, világosan látjuk szerepüket Janus verseiben. Átvitt gyakorlattal a téma pontosan összefogott és racionális szerkesztését. Elsősorban 40-50 soros elégiáira gondolok. Verseiben a festői-szobrászi, jól körülírt ábrázolást, ha nézzük. A táj és lírai hangulat és történés költői, festői egymást erősítő összevágásait. A fogalmazásban a költőien színes realizmust. Igen szép példa erre s egyben költészetünk egyik nagyszerű vadászképe „a nyírfalevél koszorús” győztes vadásszal a szarvas és a vadkan leírása. Életteli reneszánsz kép. Háttérrészlet is lehetne Mantegna freskójában.

 

Nézd hosszú agyarát, – két villám görbül elő ott!   Nézd a sürű sörték dárdaszerű begyeit! Hány csapdán kifogott! Ferdén álló agyarával   Fölhasitott hányat, ráuszitott ebet is!

 

De hasonló erejű képeinek se szeri, se száma. Így jelenik meg egyszerre a költői önarckép elsőnek líránkban. A mantegnai jellemábrázoló és mozgó, cselekvő portré formájában, klasszikus vagy korabeli magyar–olasz hátterekkel. Janusnak festői látása elmélyült és nemesedett a páduai tanulás idején. Önarcképeinek igen változatos, lírai képeit sorolhatjuk fel a hősitől a tüdőbajos, beteg poétáig.

 

És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,   Bölcs intelmük elől eldugaszolva fülem, S testem olasz földön vert páncéllal boritottam,   Vértben vért ellen vívni vitéz viadalt.

 

A másikon már a toll egyszerre vált át e tábori környezetről az idilli képre.

 

Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni   Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt, Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni   S almát szedni a fák roskatag ágairól.

 

Mantegnának, a festőnek, a freskói szóra nyitják az ajkukat. Janus, a költő, megszólal a képről. A testi és a gondolati, a külső és a lelki állapot pontos kifejezője. A legreálisabb költőink egyike. Már-már orvosi diagnózis pontosságával ír és fest.

 

Mintha vad, éles nyíl verné át, oldalam úgy fáj,   Számban sűrüsödik s véresen ömlik a nyál. Méghozzá: lélekzet alig jön gyenge tüdőmből,   S közben a száraz láz rossz tüze perzsel, emészt.

 

És így áll előttünk Csokonai, Reviczky, Tóth Árpád beteg poéta elődje:

 

Ládd, mi a testem volt, az most csontokra tapadt bőr,   És mi az arcom volt, fancsali lárva csupán. Gyakran szempillám lehunyom, hivogatva az álmot,   Fekszem húnyt szemmel, várva reménytelenül;

 

A kép megjelenése szobrászian tragikus, úgy hat, mint Donatello vagy mint Mantegna Pietájának leterített, kiszenvedett emberábrázolásának költői realizmussal festett változata. A kortársként hiányzó magyar reneszánsz festő helyett íme egy nagy magyar reneszánsz költői mű festői részletei ezek.

Festői látása, szavainak színereje és fénye végigkíséri egész költészetét, de legszínesebben mégis, mintha itáliai tanulóéveinek idejében írt elégiáiból fénylenének. – Velence, Ferrara, Padova iskolájának és földjének ragyogása lenne? – Egy biztos. Ebből a korból a Szelek versenye című, hosszú költeménye remek négyrészes természeti freskó. Az Eurus vihara ezüst-arany; az Austeré sárga; a Zephirusé tavaszi zöld, és a Boreásé a sötét, kék-lilák komor harsogásával festett. És bennük táncol, kínlódik és zeng az egész mindenség a kakukkfűtől a villámig, a csermelytől a viharban beleőrült „vén Óceánig”. Mesterek, lángelmék szava és szeme és barátsága neveli, szítja a mestert. Közülük, a saját arcképét nézve Janus úgy dicséri Mantegnát, hogy szavaiban a művészi teremtés lényegét is kimondja. És ezt, a kor divatja „az élethűségen” túl, épp a művészi újrateremtésben látja. A reneszánsz szellemében, annak szavával mondja ki.

 

Szüljön a természet bár száz meg száz csudadolgot,   Száz meg száz remekét ujjaid ujraszülik. Első vagy te a festészetben, mint ahogyan más   Történészek előtt Titusodé a babér.

 

Tömören ragadja meg a lényeges jegyet. És Andrea Mantegna nagyságát abban látja, amelyre maga is tört, hogy ne csak „másolja”, mint a tükör az arcot, a tárgyat vagy a témát – például a klasszikus mestereket is –, de ezen felül is emelkedjék, és így túlnőjön a mű és a művész és velük és vele a ma is a régin. Az ő arcképük alkotója, aki vásznán mintegy barátságuk megörökítője is, ilyen „műremekek” teremtője.

 

Lánglelkű művek készültek az antik időkben,   Lánglelkű műved mindezeket leveri.

 

Úgy vélem, elsőként mondta Mantegnát elsőnek az észak-itáliai quattrocento művészei között. És a 24 éves magyar költő jóslata a 27 éves ifjúról a művészettörténetben is beigazolódott. Jó ítélőképességű, mélyen látó és jól körülnéző és mint verseiben mondta „hü fia volt a jelennek”, azaz korának.

És a legfontosabb most az, hogy életművét végre a mi jelenünk is mindannyiunk hasznára, magyarul is a kezébe veheti. Leróttuk kötelességünket első költőnknek, aki ezt vallotta „nemcsak magadért vagy… az emberiségért is jöttél a világra”.

Levél Janus Pannoniushoz

Püspök Úr, tisztelt Mester,

talán úgy is folytathatnám – ha nem tűnne mások szemében túl bizalmasnak –, hogy kedves Bátyánk. Folytathatnám, mert az egykori pécsi diák tiszteletével és emlékeivel nézve Önre, megértene engem, s talán nem is tiltakozna ez ellen. Ezt a félezer éves bátyaságot bizony itt, Pécsen, az a szellem, mellyel Önhöz közeledtünk, el is mosta. El az éveket és a kort, az iszonyú időt, mert hiszen a pécsi egyetemen és a városban mindenütt egyre csak Önnel találkoztunk. És ez nem véletlen, de természetes. Az is, hogy az ifjú idegrendszer gépezetének képernyője sokkal érzékenyebben idézi azt, akit keresőskálája kutat. És biztosan idézhettük az időből, mert hiszen kezünkben forogtak költeményei. Idézhettük a térből is, mert ebben is ott volt. Egy követ és utcát, eget és kaput jártunk és néztünk és kerestünk. S hogy itt élt, ez a tér és világa csak gazdagodott. Tollal gazdagította és toldotta meg a valót. Latin verseivel színezte Pannonia arcát és tudatát. És mert latin versekkel tette ezt, épp azért lett egyre időszerűbb és érdekesebb előttünk, kereső és kíváncsi ifjú dunántúli diákok és poéták között. Izgató és izzító, mert mi még éreztük és értettük is jórészt az Ön latin szavainak ízét és napjaink költészetébe világító lehetőségét. A rejtett hatás lehetőségét. Ezt megnyitni nem szellemidézés, de a valóság fölmutatása. Mert amire olyan büszke volt – nem éppen keresztényi alázattal, de a nagy poéták öntudatával –, azt az Ön lírájáról tudtuk. Azt is, hogy nemcsak a múltban, de épp ma lesz egyre jelentősebb a magyar költészetben. Pécsi utódja, Csorba Győző költőtársunk szavaival, Ön ekképpen szólt erről: „Mert én hívom először a Pó mellől a Dunához / Phoebus Apollót és Mnaemosyne leányait és én / ültetem innen a Dráva vizéhez Nysa virágát. / …” Igen, ez a szellem és gond és stílus és világ az, amely miatt, tisztelt Mester, mindig időszerű az Ön lírája. Költői hitvallásával is, mert mi tagadás, mindig erről és csak ritkán beszélt az égiekről. Igen, a földi égről, a költészetről vallott Mesterünk, mégpedig ilyen időszerűen: „Nékem a dolgokban főképp ami új, az a vonzó”… És épp az ilyen mondatokért vonzott bennünket az Ön pannoniai szelleme, miközben latin verseit az akkor egyetemes világnyelvről szorítottuk magyarrá. E munka közben, ha szólítom, talán megbocsát, ha eddig is magamban mindig csak bátyámnak szólítgattam… – Bátyánk? – …Nem! – Janus Pannonius a mi kortársunk és barátunk. Íme a latin szöveg csodája. Mert lám, az időt is megszorítja. Mert Te vagy az a költő, aki még mecénásom is lettél, mert a költők szelleme nemcsak hat, de lám, segít az évszázadokon át is. Hozzásegítettél, hogy azt építhessem tovább, ami egyrészt az enyém, másrészt a miénk. Magyarrá tehessem magamban a latint. Dunaivá a mediterránt, mert elküldtél engem Velencébe, Firenzébe és Rómába, úgy, mint Téged küldtek, ők, a Te mecénásaid. Kicsit, ha másképp is, de mégiscsak így méregették hajdan a Tisza, Duna mellől játszva a gondolattal, ők, Árpádék is a Pónak rónaságát…

És mert nincsenek véletlenek, az a kör, amely már Pécsen alakult körülötted, már Hozzád méltóbban, egy palotában, Rómába gyűlt ismét verseid és szellemed köré. – És kik voltak e régi pécsiek? – Kardos Tibor, a házigazda, a Te szellemedben és Weöres Sándor, Csorba Győző, aki akkora erővel és ihlettel fordította verseid, hogy már akkor gyönyörű könyv, magyar Janus kerekült keze alatt. És régi barátaid is ott voltak: Berczeli Anzelm Károly és Nemes Nagy Ágnes és az akkor már ifjú feleség, Károlyi Amy. Aztán Jékely Zoltán, aki Fonyódnál a velencei gyorsból egy Válasz folyóiratra írva, dobta ki nekem a hírt és üdvözletét, hogy Rómába megy Hozzád. És a véletlen el is hozta hozzám, horgászpadomra.

Együtt éltünk Veled hónapokig. Hallgattuk és hallgattam ismert szavad, és mégis Te vagy az a magyar költő, aki verseivel a legtöbbször hoztál zavarba. Latin lírád tiszta és mégis rafináltan rejtett ragyogása. Te, aki az ő nyelvükön mondtad oda, nekik, a klasszikusoknak: „Stílusban tietek, tárgyban enyém a babér.” És munkánk értelmébe vetett hittel olvastam soraiddal összevetett sorainkat. – A hogyan és lehet-e? – kérdése szorított. A Te „januszi” műved, amely líránk vonulatában, már a forrás tájain is, kettősen külön világ. Előzmény és utód nélküli ragyogás… És bevallom, Te vagy az a magyar költő, akire épp nem magyar nyelve miatt nézek mindig föl egy kicsit irigykedve. Tudom, Neked volt igazad, amikor nyelvünk „volék sirolm tudotlon” és a bármennyire szép „szeretetnek rózsája – Tégöd ékösejte” stílusa idején és helyett a latint választottad. Igen, mert másképp úgy álltál volna költeményeiddel akkor Pádua, Velence terein és palotáiban, mint mi a Szent Márk előtt vagy a Falconieri palotában líránkkal. Árván és értetlenül. De Te, ha megszólaltál, és versedet kezdted olvasni, egyszerre figyelt föl Rád, minden szavad értve a világ. Mert a költészet nemcsak ritmusérzelem, de elsőként, értelem. És az sem véletlen, hogy költővé koronáztak a Te egyetlen nyelveddel… De úgy hiszem, most ötszáz év után újra fejedelemmé tesznek magyarrá tett verseid. A Te költészeted, az újat és az életet megragadó. A tárgy és gondolat gazdag. Logikus és szűkszavúan is mindig találó. A szó kincsével sohasem fölöslegesen áradó és képgazdagságával és formakincsével elragadó a lírád. Ez a líra és előbb idézett ars poeticád is arra kötelez, hogy minden sorodat a legmaibb magyarra tegyük át. Az időt így győzöd le most és majdan utánunk is. Mindig feladatot adva – ha lesz –, a huszonötödik század magyar költőinek is. Költészetünkben Te magad vagy az a magyar reneszánsz, amely így is halhatatlan, mert igénylésével és hangjával majdan is mindig újra ébreszti a szépet, a Dráva tájain.

Mint most is egyetlen versed irodalmi életünket.

Kedves Barátom, vagy hogy is szólítsalak már, nem is tudom. Hiszen már harmincnyolc évesen itthagytad a földet. Ezt a váradi versedet pedig, ha igaz, még tizenhét éves fejjel írtad. És hogy szavaimat igazoljad az igénylésről, íme nekiültünk ismét e versnek, megannyian. Ezt teszed Te, kicsit groteszkül az ötszáz év bátyaság távlatában is mindnyájunknak az öccse. Mint az iskolamester szólítod pelyhes állal költőinket, és versedet asztalunkra teszed, akár a leckét… Engedjed meg, hogy néhány sort erről is írjak Neked oda, abba az országba, amelynek Te, ahogy érzem és olvasom, bizony e földön csak püspöke voltál és alig-alig hivő állampolgára. De már csak ilyen az élet. És ebben sincs semmi új…

Megfogott már első versszakod is, mert úgy siettél Váradról Budára a télben, mint egykor én a szép Kapos mellől Rómába. Ahová Velencéig kísért a drávai tél, s még ott is jég és hóvihar fogadott. E soraid között nekem egyre fölrémlik egy másik vers, egy másik költő. A klasszikus, de magyarul író Berzsenyi, amint egyre csak meg-megállítja kocsiját, miközben búcsúzik a Kemenesaljától… Aztán a következő versszakokból Petőfi lép elő. A puszta, télen életképsorának téli, alföldi tája kísért. Mert persze, Te vagy az előd! De egy kicsit – ha nem szentségtörés leírni –, mégis úgy vélem, eddig csak az időben voltál az, de ezután, ha jól sejtem, a Te időd líránkban igazán csak ünneplésed után következik… És A puszta, télen hangulata után egyszerre Zrínyire gondolok. Mert milyen nyereség lenne, ha Ő, a másik mediterrán, mint ahogy költeményed a tizenötödik századi Váradot, úgy ha ő Csáktornyát idézte volna. A Drávát, a Murát, a várat, a parkokat, templomokat, a fegyver- és kincstárait, a kertet és a könyvtárt. A fegyverzörgésben pengő lant lírai hangulatát. Még jó, hogy voltak acélmetszők és emlékírók. És végül engedjed meg, és ti is költőtársaim, hogy ha ideírom levelem végére, hogy az I. László királyról szóló utolsó versszakodban engem bizony zavar a bárd szó a magyar fordításban. Lehet, hogy nincs igazam, de a bárd szó nekem mindig a hentest és a hóhért idézi. Ezért adok én fordításomban a „lovag” király kezébe harci szekercét. És a lovag helyett pedig – amelyik szó bennem idegen hatást és műveltség hangulatát is ébreszti –, én inkább a magyar lovast idézem. Annál inkább is teszem ezt, mert sem a magyar, sem pedig az európai művészettörténetben nem elrejtendő az a tény, hogy Róma bukása után épp I. László királyé volt az első – úgy mondják – Európában fölállított, köztéri lovas szobor. Az övé, aki a Dráván túlon a zágrábi püspökséget is megalapította, és ahol szintén a „Laus Pannoniae” költőjének ünneplésére készülnek… A címről pedig talán csak annyit, hogy fordításban miért csonkítanánk meg a teljes címet? Semmi sem indokolja ezt. És itt, a búcsú helyett, ne haragudjon kedves Mester, ha én inkább a búcsúzást használom, amely szó bizonyos folyamatosságot jelent, hiszen Ön is versszakról versszakra búcsúzkodik.

Ezzel én is zárom a soraimat, és maradok, mint voltam eddig is, továbbra is híve.

A magyar Hafiz

Az Alföld körlevelének kérdéseit fölcserélem. Csokonaira vonatkozó személyes élményeimmel kezdeném. Így talán természetesebb fekvésbe kerül az a hang, mely róla szólna, innen Somogyból, amely megyére mindig idilli elérzékenyedéssel emlékezett hátralevő rövid és oly nehéz esztendeiben is.

Mikor hátamra tette a táskát öt nyelven beszélő nagyanyám, akkor az iskolatáskámban zörgő palavesszőkkel és keretes táblával az ő háza tövébe siettem. Mert a Dorottya, a kaposi karnevál háza mellé kacskaringózott a mi betűvetésre fogott, megszeppenten is vidám seregünk. Csak apai nagyanyám sírt, mert mi akkor még nem tudtuk, hogy nekünk ezzel kezdődik az Élet. Azt sem, hogy mi is az élet, és mi a betű, amely róla, az Életről és életünkről zeng és sír, ha összekaparják szavakká a táblán, úgy, mint az ő vidám és csillogó és búcsúzkodó és búcsúztató szavai zengenek a verseiben. Itt és így nőttem fel az ő árnyékában betűvetővé, és mert apám irodalomtanár volt, tehát Csokonai Vitéz Mihály szellemét és a „Haza kis polgárainak” emelt iskolát nemcsak az ő meséi és a gyermeki képzelet ragyogta át, de a hallott történetek, a karnevált tovább idéző játékok és a Dorottyából vett vidám és pajzán idézgetések világa is. Szinte mint élő realitás, úgy járta körül világomat. Igen, a mi iskolánkra az ő „somogyi Iskolája” értelmem nyiladozásával egyre világosítóbban fénylett rá. A szigetvári kardos Zrínyi történetek mellett a török sárkányról – amely várat, malmot, templomot, hajadon lányt és lovas huszárt egyszerre nyelt volna el, ha nem áll eléje egy szál kócsagtollal és egy szál karddal a Zrínyi –, igen, ez mellett a rettegtető világ mellett az ő farsangi karneválja volt a ragyogás és a föltámadás gyermekkorom ligetein és erdein… Előttem a vidám diák és a sohasem látott és tán sohasem is volt vidám professzor példája lett ő, aki az én vaskalapos tanáraim szűkkörű és penészes dicsőségén egyszerre táncolt csürdöngölőt és menüettet… Csurgó felől mosolygott szelleme Kaposvár felé, ahol egyre azzal biztogattak bizonyítványosztások után, hogy mehetek Csurgóra hozzá, ott talán még majd vihetem valamire, mint a nagybátyám. Azt nem is sejtették, hogy én már rég az ő diákja vagyok, a Kapos-parton is. És igyekeztem később egy kicsit az ő professzortársa is lenni, mert a véletlen éppúgy hozta, hogy ahol az A-betűt tanultam írni, épp abba az első osztályba kerültem első órámra tanárnak is a „Haza kis polgárainak” iskolában „a Dorottya háza mellé”, melyről 1942-ben hasonló címmel írtam az ő eszméinek hódolva egy nyolcrészes verset Hold és hárs című kötetemben.

 

S ki itt járt árván hajdanán, mint példa állt a kert zugán, s fülembe zengve jóslata, szárnyat kapott az Iskola; s míg szállt a szárnyas épület, szórván a csillagbetűket Somogynak hányódó egén, Vitéz vezette könnyedén!

 

Az ő iskolája szólított végig később is somogyi útjain. De nemcsak Szántód, Csököly, Hedrehely, Nagybajom, Gige, Korpád, Kadarkút, Kisasszond és Csurgó valóságos nyárfás útjain, hanem A tihanyi echóhoz világába vezetőkön is. Az „itt tanúlom rejtett érdememmel – Ébresztgetni lelkemet” – érzésvilágába és a szavakon, élethelyzeteken túl megtanított ezt versbe is kivetíteni. Ezen az úton tanultam a „természet” és az „értelem” erejébe vetett hitet a „zordon erdők, durva bércek, szirtek” között… Megtanított a „vállat rándít, aki sorsom hallja” emberrel, állattal, növénnyel, géppel és szerszámmal szemben egyre jobban elembertelenedő világban a humánum világító és fenntartó erejének példájára… Így jutottam a kisasszondi „Magánosság” ember és vers egymást egyensúlyozó harmóniájáig… E kisasszondi szép, de omladozó fehér oszlopok pázsitjáról és a pusztuló szelídgesztenyések, felszántott legelők, kiirtott gyertyánosok és a gépállomások nimfarettentő zajából is az ő költészetének „megfrisselő árnyékát” és „tiszta forrását” vetíteni át a mába is.

Aludtam szobájában is dohos medvebundán. Néztem azokat a szuvas gerendákat, melyeket ő nézett „a láztól és nyájból kiverve” tüdőgyulladásának hallucinációiban a csökölyi református parókián… Azóta ez is eltűnt, csak fényképeim, rajzaim és versem őrzi ezt a „nincset” azzal a reménnyel, hogy:

 

a legnagyobb magány is tűzre lelve, – nemcsak a kékenizzó líra lapján, de mindenütt és mindenekben – beáll egy hűvös, tiszta szerkezetbe.

 

Biztos vagyok benne, hogy az élő költőről készült egyetlen hiteles arckép is, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyvében közöltem is, a kezembe került. És hiszem, hogy Somogy megye és Kaposvár város megértő szeretetével és támogatásával a „Dorottya háza” és a „Haza kis polgárainak” iskola melletti kis klasszicizáló hangulatú terecskén a 200-ik évfordulóra már ott áll majd Csokonai szobra is. Így valósul meg remélhetőleg Borsos Miklós alkotásában majd az a terv, mely A Dorottya háza mellett című versem írása óta egyvégtében kísértő tervem volt.

– De ha áll is a szobor, ám lírai művének szobra vajon hol is áll irodalmi köztudatunkban? – … Ébresztgetjük-e méltóképp?… Szelleme itt jár-e és megszólal-e irodalmi életünkben?… Vagy épp csak összes műveinek még ma is kritikai kiadása nélkül idézzük, mert itt van nyakunkon ez a kétszáz év?… És most is beárnyékolva a nagy költőtársak évfordulóinak szárnyaitól?… Egy tény, Csokonai műveinek lexikális felsorolása után, ha a Csokonai életművel foglalkozó irodalomtörténet idézését valaki átfutja – és elég hamar megteheti –, szinte sugallja ez a lista, hogy lelkiismeretvizsgálatot tartson irodalomtörténetünk. Világos, hogy Kazinczy, Kölcsey óta, ha megkövette is az iszonyú félrehallást és félreértést, de a magyar 20-ik század, melynek írt, és amelybe költői hitét és reményét vetette, még nagyon sokkal tartozik az ő életművének. Pedig ennek értő és érzékeny kutatása és bemérése mégiscsak, ahogy egyik dolgozatomban írtam, „A Magyar Poézis Menetelé”-nek megismerését jelentené… Érdekesen tükrözi ezt a Csokonaival szembeni jóindulatú tartózkodást és hitetlenkedő, majd csak eztán bizonyítandó bizalmat a prousti stílusú, európai látókörű Gyergyai Albert néhány sora is az Anyám meg a falum (1972) című, nekem, a somogyinak feledhetetlen könyvében. Pedig az ő világteremtő és idéző patriotizmusa szülőfalujáról, Nagybajomról, másra is indíthatta volna, de… Szóval én az Egy kertre emlékezve (1971) című esszékötetemben szereplő Csokonai Somogyban című fejezetemben Csokonai, Sárközy, Pálóczi Horváth körét a keszthelyit megelőző „Bajomi Helikon”-nak kereszteltem el. És Gyergyai Albert így válaszol erre: „Takáts Gyula… lelkes költői túlzással egész »Helikont« vél látni a falunkbeli költők és literátorok társaságában: el is hinném örömest, de a feledékeny falu éppúgy nem emlékszik erre, mint a tényekre támaszkodó rideg irodalomtörténet, bár egyszer talán kiderül, hogy a költőnek van igaza”… Mondhatnám bátran, éppígy áll irodalomtörténetünk is Csokonai szellemével… Nem hiszi el, bár ő, Csokonai, a művét asztalára tette – és magam is a tényeket és az adatokat a legpozitivistább alapossággal felsoroltam. Még a Sárközy bajomi bibliotékájának katalógusát is, Mózsa Ernő bajomi származású főorvos közlését idézve – amely azt bizonyítja, hogy Descartes-tól, Herder-, Voltaire-, La Fayette-től Barclay-ig stb. ott élt közöttük, Bajomban, Európa szelleme. És Csokonai több, mint negyven somogyi verse nem ezt bizonyítja-e?… És mégis talán „csak később derül ki” az igazság, hogy volt-e, ti. Helikon, Nagybajomban?! Az adatokon túl, úgy hiszem, elégséges érzékenységgel igyekeztem fölmérni ennek jelentőségét is a maga korában… Ezek után sokszor úgy érzem, mintha egy kicsit így állnánk a lírájával is… – Csak Debrecenben áll (Gulyás Pál ébresztésével) a teljes szobor? A Dunánál rejtett lombok között csak mellszobra néz kíváncsi, nagy, kérdő szemével és derűs, nagy orrával reánk és rajtunk túl kérdőn a 21-ik század felé… Nézi nagy öntudattal és keleti ráéremmel a sírja fölött elúszott időt. Nézi az irodalomelméletek hegyeit, s felettük a lírai ideálok felhőit, a zörgő betűket, mint pörögnek végig az időn és költészetünk erein… És mindent tud, a Kazinczy–Kölcsey–Szemere triászon túl, hogy az Ady–Babits–Kosztolányi hármasból is ki hogyan ítélt és esküdött reá… Ki volt közülük az élet királya, mert ő is az volt. Szegényen, az asztalvégen is a leggazdagabb. Betegen is maga az élet, mert minden sora ettől ragyogott. Nemcsak a Kollégiumban, de Kazinczy fölött és után és Babits előtt is és után is ő a tudós költő. De olyan, akinek megnyíltak nemcsak a nyelvek és szavak és betűk, de az élet örömeinek titkos zárai is. Mint a Kalevalá-ban Veinemöjnennek!… És épp ezért irigylésre méltó mindaz, ami az ő soraiból fénylik, és ezért titok is ez a kettős – valóság és valóságon túli – ragyogás… És nemcsak korának, de Babits után is irodalmunknak ő a formaművésze. És az ő lírai játékának, zenei komponálásának, ritmusművészetének és verselméletének egyenes folytatója József Attila és Dsida művészete és A vers születése is és versei írásával Weöres művészete is.

Az ő „D(ebreceni) Magyar Psychéje” hangulatával, európai és társadalmi és ízlésátérzéseivel, áthallásaival és ízeivel a most megjelent Weöres Sándor-i Psyché-ig munkál… És Vitéz Mihály Janus Pannonius után nemcsak udvarló, de a legnagyobb „poeta doctus”, aki a kollégiumból kicsapva, irodalmunkban is egyszerre lett – gyalog oktatva is – mind mai napig a verstan professzora is… – És az ő népisége? – Köztudott, hogy ebben Arany és Petőfi atyamestere, professzora?! – Igen, szókincsével, elméleti írásaival és versformáiban is egyaránt az… De hogyan?… Úgy, hogy egyszerre a magyar költői realizmus megteremtője is. Mégpedig a 18–19 éves fejjel írt műveivel. Micsoda hihetetlen erő, éles szem és szellem a való megragadására. És micsoda nyelvi erő, Kazinczy rettenetére, az ő mesteri verses „mázolása”! Olvassuk csak újra el Az ősz, A tél, Az estve, A nyár, Cigány és A dél sorait:

 

A barmok terepély cserfák alá mennek,   Híves árnyékjokban kérődzve pihennek. A madárkák csüngnek a híves lombokról;   Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról. Az utazó, ki már csak alig lehellett,   Óltja szomját a hűs forrás vize mellett. A lankadt arató ledül izzadt fővel,   Hogy majd dolgát kezdje megújult erővel. Csupán csak a munkás apró méhek dongnak,   Széjjel az illatos réteken zsibongnak. Csupán csak az apró bokrocskák tövében   Zeng a zörgő prücsök a nap melegében. A rezzent gyikocska a gaz között csereg,   Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg. Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain   A hévtől elaszott füveknek szárain.

 

És íme, akinek füle van, hallja, hogy több, mint fél évszázaddal Arany János előtt itt serceg és zeng előttünk a Toldi „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja” ősi tizenketteseinek hangja és nyara vagy a másikakban A puszta, télen Petőfi világa… De hogy ezt még meg is tetézzem, későbbi költeményeiben úgy emeli még ennél is magasabbra ezt a népi, nemzeti hangú költészetet és irányt, hogy Balassi reneszánsz ragyogású színeit és képeit és a magyar virágénekek gyönyörű hangját és minden lírai színét átemeli verseibe. Így született meg az utánozhatatlan ízű és szépségű Csokonai rokokó, amely mindenütt a valóság száraira, ágaira kacskaringózik bükkönyillatú virágaival. Sehol sem mű és mesterkélt ízű, nyakatekert és tudákos. Sehol sem elméleti, de öt érzéket izgató, természetes szépségű… Irodalmunkban mintha ez a stílus támadna föl újra napjainkban az erdélyi–illyési egyszerűbb színek és egyhangúbb ritmusok után. Így érzem újra Vitéz Mihály jelenlétét napjaink lírájában. Nem a neobarokkos cifra cikornyákban, de épp a fiatalok mértéktartó kemény vers-veretei között csillogó népi képekben, lírai formákban és vegetációban. Biztos vagyok abban, ha egyre virágzó líránk ifjú költői a fejük alá teszik az ő műveit, akkor még fényesebbre, keletibbre és egyben európain magyarabbra ifjul meg líránk. És jóslata így teljesül be, hiszen nem annyira korának, de nekünk küldte izenetét. A 20-ik század poétáinak.

Ilyen üzenet és a mai fülre szabott az ő lírájának szókimondása is. Napi igényű ez a nyersen, de színesen csattanó, képekben gazdag ízlésrémítés! Mai füllel és szemmel olvasva derűrobbantó összekacsintás ez a mai olvasóval. Aztán ott van a többi közt a Militat omnis amans et habet sua castra Cupido írásának kisasszonyokat és öregurakat izgató és kipirító szexe is. Incselkedő ihletője ő bizony ebben is korunk erotikus verseinek és Weöres Psyché-részleteinek, amelyet akkor a tisztes debreceni cívis és a nemes ízlésű Kazinczy, most pedig kálvini rigorozitású igaztalanságával Fülep Lajos botjának hegye piszkált odébb. Lám csak itt van most is közöttünk, mint az élet vidám diákja, itt cikázik szurkáló darazsa, és épp a magyar poézis útjának élén haladók fülébe döngicsél… Mert ihlető! Lehet és kell is alapozni az ő költészetének az útját, a „magyar poézis menetelét”… És hexameterei?… Vajon az Aranyt és Petőfit segítő és biztató Vörösmarty Zalán futásá-nak zengése nem innen szól-e?

 

Melpomené; hadakat látok, s közepén a hadaknak Rénus füstölgő partján már látom az Árpád Kardra szokott fiait, csorog a vér görbe vasáról, S tőle az ellenség fut s omlik előtte rakásra. Trombita kell! e Márs fiait harsogva rikoltó Trombita! melynek erős hangjától rengjen az erdő.

 

Hatalmas park és ízléssel épített kert az övé. Olyan Helikon, amely az elmaradott és minden viharnak kitett keleti homokpusztákon, alföldi szikeseken, mocsaras baromállások körül és zsiványos erdők árnyai alatt szívós erővel kipusztított irtványokon okos szellemi válogatással telepített és növesztett. Az Egy kies kert leírásá-ból az ő rajzával „zöld vetésekkel”, „barna ligetekkel” és „kék istenekkel”… És ez a három idézet a „Zsengékből” való. Egy 12–14 éves gyermekköltő verseiből.

Külön értekezést kellene írni ezekről a Csokonai „zsenge versekről”, mert ennek a korszaknak értő elemzése, tudós és lélekelemző vizsgálata színes lehetőséget ad egyik legnagyobb költőnk inaskorának áttekintésére. Egy versszerző műhely, a debreceni kollégium műhelytitkainak kimutatására és hatósugarának fölvázolására poézisünk területén. A somogyi vőfélyköszöntők stílusa is ezt bizonyítja, jöttem rá néprajzi kutatásaim alkalmából. A költői értelem és szellem és stílusfejlődés, valamint a népi és műköltészet viszonyának kimutatására lenne igen alkalmas. Ez pedig a magyar líra- és művelődéstörténetben igen érdekes és időszerű is. Épp a Csokonai típusú költészet világának és az ettől függő és meghatározott utóéletének annyira érdekes és izgalmas kérdéseit tárhatná föl. Természetesen igen szükséges lenne épp ehhez a munkához az összes művek kritikai kiadása. Annál inkább érdemes lenne az ilyen irodalomtörténeti munka, mert ezekhez a témákhoz a költő újra és újra visszatért, újra elővette őket, variálta a poéta doctusok doctusa.

És a búcsúztatókból, a „porból” és a „Halotti versekből” is hátra van még „az isteni láng”, a költői filozófia kiemelése. Aztán húsz latin nyelvű verse is megérdemelné a 200-ik évre az új fordításokat, az új ruhát, mégpedig legjobb költőinktől, akár pályázat útján is. Mint ahogy Janus Pannonius is megkapta azt.

Egy tény, minél többször olvasom, annál inkább érzem egyéniségének és költészetének európaian magyar egyedi voltát. Egyre inkább azt, hogy bár lírájában ott van a deákos íz, a latin–görög horizont csillagainak hatalmas íve, Csokonai mégsem a mediterrán, a „római” típusú magyar költő. Berzsenyivel szemben költészetünknek, éppígy, a másik pillére ő… A legtisztább és legkellemesebb visszhang Berzsenyi sziklájával szemben. Nem véletlen tehát utazásának keleti terve. Nemhiába kutatta az eurázsiai rokon és a perzsa, arab, kínai költészet titkait. Lírája török ragyogású, mint a keleti szőnyegek tarka virágindás és oszlopos mezői. Bakhusa és Vénusza anakreóni dalaiban is – olaszos kerülővel – a rózsák és méhek, játszintok és ekhók, szamócák ligetén át észrevétlen repülnek át – hafizi értelemben – egy mesés perzsa világba. Így lesz ő literatúránkban a földrajzi határmesgyén átlépve „kelet édes énekesse”. Keserédes, ki „betölt örömmel – S mámort okoz gyakorta”.

A Hafiz sírhalma című verse mintha az ó költői világának, életszeretetének és az ilyen ihletésű vers stílusának is mintha csak összefoglalása lenne. Mintha nem Hafizról, de magáról írna, nekünk és a majdani 21-ik századi költőknek. Ha nem tudnánk mi, megfogalmazta ő, hogy tudjuk helyét, és érezzük örömhozó szárnyát és erejét „fűlepte sírja mellől”. Mert az ő lírája úgy „setét és aranyszin”, mint a piros siraszi bor. A szív „kinyilik ettől”… Hafiz és a magyar Hafiz sírhalma fölött „a szép tavasz” – „kék kárpitot lobogtat” ma is, de „kiterjed”-e az ő „drága hire”, „szivünkre és hazánkra” is úgy, ahogy e ritka jelenség megérdemelné. Saját költői telitalálatával megfogalmazva ez a „kellemes poéta”. És ebben a stílusban azóta sem volt, sem utódja, sem párja neki, se Debrecenben, se Hungáriában.

A kisasszondi magánossághoz…

Micsoda rengeteg vette körül… és nemcsak a somogyi erdők véget nem érő vadona, de a politikai, gazdasági és társadalmi sötétség rengetege is… És líránknak mindmáig talán legérzékenyebb költője, a hafizi dalos gyalogolt és kocsizott ott e rengetegben. A szűrös betyárok, pandúrok és kanászok csárdás és makkos fenségesen szép és fenségesen kegyetlen zöld barlangjában vitt az útja Kisasszondig, ahol egyik legszebb költeményét, A magánossághoz címűt írta. Ott állt meg szekere az alatt a négy egyszerű dór oszlop alatt, amelyek a Sárközy udvarház kagylós díszű homlokzatának háromszögű mezejét tartották. Ott, ahol most állok, képzeletemben, ahol annyiszor álltam az ő életén és immár költészetének 185 éves különös sorsán tűnődve.

Elhanyagolt, kopár környezetű épület lett napjainkra ez a szép Csokonai-emléképület. Ez az egykori erdei oázis ebben a 18–19-ik századi vadonban, ahol ő a szépnemet nem az ékszerek ragyogásával, de a fülükön át hódítgatta a dallal és csillogó verssel udvarolva… Mert ő volt e barlang sötétjében a reménykedő, a magányban is társra találó, a Balassi óta legszebb szavú poétánk. Ebben a zöld és zsíros sivatagban a Himfi-hangú udvarlástól annyira elütő modorú és hangú hafizi „kellemes poéta”. Aki érzéki és ingerlő volt, és nem nyájas, mint egy Kisfaludy Sándor. Erotikus és az érzékenységre adó, akinek udvarló szavaiba még a „F. Királyi Cenzúra” is belesimított. Első ilyen hangú, „A szép Jeanette-ekhez” szóló költőnk, akinek a széptevése is tudatos volt. Hódításával, gáláns udvarlásával az irodalomnak óhajtott hódítani az érzékeny szépnem körül, „akik éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok és szép orcájokból a szép lélek mosolyog ki”…

Férjeikhez a pozsonyi országgyűlésen a Diétai Magyar Múzsával már szólott, mert „az érdemes olvasók mind a két nemének” akart szólani ez a szokatlan jelenség, ez a nőies „kellemetes bizarria, mely a poétákat férfitársaiktól megkülönbözteti”. És mindez a rokokós báj és fény ott ragyogott a „csonka gyertyánok és cserék” és a vaskos somogyi asszonyságok között. Ott a puritán Debrecen sívó pusztaságain, amerre csak járt ez a magányos magyar Hafiz. Aki abban az érzékenységben reménykedett, mely nemcsak „a magános filemile” dalát érti és érzi meg, de majdan az ő és minden igaz költészet lényegét és jövendő sorsát is eligazítja majd…

– És elég érzékeny volt-e ez a 185 év a kisasszondi magánosság, a Csokonai fogalmazású derűs és erőt adó magány, az „új dolgokat – s a semmiből világokat” teremtett Csokonai költészetnek a megértéséhez? – …Vagy „magát magával biztatja” még tovább is ez a csurgói Apolló, aki egy országrész köznevelésének gondját vette a nyakába alig 27 évesen. Nyakába vette, mert ő legalább annyira volt az ész, mint a szív poétája… Sohasem kápráztatta el a képzelete annyira, hogy ne látta volna a természeti és a költői szépség mögött a vaskos valóságot és a honi irodalom célját. Az udvarlásban és a tanításban a csurgói és minden más iskolákban a lényeget jól látta. Hafizünk e magyar rengetegben már e dalaival nemcsak „kelet édes énekese”, de irodalmat teremtő gyakorlati magyar elme is volt. Művet, könyvet és hozzájuk olvasót teremtő. „A szép Jeanette-ek” fülén át és a parlagi urak és asszonyságok udvarlásán túl, a gazdag mecénásokat is számon tartotta, akiknek adakozó névsorán és aranyain át, lajstromán keresztül a nyomtatott betűt nézte. Akinek természete és szelleme „hasonló volt a tavaszhoz, mely mikor borongós is, játszik és terem”…

Így játszott, ilyen véresen komoly derűvel és tanáccsal a messzire tekintő vidám számkivetett. Az ész embere, az okos nevelő, akinek még sohasem hallottam vagy láttam e négy sorát idézni a Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című verséből:

 

Dudva lenne a dudvák Közt az ananász: Kanász marad, akinek A nevelője kanász.

 

Itt már nem a szépszavú poéta doctus, de a nagy műveltségű „ember és polgár” szólt e nyers szavakkal. A tudás hatalmában bízó praktikus ész. A nevelés lényegét ismerő, erejében bízó és újításra mindig kész ráció. Nem mint Hebe az istenek asztalára, de ambrózia és nektár helyett ilyen paprikás igazságot és tanácsot helyezett kora köznevelésének asztalára, mert a párbeszéd költője volt. A tanítók és tanítványok és az egymást szerető szívek dialógusának poétája. Ilyen lélekkel és hittel állt az országos sötét és az erdei magány zöld rengetegében. Ilyen kozmikus reménnyel Kisasszond kis udvarházának magányos szigetén, mert itt is hitte, hogy:

 

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bölcseket, Kiknek határtalanra terjegetted Testekbe kisded lelkeket. Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám sötétes éjjel;

 

Így állt e négy fehér oszlop előtt. Így járt e ház mögötti óriás szelídgesztenyék erdejében és a „szőke bikkfák” között… És se bükkfa és egyetlen szál virág ezen az udvaron. Nem „kanyarog, siet, rezeg, nyújt” a fülemüle dala itt, de traktorok dörögnek – tán épp az ő kedvére – e sivatag udvaron. Virágillat helyett benzin és olaj a nagy drótketrecekben, tiltóigével hálójukon, ahol maga a „nyílt láng”, egyik legszebb versének lángja lobogott…

Tegyünk hát márványt erre az udvarra és ezekre a falakra, hogy onnan nézzen a mi századunkba akkora reménnyel hivő, aki mindig csak pártfogóra vágyott. Ahogy az Epistolában mondja: „Egy füge is becses lesz Csokonainak”. Ültessünk hát akkor azt ide, hogy a magánosságból itt is a közhöz juthasson, hiszen ezért udvarolt és gyalogolt, hogy a köszöntők kotlós szárnyai alól az ő arany csibéi a mi házunk táján és udvarunkon szétfuthassanak. Hiszen Beocián Parnaszt itt is ő emelt…

Az igazi poézis keresése

Költészet és élet és sors megrendítő summázata az a Nikla és Széphalom közti levelezés, amely igen alkalmas arra, hogy Berzsenyi születésének kétszázadik évfordulója alkalmából nemcsak költőnk világára, de líránk akkori és továbbmutató irányaira is rávilágítson. A poézis és hétköznapok viszonya, a szépség és jó és rossz vitája, a barátság és a meg nem értés, a magány és az első irodalmi klikk hasznos és gátló titkai mind kilépnek ebből a közel száz levélből, melyet a széphalmi mester unokaöccse Kazinczy Gábor 29 évvel Kazinczy Ferenc halála után 1860-ban adott ki.

Egy pillanatra sem régiek ezek a „föltört”, sokszor hónapokig kocsizó, néha meg sem érkező, cenzúrázott levelek. Minden soruk érdekesen világít bele a 19. sz. eleji magyar közállapotok elmaradt világába és az irodalmi élet kegyetlen sanyarúságába. A költők magányába és reményébe is, amikor gazdálkodva bánt a papirossal még a sokat író Kazinczy is, nehogy vastagra sikerüljön a levél, mert attól tartott, „hogy a vastag levél inkább gyanút támaszt e gyanús időben, mint a vékony s kevésbé bátorságosan jut el” Berzsenyi Dánielhez, a somogyi Nagyberek mocsarának szélére. És versek ijedt elégetéséről is vallanak. Akár egy krimi képsora, oly érdekesen mozognak és beszélnek e sorok lelki szemeink képernyőjén. És a börtönviselt Kazinczy levélbe bújtatott verses episztolája Ráday Pálhoz arra oktat: „Mint kell ulysszesi szent álnoksággal – A monstrumokkal küzdeni.” És az „élnitudás” bölcsességére szólít…

Nagy kincse ez a levelezés irodalmunknak, mert Nikla és Széphalom már akkor is jelképek voltak és lettek is líránkban. Két magyar költőtípus, két költői irányzat, írói, emberi vérmérséklet barátsága és vitatkozása az egyetlen költői szépről. „Az igazi poézis keresése!” Két ízlés harcolt az egyetlen szépért. Meg is keseredett ez a makacs barátság. Végül is udvarias üdvözlettel és elutasítással végződött Berzsenyi részéről, „mert a literatúra nem arra való, hogy egymást magasztalgassuk – hangzik ma is megfontolandóan kritikánk felé –, hanem arra, hogy az igazságnak áldozzunk”.

Ez az emelkedett szellemű hang akkor a pusztából a pusztába izent. Mert mi is volt a somogyi Nikla és a zempléni, lírai túlzással, Széphalomnak keresztelt Kisbányácska, az irodalmi Jéna vagy Weimar mellett, ahol akkor az ifjú Hölderlin Schillerrel és Goethével költői reményeit keresve közvetlen érintkezhetett. Ahol akkor épp Fichte, Herder és Hegel munkálkodott Európa szellemén. Mennyire más szellemi éghajlat, környezet és életforma, mint a berekszéli „kicsírázott kazlak” között lapuló kétszobás, zsuppos kunyhó és a széphalmi szegényes udvarházacska világa. A kunyhó gazdája arra kéri a másikat, hogy egyszerűen „titulálja Niklai remetének, vagy somogyi Diogenesnek”, mert „az én egyedül való barátaim a magánosság és az elmélkedés”. De azért figyelmeztetően hozzáteszi a „mesternek” az ifjabb költő, mintegy miheztartás végett, hogy „én a nótáimat nem csak énekeltem, hanem mélyen érzém is”. Hogy tudja, még azt is: „engem némelyek különöskének neveznek”. És tőlük nyugatra „az imádott” Goethe és Schiller ragyog. És keletre pedig az itt még névről sem ismert Zsukovszkij az, aki épp akkor plántálja át ezt a német romanticizmust orosz földre. Ő a szabadkőművességben is Kazinczy társa volt. Ő segíti ott, mint itt Kazinczy, a moszkvai ifjú költőket. Ő készítette elő Puskin és Lermontov kortársi útját. Ott Goethe Shakespeare-ért rajong és Itáliáért. Itt Kazinczy Goethét imádja, és Berzsenyi Kazinczyért rajong és a régi Rómáért és Horatiusért lelkesül.

Való, hogy Berzsenyi Kazinczy után sóvárog. A zsombékszéli remeteségből hódol neki, hogy megbizonyosodjék költői voltában és igazában. Első leveleinek túlzott udvariassága a művelt Kazinczynak szól. És „szüntelen izgó és kalóz elméjét” ezzel az ígérettel köti hozzá: „Ígérem, hogy mindazon időm, melyet magamtól, feleimtől… elragadhatok, a tudományoké, hazámé.”

Érdekes, hogy ezzel a levelezéssel együtt olvasva Berzsenyi költeményeit, azok egymást elragadóan gazdagítják és ki is egészítik. Kazinczy is fölismerte ezt. Berzsenyi leveleinek sűrített szépségét és erejét egy-egy „Gedicht” számba vette. Tény az is, hogy Hölderlinnél is így vagyunk. Kazinczy ezért mindjárt az első versek és levelek vétele után föl is szólította, hogy „az én érzéseim s ízlésem miatt a magadéit meg ne tagadd s semmit ne hagyj úgy, ahogy én javaslom, hanem úgy, ahogyan magad leled jónak”. Ez a nyílt hang és lélek, azt hiszem, sok mindent enyhítőbben világít meg a később kialakult viszonyukban, mert „a verseiden szünetlenül gyalulgass s grammatikádat tökélletesítsd” többszöri emlegetése és ízlésbeli ellenkezéseik már jól előre vetítették elhidegülésük árnyékát.

A szakítás megítélésében Berzsenyi érzéseinek sem volt mindenben igaza. Azt viszont Berzsenyi rajongó sorai mutatják, mit is jelentett itt a Balatonnál rekedt kezdőnek az, hogy teljes bizalommal és föltekintő lélekkel fordulhatott egy nála tizenhat évvel idősebb literary gentlemanhoz. Még a szavai is a berki magány képeit idézik. – „A Te varázsló szózatod is kicsalt engem azon iszapból, melybe ezen zivataros idő temetett, de mely rekedt torkom! mely sárba málladtak szárnyaim. Látod csak úgy közelíthetlek, mint sárcsa az aetherbe ferdő sast.” A közbejött francia háborúból, a világvégről, a reménység mindenmódoni vágyának szavai ezek. Az irodalom szervezőnek a berekből segélykiáltások.

Berzsenyi az emberben és a magasztos lélekben bízott a „kaszálatlan rétek, vetetlen földek” közül, ő, a „mágiás képek s arany álmodások” költője. A literatúra és a versmívesség mesterének izengetett: „Akinek az ízlés és annak minden gratiái” tulajdonai. Aki akkor már a reformszellem előkészítőjeként szavaival és leveleivel megmozgatott minden irodalmat szerető magyart, legyen az diák, tanár, jogász, bíró, birtokos, megyei vagy országos hivatal viselője, követ, pap vagy arisztokrata.

Az első magyar szonettíró és a háborgó ódázó párbeszéde ez a levelezés. Gondolatviláguk mindenkor szent eszmények melletti hitvallások. A népről Vörösmarty és Petőfi előtt ezt írja Berzsenyi: „Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése.” Ez a népeszmény központi gondolata volt és maradt is a magánembernek és a költőnek is élete végéig, a „Mezei szorgalomig”. És másutt, mint Széchenyi szelleme szól: „Én nem tudok szabadulni azon nevetséges bolondságtól, mely engem szüntelen arra ösztönöz, hogy használjak és tanítsak.” „Hazafiúság” és nemzetféltés nála mindig együtt jelentkezik: „Egy nemzet eltörlése politikai gyilkosság.” Az olvasó népről, mintegy a mai „Olvasó nép” mozgalomról ír: „Culturát kellene tehát kivánni, nem uj constituciót”, írja 1809 márciusában, és a decemberi tizenkettedik levele mellé csatolt Kazinczyhoz címzett költői episztolájában e gondolatát kibővítve egyszerre beszél „Az ész s a kéz miveltségéről,” mert „Az ész minden! s ebből foly minden jó”… És gúnnyal kérdi az „új frizuráju” – ez is Berzsenyi szava – és a „cravátos emberkéktől”:

 

Ha úgy óhajt franc és anglus lenni, Mér nem kedvelli úgy a tudományokat, Az elme s a kéz remekjeit, Mért nem becsüli ő nyelvét és nemzetét Úgy, mint azok, kiket rabul majmol? Vagy tudja-e, midőn ezt nem teszi, Mit és ki ellen vét? – Nem tudja, hidd el, Mert Verbőcziben arról egy szó sincs, Más könyv pedig nem kell gavallérnak.

 

És ugyanebben a versében feltett szónoki kérdésére meg is felel:

 

Mi az hát, ami a magyart emelheti? Valóban nem más, mint az ész s erkölcs: Csak úgy állhat meg a mi kis testünk, Ha az lélekkel s erővel teljes.

 

De a nép, a nemzet és a hazafiúság mellett fő témájuk a magyar költői nyelv kérdése volt. Egymást váltva a levelek, egymást idézik „grammaticusi perbe”! „De reményiem, hogy a mi perünk csak a szeretőknek pere leszen… Ha én gondolatimat te előtted elrejteném, vagy én volnék hozzád méltatlan, vagy te énhozzám, vagy hízelkedő volnék, vagy belátásodhoz nem bíznám. Ezektől távol vagyok.”

Berzsenyi mindenkor „nyers okoskodással” harcol, de igen érzékenyen és elementáris erővel. Kazinczy következetesen pedánt szorgalmú iparos. Kicsit – saját hasonlatával is – Hans Sachs-i lélek a versek, műfordítások, mívek és levelek bő gyártásában is. A szavak kiválasztásában és megértésében is. Berzsenyi föllobbanó tűz, az „energiás” szavak híve. Kazinczy arról, amit Berzsenyi „szentségtörő rombolásnak” tart, az neki szép. A költői erő és a metrum viszonyának kérdésében ezt írja Berzsenyi egy-egy kifejezés érdekében: „Rimánkodom előtted, hogy ezeknek kellemeit a metrumnak fel ne áldozd, mert én azokhoz úgy ragaszkodom, mint egy vak capucinus a maga feszületjéhez.” Ítéleteiben bizonyságul költői remeklések állnak ízlése mögött.

Így vonul ez végig ítélkezéseiken. Makacsul „az ideális barátság” nem éppen „gyümölcsöző” útján, mert Berzsenyi csak azt fogadja el, amit „ízlésem és poézisem természete megenged”. Ezért fúj a szél Széphalom felől. De végül is nem csoda, hiszen egyetlen volt a tét. Mindkettőjüknél a magyar nyelv lírára, irodalomra történő fölhangolása. De amit közben, ennek érdekében Kazinczy maga mindig ajánlgatott, hogy „inkább kevesebb legyen, de minden jó”, azt ő maga bizony nem mindig tartotta szem előtt. Pedig elve igen szigorú volt. S mégis sokszor gyenge verseket és költőket is magasztalt. Így hát hiába írta: „A meglehetős poétai művek irtóztatók. Ezen felül azt cselekszik, hogy a legszebb darabokra is homály ugrik vissza a meglehetősekről, melyek éppen azáltal, hogy csak meglehetősek, már rosszak.” Ez sokszor célzás egy-egy megküldött Berzsenyi-versre is, de hogy melyik a jó és melyik a rossz vers, két ilyen ellentétes alkatú és ízlésű költőnél, azt nehéz eldönteni. Ráadásul még azt el is fogadtatni. Mindenesetre Schiller meghatározása szerint – akit Berzsenyi és Kazinczy is egyaránt nagyon tisztelt, és képe mindkettőjük szobájában ott függött – Berzsenyi a naiv, a természetadta költők és Kazinczy pedig a szentimentális költők csoportjába tartozott. Azokéba, akik keresik a természetet. Berzsenyi természetéből teremt, „mágikusan”, „energikusan”, és „egzaltáltan”. Ihlete „mig az óda reptével héjáz, addig hivem”. Kazinczy mindig okosan és hasznos céllal nyúl a tollhoz. Talán kicsit hidegen is. „A tökéletesség eszméjének” kényszere alatt alkot, és az életművében épp nem a versei a legértékesebbek, még formai tökélyük mellett sem, és ezt Berzsenyi korán észrevette. Nem versei, hanem levelei és prózája. És az is tény, hogy ízlése se mindig biztos. Ám elveihez és ízléséhez következetesen ragaszkodott, Így eshetett meg az is például, hogy Berzsenyi kötetéből a Fohászkodás-t kihagyásra ajánlotta. A pataki professzor „Kézyt nagy poétának” dicséri és Kist is „egysorban állónak” tartja Berzsenyivel.

Javítási ajánlatai ritkán mondhatók szerencséseknek. Mindenesetre viszonyuk nem a Hölderlin és a biztos ízlésű mester, Schiller viszonya. Nem, mert már indulástól kezdve – Kazinczy jó arányérzékét dicsérve – köztük bizonyos kölcsönösen elismerő mester és tanítvány kapcsolat alakult ki. Kazinczy ezt így rögzítette első levelében: „Te engem mesterednek nevezel, hamis tettetés nélkül s igaz örömmel nyomom vissza homlokodra a szent koszorút s azt vallom, hogy az téged illet, nem engemet.” Hogy Kazinczy őszinte, abban nem kételkedhetünk, de hogy szerető perük annyira másképp alakul, lassan derül ki. Ebben hiú és makacs és érzékeny természetük, a körülmények látszata, a föltételezések és irodalmunk akkori klikkesedése is belejátszott. Nem mondhatjuk, hogy a magyar líra javára.

Ezek a „fölbontogatott”, „meglopott” levelek esszenciáját és keresztmetszetét adják irodalmunk XIX. századi feladatainak és titkainak. Fényt vetnek a szép és a rossz magyar vers jegyeire, a poétai jó és rossz ízlésre, a literatúrai érdekek kapcsolataira, az intrikák és a maradiság-haladás „mondolati” világára. Temperamentumukkal és kritikájukkal a nyelvújítási idők izgalmas lelkivilágát tárják olvasóik elé.

Jó lett volna újra kiadni épp most ezt a levelezést az évfordulón, mert nemcsak tanulságos, de igen regényes is. Sokszor riportízű még a családi és gazdasági dolgaival együtt is. A sok himlővel, a házasságkötésekkel, udvarlásokkal, ünnepségekkel és „a kassai leányok koszorújában az első rózsával”, természetesen Török Sophie-val. Az esőkkel és az „500 selyembirkánk” döglésével körítve. Berzsenyi Kazinczynak az egészséges élet titkát így rögzíti: „diaeta és mozgás. Grófnéd kertészkedjen, te pedig lovagolj.” Berzsenyit „életmódjának nagy egyszerűsége”, úgymond, az teszi igazán „elég gazdaggá”. Közben gyönyörű mondatok hullanak a magyarságról a levélpapírján: „Mely nyomorult teremtmények vagyunk mi magyarok!… Rakunk-e mi valaha templomot a szent egyezségnek mint a vén Camillus? Mi éneklő madarak vagyunk, de a prédára lecsapni, mint a sólyom, nem tudunk!” És a maga portréjáról hiún, de enyhe humorral ezt írja: „Vállam és mellem ugyan plátói, de kövér éppen nem vagyok. Mind Szemerét, mind a képírót az én bélelt téli mentém csalta meg… Küldök én Néked másikat, mely megfogja mutatni, hogy a Te barátod egy egész araszttal vastagabb mellben, mint hasban. Azt pedig, hogy én az első döfés dicsőségét másnak nem engedném, az én ódáimból láthatod.” És milyen éterien reális a kép azzal, ahogy az óda és kukorica egymás mellé kerül. A magyar költő és a versének sorsa íme a berekszéli kanásztávlatból: „Most egy falka ártánt kukoriczálok, s mihelyt ezt eladhatom, megyek.” Tudniillik verskötetét megjelentetni. Megható ahogy szól „gunyhójáról”.

Aztán pedig 1812-ben a bécsi út és az egyheti tartózkodás leírása. Nincs e sorokban semmi mezei csudálkozás és turistai hasraesés a látványon. Egyáltalán nem elragadtatottak a sorai. A somogyi Diogenész élesen és reálisan számol be Kazinczynak: „semmivel sem kedveskedhetem.” A belvederi festmények között „sok oly Ádámokat, Évákat, szenteket és madonnákat láttam, amilyeneket én is tudnék festeni. Az udvari theátrumban játszó Duportnak táncza és Neuman leánykának táncza és szépsége valóban csábító, ily látásra és jegyzésre méltót nem is találtam egész Bécsben. A többi theátrumokban semmi különöst nem láttam. Köztünk legyen mondva, én azt hiszem, hogy egy ily kis boszorkány, mint Neuman hamarább s bizonyosabban fel tudná emelni a magyar theátrumot, mint minden hazafiúi okoskodás és buzgólkodás. S vajjon nem lehetne-e nekünk is egy ilyen lyánykát szerezni?” Életéről, melyben az ember és a poéta kettős lelke dúlt és életfilozófiájáról és elcsituló dühöngéseiről így szól: „…nem tudtam azt, hogy az embereknek gonoszsága nem egyéb mint gyarlóság, bolondság… Szállj le, barátom, ideáid tündérvilágából, térj be barátodnak Zenó palástjával fedett békés sátorába, s ne szűnj meg véle bölcselkedni, s nem szűnsz meg véle szeretni és boldog lenni.”

E rövid kitérőt nemcsak azért iktattam be, hogy ízelítőt adjanak az emberről, de azért, hogy világosan lássuk, miért is írta le Kazinczy e sorokat: „Valamit tőled veszek, az nékem mind kincs, s tudod, hogy én leveledet is egy Gedicht rangjába szoktam tenni.” Berzsenyi is nagy várakozással és tudnivágyó kíváncsisággal várta és vette Kazinczy verseit és leveleit és tanácsait, de azokból igen hamar levonta a következtetéseit. Igen udvariasan közölte is azt már 1810-ben Kazinczyval. Ösztönös ráérzéssel írta: „Én oly követhetetlen szépségeket semmi míveidben nem látok, mint épistoláidban.” Tehát nem a lírai költőt és esztétát, hanem a verses levélírót tisztelte. Kazinczy, a mester pedig 1812-ben ezt írja: „A lyrai poézisben Virág mellett ő a fejedelmünk.” De hiába írta le, Berzsenyi csak olyan fejedelem lett, akinek nyelvéért és költészetének birodalmáért mindhalálig kellett harcolnia. Nemcsak a Mondolatban őt is ért támadásokról van itt szó, de arról a harcról, melyet a mesterrel kellett következetesen vívnia, aki mögött olyan irodalmi erők és szellemi árnyak és érzések álltak és lapultak, amelyeket Berzsenyi remeteségében a világ végéről alig láthatott tisztán, vagy felnagyítva látta nyomasztó magányában. – De vajon tévesen és hiába és ok nélkül látta-e így? – Perük adatai hiányosak, és a tettek is mindkét részről sokszor ellentmondóak. Az érzékenység kölcsönösen nagy volt. Már szinte csak a hiányokból és a levelek egyes adataiból kialakítható lélekrajzokból lehet következtetéseket levonni. – De vajon csak Kazinczy javára és Berzsenyi kárára? – Mindenesetre egyre inkább úgy látszik, mintha a Kazinczy-kép tükre a sok vádtól tisztább és nagyobb is lenne. És Berzsenyinek, a költőnek lelkirajza pedig a tragikus vonásokon túl is gazdagabb és érdekesebb.

Kazinczy mellett szól mind az az elismerés, amellyel sokszor igen tárgyilagosan ítélve Berzsenyi verseinek és költészetének értékeit nemcsak elismerte, de magasztalta is. „Mely erő! mely képek! mely nyelv! Tetszik nékem itt még az is, a mit egykor hiba gyanánt tevék ki neked… Csak hogy erre isten kell a ki bennünket vezessen, az pedig téged soha el nem hágy.” Ez igaz is, de ezek közben Kazinczy esztétikusi hiúsága és főliterátori hajlama olyanokat diktált, hogy azok a végtelen szenzibilis költő sorsát egyre-másra megnehezítették. Ezek a sorok vagy sorközti megjegyzések és ki nem állása, sőt félreállása a kritikus órákban kétséget támasztottak Berzsenyiben Kazinczy őszinteségéről és barátságáról is. – Mert milyen „Mestere” is volt ő, a nála igazát és önbizalmát kereső, első könyvére készülő költőnek? – Olyan, akivel szemben Berzsenyinek a nagy nyelvújítási csatán belül is külön „Mondolat-csatát” kellett vívnia. Igen, „a tanítványnak” költészetének szókincséért, költői kifejezéseinek elismertetéséért, verstani és formai újításaiért. Úgy kapta a szárnyat Kazinczytól, hogy fölös erőt kellett minduntalan vesztegetnie a repüléshez, mert Kazinczy „a theoria fáklyájával hágdos”, Berzsenyi pedig ízlésvitájukban „csak a mezítelen okosság mécsével bukdácsol”. De remekművekkel és egyszerű okfejtéssel bizonyít az elméletgazdag, kérlelhetetlen bírójával szemben. Meg is jegyzi Berzsenyi: „Te sokban igen sanyarú bíró vagy. Te sok jó szavakat elvetsz s még olyanokat is, melyek helyett jobbakat adni nem tudsz”… „Én a magyar nyelvnek erőt és pergést kívánnék adni. Aki azt lágyabbá, éneklőbbé akarja tenni, az annak hibáit nagyobbítja.” Nyelvünk sok e-je ellen, a tiszai é-zés nyelv- és magyar versírást rontó hatása ellen emeli föl a gyakorló költő szavát. „A tiszaiságot kirekesztőleg emelni tehát igen veszedelmes részrehajlás, mely saját hibáinkat megszenteli és eloltván bennünk a vizsgálódás lelkét, vak követőkké tesz, úgy hogy nem kérdezzük: jó-e vagy rossz, hanem tiszai-e vagy dunai?” Bizony, ami ellen Berzsenyi szót emelt, aszerint ítélt, a Berzsenyi versek szókincsében, a „magasztaló” mester. Költőnk pedig kimondja: „Tiszaiság, Dunaiság, Provincializmus” jelszavak alatt, hogy „én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mindettől, mindattól örömmel tanulok és mindezt mindamazt tanítani akarom”.

Kazinczy e levélvitáikban érezhető biztonsággal és fölénnyel, majd hogy nem a majd meglátod mosolyával írja: „Én elmondtam, amit jobbnak véltem. Mit végy Te fel, az a Te dolgod, nem az enyém.” Berzsenyi pedig bátran követi költői megérzéseit. Egy szó mint száz egyik sem enged, és ez irodalmunk akkori fürge emberével és irányítójával, kiadójával szemben igen nyomasztóan hatott Berzsenyi egyre inkább elnehezedő lelkiállapotára.

Mindinkább visszahúzódik, és bizalma is csökken, mert ő, „valamit csak ízlésem és poézisom természete megengedhete” csakis az szerint cselekedett, mert műve értékében és nagyságában, mindig udvarias szerénysége mellett is, „hipochondriás” biztonsággal hitt. Kazinczy pedig levélben dicsér, és közben az irodalmi köröcskékben és a triumvirátus körében, Szemere és Kölcsey előtt is a vélt hibákat hajtogatja, és nem sokat gondol a remete zsörtöléseire. A mozgékony, társasági és sokat utazó és levelező, beszélgető ember lelki alkatával aligha fogja föl, mi is zuhant Berzsenyire ezekből a levelekből, ezekben az esztendőkben.

Közben Berzsenyi költői harcának láza és elismertetésének vágya és a kötet kiadásának elhúzódása közben egyszerre összedőlnek álmai is, hogy visszatérhessen szülőföldjére. „Minden marhámat pénzzé tettem, s már indulóban voltam, midőn a pátens jött.” Ez a pénzdevalváció örökös somogyisággal sújtotta, mert „Somogy nékem csak számkivetésnek helye; feloldhatatlan kötelek vonnak azon földhöz, mely az én szebb korom napjait látta. Le nem írhatom néked kedvetlenségemet.” Ovidius és Mikes Kelemen hangja. És Nikla Tomi lesz. Az álmok tengere és a szülőföld helyett a Fekete Berek széle lesz az otthona mindörökre. Testileg beleöregszik, „lelke bágyadt”, és rázúdul a jégverés és háza sincs. „Az én vén házam is féligre ledőlt.” És az újrakezdés, építkezés gondjában így tör ki: „kies szerelem, édes poézis, mi is az ember nélkületek!… Te azt írod, hogy még ifjú vagy. Köszönd ezeknek a kegyes istenségeknek! akit így (úgy) kedvelnek mint Téged, az örök ifjúságot talál”. Magáról pedig ezt írja megindító melankóliával: „Ma rakódtam új szobáimba, letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldokolni fogok, elgyújtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, boldogságait gyakran vissza fogom kérődzni, s vénségemet melengetni.”

Fölötte halvány derengés. A bécsi festett képe elkészült. A kaposi megyeház „nagy palotájában”, ahol asztalvégen szokott szerénykedni, „mint poétát az egész közönség jelenlétében” megköszöntötték. Első nyilvános elismertetése. Öntudattal „a magyar literatúra megtiszteltetésének” veszi, és Kazinczyt kéri, hogy köszönje meg azt Prónaynak. Meg is teszi, ám a közben 1813-ban megjelent verseskötetéről Berzsenyinek csak ezt írja: „néhány darabot felolvasánk, hogy lássam változtatásaidat”. Íme csak a hiú mester kíváncsisága, hogy hajlik-e az ízléséhez? Berzsenyi képére még hozzáteszi, „igen nem szépen dolgozó Blaschke”, és várakozó kíváncsisággal még ennyit jegyez levelébe a kötetről: „Szeretném hallani a két haza minden tájairól, ki mit mond felőlök:” Tehát hiúság, kíváncsiság, rosszalló megjegyzés és várakozó hallgatás attól, aki kéziratról, levélről, könyvről eddig és ezután is fáradhatatlan tollal nyüzsgő, tudós és praktikusan okos és egész lényében szikrázó, szívós és izmos mesterkedés volt. Ennyi csak az első értesítés attól, aki Hans Sachs-ian termékeny lélek. A magyar arányú Goethe kíváncsian csak vár, nemhogy kinyilvánítaná a két hazának „hivatalosan” is, hogy íme nagy költői mű került a haza asztalára. Ehelyett elhangzik Kölcsey szava: „Berzsenyi Dániel verseiről” a Tudományos Gyűjteményben. Nem Weimar szelleme ítélt, de Weimar és Kazinczy barátja a „Somogy Kazinczyjáról”, ahogy Festetics hívta Berzsenyit balatoni Weimarjának időszaki Heliconjából.

Nem szólok itt az évforduló alkalmából Kölcsey bírálatának hangjáról és kritikai tévedéséről sem, hiszen az is időszaki, borús lelkiállapot hangja volt. Időszaki, mint a keszthelyi Helicon derűje és megtisztelő fényei. Ideiglenes, mert Kölcseynek volt lelkiismerete, és maga változtatta meg 1839-ben annak tónusát és elhamarkodott ítéletét. De addig micsoda 19 év dúlt és viharzott egy nagy költő lelkében és a magyar irodalom életében is?! Sötét és néma és hangos és indulatos, „gladiátori marakodás”. Emelkedett és védekező és támadó hangok és készülődés. Már-már őrjítő is! Néha műben felcsillanó. Újra barátságfogadó és élettagadó, és végül is udvarias „kézszorítás” és koporsóba vitt sebek évei voltak ezek.

Berzsenyi a személyében és a tehetségében megsértett embert és virtust és a poétát egyaránt nehezen tudta fegyelmezni. Érthető. E támadásban nemcsak a magyar literatúra egyik irányát, de magát a magyar poézist is megtámadva látta. Egyben pedig „a természet teve poétává” megítélés alapján a született és nem lett költőtípust is védelmezi. Egy költői világ és versízlés és életstílus védelmére kel, annak, amely azóta is jelen van irodalmunkban. Tehát nem magáért fog tollat, föladva lelkében áldozatul a versírás örömét és gyógyító varázsát is.

Eszményeit: a használni vágyást, a magyar irodalom ügyét, a költői tettet, barátságot és az észt és a jót és a tartózkodó erényt látta megtaposva Kölcsey kritikájában. Idegbetegsége föllángolt, a magányt még inkább magára húzta ez a lávázó, Wesselényi-típusú, Kazinczy szerint „csupa tűz, csupa erő, csupa érzés” lelkű költő. Rajongásában és extázisaiban és komor esztétikai elmerültségében egy olyan típusú magyar Hölderlin alakult ki, akinek elméje mindvégig világos, de lelke teljesen elsötétült.

Egyszerre megvékonyodnak, majd megszakadnak a Kazinczynak írt levelek. Úgy érzi, sejtései beteljesültek. És mintha minden jel is arra mutatott volna, hogy „a goromba recenzió” Széphalom ízlésének visszhangja. Hiszen, amikor 1817. október 12-én „megvilágosítást” kér, Kazinczytól csak ilyen első választ kap: „attól sem félek, hogy az írástól, olvasástól elidegenít; lesz mind író, mind olvasó, s a korbács használ mind az írónak, mind az olvasónak”. De mintha Kazinczy maga is megrettent volna e választól. Utánagondolva levelének tudatalatti gondolatait eláruló soraira és Berzsenyinél lelkiállapotot romboló kitételére, október 18-án gyorsan utánaválaszolt, de ebben sem tudja megtagadni azt a „közömbös” álláspontot, ahogyan nézte az első kötet fogadtatását és a körülötte kialakuló vitát. Mintha Berzsenyi mellé állna, de úgy, hogy Kölcseyt dicséri. „Kölcsey nemcsak gorombán nem bánt veled, sőt minden sorából személyednek szíves tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” És még hozzá is teszi: „Én is tisztelem recensióit; nekem nagyon kedvesek; de nem úgy tisztelem mint Pest tiszteli, amint hallom.” Igen kétarcú válasz. Csak levélben mondja azt is, amit világos, hogy épp neki a Tudományos Gyűjteményben kellett volna elmondania, ha egyszer nem ért egyet Kölcseyvel.

Berzsenyi el is hallgat. 1817–1820 között eddigi adatok szerint egyetlen levelet sem váltanak. A gyanú, a betegség és a zavar évei ezek. A „démoni” és az egzaltált költő biztosra veszi, hogy Kazinczy szavai, hogy őt „mérték nélkül szereti”, nem igazak. Úgy érzi, hogy az „ölellek, szeretet, barátság, tisztelet és csudálás” szavai fölé inkább a Kazinczytól leírt „irigylés legszentebb érzése” kerekedett, és mert Szemere védelmező sorairól is csak későn értesült, és őt is megtámadta, így ezek a teljes magára maradottság érzését és gátlásait csíráztatták ki szívében. A mai szóval az elidegenült lelket, a csupa gátlást a berekszélben, amely berek is Kazinczy békaköltőit, a „brekeke, brekeke- Kloax, Kloax-Tuu, tuut” idézte a fülemülék helyett, zúgó fülébe. Társai csak a kínjában teóriakészítésre és védelemre serkentő könyvei voltak. Hölderlin egy kis toronyban, ő egy elvadult kert és nádasszéli békaváracskában él „haldokolva”. Egész „természetében fölforgatva”, „fél halálban”, „fekete órákban”, „kegyetlen nyavalyával, mely engem gyakran félbolonddá és féldühössé tett”. A félőrült szót épp hogy csak le nem írta. Merényi Oszkár emlékkönyvében találóan mondja „egzaltált ihletű költőnek”.

Valóban Berzsenyi kidöntött mellű, feszes mentezsinórjai alatt is mindvégig egzaltált keblű, „mágiás”, megszállott ember és poéta volt. Tüzében és szép ellágyulásaiban is, ha versre, ha prózára fog tollat.

Ez a lelkiállapot hatványozottan áll az 1817-től 1829-ig tartó évekre. – Mert közben mi is történt? – Mikor 1820-ban Kazinczynak tragikus állapotát nyíltan feltárta, és amikor 3 év után újra megemlíti Kölcsey „goromba recenzióját”, akkor ismét csak ilyen választ kapott: „Annyi való, hogy én a Kölcsey recenzióját nagy gyönyörűséggel olvastam. Mit ítéle verseid és Kis úréi felől arra épen nem volt gondom; egyedül azt a színét tekintettem az érettségnek, nyugodalomnak, mely dolgozásán az első soron kezdve az utolsóig bájoló hatalommal ömlött el.” Ez nem más, mint a mellett a Kölcsey-hang és „rossz kritika” melletti kiállás, melyet később Kölcsey kristály jelleme visszavont. Érdekes, hogy szinte természetesen folyt ebből, hogy ezek után megtoldva még ezt is hozzátette, mintha mi sem történt volna: „hidd, hogy érdemeidet védelmezni, ha azt kívánná a szükség, nálamnál készebb senki se volna”. „Az életnek sok esetei vannak, melyek megtévesztenek bennünket.” De ez a levél nem az. Világos beszéd. Világos válasz rá az is, hogy ezek után Berzsenyi már nem három, hanem kétszer három évig nem ír és nem válaszol Kazinczynak, mert ez már több volt, mint kritikai tárgyilagosság és a szépet védelmező „korbácsos” szigor és epigrammázó hegyesség, amelyet Berzsenyi amúgy sem kedvelt a Kazinczy-műben, még akkor sem, ha most is odatette, de csak levélben, hogy „verseid nekem elhalhatatlan fényt szerzettek”.

Ezzel a nesze-semmivel ő is segítette, hogy egyik legnagyobb költőnk elnémuljon. Hagyta, hogy kínjában „aesthetikussá üstökölje” magát. Egészen „A kritikáról” című tanulmányának megjelenéséig, 1835-ig. Elnézte, pedig tudta, hogy Berzsenyi a virtusát és költői művét milyen nagyra becsüli, mert világos, hogy A kritikáról című tanulmányának a főhőse és a mű „története” is ő maga és költői csatája. Ha ki nem is mondta, de tiszta képlet, hogy magára húzza A kritikáról második vádpontját is. „A lángészt kritika nem taníthatja; mert a lángész nem tanítványa, hanem tanítója a theoriának.” De Berzsenyi jellegzetes kritika- és egyensúlyérzékkel így folytatja: „de minden idő mutatja azt is, hogy a legnagyobb lángész is csak idővel, tapasztalással és tanulással jut a legfőbbre, s mutatja, hogy a lángész a theoriának tanítója és egyszersmind tanítványa lehet”. Berzsenyi szerénysége magát nagyon is nagyra tartó szerénység volt. Tehetségéről Kazinczynak többször is leírta, hogy neki semmilyen teóriája sincs, amivel azt mondta, hogy nála a természettől kapott erő szüli a műveket és szabályokat. Egyszóval, hogy ebből is megértse, hogy mennyire egyéni és öntörvényű az ő lírája, szépségideálja és versmintája is. Ezt az öntudatát érte a skatulyázó és ódáit, verseit más mintákhoz „faragó” és idomító – a Kazinczynak, a kisebb, de mégis irányító költőnek nagyon is tetsző – Kölcsey kritika. De ezt a Berzsenyi szavával „rossz kritikát” emlékbeszédében helyesbítette Kölcsey. – Épp ezért miért is idéztük volna az 1817-es recenzióját? – Idézzük helyette, mert az ünnep alkalmából ide ez illik, a végleges formájú kritikát, amelyet épp az imént a Berzsenyitől idézett idő érlelt ki Kölcseyben. Kazinczy is tudta az igazat. Berzsenyihez versében le is írta:

 

Ne kérdd, törvénnyel egyez-e, nem-e? Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.

 

És azt is tudta jól, mivel viaskodik Nikla, és miért hallgat Széphalom felé… – És mi lett volna, ha Kölcsey 1827-ben kritikáját 1836-os szellemben írja meg, és nem Kazinczyról Berzsenyire átvihető hasonlatának érzésével, hogy tudniillik az ő költői „felsősége szokás szerint a kisebbnek fájt”. Gyulai Pál ezt a viszonyt így fejezte ki: „Kölcseyben a költőt, a kritikust fölülmúlja a szónok.” Idézzünk hát emlékbeszédének átértékelt és véglegesített kritikájából, és akkor nemcsak Kölcsey nemes szelleméhez állunk közelebb, de igazabban ünnepeljük Berzsenyi Dánielt is.

Itt valóban „a magas szempontú kritikának nyitott pályát”. Igaz, már csak a halott fölött, és nem a Tudományos Gyűjteményben. És feloldozást is keres az ifjúra, aki „merészségét oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg”. De ez a megállapítása már téves újra, mert az itt már „keménynek, fogasnak, igazságtalannak” titulált kritikával, az „elvei szentsége” mellett is, a „tévedésére” és „félreértésére” nem ő, de maga a nemzet fizetett rá. Elnémult a legnagyobbra méretezett és legmagasabb szárnyalású magyar költői hang. De érdeme, hogy itt világosan kimondta azt, amit Berzsenyi soha, hogy ő, Kölcsey, költőzsenit kritizált. „Ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik! – Korodra akartál hatni? korlátolt, kicsiny erődhöz nehéz akarat! és hatással lenni a korra, nem is mindig kívánatos. Társaid megérzik a rázást, ha álmaikat bolygatod; de nem kérdik, honnan indulsz, hová mégy?… A zseni pedig sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt, mit követni csak ő bír erővel.”

Berzsenyi öntudattal bírta végig, csak épp erővel és idegrendszerrel nem ezt a húsz évi társtalan és levéltelen támadó magányt. A „véleményi háború” nyomasztó légkörét. A „rútul lobbant per” miatt történt esztétikussá üstököltetést és igazának segítőtárs nélküli állandóan zaklató tudatát. Letargiával jegyzi meg Kazinczynak: „néked is szabad volt velem úgy bánni, mint minden barátimnak teljes életemben, semmi újságot nem tettél velem”. És verseinek „harmadszori kiadására” nyolc évi hallgatás után már hiába jelentkezett ismét Kazinczy. „Szeretném bizonyságát hagyni, hogy te és én egymást mindenkor szerettük.” A szeretet szó meglágyítja Berzsenyit. Válasza ez: „amennyire ily tört, mart ember, mint én még szerethet, szeretlek”. De amit kapott és amit nem kapott Kazinczytól, ezt sem felejti, és mindjárt hozzá is teszi a békülés soraihoz: „téged mint aeszthetikust pedig sok princípiumokban nem szerethetlek”. És a Kazinczy-kiadásnak még a gondolatát is öntudattal és enyhe malíciával így utasítja el: „mivel írásaim több princípiumaiddal ellenkezetten állanak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményedtől megfosztani”. Az okos és öreg Kazinczy így felel, és ez utolsó levelében különös egyéniségének és szerepének jellegzetes vonása és titka is: „De mi tehát az, a mi kettőnket elválaszt? Higyj nekem, nem tudom.”… Az életben útjaik mindig elkerülték egymást. Igen jelképes, hogy személyesen sohasem találkoztak össze.

E mögött a drámai egymás és az „igazi poézis keresése” mögött Berzsenyi felől remekmű ragyog, mert Berzsenyinek, a zseninek a műve a végsőkig csiszolt tökéletesség. Tökéletes, tehát mindig időszerű Fojtott és megzabolázott szenvedélye: állandó parázs… Verssorai: összeszikrázó, egymást feszítő és szívünkig világító szavak… Versszakai: a gondolat, a zene, a képzelet és kemény ihlet klasszikus szerkezetei. Költői műve életünknek és világunknak – amely szavaival élve „tündér változatok műhelye” – ihletője. Így együtt e mű fegyelmével és építkezésének „energiás” szavaival, soraival és versszakaival példa az alkotásra és az életre. Így volt és ma is az, és mindenkor ihletője is lesz az egyetemes igényű magyar művészetnek, amelyben, mint A poézis hajdan és most c. versében mondja: „csak egy az igaz, nagy és jó”. Ebben az utolsó, mintegy testamentumot tevő költeményében e három fogalom, „mosolygó jelcímének” vallja a SZÉPET, amely lírai fogalmazásában „mint a szerelem játszi gyönyör kezén” folytatja az ÉLETBEN a teremtést… Szavaival: „Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt!”

Harmónia és Diotima

Berzsenyi utolsó keltezhető verse

Csokonai-kutatás közben a kaposvári múzeum könyvtárában egy 1832-ben „Pesten, Beimel József betüivel” szedett négyoldalas füzetecskére akadtam. Egyetlen – hatstrófás – Somssich Pongrácot köszöntő ódára. Első olvasásra Berzsenyi Dániel neve ötlött föl bennem. – Talán ő írhatta ezt az ódát? – De mielőtt érzésemet adatokkal is bizonyítani kezdeném – hogy egy irodalmunkban eddig ismeretlen Berzsenyi-ódával állunk szemben –, elöljáróban közlöm, a füzet könyvtári számát: 2281. – Rippl-Rónai Múzeum – és utána közlöm a verset.

A címlapon ez áll: „Méltóságos Sárdi Somssich Pongrácz al-nádor Ur Ő Nagyságához midőn Tek. Ns. Pesth. Pilis és Solth törvényesen egyesült vármegyének fő- ispányi helytartó székét augusztus 28-án 1832. esztendőben elfoglalná háláadatos tisztelője.” A hosszú címet a Berzsenyi-óda címek szellemében így rövidíteném: Sárdi Somssich Pongráchoz, alatta „midőn Pest Pilis és Solt vármegyének főispáni helytartó székét elfoglalná”.

 

Dicső az Égnek tetszeni érdemért: Dicső babérból hordani homlokán   A honfiak hála-kezökkel   Font koszorút: ez olympi létel! – Két év alig mult, hogy zokogott vala Érzelmek árjától az ezüst haju   Öreg, – Somogy tolmácsa: s immár   Fényleni látjuk egünk Te-benned. Pestnek világítsz! onnan is el-löveld, Ránk, amitől a honni szerencse függ:   A Szent egyértést párosítva   Szép tudományok eránti kedvvel. Embert nevelsz, bölcs: házi körök neved Hálával áldják, láng eszed a Haza   Tekinti, így Nagy Nádorunk is   Méltatta, hogy segedelme lennél. Lám a vad erdőt már Mike Városa Polgári lakják, s a berek és mocsár   Helyén an Isten háza fénylik –   Zálogi ritka charakterednek. Menj, menj! Hazánkban jó magokat vető Hős társaiddal: most az időnek illy   Vezére kell, mert a jövendőt   A mai tartja varázscsomóban.

 

Az itt közölt vers második versszakában a „Somogy tolmácsa” után a csillag alatt, a vers végén ez áll: „Tekintetes Sárközy István Ur, Ts. Ns. Somogy Vármegye 2-ik Al-Ispánya beszédére van czélzás, midőn az előmozdítás, s az innen következett elválás miatt öröm és fájdalom közt búcsúzott”, mármint Somssich Pongráctól. Ez a gyűlés 1830. április 26-án volt a kaposvári megyeháza „palotájában”. Sárdi Somssich Pongrác e napig Somogy vármegyének első alispánja volt. Ebben az évben azonban alnádornak nevezték ki, és megvált Somogytól. Őt búcsúztatta ezen a „Nagy Gyülésen” Sárközy István másodalispán. A búcsúztató beszédet mondó „ezüst haju Öreg, – Somogy tolmácsa, –” az a Sárközy István (1759–1845), aki Berzsenyinek, Kazinczynak, Pálóczi Horváth Ádámnak literátor és rokoni barátja és Csokonainak pedig pártfogója és házigazdája volt Nagybajomban.

Az itt közölt, ismeretlen ódát tehát csak olyan költő írhatta, aki részt vett ezen a megyegyűlésen. Aki ismerte a családi és a somogyi viszonyokat és aki hallotta magának Somssich Pongrácnak – akinek hangját Gaál László Csokonaiéhoz hasonlította – búcsúbeszédét is. Hallotta, látta Sárközy érzelmes búcsúlevelét. Ez a költő – mert költő írta ódánkat – csak Berzsenyi Dániel lehetett, aki 1830. április 26-án Kaposváron ott volt ezen a gyűlésen. Kanyar József találta meg ezt a kaposvári dátummal ellátott bizonyítékunkat. A költő vármegyénknek benyújtott – és talán itt ezen a megyegyűlésen élőszóban is az új alnádor figyelmébe ajánlott – második kérelmét, amelyben fiának, Antalnak, katonai végelbocsátását kérte. Ez hamarosan sikerült is. Ezt, minden bizonnyal Somssich Pongrác is szívesen segítette, hiszen Berzsenyi Dániel gróf Teleki László 1812. évi somogyi főispáni beiktatása óta Somogynak nemcsak tisztelt táblabírája, de – épp ezt a beiktatást végző Prónay Sándortól itt a megyei „nagy palotában” felköszöntve – a megye ünnepelt poétája is. Berzsenyi legboldogabb napja lehetett ez Somogyban! A nagy tudású és reformgondolkodású Somssichok: Pongrác és Miklós is olvasói és tisztelői voltak a költőnek.

Ennek egyik szép bizonyítéka épp az a beszéd, melyet a távozó Somssich Pongrác, az új alnádor mondott, aki hamarosan Tudományos Akadémiánk igazgatósági tagja lett. Búcsúszavait a nagygyűlés jegyzőkönyve megörökítette. (Kgy. jkv. 1830. 429–439) – Miért fontos ez a beszéd? – Azért, mert a beszédet hallgató Berzsenyi most 1830-ban nemcsak Somssich Pongrác jellemét és szellemét, de gondolkodásának irányát, célkitűzéseinek Széchenyi és Wesselényi eszméivel párhuzamosan futó korszerűségét is tömörítve ismerhette meg. Ez a beszéd és ez a közhivatalnok most itt mintha azokat az eszméket visszhangozta volna szónoki prózában a somogyi megyeházán, amelyet ő Kazinczy Ferenchez írt költői levelében vallott. Azokat az eszméket, amelyről alig két hónapja ő írt levelében Széchenyinek és Wesselényinek. Berzsenyi költői levelét verseskötetéből jól ismerhette Somssich, de a posta kezére bízottat nem. A Somssich Pongráchoz írt Berzsenyi-óda megírásának alapélményei, adatai és az indíttatása innen eredők. Érthető, hiszen a költő eszményei szóltak egy húsz éve somogyi tisztséget viselő, „polgári kötelességet” vállalt puritán ember szavaiból, tetteiből és munkájának fölsorolt eredményeiből. Mert Somssich Pongrác a „szülötte földem” a „kétszeresen Hazám” Somogyban azon fáradozott, hogy létrehozza mindazt, ami „nemzetünket a pallérozott nemzetekkel egyesíti”. A további kötelességeket pedig így sorolta fel: „Az adózó nép pártfogása”, „polgári kötelesség” teljesítése, „hazafiuság” ébresztése, „nemzeti haszon” fejlesztése, „országos utak” építése, „kereskedés” fejlesztése, „nevelés” előmozdítása. Helyi színekkel is ecsetelve idézhetjük a beszédéből: – „Magzatjaink és maradékaink nevelésére a kaposi Gymnasium” – építése és példa céljából a „vármegyei könyvtár” fejlesztése – amelyiknek Berzsenyi állandó olvasója volt, és neki is vesszőparipája –, hogy „A vármegye Könyvtárainak” ez a központi gyűjtemény „célnak felelő és tudományokat előmozdító eszköze lehessen”, illetve legyen. Ezek pedig mind együtt természetesen „erkölcs szeliditők” és a „hasznos tudományok” terjesztői, „nemes mulatságot nyujtók”, épp itt „a várossal szükölködő” Somogy megyében.

Somssichot, búcsúbeszédének elmondása után Sárközy István, majd ennek fia – Csokonainak csurgói tanítványa –, Sárközy Albert is köszöntötte. Ő Somssich Pongrácot „mint szabad lelket” és az országgyűlésen „a polgári alkotmány megállapításán” munkáló államférfit köszöntötte. Egyszóval azt a virtust ünnepelték „melynek utját” – Berzsenyi ódai szavaival – „szörnyetegek lesik”. Azt „a hazafiui virtust”, amelyet költőnk egyedül tartott ódára méltónak.

Nézzük tovább az adatokat. Somssich Pongrác, mint Pestre került alnádor, 1832-ben új kitüntetést kapott. Pest megye főispánja lett. Erre a beiktatásra készült az itt ismertetett kis ódánk. Az ilyen főispáni köszöntő ódára Somogyban már volt példa. 34 évvel ezelőtt ugyanis épp ugyanez az „érzelmek árjától zokogó ezüst haju Öreg” Csokonait kérte fel Széchenyi Ferenc köszöntésére. Azt hiszem, nem erőltetett, de kézenfekvő, ha azt állítom, hogy most Sárközy a jó barát Berzsenyit kérte föl – Sárközy 1830-as köszöntő szavaival –, „Somogy felsőbb helyeken ülő jóakarójának”… „szószólójának… pártfogójának” verssel történő üdvözlésére.

A Somssich Pongrác-óda megírásának előzményeihez tudni kell, hogy erre a pesti beiktató ünnepségre a somogyiak különösen készültek. Volt alispánjukat érte a kitüntetés. Az 1832. augusztus 16-i kaposi nagygyűlés jegyzőkönyvében olvashatjuk (Kgy. jkv. 1832. 119.): „Minthogy méltósága eránt ezen Nemes Megye Rendjei azon szeretetet és tiszteletet, melyet mint kebelebelit és hajdani kedves elöljárójukat itt viselt hivatalai alatt tett hasznos tetteiért és érdemeiért követték, most is teljes mértékben fent tartani és nyilván kimutatni kívánják.” Tehát egy igen előkelő 13 tagú küldöttséget választottak. Ezt a megyei küldöttséget Pestre Sárdi Somssich Pongrác hivatali utódja Czindery László első alispán vezette. Tagja volt két Festetich, négy Zichy, két Sárközy és 4 fő- és alszolgabíró. Minden bizonnyal Somogy költője – a rendek kérésére – hozzájárult az erre az alkalomra írt és kinyomtatott ódájával az ünnep „díszítéséhez”. A „háláadatos tisztelője” aláírás az ekkor már erősen „hipochondriás”, verset már alig író Berzsenyi nevét rejti. Ugyanazokkal a szavakkal írta alá, ahogy 1813-ban a Döbrenteihez küldött két ódájáról – a Teleki és Prónay ódákról írta. „A háláadatosságnak két kis ódáját küldöm neked.” Ő, a „háláadatos tisztelő” írta a Somssich ódát is, mert Somssich Pongrác velük együtt – ismét Berzsenyi szavaival – „megérdemlik… hogy a magyar Muzsa is megtisztelje”.

Mindeddig az eseményeket és a szereplőket, körülményeket idéztem. Nézzük magát az ódát. A külső keret után talán közelebb jutunk a stílusból is ahhoz, hogy Berzsenyi írta.

Ahogy a megyei iratokat és beiktatások, ünnepségek mozgási idejét nézzük, a verset Berzsenyi csak 1832 tavaszán vagy nyarán írhatta. Nehezen állhatott a vershez, hiszen 1825 után alig írt tízet. A Helikon szüzeitől „alig csikarhatja ki” a verset, írta Dukai Takáts Juditnak. Másutt pedig 1828-ban ezt írja: „Én most igen szeretek hallgatni” – és így folytatja a következő Döbrentei-levelében 1829-ben: „Öregszem, hidegszem… elannyira, hogy alig lelek ösztönt magamnak az írásra.” Egy méltatlan kritika lelki hatásai ezek. De ez a kritika íratta meg épp 1830-ban a Poétai harmonisticá-t, és ekkor dolgozott a Kritikai levelek-en is. Irodalmunknak a költészetről és kritikáról írt alapvetően érdekes tanulmányai ezek, amelyekben költőhöz méltó válaszokat adott – ahogy Mailáthoz írta – a „reducaltatott expoéta”. Nehezen foghatott tollat az idő sürgetése miatt is. Hiszen vallotta, hogy „jó verset írni nagy munkát, nagy erőlködést kíván. Aki egy ódán hétszámra dolgozni nem tud, az poéta sohasem lesz. Amely vers hamar készül, rövidéletű az, mint a Varga Péter bocskora.” Az utóbbi 15 évben – esztétikai írásai közben – amúgy is még érzékenyebb, kritikusabb lett versírói gyakorlata. Már-már egy robusztus alkat és lélek félszeg óvatosságát érezzük levélsorai között, valahányszor valakinek kéziratos verset vagy kötetét küldi meg. Ilyen állapotban írta meg a Somssich Pongrác-ódát, amelyik minden bizonnyal egyben a keltezhető utolsó versét is jelentette. Ebből a lelkiállapotból magyarázhatjuk azt is, hogy ódája névtelenül jelent meg. Ő, aki például A magyarokhoz ódáját 14 és nem egy költeményét 8 évig csiszolta, rövidnek érezhette az időt. De nem írta alá azért sem, mert ezekben az években amúgy is egyre készült – mint Kazinczynak írta 1831-ben – „minden egyéb munkácskáimnak… holmi jobbitására… és kiadására”. Úgy vélem, 1832-ben ilyen „munkácskának” tekinthette a Somssich Pongrác-ódát is. Amúgy is, mint névtelen ajándék, ebben a helyzetben és alkalomból így inkább lett, nem a vers tökéletességre törő Berzsenyi, de Somogy „komplimentje”… A vers amúgy is erősen somogyi ihletésű. Kicsit a megyére fénylik vissza.

Az „ismeretlen” költő a Somssich-ódát Berzsenyi legkedvesebb óda formájában, a tiszta alkaiosziban írta. A személyeket köszöntő Berzsenyi-ódák legtöbbje – mintegy tíz vers – ebben készült. Közülük kettőben a második sort aszklepiadeszire „ujitotta”. Így tehát a versforma is Berzsenyire utal. A tartalom pedig egybesűríti az 1830-as Somssich Pongrácot búcsúztató kaposi nagygyűlés szavait és emlékeit. Először is az időt: „Két év alig mult”… Aztán a jóbarátot „az ezüst haja Öreget” (Sárközy Istvánt). Tehát a barátságuk idézésével együtt örökíti meg az alnádorrá emelkedést és a főispánná – pontosabban helyettes főispánná – történt kinevezést is. A fő- és alcím kapcsolása is Berzsenyié: „midőn főispáni helytartó székét elfoglalná”. Akárcsak például a Teleki Lászlóban „midőn a Balatonra szállott”…

– Nézzük az óda indításához, hogy akkor, ott a kaposvári „nagy palotában” 1830-ban miről is beszélt Somssich? – Mindarról, helyi utalásokkal „ami a magyart emelheti”. Tehát a reformkor eszméit és velük a saját verseinek és leveleinek szavait és gondolatait hallotta viszont Berzsenyi. 1830. április 26-án szemtől szembe érezhette verseinek „hasznát”. Mert Somssich olvasott literátor, tanult szónok és a „polgári kötelesség” és „a polgári alkotmány” harcosa. Tehát Berzsenyi embere állt a szónoki emelvényen. Úgy vélem, most az 1812-i ünneplése után 1830-ban másodszor érezte Kaposváron a „nem csillogás”, de a költészet „hasznát” és így a maga fölemeltetését. Az ő szavai ezek: „Erkölcs… kereskedés… ész és kéz mixeltsége… tudományok… a nyelv és nemzet… az ész minden… csak a magyar szunnyad…” – és Somssich szavai akkor így hangzottak: „nép pártfogása… polgári kötelesség… hazafiuság… nemzeti haszon… utak… kereskedés… nevelés… gimnázium… ész pallérozás… hasznos tudományok… vármegye könyvtárai…” és így tovább. Szándékosan soroltam föl ezeket így egymás után, hogy világosan lássuk a Somssich Pongráchoz írt óda indíttatását. Ilyen embert Sárközyvel együtt szívesen vett ódájába. Mert Somssich puritán „ész-ember”. Húsz éve megyei tisztviselő. És hogy róla írt, ezzel Berzsenyi ódáinak téma- és szereplőköre is gazdagodott. Hiszen ebben a versben inkább polgári, mint főúri alapozású virtust köszöntött. „A Haza hasznára” az ön- és köznevelés és „emberformálás” harcosát, emberét. Kazinczytól is ezt kéri Berzsenyi: „Légy oly nagy ember, mint dallos”. Így látta, mint embert nagynak Somssich Pongrácot.

Zsúfolt képek és szavak torlódó feszítésével indítja az ódát. Az első sor és versszak jellegzetesen Berzsenyi-stílus és -hangütés. – „Dicső az Égnek tetszeni érdemért.” És tömör gazdagsággal emeli, fonja a koszorút – mint a gondolatot – a kiválasztott homlokra. Nem annyira a versszak negyedik kisebb alkaioszi sorában idézett – „ez olympi létel!” – képe a legárulkodóbb, de az előtte levő nagy – alkaioszi és a jambusi sorban az értelem, gondolat, szó és zene és kép ritmusának használata adja a jellegzetes Berzsenyi-stílust. A sajátos szerkesztés. Az ódaírói gyakorlat és minta és jegyek, és szavak, így pl. a – „hála-kezökkel” –, amelyek többi köszöntő ódáiban is megismétlődnek. Például itt is a Somssichban, az első versszakban, akárcsak a Festetics Lászlóhoz vagy a Wesselényihez, Orcyhoz írt versekben ugyanazok a szavak szerepelnek és épp az indító sorokban: Olympi, koszorú, homlok, haza, ház, cipruság. Természetesen más-más változatokban.

A következő versszakokban is ilyen stílusjegyekkel szeretnék bizonyítani. A személyekhez írt köszöntő ódákból véve mindig a Berzsenyi-jegyeket. A gondolatok és szavak szinte azonosságát az 1830-ban írt Berzsenyi-levelekkel. Egyszóval a Somssich Pongrác-óda írásának idejéből vett „eszme- és stílusvilágot” idézem. A képek, szavak vonzását, fényét, szerkezetét és hasonló versbeni elhelyezését, költői használatát. Többször idézem az 1830-ban Széchenyihez és Wesselényihez írt hosszú Berzsenyi-levelet is.

A Somssich-óda második versszakát – már említettem – csak az írhatta bensőséges és egyedi esetével, hangulatával, aki jelen volt a búcsúztató nagygyűlésen. De Berzsenyi nemcsak személyesen volt jelen, hanem szavai is jelen vannak a Széchenyi Ferenchez írt ódából. Ott „hazánk őszült Nesztora, Széchenyi” formában. Itt pedig mint „ezüst haju Öreg” szerepel.

A harmadik szakban „a fárosz” „a szövétnek” motívummal indít. „Pestnek világítsz!”… És itt most Pest a várost, a kialakult új társadalmat, a „Magyar Társaságot”, a polgáriasodás vívmányait jelképezi. És így folytatódik a két sor: – „onnan is el-löveld / Ránk, amitől a honni szerencse függ!” – Pontosan ugyanezzel a függ igével kapcsolja a Kazinczy Ferenchez írt költői levelében is a szerencse szót: „Ezen függ mind egyes, mind köz-szerencsénk.”… Ezután a Somssich-beszédből a kaposi gimnáziumra és könyvtárra való utalás, a „tudományok eránti kedv” idézése következik. Az óda legszebb két aláhúzott sora ez. – „A Szent egyetértést párositva / Szép tudományok eránti kedvvel. –”

A negyedik versszakban – ezt a gondolatot folytatva – mindjárt így is kezdi: „Embert nevelsz bölcs”… A Teleki Lászlóhoz írt óda „tunguzi vad lakosának” és „a nép hogyha… virtusi nincsenek / Gyermek” sorainak gondolata után, itt ódánkban most Somssichban épp azt köszönti, akinek nevét „házi körök / – Hálával áldják”, épp a nevelés pártfogása miatt. Kazinczy Ferenchez írt verses levelében ez így áll: „az ész minden”… Somssichban „az emberképzés nagy munkájának” hirdetőjét és az ész intézményeinek segítőjét látta. És négy szóban így csattan Berzsenyi hangja: „Láng eszed a Haza tekinti.” Húsz évvel korábban Prónay Sándort is épp ezért „a Haza, nyelv és tudomány ügyében” végzett munkájáért köszöntötte klasszikus képekkel zsúfolt ódájában. Ennek az ódának lehiggadtabb, egyszerűbb formája a Somssich Pongráchoz írt. A maga nevelte „virtusu” és az ész erejéből emelkedett Somssich Pongráchoz – valljuk meg – jobban is illett ez a kimértebb, egyszerűbb óda. – Vagy Berzsenyi hanyatló évei, versíró erejének hamvadása tette volna ilyenné? – Nem hiszem. A tartalom így a köszöntött személyhez és pályához és a környezethez is jobban illő. A tárgyhoz a tökéletes alkaioszi formában a szókincs mérséklete.

Az ötödik versszak a somogyi környezetet idézi. Az írhatta, aki tudta és érezte, hogy a berekszéli niklai mocsári környezet és Sárd és Mike és mind, ami mögöttük van, bizony nem Széphalom és Cenk és Zsibó és Keszthely. Itt, ebben a versszakban az erdő, berek, mocsár nemcsak a tisztuló valóság, de a vadság, a „tunguzi” tudatlanság, és „több szomorú századunk mély sebeinek” és – az a szavaival ismét –, a „vakságba került századok éjjelének” jelképei, amelyek „helyén” mint a „lélek és erkölcs” szimbóluma most „az Isten háza” áll. – Az „fénylik”. – Így a versszakot indító „Lám a vad erdőt már Mike Városa / Polgári lakják” mondat is a polgári haladásról vall jelképesen. A Kazinczy verses levél az „ész és kéz miveltségét”, „remekjeit” idézi ódánk e leginkább somogyi szakában. Tömör Berzsenyi-versszakzárással: „Zálogi ritka characterednek”. A sokszor használt „géniusz” helyett most charaktert írt…

A befejező versszak is régebbi Berzsenyi ódamintákra indul. Úgy akárcsak a Telekihez írt. „Menj!”, vagy mint a Prónay óda zárása: „Jer, jer!”, vagy mint a Festetics Györgyben, ahol egyenesen úgy írta, akár a Somssichban: „Menj, vezérelj!”. De a mienkben most a „menj, menj!” változat ismétlésével indít. A felkiáltójel jellemzően mindegyik óda esetében sem a két állítmány között és végén, hanem vesszővel elválasztva utánuk van. – „Menj, menj! Hazánkban jó magokat vető / Hős társaiddal.” – Ebben a sorban és befejezésben épp az a szép, hogy így foglalta össze mindazoknak emlékét – névtelenül is a nevét –, akik a haladást és a reformharcokat szolgálták. Így lett naggyá ez a szép befejezésű óda. Felrepült… érdekes, hogy költőnk az első ódáját A magyarokhoz-t is alkaioszi formában írta. Ha szabad már mondanom, az utolsót is abban írta. Ez a klasszikus versforma állt legjobban Berzsenyi költői egyéniségéhez, hangjához. És a jövendő előtt milyen tipikus Berzsenyi-szóképzéssel zárja az ódát… „Most is az időnek illy / Vezére kell, mert a jövendőt / A mai tartja varázscsomóban.” – Épp az ilyen „varázscsomó” szó a legbizonyítóbb Berzsenyi-jegy. Ez, melynek társairól Kölcsey – ma sem érthetően – de ürességükről beszélt. Pedig épp az ilyen szóösszevonásokkal tömörített, emelt a költő. Sokszínűvé és fényűvé tette egyetlen szó körül az olvasó képzeletét. Egyszerre mozgatja meg érzékszerveink közül a látást, hallást és a gondolatot is. Ilyen szavai a „tündér-szerencse”, „aranyvilág”, „árlélek”, „villámkacér”, és utánuk itt ódánk zárszava a „varázscsomóban”. Ennek változata és ezt a szóösszevonást idézi a Cyprishez versében szereplő „varázsöv”.

Bizonyító szándékom után – mert szükséges –, azt kívánom, bár elő is kerülne a kallódó Berzsenyi-kéziratokból ennek a versének az eredetije is, hogy semmi kétség föl ne merülhessen afelől, hogy nem Berzsenyi hatású, de eredeti Berzsenyi-ódára leltünk. Egyben pedig talán az utolsó évszámmal is ellátható ódájára.

Kisfaludy Sándor ismeretlen levele Döbrentei Gáborhoz

Biczó Ferenc Kaposváron halt meg 1945-ben. Riedl Frigyes tanítványa volt. A magyar irodalomtanítás pedagógiai problémáinak haladó szellemű, országosan ismert alakja, akinek a két világháború között a somogyi sajtóban és a kaposvári Egyesületi Leánylíceum évkönyveiben sok összegyűjtésre váró írása maradt hátra. Kiemelkedőbbek: Összefoglaló irodalomtörténet; Munkáltató irodalomtanítás; Erdély és Felvidék irodalmi élete; Diákbreviárium, valamint Szalay Frizsináról és Kisfaludy Attaláról írt tanulmányai. Jelentős könyvtára volt egykorú kiadványokból és irodalmi ritkaságokból. Ajánlatomra halála után könyvtárát a volt kaposvári Dunántúli Bank Könyvtár vette meg, és az igazgatóság kérésemre a könyvtáron belül gyűjteményének értékes darabjaiból Biczó Ferenc Emlékkönyvtárat állított össze.

Biczó Ferenchez, aki 1935-ben Kút című első verskötetem kiadását biztosította a kaposvári Szabadegyetem Kiadásában, jó barátság fűzött. Nem sokkal halála előtt tőle kaptam Kisfaludy Sándor Döbrentei Gáborhoz intézett alábbi levelét. A levélben említett két Kisfaludy-strófát még ő maga jelölte ki. Ajándékát, most mintegy Biczó Ferenc emlékét is idézve, itt adom közre:

 

 

 

A Kisfaludy Sándor által említett két versszak a következő:

 

Shakespearenak szeretem én Lelket-rázó szavában, (Emberinél többet rejtvén Ő keblében s agyában) A teremtést mindenével, Angyalával és férgével, Látni s tudni, amint van, Mi, mért s miként voltában. Szeretem én Pope isteni Lantja lelkes hangjában Megismerni: ez itteni Napalatti laktában, Az ember ő portestével, És mennyei elméjével, Mely kétesen tenyészett Csudálatos természet! (Boldog szerelem VI. ének. 10. 12. versszak.)

Petőfi 150. tavaszára

Két Petőfi-versről

Képek – emlékek, versek – barátok

 

A láttatás tudósa

Előttem Fülep Lajos nem mint művészetfilozófus, de mint Ady, Babits és az 1930-as évek körül oly divatos Szabó Dezső és Dante és Petrarca ismertetője, mint a Nyugat írója jelent meg. Az első nyugatos, akit megláttam a pécsi Erzsébet Tudomány Egyetem második emeletének ötös előadótermében. „A művészet problémáiról” a filozófiai tanszéken magántanárrá habilitálásának szűzelőadását tartotta akkor. És mindjárt itt egy kis javítást tennék az 1974-ben megjelent A művészet forradalmától a nagy forradalomig című könyvének bevezetőjében. Ez az életrajzi vázlat úgy említi, hogy „a 30-as évek második felében a pécsi egyetemen magántanárként művészetfilozófiai előadásokat tart”. A félreértés lehetőségét, hogy elkerüljük, tudni kell, hogy Fülep már a 30-as évek első felében is magántanár volt, és előadásokat is tartott Pécsen. Mégpedig Nagy József, azaz később Halasy-Nagy József – aki Füleppel egy esztendőben született, és aki mint vitázó szellemű kálvinista a pécsi püspöki teológia professzoraival éles vitákat folytatott – habilitálta az 1919 óta a zengővárkonyi ref. parókián remeteségben élt Fülep Lajost. Az 1931-es év első szemeszterének a végén történt ez. A kis bölcsészkar ünnepi aktusán szegényesen a diákok padjában ott ültek Fülep Lajos előtt Vargha Damján cisztercita dékán, Nagy József, Kasztner Jenő, Thienemann Tivadar, a Minerva, a magyar szellemtörténeti folyóirat szerkesztője, Prinz Gyula Ázsia-kutató és Tolnai Vilmos professzorok. Mögöttük, talán 5-6 kíváncsi bölcsészhallgató között jómagam, a zsenge költő, aki a nyugatosra volt csak kíváncsi, és végül is állandó hallgatója és híve lett…

Ugyanis Fülep Lajos az 1931–32. év második szemeszterében már meghirdette egyetemi indexem vallomása szerint heti három órában „A művészet problémái” című előadását és ugyanakkor a Tanárképző Intézeti előadások között „A művészetek története” c. kétórás előadását is. Tehát a hosszú kényszer katedrai szünet után nagy kedvel indult. 1932-33 első és második félévében már „Az antik művészetről” heti két-két órában tartott beszélgetéseket. Mert mi tagadás, volt úgy, hogy csak ketten voltunk, a professzor és jómagam a nem kötelező órákon. De a legnagyobb hallgatói létszám abban az időben sohasem haladta meg a 8-10 főt. Ennek előnye is volt, mert a hosszú felolvasások helyett így sokszor beszélgetések, hogy úgy mondjam, kis műhelyfélék alakultak ki egy-egy óra közben. Mint a mester körül a nemes iparban az együtt dolgozó inasok, segédek viszonyában. Ilyen alkalommal mutattam meg neki egy-egy versemet. Hol kéziratot, hol folyóiratközlését. Kölcsönös rokonszenvünk és későbbi kapcsolatunk is a magyar nyelvben és szellemében mélyült el. Szókincsválogatásokban, a magyar szó, köztük a tájszavak ízeinek egymással versengő örömében. Tehát épp a költészet anyagának értékelésében mélyült ez a kapcsolat, mert Fülep Lajos nemcsak a képzőművészetek anyagának: a márványnak, kőnek, agyagnak, bronznak és festéknek volt ismerője és tisztelője, de a szavaknak is. A magyar lírát tartó és naggyá tevő „matériánknak”. Mestere volt a tiszta magyar szónak, kép- és mondatszerkesztésnek és a válogatás kérlelhetetlen mestere.

Csak lassan értettem meg, miért emlegette annyiszor eközben a népet és nyelvét. Miért Mikest és Arany Jánost?… Mint a jó szobrász a jó márványt, azért! És már tudom, ezért örült egy-egy szónak sokszor jobban, mint egy versszaknak. Egy-egy sornak jobban, mint egy egész versnek. Igen, mert azokban épp azokat a találó magyar szavakat és azokat az ébresztő igéket és képeket találta meg, amely az igazi költészetet teremthetik. Így indult Fülep Lajosnak az első két éve a pécsi bölcsészkaron, amikor újra kiléphetett nevelő egyéniségével. Ady cikkét idézve a „szent magányosság”-ból. Szerények, hogy úgy mondjam, szürkék voltak a körülmények akkortájt a kis bölcsészkaron. Első megjelenésétől fogva kilógott a környezetéből. Már az igen választékos angol szabásból egyénített öltözködésével is. Tartásával, viselkedésének mosolygó tartózkodásával. Ismeretes volt nem kertelő szókimondásáról, amely ritkán volt malícia nélkül. De durva sohasem volt. Csak konok igazságkereső és igaz-szóló. Persze mindkettőt a maga igényeihez és természetéhez mérte.

Élete delén ismerhettem meg. Amit eddig róla hallottam és amit később is tapasztaltam, mind bizonyította, hogy egész életvitelének megválasztásával eddig és ezután is tehetségének fejlesztését szolgálta. Az a típusú tudós volt, akit nemcsak kegyetlenül kiköszörült tudása, de a művészet és élet értése és átélésének a képessége is láttató tudóssá tett. Nemes életstílusa a test és szellem harmóniája volt. Ebben ragyogó magyar vonások érvényesültek. Magyarságban és emberiségben, hazában és a nagyvilágban egyszerre gondolkodott. Óriás világismerete és egyetemes jellegű tudása ellenére – vagy épp ezért! – sohasem volt kozmopolita. Életfilozófiáját, azt hiszem, életével meg is írta. Művészetfilozófiáját és készülődését nagy részletek mesteri kiformálásával, mint egy majdani egészhez szánt pilléreket tette elénk. Olykor beszélgetések, előadások nagy fölvillanásaiban utalt a célra. A személyét körülfogó reményünk vette körül. Mindez már ott fénylett körülötte az első pécsi évek idején is.

Kapcsolatunk Pécs után sem szakadt meg, amikor én már Kaposban és ő a pécsi bölcsészkar Szeged–Kolozsvárra szóródása után Zengővárkonyon élt. Versköteteimet mindig megküldtem. Azokra a válaszul érkező jól olvasható, tömör és az utolsó sor helyét is kitöltő levelezőlapjai vagy levelei jelentették a kapcsolatot.

Hogy mit jelentett neki Zengővárkony? Azt a mediterrán jellegű környezetet, amely nyugodt ritmusával biztosította a szemlélődést, a magába és környezetébe és a természetbe való elmélyülést. A tempós munka lehetőségét, hogy fölvehesse mindazt, ami életének kiteljesítéséhez kellett. A határozott élet és világszemlélet zavartalan kialakítását. Szóval a megismerést, amely nélkül nincs művészet, se művészet-filozófia, se esztétika. Szinte természeti jelenség volt a faluban a sok könyv között. Ám a sok elmélet között a világ megismeréssel már maga az élet, amelyet mindig számon kért a művészektől és a műtől is. Hogy igazán lásson, úgy tapogatta körül a valóságot – a tárgyat és jelenséget –, hogy magának egyben újra is alkotta. A fogalmak, szavak nála a valóban létező, kézzel tapintható tárgyat jelentették. „Az öntudatos megfigyelés” iskolája volt neki Zengővárkony, a falu. Így aztán írásaiban egyszerre tudott költő, gazda és filozófus lenni: életet, fejlődést és a teljeset adó. Sokszor lírai realista. Máskor kötekedően szókimondó esszéíró. Szavaiból, műveiből az bontakozik ki, ahogyan élt a természettel. Az sugallta neki, ha talán nem is szó szerint, hogy a nagy művészet nem más, mint a jól kifejezett ember. Azért szerette a görög művészetet, mert „a görög világban a művészet egy volt az élettel”. És ennél a pontnál lépnék át Zengővárkonyról és Pécsről Itáliába.

Itáliai útjai, ahogy én láttam mozogni az antik és reneszánsz mesterek alkotásai között, annyit jelentettek, hogy átélte, mint otthon a falun, itt is a teljes környezetet. Mediterrán emberré változott. Épp azért, hogy ne csak a tudáson, de ezen az érzésen, tehát már az életen át is még inkább megértse és megérezze a reneszánsz és az antik művészet valóságát, lényegét. Legyen az a Pantheon kupolája, vagy Michelangelo Mózese a S. Pietro in Vincoliban… Ezért volt az, hogy sétáin a leghétköznapibb valóságokra is fölhívta a figyelmet, amelyeket az élet teremtett körülöttük. Színes pelenkákra, korcsmai jelenetekre vagy a Via sacra köveire egyaránt.

Ezeket vallatta, hogy egy népről és a lélekről szóljanak úgy, hogy jobban-megéreztessék az ő szavait és a Forum szellemét vagy a Sancta Maria Antiqua titkait. Antheuszi mód, a taposott föld és a tapintott kő természetét vallatta, mert az életet tartotta „a művészet egyetlen alapjának”.

Csorba Győzőnek és nekem Rómában tartott is ilyen, ezt a tételét bizonyító órát. Élvezetes, lelkes beszélgetőtárs volt. Különösen fehér asztalnál egy-két pohárka lassan kóstolgatott orvietói bor mellett. Ilyenkor szervezetével is beletüzesedett környezetébe. Ez a környezet és ezek a szerencsés órák pedig történtek velünk a Campo di Fiorin, az abruzzóiak dudás korcsmájában. Azért járt ide esténként, hogy kifoghassa a hétköznapokból a fölszabadult, az ösztönös olasz paraszti lelket és latin indulatát. Alig várta, hogy a bőr sípját az abruzzói legény a szájába illessze, és hóna alá pedig a „kecskét”. Már ragyogott Fülep Lajos szeme. Csak úgy odavágott, hogy na, most kezdődik aztán – ahogyan nálunk mondják – a vaddisznóetetés. De nálunk a somogyi kanászok vágták ki ezt a nótát, rakták ki ezt a táncot, kanászmódra 1900 táján a Zselic lábánál. Ezt, amit ezek az abruzzóiak 1949-ben a szent Róma szívében pukkadásig fújva a dudát és Fülep Lajos örömére szakadásig ropva a táncot.

Csillogott: – na „ez jó mulatság, férfimunka volt” – és teli szível mentünk a Magyar Akadémia Falconieri-palotája felé. A baranyai–somogyi jószomszédság örömével egy-egy ilyen mélyre világító népi és művészi lecke után. Szóval, amikor úgy érezte, tetten érte – tétele szerint –, hogy nemcsak a jó görögöknél, de még ma is néha egy az élettel a művészet.

Most már, ahogy itt magyarázta a táncot, nem csodáltam, hogy „Magyar művészetében” az összes 31 szoborkép között Izsó Miklós „Táncoló parasztjának” 29 képe szerepel. Ritka művészettörténeti előadás volt. A pécsi 1932–33-ban az intézetben tartott „Antik művészet” előadásának helyszíni közvetítése. Ám nem géppel. Élő vérrel és tűzzel és szemmel látható bizonyítás antik környezetben. Felejthetetlen, mert közben, csak úgy, a nép szelleméről, vérmérsékletéről beszélt, arról, amely a sajátos és igaz művészetet szülheti. Mintha az 1932-ben abbahagyott mondatot folytatta volna… – Véletlen?… De van-e ilyen? – Mert véletlen épp azzal a tanítványával ült egy asztalnál, aki néha egyetlen hallgatója volt 17 évvel ezelőtt Pécsen, amikor Fülep Lajos 1919 után újra katedrára léphetett. Folytatta, ahol abbahagyta. Szinte nem is magát, már a táncolókat biztatva, hogy ami maguknak öröm és élet, azt most sugározzák őrá, hogy szava a művészet lényegéről vallott tételeit, íme itt, mint a való igazolja. Mintha csak folytatta volna a görög szobrászatról. A márványokról és tanagrákról és a bronzokról, nem szégyellve az elragadtatást sem e tánc leírásában. Azt a lelkesedést, amit könyvében is a görög szoborról az „élet ízének” és „a természet szent kultuszának” nevezett.

Egyszerre elevenedtek meg Izsó Miklós kis szobrai. Már nem is képzeletemben és abruzzói asztalunk körül, de Arany János remeklését is illusztrálva. Igen, mert mi is lehetett volna ennek az előadásnak a folytatása, mint az, hogy Fülep Lajos a Római Magyar Akadémia díszes előadótermében hamarosan Arany János A lacikonyha című, pusztai Vásári kép-éről tartott előadást. Mindig is megvolt benne ez az erős ellentétébresztésre alapozott, de igazat csattanó stílus és magyarázatra hajló törekvés. E választás első szavával most is mindjárt odakiáltott az antik és szent Rómát áhítattal csudálóknak, de épp azért, hogy most is a lényegre és az életre mutasson:

 

El innét, finnyás orru satnya nép! El, vékony pénzü, holdvilági faj, Melynek eleme csak illatolaj, S befogja orrát ha szabadra lép!

 

És olvasta, indulattal idézve a betyárok, parasztok táncát. Most már, mint Egry elrezdülő, sokszorozódó figurái, de itt már háromszoros volt a kép. Ám az abruzzói, az Izsói és az Arany János-i vásári tánc egyet idézett. Az élet, a szobrászi és a költői mozdulatok során át a magyar táncát és végül a magyar szobrászat Izsó-i remekműveit idézve. A nemzetien eredetit, ahogy Arany mondja a befejező sorokban:

 

Ők nem utánzók… s az eredetit A kellem istennői szeretik. Öntenek arra illő bájt, nemest, Erővel és méltósággal vegyest.

 

Szóval, ezzel a verselemzésével azt idézte „erővel és méltósággal”, ami az ő művészetelmélete szerint a művészet lényege: az életet és természetet. A jó és igaz művészettől mindig ezt kérte számon. – A nagy művészet a jól kifejezett ember – idéztük. Márpedig Izsónál és Arany Jánosnál is a lacikonyhai világ és tánc ugyancsak az! És mozgásukból, lényükből, vonásaikból mi sugárzott volna más, mint amelynek titkát átkutatta. Azaz a művészettörténet világában a magyar művészet sajátos nemzeti vonásai…

E témaválasztásnak célja az is volt, hogy megértesse és itt e kiáltó példával világítsa azt a tételét is, hogy aki nem ismeri gyökerében a természetet és lényegében a valóságot, csak a beszajkózott fogalmakat, az se jó művész nem lehet soha, se pedig igaz művet igazán megértő művészettörténész-esztéta sem. Csak idézetek és elméletek lélek nélküli fércelője. Ő igazán értette a természetet és az életet. Ki- és meg is harcolta a maga számára a valót. A valóból a lelkében és esztétikájában dolgozó fogalmat. Teremtett is nem egy remek fejezetet az egészben. Egy kicsit olyan befejezetlent mégis, mint amilyen A lacikonyha szaggatott vonalakkal lezárt vásári képe…

Ezután az akadémiai táncóra és abruzzói kocsmai lecke után én csak Izsó kis méretű, de nagy alkotásainak a címét változtatnám át „Mulató parasztról” pásztorra. Mert én a pásztor alakjában, Ady szavaival szólván, ebben az ősi keleti pásztorban látom Fülep szavaival „az abszolút plasztikai gondolat nemzeti formát öltött” alakját. Idézte is róluk Arany sorait az ő szép kiejtésével és fénylő szavaival:

 

Tarkóig érő síma körhajok, Mint piperkőcé, módosan ragyog; Bársony szegélyü kupeces kalap Szorítja össze a bársony hajat, S beárnyékozza, de el nem takarja A márvány homlokot keskeny karamja, – Míg termetőkre kissé nőtető Az a magosdad, gömbölyű tető. Fekete mellény, min bolyongva vékony Zsinór szaladgál, duzzad a derékon; A nyakra hímzett inggallér hajól, Hó patyolatja illik oda jól; Térdnél alább ér a bő ingnek ujja, Bősége puffad a szélben, ha fúja; Váll-ráncait finomra tűzdelék; S nem meztelen – mint egykor – a derék. Honnan redőit művészileg ontja Le, szárközépig, a lábravaló, Melyet redőzni lyánytestvéri gondja S fiatal ángyé, fél hétre való. Látszanak is rajt’ a mester kezek Ha lassu táncban oly halkal rezeg, Vagy a sebesben szétcsapong, terül Bő gyolcsa majdnem véghetetlenül.

 

Átlényegült s már nem is 1850-ből szólt, amikor Arany e jelenetet leírta és nem is a szeretett reformációja idejéből. Olyan volt, mint egész régi korok szó és lélek idézője. Valami irdatlan rítust megszólaltató pap. Már úgy értem, a művészet papja. Aki itt egy csapásra egy nép, egy élet és egy művészet stílus megidézője, mert ezzel itt most mindenre rá akart világítani, ami az általános művészet és a nemzeti művészet megértéséhez szükséges és tudásához elengedhetetlen.

A vásári jelenet közben gyönyörködve tette elénk Arany szavait. Meg is kérdezte: – tessék, mit jelent?… Mi áll a fogalom mögött?… – És mosolygó kíváncsisággal nézett szét a művésztársaságon, mert csak a kiküldött festők, egy-két tudós, zenész és költők, írók közül azok, akikre emlékszem: Csorba Győző, Károlyi Amy, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor hallgatták. Épp ezért volt fontos neki, épp a magyar művészet megértése miatt ez az elemzés… A szavak!… Hogy mit jelent, mit idéz a lacikonyha, mézbábos, ponyvaárus, csutora, bögre-kandalló a kofa lába alatt?… Mit mond a stílus mestereinek az abárló, a mázas csupor, brugós, tapogató halász, szirony, lábravaló és a sandaló és az elcsizel ige?… Milyen képet emel a táncban az ugrós, toborzó, tus, áldomás zengetése!… Vagy a tűzdelés?… Ő, aki kegyetlenül hántotta le versben, prózában a rossz magyar stílust a jó magyarságig, most szinte drámai mozdulatokkal és tűzzel, póri egyszerűséggel magyarázta ezeket, mert a természet és a valóság mellett a művészet harmadik leglényegesebbjének a stílust tartotta. Épp ebben a magyar stílusban marasztalta el Kazinczyt, a kultúrembert, akinek stílusáról ezt írta le: „Nincs annyi stílusa… mint egy görög szobornak lába ujjában.” És ismerjük el, méltán!… A stílusért, a magyar stílusért hevült, amely nélkül nincs és nem is lehet nagy magyar művészet az egyetemesben. És ennek érdekében mindig a gyökérig ásott. Vásári betyárjai és legényei belevilágítottak most már nemcsak Izsó zsenijébe, de művének európai jelentőségébe is. Fülep szavaival egy „kezdet”, egy „világszületés rejtelmébe”, amelyre ilyen lacikonyhai jegyekkel és szoborrá lényegítésükkel annak az újjáteremtésnek a csodája történt meg nála és nálunk, „amire így és ilyen formában nincs példa az akkori egész Európában”. Ilyen egyszerű volt, és ilyen szellemi mozdulatokkal varázsolta föl a Vatikáni vagy a Capitoliumi múzem remekeit is.

Mintha csak a 17 év előtti pécsi órákat folytatta volna a helyszínen. Maga is jókat derült, vagy el-elkomorodott tömören elméleti vagy íróian képszerű fogalmazásain. Mert Fülep Lajos művészettörténész, filozófus és kitűnő író volt egy személyben. Az élet művészi meg- és átélésének és magyarázásának példamutató bölcs embere. Egy provincián élő mediterrán, erős ember típusa, aki tudta, hogy akár csak régen, most is ennek a provinciai életformának a lényege a termelés és a teremtés a Szellem-Rómájának. Egyben pedig a következetes és állandó harc is a szellem ellenségeivel, a barbárság hordáival szemben.

Ahogy végig tudott menni a Fórumon, öröm volt vele. Ahogy fölidézte a kövekre az életet… Ahogy kiegészítette a tört oszlopokat és az oszlopokból Saturnus vagy téglaíveiből, iszonyú adatgazdagsággal, Maxentius bazilikáját idézte, az egy világ pusztulásának és születésének egyszerre volt tudósi és írói alkotása. És szeme mindig megakadt a Traianus fórum és a Capitolium közé épített II. Viktor Emmanuel, illetve a „Haza oltára” olasz márvány giccsén… És nem talált rá szavakat! A latin szellemesség ma már maga is „óriás fehér márvány írógépnek” titulálja ezt az egész „műalkotást”. A billentyűlap közepén álló királyi lovasszoborról csak annyit mondott, de ezt is Marcus Aurélius lovasszobra alatt: – E kettő között aztán igazán láthatják, hová is jutott a szellem és az ízlés 2000 év alatt… És meddig züllik még?… Erre válaszoljanak… – nézett körül a latin tájban, miközben letelepedett, egy kis séta után a Palatinus egyik fája alá. Hogy tudta élvezni és átérezni e világot és szellemet. Okos életszeretetet sugárzó reneszánsz lélek volt.

– Reneszánsz? – Erről jut eszembe az itáliai utolsó napjaink egyike. – Egy véletlen? – Igen, de ismét kérdem, vannak-e értelmetlen véletlenek az életben? – Ha erre gondolok, nemmel kell válaszolnom, mert ez a velencei meglepő találkozás ugyancsak elgondolkoztató… És sok mindenről, ami ugyancsak villanásszerű vagy csak perceket felölelő, de tanulságával egy életre szól. 1949 márciusában, hazafelé, Velencében volt néhány órám. Búcsúzóul Verrocchio Colleoni lovasszobrához siettem… És Fülep Lajos állt ott… Úgy tudtam, pár napja hazautazott, és most a kezét nyújtja. – Jó helyen találkozunk… – Én legalábbis igen – mert nemcsak a reneszánsz egyik nagy műve állt fölöttem, de előttem állt az is, aki a magyarok közül e reneszánsznak egyik legértőbb magyarázója volt. És ez így, e kettő, az általam ilyetén hitt és létező csodák kézzelfogható ténye volt… Folytatni az órát, és megforgatni a dölyfös ló lába alatt azt a Pécsről ismert antik talajt, amelyből Verrocchio műve született. És kérdőn oda is intett egy fejlódítással a lónál is gőgösebb zsoldosvezérre. – Bizony ez más – kerülgettem a szobrot és a kérdést… – Ez nem Marcus Aurélius… Nem ám… És így, egymás mellett még szebb mind a kettő – …idézte a római capitoliumi sétát. És valahogy úgy hozta össze a művészettörténeti lényegest a két stílus között, hogy amíg beszélt, mintha e pillanattól már a megelevenedett császár és zsoldos vitája folyt volna tovább az életről, a természetről és a stílusról… – Két életstílus! – A császár görög–római mozdulatával, a közösségnek osztó nyugodt arc bölcs vonásaival beszélt az antik kori élet és vallás és művészet egységéről… Vele szemben a másik, a zsoldos, már félvállról, egyénisége páncélgőgjéből válaszolt az a új egyéniségét, a reneszánsz igazát és az ő kiszámított céljait hirdetve. És Fülep Lajos is közbeszólt. – De ez a ló és lovasa ugyancsak jól ismeri a klasszikus forrásokat, és megjárták azokat a harmonikus mezőket is. Vizükből ivott Verrocchio és így ez a gőgös lovas zsoldos is… – Véletlen? … És már, hogy a felső fokát is megemlítsem e véletlennek, íme, két nappal egy kis triesti–ljubljanai kerülő után ugyanabba a kupéba szálltam, amelyikben ő utazott haza. Kellemes út volt Fonyódig, ahonnan Kaposvárra ágazik a kis szárnyvonal, és ahonnan a hajó indult Egry Józsefhez, szembe, át Badacsonyba.

Abban az időben az év jó részét Fonyódon töltöttem. Előbb a balatoni gyorssal látogatott el hozzánk, de 1949-50-ben már az akadémia gépkocsijával jött. És mindig egész napra, és még ebéd után sem pihent le. A délelőtt egy részét azzal töltöttük, hogy kéziratos vagy az általa kiválasztott verseimről és terveimről beszélgettünk. Aztán, hogy jobb legyen az ebéd, a Sípos-hegy tölgyei alól nyíló látványban a Balatonról beszélgettünk. A vízről, a színekről, a levegőről, mert a legnagyobb műnek a természetet tartotta. Ezek a beszélgetések már átmenetek voltak a költészet és képzőművészet között.

Annál is inkább, mert a délutánt Egry Józseffel beszéltük meg. A vitorlással való átkelés gondolatát elvetette. Biztos vagyok, nem a kedvező jó szél miatt, de azért, hogy nyugodtabban szemlélődjék. Jó volt olyannal szót váltani, aki ismerte a víz természetét. Ezt éreztem, amikor olyan jelenségekre hívta fel figyelmemet, amelyeket már nemcsak mint éjjel-nappali horgászásaim megfigyeléseit tartottam számon, hanem már mint Egry-műalkotásokat is. Szóval az ég-föld és a víz-napfény között megszületett második, harmadik jelenségről, vagy hogy úgy mondjam, új valóságokról beszéltünk. A vízmenti apró délibábokon megjelent világot szólogattuk, amelyik megsokszorozva libegő világnak Egry volt a mestere. Akit, ahogy Fülep Lajos fogalmazta, éppúgy a „felfedezéseiért” nem értettek meg, mint korábban a „fényfestés” fölfedezésével Manet-t.

– Mit állapítottunk meg? – Csak annyit, hogy nem volt barbárabb Pannonia polgársága sem, mint Galliáé… Tehát, hogy nem kell különösebben szégyenkeznünk… És azt, hogy Egry sorsa is az, mint korábban Szinyei Merséé, Ferenczyé vagy Rippl-Rónaié volt, akinek kaposvári kiállításán még azt is megtették, hogy Piacsek bácsiját kivették a keretből, és ott a kiállításon ezt írták címül a semmit keretező keretre: „Piacsek bácsi kiment.” Nem a mezei stílusú barátság megnyilvánulása volt ez, hanem elutasító esztétikai hozzáállás. Annyit jelentett, hogy a semmivel, azaz a nullával azonosították a művét.

Egry mappájában és állványán akkor már két évtizede csak nagy alkotások sorakoztak. Fülep Lajossal csak ilyeneket néztünk azon a délutánon is. Hogy Derkovits mellett őt tartja a legnagyobbnak, már többször hallottam tőle. Most, ott a kis emeleti, badacsonyi műteremben is ez tükrözött Fülep Lajos tekintetében. Egry napfényénél is világosabban, a ki nem mondott szavakban is. Mert Egry és Fülep is tartózkodóan hallgatag volt. Egymásra és a művekre néztek csak, és kölcsönösen szégyellték volna egymás előtt azt az ide nem való dicsérő szót. Csak egy-egy szakmai villanás hullott a délutáni fényben. Átlényegült, mint Rómában vagy Párizsban. Utalásaiból és megjegyzéseiből is kitűnt, itt most a jól ismert anyagon túliról van szó. Arról a képen túliról, amely ugyan maga az élet, de itt és így megragadva már maga a művészet. Olyanokra emlékszem még, hogy sokat beszéltünk a bazaltról és a vízről… Egry különösen… Amely kettő, íme mint két biztos fókusz itt egy életmű világát íveli fölénk és körénk. – Mint az ellipszis? – Igen, mert itt föl is, le is, így hajlik ez a balatoni horizont. És ez az egyik lényege. A víz fölött is és a bazalt alatt is ez a szerkesztés… Aki ismeri, csak az ragadhatta meg így a természetet és az anyag és a szó mögötti élet lelkét. Valahogy ilyen „lélekként” jelent meg e beszélgetésben a fény. Aztán a hegy, a művész, a halász és a pásztor. A fény e műveken újjáteremtve az ősit, az „evangéliumian” egyetemest, de egyszerre ugyanakkor a balatoniakat is idézve. – Ahogy Izsónál történt! – És ezért nem értik oly sokan… Vagy nem akarják érteni – szögezte le.

Az udvari, szőlőcsipegető beszélgetésben a szűkszavúságból valami olyan derült ki előttem, hogy mindkettőjük valami olyan megfogalmazást kerülget, amely a magyar piktúra egy új és igen nagy fejezetének még ki nem mondott lényegét rejtegeti. Fülep szavai legalábbis ide tartottak, amikor visszafelé a hajón tovább folytattuk azt, amelynek elemzése Egryről, Derkovits után, azt hiszem Fülep Lajos egyik szívbéli terve volt.

Nem idézhetem szavait, mert magnetofon nem vagyok, mint ahogyan sokan akarják ezt agyuk emlékezőtehetségéről elhitetni. És „pontosan” idéznek és bőven. De annyira jó az én emlékezetem is, hogy a hajón Egry művét Ferenczy, Rippl-Rónai és Derkovits mellett idézte. A képeket, a nappal telített új létezésű természetről…

Kár, hogy mindjárt nem írtam le ezt a délutánt. És azt sem, ahogy egyszer operációjának történetét, azaz már e földről is égbe kopogtatásának és járáskelésének históriáját elmesélte. Úgy szólt valahogy, mint egy népi igaz mesét mondó szövege. Tele recsegő humorral. De azért úgy is, mint aki szakmabeli a lélek és a hit és az Egész céljának útjain is.

Huszonnyolc Rippl-Rónai levél

Egry Józsefről

Kassák Lajos nemcsak a végtelen víz és a horgászás, de amint a fonyódi mólón említette nekem, épp Egry személye és művészete miatt szerette a Balatont. Úgy mondd, 1919-ben levelet írt Egrynek. Arra kérte – mert akkor nem nagyon volt tanácsos, hogy Pesten maradjon –, szerezzen neki elrejtő lakást Keszthelyen vagy valamelyik közeli faluban. Egry, aki akkor már feleségül vette Pauler Juliskát, és az állandó Balatonra rendezkedett be a keszthelyi szép Pauler villában, azonnal teljesítette Kassák kérését. – „Így akkor naponta találkoztunk Keszthelyen.” – Kassák fonyódi elbeszélése szerint, akkor sok szó esett köztük az expresszionizmus kérdéseiről, melyet Egry épp elhagyni készült. Ezt Kassák, „a modern”, erősen ellenezte, mert Egrynél stílusvisszalépést sejtett. Sokat sétáltak a mólón, a Helikon-parkban. Egryben akkor már a nagyon is új Egry József-i világkép és annak formai és szín és fény, látás és ábrázolás módjai érlelődtek. Végül is Egry akkor jutott infernói anyagi gondjai és lelki válságai közül először igazán levegőhöz és fényhez.

Kassák akkor 1947-ben, nálunk Fonyódon, Egry műtermével szemben, mely pontosan apámék villájával szemben épült, sokszor megemlékezett Egry keszthelyi életviteléről, amelyhez, mint mesélte, szorosan hozzátartozott a mindennapi biliárdozás, jó adag napi konyak és a pepita füzetes horgászás, a séták és a szemlélődés. Ha most is befutott a hajó a fonyódi kikötő szárnyai közé, én ösztönösen fölnéztem Kassák horgásznyele mellől a hajó emeleti fedélzetére. – Nem áll-e ott Egry? – Mert gyakori, sokszor napontai vendégünk volt Fonyódon. És mindig ugyanazok a jellegzetes mozdulatok és helyzet, mert mindig az utolsó leszálló volt. Ugyanaz a hanyag füzetösszehajtás és ceruza-zsebbetétel. Kezében a kis halasháló vagy szák, mert a piacra is ezt használta, és ugyanabban a kezében a saját készítette somfabottal a kilépés a partra. Arcán az ezerráncú mosolygás. Mosolygás, mert neki Fonyód kedves volt. A jobb beszerzés bázishelye… Tea, kakaó, szardínia, kávé…

Keszthely után neki egy kicsit a balatoni városka volt Fonyód, ahol több volt az üzlet, és volt piac is és a Porkoláb vendéglőben biliárdasztal és néhány barát is. A hajó pedig a két part – Badacsony és Fonyód – között maga volt a mozgó, fehér műterem. Figurákkal, táj- és fényváltozatossággal délre és északra is. Mintha csak úgy siklott volna ki hazulról, a badacsonyi toronyműteremből a vízre, hogy aztán nálunk kössön ki. A füzetben mindig volt néhány „följegyzés”. Amolyan öt-tízperces figurális és táji vázlat. Hiszen az egész hajóút húszperces volt. Ha érdeklődtem a füzet után, nemegyszer szakított ki lapokat a pepita füzetből, és megajándékozott a „fonyódi heggyel”. E kettős kúpú sárvulkán az ő képein sokszor jelentette a távlatban a szigetet. A biztos pont volt a fényben, mint a híres 1936-os „Juliska” című képén is. Juliska és Fonyód Keszthely után a kettős erős horgony volt Egry életében. A hegy és Juliska, ők tartották a festő fényen lebegő csónakját.

Ilyenek voltak az 1945 utáni nehéz évek a somogyi piaccal és a patikával és a barátokkal és azzal, amit ők összeszedtek a batyuzó eladóktól. Amelyeket aztán Egry hazavitt a halashálóban, és otthon Juliska osztotta be az élethez. Az északi parton Tatay Sándor vitte neki mindig a segítséget, mert hosszú ideig bizony nem volt fényes Egryék élete, bárhogy ragyogott is a műve.

Elismertetése nem ment könnyen. Igen érdekes példa erre közös könyvünk a Fonyódon és Badacsonyban válogatott és összeállított Vízitükör hosszú hajózása a viharokon a megjelenésig. Azaz 1955-ig. Érdemes rá visszaemlékezni a 25 éves évforduló alkalmából is. Sok emlék fűződik hozzá. Az akkor, 1948-ban kapott nagy aranyérem és Kossuth-díj után is csak kesernyésen mosolygott a Vízitükör tervén, amelyben rajzai és verseim együtt jelentek volna meg. Alig hihető, de a 14 Egry-rajz és 18 „balatoni” versem összeválogatása majdnem két év munkája volt.

Hosszú ismeretség után kérte csak el az addig megjelent köteteimet. Aztán rendszeresek lettek általában a versről való beszélgetések. Akkoriban többet írtam és akkortájt jelent meg a Se ég se föld kötetem több „balatoni” verse. Ezeket Egrynek fölolvastam, mint ahogy ő is megmutatta füzetének balatoni vázlatait. Nem a versekhez készültek ezek a toll- és ceruzarajzok, de hangulatban sokszor találkoztak. Észrevétlen, de szívós következetességgel állt össze a kötet. Tizennégy rajzának ő adta a címeit. A kötet sorrendjében a vers és rajz egymást egészítette ki. Ilyenek Egry címei: „Nád közt horgászgató”, „Badacsony és Gulács”, „Bárkás”, a Vihar előtt című versemmel. Aztán Gémek a nádasban és Így emel című versem mellett a „Balatoni térben” című rajz. A „Nádvonal”, „Festő a parton” a Tavi vers-sel.

Aztán verseimmel együtt két dekli közé csomagolta őket, és én küldtem föl a kis kötetet a mindig lelkes és segíteni kész Sárközi Mártának a Válaszhoz, aki a Válasz „Fehér Holló” kiadójánál a megjelentetés útjait egyengette. – De bizony hiába. Érdekes, akkor Kassák sem hitt a megjelenésében. Végül is az Egyetemi Nyomdához került a kötet, és mert Bóka László volt akkor a nyomda igazgatótanácsának elnöke, és egyben államtitkár is, tehát őt kerestem föl a minisztériumi hivatalában. Szívélyesen fogadott, de meglepetésemre közölte, hogy mit sem tud a kéziratról. Akkor pillantottam meg íróasztalának jobb sarkán a jellegzetes Egry-deklik közé csomagolt fölbontott Vízitükröt. Mit tehettem, hogy én se „lássam”, de Bóka is „észrevegye” fölfedezésemet, beszélgetés közben, az asztal sarkán a „kéziratra” ültem. A beszélgetés végén pedig, hogy Bóka is lássa, kivéve művünket alólam, hazavittem Badacsonyba.

Egry jót, de keserűen mosolygott, nevetett. Aztán a könyv mégis megjelent, de már csak Egry halála után. Ám ennek is érdekes története van. 1954-ben a Nádor szállóban, Pécsen beszélgettünk róla Szántó Tiborral, és akkor ő, mint a pécsi Dunántúli Magvető vezetője elkérte, ha ugyan még együtt vannak a rajzok Badacsonyban. És a műteremben ugyanabban a két dekli között találtuk meg Juliskával a könyv vers- és rajzkéziratát. Ha jól emlékszem, Csorba Győző lektori ajánlásával kerültek föl Pestre jóváhagyásra. És hivatalos pecséttel az jött vissza újra, hogy „kiadásra alkalmatlanok”.

Fölutaztam akkor Pestre, és fölmentem szomorúan Szász Imréhez, hogy mitévő legyek. Ő azonnal telefonált Németh Lajoshoz – Fülep Lajos tanítványához –, aki a képzőművészeti ügyeket intézte akkortájt a Pártbizottság illetékes osztályán. Úgy vettem észre, mikor a találkozón megjelentem, és megmutattam, hogy nem akart hinni a hivatalos pecsétnek. De tény, rövid úton elintézte, hogy a Vízitükör 1955-ben megjelenhessen a Dunántúli Magvetőnél. A Szabad Népben Kárpáti Aurél a legnagyobb elismeréssel köszöntötte a könyvet, és Fülep Lajos leghűségesebb tanítványa, Fodor András pedig a Csillagban írt róla. Így jelent meg a Vízitükör Fülep Lajos nagy örömére is, akivel annak idején nemegyszer látogattuk meg Badacsonyban Egry Józsefet, és akinek a művészetéről sokszor beszélgettünk. Fülep Lajosnak különben magam is tanítványa voltam még Pécsen.

Ilyen beszélgetés emléke az, amikor Fülep Lajos egyik kirándulás alkalmával a hajó fedélzetén Derkovits Gyulát Egry Józseffel hasonlította össze. – Egry egyre inkább tárgytalan – állapítottuk meg. Emlékszem a szavaira, melyeket a ragyogó fény és a párás vibrálás még csak jobban megerősített. Mint egy valóságos Egry-képben úszott a gondolat… Igen, mert bár művészetük egy környezetből, egy betegségből és egyetlen igazságból indult, és ugyanabból a szociális igazságérzetből táplálkozott, de a művekből kitűnik, hogy öntörvényű festői világukban ez a két nagy magyar mester a megteremtett művekben igen különbözik és szerencsére, így épp a magyar festészet gazdagítására.

Derkovits Gyulánál a tárgyi világ és a szociális feszültség mindvégig reálisan szikrázik az ezüst és az arany színeiben. Egry Józsefnél az ember és a művészet és a világ viszonya egyre inkább kozmikus feszültséggé és méretekké tágult. Így lett Derkovits művészete földibb és Egry Józsefé éteribb… És Csontváryval együtt egy olyan festői trió alakult, amely a 20-ik századi európai festőművészetben rangos helyet biztosít a magyar szellemnek.

Martyn Ferenc életművéről

Martyn Ferenc művészete és személye körül a tartózkodók és a hivők vitájával legenda kerekedett. És most itt áll előttünk egy szilárd művészi életstílus teremtette olyan életmű, amely azt bizonyítja, hogy alkotója ritka puritán egyéniség, és alkotása olyan logikus és harmonikusan tiszta fejlődésű, hogy nem is lehet más, mint derűsen kicsengő…

Azt hiszem, világosan bizonyítják majd ezt azok a párbeszédek is, amelyek e képek és a nézőik között csendben vagy akár hangosan visszhangzanak elő. Ez a hang, ez a megszólalt esztétikai élmény mindig két ember, a képben megszemélyesült mester és nézője között folyik. Így szeretnék, csak ilyen igénnyel szólni én is ezekről a képekről. A magam élményéről és érzéseiről. Örömmel, mert bár 1915 óta Martyn egyike a legtöbbet szereplő festőinknek – 14 önálló kiállítása volt –, mégis úgy vélem, művészete most itt ezzel a tihanyi kiállítással kerül talán a legnagyobb látogatottság és így a legszélesebb közvélemény elé…

A szerencsés véletlen is úgy hozta, hogy életművéről e napokban, e tárlattal egyidőben több kitűnő írás és Hárs Éva és Tüskés Tibor tollából pedig két könyv is megjelent. Egyik a Corvina kiadásában, inkább festményeiről. A másik pedig a Rippl-Rónai Múzeum gondozásában, szerkesztésemben irodalmi kísérőrajzairól. A személyes élményt a képpel így tágíthatja ki most majd itt Tihanyban a betű is. Ebben a környezetben, amely természeti és tárgyi valóságával, forma- és színvilágával, légköri és lelki kultúrájával a magyar művészetben lassan jelkép lesz. E félszigetnek ezt a „genius loci” szerepét azt hiszem ez a Martyn-kiállítás is csak erősíti majd. Úgy vélem, csak szerencsés lehet az a nép, amelynek földjén a szellem több ilyen – Csokonai szavaival élve – „szent fedél”-re lel. Tihany egyike ezeknek.

Ebben a mediterrán ízű, szép környezetben, ha itt tanulmányozzuk és kutatjuk végig ezt az életművet, talán könnyebben megérthetjük. – Azt hiszem, jelen esetben szabad a képekre ezeket mondanom, hogy tanulmányozás – kutatás. Jól tudom, más a művészet és a tudomány pályája vagy területe, mégis azt hiszem, csak ilyen megközelítéssel érthetjük meg igazán Martyn művészi törekvéseit. Itt van körülöttünk ez az elragadóan formás világ. És mi mégse ennek az ügyes újraírását kérjük számon, de tudomásul véve a valót és a világot, azt nézzük itt, amit e tárgyi és személyiségének realitásából kiemelve, a művész e valóságokról teremtett. Nézzük a festészet lényegét: a színt, a vonalat, a teret, a formát és az arányt. És mert írásait is idézve nézzük végig e képeket, higgyük el, hogy valóban: „csak az tud absztrakt művészetet alkotni, aki behatóan tanulmányozta a természetet”. Kiindulásnak ha végignézzük először grafikáit és illusztrációit, mindjárt meggyőz, hogy nála – akit a hazai absztrakt művészet vezetőjének tartanak –, nála alaposabb megfontoltsággal, figyelemmel, érdeklődéssel és megfigyelőkészséggel, de egyben a műhely becsülete, a művesség, technika és anyagtisztelet és a megmunkálás igényességét nézve is, kevesen közelednek nagyobb megbecsüléssel az ábrázolandó valósághoz, mint ő.

Ez a gyakorlat és műves gyakorlás nemcsak festői stílusával, de életstílusával is összenőtt. Képépítkezésének, szerkesztésének szertartásrendje van, amelyet mindig következetesen visz végig a mű elindításától az utolsó ecsetvonásig. Ez a következetesség érzik egész egyéniségén és képeinek feszességén is.

Végül is minden alkotásán ez a mindennek a helyét kereső akarat, ez a rend, a derű és a tisztaság hangulatát kelti. Ám a kép, maga a tér kitöltése, akár elvont geometrikus, akár ábrázoló formákkal történt is, a nézőt mindig elgondolkoztatja… És ez így jó… A szép megismerésének egyik útja ez… Korunk, ha sokszor végzetes apokaliptikus képeket ígérve is, de a gondolat, az ész és a szellem jegyében fogant. Évezredünk utolsó százada a nagy tudományos, anyagi, gazdasági, társadalmi és technikai, mondhatnám szinte minden területen a fantasztikus formai változások megtestesítője. – És mindezt csak épp a képzőművészet nem érzékelné? – Megváltoztak a formák, A formákkal és az alakítás végtelen variációs lehetőségével megváltozott a stílus és a művészek életérzése is. A tudománytól és a technikától új témákat, új tárgyi világot és lelki inspirációt kaptak. És ez nemcsak a külső világban történt, hanem a művészek tudatos és tudatalatti világában is. Új érzések és minták, szabályok és velük új képek. A tudomány és a művészet át nem kaszálva, de átragyogva egymás területére teremti meg az újat mindenekben. Boldog és gyötrelmektől kínzott szemtanúi vagyunk mindennek a türelmes időben…

E képek is ilyenről, ezekről az érzésekről, erről a mi vajúdó világunkról vallanak. Nem a teljesség és a tévedhetetlenség gőgjével, de az igazi művész igazat kereső hitével. Olyan művésszel állunk szemben, aki magát és képzeletén át mindig a tudat és a tudás és a lélek fegyelmével teremti világát, képeit.

De képzelőereje és ennek megjelenése bármilyen gazdag is, ha jól megvizsgáljuk, látjuk, hogy még ez sem az elragadtatottaké. Szín és forma variációi a gondolkodó, a mérő és számoló és számító fantázia szülöttei. A líraiság elsősorban színvilágára mondható. Mint pl. a hozzám oly közel álló „Emlék” vagy „Kék láp” című művének kócsaglábra állított figuráján túl a napos homokot, a végtelen vizet és fényes eget, egyszóval az időt és a teremtés ideális környezetét és indulását egyszerre idéző képe. Az is tény, hogy nem lehet e képek előtt érzelmi állásfoglalás nélkül állni… Hatnak… Sokszor talán túlságosan is felborzolják érzékszerveink, idegrendszerünk esztétikai élményt hangoló és befogadó zónáit. Az is tény, hogy Martyn képeinek címei is elősegítik és megnyitják a beleélés és -képzelés, de ugyanakkor akár a belemagyarázás lehetőségét is… Igen… De minden ilyen dialógusnak, hogy a néző beletüzesedve vagy akár elutasítva, egy pozitív vagy negatív töltésű „ihlet” állapotába kerül, éppen ebben van egyik jelentősége képeinek. Épp ez az esztétikai nevelés és a siker titka is… És ha hideg ésszel mérve járunk e színek és e síkok között, a formák és a dimenziók vonalakkal átfűzött, máskor szerkezetre állított rendjében, lassan egy gondolati világba kerülünk. A műélvező a művésszel néha már együtt teremtő állapotba. Ilyenek pld. a „Kikötőben” vagy a „Déli architektúra” c. művei.

Egész szárazon megállapítva, Martyn hivatást töltött be szerepével. Művei nélkül festészetünk az európai képzőművészet fejlődésének egy fejezetével, egy stílusával lenne szegényebb. Martyn Ferenc utolsó években kapott hivatalos kitüntetéseinek sorozata ennek felismerését és műveinek igaz megbecsülését jelenti. Korunk sokszor nem éppen idilli világában e mű a képszerkesztés tökéletességével a harmóniát sugalmazza.

Már említettem, hogy Martyn képeinek címei vannak. Ez pedig arra figyelmeztet, hogy nemcsak általánosságban, hanem témára szűkítetten is ábrázolnak. Természetesen a maguk szín- és formavilágának szabályai és rendszere szerint. Nézzük csak meg közelebbről és először gondoljunk képeinek egyik csoportjára. Tegyük egymás mellé pld. a „Harc”, az „4735” „Kakas”, „Lovas és fegyverhordozója” és az „Ír király”-t. Aztán állítsuk ezek mellé a másik típusból pld. a „Sziklás tengeri emlék”, a „Dunántúli tájak felett” vagy „Spanyolországi emlék” c. képeit.

Összevetve őket, bárhogyan válogatom is e műveket, egy olyan művészt ismertünk meg, akinek képei sohasem ösztönös, de tudatos szerkesztéssel, mindkét típusban a lélekből és mesterségből szinte egyenlő arányban merítve vallanak a külső világról és a művész belső világáról… Szerencsés alkat… Ritka egyensúlyérzék… Mesterség és az alkotás két fókusza közé feszülő légkörben az értelem és az érzelem szigorú szűrésévelés rendezésével egyszerre hozza a realitást, a tudat és a tudatalatti világát. Így nem a díszességgel, de az összecsengő színek mozgalmasságával és nem az üres elvontsággal, de a formák szépen szerkesztett változatosságával vonja világának áramkörébe a nézőt.

Tudatos alkotó, aki nagy valóságérzékkel nem fogalmakat és szimbólumokat akar megjeleníteni, közölni, hanem egyszerűen, mint a régi igazi mesterek is tették, a szín és a vonal erejével csak képeket fest… Szorongást, örömöt, félelmet vagy harmóniát kelt velük?… Azt hiszem, minden jelentős életműről elmondhatjuk ezt, mert mindannyinak van érzelmi és értelmi skálája, lett légyen az leíró vagy elvont jelegű művészet.

De álljunk egyenként a képek elé, azok beszéljenek négyszemközt velünk.

Adatok a dunántúli festészethez

Ez a tárlat csak címében kaposvári. Alkotásaiban somogyi művészek kiállítása. Célja világos, annál inkább is, mert folyamatosan kétévenként, tehát biennálé formájában újra-újrarendezve akarja elmélyíteni mindazt, amely a Dunántúl szívében, épp Somogyban vagy innen indulva, és néha személyesen, máskor értékeiben megjelenve és visszatérve a magyar festészetben is jelentős.

Igen, mert ez a táj, nemcsak témát adott, de vonalain, plasztikáján és színein túl szellemével is egy igen tárgyilagos nevelő szerepét is betöltötte. Mint Itáliában az „Umbria verde”, a zöld Umbria halhatatlan tája, úgy nálunk is és nekünk is a zöld és barna és tengerritmusú Somogy az ő mindannyiunk által annyira szeretett kiegyensúlyozott és a végtelenbe utaló tiszta arányaival kézzelfogható valóság. Ám a táj, ott, Umbriában, külön iskolát teremtett. Nálunk pedig a mi szűkebb hazánk – jól tudjuk nagyszerű mestereket szült és nevelt. Köztük olyanokat is, akiket nemcsak befogadott és felejthetetlen emlékekkel ajándékozott meg, de ma is vendégül lát szőlőskertjeiben, a Balaton partvidékén és széltől formált magas és kopasz, másutt meg erdős somogyi hegyeiben.

De vegyük szemügyre, kikről beszélek én? Azokról, akiknek kiállítását itt a Rippl-Rónai Múzeum állandó kiállításával együtt a marcali születésű Bernáth Aurél nyitotta meg ezelőtt 15 éve. Az a művész; aki írásban is eddig a legszebben vallott e szeretett tájról. A „Somogyi mesterek” c. kiállításunk volt ez. Azoké, akik e valóságtól, ennek az élő tájnak érintésétől, mint Anteus a földtől újra és újra megkapták ezt a legyőzhetetlen erőt, amely ma is él. Él és milyen frissen! Nézzünk csak körül ezen az I. Kaposvári Tavaszi Tárlaton is. Őróluk beszélnek itt a most kiállító fiatalabbak alkotásai is, még ha elvontan jelentkező jegyekkel, áttett formavilággal és színekkel is. És ez és ennyi a művészethez érzékeny léleknek épp elég, és megérzi mindjárt, hogy a Kaposvári Biennáléknak a jövőben igenis hivatása lehet képzőművészetünkben. Hivatása, mert ez a valóság, ha változó formában is – és épp ez a szép benne –, itt munkál ma is közöttünk és körülöttünk, mert itt vannak ők, az ifjak között a régiek… Itt Kukurelli Lajostól Zichy Mihály mellett a kedves Bacskay Béláig. És külön és együtt ők, a két nagy kaposvári ikerpár, Rippl-Rónai József és Vaszary János, akik nemcsak emléktábláikkal, de halhatatlan műveikkel állnak itt városunkban, hogy tanítsák azokat, akik segíthetnek és példát mutassanak azoknak, akik itt ma kiállítanak. Példát a stílusra, amely minden élet és minden művészet lényege! Ők ketten azok, akik az átvitt értelmen túl már itt nálunk, Somogyban, nem a jelképes író- és rajzolóvesszőt, de magát az élő és ható művészetet jelentik. A munkálót, a kulturálót, a földművesként művelőt Bosznay Istvánnal, Iványi-Grünwald Bélával és Rudnay Gyulával együtt, akit e dombvidék úgy megihletett, hogy Bábonymegyeren házat vásárolt, hogy mindig láthassa ezt a magyar Umbriát.

Jól tudjuk, hogy a nyári szünidőkben házánál a vendégszeretet és a tarokk mellett állandó volt a nyári rajziskola is. Diákok, tanítók és kisemberek kerékpároztak hozzá. És hogy vigyázott, mint élő szép modellekre, faluja kedves fáira, pincéire, házaira és embereire! Ilyen volt Kunffy Lajos somogytúri vendéglátó asztala és parkja is. A legjobb magyar művészek találkozóhelye, akikről Rónaitól–Spányiig oly érdekes sorokat jegyzett fel – a sajnos még mindig kéziratos – óriás művészettörténeti körképet felölelő életrajzában. De nem feledkezhetünk meg a két tragikus sorsú ifjúról, a kaposi Galimberti Sándorról és Balázs Jánosról sem. Tehetségükhöz és emlékükhöz Rónai és Bernáth Aurél neve kapcsolódik. És itt kísért a korán elfelejtett Csuk Jenő emléke is… – És Igal és Törökkoppány falvai vajon nem látták-e vendégül és tájuk nem tanította-e nyarakon át Barcsay Jenőt, Aba-Novákot, hogy csak a legnagyobbakat említsem? – Barcsay Jenő a minap olyan adatokat és történeteket mondott nekem életének e szakaszáról és ezekről az időkről, hogy azoknak megörökítése művészettörténeti feladat, hogy legalább úgy emlékeztessen mindnyájunkat az ő szava, mint Aba-Novákra az igali műgyűjtő Baumgartnerék kertjében a művész mellszobra.

Sorolhatnám, de azt hiszem, mindenkit meggyőzhet ennyi is arról, hogy itt a Dunántúl szívében egy olyan táj és benne egy olyan festői szellem munkál Csók Istvánnal és Egryvel, és ismét csak Bernáth Auréllal, Barthával és Borsos Miklóssal a Balatontól le a Dráváig Somogy, Tolnát, Baranyát összefogva a Mecsekig – ahol a pécsi csoport és a kaposvári Martyn Ferenc és barátai dolgoznak –, amely a magyar festészetben nemcsak egy érdekes szint, de talán azt is mondhatom, hogy már-már egy külön iskolát idéz.

De miért ne beszélhetnénk iskoláról, ha egyszer ennek a valóságnak és szellemnek voltak és élnek mesterei? Márpedig az imént említettek igazán azok! És az ő tanításaik, kik tagadhatnák, ugyancsak munkálnak napjainkban is. Akkor pedig mi más lenne, ha nem éppen az, amely egy iskola kritériumának meghatározója lehet? Jegyeik, jeleik oly felismerhetőek, ha csak e tárlaton is körülnézünk, hogy szinte sorolhatjuk is.

Tegyük… Ilyen például az említett harmonikus aránynak e tájban megnyilvánuló távlatalakító és gazdagító ritmusa. Az ábrázolás és a formák képzésében, akár reális, akár elvont viszonylatban is a mindenkor tiszta és kimérten pontos síkok és rajz szerkezete. Az intim vagy máskor fényes ragyogás oldottsága és tüze mellett vagy vele szemben az oly sokszor jelentkező tömörség komoly tónusai. És mindenekfölött a mesterségbeli tudás nagyotmondást és divatot kerülő, a jó kézművesre jellemző puritán szigora, amely nélkül megint csak nincs igaz művészet. Mindezekkel együtt egy olyan logikus és gazdag formaérzék- és stíluskedély-áradás, melyben nem véletlen a kedély hangsúlyozása. Hiszen ez illik rá erre a mediterránra támaszkodó és a legszebb közép-európai tó tükrében arcvonásait kutató vidékre és úgy vélem, egyben leghűbb fiaira is. De ide kell sorolnunk – és nem utolsósorban –, az ebben a tájban élő kétezer évre visszatekintő reális történelmi erőt és ennek azt a mindenütt jelentkező művészettörténeti valóságát, amellyel gazdagodva és amelyből kitekintve csak a jövő távlatát növelheti minden születő új alkotás is. Gondoljunk Reich Károly, Németh József vagy Würtz Ádám műveire…

Azt hiszem, így kell néznünk, ilyen keretbe fogva e 36 művész tárlatát. És örülnünk kell annak is, hogy e számból a Kaposváron élő és Somogyban lakó művészeken kívül 15-en a fővárosból és hazánk különböző városaiból küldték el szülőföldjükre műveiket. Köszönet érte nekik és mindazoknak, akik segítették, hogy megszülessék az I. Kaposvári Tavaszi Tárlat.

Két grafikus

Weöres Sándor köszöntése a Fészekben

Weöres Sándor köszöntője első mondatával majd 40 év távlatába figyelek. 1973-ból 1936 augusztusára. A celldömölki állomás peronján álltunk az alkonyatban. A vonattal vártuk – hogy együtt legyünk, mint véletlen ma – Jékely Zoltánt. Idézni próbálom a sokrétű valót és időt, mert nemcsak szülőföldjének, a Kemenesaljának, de a róla emelkedett Weöres Sándor-i költészetének is középpontjában álltunk és szálltunk kocsira… A bakon – hogy teljesebb legyen az égi-földi – egy vasi magyar kocsissal Sándor ült, és mögöttük jobbomon Jékely. Égiháború kerekedett, villámokkal, viharral! – És azóta hány viharzott el? – Az egyik csattanás után hátrafordult… – Három költő egy csapásra! – De e mondattól már egyedül vele folytatom. Vele, mert akkor is hozzájuk vitt a kocsi, és most pedig hozzá tartanak e szavak.

Weöresék háza Csöngén puritánul egyszerű volt, de tágas. Az udvarházakra jellemző parkokat őrző gond helyett itt, a munkát és gazdálkodás gondjait tükrözte pázsit helyett, a nagy és kopár mezőgazdasági udvar. A házzal szemközt az udvarvégi dombon cselédházak között állt a vendégszobás házacska. Lent a nagy csibekeltető konyha mellett volt az ebédlőszoba. Az asztalfőről a „Termő ékes ág” – „a jó anya” szertartásosan koppantotta elő a fogásokat, úgy, ahogy ujja koppintásaival ugyanitt nemrég a ritmusvariációkat verte, és mellette a gyermekköltő verset gyakorolva, mondta a ritmusokra illő szövegeket…

A rövid huszárapa még rövidebb szárú csizmában, ló helyett, Puch-motorkerékpáron árkon-bokron át tartotta gazdasági tereplovaglásait. Tudom, a bécsi Burg termeiből az első világháború nagy lovascsatáiba, majd a haza védelméből Stromfeldék csatáiból egyenesen belepottyant a csöngei trágyaszedés és szántás gondjaiba. Jó érzékkel, keményen végezte ezt is. Kedvemért akkor – mert elfelejtettem a horgászáshoz úszót hozni – meglovagolta még a dühös pulykakakast is, és csak kihúzta – hogy hal legyen – egyik legszebb dísztollát. Akkor láttam és azt hiszem, más se látott azóta sem pulykát emberi humorral, fordítva lovagló huszárt.

– És Sándor? – …Ő kerékpáron jött ki a kertek alatt folyó Lánka patak igazán antik hangulatú ligetébe. Mögöttem leheveredett… Bár a horgászás titkos szekta, mégse a titkot pedző – apja szakította – pulykatoll rezdüléseire figyelt, de Pirandellót olvasott. A drámai formabontóra figyelt. És színpadunkon nyakában zöld hínárpelerinnel jelent meg az első rémült sügér. Azaz a tragédia – a világra húzott valóság –, vígjátéki jelmezben. Így aztán, mint a lánkaparti Hamlet, nem a koponyát, de a világra tátogó kopoltyút úgy vette kézbe, és úgy vallatta, mint Pirandello drámáiban a valósággal összejátszó csalóka látszatot. Fűből, könyvből és a képzeletből fölriadt tragikus mosollyal üdvözölve a főszereplőt…

– Még annyira sem áll e földön, mint a földbe szúrt tű hegye? – Ezt mondogatták ifjúságunk napjaiban Pécsen is. És azóta is, de hányan… – Nem áll? – … Lehet, de ki ismeri jobban a „kérgét” is „a minden dolognak” – az e? aki, hogy nyakig áll benne, csak hirdeti, vagy az, aki még e tű fokába is oly erős földből-égből fonott és fogott szálat fűzött, mint ő?… És e szállal milyen „sokszínű” kinti és benti szövésű szőnyeget terített!… Azt, mert mindig azt kereste, mi „az Igaz” és a „Van” itt, és mert sejti a mintát ott fönt is, „túl értelmünk kaptafáin”…

Ha idézem e negyven esztendő mélyét, épp az ezeket erősítő élmények sora világít felém. A „szép valót” és „a világ eresztékeit” nagyon is pontosan ismerőről. Aki jól tudta és tudja, mi a víz és a bor… Nagy gyakorlatomban és a sok író és ivó barát között egyetlen olyant sem ismertem, mint ő. Ha a Flóriánban vagy a Vadember korcsmában poharazás közben megszomjaztunk, ő mindig csak kútvizet kért. Ez a legjellemzőbb költészetére is. Mert csak a tiszta víz olt szomjat! A bor csak mámort fokoz…

Így nyúlt a világhoz, ilyen természetesen és gyakorlatian szóban, barátságban, leveleiben és igenis a költészetében is. Csak épp Weöres Sándor-módra teremtve: földből-égből-vízből-tűzből… A kettőből és kettős valóságon át – a költői személyiségen és a maga szemében látott tárgyi valóságon át – költői matematikával e kettőkből egyet varázsolva elő… Mert ki ismerte jobban, hogy „az élet: szív és kés egy szín alatt”, mint ő, az Ágoston utcai albérlet lakója, ahol a henteskés alól a szomszéd szobából átfolyt a vér az asztal alatt, melyen a Varázsének dalait írogatta… Mert lakásait diákkorunkban így válogatta. És nem azért, mert gyakorlatiatlan volt – ilyen egzotikus sorozatban senki sem válogathat ily összhangzó tökéllyel –, de azért, mert csak így tudhatta és érezhette még jobban és igazán a lent fölötti „egyetlen arany csendet” és a „villámló kútnál” az álmot is.

A balokányi temető mögötti kocsibeszállóban az ablakán át lovak, kupeccigányok, hajcsárok néztek a tollára. És a bosnyák negyedben is így volt. Ott, ahol „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” – s hogy már én is így klasszikus formában folytassam – cégtáblája kísértett, Sándor elé létrán szállt föl a múzsa… Sokszor eltűnődtem tájain, és együtt utaztam vele pepita füzeteibe rajzolt, a Kacsulárián túli Na Conxypánnal határos országainak térképein és birodalmaiban. De ezek után is, ugyan ki szólította és hívta meg e honból is azt a „kommunisztikus embert”, „aki majd rang, erőszak kényelmetlensége, külső érvényesülés helyett testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé”… – Kell-e ennél reálisabb költői filozófia és vallomás?… – És e „Köszöntésében” adott magyarázatai verseiről egyúttal nem világosan magyarázó reklámok-e?… Mintha csak itt a 40 év előtti levelét fogalmazta volna élesebben újra. Amikor a „Somogyi Újság” verseinket félreértő dicséretére – melyeket a Berzsenyi Társaságban olvastunk fel – ezt ajánlotta: Nyomassunk ezek után előzetes röpcédulákat, és csak amikor már a hírlaposztók szétszórták azokat, akkor lépjünk fel a porondon, így legalább tudják majd, mit akarunk, és mit akar a vers… – Mintha néha ez is időszerű lenne… – Ilyen volt. Sohasem fontoskodó, de a lényeget megragadó. Mint a szellemi artisták, a „kéken túli égből” is érezte mindig, mi van a talpa alatt. Fordítói „munkaközösségének” köre és terveinek megvalósítása és más zsöllyéből nézve, nem erről vall-e a „XX-ik századi freskó” is?…

Látom 20 évesen. Inas-vékonyan, mint a gém, úgy állt a Balaton vizében. Csak bokáig benne. Soha le nem merülve a tükör valóságába. Mintha csak a ragyogást szemlélte volna. Vagy pedig versenyt gázolt önnön árnyékával. Kezében mindig csokor virággal érkezett. Valami gyermeki szeretet görcsével szorította a virágot. Eléje toppanva, gyors mozdulattal adta át annak, akinek szánta… Anyám tortáját lakásul választotta volna. – Ellaknék benne, Lenke néni, olyan jó – és csikorgó fanyar mosolyával ejtette a vasi tájszólás szavait.

Fönt, a fonyódi hegyen egy vak halász vadszőlővel benőtt filagóriájában írta a Kút c. kötetem verseiről kritikáját, és tollát szinte le se téve, már szóban a kínai és japán versek ritmikájának kérdéseivel folytatta. Felolvasó esti szereplése előtt ágyamon heverve az indulásig egy pillanatig sem foglalkozott saját versével, hanem Kosztolányi „Idegen költők” műfordításait forgatta az alatt az óra alatt, melyet Jékely állított meg alig egy-két hete, hogy ketyegésével ne ossza szét a világ egészét és az éjszakák harmóniáját…

Pécsi, Siklósi úti, diáklakásom ablaka előtt naponta sétált el A vers születésé-ben S. É. rövidítéssel említett költőnő, Schridde Éva. A doktori értekezésében közölt dialógusvers társszerzője. Pedánsan egyszerű, vékonyka magyar–német szakos kollegina volt, akivel „a háztetőn üldögélve” költöttek. – Hová és merre sétál? – Felel-e erre nekünk valaki az időből? – És a tanszéken, az egyetem filozófiai intézetében Halasy-Nagy professzor okos szavára már ki olvasta volna úgy a tanszemélyzetből Sándor különös szemináriumi dolgozatait, mint a kollokviumok osztályzatra készült feleleteit?… Babics Andrásné, Ponesz Aranka tanársegéd közléseiből is tudom, amit tudtunk is, hogy úgy olvasták, mint a vers titkait és születését vallató ifjú költő érdekes jegyzeteit. Nem mint az ismeretanyag bizonyításáról tett tanúságokat és nem is a logika, de úgy fogadták, mint a költői intuíció szerint mozgó gondolatokat és vallomásokat.

Így emlékszem vissza a hajdani költői területek fölmérésére és a bennünk feszülő szellemi mozgás és gyakorlat idejére. Az ihlet áramgyűjtéseire. Éjszakai és erdei és korcsmai tudatos és a tudat alatti élménygyűjtés éveire. Emlékszem vallomására egy fához. Úgy beszélt előtte és hozzá, és meg is győzött erről – kézzel mutatva rája –, mint egy zöld nimfához, mert derekával, karjaival és hajával összes szerveinek varázsával, ugyanazt ébresztette, mint a másik való.

Bor mellett, a bíróképesség maximumán átbillenve, váratlan fordulatokkal, szavakkal és cselekedetekkel, gyermeki vadsággal tépte szét a logika láncait. Konok kaszabolással rontott ki és rá – mint egy végvári legény – a várát körülfogó valóság hadrendjére.

Ha betegség tört rá, rendületlen, keleti nyugalommal tűrte, talán azért is, mert az ágy mindig barátja volt. Magával keveset, mondhatnám semmit se törődött. Amit kapott, jóban-rosszban, szótlan viselte. A klinikát, a hideg albérletei után, mintha csak lakásának tekintette volna. Ki-be járt, csikorogva vagy mosolyogva. Úgy tűrte a fájást, mint az anya a szenvedést, mert az is szül. – Élményt?… Érzést?… – Igen, amelyekből – akárcsak a gyönyörből – ebből is, csak az épülhet: a lényeges…

A táncról, mint a ritmus mestere, gyakorlat nélkül, fölényes önbizalommal nyilatkozott. S csak botladozott… A négy fal közül is jobban látta volna Rómát vagy a „Conte Rosso” fedélzetéről Ázsiát-Szumatrát?… Igen, Weöres Sándor-ian, mert csak azt akarta látni igazán, amit magán át alkotott költészetének, róluk. Azt, amelyben „a két arc: az Igaz és a Van – összefordul mámorosan”… Két sorral oly sokszor egybesuhint mindent… És sokszor egyetlen sorral is elsuhant mindannyiunk fölött.

Ilyen szálakból szőtt fonalat húzott a tű fokába. Azért idéztem e néhány emléket és épp azért a 40 év mélyéről, mert azt hiszem, az első repülés élménye oly örök, melyet egyetlen költő és egyetlen pilóta sem tud elfelejteni. Tán épp ezért hiteles is… És mert egyre messzebb kerül, fontosabb rögzíteni is. Így próbáltam idézni ezeket újra magamnak és úgy, hogy megpendítse önöknek is egy életmű emberi vonásait is.

Kiss Tamás mérlege

A 60 éves debreceni költő válogatott kötete, a Mérleg hava – egy „barázda egyenes” útú költői pályát és egyéni arcú költészetet tár elénk. Maga is tudja ezt és érzi, hiszen kitartóan és bizony sokszor nagy magányban dolgozott művén. A jegy című versében így emlékezik meg erről:

 

Ez az, mit csak nekem adott, nem ismételt, hogy ide tett, hogy legyen külön egy világ, amiből nem engedhetek, ami enyém és senkié, az én ismertető jelem, számon tart engem általa s róla én őt megismerem.

 

Ez a magamegvallás és hajdúsági öntudat segítette és emelte olyan költővé, amelyeknek biztos jegyeivel és színeivel jelentkezett már első verseivel is a harmincas évek elején. Mert Kiss Tamás, amint ezt válogatott kötete is bizonyítja, mindig is a Nyugat utáni harmadik nemzedék egyik jelentős poétája volt. A mi nemzedékünké, még akkor is, ha időnként méltatlanul ki is felejtették a kritikai skatulyázások rekeszeiből és végül a Magyar Irodalomtörténet 6. kötetéből is… Velünk együtt jelentkezett… Még pedig indulásunk sok jellegzetes közös vonásával és kapcsolatával, amelyet nemcsak a Jékelynek és Weöresnek szóló ajánlások bizonyítanak, de a költészetről vallott igényei is. Ahogy egymás után olvasom a verseit, egyszerre elevenedik meg ez a múlt… A „tündéri” – igen ezt kell mondanom –, mert hiszen az elsuhant ifjúság fénylik azokból vissza… E versek szinte kilépnek a kötetből. Rímeik és képeik mögött az emlékek kezdenek világítani. Régi levelek sorai zümmögnek, négy évtized barátsága vall a kezdésről, a versírás hajdani érzéseiről, az ihletről és arról, amit még ma is alig-alig említ e műről a kritikánk.

Egyszóval nemzedékünk költészetének világa és hangja kísért Kiss Tamás 1930–40-ben írt verseiből, amelyekben a kezdet kezdetén is biztos versépítőnek bizonyult. A poétika szabályainak biztos alkalmazójának. Zeneinek és magvasnak, tiszta horizontúnak. Aki a Csokonai ízű és villanású színt és játékosságot az ő keserűbb tömörségéhez igazította. Puritán fényessége a gondolaté. Nem mutatványos, zsonglőr – pedig ugyancsak ért ehhez is, mint azt az Esti disszonancia is bizonyítja –, de kiegyensúlyozott és mély. Tartanak és adnak is a versei. Tartanak egy alföldi lényegű magyar világot, és adnak mélyen humánus szépet, amely magához rántja az olvasóját, akárcsak az Este a tanyák közt alig néhány sorból épített két versszaka.

 

Lehull az éj egyszerre, a Föld el is felejti a Napot, a tengerre tenyeréből leejti; minden egy akar lenni: az okozat az okkal, és véges lesz a semmi: szomszéd a csillagokkal.

 

Játékos versei is gondolatot ölelnek. Vaskosat a könnyen hajlított versformák szépen munkált rácsai között. És kormosabbat is, hiszen még Táncrahívó-jában is arról dalol a kar, hogy „nincsen úrabb a halálnál”. Az ő anakreóni versei is fekete aláfestésűek:

 

hisz egyetlen dicsőség csupán: szeretni, élni, s egyetlen gyalázat egyszer megöregedni.

 

Talán e gyakran „színtelen” magvasság említett jegye is hozzátartozik, hogy nem sokat emlegették köteteit. – És szülőföldje?… Vagy túl puritánok voltak ők is és rátartiak, mint költőnk?… – Emlékszem egy régi közös kirándulásunk fényképére. A vidám, költői társaságban ott áll a bor tövében, a badacsonyi Kisfaludy-ház előtt ez a társaság. És a képen ő olyan egyenes, és olyan peckesen áll, mint egy kunsági huszár, mintha nem is a hajdúság egyik legjobb, boltos homlokú poétája lenne… 1939-ben a Nyugatban Tyukody-Baudelaire-nek említettem. – Nem tudom, mennyire találó? – De az sem lehet véletlen, hogy 30 év után a Fogóddz a csillagokba című kötetében a válogatáskor a Párizsi éjszaka című verse után a Debrecen című következik… Az európai magyar költő olyan választása és a neveknek olyan csoportosítása ez, amelyek mögött az az érzelemvilág él, melyből táplálkozik. Mint a „Maradandóság városának” címerében a főnixmadár.

 

Ki fönn a lángokon hevül,   s parázson lépeget, de szárnyai összekötnek   földet és eget.

 

Valahogy így áll költőnk is szerény rátartisággal Nyugat és Kelet fényes és sűrű és nyers terében. Akinek lelkivilága és műveltsége a „Tuileriák kertjében” is egyszerre és egymásra idézi a hazát és szép szóteremtésével a „lélekhont”, amely nála az európai kultúrát jelenti.

 

Attika, Róma, Napkelet találtak itt egy enyhelyet, meleg ölet, közös anyát, valami emberi tanyát, ahol mindig jön pillanat, amivel megválthasd magad, –

 

Az a költő írhatja ezeket, aki testben és lélekben egyszerre él a dunavölgyi („Dunához Orsovánál”) és a szellemi magyarság hazájában, mint Fazekasék köre, Csokonai és a megidézett Kölcsey és Ady.

 

Van egy hazád – az otthonod, de fészked is e föld – honod, lélekhon. Vigyázó szemek szüzek őrizték e tüzet, barikádokat, halmokat, biztató forradalmakat.

 

Egész lényével és költészetével így él a Tiszántúl világában. Nemzedékünk dunántúli hangvételű költőinek mintegy lírai ellenpárja az ő költészete. Épp így színesebb és egészebb is ez a lírai világ és vele és benne a hazai valóság és a nemzet gondolatának megjelenítése is. Kiemelkedő verse e körből a Kunsági elégia. Magyarság és emberiség kérdései, nép és költő sóhajai és igéi szátlanak e versében a szállások tüzei körül. Petőfi őszi pusztájában egy mai költő, aki a 20. század emberi és költői gátlásaival és kétségeivel viaskodik a négyrészes elégiában. Magány, sors és cél kolomphangjai és a föl-föllobogó remény lángjai az alföldi estében.

 

Mesék fogytán el-el bolyongok, a nagy puszta így még befogad – rab lelkek Amerikája –, előttem nyár, nyomomba fagy.

 

Költészetében külön fejezetet érdemelne ez a vers, amely a hazaszeretet és a lét kérdéseire és a költői életformák titkaira keres és ad válaszokat. Ebben a versében már 1941-ben váteszien jelezte, hogy: „viszik hát majd új háborúba – ontani vérét, erejét”.

 

Hó alatt lesz a temetője, kopjafája orosz vadon, s hömpölygeti ártatlan vérét a csendes mélyhullámu Don.

 

De mint közéleti és mai költő oly reális és igaz, hogy nemcsak a nép pusztai régi táncát látja, de a mai, meg sem születhetett nemzetben az „árnyak táncát” is, amelyben „– a műtős karja meg se remeg, – ha vödörből önt ki nemzetet”. – Igen erős reális jegyekkel átitatott költészet az övé. A mai élet és a mában újra szólított irodalmi hagyomány Arany Jánosian pedáns költője Kiss Tamás. Kicsit katedrán ülő, mint mindennapjai is azok voltak a Kossuth Egyetem gyakorló gimnáziumában. Debreceni jegyekkel ékes, egyetemes költészet, amely a divatos kontárkodást a leghatározottabban utasítja el.

1944 után a hangja és írásmodora még csak mélyült e jegyekben. Szinte a melegség nélküli észköltészetnek mondhatnánk. „A rend” és az „egyensúly” a vezérlő csillaga. Túlságosan is fegyelmezett. Tüze visszafogott, nem száguldva lobogó, de kohóba szorított. Ebből, az egyes témákra összpontosított hőből aztán alaposan kalapált versek állanak elő. – Több szabad lángolást! – mondhatnánk és mondhattuk volna is neki, de ő nyugodtan dolgozott tovább. Sokszor hosszú esztendők görcsös és torokszorító kínjai között is. Szüksége van minden céhnek, épp a céh becsülete miatt az ilyen mesterekre. Jó könyvre és versekre a ponyván!…

Az utóbbi évtizedben is így emelkedett tovább gondolati lírája. Semmi sem állt tőle távolabb, mint a filozófiai igényű divatos semmitmondás. Nem színeivel és képeivel varázsol egyéni világot, hanem szép tágasságával, nyugalmával és arányérzékével. Reális, földi költészet. Akinek a versében még az éj is „négy talpára ereszkedik”, Mint a puszta, széles látókörű. Közel s távol valami kézzel el nem érhető végtelen emeli.

 

Nem hiszek én jósoknak, mágusoknak; a tér rettent, a szám izgat csupán: mért hull a lét planéta-távolokra, s miért van kettő, mikor több az egy.

 

Anyagi és már-már matematikai szerkesztésű ez a gondolati líra, amelyben a téma és a gondolat szinte olyannyira kitapintható, mint egy-egy tárgy. Nem leng, de áll, és belénk ül. Az emberi mérték és a földi tér az ideálja és a hona.

 

Jöjj közénk, Mitoszok Fia, hagyd el jégfürtű Csillagod…! A halhatatlan istenek irigyek: öröklétüket unják. Kitépik a hajad, kitördelik fogaidat, meghajlítják gerincedet, kilopják tündöklő szemed. Irigylik azt, hogy változunk, hogy érzünk, emberek vagyunk, hogy élünk, s egyszer meghalunk.

 

Így és ilyen „egek tüzébe fújva, – költők, hát ti segítsetek – emberré lenni, újra”. – Így vallja. Igen, de kicsit olyan kerülőkkel és áttételekkel, mint a keleti, mondjuk épp a debreceni minta. Ahol Csokonainak Gulyás Pál válaszolgatott. Az anakreónira és az ódaira a veinemöjneni hang, a sámáni erő. Nem véletlen, hogy Kiss Tamás a költő halálának 10. évfordulóján ezt a Gulyás Pált idézte meg. Mégpedig így:

 

Nem szólt század óta szebben senki nálad Debrecenben, emberibben a hazában, magyarabban a világban. Te voltál itt az utolsó varázsló és igazmondó, garaboncás, iródeák, kit kileltek még ideák, s kiről tudjuk csalhatatlan mért halott a halhatatlan, súghat-búghat emberöltőn fölötted: te vagy a költő.

 

Valahol így és itt kell keresnünk költői hitvallását ennek a tárgyszerű észköltészetnek is, amelyről szóltam Kiss Tamás lírájának e rövid vázolásában. Keresnünk egyben azt a magyar versideált és költőtípust is, amelynek jegyeit még alig vázolta föl irodalomtörténetünk. Még platóni értelemben sem világít ez a munka. Berzsenyi értelmezésében és szavával, sehol sincs a „szobra”… Mellébeszélésekkel és melléérzésekkel kerülgetett lírai világ… Kicsit költői délibáb lenne csak?… És épp ezért „halott a halhatatlan”, ha másutt nem is, de épp irodalomtörténetünkben?… Ezekre figyelmeztet Kiss Tamás is megemlékezésében. És a Mérleg hava pedig minket emlékeztet költőnkre, akit még ha néha kihagytak is, de műve mégis mindig ott volt és ma is ott van a Nyugat utáni harmadik költői nemzedék legjobbjai között. Amit írt ez a nemzedék, az ő művével csak még mélyebb és gazdagabb lett.

Az olasz líra egy magyar ága

Téltemető

Verseskönyvről verseskönyvre

Lengyel Balázs célja, amint bevezetőjében mondja, költők jellemzése és a verseket kedvelő olvasók tájékoztatása „a magyar líra eleven alakulásáról”. Pontosabban keresztmetszet 67 költő az utóbbi két-három évben megjelent 71 verskötete alapján. Szerényen úgy zárja bevezetőjét, hogy legjobban azt szeretné, hogyha a verskedvelő közönség „szórakoztató olvasmánynak találná” a könyvét, amely versszeretetre nevel. Meg kell vallanom, nem szórakoztató olvasmány a könyve. Hogy is lenne, amikor olyan kritikákról van szó, amelyek legtöbbször elmélyültek, gyakran nagyon is tömören, vagy idegen szavakkal erősen spékelt szaknyelven szólnak líránk és általában a költészet érdekes és bonyolult alakulásáról, fogós kérdéseiről. Inkább azt mondhatnánk, hogy könyve lapról lapra kíváncsiságébresztő. Azzá teszi a kritikus határozott állásfoglalása és találékonysága. Kialakult és megvallott ízlése határozott jegyekkel végigvonul a mű egészén, és ez amennyire megemeli, úgy meg is köti kutatásainak és kíváncsiságának határait is. Találékonysága – még ha lankad is olykor – leköt. Feladata itt-ott nehéz, hiszen sok köteten át a gyakorta megismétlődő lírai hang egyhangúságát kell érdekesen taglalnia.

Munkája így együtt szinte a nagysikerű „Szép versek” sorozat mellé állítandó. Ennek mintegy magyarázó és segítő kézikönyve. Mégpedig úgy, hogy olvasása és megállapításai nemcsak az olvasót, a szereplő lírikusokat, de ugyanakkor líránk kritikáját is elgondolkozásra és új szempontokra, észrevételre és gondolatokra serkenti. Egy szó, mint száz, bár olvastam külön is őket az Élet és Irodalomban, de most így együtt írásai a szemlélet egységében és a helyszűkék szorító abroncsában tömörségükkel megnőttek. Jelentős kritikai kötet kerekedett a kis esszékből. Ahogy végigolvastam, akármilyen furcsának találhatja is a szerző, de én épp a költészet mai állására és lényegére tapintó volta miatt könyvének utolsó fejezetét tettem volna a kötet élére. Azt a „Zöld és arany” fejezetet, amely „az ihlet és mesterség” jól válogatott bevezetőjével a költészet mai állapotára kitűnően rávilágít. Igazán hasznos és épp az ifjabb gyakorló lírikusoknak, mert hiszen „a század versképletének, verseszményének gyökeres átalakulása közismert”, és hozzátenném, hogy vitára ingerlő is. Amit a vers mai „formai minimumáról” és „a versbeli közlés” esztétikájáról, lényegéről és lehetőségéről és teherbírásáról szól, ezekben a mondatokban összesűrítve mind megtalálható, amelyhez mint mércéhez igyekezett viszonyítani és mérni a költők köteteit és verseit vagy éppen verskísérleteit. Talán így előretéve és kifejtve világosabb lett volna több esetben, miért is harcol s miért azzal az állandó szigorú igénnyel a jó költészetért.

Időszerű és hasznos is sok megállapítása, mert az átalakuló világban új lírai nyelv és szerkezet lehetőségeiről van szó. És mi tagadás, szeretnék látni is, sokan szeretnék érteni is a régi mellett épp a kívánt újat. Persze nem a mindent megváltó receptről beszélek én. Ilyen nincs is, hanem arra rámutatni, amely nem másolás és modor vagy divat, mert hiszen ezek közül egyik sem a modernség. Csak a jót teremtés az! A legjobb vers a legmodernebb is…

Lengyel Balázs könyvének szerkezete mozaiképítés-szerű. Úgy válogatja össze az egyes költők versköteteit, hogy azoknak már a hangja és a színe és sokszor mondanivalói is egy fejezetbe illők. Végül aztán az így összehangolt és magyarázott több fejezet egy teljes lírai tabló – persze a kritikus ízlésének megfelelő – távlatát adja. Egy lírai ízlés kritikai vetületét, amellyel hol egyetért az olvasó, vagy pedig a jártasabb ízlésűt épp vitára ösztönzi. Ez is a kötet érdemei közé tartozik. Módszeréhez tartozik az is, hogy egyes könyvismertetéseinek előbb említett csokrai előtt rövid, de legtöbb esetben kitűnően tömör tanulmánytémát vet föl. Ezek a hangütései jó bevezetések az utánuk következő kritikákhoz. Ilyen például a „Három portré” előtt Tímár György, Görgey Gábor, Kalász Márton könyvével összefüggésben az, amit a vers korunkbani változásáról mond. Sokszor a fölvetett esztétikai kérdésekben, ilyen helyeken, magával is vitatkozó a módszere. Előre vetett tételeit és kérdéseit, azok lényegét és titkait aztán a becsoportosított lírikusok műveiből igyekszik magyarázni vagy kihámozni. Sokszor ezek a kis bevezetők így kezdődnek: „Miért jó költő a jó költő?” és utána következnek Hajnal Anna, Rákos Sándor, Csoóri Sándor és Végh György versei. A „Közvetlenül és áttételesen” című ismertetése előtt igen találó az ily versek lényegéről szóló összefoglalása, az, amit a közvetlen verstípus után a közvetett vers születéséről, illetve versírás módszereiről ír. Itt Képes Géza, Orbán Ottó, Gergely Ágnes és Tőzsér Árpád köteteiből és az azokból idézett példáival vezeti be az olvasót az „újfajta esztétikum többnyire be nem járt szféráiba”. – Miért így? – Mert ehhez a hanghoz „hozzáízeledni korunk költészetében teljesebben gyönyörködni közös érdekünk, feladatunk”.

Az összefoglaló ismertetés – a mozaikokon belül – az egyes költőktől jó és bőséges idézeteket hoz. Különösen ott, ahol a költő és a kritikus egy ízléstípusba tartozik. Szinte egy lírai breviárium kerekedik így a kötet végére. Hasznos és példákra alkalmas gyűjteménytár a gyakorlat igényével összeállítva.

Stílusa jó logikájával és szűk szókincsében bujkáló malíciájával és a zárójelekben találóan elmondott lényegekkel figyelmet keltő. Ezek a hol udvarias, hol csak tapintatos, de lényegre tapintó indítások és a tőmondatos, kedélyesen bölcs mondásai előre sejtetik hová is akar kilyukadni, és mit is akar bizonyítani. Mondatai közül a rövidek a találóbbak. A hosszúak sokszor erősen összedaraboltak, amelyekből a mindig sokat mondó lényeget csak körültekintéssel lehet kibontani.

Kiemelkedően szép és időszerű is irodalomtörténetileg jól értékelő dolgozata Áprily Lajosról. Talán nem ártott volna a találó és igaz Arany János-kapcsolat mellett megemlíteni a kép gazdagítására az egészen más indítású Babits–Áprily párhuzamot. Ezt a sokban, így műveltségben és vérmérsékletben is azonos hullámhosszon álló két költő miért is furcsa viszonyát. Könyvének talán legjobb fejezetei az Illyés Gyuláról írtak. És mi tagadás, a Lengyel Balázs-típusú kritikusoktól oly messze álló spontán költők közül, amikor róla és verseiről beszél, mintha érzéke és hangja is megváltozott és meg is gazdagodott volna. A jó esztéta alkalmazkodó készségéről és megértő képességéről tesz tanúságot. Biztos vonásokkal fejti ki „hogyan is él Illyés a spontaneitás nagyszerű és kényes adományával”? Kár, hogy Erdélyi Józsefről nem írt. Ő aztán az igazi spontán költő, akinek ilyen indítású zsenijéről egyik alkalommal Babits Mihály Erdélyi könyvét levéve a polcról és a „Fekete-Köröst” felolvasva, hosszan taglaló, szinte „irigykedő” lelkesedéssel tartott előadást. Igen, megérte volna, ha akkor leírom ezt a beszélgetést, mert megállapításai épp Babits szájából leptek meg, és világítottak rá nekem a spontán versszületés kérdéseire és értékeire. Ideillenek azok a lapok, amelyeket Juhász Ferenc és Nagy László könyveiről írt „a képes népi gondolkodás” és a költői monumentalitás kérdéseiről. Ugyancsak, amit és ahogyan taglalja Garai Gábor lírai racionalizmusát.

Kassák művéről és egyéniségéről éles rajzot készített. Ebben, a Füst Milán-i párhuzammal, a kísérletező és felfedező és az „új művészetet hirdető és teremtő… elhivatottságában szuverén” Kassák-portré, a személyes kapcsolatok idézésével is, csak érdekesebb és vonzóbb lett. Berda költészetét ilyen tömör mondatból bontja ki. „A maga derűs életszeretetében, mint a természeti népek, úgy fogadta az életet, amilyen. Az életet, mondom, a maga biofizikai törvényszerűségével, de nem társadalmi vonatkozásaival.” Weöres Psyché-jéről ezt írja: „játékosnak indult, személytelenített Psyché-kötete… alanyibb, sőt egyéniségére nézve itt-ott csaknem árulkodóbb, mint eddigi költészete”. Ide kell idéznem még kitűnő fejezetcímeit, amelyek a méltatott költői típusra és műre legtöbbször lényegkimondók. Például a Vas István portré címe: A kételkedő múzsa. A Jékely Zoltáné: Egy költői költő; vagy Pilinszky Jánosról: A hiány költője.

De nem folytatom az idézeteket tovább. Nem akarok oda jutni, amiről előbb Lengyel Balázs versidézeteinél szóltam, hogy most én a találó kritikusi mondatokból egy Lengyel Balázs-breviáriumot kerekítsek. Már jó előre az 1978. évi „Szép versek” elé közhasználatra. Be kell érnem azzal – mert hiszen 67 költőről írt –, hogy nevekben felsoroljam az ő kritikai ízléséhez és verstípusához legközelebb álló költőket. Azokat, akikről, mint szellemi rokonokról – és így nem is csoda –, de sok-sok jól csiszolt, élesfényű lapot helyezett el könyvében. Csorba Győző, Gergely Ágnes, Görgey Gábor, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Károlyi Amy, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Rónay György, Székely Magda, Tandori Dezső, Vas István, Végh György, Weöres Sándor és Zelk Zoltán versköteteiből így aztán az általa ideálisnak képzelt gyakorlat és megvalósítás, egyszóval a versszületés és építkezés és kifejezés szép és kemény sémáit-titkait rajzolja meg. Már-már a napjaink nagy verseinek lényegéhez vezető utat.

Persze nem úgy, mint az éremnek, az alkotásnak és a műnek és a kritikának is nemcsak két lapja van. Nemcsak „spontán és áttételes” lírikus típus és „közvetlen és közvetett” vers. Ahány az igazi alkotó, annyi a kikutatandó módszer és a fölmutatásra váró sok-sok oldalú szépség. Jól tudja ezt Lengyel Balázs is. Arra is törekszik, hogy legnagyobb tapintattal és minden elfogultság nélkül nyúljon a kötetekhez. Az is biztos, hogy kritikáiban minden esetben a legnagyobb igényt támasztja és állítja mércéül. Mármint az ő ízléstípusának mércéjét, amelynek sarkcsillagai minduntalan fölragyognak bírálatainak sorai között. És nem is olyan mindennapi fényű csillagok. Így József Attila, Apollinaire és T. S. Eliot sok mindent megvilágítanak, de sokszor bizony ott is az ő fényüknél akar bizonyítani, és az ő ragyogásuknál keres, ahová nemigen világíthatnak, mert más lírai csillagrendszerbe tartoznak a választott költői. Más az élményviláguk és vérmérsékletük és elgondolásuk is az alkotásról és annak céljáról, annak formáiról és tartalmáról is. Sorai között több helyen érezni is a kutatott művel és önmagával is vitatkozó szellemét. Kételyeit aztán így Lengyel Balázs az ilyen kereső fejezetek előtt és közben nemcsak összesűríti, de már a címben is fölveti. Így, „Hol kezdődik a költészet?” vagy, „Verset írni nehéz”. Az is biztos, hogy némely esetben, mint pl. Jankovich Ferenc, Fodor András, Kiss Dénes, Makay Ida, sőt Toldalagi Pál esetében is költészetüket szűkmarkúan kezeli. Sok esetben elméleti tételből kiindulva a szürkét ragyogóbbnak magyarázza, mint a természetes sokszínűséget. Kivétel ebben és fontos is fiatal líránkban Hatvani Dániel költészetének ismertetése és ellentéteként a Petri Györgyről írt találó sorai.

Nem feledkezhetünk el Kormos István „N. N. bolyongásai”-ról írt esszéjéről. A tragikus hamar távozott költő barát líráját találó rövidséggel állítja be a világirodalmi és hazai vonzások és keretek közé. Csak épp a népi szürrealizmus mesterei között Sinka Istvánt és másokat sem felejtettem volna ki, mint pl. a Kalász Márton-portréból az Illyés–Szabó Lőrinc hatás után a kézenfekvő Csorba Győző-kapcsolatot sem. Külön értéke könyvének Ágh István, Görgey Gábor, Parancs János, Rába György, Solymos Ida és Székely Magda eléggé mellőzött költészetének megvilágítása. Annál is inkább, mert hiszen a Verseskönyvről verseskönyvre kritikáiból is kisül, hogy líránkban milyen sok az ismétlődő sablon. Milyen sok az ellesett és nem az eredeti forrásokból, de másodkézből és így rosszul elsajátított modorosság. Mesterségesen is erőltetve a mesterség elhanyagolása és a szegényes szürke szókincs. Ide, ebbe a közegbe talál úgy vélem Lengyel Balázs e mondata: „aki rendszeresen sok verset olvas, talán túlságosan is sokat, elszomorodik… Elszomorodik, mert a versek közül keveset tud megjegyezni”.

Persze, nem olvastam én minden verskötetet, némely esetben csak egyes verseket és az idézeteket, azonkívül hiányolok is jelentős, éspedig épp fiatal költőket is, de azért, hogy ezt leírta és hogy kimaradtak, biztos éppen nem Lengyel Balázs ízlése tehet, hanem az épp ebben a 2-3 évben megjelent vagy meg nem jelent verseskötetek.

A sámáni ráció mestere

A személyes emlékek alapján kettős arcú Kodolányi-kép él előttem. Egyik a Magyarország szerkesztőségéből és az irodalmi Centrál Kávéházból – ahol sokszor találkoztunk – és a másik pedig a helsinki Tapiola szálloda kis szobájában ülő és esti beszámolóimat váró író arcvonásai. Mert testi adottságánál fogva is mindig türelmetlenül és kíváncsira fűtve várta a hírhozókat és a világról értesítő híreket és jelzéseket. Maga is sokszor hivatkozik írásaiban az értesüléseire. Ezek voltak összekötői, sokszor félrevezetői is a világ felé.

Az előbbi arc, bárhogy is forgassam a kegyelet gyertyafényében, rossz vonású portré… Szinte feminin hisztéria a szemek vad lobogásában. „Szenvedély és indulat vezeti” – ahogy Tüskés Tibor is idézi. Démoni gyűlölet sistergett az ajkán. Sokszor már testi fogyatékosságát is belekalkulálta támadó szavaiba. Alkatánál fogva a „visszavágás” lehetőségét. Ilyetén támadhatatlansággal személyeskedően volt sokszor sistergő és sértő, amit másokra szórt. Ez az arc dúlt volt. A szeme zavaros, és a nevetése is keserű, nyerítésszerű.

– És a másik? – Ott Suomiban aztán – aki jól ismertem ezt a dúlt „démoni” arcot – szinte rá sem ismertem, annyira más ember lett. Maga volt a gyermeki derű és béke az északi rokonság tiszta környezetében. Olyan, mint aki a korán elvesztett édesanyát itt találta volna meg. Az ifjúságáról szóló, a regényeiben vissza-visszatérő keserű anya- és szeretetvágy-komplexumán túl, mintha itt lelt volna a gyermeknek hiányzó nagy családra is. És arca annál harmonikusabb lett, minél inkább mélyültünk el a rokoni nép emberi vonásainak és életének és család- és gazdasági formáinak idézgetésében. Szóval akkor ott, a magyarságnak szánt társadalmi példa vázolásában, mert mi tagadás, azért jártunk oda. „A finn modell” ellesése és népszerűsítése miatt a második világháború kitörése előtt. A honi táj társadalmi és gazdasági és művelődési, summásan a testi és a lelki sebektől fekélyes magyar valóságra szerezni gyógyírt.

Ilyen egészen más ember volt Finnországban. Nyugodt, derűs, bizakodó. Ha ilyen lett volna itthon, kevesebb parazsat húzott volna a fejére. De ez a parázs, akárhogy is nézzük „a népemért való munka útján” és a „szövetkezz az ördöggel is” tétele miatt szakadt reá. Állásfoglalásaival sokszor szinte maga provokálta ki a támadást. – Vagy alkatánál fogva természetes közege volt egy mazochista légkör teremtése magában és maga körül? – Ez is megvolt!… És egy jó adag romantikus „harcfiasságban” tetszelgő játszás is. Mégpedig az irodalom színpadán mindig az élre és a főhelyre törő. Így volt és így is maradt önmagához végig hűséges, ilyen alkattal, vallomásokkal és cselekedetekkel.

Ez a kettős arc és sértett lélek kísért és kísér végig Tüskés Tibor kitűnő Kodolányi-könyvén, amelyről bátran elmondhatjuk, hogy méltó folytatása a Magvető Kodolányi életműsorozatának. Azért is állítom ezt, mert műfajilag is olyan, sokszor szokatlan irodalomtörténeti módszereket alkalmaz, olyan lelki-testi röntgenképeket ad, olyan lélektani elemzésű írói meglátásokat rögzít, és azokból is olyan alapos ismeretanyagot fog át, és azt olyan lelkiismeretes és találó válogatással, idézetekkel tarkítja ítéletének alapozására, hogy könyvét ritkán sikerült alkotásnak kell mondanunk. Nemcsak egy nagy író személyiségének és művének megismertetésében, de úgy is, mint írói alkotást.

Szereti, de távol is tartja Kodolányi személyét kutatásai közben. Ahol kell, megértően magyarázó, élesen elválasztó, másutt elemzései közben lírai érzékkel föltáró, de ugyanakkor, ahol szükséges, mindig tárgyilagos is. Szükséges kötelessége is volt ez a módszer ezzel az igen szélsőséges és ellentétes jellemű magyar íróval szemben. És alig mondhatjuk Tüskés Tibor írásáról, hogy eltért volna ettől az irodalomtörténészi tárgyilagosságtól. És ez könyvének egyik fő érdeme épp a Kodolányi-portré fölvázolásában, melynek tökéletesítésére, úgy vélem, e könyv után még sokan vállalkoznak majd.

Mindez nemcsak nehéz, de elmélyedő kutató feladatot és nagy körültekintést rótt az irodalomtörténészre, mert ahogy említettem, írónk arcát és tollát, ahogy idéztem is Tüskést, „a szenvedély és indulat vezette”, nemcsak beszélgetéseiben, de személyek rajzában, politikai irányzatok megítélésében és szerepében is. Kodolányinak magának is „tévedései miatt nemegyszer kellett önkritikát gyakorolnia”. Tüskés jó logikával Kodolányi gyermekkorból induló lírai kedélyvilágából és tragikus alkatából érzékeny vonásokkal bontja ki könyveinek és lelkének állásfoglalását a világgal és az emberrel szemben. Stílusát és hangját is jó ráérzéssel a két ifjúkori verseskötetből magyarázza. Kodolányi életművét ebből a fájdalmas gyermeklélekből idézi regényeiben és drámáiban is. Ez a költői nyelvű és lelkű lírai-drámai alkat végigkísérte a Kodolányi-művet egész legutolsó korszakáig: a mítoszig.

Egész addig, amikor egyrészt az ormánsági társadalmi és egyéni és családi drámák és regényszituációk után, másrészt pedig a magyarság létkérdéseinek, jövőjének és megmaradásának idegtépő kérdés-feleletei után már „csak a kozmikus világkép és az örök ember fogalma” érdekelte.

Már az első korszakában, a Süllyedő világ majdcsaknem naturalista közegében is ezekkel a költői szárnyakkal járt. Később is érezzük, hogy legvaskosabb témáiban is, a legkényesebbekben és a legidőszerűbbek között is, például a Földindulás-ban is ezzel a költői, sámáni alkotási módszerrel dolgozik. Mindig megszállottan, ezzel a kettős arcúsággal és lélekkel. Maga így értesít erről: „Pontosan hat nap alatt írtam ezt a művet, egyetlen lázban, révületben és vízióban”… És Tüskés Tibor nemcsak a már említett jól választott Kodolányi-idézeteivel, de azzal is, ahogy Kodolányi ellenlábasait és kritikusait is megszólaltatja és ahogy ezeket a tételeket át- és összeszövi következtetéseivel, mindez oly irodalomtörténeti ötvözet, amely szinte „regényes” tudományossággal ébreszt reális arcképet az íróról, az irodalomtörténeti korszakról és alkotó művészetéről is. Ilyen, ahogy levezeti és ahogy első korszakából kibontja, hogy Kodolányi hogyan is teremtette meg először is „önnön életének mítoszát”…

Ismert, de lényegében e könyvben föltárt az az irodalmi kapcsolat is, amely Hamvas Béla, de főleg a nagy pécsi barát és szellemi sugalmazó Várkonyi Nándor és Kodolányi között kialakult. Érdekesen világít rá a Sziriát oszlopai-nak és a kéziratban olvasott Elveszett Paradicsom-nak hatására. Arra a könyvre, amely a nagysikerű Magvető kiadású Sziriát után még máig sem jelent meg, sem magyar, sem idegen kiadásban, hogy öregbíthesse a világban, nemcsak Várkonyi nevét, de a magyar szellemet is… A levelek és nyilván Tüskés személyes kapcsolatainak közlése is érdekesen beszél és magyaráz meg sokat e Kodolányi korszak lelki, írói fejlődéséről. Kodolányi például 1941-ben a Várkonyi-kéziratról ezt írta: „Lelkem mélyéig fölkavart. Sokat foglalkoztam az aztékok és peruiak kultúrájával, az egyiptomiakéval – újabban a kínaiakéval is –, de arról, amit Te írsz, még nem hallottam, s nem is álmodtam. Kísérteties a vízözön-monda s az Apokalipszis analízise, a Känohold és Luna szerepe stb.”

Kodolányi ettől az időtől már szellemi világának egész figyelmét az emberiség eredetére és az ősvallás felé fordítja. Arra a világra, amely később „a biblikus és babiloni korban játszódó könyveiben teljesedik ki”. Kodolányi így fogja össze Várkonyi művének hatását: „Most értettem meg igazán a Bibliát, Jézust, sőt Tolsztojt is… Megmondhatom, Öregem, nagy követ dobtál belém, nehéz lesz elbánnom vele”…

Társadalmi regényei szinte szociográfiát és naturalizmust idézően kifelé fordulóak. Történelmi regényeinek már nemcsak nyersen a múlt a tárgya, de a befelé, önnön lelkének kutatása és más dimenziókba és színpadokra való kivetítése. A magyar vonatkozásúakkal lelki és történelmi gondolkodása szerint a mának akar példát és feleletet adni. Jól talál ide Tüskés megállapítása, „hogy Kodolányi nem a látványt, hanem a látomásait örökíti meg”. Tehát nem menekülés a ma elől történelmi regényírásának korszaka sem. „A nemzethalál és életösztön gondolata” vezeti tollát pályájának e szakaszában is. Tömör fogalmazással: „Tragikus életszemléletének és történelemlátásának ez a két legfontosabb összetevője”.

– Hogy egzaltált és túlzó lenne e társadalmi és magyarságszemlélete? – Irodalmi viták tárgya volt és lesz is! Mert történelmi regényei legjobb esetekben is szimbolikus jelentőségűek. Például a Vas fiai-ban a magyar élet ijesztően mai képét adja. Világosan így fogalmazta meg ezt Kodolányi: „Célom most már nem az, ami munkásságom első idejében volt: a magam egyéni érzéseinek kifejezése, de az sem, amely a második szakaszát jellemezte, hogy tudniillik a bűnökért és pusztulásért vádakat emeljek és ostorozzak. Hanem az, hogy a nemzet legjobbjaiban felébresszem a lelkiismeret szavát, s a nagy múlt képeinek megrajzolásával rádöbbentsem a szörnyű jelen valóságára.”

A legősibb időkbe visszaérző írásaiban már elsősorban „az ember helye a világegyetemben” kérdése izgatja. „Az ember, mint intellektus”, amely „öröktől fogva van és örökké lesz”… Így jut el a mítoszhoz, amelyről ezt írja: „A mítoszok az ember paradicsomi állapotának emlékét őrzik… A múltkeresés arra alkalmas, hogy tisztábban mutatja meg a mai embert is, aki éppen most gyilkolja a régi mítoszokat, most rombolja a transzcendens világ épületét s követ el mindent, hogy a természet legyőzésének útján helyreállítsa az elveszett Paradicsomot, s új embertípust formál.” Ide már a Gilgames is kapcsolódik. A forrásokhoz, melyeket nagy éberséggel kutat és ismeretanyagát – melyről társaságban mindig vad lelkesedéssel prelegált – belezúdítja a Vízöntő és az Új ég, új föld köteteibe. Tüskés szavaival „e két műben” a vízözön kora világképének rekonstruálására tesz monumentális kísérletet. És elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy Thomas Mann-méretűre és erejűre alakult ki Kodolányi „páratlan képességű” írói tervezése és teljesítménye.

Az akarattyai nehéz évek és a gyakori hírhordozóktól való elszigetelődése, a keserves balatoni magány egyszerre ébreszt benne érzékeny sámáni és vele szinte párhuzamosan futó gondolati kitágulást és kozmikus harmóniát. A madarakat és a kozmoszt szólongatja egyszerre a kis kerti padjáról. „A képzelet éber álmokat rajzolgat elém” – írja. És az írásról ezt vallja: „Mágikus cselekvés az írás, az én számomra sokkal inkább, mint bárki számára.” Mikor ezeket olvasom, ismét a gyermekkori és a nála soha meg nem szűnő költőre kell újra gondolnom. És ekkor, az eksztatikus, sokszor már-már dühöngő kitöréseit és sebtépéseit is meg kell, hogy bocsássuk, és ezeket olvasva, talán meg is lehet érteni. Meg, amikor egy ilyen önkívületi fölindult ihlet jelzéseit olvassuk. Ilyen felfokozott idegállapotban alkotott, de ugyanakkor olyan válogató képességgel képzeletének és forrásanyagának dzsungelében, hogy a ráció okos kapcsolásai mindig, akárcsak vasakarata, összefogja, remek szerkezetbe és logikába ezt a sámáni módszert: azaz képzelgéseit és látomásait.

Többször esik szó Tüskés Tibor könyvében Móricz Zsigmondról és Kodolányi prózaíró kortársairól is. Közöttük és alkotásaik között, prózánkban, talán a Jehuda bar Simon, a Vízöntő, az Új ég, új föld és a Vízválasztó emeli a legmagasabb és a leggondolatibb szférába elbeszélő irodalmunk szárnyait. Műve – úgy vélem – még csak ezután kerül igazán majd nemcsak a kíváncsiság, de épp Tüskés kitűnő könyve után is az irodalomtörténet széles skálájú vizsgálata alá. Óriás olvasótábora is serkentője kell, hogy legyen ennek a felmérésnek… És épp, mert ebben az életműben, akárcsak írójának jellemében olyan ellentétek és kérdésfelvetések, olyan egyéni alkotási módszerek és olyan nemzeti és társadalmi nézőpontok találkoznak és ütköznek, és mert akkora, szinte már-már káros szenvedéllyel vetődnek mindezek könyvbe is, így hát épp ezért és ezek biztosítják a személyére oly találó Tolnai Lajos-i hasonlításon túl is azt, hogy e lényegében összehasonlíthatatlanul nagyobb mű állandóan ható és élesztő jelenléte miatt is a magyar irodalomban szinte folyamatos vizsgálat tárgya legyen.

Nyelvéről röviden csak annyit: ez is viták tárgya volt, és lesz is. De nem abban, ahogy és amilyen szándékkal ő művelte, akinél a magyarság életében a nyelv a nemzet lelkét és öntudatát és ebből következően a megmaradást jelentette. „Eposzi méretű ábrázolásai” pedig megkívánják irodalmunktól a világirodalmi vonatkozású elemzéseket és az összehasonlításokat is…

Emlékezés Kardos Tiborra

A pécsi egyetem bölcsészkarának napfényes, déli folyosóján ismertem meg. Neki már akkor, mint hallgatónak, nyomdában volt A laikus mozgalom magyar bibliája című kézirata, és Zrínyivel, az Adriai tengernek syrenáia-val foglalkozott, és Janus Pannonius terveiről beszélt. Arról a mediterrán szellemi világról, melynek fénykoszorúja mindhaláláig behatárolta terveit, és beragyogta életét. Az ifjú diák egyéniségében és szavaiban már akkor az a tiszta és makacs láng ragyogott, amely a beért tudós és művész alkotásaiban mindig elragadja olvasóját.

Lenyűgöző társalgó volt. Olyan egyetemi barát, akinek szarkasztikus mosolyából és csípős szavaiból egyszerre érintette meg hallgatóját az ész kutató hűvössége és a szív melege. Ahogy a mondandó kívánta, úgy volt a lényegre tapintóan – ha kellett –, rövid, majd pedig tőmondatait csevegő szellemességgel és a beiktatott történetekkel tette egyre érdekesebbé. Stílusa nemcsak világos, de mindig színes, mert Kardos Tibor szóban és írásban egyaránt volt tudós, és alkotóművész. Születésétől életszeretetével reneszánsz lélek! Emberségével és bölcs derűjével olyan humanista szellem kemény és oly sokszor embertelen korunkban, mint az elődei, azok az európai és magyar humanisták, akiknek művét kutatta és szellemét ébresztette.

Életstílusa, velük foglalkozva, tőlük és magától a mesterségétől és anyagától nemesedett. Életérzése, egyénisége föltelt választott tudományától. Szervező készsége már ifjúkorában is megnyilvánult, amikor nekünk, ifjabb egyetemi társainak, Janus magyar föltámasztásáról beszélt. Akkor, a régi egyetemi Batsányi Körnek és 1944 utáni években pedig a pécsi új irodalmi és tudományos életnek volt az ébresztője. Az új Batsányi Társasággal és a mi megszűnt bölcsészkarunk újjáébresztésének tervével egy teljessé épülő pannóniai univerzitás gondolatának hirdetője. (Ideje lenne valóra váltani!)

A könyvek és a zene, művészek és tudósok körében érezte magát otthon. Idejét és tudását örömmel osztotta meg velünk. Nem a magába zárkózó, világtól, embertől elidegenült, de épp velük, egyetlen nagy szellemi közösségben élő egyéniség volt. Irodalmi terveihez, mint a gazdag humanisták hajdanában, úgy gyűjtötte maga köré nemcsak szűkebb hazája, a Dunántúl, de az ország jeles költőit is. Rómában a Magyar Akadémián azóta sem készültek olyan költői tervek Janus reneszánszának szellemében, mint az ő igazgatósága idején. Körében ott ültek a Falconieri palotában Nemes Nagy Ágnestől Weöres Sándorig legjobb költőink, és már előre, és Janus Pannoniuson túl is, már jó előre Petrarca és Dante teljes magyar átültetésének tervét szőtte…

Maga nemcsak fáradhatatlanul segítette barátait a nyersfordítások sokszor már-már költői minőségi szövegeivel, de versenyre is kelt mint műfordító velük. Mert mint elődeit, Mátyás udvarában, a lovagi, őt a szellemi torna gyönyörködtette. Meghitt római emlékek sorjáznak nevéhez, ha reá gondolok… Így a szicíliai kirándulás… A cataniai magyar irodalmi estünk és Ferenczi Béni sikere a magyar kiállításon az Etna tövében. És később Keszthely helikoni környezetében – egyszerre lévén otthon az Arno és a Balaton partján és Provánszban – mekkora déli lelkesültséggel fejtegette Petrarca és Kisfaludy szellemét… Reggel pedig már messziről lobogtatta felém az És-ből a Hozzák a derü képletét című versemet, amely épp akkor jelent meg, és a Muskátli cukrászdában, mintegy folytatva előző napi előadását, e vers hangulatából és képeiből előadást kerekített a dionizoszi életérzés lényegéről és Juppiterről és a fény és a nap kultuszáról és szerepéről a művészetekben.

Sümeg várának ormáról eltűnődve, úgy szemlélte az érett dunántúli tájat, mint óriás, madártávlati mappán egy római itinerarium, útikönyv írását és színterét, melyen minden út – most nem Rómába! – hanem épp innen a magyar humanizmus és a 16–17-ik század világába vitt. A vonalak és a formák természeti rajzát és a kéz és az idő faragta kövek alakzatait, a klíma színeit és az év és napszak hangulatát, mint a történész a források adatait, úgy építette bele az irodalmi művek és a művészetek titkainak kutatásába. Ilyen értelemben volt minden művében újra és újat varázsló alkotó és teremtő szellemű tudós. Így kereste és idéztük ott Csáktornya, Sárvár és Esterháza várakból és könyvekből, fegyverekből és zenéből egyszerre és együtt csengő magyar művelődéstörténeti szerepét.

Nemes veretű publicisztikája és esszéi sokszor juttatták eszembe, épp az utolsó években, Takáts Sándort. Oly gazdag volt Kardos Tibor forrásanyaga, mint az övé, és oly színes és elragadó a stílusa és történeti ábrázolása is, hogy úgy éreztem, szinte az időben visszafelé az ő munkássága volt Takáts Sándor művének folytatása… A keleti török színesség és a nyugati reneszánsz pompája világított így együtt a kettőjük soraiból… Valahányszor találkoztunk, mindig ugyanaz a lenyűgöző társalgó volt, és mindig az a derűre kész, szarkasztikus mosolyú pécsi diák, aki nemcsak a könyvek és a kéziratok betűi között, de mindig otthon érezte magát a fénylő déli világban is, így becehegyi teraszomon is… Ezen a magyar mediterránon, a mandulák és szőlők, a nádasok és az öblök ragyogásában, ahonnan valamikor elküldtem neki az őt köszöntő versemet, mely aztán az idén a Sós forrás-ban is megjelent… És mekkora örömmel nyugtázta utolsó levelében. „ – Látom, hogy az egykor nekem írt vers is itt van a 117-ik lapon. – Tényleg ebbe a kötetbe való. De miért van az, hogy Weöres Sándor is, Te is, egymástól függetlenül azonos lelkű versekkel tiszteltetek meg? Én jelentek-e azonos érzéseket? Vagy azonos érzésekben találkozunk? Mindenképpen jól van. Nyáron egy teljes hónapot szeretnénk a Balaton mellett tölteni. Szeretném valahogy megorganizálni, hogy eljussunk Becehegyre, hogy még lássuk egymást.” … Az utolsó soraiból is a szeretet és a déli táj szépsége utáni vágy és az emlékek, de mögöttük már a kétség és lemondás is kísértett… Nem is láttuk többet egymást…

Gyűjtők és mecénások

Az idén nyáron Párizsban megismerkedtem egy fiatal kertészmérnökkel. Amikor megtudta azt, hogy somogyi vagyok, mindjárt azzal a kéréssel fordult hozzám, hogyha ráakadok, küldjem meg neki „Somogy megye könyvtárának” régi ex librisét. Kérdésemre, hogy miért érdekli, közölte, hogy az 1972-ben elhunyt kaposvári barátunk, Lovrits Kálmán, színes ex librisének szőlőábrázolása miatt. Egyszóval, mert ő mint a Tokajhegyaljai Állami Gazdaság főosztályvezetője csak szőlőt és bort ábrázoló ex libriseket gyűjt. Tehát a véletlen épp egy olyan gazdával és baráttal hozott össze, mint amilyenre a magyar állam akadt Lippótzy Norbert, lengyel földön élő magyar gazdamérnök személyében, aki nagylelkűen, nemzete iránti hűséges szeretetből ezt a gazdag – Európára is kitekintő – kisgrafikai gyűjteményt adományozta a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak. Tokaj és a lengyelek között mindig is megvolt a szoros történelmi és gazdasági érdeklődés. És most ezzel az ajándékozással csak tovább nőtt ez a baráti kapcsolat.

A véletlen Párizsban arról is tudósított, hogy ez a Bodnár Sándor-féle gyűjtemény – mert így hívják a Párizsban megismert barátunkat – sem marad el túlságosan a Lippótzy-féle gyűjtemény mögött. Ha nem tudnának egymás gyűjteményéről – amit nem hiszek –, itt adjuk ezt hírül. De aligha van ez így, mert az alkalmi kisgrafikák e nemes és érdekes műfajának és az ex librist készítő művészeknek és gyűjtőknek akkora baráti köre van, és oly szoros ez az egész világon, hogy sokszor még a rokoni kapcsolatoknál is mélyebb szálak fűzik össze őket egymással. A gyűjtés szenvedélye és a képzőművészet szeretete fogja össze ezt a tábort. És a számuk egyre csak nő, mert a gyűjtés századunk egyik érdekes jelensége. Ez a szenvedély, de különösképpen pedig az ex libris gyűjtés olyan, hogy a gyűjtő szenvedélyen túl, kicsiben, a nagy mecénások művészetet támogató segítőkészségével is fölérő, mert hiszen gyakori megrendeléseikkel ők állandó segítői és ösztönzői a kisgrafika mestereinek.

Az ex libris önálló és jellemzően erősen kettős, a rendelő és a mester személyiségét egyszerre kifejező olyan műfaj, amely a grafika történetében régi és szép hagyományokra néz vissza. És mert miniatűrben is az alkotás lényegét, a művészi teljesség egészét igénylő, tehát így az ilyen kisgrafikai gyűjtemények versenyeznek a nagyképtárak ritka értékeivel és jelentőségével. És épp azzal, hogy maga az alkotás kisméretű, tehát könnyebben közel kerül korunk emberéhez. A művész és az alkotása így már nemcsak a palotákba, kastélyokba kerül be, de egyre több családba, kislakásba. Egyedi darabok vagy kisebb-nagyobb gyűjtemények formájában. Így családon belül kisugárzó szellemi kincs lesz, olyan, amely megnemesíti az ösztönt, és lélekkel tölti ki a hétköznap anyagi gondjain túl az életet.

Úgy nézzünk tehát a kisgrafika és az ex libris-gyűjtőkre, mint korunk kis mecénásaira. Kisebb anyagi erejükkel ők és az egyes intézmények a pályázataikkal a művészet mai kis „Mediciei”. Gyűjtők és ösztönzők, megrendelők, mint ahogy hajdan a fejedelmek és a hercegek, egyszóval a gazdagok voltak. A művészetnek és a művészeknek barátai és támogatói. Sokszor egy személyben még olyan könyvgyűjtők is, akik e szép grafikai műfaj támogatásával nemcsak egyes könyvek, de egész speciális könyvtárak gyűjteményének értékét is emelik, mert melyik gyűjtő ne törekedne egy-egy értékes ex librises könyv vagy jelentős ex libris-készítő művész egy-egy újabb alkotásának megszerzésére.

Az ex libris-megrendelők az ábrázolandó téma megadásával a legkülönbözőbb művészi feladatok elé állítják a grafikusokat. A jó ex libris tükrén egyszerre két arc – mint már említettem –, a megrendelő és az alkotó művész lelki és művészi világa együtt jelenik meg. E kisgrafikáknak tehát nemcsak a témaköre, de a technikája is változatos. A linó, a fa és a rézmetszés, a kőrajz és acélmetszés egyszerű és színes változatait egyaránt alkalmazza. Legfőbb sajátsága pedig az, hogy sohasem a testi, de mindig a megrendelőre legjellemzőbb szellemi portré keresője és kivetítője. Épp ezzel és ezért az ilyen ábrázolás és szellemi megjelenítés igen gazdag formakincset alkalmaz épp a témák tárgyi és idő és térbeli sokrétűsége miatt. Természetesen így a legkülönbözőbb művészi stílusokat kell hogy alkalmazza. Tehát az ex librisek és az alkalmi kisgrafikák témaköre végtelen gazdag, mint maga az élet.

Az itt megnyíló kiállítás és gyűjtemény darabjainak témája a szőlő és a bor ábrázolása. Mondhatnám úgy is, egy dionysoszi világ, amely fényével és nemes mámorával, áhítatával és humorával az alkotó képzelőerejét a görög mítoszok világától a mediterrán és a latin szellem pogány és egyházi és erotikus vonáson át a bukolikus és pásztori és vallásos jegyek kiemelésével és a démoni és nyárspolgári és vagány színezéssel ábrázolja a szőlő és a bor gazdag témakörét. Tehát igen változatos képvilág tanúi vagyunk, mert a szőlőfürt és a bor mint jelkép egyszerre nemcsak a szigorú és szertartásos munka és a bőség és a termés kifejezője, de egyben a derű keltője és a szomorúság elűzője is világunkban.

Így az sem csoda, hogy ezt a gyűjteményt Tokajhegyalja szülötte válogatta. Mert, amint megtudtam a kiállítás szép katalógusának olvasása közben, Lippótzy szülőföldje a Hegyalja. Most már persze azt sem tartom véletlennek, hogy a Párizsban megismert barátom, akinek elküldtem a hajdani megyei könyvtárunk színes szőlőfürtös ex librisét, szintén hegyaljai. Ez a gyűjtemény itt mégsem csak magyarra szűkített. Európa jelentős bortermő vidékeinek világát és stílusát, már úgy értem, a művészeti stílusuk gazdagságát is hozza kis lapjain a klasszikus stílustól a szecesszióig és persze napjaink művészeti stílusáig. Még a történelmet idéző címertan ábrázolásait is elénk tárja. Mi pedig ebből a gazdag anyagból akár a lugasból a gazda, úgy válogathatunk e kisgrafikai gyűjtemény darabjaiban, amelyekben, akárcsak a magyar borban, így együtt a világ is gyönyörködhet.

Föld, ég átsüt a művön

 

A Somogyi népköltés elé

Minden előszó köszöntés. Irodalmi fogalmazással így is mondhatnám, az előszavak a köszöntök műfajába tartoznak. És oly sokágúak lehetnek, amilyen ágasbogas maga az „élet-fája”, amelyet ábrázolva pásztoraink karcoló kései nemegyszer épp ősi rokonságokat bizonyítanak. Messzi északi vagy keleten maradt rokonok képzeletvilágát idézik.

– De kell-e köszönteni külön is a Somogyi népköltést? – Olyan ritka vendég lenne házunk táján, hogy külön köszöntővel álljunk eléje. Az is igaz, köszöntjük a mindennap látottakat is. Így én is csak ilymód köszönteném őt, a köztünk és velünk élőt, de azért egy kicsit megkülönböztetett hanggal és mert, hogy tél van, egy kicsit mélyebb kucsmaemeléssel. Kijár neki nemzeti életünkben! Mert, hogy létezünk, s hogy így, s hogy még saját jegyekkel és a szó és szavak szép más lejtésével és a szellem sajátos képeivel és ízeivel, azt bizony elsősorban neki köszönhetjük, a magyar nép költészetének, amely nemcsak teljességének közös kórusával, de a belőle kiemelkedő kisebb szólókkal és karokkal is őt idézik. Ezt a közös népi költészetet.

Ebben az egységben külön szín, és nekem és talán mondhatom, hogy nekünk mindnyájunknak külön öröm üdvözölni, ebben az egészben, a Somogyi népköltés kórusát. Vikár gyűjteménye után ezt az Együd Árpád szorgalmával összegyűjtött anyagot. Nemcsak a gyűjtést, de a kiadást is, mert tudom, hogy egyetlen megjelent sora ma sem lesz hiábavaló. Erősítő és bizalom ébresztője, szellemet és nemzetet nevelő és tápláló erő, mégpedig épp a nagy közösségek érdekében.

Ez az erő sugárzik a Somogyi népköltés is közénk. És kell ez, mert annak a világnak, amelynek képei e balladai tömörítésekből vagy dal formájú kisebb remeklésekből szólnak félénk, annak a világnak ma mi vagyunk a folytatói. És ezekből – ismerve a költői műfajok természetét – tudjuk, hogy legtöbbször néhány sorukból is jobban megismerjük a múltat, mint a hosszú írások hasábjairól. Mert a népköltési remek, de még az átlagos szintű is, mindig a lényeget emeli ki a szereplő és az őt körülfogó világ szép vagy tragikus valóságából. És mindkettőből, de még inkább az utóbbiból, bőven jutott a somogyi „pógárságnak”, hogy a saját magát nevezd szavával említsem meg a parasztságunkat jelentő somogyi népet. Azaz a „pógár”, nálunk egyértelműen parasztságot jelent.

Ünnepeiből idézi a szabad pásztor nyílt és okos rátartiságát, amely Csokonait is lenyűgözte zselici útja alkalmából. Külön kiemelve, meg is írta ezt. Ők voltak azok, akik állattartó és nevelő ösztönükkel még az uraság jószágát is sajátjuknak tekintették. Úgy védték is, mert – „Ki a juhát nem teleli, – Jövő nyáron nem is feji”. – De úgy is kezelte: – „Üres bogrács, hús nincs benne, – Szalaggy bujtár hozzál bele –”. Külön, a betyársággal sógorságot tartó társadalom volt ez. Külön törvényeit okleveleknél hitelesebb lírai realizmussal fogalmazva bizonyította is. Így ez a népi költészet nemcsak irodalmi, de történelmi forrásanyag is. Az akkori élet szinte minden akta mögé rejtőzködő valóságára és árnyalt életvitelének lényegére rávilágító, népünk költői képteremtő erejének vizsgálata közben. Líránk mai vitelű képalkotásának e századi fölvirágzására, sőt még a mai magyar líra szimbolizmusára és szürrealizmusára is utal!… És az elkésett, mai népi indítású avantgardizmusunk nem e szókincsből táplálkozik?… Csak olvassuk, és ma is tanulhatunk ezektől az ismeretlen költőktől. Hiszen, hogy is mondja a betlehemező pásztor: – „Rózsaszín bolhák bizseregjenek szakálladban” – és a szent szundításában az éhes pásztor így mondja: – „Gyomrom morog, hasam korog. – Álmomban szép menyecskékkel álmodom –”. Egy földönjáró betyári-pásztori betlehemes világ színpada kerekedik elénk, amelynek mélyére nézve, igen érdekes művelődés- és vallástörténeti következtetéseket vonhatunk le.

A Somogyi népköltés gyűjtés is igen határozott vonásokkal feszül ki anyagával a szellem- és a lelkiségábrázolás igen ellentétes pólusai között. Figyelmeztet egy népkarakter és egy népréteg jellemének jegyeire, amely a „– cinege-madár… drága violám”… hangjából egyszerre csap át a „– kutyák nyalják a véredet –” indulatába… – Emberi ez? Igen… Általános is?… Igen, az is, de itt más történelmi és környezeti helyzetek, társadalmi és gazdasági körülmények szorításából indult. Így lett aztán, épp általuk színezve, alaki és szín és hang és is más a többitől. Mert a mély és a messzi somogyi múltból táplálkozik. Íme: „– Fogjad hosszi haját – Kössed lófarkához – Vágtassál el vele – Tüskének, bokornak” – balladai képével, a Rákóci kis urfiban, a török idők szenvedéseinek idézője.

– És a sok rabének? – Nem idézi-e a kaposi és zala-egörszögi, a tapsonyi „vármegye vasát”, a szigeti börtön sötétjét, a sümegi és kaposi törvénykező urakat? – Íme kilenc szava is mindennél tömörebben fogalmazza meg e világ balladai lelkét. Ki más tudja ezt, ekkora megrendítő erővel, idézni: – „A tömlöc teteje – Takarózó dunyhám, – Kétfelül oldala – Az én hálótársam” –. De képzelete a legsötétebből is pávai ragyogású. Mert a páva büszke, kemény tartású és cifra, gőgös madár. Akárcsak a somogysági cifraszűrös, baltalapjának tükrében borotválkozó somogyi betyár volt. Így aztán nem véletlen, hogy a szabadság segítő madarának a pávát választották, amely a szájában a raboknak vizet hoz. „Igyatok, mosdjatok”, hogy megtisztuljanak, felüdüljenek, és föl is száll a vármegyék házaira, hogy szabaduljanak. Valahogy így kerülhetett ez a szép jelkép a pásztor- és betyárképzeletbe és -versekbe. Mert kell a szabadulás! Ahogyan mondja az ének a sok erdei és nádi legény szavával: – „Kár vóna énnekem – A fán megszáradni – Szép sarkantyús csizmám – Széllel kocogtatni.” –

Mesterségem és szívem ügye a vers, s már sokszor is olvastam ezeket, de nem tudom idézni e remekléseket ma sem megindulás nélkül. A mesterműveknek kijáró tisztelet adózásával forgatom a nyelvemen a szavait. És itt ezekben a szívenütő, gerincborzongtató szépségekben van a népköltészetnek ma is egyaránt elragadóan szólító ereje… Igen, mert a remek sohasem veszti a vérét… Mindig melegít, akár a tűzhely. Műköltészetünknek pedig ősi „szabadtűzhelye” a népköltészet. Nyissuk csak fel az ajtaját, mert ha és épp a költők tudják – a magyar nép pedig költői nép – azt is, hogy „keserű a borostyánfa levele”, de a „rozmaringból” való kilincs mögött azt is tudják, hogy ott van e kötetünkben is ez a tűzhely. Hajoljunk csak hozzá. Ne csak külszínesen, mint a divatba jött népi bútorok és népi tárgyak után idegen szívvel szaladgálók teszik, de lélekkel. Így, akkor szülői szavával szólít: – „Édesanyám voltál, – Mért nem tanítottál. – Gyenge voltam – Mért nem hajlítottál” – És tanít, csak meghallgatásra is találjon nálunk, a mi szívünkben is a szava…

Ezzel köszöntöm ezt a könyvet, a gyűjtőjét és a nemes vállalkozást.

Népi műemlékeinkről

Ennek az írásomnak tárgyai nem emberek, de egy olyan világ, amelyet a somogyi ember teremtett. Parasztházak, utca- és faluképek idézése, fa- és kő- és tégla- és vályogteremtmények, és az ember mégis itt ragyog, mert régi igazság, hogy ami egy ember vagy egy nép keze alól kikerül, az egy kicsit tükre is alkotója fizikai és szellemi, emberi világának.

Ilyen indítással beszélek én is somogyi tájainkról és népi műemlékeinkről, mert e vidék formái, színei, éghajlata és életritmusa világos, hogy hatott-e népi emlékek alkotóinak vérmérsékletére, képzeletvilágára, azaz teremtő szellemi működésére. Egyben így utazás a történelemben is, mert a település és a ház, az udvar és istálló, a kert és a szérű, a telek és csűr, szőlő és présház, mező és szérű, kaszáló és pajta évszázadok történelmét idézi, és ugyanakkor megjelenésükkel stílusok, művészeti formakincsek átvitelét és vándorlását is hordozza és hagyományozza tovább is. Hiszen a táj és a benne szereplő tárgy és a benne megjelenő élet és annak története egyaránt árulkodik az alakító és teremtő ember hétköznapjairól és ünnepeiről. A megpróbáltatások saráról és az értelem ragyogásáról beszélnek nekünk és a majdan utódoknak is.

Így tekintenék végig a Balatontól a Dráváig, a Kanizsai-berektől a tolnai dombvidékig hullámzó vidéken, amelyek Somogyország területét határolják.

Először röviden földtanilag. Ennek az igen változatos tájnak a Pannon tenger 200–300 méter magasságban leülepedett és kiszáradt táblája teremtette meg a terepasztalát. Ezen az „asztalon” dolgoztak a földkérget formáló süllyedések és törések, amelyek kiszabták a Balaton, Sió, Jaba, Kis- és Nagykoppány patakok, a Kapos és Dráva folyó medencéjét és völgyeit. Ezt a nagyjából nyugat-keleti, széles táblaközű törésrendszert aztán egy kisebb töréses földmozgás észak-északnyugati, dél-délkeleti törésekkel fölirdalta, mint egy durva bárd, kisebb völgyrendszerekre rácsozva. Ez volt a későbbi somogyi településformákat nyersen meghatározó alapozás. Aztán jöttek csak az olyan finom kézzel dolgozó „mesterek”, mint a víz és a szél, amelyek a még felszíni pannon táblaszerkezetből és az azt nagyobb területeken már jégkorszaki lösszel borított fennsíkokból kiformálták a dunántúli dombos vidékre oly jellemző szép és változatos hajlású somogyi dombvidéket. Egy szó mint száz, az ember letelepedésére ideálisan alkalmassá tették. Így határozta meg a geológia és a táj a lakógödörtől és rendszertől egész a falusi házig és a falusi utcaképig, a népi műemlékekig, az ember életét és az ember teremtő lehetőségét.

Tudnunk kell ehhez a felszínrajzhoz még azt is, hogy megyénk felszínének északkeleti részét nagyobbára barna erdei talaj, délnyugati részét pedig szürke futóhomokon települt erdei talaj borítja. Érdekes az, hogy szinte pontosan e két talajféleség szerint különül el az északkeleti részen Külsősomogy és ezen a délnyugati részen pedig a Belsősomogy táji meghatározású terület. A kettő között, valamint a Balaton, Dráva és Kapos vidékén sok az öntéses tőzegtalaj és az árterület. Ez az adottság teremtette meg az erdőt, és szülte meg azt a sokat idézett somogyi mondást, hogy nem Somogyban, de Somogy van az erdőségben. Ez az óriás erdőség pedig bizonyos vadság, szilajság és egyben sötétség képzetét is odakötötte a Koppány-lázadástól kezdve évszázadokon át a megye nevéhez. Pedig, de mások is e megye tájai. Még megyénk régi címere sem harcias, hanem szőlőfürtös. Csak ismerjük meg egy kicsit jobban.

Mivel képletesen mintha Somogy népi műemlékei között utazna e sorok olvasója, tehát meg kell emlékeznem e Foktól Fokig, azaz Siófoktól Drávafokig nyúló hajdani erdőország, jól elkülönülő tájegységeiről is.

Hat táját különböztetjük meg e „kis országnak”. Északkeleti részén a Kapos völgyétől a Balaton-Sióig terül el a megye nem dombjainak, de somogyiasan hegyvidékének az a tája, melyet Külsősomogynak kereszteltek. Nyugatról a lengyeltóti, somogyvári és gamási, széles vállú hátságokkal indul és a szóládi, kötcsei, gyugyi és bábonyi tetőkben már aztán a megye gyönyörű balatoni körpanorámáját nyújtó kilátója lesz e táj a megyének. Legmagasabb pontjai 312–315 méter magasak. Területének művelődési és igazgatási központja Somogyvár volt, amely nemzetségfői székhely, később ispánság és apátsági hiteleshely volt. Még kikötője is volt a Balatonra. Hajdani monostorának – legszebb megyei műemlékünk – romjaitól Fejérkő (Katonavár) romváráig valamikor végtelen erdőség húzódott, még a 19. század elejéig is. A török alatt e terület központja már a koppányi szandzsákság. Hajdani plebániája és épületei a bégek és a török közigazgatás „hivatalaivá” lettek. A község építészetének ősi folytonossága kisugárzó góc volt e területen. E táj toronymagasságú löszfalai, Lóczy szerint, kínai tájakat idéznek. A Jaba, a Kis- és Nagykoppány hosszú és igen széles bozótos, tőzeges völgyeiben valamikor malmok sora őrölte a búzát, vagy fűrészelte az épületfát, mert erdő erdőre borult e széles oldalakon és pannon tetőkön. Délebbre a szelídebb szépségű igali-andocsi táj terpeszkedett.

A megyének másik igen jellegzetes és egyben a legnagyobb tája is a Somogyságnak, mert megyénket így nevezték a régi „tükék”, a balatoni Marcali háttól a csurgói dombságot is magába kanyarító Drávasíkságig elterülő Belsősomogyság. Történelmi múltjában a török előtti időkben, mint a „Segösdi kerület”, a királyi-királynéi birtokközpont hatott. A török után pedig már Csurgó, ahol az első somogyi gimnáziumban Csokonai is tanított. Mivel a település és a népi építkezés történetébe tartozó népi műemlékekkel foglalkozunk, valamivel bővebben vázoljuk a somogyi tájnak épp a régi állapotát. Azt az időt, amelyben ezek a műemlékek épültek. Amikor még Belsősomogy is ősi cseres-tölgyes-bükkös rengeteg volt. Átlagban 10–20 km szélességben. Itt tehát nem kellett hajóra szállni a törvény elől vagy a török elől menekülőnek, mert befogadta népeit a belsősomogyi zöldtenger rengetege. Még az utak is elkerülték ezt a vidéket. Lett is nemcsak a nagyszámú pásztorság külön társadalmának országa, de a törvény vasai és bitói elől bujkáló somogyi-zalai betyároknak is és a császár regimentjéből szökött katonáknak is tanyája. Mint ahogy a Balaton vagy az óriás mocsaras vizek, úgy itt az erdő zárta ki maga módján a településeket. A rengeteg tartósan csak a lábához engedte letelepülni az embert. Így a jelentősebb falvak követték az erdő vonalát. Félkaréjban húzódtak végig Marcali, Mesztegnyő, Böhönye, Nagybajom, Atád, Csököly és Kálmáncsa falvai. Csak kisebb irtványok keletkeztek a cseres dombok ölén meg csárdák és a pásztorok és faszén- és hamuzsírégetők szállásai és gunyhói. Nyájak, falkák, gulyák, kondák és a falvak orvvadászai járták szabadon ezt a sűrűséget. Sokhelyütt egész rabsic társaságokat alakítottak. Tehát nemcsak betyárhistóriák és ezt az életet ábrázoló gyönyörű pásztorfaragások kerültek ki ebből az erdőországból, hanem a vadfogás különös tőrei és szerszámai és érdekes hiedelmek is az ördöngös vadászról és az ördöggel cimboráló erdősről.

Talán még a török alatt sem szenvedtek annyit e népek e rengeteg vidékén. Az itt megmaradtak adhatták részben a magját annak a magyarságnak is, amely a basák kiűzése után benépesítette a 17. század végi rettentő fölszabadítás után ezt a vidéket, melyet a bécsi „császári” – király hadai még jobban elpusztítottak, mint valamikor a török tette azt. Az ilyen őserdők mélyén a sövényfalú, szinte mozgatható, könnyű, pajtaszerű épületek és a szelídgesztenyések, mogyorósok, somosok, szamócások, a rengeteg vad és hal és gomba és a disznókondák voltak a szegénység megmenekítői és letelepítői. Ide másfélszázad alatt is alig merészkedhetett reguláris sereg. Legföljebb később Tapsony pandúrjai zaklatták. Mert Nemesdéd és Nemeskisfalud gatyás nemeseinek és Mesztegnyő ferenceseinek, Szakácsi szakácsainak, és a szenyéri várnak közében Tapsony, a rengetegszéli mezővároska volt a megyeszékhely. A betyárok célpontjai pedig épp azok a kis, szép rácsos ablakú udvarházak és lakói és vagyona, amelyeknek oszlopos és boltíves építkezése a mintát szolgáltatta a parasztság módosabb rétegének a házaihoz. Maga a hajdani tapsonyi egyszerű megyeház is, nemcsak zörgő vasaival, de puritán udvarházstílusával, aztán meg a későbbi klasszicista kiskastélyok és a kaposi megyeház nemes építészeti formakincsével is hatott e népi műemlékek „polgári” építészeti stílusára. Meg kell jegyezni, hogy Somogyban a polgár-pógár parasztot jelent.

Külső- és Belsősomogyot ék alakban a Nagyberek végtelen nádvilága választotta szét. Ha előző két tájunkon az ijesztő erdők, itt a teljesen úttalan, csak zsombékolással és bödönhajóval járható berek rettentette, de csalogatta is halával és legelőjével az emberi utat és települést. Ennek a vadvizes, úszó-szigetes, láp-rétes, bozótos bereknek is megvoltak a természeti szépségei. Hattyú, pelikán és nemeskócsag és gémtanyás, halászkunyhós részeivel, nem romantikus, de olyan valóság volt ez a táj, amelyben a berki, nádi, szilajpásztorság tanyázott. Szélein pedig halászó, nádazó falvak települtek. Bent a berekben, a szigeteken gulyaállások, szállások, pásztorputrik lapultak. A szigeteken egy igen érdekes félnomád világ. Ez is településtörténet, sajátos építkezéssel is a javából.

– És mit mondjunk a Zselicségről? – Ma már, ahogy csatornázással, erdősítéssel a Nagyberek van tűnőfélben, átalakulva kultúrtájjá, úgy a Zselic erdősége, a régi rengeteg, ahol gyönyörű, úgy mondják, őshonos pirostörzsű zselici fenyvesek is tarkították a kuszavölgyű tájat, ma már itt a kiirtott erdők után, az erdők közé irtott-telepített szőlők édeni világa is egyre fogyatkozik, hogy helyet adjon a nagyüzemi mező- és erdőgazdálkodásnak és egy új stílusú világnak. De még így is ez a tájunk a legősibb jellegű és természeti adottságai miatt a legváltozatosabb formálású. A bővizű forrásokban és kis patakokban is a leggazdagabb vidék. Erre nemcsak a szél, de inkább a víz pusztító és építő erejétől alakult évezredeken át aprólékosan szétszedett vidékké a pannon-réteg e fennsíkja. Itt egy-egy négyzetkilométeren belül is 10–20 igen változatos formájú és irányú és növényzetű, meredek lejtőjű és hátságú, igen mély és hűs völgyekkel bejárhatatlan erdős, bozótos táj alakult ki. A cser-bükk erdők völgyei mintegy 120 méter esésű völgyekkel fürgén hozzák a Ropoly, a Surján, a Töröcskei, a Szilvás, a Nádasdi, Lajsza, Aranyosi, Bárdi, Hódos és Vörösalma patakok vizeit a Kapos völgyére. A természetjárók változatos paradicsoma ma is ez az egyre jobban átalakuló táj, melyen a 12., 13. századi oklevelek szerint a Somogyság 10 kanászfalva élt. A szolgáltatásokból kitűnik, hogy igen érdekes volt társadalmi és gazdasági összetételében is ez a zselici erdei nép. Hiszen egyszerre gyakorolta a gyűjtögető és pásztoréletformát – méhészek, kanászok –, ugyanakkor pedig a beszolgáltatandó, jó minőségű „600 akó gabonája” fejlett földművelésükről tanúskodott. A dongafa és „hordó-adója” és kocsikészítése pedig az ipar gyakorlásáról vall. Mégpedig a kádár- és bognáriparról árulkodik. Ez utóbbi kettő pedig a mezőgazdálkodás betakarításának nemcsak legfontosabb, de egyben a legszebb eszközeit is adta. Mármint a szép hordókat és a kocsikat, amelyekre a legbüszkébbek voltak a somogyi gazdák.

A Kapos folyó Kiskorpádtól Kaposváron át húzódó széles völgyét a somogyi nép Vízmentének mondja. Tudjuk és nyelvünk választékos árnyalatából megérezzük, hogy itt ez a „mente” szó utalás a nagyobbra, nem pedig holmi patakocskára irányul. De így is volt ez, mert valamikor még a Kapos, Sió vizének gyakori regulázása előtt a Zselicet és Külsősomogyot a Kapos vizének széles völgye választotta ketté. Mégpedig mocsaras, bozótos, több ágra szakadó, még szigeteket is alakító alig-alig folydogáló közép- és alsószakasz jellegű áramlásával. Így mindenütt tőzeges lápok is keletkeztek a völgyében. A falvak a lankásabb északi bal parton ülik végig a völgyet. Velük szemben, sokszor 10–15 km-re a szőlőtelepítő falutól, a zselici jobb parton vannak ezeknek a vízmenti falvaknak a hegyközségei. Ezen a széles ártéren valamikor az átkelő helyek – földgáthidakon – igen kis számmal voltak. Árvizek és áradások ideén kocsival meg sem voltak közelíthetők e szőlők. És jöttek aztán létre a vízmentiek szép hármas osztású, szobás-présház-pince boronaházai. Jobb gazdáknál istállós és szénapajtás pincék is voltak. Közöttük hegyközségi kápolnák és haranglábak ma is állnak, népies freskókkal és feliratokkal.

Utolsónak hagytam, mintegy a „kis” Kaposvíz nagyságára bizonyítékul a Drávamentét. Mert méltán, a Dráva ugyancsak országhatár nagyságú víz. Ez a terület a sebes vizű Dráva és a folydogáló Rinyák síksága. Ritkafás, futóhomokos, galagonyás-fenyős legelők, borókás erdők, itt-ott szikes berek és nyírfás, szélesen elterülő öntés-ártérrel és -talajjal váltakozó tájék. Hajdan gyönyörű mocsári tölgyesekkel, morotvás, holtágas, vadvizes elhagyott öreg Drávamedrekkel, amelyeken akár 30 km-ről hajszolva is, egy-egy éjszaka alatt a Zselicségből és Belsősomogyból áthajtották a „szerzett” disznót Horvátországba a híres és gyors lábú, bocskoros, somogyi kanászok.

A táj, a növényzet és felszínrajz ismertetése azért fontos, mert a települések – falvak, házak – mindig a legszorosabb és a legbensőbb kapcsolatban vannak az illető terület földrajzi adottságaival. Ezek pedig a történelem folyamán megyénkben mindig igen kedvezőek voltak az ember megtelepedésére. Védelmet, építőanyagot és élelmet egyaránt bőven nyújtottak. Régészeti fölméréseink is ezt bizonyítják. A Somogy megyei Múzeumok Régészeti Adattára alapján – Somogyi Múzeum 2. füzete szerint – kőkori hitelesített lelet 61, nem hitelesített 4 községből került elő. Rézkori 63. Bronzkori hitelesített 39, nem hitelesített 5 községből van. Vaskori hitelesített lelet 39 községből, nem hitelesített 5-ből. Római kori hitelesített leletet 51, nem hitelesítettet 4 községből jelentettek. Népvándorláskori hitelesített lelet 26 és nem hitelesített 4 községből került a múzeum birtokába. Mindez világosan bizonyítja, hogy a Somogyság a történelem folyamán sűrűn benépesült terület volt. De még közel sincs föltárva a távoli erdőkben, völgyekben elrejtett hajdani falvak, telepek, lakógödrök helye és emlékanyaga. Csak zselici kirándulásaink alkalmából is sok eddig ismeretlen lelőhelyre akadtunk.

A magyarság természetesen nemcsak a 6. századi „első honfoglalás” alkalmával, de a második, a 6. századi után is megszállta Somogyot. A Vízmentét az Árpád nemzetségek, Külsősomogyot a fejedelmi törzs és Belsősomogyot a horkák törzse. A törzsek neveit idézhetjük a településekből is: Megyer, Kürtös, Gyarmat, Kér és Keszi. A fejedelmi ág neveit idézi Juta, Fajsz, Tard, Tapsony, Koppány. A nemzetségek közül itt telepedtek meg a Lad, Bogát, Csór, Tibold, Osli, Nádasd, Győr nemzetségek. Nem témánk a lakosság és telepeik kialakulásában a történelmi múlt hatásának részletes ismertetése.

Tény az, hogy népi műemlékeink mai állagukban a török idők utániak. Természetesen egyes elemeik, így a szabadtűzhelyek, kemencék formái és elhelyezése és az épületek farészeinek megmunkálása, díszítéseik formakincse messzire visszautal a múltba. De nézzük először maguknak a településeknek megjelenését a tájban.

Régi somogyi mondás az, hogy minden emberre igen jellemző, hová építi a házát, és hogy honnan nősül. A somogyi falvak minden esetben alkalmazkodnak ahhoz a tengerszint feletti magassági vonalhoz, amelyik fölé még áradáskor sem jön fel a berkek, folyók vize. Így a Nagyberek, Vízmente, Drávamente táján szinte szolgamód alkalmazkodtak a 120 méteres átlagszinthez. A somogyi ember viszont az ő hegyeiben már az erdőkhöz, a magasabb és mélyebb völgyek fekvéséhez és azok patakjainak, forrásainak természetéhez igazodott. Általában megyénkben a leggyakoribb a kis útifalvas falu alaprajztípusa. Ezt a zala–somogyi, már vázolt, aprólékos osztottságú terület kényszerítette ki. Ilyenek vannak a Nagyberek dombhátjain vagy Külső-Belsősomogy dombgerincein, de közöttük sok van, amelyik a völgyek futásához alkalmazkodik. Általában egyutcás típusok a dombgerincen és soros települések a völgyek patakjainak két oldalára települve egy-egy házsorral. Több ilyen van a Zselic völgyeiben. Aránylag kevés az olyan kertes település, mint Segesd, Jád. De a Zselicben, Külső-Belsősomogy hajdani erdőségeiben sok az irtás-településforma is, és mert a jó fekvésű erdőoldalakat a falvak határaiban, magasan a falvak fölött szőlőnek is kiirtották, így ott hegyközségeket alakítottak, népi hegyközségi igazgatással. A Zselicben és másutt is a falvaktól távol, sokszor 100–200 pajtás-présházzal egy tipikusan somogyi szőlőhegyi szórványtelepülés típusa alakult ki, melyeknek sokszor egész éven át is akad „lakossága”. Híres, öreg szőlősgazdák és megrögzött vadfogók.

Ezekben a falutípusokban épültek és állnak ma is azok a házak, amelyek megörökítve a jövőnek, mai építészetünk nemes hagyományának, így elősegíthetik bizony a korigényű új magyar háztípus kialakításának sürgető kérdését. Hiszen amíg arányaikkal, épületszerkezeti részszépségeikkel, összképük harmonikus táji megjelenésével ezek a régi lebontásra ítélt, a nép szavával „divatjamúlt” épületek mindig megragadnak ízlésükkel, addig a nagy befektetésekkel ma épült új, eszlingeni redőnyös, csiricsáré színű falukép házai, a maguk sátortetős „modern” nomádságukkal inkább engedélyezetten visszataszítóak, mint tervezetten szépek. A magyar falu új szellemű és új háztípusú építészete a jövő sürgető feladata.

De nézzük csak a somogyi népi műemlékeinket. Hűseljünk egy kicsit tornácaikon, pitvaraikon, gangjaikon és üstökeik alatt. Utazzunk képzeletben homlokzataik nagy fehér vitorlájával vissza abba az időbe, amikor fölverték, vagyis fölépítették, ácsolták és bezsuppozták készre ezeket a házakat, melyeket nemsokára már csak a fényképek, írások és a természeti környezetükben épült szabadtéri múzeumok őriznek majd meg.

Ősi típusok például a szennai talpasházak, az üstökös, pitvaros szentpáti házak vagy a potonyi és andocsi tornácos házak. E házak lényege és formáiknak részszépségei életre keltik a házépítés hajdani ünnepét, amely közös rokoni és baráti teremtőmunka volt valamikor is a család részére. Még a munkára történő fölkérésnek és a munkafolyamatnak is népi szokásai voltak. Értelmet kap, ha sorra vesszük, belépve a kapun a magyar házépítési szókincsünk is: a talp, borona, szék, oszlop, küszöb, fal, pitar és tornác, ajtó, üstök, gerenda, szelemen, szalu és héj. A ház így éledt föl a tájban és környezetben, amelyből „vétetett”. Hiszen teljes anyagát maga a somogyi föld adta és adja. Az óriás erdőségek, cser, tölgy, hárs és gyertyán és nyíresei a talpakat és a fedélszékek gerendázatát, a pajták falfonását és az oromfalak sövényfonását, az ólak és górék anyagát adták.

A somogyi erdővilág pusztulása már a török alatt megindult, amikor a sok kis huszárvár, tüskevár és palánkerőd építéséhez kizárólag a csererdőket irtották. De a 18. századdal, amikor a török utáni biztonsággal a földbe ásott, zsuppos putrikból mindinkább föld fölé nő a parasztság háza és házkultúrája, még nagyobb méretet öltött e rengetegek irtása. A 18. századi somogyi magyarság új, szűzföldfoglaló munkájának volt az ideje ez a század. A szántók a falvak erdeit egyre távolabb szorították az udvaroktól és szérűktől. A szőlők és présházak pedig bent a rengetegben pusztították a kondák makkoltató világát. A présházak egyre szaporodtak a hegyekben, mert alig akadt falu, amelyik ne telepített volna hegyközséget az erdőben az irtványföldjeire. Nézzük meg csak a József császári vagy akár az 1810-es felmérések megyetérképeit. És ebben nemcsak a bor, de a mindig óhajtott szabadság vágya is közrejátszott. Ott volt igazán a maga gazdája és szabad a magyar paraszt. Távol az egy oldalra billent törvény szemétől, de közel a vadhoz. Bizony rabsic-tanyák is voltak ezek a zselici, külső-belsősomogyi dombvidéki, gyönyörű völgyoldalakba dugott vagy dombtetőkön, az erdők alá épült boronapincék. Erdőirtók, mert az utolsó szegig fából készültek. Egymásba ácsolt, több mázsás gerendákkal vagy a talpfa vályúba eresztett, hatalmas, arasznyi vastag tölgylapokból építették őket. A szegényebbjei gyertyán vagy nyírággal fonott falú, sárral becsapva, hófehérre meszelve. A Nagyberek táján náddal fontak. Fedélszékük könnyű hárs.

Művészet volt e boronapincék és talpasházak építése. De a szekerce, bárd és fejsze és fűrész mesterei voltak még a somogyi parasztok a múlt századokban. És ott voltak segítőnek a messzi földön híres ácsmesterek is, akik a tornácok faoszlopait „cifrázták”. Ők készítették az uradalmi pincéket is, mert azok is boronafalúak voltak, mint a hajdani kelta „főváros”, Szalacska, gyönyörű borona borospinceháza. Díszítése vetekszik a történeti stílusú templomok párkánydíszítéseinek román félköreivel, fonataival, de egyben a messzi dél stílusait is idézi, és a szuszékok és szökrönyök mintáit is.

Ezek a névtelen ácsok készítették a férfi- és asszonyfejfákat, mindegyiket más és más stilizálású faragással, a haranglábakat, a mestergerendák díszített végeit, a faragott tornácoszlopokat és a furfangos pincei kölkeszárakat. Ők voltak a mesterei azoknak a 18., 19. századi ács-kádár-bognár mestermunkáknak, amelyek cifra díszeikkel és évszámokkal ellátva csavar-orsós, gyertyás és szarvas-satuk formájában jelentek meg a hegyi pincékben. Művészetük teljességében mint a királyi trónszékek úgy álltak ezek az óriás, oszlopos prések az erdőkben, a boros pincék eszközei között. A mesterek neve csak műveikben maradt, nem úgy, mint a szennai református templom kórusát készítő Nagyváti János asztalosmester neve, aki a kórusfeljáró egyik kazettájába belepingálta, hogy „Ezt Ur házát ekeszitete 1787 esztendőben”. Engem színes festett kazettái, karcsú, szalagos festésű oszlopai és virágainak életízű díszítésrendszere és a természetre utaló stílusa nem annyira a barokkra, de a reneszánsz festészet életkedvére emlékeztet.

Az erdő fája mellett a ház telke szolgáltatta a másik építőanyagot: a sarat, a döngölt agyagot, melyet legtöbbször, mint a Nagyberek vidékén is, a falu „tömőmestere” vezetett föl a deszkarámák között. Ezek voltak a „bihalsás falak”. Aztán a napon szárított vályogkockák és végül is az égetett tégla következett. A téglaégetők kemencéit is az erdőkkel tüzelték. Csattogott a fejsze, sírtak a kerekesmalmok fűrészei, vitték a hasáb- és épületfákat az erdőkből és erdők alól. Még a borókások „bús fenyőjét” is kiirtották. Soha el nem rohadó szőlőkaróknak, kocsiszám hordták a megyéből. Jártak a villa-, gereblyelapát- és söprűkészítők szekerei is. Így alakultak át a somogyi táj és a gazdálkodási formák is napjainkra. Így sorakoztak föl a falvak utcái és bennük a népi műemléki vagy műemlék jellegű házak.

Nem egyiknek tornáca a történeti építészeti korok hangulatát idézi. Stílusok agyagba, fába vándorlásáról van itt szó, ahol a mesterien faragott márvány és kő helyett a lágyabban kezelhető sár és fa beszél a török előtti román és gót és reneszánsz stílusok sok-sok százados késéséről. A szegénység gazdagságát idézik a magyar falvakban.

Hazánkban a 18. századtól a megyeházaknak, malmoknak és a magtáraknak volt soha el nem téveszthető jellegzetes stílusa. Mellettük még a kis, oszlopos tornácos udvarházaknak. A népi építkezés kis pallérjai is ezeken dolgoztak és ezeket látták útjaikon is a legtöbbet. Így épültek, ilyen hatásokra Somogyban is – csak tűzfallal nézve az utcára – a szép boltozott tornácú parasztházak. Ilyen iskolapélda a potonyi ház tornáca, de hasonlóan lenyűgöző harmóniájú egy-egy andocsi porta oszlopsora is vagy a bálványosi mellvédes tornác, szemöldökös-boltíves oszlopsora. Mondhatnám azt is, hogy nem egy közülük a 13. századi románkori altemplomok, így pl. Tihany oszlopait idézik képzeletünkbe, vagy egy-egy tornáccá fölnagyított lábazatdíszítés Jákot idézi. Egyik-másik pedig akár egy-egy reneszánsz boltíves oszlopsor is lehetne, mondjuk egy soproni polgárház vagy inkább egy falusi parasztház udvarának „emeletén”. – Nem egynek kis kagylódíszes ablaka, a teli fatáblákkal és vasrácsával nem olyan-e, mint egy profán paraszti pásztifórium pl. a látrányi fehér homlokzaton? –

E tájon az oszlopos klasszicista udvarházacskák éppoly gyakoriak falvainkban, mint a róluk idézett fehér oszlopaik között egyenes átkötésű, egyszerűbb és kisebb arányú tornácos parasztházak. És bujkál a népi műemlékeink sajátos stílusában a történelmi, művészeti stílusok ihletése. Megtaláljuk a faluképben a kastélyok kőfaragóinak szép barokk Szentháromság oszlopait is. Az utcakereszteződések kis gyepterein vagy kerítések előtt és mögött a primitív faragók szentjeit. A forrásokat védő fülkék pedig szobraikkal, mintha régi, pogány áldozóhelyekre emlékeztető vallásos szokás átlényegült folytatásai lennének.

A tornácok és pitvarok után a konyhákat is meg kell említenünk, mert a tűz és annak védelme a konyha, a ház ősi értelme. A füstös és szabad kéményes konyhák bejáratai, búbos kemencéi, szabad tűzhelyei és a szemeskályhák fűtőlyukai és gyújtóhelye mind hiteles vallomás egy eltűnt életforma tárgyi és elhelyezési, forma- és alaprajzi művészetéről és kézzel rakott világáról.

Megrendítő és elgondolkoztató tanúk egy életformáról, amelynek ünnepeit is itt, ezekben a szurokfekete odúkban és gerendák alatt vagy meszelt boltíves, előkés konyhákban főzték. És a fal másik oldalán már ott is e pokol szurgyikjából fűtött gelencsérremek is, a pártás szemeskályha. Hétköznap és ünnep egymás mellett, mint az egész élet. Annak lehet mondani, hiszen egy vályogfal két oldalán állnak, és fölöttük az üstökös, nyeregtetős fedélszékek zsúpjai pedig téli és nyári aratásokra emlékeznek. Idézik Somogy búzatábláit és berkes tájait. Azoknak aratásait és nádvágó toló-kaszáját és a nádnyíró sarlókat. Ezek a nádzsúpos és rozszsúpos tetők idézik a letűnt és átalakult munkamódszerek és gazdálkodásformák világát és életritmusát és azt, hogy az élet megy, nemcsak a régieken, de az újakon is bölcsen túl és tovább…

Balatoni évtizedek

A Szépirodalmi Könyvkiadó „Magyarország felfedezése” sorozatában jelent meg Bertha Bulcsu könyve. Érdekes és elgondolkoztató írás. Nemcsak az országos Balaton-divat hódolóit és a langyos vízi, a nyári szezontávlat híveit ragadja meg, de épp mert rengeteg égető kérdést vet fel és érdekes statisztikákat közöl, és mert csak félig válaszol, így okos írói fogással bevonja a messzebb tekintő olvasókat is alkotó munkájába. Be a Balaton-kérdés egyre sürgetőbb és még időben megoldandó feladatainak tanulmányozásába. Egy szó, mint száz, jókor jött könyvet adott a kiadó az olvasó kezébe.

Nekem kettősen is érdekes és szép: stílusával, történeteivel és fotóival együtt ez a könyv. Mert ahogy forgatom és jegyzetelek a margójára, könyve egy negyedszázaddal korábbi „balatoni évtizedek” utazásait és élményeit, emlékeit és eltűnt vagy megváltozott valóságát idézi. Balatoni életem emlékeire felelgetnek Bertha szavai. Azoknak tartanak tükröt adataikkal, könyvének tükrei. Igen, mert ugyan sokan nevelkedtünk ebben a látványban és világban, de aránylag kevesen rögzítették írásban és lélekben és életformában is mindazt, amit ezek a vitorlázó és gyalogtúrás, könyvvel tűnődő és úszós, csónakkirándulásos és fakutyázó hegyi és berki és tavi utazások jelentettek a serkenő értelemnek és életnek.

Én akkortájt hátizsákomban vagy halas-szákomban Eötvös Károly Utazás a Balaton körül könyvével jártam, most pedig, mióta olvasgatom Bertha Bulcsu könyvét, íme melléje téve a Balatoni évtizedek-et is, így járom végig újra, olvasgatva nap mint nap ezt az időt és a tájat.

Eltűnődöm világán, jelzésein és a megváltozott környezet körülményein, új emberein és közben „révkalauzom” módszerén és írásmesterségén, művészetén is el-elgondolkodom. Így együtt érdemes nézni nekem az egészet, úgy ahogy lírai hangütésével a gyermekkori élmények szépségeiből és lelki mélyrétegeiből és emlékeiből építkezve elindítja könyvét a „Táj és évszakok” fejezettel. Az érzelem és értelem, a témák kiteljesülését és terebélyesedését egy falun és egy szemlélődő ifjú életéből ahogy indítja. Szokatlan, de egyre izgalmasabb, ahogy „csak” szemével, ráérzésekkel és igen vékony történelmi, régészeti, társadalomtudományi és művészettörténeti ismeretből gyúrja irodalmi alkotássá a könyvét. A mából a mát, magából és szinte csak a látványból fejti ki. Sokszor úgy érezzük – ez is vitára ingerlő módszerei közé tartozik –, hogy alig vagy csak nehezen tud és válogatva visszaemlékezni… És néha, mintha előre nem is akarna világítani… Megelégszik a pillanat riportjával… És egyszerre csak költészet közepében állunk. Lírai mondatok sodornak. Sokrétegű idő és érzésvilág csillog elő „hajónaplójából”… Vitákra serkent… – Melyik is a jobb felfedező módszer?… Milyenek is legyenek a magyar új Kolumbuszok és Kőrösi Csomák?… Bédekker eszűek?… Riporter szeműek?… Tudós eszűek vagy költő szívűek?…

A jelen esetben könyvünkben az a szép, hogy él a világ és a szöveg, amely a Balatonról szól. Világít és beszél, mint leírt évszakai és a „györöki szél”, amely „beugrott a kéményébe”. Az Agár-tetőtől a Zalatorokig a tájon, természetben, embereken, állatokon, növényzeten és az életformákból is nem a papír, nem az okosan összerakott betűk üres szavai kopognak, de az érdekes élet lüktet… – Miért? – Mert ismeri, amiről beszél… A gyári és a termelőszövetkezeti életet, lélekben, izmában, a tájban és életformában, mert az emberekkel és a munkával együtt élt. Velük nőtt élete és értelme… Ezért világos, logikus és érdekes a könyve… Sehol sem beszél bele abba, amit kezével és eszével vagy a szívével nem ismer… Hiányolhatjuk, de okosan teszi, hogy nem szól, mert nem ismeri a Balaton-környéki bányászok életét vagy a berki tőzegvágókat és a nádbújó somogyi, berki falusiakról sem beszél, és nem kanyarít történeteket a pásztorkodó halászokról sem.

Pedig bizony óriás és rejtett birodalom volt ez a berki, a somogyi partokon. Én még eveztem, tolófáztam benne, nem a „Nagyberki”, de helyesen a „Nagybereki Állami Gazdaság” területén. Mert a Balaton, ahogy említi is, „messze terjeszkedett”. Somogyvárnak és a Laki-várnak (Öreglak, a kaposvár-fonyódi vonalon) még kikötője is volt, a somogyvári hiteles hely, a hajdani monostor virágkorában. Pedig Somogyvár a mai parttól majd 25 km-rel délebbre van. Sziget-Liget várától meg légvonalban is 32 km-re. Tehát a hajdani Balaton nem is olyan régen még szélességében is akkora volt csaknem, mint mai hosszának a fele. És onnan Somogyból tolták fel hajdan a török elől a faragott köveket a várépítéshez és később a somogyi birtokosok Zalába a trágyát.

Megragadóak és élményerejűek a téli Balatonról írt sorai. Ebben a téli világban igen érdekes a „hevesek” szerepe. A tóból feltörő melegforrások ezek, amelyek a beállt jégen nyílt vizükkel, mint lila, rózsaszín vagy zöld, nagy szirmú virágok jelentkeznek. Szép látvány a fonyódi várhegyről, de igen veszélyes pontok ezek a téli Balaton fakutyázóinak, jégvitorlázóinak. A madarak téli halászóvizei a hevesek. Sokszor óriás madárcsapatok tanyáznak jeges partjaikon, és úszkálnak rezgő vizeiken. Nem tudom felmérték-e ezeknek pontosan a forráshelyeit?…

Módszeréhez híven, egyetlen község, Balatongyörök és hegyközségeinek világából indulva fejti ki a tájon élő lakosság társadalmi keresztmetszetét is. Személyes ismeretségből, bőrén tapasztalt indulatokból, a gyerek szemének biztos látásával, a hallott Festetich legendáktól a hegyközségi lakók hétköznapjainak leírásáig. Így nézi, kik laktak, laknak és kik járnak nyaralni, és kik keresnek tanyát ma a Balaton partján. E módszerrel – ha szűkebb is –, de általa személyesebb és regényesebb is lesz a fejezet. Szűkebb, mert a későbbiek alkalmából is leginkább csak a veszprémi alapállásból és távlatból nézi a tó és a tó körüli világot. Pedig a somogyi mondás azt mondja, hogy Zala (Veszprém) igazán csak Somogyból szép. Érthető, hogy a tágabb szülőföld, Tapolca, Györök–Keszthely áll a szívéhez és kezéhez is közelebb. De ha megnézzük a közkézen forgó nagyszerű, színes 1 : 95 000-es Balaton-térképet, az is így tárgyalja ezt a tájat. Ezt a Balaton-szemléletet sugalmazza. 5 km-t rajzol a tó somogyi, 25 km mélységet ábrázol a veszprémi parton.

Érdekes, ahogy a közös nagyúri és a paraszti öntudatot összeveti a Festetich és gazda vonatkozásban. Birtokainak szerepét ismerteti a fürdőhelyek kialakulásában. Aztán ahogy a háború előtti új villatulajdonos „úriréteg” és a gazdák kölcsönösen feszült egymás szemléletét ábrázolja. Bemutatja a nyaralók, a két hétben minden örömöt összezsúfolók életének hatását a balatoni őslakosság életére. A strandok szerepét a falusi közműveltség és közérzet alakítására. Ennek helyi és országos lélektani és társadalmi vetülete elgondolkoztató azok számára, akik a rohamosan alakuló és változó tájak és emberek életét nemcsak figyelik, de velük együtt dolgoznak és alakítanak is. Következtetései találóak, mert stílusának nyers romantikája és ereje mögött racionalizmus és az úgy-ahogy kialakult statisztikáink adatai és szerzőnk tárgyias látása munkál. Ezzel a szemlélettel nézi és írja le Eötvös után a tegnapi balatoni vincellérek és a mai hegyközségiek hétköznapjait és ünnepeit. Az erdő ősi és mai kapcsolatát a szőlőkkel. Az öregekkel és a fiatalokkal. A présházak sajátos és szép és kegyetlen életét, a borral kapcsolatos szokásokat és az ital hatását. Megrajzolja a hegyiember és a falusi huligán most kialakuló típusát. „A fiatalok fejében, lelkében minden nyáron zűrzavar támad. Emberségük kificamodik”… Persze ebben a „munkaerkölcs” lazító hatásban nemcsak a napfényhabzsoló, a lubickoló, langyos vízi, nyári hedonizmus a bűnös. Kísért ez is és az is, hogy a gyors emelkedéssel, az anyagi izmosodással nem járt együtt a szellemi is. A hagyomány, a történelem, az általános emberi és nemzeti műveltség és tartás megfelelő erejű adagolása és alakulása. – És ha történelmünk ezek után még csak kötelező tárgy sem lesz középiskoláinkban? – Úgy még inkább felületi és hasznossági szempontú lesz szemléletünk. – És nemzeti és nemzetközi szempontból is kinek lesz hasznos ez? – E kettő, mint a két kéz, csak együtt szolgálhat és erősíthet minden közösséget…

Íme egy példácska. Levelezőlapot adtam fel az egyik balatoni postai hivatalban. A címzett Bratislavában lakik. Rám néz a felvevő „kislány”… Én őrá – mennyi a bélyeg? – Hát ki az Isten tudja, hogy hol van az a Bra… tisz… lava? – hangzik a válasz. Pontosan így a hajadon… Mondom: – Ugyan kérem, hiszen Pozsonyban koronázták szinte végig a magyar királyokat… És látom rajta, nem tudja, hogy Bratislava azonos Pozsonnyal… – Királyokat?! – Csak néz, és már nemcsak kuncog… Zavaromban én egy másik, egy tüzes trónra kapcsolok… A Dózsáéra… Újra csak néz, és látom fogalma sincs, amikor mondom, hogy hol is van Temesvár, és hogy az azonos Timisoarával… És hogy a magyar történelemről és Romániáról beszélek… Rövid, de csattanós példa! És nemcsak balatoni… – Olvasó nép vagyunk?… Vagy csak túl jók a statisztikáink? –

Igen, nézzük és írjunk és példázzunk ezekről is. Mert a szellemi valóság is hozzá tartozik egy táj életéhez. Sőt, a jelenén túl, úgy vélem, a jövőjét is befolyásolja. Aztán sorra veszi a Balaton-parti községek őslakosságának fokozatos csökkenését. Igen, a jólét és az erősödés ellenére… Vagy épp hatására?… Mert lakás és házkultúránk és életformánk fejlődik a tó körül. Letagadhatatlan, de hogy a házi kisgépeken és a bútorokon túl örvendetes-e ennek, ezeknek az új településeknek látványa, erre már meggyőző választ alig adhatunk. Mert csak nézzük meg ezt, mondjuk, a Keszthelyi-hegység alatt. Vegyük a gyönyörű mediterrán tájban Balatonedericset. Nézzük onnan, ahol a könyv szép fotója „Présházak a györöki hegyközségben” kép vágása befejeződik. Most ott sorakoznak egymás után a kockák kockák mellett, sátortető sátortető hátán, eszlingeni redőny eszlingeni mellett, és a palatetők szürke, monoton települése valóságos szomorú sivataggá silányítja ezt a tündéri tájat, melyet Keszthely–Sümeg–Badacsony háromszögében – régi vesszőparipám – már rég Nemzeti Parkká kellett volna nyilvánítani. – Hát ennyire képzeletszegények építészeink?… Vagy ennyire erélytelen engedélyező közigazgatásunk?… Vagy ennyire sok a gazdája a tónak, hogy egymást keresztül-kasul intézkedi, és már-már a bal kéz sem tudja és látja, hogy mit csinál a jobb. – Igaz-e, hogy Veszprém megyében a tó körül 1973-ban 3400 engedély nélküli épületet emeltek?… Vagy még többet?… Tán ötezret? – Mert ki néz utána, hiszen az idézett hegyközségekben Keszthelytől Edericsig, aztán tovább végig egymás hegyére-hátára épülnek e szőlővidékek arányos és szép présházai és délies magyar pincetípusai közé a kulipintyók és az épp ide nem illő stájer-házak, meredek német tetők és a kificamult ízlések korcsszülöttei és álmodern dobozai. – De még a középületek is… Például egy takarékpénztár doboza is, hogy áll bele egy község patinás templom- és házcsoportjába! És Somogyban is mi van Balatonboglártól Szentgyörgyig?

De maradjunk csak a hegyközségek között. Remek táji kereteik is lassan megszűnnek a Szépkilátó és a Szigliget körül is. Itt van például a Szerelem-völgy mai képe. – Mi lett ebből a fenyvesekkel keretezett tájból? – Aztán a hegycsúcsok, kis bércek… Még a védett területeken is… Akár a Kamonkő és Antalhegy között is és fölött!… Az ember lenézi a természetet. A nyakára hág, föléje épít, ha két méterrel is. Mit bánja ez a szemlélet, hogy arra rondít, amiben „gyönyörködni” akar. „A pénz mindent legyőz, lassan a természetet is”… Így zárja, e keserű ízű mondattal „A napfény ára” című fejezetét. De azt hiszem, épp azért ezzel a legyintéssel, hogy azért se sikerüljön, mégse minden így.

Maradjunk ezért hát tovább egy pillanatra még ezen a hegyközségi tájon. Ezek a falvaktól távolabbi és történelmi szőlő- és borvidékek a szép balatoni tájban is, különösen épp a Balaton-felvidéken – ne nézzenek le, ha így írom – tündéri oázisok. Pihenni, dolgozni már csak itt lehet. Szellemet, testet edzeni a tó körül, melyek érdekében Bertha Bulcsu oly kedvcsinálóan ír a vízisportok szépségéről és az úttörőtáboroknak is annyi jó tanácsot ad… – De mi lesz a sorsuk e helyeknek, ha a telekspekuláció nemcsak a szemét, de a lábát is megveti e hegyek között, mint ahogy már az Európa-szerte kitiltott motorcsónakok tették? – Mert már itt autózgatnak, nyüzsögnek a „Balaton-őrület” divatjának gátlás nélküli figurái e kis szalmatetős, szép kilátású, szerencsére még rossz útú, kipusztuló vagy a lassan egyre nehezebben művelhető szőlők között. Mert megsejtették, hogy itt még olcsóbban lehet szerezni… Szőlőt?… Fenét… Telket!… Zsebükben pénz, az autóban máris a fejsze… Vétel után kiirtani azonnal az utolsó tőkéket is… Táj és gazdasági terület újjáélesztése?… Eszükbe se jut… Még jó, ha csak modernizálni akarják a tájba illő stílusú pincét. A fákból kifizetik. A kiirtott csepőtésből parcelláznak, és lassan még azokat a présházakat is el akarják tolatni, amelyeket a tsz-ek meghagytak. Az öreg, műemléki pincéket is, melyeket kinéztek, hogy aztán így csak üresség maradjon. Üresen a már fölosztott „telek” az új vevőig, egy hasznosítható ingyen épült villával.

– A Csobánc sorsa is ez lesz, és a többieké is?… Úgy néznek a tapolcai, halimbai bányászokra, füredi hajógyáriakra, permetező, kapáló nyugdíjasokra, hétvégi szorgos kisemberekre, mint az elmebetegekre. Még jó, ha csak lesajnálóan nyilatkoznak… Ha ez az embertípus bejut a balatoni hegyközségekbe, vége a tájnak, s a még emberséges körülmények közötti balatoni felfrissülés lehetőségének is…

Hegyközségeink jövő sorsát soron kívül kezébe kell venni az illetékes hatóságoknak! De nagy eréllyel, mert a pénzes pacák, aki most igen gyorsan szerzett, nem mindig ember a szó nemes és szocialista értelmében. És az ilyen nem válogat se tájban, se a közösségi életformában. Éppúgy tombol, mint a dzsesszek kilométeres bömbölése és az úttörőtáborok hangos bemondója az üdülő és pihenő övezetekben… Éjjel, nappal… Jó példákat hoz ezekre is a könyv. Igen, ez a típus csak pénzt akar befektetni, „törvényesen”. Még a szobaszámokat is kijátssza. Mert ügyes, és különb akar lenni és gazdagabb, mint a szomszéd. És ebből a befektetésbál is új sápot akar…

Jellemző írói portréját adja Bertha Bulcsu ennek a típusnak. „A napfény ára” fejezet írói remeklés. Izgalmas és izgató fejezet. A nyári három hónap reális, adsza–ne módszerű erkölcsi keresztmetszete. De épp azért megfontolandó amit mond, mert le kell vonni belőle a következtetést, mert ez a példa, amit itt látunk, ront. A Balatonban csobban, de átüt a parton a hulláma… – Csak Balatoncentrikusan gyűrűzik a Bakony–Dráva–Kemenes és Tolna között? – Nem! Az egész országon végigremeg. Hogy lám csak, így is lehet élni abból, amit valaki tanult, amit szerzett, amit „elsajátított”, vagy kinek-kinek egyszerűen csak „abból, amije van”… Csupán egy mondén, pannoniai, lubickoló, langyos vízi életstílus és példakép alakulhat ki a balatoni nyári életstílusból?… Olyan, mint Jugoszláviában a dubrovniki?… Nem hiszem! Más is lehetne… Csak kézbe kell venni. Mégpedig egy kézbe a vizet. Igen, a tavat a partját, a táját, hogy e gyors üzletek cséphadarásából maradjon majd a jövőnek is Balaton. Az, ami ma még szép, a jövőre is sugároznék, és a nemzet tengere maradhasson. Mert ebben az ütemben és elgondolásban – úgy vélem –, nálam biztos jobban tudják és pontosabban látják is az illetékesek, hogy aggasztó a tó jövője.

Bertha Bulcsu okos, pro és kontra csoportosítással közli az adatokat, vetíti egymással szembe a képeket, a tájakat, embereket, és szinte vitatkoztatja egymással a megszólaltatott, egymást nem is ismerő személyeket. Így az életformákat, egyéni és csoportérdekek érveit, intézmények, gyárak, gazdaságok védekező, dicsérő bizonyítgatásait, teremtő és nem teremtő elgondolásait, az amúgy is jól választott fotók között, mintegy hangosfilmet pergeti. Napjaink rajzának hangulatába, mint kísérőzenét pergeti érzékletes beleélésével, szövegközbe, a múltat is. A foglalkozási ágak ritmusát és a vidékhangulatát. Együtt utazunk „Az élet fórumain” a szerzővel. A bemutatással és vitákkal a „Miből élnek az emberek?” fejezetben is – igen okosan élve lehetőségeivel – nyit és csuk a sokszor oly égető balatoni kérdésekben. „Gyárak és munkások” fejezetében a hajózás, a munkabér és vízállás kérdései néznek össze. A siófoki zsilip és „az export divatos istene” az, amely néha a legnagyobb érvágója a Balaton vizének… Hajdan a Sió-parti malmokhoz, ma a leúsztatandó hajókhoz igazodik tengerünk szintje. A „Georgikon örökösei” és a „Falvak közös kenyéren” írásában az állami és a szövetkezeti gazdaságokban élőknek nemcsak a forintjairól, átalakult életkörülményeiről és formáiról beszél, de a közérzetükről is. A hegyközségi motorosnomádok napjairól és a helyi „politikai, állami és gazdasági vezetőkről, azokról, akik a mai faluban a hatalom birtokosai”.

Különösen szép fejezete könyvének a „Noé szőlőt ültetett”. Kár, hogy itt nem emlékezik meg a szövetkezetek szervezéséről. Ezeknek a napoknak históriái jó ellentétpárjai lennének a mai képnek és állapotnak. Ezek a sorok nemcsak a Balaton-felvidéki szőlők és bor átváltozásainak „misztériumait” rajzolják, de embert, családot, és szinte már az „országot” tájban és lélekben, jellemben alakító szerepéről is markáns rajzokat adnak. A görbe hátú emberek és a borral teremtett és épített görbe utak kacskaringójára is rávilágít. A mindent elintéző „közületi demizsonokra”. A hajdan borára büszke gazda egyre ritkább alakjára és a borpancsolásra. Az édes borok ijesztő elszaporodása jelzi ezt a „titkos szertartást”. Bizony alig akad ma már egy is a pincéket látogatók közül, ha kóstolgatnak, aki a valódi borra szavaz. El is felejtettük már a „szűz” bor ízét a Balaton körül. Nem is annyira a cukrozással, de a borszaporító csodával, a hordókba öntött töméntelen esővízzel van a baj. Becei pincémben a Tokaj-vidéki esperes, amikor megkóstolta a boromat, röviden csak ennyit mondott: – Szép bor… Jó bor… Hasznos savakkal… – Igaz, én csak a magam nyelvére szüretelem a becei bort. Az is igaz, hajdan a Batthyányak nem a badacsonyival, sem a somlaival, de ezzel a beceivel töltették föl körmendi pincéiket. Legalábbis az oklevelek szerint… És kitüntetően másnap újra feljött a tokaji esperes, kóstolóra. A sok pince közül ezt a „kis” bort választotta ki.

De nem az én boromnak akarok hírverést. A régi zamatos, száraz, édes-keserű, mandulaízű híres borokra akarok emlékeztetni, amelyek eltűntek, de helyettük bizony megszaporodtak a cukorral szerzett gépkocsik, motorok és a telkek, a szőlővásárló spekulánsok, a borkeresztelők és zugeladók és zugvásárlók a falvak körül. – Hogyan segítsünk?… – Mert erkölcsös-e a bor felvásárlási és továbbadási árkülönbsége? – Tíz forintért bevenni a tsz-nek a saját tagjától és harminc-negyvenért továbbadni?… Tehát szaporítanak az eladók!…

– És mi lesz a hegyközségek sorsa? – Sürgős szükség lenne az egész Balaton-parton a zártkertek végleges kijelölésére, a tsz-szőlők, állami szőlőgazdaságok, egyéni birtokocskák és az üdülőnek parcellázható hegyi területek sorsának eldöntésére. Mert a vízparti, Balaton menti és falusi horribilis négyszögölárak után a másik oldalon már készek a kulipintyók és a proccok várainak tervei, hogy kiirtsák ezt a szép tájat, leendő Nemzeti Parkunkat… – Hol az az egy kéz, aki lefoghatná ezt a másikat? – Bizony ideje lenne elővenni a két évszázaddal ezelőtt lefektetett „Hegyközségi Árticulusokat” is. Kicsit tanulmányozni ennek az ántivilági szőlőművelő parasztvilágnak közösségi szellemét… Helyreállítani, közös erővel, az utak használatának, javításának ésszerű rendjét… A kacskaringós szűk utakon az egyirányú forgalom ősi kresszét… A mesgyék megbecsülését, közös helyreállítását… Madarak és tolvajok ellen a szőlő közös őrzését… Szüretek idejét és a borok minőségéről írt annyi hasznos és kötelező tanácsát… Haladó hagyományként nem ártana kinyomatni egy-két ilyen régi, kézírásos articulust.

Aztán itt van a horgász eszemnek és szememnek tetsző fejezet. A „Halászok, horgászok” címszó alatt nemcsak az ősi háború villogtatása tetszik, de az, ami nádja és idege mögött meghúzódik. Bizony ez a leglényegesebb. A tóról van szó, tehát a víz kérdése. A víz, amelyet kis- és nagygazdaságok vesznek körös-körül a Balaton-parton. Hosszára, tehát rosszul kapált földek a lejtős, szőlős tájakon, és műtrágyázott, gyomirtós táblák ezer holdjai. – És a gazda mit törődik a messzi tó vizével? – Régebben még csak orvhalászott. Onnan is kiszorult… Aztán jött az 1965-ös halpusztulás… És korábban még a kilométeres hálók vízszűrése és a feszített évi tervek fogásai… Aztán az angolna… Aztán az amur, a hal és nádpusztítás, de ott, ahol nem kellene! És még balatoni tudományos szimpozionokon is elhangzik, ezek után is, hogy nem is olyan káros a kemizálás a tó körül… És hogy az üzemterv betartása nemzetgazdasági érdek… Pedig a Balaton nem a halászati üzemtervek teljesítésének kérdése… A halászatnál jóval többet teremtő és termelő pénzforrásunk szenvedő alanya a Balaton. Legszebb tájunk… És körbe-körbe a befolyó vizek szennyezése… És a közművesítés hiánya… A betongátak perspektívája… Se homoklídó, se a víz öntisztító lehetősége, se az ivó halak tanyája… Csak egy egyre szennyeződő betonlavór?… Vagy éjjeliedény?… És a cementgátak mögött sorba az öntözött, reumakeltő füves strandok… És nem forró homok?… Föveny helyett fű!… Cigarettacsutkás, gyümölcsmagos, eldobott ételes, sáros fűcsomók közt ételmaradékos, ki sem gereblyézhető zöld strandok?… Hol vannak a régi somogyi part hosszú homoklídói?… Aztán a Zala deltája… A keszthelyi medence hínárszigeteit évről évre számlálom, rajzolgatom hegyről és hajóról… Hínár és békanyál és posványszagú a víz… Egyáltalán, nagyobb látogatottság vagy vihar idején fürdőhely-e a keszthelyi strand? Homoktól sűrű, szürke vize mintha Hévíz iszapfürdőjével kelne, persze reménytelen versenyre.

Nem a fejlesztéssel, mert igen sokat költünk a Balatonra, de a szemlélettel a „Balaton-őrület” divatjával, a felvilágosítás, a nyaralás lényegének okos propagálásának hiányával van a baj. Egyszerűen ma már nem a sport, az edzés, a megújulás vágyával és nem a szellemi és idegrendszeri pihenés óhajával és igényével érkeznek a Balaton-partra az emberek. Hanem azért, mert sikk lett a tó, a lubic és a nekem is van villám fonák gőgje. Mint a kutya-divat! Mentől nagyobb a villa és a kutya, annál feljebb állunk ugye a létrán… Szóval, amit ez a féktelen divat előhívott, a sok fonákság körül van a baj. És mindez már tájban és vízben, telekben és házakban, zsúfoltságban és lélekben, az emberi és a közösségi viszony arculatában is jelentkezik a magyar tenger körül…

Kell az egy-kéz, mert mi lesz, ha egyszer csak itt állunk, de már víz nélkül is megfürödve? Mert ezzel a migrációval így a rossz albérletből és jobb főbérletből vagy társasházból csak még rosszabb albérletbe, embersűrűből olyan embersűrűbe vándorol az ország, ahol se víz, se békesség. És lassan majd az nyaral, aki otthon marad.

Talán itt-ott ki is emeltem a nádból és a vízből, amire rávilágított Bertha Bulcsu könyve. De hát az ő sorait és felfedező útjait is, azt hiszem, ez a cél vezette. A Balaton megismerése. Ennek a szép országrésznek, amelyre annyira kell vigyáznunk, mert lassan ilyen lesz. És mert szeretjük, mindig őszintén és szenvedéllyel beszélünk róla. Minél többen, annál jobb. L’art pour l’art is, mint a szenvedélyes vitorlázók és az igaz horgászok – mert bizony vannak még olyanok is, akik minden előnyt megadnak a halnak –, és vannak, akik nemcsak látják tavunk sorsát, de tudják, hogy is lehetne segíteni. Bertha Bulcsú idézi is a 155–158. oldalon Fráter Gedeonnak a „Balatoni Horgász Egyesület” elnökének és a 221. oldalon Debrőtzi Tibornak sorait. A füredi szívkórház vitorlázó igazgatója rövid, biztos diagnózisával tapint a balatoni betegség „lényegére”. Csak hallgassuk is meg. Mert ahogy a biológiai tudományok kandidátusa Dr. Pónyi Jenő mondja: „A Balaton vize ma még jó, de hogy jó is maradjon, ehhez tettekre van szükség.”…

A mentésben a legtöbbet a Kisbalaton és a ráfizetéses Nagyberek visszaállítása, legalábbis újrarendezése jelentené. E kettő kérdésének megvitatására országos ankétot kellene rendezni. Hozzá csatolhatnák a Balaton-környéki jövő hévizek hasznosításának kérdését is. Pontosabban az elhasznált meleg vizek kivezetését vagy ülepítését. Többek között a fonyódi gyógyfürdő sorsára gondolok…

A könyv befejező részében hiányolom a városok közül Siófok ismertetését. Ez a regényes fürdőéletű és -múltú strandváros a Balaton Abbáziája volt valamikor, és azt hiszem, most is az. Földvár pedig kaszinójával, a tó Monte-Carlója volt. Minden bizonnyal a megkérdezettek különös és izgalmas történeteket mondtak volna el, és ahogy Bertha stílusára és képzeletére gondolok, azt hiszem vetekedett volna – egy másik világ csillogásával – ez a fejezet is a tapolcai lapokkal. Amelyik felejthetetlen rész. Írónk itt visszakanyarodva a könyvét kezdő lírai hangütésére, gyermekkorának balatoni kisvárosát úgy idézi, olyan emlék- és hangulatsorral, hogy valóban aligha felejtheti el a könyv olvasója.

A bauxit Tapolcája már sorozatbontásokkal és panelos építkezéseivel sem tudja elpusztítani azt a várost, amelyet ő egy gyermek emlékvilágából és egy több építészi kegyeletet érdemlő, dunántúli eklektikus és empire jellegű városka valóságából épített.

Egykori doktori értekezéseim világa

Elfogultság nélkül nehezen tudok írni a berekről. Az emlékek serege vesz körül. Emlékek, melyek úgy jártak át, hogy eggyé lett az emlékező szellem és a táj. A somogyi Nagyberek, ha róla írok, kicsit önvallomásszerű. El is térek a szabványtól. Úgy nézem e témát, mint aki magát keresi környezetében és a mában. Legalábbis a helyét – ami elemi kötelessége –, és így természetes, hogy nemcsak felületet és kellemes slágert óhajt nyújtani a fülnek a kérésre. Kötelessége lemérni, honnan is indult, és hol is tart… Úgy vagyok én ezzel a berekkel, mint az öreg és fiatal pionírjai, akik szeretik is meg nem is. Mert bizony pionír vidék. Egyszerre szelíd és vad. Nem irodalmi képletes magyar ugar, Ady szavával, de valóságos magyar dzsungel. Legalábbis az volt Ady idejében és az én gyermekkoromban is. Szeretném, ha szándékomat és ennek a tájnak a valóságát együtt éreznék meg soraim között.

Ezért egy kicsit messzebbről kezdem. A valóságát a múltjából, mert ennek felvázolása nélkül a somogyi Nagyberket megérteni nem lehet. Olyan volt és akkorát változott napjainkra. – Hasznára-e a tájnak és az embernek? – Mindez csak így, legalábbis a Cadet Bars-féle József császár kori 1783-as térkép lapjától elkezdve érdekes. Talán nemcsak nekem. Másnak is.

Kivételes voltát az adja meg e tájnak, hogy nem is földről kell beszélnünk, ha eredetét keressük, hanem vízről, mert a Nagyberek nem is olyan régen a Balaton legnagyobb öble volt. Igen: a Nagyberek öböl. Balatonkeresztúr és Balatonboglár között. Ettől az egyenes tóparttól délfelé félkörívben kanyarodott Balatonújlak, Kéthely, Somogyszentpál (Tótszentpál és Varjaskér), Táska, Buzsák, Pusztaberény, Fekete-Bézseny és Orda-Csehi falvai alá. Keresztúr és Boglár várhegye között 23 km a távolság. Délre 10–15 km-re nyúlik be a belsősomogyi dombok völgyei közé. Hajdan síkvíz volt, de a Balaton a saját csonkítására tavi homokjából hullámverésével Keresztúr és Boglár között egy nyílegyenes turzást, somogyi szóval „köskönyt” emelt. Ez az átlag egy kilométer széles finom strandhomokú gát – amelyen a legselymesebb magyar lídót lehetne és kellene kiépíteni a világ csodájára, s melyet napról napra teszünk tönkre reumatenyésztő locsolt füvesítéssel és beton partvédő gátakkal –, aztán leválasztotta a tó medencéjéről az öblöt. A terület pedig elmocsarasodott. Így alakult ki a Nagyberek rejtelmes 20–22 000 holdas nádas, zsombékos, totyogós, sásos, lápos, zanócos és vadvizes, halásztanyás és pásztorszállásos területe. És ebből a mocsárból, pásztorszóval „ronda berekből” lett a ma! De hogy milyen utat járt meg az élet e tájon, amelyben magam is oly sokat tapostam a csigás tőzeget, ezt szeretném vázolni. Ahogy emlékezem és ahogy nekem elmondták a berek öreg gulyásai, a hajdani tojás- és kócsag- és darutollszedő, ma deres fejű, ifjú bojtárjai. Le kell, hogy írjam, ha csak röviden is, mint egy megírandó könyvem vázlatát.

A legszebb kilátást a Nagyberekre a fonyódi Várhegy nyújtja. Az állomásról betonút kanyarodik Bétatelep öreg villáihoz. Az út előtt kínai méretű meredek löszfal szakad a Balatonra. Aztán tölgyes erdőben kis ugrás a csúcs a hajdani vársánc és római őrtorony fölött. Alatta ez a táj lényegében napjainkig évezredeken át alig-alig változott. Pontosabban 1911-ig. Addig olyan volt, mint amit 1930-ban, illetve 1944–1950 között mutatott a keleti, majd meg a nyugati berek. Mert az 1911-es csatornázás után ismét visszatért nagyjából a gátszakadásokkal rövid időkre az ősi táj. Északon a Balaton tükre. Partján ritka füves turzás homoksivatagja. Mögötte tótükrökkel csillogó nádóceán. Bennük két szigetoázis: Fonyód és Boglár erdős, sárvulkán szigetei. Déli lejtőiken szőlő. Bazalttufából a pincék. Szamarak hordták a vizet a századfordulón a tóról. Lakói, a régiek, bizony, azok úgy futottak erre a szigetre, hajdan, mint akiknek volt miért idefutniuk.

 

Az újmust édes szénsava belengte   a nádas émelygő szagát. És csónakján a zöldlidércű tündér   tüzükre bámult és megállt. Elitta már a láp emléküket, De visszajárnak ők, a régiek. Eloldja láncait a karcsú hegy, ki hajdanán volt tündöklő sziget.

 

A nád között Somogy felé egyetlen út se volt. Ma is csak a berekre rakott töltésen hintázik egy a csisztai melegfürdőhöz. Egy pedig a Nagybereki Állami Gazdaság üzemegységein át Imre- és Pátmajorba. Ha ugyan utak ezek. Hiszen esőben folynak, a hőségben pedig elporlanak.

A falvak körben, fent ülnek a dombok szélén. A tenger feletti 120 m-es szintgörbe parancsoló vonalán. E falvak útja megtorpan a nád előtt, ahol alig ötven éve egyfából vájt bödönhajók, aztán később halászó deszkahajók papucsai ültek a gyepen. Egész csónakflottillák, mert a „pógárok” haszonbérbe vették a földesúrtól a berket. Olcsón és vásári szép haszonnal. A táskaiak és keszthelyiek készítették a ladikjaikat. A varjaskéri, szentpáti, buzsáki és más pógár halászok társasága járta e berki tavakat. Ma se híre, se hamva, se a tónak, se a nádnak. De ott Fonyód alatt a nemrégen még halászott „Réti fogás” mögött ide villog a zardavári halgazdaság szép felduzzasztott tórendszere. A gátak között kaszál a vízen a motoros kaszáló hajó. Irtja a halastavak hínárát, nádját. Fehér, törpe gémek villognak fölötte.

E nádóceán nagyjából öt családé volt: a Jankovich, Esterházy, Zichy, Széchenyi és Hunyadyaké. Fonyódnál állt egy révház. A veszprémi káptalané és a boglári komp, amely kocsit is szállított, a Jankoviché volt. Aztán délfelé csak nád, nád és nád. A somogyi dzsungel, melyen belül egy olyan berki birodalom élte a maga világát, amelynek lakói a híres berki pásztorok és a déli falvak „vízibujár” halászai voltak, akik közül nem egynek 10-20, sőt több halfogó vejszéje is állt a berken. Ők ismerték és ők mondják, hogy a berek csak összefoglaló neve ennek az igen változatos világú, jól elkülönülő tájakat a szó szoros értelemben ringató területnek. Itt a berek szélén volt a pázsit. Aztán a bozótok következtek. Ezek amolyan öntések vizétől növesztett kákával elegyes szittyós, füzes és nyárfás, ligetes részek. Mindkettőt járhatta lábon a jószág. Csak beljebb következett – ahol mindig megmaradt már a nád és a pintérgyékény és a víz – az igazi berek.

Ebben az igazi berekben voltak a szigetek. Alig kiemelkedő „kis döngületek” a víz fölött. – Mekkorák? – Némelyik csak akkora, hogy épp egy „tehénfóka megfért rajta hálásra”. Meg a pásztor gunyhója. A másikak – amelyeket gyakran pásztorokról neveztek el –, félholdastól három holdnyi területűek voltak. Aljuk meszes-fehér, rajtuk fekete tőzegföld és zsíros fű. Ezekre a szigetekre a század elején is úgy úszott föl a partok nyári szállásairól a bivaly- és a marhacsorda a berki úszókon. A pásztor a hajóján követte őket. Így hajtott ki hajóval és gulyásbottal. Hajóból lépett a szigetre. Nagyon régen az ilyen nagyobb szigeteken – amikor még nem voltak nyári szállások sem –, ott kint hált a gunyhójában a gulyás. A marha a gunyhó körül feküdt. A gunyhó berekfából készült ágasra rakott, hol sással, hol meg tőzeglapokkal fedett volt. Három ásónyom árokkal kerítette a gulyás, hogy el ne döntse az állat. Egyik-másik szigeten csak delelt a „fóka”, aztán továbbúszott, mert a legjobb legelők a szigetlegelők voltak. A kis tölgyfa hajókat, melyeknek farában haltartónak vízjárta ládarész volt, hajtófával tolta a csorda után a pásztor. A marha által felkavart, fekete, sűrű iszapvízből a megszédült halak kisebbjét csak bemerte vacsorára a hajó ládájába. A nagyobbakat a totófával kólintotta meg.

Ma már a szigetek halmait legtöbb helyen alacsonyabbra szántotta a traktor. Itt-ott a keleti berekben, amely ősi jellegét jobban tartja ma is, egy-egy ágas áll rajtuk, de a határnevek őrzik helyüket és a nevüket. Ilyenek például Tüskési, Kisbereki, Határi, Rókás, Tarhányi, Üszögi, Pintér, Égett, Gyula, Fényes, Bihal, Jés, Drenavár, Hosszúláp és Farkas és a több sok pásztornevű sziget.

A szigethez tavak tartoztak. Kisebb-nagyobb síkvizű területek a nádasok, lápok között. Volt köztük olyan, pl. Kisbereki tó, amelyik 20 holdas is megvolt. Némelyik télen sem fagyott be. Az ilyeneket „heveseknek” nevezték. Az öreg pásztorok szerint ezeken hattyúk teleltek, ami nem különös, mert nemcsak a kócsag és a daru volt általános, de a hattyú is járt a Nagyberekben.

A szigetek szélén álltak az ispánoktól suttyomban bérlők kisebb halászgunyhói. A turbukhálóval és a varsával halászóké. Másutt a magas, sátortetős, náddal fedett halásztanyák álltak, ahol a legjobb halászlé készült. A szentpáti-varjaskériek, buzsákiak és a táskaiak közül sokan űzték egész éven át a halászást. A fogott halat vásárokra vitték. A marcali víz berkén 22 halászcsalád volt. Halíváskor görnyedten cipelte a csalánzsákból készült halastarisznyát a berki halász. Később „peckesen” is járhatott a Kis-sárkány, Büdös, Hideg, Jama, Csuhus, Széles és a más nevű tavakról. Mindezeket azok mesélik, akiknek ivadékjai ma halcsőszök, traktorosok, állattenyésztők e területen a Nagybereki Állami Gazdaságban. A berki meteorológiai állomás mellett üldögélve beszélgettünk, és halkonzervet bont a hajdani „vízibujár”. Aztán ahogy végignézünk a magas kender-, illatozó menta- és lucernatáblák között, csak meséli tovább. Szívesen emlékeznek a pásztorok, mert egy kicsit romantikus meg hősi is volt a hajdani berki világ. Nemkülönben a változás is, ami itt végbement! Hiszen, ahol nemrég még hasra vetődve fogdosta a postás a tavaszi vadzsibákat, ott most szennyvízderítő épül. – Épp ideje is – mondja, mert idegenforgalom fürdőszobák nélkül keserves –, és nevet a postáson meg azon, hogy még most sincs szálloda Fonyódon, pedig hemzseg a nyaraló népség. Hajók, autók, buszok és szemben Badacsony! ABC-áruház, halsütők, horgászsziget, lepkeszárnyú pavilonok, kabinsorok…

De akkoriban még, hogy sorra menjünk, szigetről szigetre vittek a 4–20 m széles nyílt vizű úszók. Ezek mind a déli part nyári marhaszállásairól indultak északra a rengeteg nád falai között. Olyanok voltak, mint nádazott folyosók. A marhának csak az orra és a szarva állt ki a fekete vízből. Soronként négy-négy tehén úszta a berek vizét a jó fűért. A csordák, gulyák útjai vízből voltak, melyek néha a csalogató és fullasztó lápok között vittek el.

A láp a nyílt berki vízen szép zöld, füves sík sziget volt. Körülötte és alatta is tiszta víz. Úgy mondják, a tőzeg elvált a berek fenekéről, aztán a víz felemelte, és kihajtott rajta a csillogó, lágy apró fű. Csupa veszély; emberre és jószágra, mert ha ráment a „fóka”, néha megbírta, de lassan süllyedni kezdett, mint egy túlterhelt tutaj. Ha idejében le nem úszott róla az állat, akkor elnyílott, és az elsüllyedt jószág fölött úgy zárult össze a láp, hogy nyoma sem maradt. Mintha sáros ostorral vágtak volna végig a lápon, csak ennyi maradt. A madarászó, tojást szedő bojtár alatt is besüppedt. Egyszer csak azt vette észre, hogy tölcsérben áll. Mint a vékony jégen, csak a hasra fekvés segített. Csak így kúszhatott ki a halálból.

A berek vizét tóról tóra az erek vitték kelet felé. Keskenyek és elég mélyek voltak. Állandóan járta a nádhegyi ponty, keszeg, compó, sügér, csuka és a kárász. A legtöbb eret át is léphette a zsombékoló pásztor vagy halász. Mert járták, kószálták a berket, akik ismerték a természetét és zegét-zugát. Név szerint volt ez a terület a nagybirtokosoké. Igazában egy olyan somogyi őserdő volt, melynek fája a mindent eltakaró hatalmas szárú és erős nádrengeteg volt. Liánjai a bozótok és a hínárosok. Vize fekete, mint a bivaly. Madara a hattyúfehér nemes- és törpekócsag. Virága a lótusszal vetekedő vízitök és liliom, és alattuk a sziporkázó mozaikszínes naphalak falkái.

 

Mint a pávák vízbe, égbe nyílik farkuk lenge éke. Könnyű, hűvös legyező, s szúnyogszárnyon zeng az angyal, lesi őket berki naphal.

 

Lakatlan és mégis lakott, saját törvényű kis ország, melybe se a pandúr, de később a csendőr se tette be a lábát. Szinte ezer évig, 1911-ig, míg ki nem szorították a csatornák ezt az életet egy másik kedvéért.

Lakatlan és mégis lakott. Hiszen 12 berki községnek és a nagybirtoknak együttesen mintegy 120 pásztorcsaládja volt, és a „pógár” halászok is járták. A halászat bérbeadása külön jövedelmet biztosított a nádaratással együtt a birtokosoknak, de elsősorban a bérlőknek. Aztán meg külön jövedelmet az uradalmi személyzetnek, mert ugyan ki tudta a kastélyokban, melyik eldugott tavat „adta bérbe” az ispán. Még a „vándorfókáról” sem tudtak, amely csak a pásztoroké volt. Saját zsebükre híztak a szigeteken. A pásztorok pásztorai őrizték, de harang nélkül, csendben szaporodtak és vándoroltak biztos „vásárokra”, mészárosok, kupecek és orgazdák kezére. Soha ki nem tudódott, mert a lotyogós pásztor „elúszott” a berken valamikor, de az is, aki a pásztorok halászszerszámaihoz nyúlt. Mert minden pásztornak volt hálója, és 5-6 nádfalas, halfogó vejszéje és haltartó röjtöke, amelyből pénzelt a gulyás. A pénz pedig elsősorban csak italra és dohányra ment. Ittak a fonyódi csárdában és Bétatelep alatt a darutoll és tojás árából is. Mert tapogatófa segítségével szedték a zsombékról zsombékra lépegető fiatal bojtárok a lúd, a réce, szárcsa, vadpulyka, túzok, gém, kócsag és a sirályok tojását is. Az árát elitták citera és dudaszó mellett. A tyukász, kofa és a halas egyaránt vette – meséli a halcsősz.

Aztán, amikor leszállok a mai berket átszelő gazdasági iparvasút kocsijáról, ott is hallok még ilyent Feketeakol körül a sertéstenyésztő brigádvezetőtől. – A disznó egész éven át kint volt valamikor. A kotuba, a hevesek körül fiadzott. Dehogy fagyott meg, ősszel második eresztés süldővel jöttek haza. Nem így – és végigvezet a Nagybereki Állami Gazdaság egyik fehérre meszelt betonfalú hizlaldáján. Büszke a mangalicákra. Együtt fényképezteti le magát velük. – És a fialási átlag 12! – Az állomány, úgy tudja, 10 000-en felüli. – Aztán folytatja a régiről. – A borjas tehén is mindig valamelyik szigeten borjazott. Az állásokból kitörtek, és addig elő sem kerültek, amíg fel nem erősödtek a borjak.

Ahogy végignézek Imremajor felé, a horizontból palatetős istállók ködlenek felém. Reszketnek, mintha délibáb verné a kiszárított berket. – Aztán augusztusban jött a libafogás. Jó és hasznos szórakozás volt ez is. Öt-hat fiatal pásztor összeállt, és körülfogták hajóikkal az egyik szittyós nádast, és addig hajszolták a vedlő libákat, amíg összefogták őket. Az öreg pásztorok elosztották köztük. Édesanyám nemegyszer 15-16 libát is tömött. Ingyen élt akkor a berken a pásztor és a marha is. Inkább a kenyérrel kellett spórolni, mint a hozzávalóval. Takarmányra se volt szüksége az állatnak, mégis sárgára hízva tért a téli szállásokra.

Az öntözőhajó vízsugara széles ívben szórja a mesterséges esőt a mai karfioltáblák felett. Vége a hajdani állattartásnak, a berki nádóceánnak és a pásztorvilágnak. Annak a világnak, amelyben egyetlen épület se állt a nádasában, csak a határain, a nád széliben egy-egy téli szállás vagy tanya, az is vályogból készült. Ilyen: hosszú, szemben álló aklok náddal fedve, másik oldalon nyitott szénáspajta, és középütt a fecskerakásos sárputri, mögöttük egy-két gémeskút. Ennyi volt az egész. És hosszú pipicslángú esték egy kutyával és a pipával.

A nyári tanyák a szigeteken csak négy sor durungos állások voltak, gunyhóval, amely az állás reteszére nézett. Hogy mindent lásson fektében is a pásztor, mert a jószág is hiába volt a grófé. A pásztor mégis sajátjának tekintette. A szép fóka volt az ő címere. És az igazi pásztor úr szeszélye alá nem vetette magát. Jó legelőért a pásztorok egymást is megölték. Nem egy ispánt vertek ki kedvükre, épp a fóka miatt, ha nem kapta meg a sót vagy az almot idejében.

Szórja hatalmas mesterséges esőjét az öntözőhajó a belvízcsatorna két partjára. Sziporkázó pávafarkok fekete csigástőzeg felett, Lábasincs madár a pásztorok „ronda berkén”, melyet mégis annyira szerettek, hogy szembeszálltak a mérnökkel is, amikor 1904-től kezdve egyre inkább sürgették a berek vizének lecsapolását.

Szerették, mert a felemás feudális-ízű magyar kapitalizmus századfordulóján nekik külön megélhetés és menedék volt. Pihenés is, és lakatlan nádasával nyugalom is! És tiltott gyümölcseivel, a hallal, vaddal, náddal ingyen kenyér is ez a hatalmas rezervátum. És eddig csak ők ismerték! De egyre gyakrabban tűntek fel akkoriban a nádban a Pécsi Kultúrmérnöki Hivatal térképezői. És az északi parton a szép homoklídón már ott száguldott a tenger felé a Délivasút Társaság gyorsvonata. És pergett a dob a Nagyberek falvaiban embertoborzásra. Egyik nap Amerikába, másik nap, hogy megépüljön a berket Nyugati és Keleti Bozótra bontó töltés a Kaposvár–Fonyód vicinális vasút alá. Egyetlen pásztorivadék se szerződött. Még a berki falvak népe sem. Gyüttmentek jöttek messziről – meséli a kétszobás modern villa tulajdonosa. – Ez a faragó pásztor leszármazott, aki közben rövid kávét főz a kedvemre… – Mi pedig többször is kivertük az inzselléreket… Rájuk hajtottuk a marhát a mérnökök népire… Tudtuk, a vonattal vége az aranyvilágnak… Védték hát a „ronda berket”, melybe eddig senki se látott bele. Kolomp és harang és csengő jelezte, a fül és nem a szem, hogy hol a láthatatlan jószág. Merre jár a láthatatlan „a közvagyon” ölén?

A nagy lecsapolási lázban jól emlékszem a tervekre, hiszen öregapám tabi trafikjában képviselő, ügyvéd, iparos együtt vitatta a Balaton lecsapolásának „nagyszerű” tervét. A Balaton kiszárított sivatagja helyén nyert „Balaton-vármegye” – mert nevet is adtak már neki – lett volna az ország 64. vármegyéje. Talán még jövendő kiszemelt alispánjának és tisztikarának somogyi névsorát is visszaidézhetném… De hagyjuk e lidércnyomásos terv emlékét… Elég, ha napjainkban egyre jobban iszaposodik – mintegy a berek utódjának készülődik – a gyönyörű Keszthelyi öböl. Igen, egyre veszélyesebben! És tegnapelőtt meg lecsapoltuk a Kisbalatont… És ma pedig sikerrel tettük szántóvá a Nagyberket és a neki nem való tőzegen drága búzát termelünk.

A berkek és öblök ilyetén „vízmentesítése”, nem tudom, ha a Balaton fürdőéletét, víziközlekedését, a tájat és a gazdasági jövendd lehetőségeit nézzük, hasznos-e? Az idő dönti el, vagy mi is ludasak vagyunk, hogy felvettük az előttünk járók kezéből a kártyát? Vigyázzunk, mert a jövőt illetően a Balaton mentén igen nagy téttel játszunk. Felelősségünk nagyobb ezen a területen, mint a megszállott szántóföld-szaporítóké.

A bélatelepi Sirály szálló kellemes napernyős teraszáról aki végignéz, kempingek tarka táborát, villák, vendéglők, parkok, eszpresszók, üzletsorok, gyümölcsösök és szőlők csaknem Keszthelyig összefüggő bábelét találja a nyílegyenes homokturzáson, amely az alapot adta a nagybereki „műtéthez”…

– De hogy is történt? – A Berket eddig a Balaton táplálta, mert a tó 0 szintje alatt északról dél felé + 1,20-tól + 0,20 m-ig emelkedve fekszik ez a terület. Ezt tudomásul véve készült a vízmentesítés terve. Röviden: el kell tömni a Boglár–Fonyód–Keresztúr közötti homokstrandon minden befolyót. Délen egy külvízlevezető övcsatornával ki kell vezetni minden berket tápláló külvizet, és Keresztúrnál be kell vinni a Balatonba. A berek belvizeit pedig a Fenyveshez lejtő belvízcsatornák hálózatával összegyűjteni, és egy szivattyúházzal átemelni a tóba.

Először a Nyugati Bozóttársaság területén indult a munka. 1908–11 között kezdték a berki pionírok toborzását. Egyik falu népe sem szegődött a saját berkére. Valóságos háborúság kezdődött. Mindegyik „becsülettel”, de a gazdasági szükségtől hajtva struccpolitikával a másik falu vizének csatornázására szegődött. Mintha végül is nem egyre ment volna. Így aztán a nyugati berekben megépült egy külvízlevezető övcsatorna Buzsák és Keresztúr között 8 áteresztővel, egy belvízlevezető főcsatorna, 7 belvízcsatorna és 1 szivattyútelep. Ezen felbuzdult a berek keleti medencéjében Orda-Csehi alatt a „Zardavári Bereklecsapoló Társulat” szintén üzembe helyezte a csehi árkon a belvizeket átemelő szívógázmotoros szivattyútelepét. Három év alatt 1 200 000 m³ földmozgósítással és 177 km csatorna segítségével 15 200 holdról emelték le a vizet. Mindez megszabta a berek jövendő, a napjainkba átnyúló sorsát „a ronda berekből” a „szép berek” felé.

És ahogy dolgoztak a tőzegtüzelésre átszerelt szivattyúk, és folydogált a víz a tóra, a berki tőzeg egyre inkább süppedt. Az ingólápok kikötöttek, a tavak zsombékosodtak, a szigetek feljebb dugták a fejüket, és egyre silányodott az acélos, ma is keresett, kitűnő valuta, a nád. Nem is olyan régen a tündöklő berki jégen végig a falvak alján százezrével feküdtek a nádkévék. Pattogott a tolókasza, és egy ember jó időben 1400 kévét is levágott magának „felesbe” is. Messze vidékre hordták a berki falvak a kévét Somogyba.

Csakhamar nem kellett a halászt és a pásztort eligazító óriás szil- és nyárfákra mászni. Kilátszott a feketebivaly-csorda háta a ritka nádból. Véreres szemekkel nézték az egyre szaporodó gépkocsikaravánokat. A cigány- és a dzsesszmuzsika hangját vitte a balatoni főszél a ritkuló kócsagtanyák felé. Egyetlen óriás füves, törpesásos, homokos, kifizető legelővé alakul át a nádrengeteg. Csak a berek zugaiban és a keleti bozótban díszlett még a sekélyvizű nádaslegelő, és leselkedtek itt-ott a bivalyt és később a traktort nyelő tólikak. Körülöttük mutatóban a régi nád.

Idébb – nem tudom, nem mintának-e – a zardavári halgazdaság tavai csillognak. Már átlátott a szem a Nagyberken Fonyódtól le Táskáig. A homoki ritka fűvel parragi selyemfű, vadlucernások és illatozó virágos legelők, pintérgyékények, bivalysásosok és nádaslegelők váltakoztak. A lecsapolt berek terített asztala volt a méneseknek, gulyáknak és kondáknak. Még mindig nem fellegzett be a pásztoroknak, csak megkötötte a kezüket.

A csatornák partja mellé ültetett nyárfák mutatták messziről, hogy merre vonul a berket kiszárító csatornák hálózata. És ott, ahol barna füst gomolygott, arra vezetett az út az első majorhoz, mert 1925-ben megjelent az első eke 300 hold öntözött területen Imremajorban. Aztán 1928-ban a Sári és Pál csatorna között Pálmajorban 900 holdon. Velük a pásztorok mellett a „pógárok”, akik eddig egymással csak „adjonisten” beszédben voltak. És elindult „mérnöki célzással” nemcsak a táj, de az emberek és a lelkek rohamos átalakulása is e megváltozott világban… – És milyen volt az új világ útja?… – A berekről vagy a gondolkodásról beszéljek? – Egymást fedi a kettő. – Olyan, mint az az első alkalmi út, melynek könnyű, kávézacc-finom tőzegből alakult kotu porában kilométerenként egyre-másra buktam és csúsztam meg motorommal, mint ifjú falu- és népkutató, hogy elkészítsem értekezésemet, ezelőtt 35 évvel e tájról a pécsi egyetem földrajzi intézetének.

Ott álltam hát egy tüzes síkság közepén, melynek életét a szem nem láthatta új csatornahálózat egyre csak szívta, apasztotta. Köröttem 16 000 hold száraz legelő és kaszáló. A szél észak felől élesen hordta a homokját. És bokán felül álltam, de nem a langyos mocsárban, hanem a száraz legelő kijárt alkalmi útján, a kotu forró porában. Tüzes, barna és émelygős szagú ez a por. Könnyű. Könnyebb, mint a toll. Semmi tartása. Kattogott a felbukott „Diamant” motor. Füstölt a kotu! – És erre építeni?… – Önteném egyik tenyeremből a másikba, és elszállt Kund puszta felé. Ez lett a berek! De csak ott, ahol feltörte füvét a kerék, és kiszakadt, mint a ciha. Máshol óriás legelő-kaszálók. Imre- és Pálmajor felől az első vályog kanászház és aklok zsúpjai rezegtek a hőségben. Talán épp azon a szigeten és ott, ahol a múlt században az uradalom még felgyújtatta a tiltott jobbágyi halásztanyákat. Most minden világosan mutatja körvonalát. A török alatt ez az eltűnt nádas menedék volt. Most lelátni Szulimán pusztáig. A völgyi pázsiton a ménes legel. A homokos füvön, Drenavár körül, a hatalmas tehéncsordák. A mélyen fekvő berkek sásos füvét alomnak kaszálják. A kazlak ezrei és bivalyok falkái a megcsitult balatoni vulkánok között szinte egzotikus kép. 1944-ben ilyen kocsink elé fogott bivalypár előtt ballagtam. Követtek jámboran, mindent bírtak, és zengett felettünk és köröttünk az ég és a határ. A második világháború utolsó felvonása állt a marcali háton. Színtere Keresztúrtól a Dráváig nyúlott.

És íme, mekkorát villan újra a tabló. Vagy 22 000 holdnyi ragyogás. Szurkos ladikban ülve kerestem, hol mehettem nemrég, mert itt azóta a háborúval mindent elborított újra a tó. Fénylik újra a Balaton legnagyobb öble, mert a visszavonulók felrobbantották a szivattyúkat. Most aztán ömlik a Balaton a régi helyére. – De ez most már nem a régi! – Az első mesterséges öntözés 18 km csatornája helyett és felett ez már az árvíz. Égett és Gyulaszigetek szántói felett az iszap fojtása. És ahol ma a Nagybereki Állami Gazdaság víztornya áll, vagy tán a rabokra vigyázó őrök tornyai álltak nemrég, ott most mocsár indul, és sarjad az új nádas. Nem a régi! Az eltűnt! Ez most már a pusztító. Ahol most a belvízlevezető főcsatorna vizén, itt a lábunk előtt sürög a serény kis csatorna-kotróhajó, hogy el ne tömje ma az iszap a gazdaság csatornáit, igen, akkor itt a ladikom alatt, 20 éve vastagra dagadt a tőzeg, iszapja. Hónapról hónapra alattomos feltöltéssel lepte el a csatornahálózat árokrendszerét a háborús berek. Könnyű kajakom vízililiomok és vadmadaras csuhuk és szittyók között felfuthatott egészen Lengyeltóti alá. Mint éles tükör vágta derékba a szélvédő nyárfaligeteket a víz. Megbillent minden. Alul a törzs, felül a fák koronája éles szögben hajolt össze, és tisztán láttam, amikor tenyérnyi vörösszárnyú keszeggel csalizott horgomra rávágott, mint egy krokodil az óriás, nagy orrú csuka. Még a ladikot is húzattam vele. És fél Somogy horgászai dobálták hosszú évekig még ezekbe a tőzeggödrökbe, a hajdani úszók földuzzadt folyosóiba a horgaikat, és újra szedték a falvak a tojást, mert kellett a háború végén az élelem. És a Balaton legnagyobb öble szikrázott a fonyódi Várhegy körül, Újlak és Berény között.

Így lett a Nagyberekből se nádrengeteg, se pedig a rengeteg jószágot szinte ingyen tápláló legelő. Csak tőzeg és mocsár és vadvíz, ameddig a szem ellátott. Öt-hat évig olyan senki földje volt, amely mindenkié. 1949 őszéig, amikor kormányhatározattal megszületett a Nagybereki Állami Gazdaság terve. A majdan meszes kotura települő óriás gazdaság. S elkezdődött újra egy vadnyugati méretű harc a természettel. Először a vízzel. Megindultak a fenyvesi szivattyútelep motorjai és a gépek, teherkocsik, fuvarok, traktorok, vontatók, dömperek csapatai. Harcoltak parancsszóra a nyakig érő kátyúkkal. Megjelentek a legújabb típusú árokásó gépek, hogy újakat metsszenek, és kitisztítsák a régieket. Rögtönzött barakkok, munkásszállások épültek. A kanászházak, abrakoskamrák és hodályok, a hajdani sárból rakott aklok, állások, szénás pajták és istállók változtak át a pionírok szállásaivá. A berekhódítók sással és alommal takart tanyái lettek. Az ingyenkezű rabok fölé az őrtornyok megépültek, átmenetileg, és jöttek a kirendelt diákok csapatai. Olyan munkásbábel sereglett össze ezen a Balaton-parton, amilyent a mocsár még sohasem látott.

Lassan leapadt az iszap. A vadvizek ismét lefolytak. Ott állt újra az első ötéves tervben az új életre kész hatalmas berekvidék a szakemberek vitájának tüzében. A ráfizetéses tűzijáték és a hasznos ésszerűség elve mérkőzött. A mutatós tervek feltörő emberei és a régi gyakorlat csendes veterán berki szakemberei álltak szemben. Az új tervek költői álmok délibábját villantották fel a szárazra vetett, sástarajú „sárkány”: a berek fölött. Igen, a zöld testű, szerves talajú berek készen adta volna – mint eddig is – hatalmas legelőjét egy modern szellemű állattartáshoz. Hiszen meszes lápja, a szénsavas kréta még állati takarmányra is alkalmas. Viszont közismert, hogy ásványi talajterülete kevés volt. Itt-ott csak a szigeteken! De mégis győzött a földművelés, a szemes gabona, kender, dohány és a cukorrépa terve. A legnagyobb „bátorságú” terv. A legtöbb energiát és Dárius kincsét követelő befektetést kívánó. A leghősibb és a legreménytelenebb a berki „sárkány” fölött, amelyről oly sokszor meséltek nekem a pásztorok. Szerintük ilyen: négy lába van, teste, mint a zöld tükör, és feje, mint a kígyóé és füttyöget. És most a zöld testű berekbe betelepítették és belevágták a vasat. Ahogy érkeztek az új gépek, szinte hajlott, mint a gumipárna, a mély tőzeg. Tudatlanul krőzusi és felelőtlenül eposzi vállalkozás. A traktort nyelő kotugödrökön és 20 000 hold mocsáron a nem reális, de gőgös bőkezűség és a költészet találkozása.

És megépült a Nagybereki Állami Gazdaság Gépállomása és gépjavító telepe! Fenyves presszói mögött a dzsessz és a lídók mögött, mint nagy beton- és drótkarámba zárt csorda álltak a páncélos mellű, éles idomú, vonalzó és körző mérte testű gépek. A kakaduk piros, zöld, sárga és kék színeiben ragyogva nézték, hidegen forgatva nyakukat az új üzemegységek egyre épülő gazdasági központjai felé. Körmöstraktorok, ültetőgépek, Sztalinecek és Zetorok, UE 2-3 universal típusok. Külön a K 35-ös és Lanz-Buldog növényápoló traktorok, répakiemelők és -fejezők, „kazalfúvók” és silózó kombájnok falkája. Új pásztorokkal, a gépek szerelőivel és kezelőivel. Arató és cséplő kombájnok magas testei álltak a csatornák között. Ernyőjük alól idelátszott az első iparvasút berket átszelő keskeny sínpárja, amint messze-messze kilométerekre Táska és Csiszta felé viszi a kis szerelvényt.

Most, ahogy újra itt járok, kis motoros járgányunk a vékony síneken úgy hullámzik, mintha gumizott hullámvasúton siklanánk a kertészet brigádvezetőjével Fehérvíz felé, hogy lássam azt, ami itt izzik és készül a berekben. Igen, mert forró és fekete sivataggá alakult a berek. Kotuszaharává a gazdag berki legelő. Mindenütt azzá a leigázott „zöld sárkány”, ahol lenyúzták füves és sásos bőrét, a hernyótalpas traktorok ekevasai. Azok pedig egyre csak hasították. Az évezredek óta érintetlen szűz-berken alakult gazdaságban a termelési tervek statisztikájában a szántók grafikonjai élesen emelkedtek. 1950-ben még alig 2800 hold volt a szántó, és 10 évre csaknem 10 000-re emelkedett a lápi talajon. És ezzel együtt nőtt a hősi és nem kifizető küzdelem. A mélyen felszántott tőzeg kotuja, mint 30 évvel ezelőtt a kezemből és az utakról, most iszonyú méretű táblákról fullasztó felhőkben szállt dél felé. Fekete viharok a fekete sivatagról. Ha nem láttál hőst, néztél volna meg egy berki traktorost, itt a kotuban. A Nagyberek beduinja. Csak a szeme fehérje villog. A legfinomabb őrlésű, kávébarna por ellepi nemcsak testét, de munkája nyomát is. Az izzadtság svájci sapkája alól hosszú barázdákat von az arcára. Csak ezek medréből villog át a fekete bőr. A nyakon, a csuklón és a száj körül mocsárrá sűrűsödik. Amit fölszántott, elrepül a „föld”, és a traktor a tőzeg alatt rejtett vermeken átimbolyog. És hogy maradjon valami, a szántás után 40 mázsa súlyú hengerek kezdték tömíteni a laza talajt. Hengerlés és újra szél, és újra hengerlés, és újra a mindent elsöprő fekete számum. Aztán újra tárcsázás, és újra henger, és így született meg a berki szántók tábláján ezer és ezer holdon a gyenge hozamú őszi búza, őszi árpa és rozs.

Szeretem ezt a berket, a régiek szerint ma is a „rondát”, amelyre fogcsikorgatva nézett, a holdanként 4000 Ft-os ráfizetéssel dolgozó legyőzője. – Harmóniát szült-e így ez a táj 1960-ig? – Ez se közömbös… Nem tudom, de az biztos, filozófiát adott az élethez! És akaratot is nevelt. Iskolát, kegyetlenül biztos tanítással a jövő felé! A hasznosság felé parancsolót. Szeretem ezt a berket, ezért írtam verseket is olyan gyakran róla. Hiszen évről évre váltó alakulásával annyira összenőtt napjainkkal, hogy benne, mint a versekben az álmot és a valóságot, az ábrándot és a pontosan teljesített kötelességet gyakran ma is egynek látom.

Ami itt történt, látványban megragadó, és előkészületeiben is olyan alapozás, amely később, úgy vélem, a Balaton eljövendő európai fürdőéletével összehangolható lesz. A romantika és a realitás, a kézenfekvő adottság és a nagy jövedelmű hasznosság elve! Erre utal 15 év után a Nagybereki Állami Gazdaság 1965 óta bevezetett, teljesen új növénytermelési „szerkezete”. De addig is, amíg róla említést tennék, itt van az a kézenfekvő realitás, amelynek szimbóluma az imremajori üzemegység központjában megépült négyoszlopos, kicsit ampíros művelődési ház lehetne. Előadóterme 500 férőhelyes, mozija és rádióstúdiója van. Egy kanásztanya állt e helyen, nem is olyan régen. Körülötte cserepekbe, ládákba és rossz lábasokba fogott vadméhek csorgatták a putri kanászának a mézet. Akkor két ember, egy kanász és a bojtárja hallal és mézzel szinte nyakig a mocsárban, és ma itt áll egy művelődési ház és könyvtárának 362 olvasója van. És körülötte a gazdaságnak 876 állandó dolgozója él. Ezenkívül 400-500 alkalmi munkás. 230 családnak van szolgálati lakása. Ikres családi házak. Közbevethetné valaki, hogy rossz helyre épültek, mert legtöbb helyen feltör a barna talajvíz. Gyakran kell emelni a padlózat szintjét… De emelik, és az is lehet, hogy áthelyezik településre alkalmasabb pontokra…

Egy repülő húz el alacsonyan a nagyüzemi táblák felett. Vegyszerekkel permetezi a drága kalászosok között megbúvó gyomot: a vadrepcét, szulákot és a parlagfüvet. Ma már olcsóbb a bereki gazdasághoz csatolt – a ráfizetést egyensúlyozó „gyarmatokon” –, a marcali és a pusztaberényi ásványi talajokon termő búza, árpa és a zab, mint a berki. Megállt 1957 óta a szántóföldterület gyarapításának grafikonja. Vele egyre csökken a ráfizetés.

Mert a kotun van hasznosabb megoldás, ahol a korszerű növénytermelési eljárások alkalmazása haszonnal is jár. Különös helyzetű iskola ez a fekete berek. A tudományos termelés minden csínjára-bínjára rákényszeríti a gazdáit. Nemcsak talajával, de helyi „kisklímájával” is tízszeresen meg kell itt mindenért küzdeni. De pontosan állítják be, és jól működik az új szívócsatornák hálózata között az altalajöntözés, a kertészeti üzemegység 40–50 holdas tábláin. Most lenne jó az előbb elsuhant permetezőrepülő – akinek munkájáról az örökléstan, még úgy vélem, nem mondta ki az utolsó szót –, de még jobb lenne itt egy helikopter. Alatta, mint óriási mozaik ragyogna lila, sárga, zöld, vörös és piros és hamvaskék tábláival a káposzta, a spenót, a tök, petrezselyem, kapor, paradicsom, hagyma, karfiol, paprika és a sárgarépa. Színes oázisok a fekete sivatagban, amelyek felé a kis sügereket és szivárványos ökléket nevelő öntözőcsatornák partjain a Mezőker tehergépkocsi-karavánjai iparkodnak.

A kertészet „leszüretelt” terményei nagy fűzkosarakban várják a karavánt. A somogyi Balaton-part nyári üdülőit és a közeli és a távoli vidékek ipari dolgozóit látják el vitamindús zöldségféléikkel. A fürdőélet és az idegenforgalom fejlődése biztosítja a kertészet fejlődését. A traktorvontatású utánfutós kocsik nagy porfelhőkben közlekednek az oázisok között. A rakodómunkások, kertészek, brigádvezetők serege dolgozik, tervez a berken. Ha beüt a trópusi hőség, és szinte begyullad a tőzeg, akkor sincs nagyobb baj, mert a szívócsatornák csodát tesznek. A télen felgyülemlett talajvizet – mert olyan ez a terület, mint egy óriás, hol száraz, hol pedig nedves fekete szivacs – gyorsan levezetik a szivattyúhoz. Ez átemeli a Balatonba. Így aztán tavasszal korán megkezdődhet a talajművelés. Ha pedig beüt az előbb említett berki „tűz”, akkor is segítenek, mert pontosan ismerik, növények szerint, a szükséges altalaj víztükrének legideálisabb magasságát. Átlag 60 és 80 cm a talaj felszíne alatt. Amikor nagy szárazságban a nedvesség 2 m-re is leszáll, akkor az övcsatornából a zsilipeken engedik be a vizet a szívócsatornákba, és így állítják be újra a kívánt szintet.

A madarak a magasból nézik hajdani birodalmukat. Ott villognak a por fölött a sirályok csapatai. Át-átsuhan panaszos kiáltásaival a bíbic, nagynéha le-leszáll a korcsnádasok mellé a szürkegém és egy-egy kíváncsi kócsag is.

 

Szárnya alól lustán körülkémlel. Kelletlen a száradó vidékkel. Fátylas tollán már csak az ég villog. Apad a víz. Másé lesz a birtok.

 

A zöldséggel megrakott kocsik poros levelű erdőfalak között vonulnak. 400 m-enként újra és újra egy másik tömött nyárfasor következik. Glédába ültetett nyárfák mezővédő erdősávjai váltják egymást. A Balaton-felvidékről lezúduló erős északi széltől óvják a 40–50 holdas nagyüzemi parcellákat. És nagyszerűen nő a nyárfa. Alig elültették, és a következő években hűvös erdő áll már a hajdani szittyósok helyén. E nyárfaligetek azok, amelyek alig 10–20 esztendő, és gazdaggá tehetik a csak 1965 óta nem ráfizetéses gazdaságot. Mert ez a nyárfa nem úgy nő, mint a berki kender és cukorrépa és dohány. Nem a szemnek 2–3 m magasra, gyenge rosttal és óriás fejűre, silány minőséggel, hanem tartalmasan.

A nyárfa a leghasznosabb magyar ipari nyersanyag. Holdankénti jövedelme szinte mindent felülmúló dollárban is. És minden mennyiséget átvesznek a papírgyárak. A kalászosok helyett ma már évente 300–400 holdat telepítenek 1958 óta. Ezeknek az erdőknek az árnyékában emelkedik más terméságak hozama is, és védik a vadat is. A fácánt, a foglyot, nyulat és az őzet. Így alakult ki aztán napjainkra a Nagybereki Állami Gazdaságban a berket körülölelő területekkel együtt mintegy 28 000 holdas vadas rezervátum 6000–7000 fácánnal, 4000 nyúllal, és ma már a 400 db-ot megközelítő őzállománnyal.

Így aztán ezekkel a fásításokkal egyre-egyre ritkább jelenség a berki kotupor vihara. De láttam ilyent is még ezen a fekete sivatagon, amely egyre inkább nagy zöld sakkmezők táblájává alakul. Ott álltunk a hullámpala tetős, villanymelegítéses szénaszárító vastraverzei előtt, amikor végigsivított a főszél az iszonyú hőségben. A 3 m-es kender, mint a dzsungelfű hajolt délkeletnek. Aztán ellenkező örvényléssel fordult délnyugatnak. Távol Badacsony és Gulács vulkánjai oly tisztán kéklettek, mint a szigetek, és mintha kitört volna Fonyód sárvulkánja is. Kénes szagú, több száz méter átmérőjű portölcsérek ciklonjai emelkedtek a magasba a gazdaság fölé. Egyszerre eltűnt a Kopaszdomb, a távoli tőzegkazlak ezrei, a bézsenyi tőzegtelep, Orda-Csehi nyárfásai, és mindent betakart a kotu pora.

Ritka jelenség, melyet egyszer fényképezőgépre kaptam. Ahogy elvonult, szép ritmusú fehér tűzfalaikkal fölragyogtak a gazdaság dolgozóinak családi házai. Eddig a szelet nem érezte a pásztor. Mindent elfogott a náderdő. Most a nyárfa védi és a ház. A széles erdősávok ott húzódnak és állanak, ahol a szigeteken a tőzeggel fedett kis gunyhókban üldögéltek nemrég az ásónyomnyi padkán a falvak gulyásai. A gunyhók ágasaira tekeredve a langyos melegben, mint a pipák függtek a pásztor mögött a vízisiklók merev mozdulatlanságban. Így mesélték. Aki utálta őket, azok bagót vagy fokhagymát dobtak az alomra, hogy elkerüljék gunyhóikat.

A szigeteket leszántotta a traktor, és elhordta kevés ásványi talajukat a szél. De a rájuk települt üzemegységekben egyre több a nagy, családi ikres ház, kétszoba összkomforttal, belépő fedett tornáccal. Mint nagy fűrész fogai csillognak a családi házak tűzfalai. Közöttük a tejüzem, és odébb a napközi otthon.

Idelátszik egy-egy sziget kompja. Különösen a Keleti Bozót felé, Orda-Bézseny irányában, ahol másképp alakul a táj. Arra még mindig visszajár egy kicsit a régi berek szelleme. Kisebb tavak csillognak, és kilátszik a nádból egy-egy ostor nélküli ágas. Korhadó fájukban már a kovácsszeg sincs meg, amelyikre valamikor a pásztorok cifraszűrt akasztottak. Az üzemegység központjában a vízellátást törpevíz-mű biztosítja. A víztorony nyaka a legmagasabb. És valamikor?… Igen, így alakul a táj, az élet, és így alakul az embere is… Törpevízmű… Valamikor minden pásztornak volt ivónádja. Jó erős ujjnyi nádszál. Ha inni akart, a gulyásfurkóval átszúrta a lápot, az ivónádat a „csőbe” dugta, és úgy szívta föl a vizet… Jó volt?… Hűvös volt, és mégse posvány, mert a lápok alatt tiszta volt a víz. Most ez a víz a házak falában jön föl…

A pásztorvilág, a hősi és barbár eltűnt, de nem az állat és a gondozója, erről a tájról. Hogy is tűnt volna el erről az egyetlen természetes, nem is olyan régen még félszilaj állapotban is olyan kifizető, nagy kaszáló-legelőről. Azt hiszem, a nyárfa és a kertészet mellett a jövő is erre mutat, mert nem vagyunk krőzusok. De egyre jobb gazdák. És ha akartuk, ha nem, ez a berek is megmutatta azt, amit az öreg pásztorok is tudtak és meséltek, azt, hogy mi a hasznosabb. Így történt aztán, hogy 1965-re már 1 800 000 Ft haszonnal zárt a gazdaság mérlege, és először fél hónapi nyereségrészesedést is osztottak.

Az öreg pásztorok utódainak, a fiataloknak keze alatt emelkedik és javul a szarvasmarha-állomány. 1951-ben 800 db volt. Alig több, mint egy nagyobb berki falu csordája. Ma 2000-nél több. A juhok száma 5600, és a sertéseké 10 000 körüli. A berkek zugaiban mintha szaporodna a hasznos nádasterület, és az árnyas nyárfaligetekben a palatetős tehénistállók sorakoznak. Csak a dorongkorlátok emlékeztetnek a régi szállásokra. A berken mind nagyobb területeken fejlődik a széltől védett táblák mögött a lóhere, lucerna, a herefű és a jó minőségű rétek területe. A gazdasági kisvasút Fenyvesről kiindulva behálózza az egész vidéket. Szép, piros színű személyszállító kocsik futnak a Balatontól szinte Csisztáig. Egyre kopik a nem kifizető kender és dohány dzsungele, és 3 200 holddal gyarapodott az erdő. A berket immár 100 méter szélességű erdőövezet fogja körül, mint élő határa egy annyira egyéni jellegű és érdekes tájnak. Esztendőről esztendőre ma is meglátogatom, és mindig tanulok ebben a fekete berekben, mert olyan, mint egy szemléltetéssel oktató iskola. Mint egy múzeum, amely a múlt felől tanít a mának.

Csak azt hiányolom, hogy lassan a múltját nagyon is kiirtjuk. – Mi marad példának? – Csak hagyjuk meg mutatóul a régi hodályokat. A hangyálosi putrit, egy-egy téli és nyári szállást. Visszaállítva úgy, ahogy volt 50 éve. Nem a romantikához, de a való és a gazdaságtörténet fejlődésének fölméréséhez szükséges… Aztán pedig az a „romantika” se utolsó… Itt van az idegenforgalom. Épp a Balaton mellett, amely nyugat felé közelebb van, mint a Hortobágy. Itt a valuta kérdése, amely talán ezen a területen szinte a semmiből is többet hozhat, mint a berekben egy-egy nagy befektetés. Kellenek igenis a külföldieknek a hortobágyi lovasnapok, a pásztorvilág és a Balaton mellett a várak „fölépítése” és a vázsonyi lovasbemutatók is. És itt van nekünk ez a Nagyberek, a szinte még ma is élő pásztor- és halászvilágával. Még Boglár, Fonyód és Orda között ott kéklik a víz. A Hortobágy hídjánál és vizénél nagyobb vizek és hajózható árkok szelik át ezt az igen szép hátterű tájat. Csak sürgősen építsünk egy hajóállomást Balatonmáriánál. Az övcsatorna torkolatában. És csekély költséggel máris kész a kikötő. Így aztán végre Fonyód és Keszthely között is lesz egy átkelőhely Balatongyörök felé, amerről az egyik legszebb panoráma nyílik. Az övcsatorna folytatásul kész hajóút Somogyszentpálig. Partján ott áll a megkapóan szép nádas tetejű Szigetakol a juhászházakkal. Érdekesebb, mint a keszthelyi halászcsárda. Itt áll szinte együtt a magyar idegenforgalomtól megkívánt pásztorérdekesség. Kis hajóval, propellerekkel óránként is közlekedhetne a személyforgalom.

A berki tó és nádas a meglevő csatornákkal egy kis rezervátumon bármikor visszavarázsolhatja a régi állapotot a varsákból és röjtökökből kiszedett halakkal. Egy berki horgásztanya felszerelése sem lenne nagy költség. A berek zugában, mint ahogy az altalajöntözési szint előállítható, éppúgy az eltűnt Kisbalaton helyett itt még létesíthetnénk egy mérnöki pontossággal kezelhető berki lápot és nádast szárnyas vadászterületnek kacsára, libára a külföldi vadászok részére. Aztán fejezzük be a fonyódhegyi gyönyörű fekvésű természetes amfiteátrumot, hogy stadionjában nyaranta megrendezhessék a balatoni versenyeket.

Azt hiszem, itt egy olyan világ alakítható ki a somogyi strandok és a berek természetrajzának összehangolásával – hiszen vizével összetartozik a kettő –, ami egyedülállóan szép, és mi több, igen kifizető is lenne.

Magamról és a mesterségről

 

Életrajzi levél Juhász Ferencnek

Kedves Barátom, igazad van, amikor önéletrajzírásra szólítva, leveledben az élettörténet és szellemiségtörténet szavakat közvetlen egymás mellé helyezed. Az életrajz csak ilyen értelemben teljes, mert az idő messziségéből hozott, ma látható és fényképezhető valóságunkkal együtt az a másik láthatatlanul és olyannyira létezik, hogy még, vonásainkat is más-más formában jeleníti meg, nemcsak a test, de a szellem képein is…

Valahogy így keresgélve nézek most vissza szülőfalumra, Tabra – mert ott születtem 1911-ben –, és rajta túl is egy másik világ határában, hogy előkerítsem és asztalhoz ültessem kisgyerek magamat… Úgy, mint Takáts öreganyám tette, akit morva posztókereskedő és posztógyártó vidékről hozott 1883-ban a sors és öregapám, pontos móring, azaz házassági szerződéslevéllel a somogyi tájra. A hozománylevél fontos lehetett a földje vesztett, Tolna-Somogy határi, lápafői komposszesszor-köztelekbirtokos leszármazottnak. De minden hozománynál nagyobb arany volt soknyelvű Amália nagyanyám szíve. Az sugározta rám – nem tudok jobb szavat találni – azt a nem zsarnoki, de okos gyermekszeretet védettségérzetét, amely megnyugtatóan hatott rám a század eleji mezővároska erősen anyagias-ízű, jól szervezett, iparos és kereskedő közösségében. Másik oldalról pedig anyámék nyelvén és rokonain és históriáin keresztül egy már-már akkor is mesebeli – mert eleve elveszett – világ hatása ért, amelyben még betyárok zörgettek be fogatért a vármegyéről hazaérkezett dédapákhoz, és latin-görög könyvek és kálomista prédikátorok szava, kártyák csattogása és a vadászatok durrogása barátkozott a pénzteremtő, rátarti iparosokkal. Akkora volt ez a társulat körülöttem, hogy egyszerre éreztem otthon magamat a műhelyek és megyei hivatalok, a kocsisok és pásztorok, papok és színészek, zenészek és tanárok, ügyvédek és birtokosok penna és köpönyeg és bankó és kard és puskaforgatók színtársulatában. Néhány évesen, szinte jelképként, még lángjait is láttam a kaposi faszínház földig égésének, de színeit és figuráit és a családi és a somogyi vígjátékok és tragédiák hanghordozását, mert belém szívódott, még ma is hordozom, és ott kísértenek leírt soraim között is.

Aztán jött az első világháború külhoni, kényszerutazása Bécsen és Pilsenen át Reichenbergig, szinte mint a hadtáp gyermeke, a volt 44-es gyalogezreddel. Két évig egy Szudéta-földi 18. századi német palota emeletén laktunk. A folyosó másik végén egy állandóan őrködő család lakott gyönyörű, de őrült lányával, akinek tündéri játékai és játékszerei és veszélyes szeretete vonzott. Egy alkalommal a lány halálos erejű csapása elől csak az utolsó pillanatban rántott el apám öreg tolnai sváb „privadinere”, mert az őrült lány törpéjét meg akartam érinteni… Az évekig tartó vér és idegen szótenger és a véget nem érő katonatemetések sortüzei után végre 1917-ben újra a magyar szó és újra nagyanyámék otthona… És 1917-ben az első iskola, a Dorottya-háza mellett, a „Haza kis polgárainak” épületben. Az első betűk a padban és a szederlevél tea, bükk-makk kávé szedése az erdőn a frontra. A frontokról idegborzongató hírek. A föllázadt leszerelő katonák – „fekete csütörtöke” –, a Fő utca föltört boltjai, fegyverropogás, a vörös és a fehér mérkőzése pusztán, falvakban és családokban… Rekvirálások, páncélvonatok kazánjairól a rémtörténetek és a nyilvános akasztások terrorjai következtek.

Ordító elemi alapismeretek az életre a legfogékonyabb korban. Aztán a Kaposvölgy és Balaton és a Dráva közti utazások egy sötéten idilli hullámzású fizikai és lelki tájban, melynek ölén találkoztam legnagyobb mestereimmel és a legnagyobb kinccsel, az anyanyelvvel. Élő szótárak voltak ezek a hegyi öregek. Népmesék és kalandok históriásai a vándor segédek, akiknek nyelvéről közvetlen vehettem át a nyelv szépségének és erejének élményét. A népköltészet és balladák és népmesék szó- és képvilágát csodálatos színekkel, fordulatokkal, jelképes és vaskos különös szórenddel, de mindig szobrászi, festői erővel megjelenő világgal. Olyanok voltak, mint később néprajzi gyűjtéseim faragott kincsei.

Anyám mellett anyám, mestereim mellett egyetlen mesterem lett az a nyelv, amely iskoláim fölöttien egészen más volt, mint nagyapám és apám könyvtárának stílusa. Más, mint Petőfi és Arany nyelve… Egy elveszett ősi mondakör szókincse kísértett?… Valami olyan és az, amelyik Erdélyi Zsuzsa összegyűjtött „archaikus népi imádságaiban” kísért ma… És honnan és miért az a szakadék, amely a kezemben tartott könyv és a fülemmel ivott beszéd között volt?… Végig kísértett és gondolkodtatott ez a nyolc (1921–29) kaposi gimnáziumon is… Mint a lidérc, ma is kísért és egy-egy szó eltűnése, nyelvi fordulat kikopása, stílus és hangsúly bukása, úgy szorít, mint az egyke és az egyke kérdése nemzetünk életében. A Monarchia összeomlásának és zűrzavarának, nyomorúságának árnyékában a nagyok „igazával” szemben egy makacsul ellentétes gyermeki világkép alakult ki, nem is annyira értelmem, mint az idegrendszeremben. Elemi iskolai élményeim is csak növelték iszonyomat. Így az iskolai pálca! A kicsinyeken a nagyok zsarnokságának lett a jelképe. És ez a pálca lassan árnyékát is átvetette szegényebb iskolai társaimon át, a társadalmi és gazdasági és történelmi ismereteimre is.

Szüleim sokszor mesélték, hogy éjjelente sokat beszéltem félre, és reggelenként ismét és ismét megtagadtam tanár apámnak az iskolába menést. Csalódtam első tanítómban is, aki nem hitte el, hogy én rajzoltam, minden bizonnyal jelképesen első legszebb rajzomat a krokodilról és a páváról. Féltem azoktól és a szavaiktól is, akik nemcsak őszinte szavaimat, de magát a látottakat sem értik és hiszik el. Az 1922–23. években, másodikas gimnazista koromban pedig másfél éven át már csak a halállal ismerkedtem. Háromszor estem vissza egy mellhártyagyulladásba. Nem a gimnázium, a halál látomásait és a betegség iskoláját jártam. Nappal a valóságot rajzolgattam vázlatfüzetembe. Aztán verseket olvasgattam, és magas lázban láttam a képeiket. És a Magyar Regényírók sorozatából kezembe került, címével húzva, Kuthy Lajos megragadó stílusú és titokzatos, vad romantikájú könyve, a Hazai rejtelmek. Apám egy bekötött vadászújság, a Nimród évfolyamait hozogatta. A természetet lopta velük az átizzadt párnák közé. Este pedig anyám történeteit hallgattam, és éjjelente fölém hajló és szívem kihagyó verését leső árnyékát láttam rám borulni.

Harmadik gimnáziumra legnagyobb élményem nem a gyenge bizonyítvány, de a visszaszerzett egészség érzése lett. A lábadozással az életkedv érzékcímet a világ szépségének és a test és az érzékszerveim örömének valami szárnyaló fölismerésére vezette. Sohasem felejtem el a filagória és a virágzó cseresznyefa között a 13-14 éves gyermek könnyű lábon-röpülését. E pillanattól lettem „mediterrán”, az életnek, világnak testtel és lélekkel örülő ember. Valami szárnyaló materializmus szállt meg. Minden érzékszervemet a természetbeni festés, az érzés és a valóság megörökítésének szenvedélye irányította. A színek és formák izgalma járta át egész lényemet. Az iskolát elhanyagoltam. Minden évszak gyönyörűsége magával ragadott, csupán az ábrázoló geometria, a természetrajz és a rajz, a világ és a technika csodái izgattak. Mindennek a szerkezete… Rippl-Rónai villája lett a zarándokhely. A présházban meglesett képei és az Anna-iskolai kiállítása – a Piacsek bácsi korszak – színessége, mint természetes doppingszer tüzesítette amúgy is fantáziáló-hallucináló gyermeki képzeletemet. Ő maga egy öszvérfogaton, glória-kerek kalapban zörgött a Turul kávéházba. A mi Mesterünk, aki egy perccel sem maradt el – ez volt hatásában a lényeges – az európai művészet órájának állásától…

Apám, miközben virtusból megtanulta a susztermesterséget is, hogy a nehéz viszonyok között is szép franciaszabású cipőkben járhasson a család, délutánonként kalapálás közben hexa- és pentameterek írására tanítgatott. Esténként egész utcára szóló zongora- és hegedűhangversenyeket rögtönzött. Furcsa volt, ahogy szigorúsága pontosan szárnyalt a zenében és szónoki beszédeiben. Érzelmes alkat volt minden keménységének ellenére, és igen jellemző, hogy sohasem állt, sem a törvényhatóságban, sem az iskolában a hatalom oldalán. Még nyári vakációját is szegényebb diákjainak táboroztatásával töltötte el.

A felső gimnáziumban, az 1925–29. években legmellbeütőbb volt érzelmi és ábrázoló képességeim gazdagsága mellett tudatlanságom felismerése. És egy másik, életre szóló élménnyel egy Berzsenyi-életrajz és Toldy Ferenc két Berzsenyi-kötete. Valami olyan érzéssel olvastam, hogy a mocsár széléről is – mennyit kóboroltam én akkor horgásznyelemmel a somogyi berkekben! – vezet út az Olümposzra. Mert akkor már apám hexameterei és a gimnáziumban tanított poétika hatására lassan a képpel egyenrangúvá lett nálam a vers. Mi több, a kaposi sajtó vasárnapi számaiban mindig több zengeményem jelent meg. Úgy hiszem, diákverseimnek köszönhettem a továbbjutást, ha nem is az irodalomban, de a gimnáziumban. És egy jelenésszerű véletlennek. A töröcskei erdő egyik vadkörtés tisztásán, alkonyattájt egy felnőtt férfira lettem figyelmes. Mint egy színész, hangosan szavalt a fáknak. Kalapjában hosszú fácántoll rezgett. Már mozdulni sem mertem a bokorban, mert személyében Lázár István „Stefi”, költő latintanáromat ismertem föl. És amikor az én bokromra került a költői megszólítás, gesztikuláló karja megállt a levegőben. Rám meredt… Aztán néma mozdulattal maga elé intett. A bokornak szánt versét nekem szavalta el. Aztán levette a kalapját, kihúzta belőle a tollat, és hogy az elrepült-e vagy sem, nem tudom, de engem ettől a perctől kezdve már soha többet nem feleltetett. Amerikában, a magyar nyelv szanszkrit-hettita rokonságát kutatva, nemrég halt meg jótevő, szigorú tanárom.

Életutam ajándéka volt, 1929–35 között, a pécsi öt egyetemi esztendő. Már pontosan érzem és látom is, hogy csak ott sikerült pótolnom mindazt a tudást, amit elmulasztottam megszerezni, illetve amitől megfosztott a középiskola szigorú beosztású tanmenete és tanítási rendje, amely még ma is a memóriát és nem az értelem és érzésvilág gazdagságát osztályozza. Itt rá is kapcsoltam. Mohón válogattam az előadásokban, és beiratkoztam, amelyikre csak kedvem kerekedett. Váltogatták is egymást az előadások, könyvek, könyvtárak, irodalom, klasszika-filológia, művészettörténet és természetjárás és természettudományok és a filozófia. De főleg e két utóbbiból is a geológia, az őslénytan, fizikai földrajz és a morfológia érdekelt. A filozófusok közül a világmagyarázók, Arisztotelész–Platón és Aquinói Tamás és Descartes gondolatvilága. Így történt, hogy nem irodalomból, de geográfia–geológia–filozófia csoportosítással doktoráltam. Mintegy létbiztonságomhoz kellett ez, hogy a kozmosz tengerében megismerjem annak a kis hajónak a szerkezetét és az ész iránytűjét is, amelyen duzzadozó vitorláimat már az irodalom szele lobogtatta. És hogy végleg a költészet, az irodalom feszítette ki, azt elsősorban Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Weöres Sándor, Kardos Tibor, Ijjas Antal, Holler-Bajcsa András és Tatay Sándor egyetemi évek alatti barátságának köszönhettem.

Közben volt 1931-ben a nyúlfarknyi gráci „szemeszter”. Ez csak arra volt jó, hogy egy kicsit nyugatabbról is átnézhettem pécsi „pannon világunkon”. A német szót lestem, és az egyetem helyett, a Kaiserhof kávéházban „tanulásra” a balettra járó lányokat. Az én csodagyerekségem csak annyiból állt, hogy a pécsi minősítéssel már úgy éreztem, mintha pótoltam volna a gimnáziumi lemaradásomat, és hogy zsebszótáromul Marcus Aurélius Vallomásait használtam. Így 23 éves fejjel egy kb. 19 éves középkori deák fölkészültségének érzésével léphettem az irodalmi világba… Mármint a „Szenvedő emberiségnek” címzett kaposi kórház melletti főbérleti szobába, ahol az irodalomszervező Biczó Ferenc, Fárbás Jenő, Merényi Oszkár, Hetyey József és a Berzsenyi Társaság több fiatal tanára elhatározták a „Pannon Múzsa Könyvtár” megalapítását. E sorozat első és azt hiszem utolsó köteteként, 1935-ben megjelent Kút címmel első verseskötetem.

A következő esztendőkben 1935 és 1939 között a rendszer „kulturális és szociális” érzékének jóvoltából mint állástalan diplomás mindenre ráértem. Most aztán még az egyetemi évek gyűjtésére is ráfejelhettem, mint présre a gazda, hogy többet szoríthassak ki, ha van zamat, a fürtből. Közben egymást váltották a levelezések és szövődtek olyan barátságok, mint Vas Istvánnal, Rónayval, Toldalagival, Kálnokyval, Radnótival, Jankovich Ferenccel, Berdával, Tamási Áronnal és Kolozsvári Grandpierre Emillel. De kiterjedt ez a levelezés a prágai, pozsonyi, kolozsvári, váradi, sőt a kanadai magyar irodalmi körök és lapok szervezőire is.

A kaposvári Berzsenyi és a pécsi Janus Pannonius Társaság és a debreceni kör, a Tiszántúli Figyelő, Bornemisza László, Mata János és Kiss Tamás barátságának, a Kakuk a dombon és a Május köteteim megjelenésének időszaka volt ez. Pesten pedig a falukutatók és a földreform, a Válasz, a Márciusi Front lendületének időszaka, amikor sokszor bizony „krisztuskodással” gúnyoltak nemegyszer szavaimért és írásaimért is.

Mindenesetre, hogy valuta is legyen szavaim mögött, külön, de kb. Kodolányival egyidőben utaztam Suomiba. A kalevalai világkép és a rokoni finn szellemi és néprajzi kincs megismerésének vágya éppúgy vonzott oda, mint szegényparasztságunk földhöz juttatásának megoldandó kérdése. Ezekben az időkben Pesten Tataynál laktam, aki akkor saját zsebéből és néhány hold örökségéből az utcán, honorárium nélkül szerkesztette a Kelet Népét. A szoba nemegyszer volt a föl-fölruccanó Szabó Pál, Veres Péter és Sinka István hálószobája is… De, hogy csak egyetlen látószögből nézzek, és a rész kedvéért valaha is lemondjak az egészről, ez ellen, amit örökül hoztam, éppúgy tiltakozott, mint önnevelésem eszményei. Így természetesen a Móricz Zsigmond, Sárközi György, Illyés és Féja, Zilahy és Szabó Pálék barátságával a Válasz, Kelet Népe, Híd, Szabad Szó körében és lapjain éppúgy megjelentem, mint Illés Endre kitűnő vasárnapi irodalmi mellékletében vagy Bibó Lajos révén a Tolnai Világlapjában. A szükség is ezt parancsolta, mert állás nélkül, igen szerényen éltem tollamból. A Napkelet Országház kávéházi asztaltársaságában fűződött barátságom mélyebben Rónay Györgyhöz. A Vigíliánál Thurzóhoz. A Nyugathoz is rendszeresen jártam a Duna-korzóba. Itt ismerkedtem össze, a sokban segítő Jékely Zoltán barátsága révén Schöpflin Aladárral, Halász Gáborral, Szerb Antallal, Sőtérrel, Tolnai Gáborral, Cs. Szabó Lászlóval és Keresztury Dezsővel. Babits Mihályhoz is olyan kapcsolat fűzött lassacskán, hogy az ő jó tanácsaival – a görögre biztatott – indultam az én Fogaras-Munkácsomba, ahová végre, öt év után kineveztek az Árpád gimnáziumhoz óraadó tanárnak. Míg Grácból nyugat felől, most kelet felől mérhettem föl Mars és a Magyar Múzsa tragikus, hol ölelkezően kipiruló, hol pedig elsápadó birkózását. Jékely és Weöres Sándor levelei és Szabó Lőrinc érdeklődő és meg nem feledkező segítő sorai és a Nyugat számai jelentették nekem akkor a kapcsolatot a pesti irodalommal.

Őrhegyalja alatt a Latorca vizében ért a hír a világháború kitöréséről. Az első reichenbergi kényszerutazás puskaporszaga, a gyermekkori „fekete csütörtök” kiégett üzleteinek látványa rémlett föl újra gimnáziumi óráimon. A lengyel menekültek áradásával idegrendszeremben már Buda 1944-45-ös ostroma, Fonyód–Lengyeltóti kiürítése, a nagybereki téli menekülések és az utolsó ellenállási torlasz, a somogyi, nagyatádi front elakadásának minden embertelensége és értelmetlenségének előérzete is ott kísértett… Ellene, jóval előtte és a háború alatt is több versem jelent meg. „Az erőszaki Vad pokol!…” és „a büszke szájú rend” ellen a Május, Hold és hárs (1940–43), Se ég se föld (1944–47) köteteimben több versem vall erről. Egész költői nemzedékünk, az úgynevezett Nyugat utáni harmadik nemzedék kivétel nélkül szót emelt nyíltan és allegorikusan. – De ki írt az akkor írt verseinkről, és hogyan válaszolt az idő és az ember a költészet szavára?… – Vagy valóban mégiscsak falra hányt borsó volt és marad is a vers?… Nárcisszuszi szekta csak a költészet a mindig villámló kard és a gép, az emberi őstermészet és az egyre újuló és sűrülő masinák útjában?…

Egy biztos, hogy a Kulcsár Adorján segítségével az Egyetemi Nyomdánál 1947-ben megjelent Se ég se föld verskötetem – ugyanitt ugyanúgy és ugyanakkor jelent meg Weöres Fogak tornácán kötete – fordulópontot jelentett nemcsak fizikai létezésem, de lírai világomban is. És a verseimből mindig kihangzó és mindig remélt emberi jó klíma szele és a régi pécsi humanista barátság szeretete váratlanul Rómába szólított.

Janus Pannonius ürügyén éltem ott 1947 telén és 48 tavaszán. Az angol költészet fényes ködéből és a magyar valóság és vers vályog–homok birodalmából végre abban a közvetlen élményben részesültem, amelyben Berzsenyi soha… Mediterrán honvágyam teljesült be… Hogy teljes legyen az élmény, egy olyan kultúrájú baráttal – ha nem is úgy, mint Byron és a csodált és „meglátogatott” Shelley tették főúri vitorlások fedélzetén –, de Csorba Győzővel hónapokon át együtt gyalogolhattuk be spagettin és vörös boron élve Itália tájait, Szicíliától Firenzéig. Néha-néha Fülep Lajos és Kardos Tibor körében…

Utána 1949-től Somogyomban a megyei múzeumok igazgatója lettem. Hivatásnak tekintettem hivatalomat. Ha meg nem is értettek mindig, de én úgy éltem vele és benne. A művészetté alakult szó és annak sorsa és a művészettörténetté nemesedett emberiség történetének majdani végső reménye mindig kísértett munkásságomban. Tehát gyakorlatomban itt is a versnek és stílusnak életstílussá alakulása minden életmegnyilvánulásomban és soromban és tetteimben is izgatott. A versírást is, amint többször leírtam már, életstílusnak tekintettem. A szellemet és testet erősítő gyakorlatnak, Így néztem a magam és művész barátaim, köztük Egry József, a költő-festő Kassák, Borsos Miklós és Martyn Ferenc életét, és a mindennapi „hasznos szép”-ről vallott tételemet nemcsak előadásaimon, de még a múzeumi, mezei adatgyűjtő útjaimon is hirdettem… Ez vitt az ősi források hangjához, így Kasztália forrásához vagy Kréta ősi szigetére is. Adriai-földközi utazásaim után az 1965-ben tett görög utam nekem nem kirándulás volt, de ehhez az életstílushoz nekem kiteljesülés, a szózat, az európai anyanyelv legősibb hangjának hallgatása vagy ha már a forrásról beszéltem, e források erőtadó kóstolása. A tragédiák elleni varázs megismerésének reménye… Mert Veinemöjnen és Knosszosz életstílusának és értelmének megismerése előtt is, de még inkább utánuk, mediterrán honvággyal mindig az emberiség elől rejtőzködő fényt kerestem… Átvitt értelemben a Kertet és az Aranyragyogást. – A Heszperidák tündéri kertjét?… – Ahová a mítoszok hajdanában azokat az aranyalmákat rejtették, amelyeket még Herkules is csak úgy tudott megszerezni, hogy átvette az ég tartását Atlasztól… Ma már, akárhogyan is nézem napjaink históriáját, ez az ég már nem is átvitt értelemben, de a valóságban is, korunk emberiségének a vállán van… Lelkiismeretünket nyomja… – És mi lesz, ha a lélek és a szellem kilép alóla? – És én ez alá az egünk alá nem a Heszperidákét, de a mi Kertünket, azt a Kertet képzelem, amelyik nem onnan, de itt, az egytestvér emberiség keze alól fénylik… Erről, ennek a vágyáról és a teremtéséről beszél – gyakorlati példaként is – a balatoni, becehegyi teraszomra épült cellám alatt művelt kertem és a cellámban írt – részleteiben most megjelenő – hegyi naplóm fehér és fekete és szaggatott negyven verses ciklusa is… A kísértetek és kísérletek, a szellem és a kéz, az ész és a szépség, a líra és filozófia reményeiről és felhőiről beszél ez az írásom… Az atom és a pusztuló környezetünk, a futó kis és az egyre táguló kozmikus idő és egy kezemmel művelt gyümölcsös-szőlő árnyékából… Ilyen tűzzel átszúrt reménnyel vall erről „A Heszperidák kertjén innen” című versciklusom. Hogy innen és ne a mítoszok világából ragyogjon…

Kedves Barátom, ennyit írhattam életemről. Fogadd olyan barátsággal, amilyen barátsággal ölellek.

 

Diákemlékek az Új versek-ről

Örömmel vettem a Kortárs felkérését. Így alkalmam nyílik arra, hogy visszanézzek és emlékezzek diák-ifjúságom éveibe. Pontosabban, hogy fölidézzem egy 16-18 éves verseket író kaposvári gimnazista Ady-élményeit s velük együtt azt a légkört, amely az 1906-ban megjelent Új versek teremtett 1926–1929-ben, tehát 20-23 évvel a megjelenésük után egy kisváros iskolai világában és olvasó diákjaiban. Mert véletlenül épp az első Ady-kötet volt az, amely elsőnek jutott a kezembe az akkor családban, társaságokban és az önképzőkörben is egyaránt vitatott költi tőt. Eddig is ismertem már korábbról is több Ady- verset. Így pl. szinte misztikusan megfogott a Csaba új népe című verse, mely otthoni neveltetésemet mélyítette, és magyar történelem fogalmamat is befolyásolta. Sokszor idéztem ezt a nyolc sort:

 

Megtaláltuk az őseinket: Mennyi bús homlokú magyar, Kinek azért kellett pusztulni, Mert újat, emberit akar. Megnyíltak lángolón előttünk A Bolyai- s Csere-sirok S hozzánk szegődtek szép sorjában Az árnyas, magyar mártirok.

 

Én persze elsősorban történelmi mártírjainkra gondoltam: a Zrínyiekre, Thökölyre, Rákóczira, a 13 aradi vértanúra stb. A Szép magyar sors is ilyen korábbról ismert versem volt, de együtt, kötetbe szerkesztve, töményen nem jutottam hozzá. Apám a kuruc- és A magyar tanítókhoz verseket emlegette, mert ellenzéki természetéhez ezek álltak közelebb. Nagybátyám a „Fekete zongorán” derült, mert vidám megyei tisztviselő volt. Magyartanárom, Krebsz tanár úr, Trianon után égbekiáltó bűnnek tartotta az effajta „hazafias” lírát. Egyrészt mert német füle és szíve meg sem értette Ady magyar világát, másrészt mert nem költőkért, csak Hindenburgért rajongott. Nála néha még az is hiba és „firer” (elégtelen) volt, ha valaki Deutschlandot és nem Doitschlandot mondott. A fiúk nagyobb része csak bizonyítványra tanult. Mondták röhögve, mert így jobb jegyet kaptak. De én emlékszem, volt olyan óra is, hogy mert azért is Deutschlandoztam, négyszer kaptam elégtelent. Ebben a világban jutott hozzám az Új versek kötete.

Apám vette az első kiadást. Kezembe nyomta, mert magyartanár volt, és örült poétai szárnypróbálgatásaimnak. Szabadgondolkodó volt, befolyásolni nem akart, és így jobbnak tartotta, ha Adyt magam ismerem meg, és nem mások esze és ízlése után megyek. Különösen nem Krebsz tanár úr után, mert apám mi tagadás, keményen magyar gondolkodású volt, aki mindig a gyengébbek oldalán állt. Híres mondása: „Szeretném látni azt a kormánypártot, amelyet én támogatni tudnék”.

Tehát 17 éves voltam, és a verseim már meg is jelentek a helyi sajtó vasárnapi számaiban. Ezek egyszerű hangvételű, de színes kép- és érzelemvilágú versek voltak, melyeknek felszínét és „mélyét” – ha egyáltalán szabad ezt mondani róluk – az Új versek hangja és az Ady-líra mondanivalója, ez a nekem egyszerre sok új, teljesen fölzavarta. Szinte fizikailag érzem még most is azt a lelki ütést és bódultságot, amelyet verseinek olvasása közben éreztem. Egy csapásra összeomlott az a kép és világ, amelyet eddig a magyar versekből láttam és hittem. Röviden, amit diákfejjel a magyar költészetből kiéreztem.

Ha őszintén akarok beszélni, be kell vallani, hogy tudatomban elsősorban a Petőfi–Arany–Tompa világ rendült meg. Szétesett, mert az ifjúság hajlamos a végletekre. Realitásukból és kézzel tapintható egyszerűségükből és közvetlenségükből egy más költői légkörbe és általa egy más lelkiállapotba emeltek a „Góg és Magóg fia vagyok én” költőjének versei. Így 1927–28-tól új mércével, esztétikai és lelki hangsúllyal néztem körül az eddig tanult és ismert magyar lírában. Még a Kárpátok védőfogalma maga is – melynek Trianon után újra való visszaszerzése volt akkor nevelésünk központi témája – most más színt kapott. És Verecke és Dévény és Pusztaszer is egyszerre más szimbolikát kezdett jelenteni. Szinte történelemátértékelő volt az Új versek kötete… És a legérdekesebb, hogy hiába kárhoztatták tanáraink Ady dekadenciáját és „beteg” magyarságát, nálam épp ellenkezőt ébresztett. Épp A magyar ugaron jelképei és A Hortobágy poétája hangján át valami ősibb erőt éreztem. Az Ady-„dekadencia” lírában megépített ereje, áttevődött egyértelműen olyan sugalmazóvá, amely ifjúemberi magyarságomban is egy csapásra valami teljesen új és eddig lefojtott magyarságerőt és világot hozott föl. Mondhatnám úgy is, hogy egy új és eddig zsákba rekkentett igazabb magyar világot sejtetett meg és állított elém. A „Káromkodott és fütyörészett” romantikus vállrándítása valami herkulesi próbát, épp a jövőért, melyet ő tanított meg másképpen látni, történelmi Bakonyunk tájain. Mindazt látni kezdtem, amit eddig költészetünkben nem találtam. Érthető, hogy ezek után ilyesmi hangvételű lett nálam is a magyarságérzéseim pengetése, az akkortájt a Somogyi Újságban megjelent verseim sorai között is.

Ebben az időben történt, hogy egyik versem, A Márvány-tenger partján az önképzőkörben is nagyobb port vert fel. Tudniillik kritikusom Ady „hazaellenes”-ségének hangoztatásával akarta fölerősíteni az én borongó magyarságú verszsengémet, melyben Thököly Imrét mint hű, bujdosó magyart rajzoltam. És akkor az osztály nem egy fölszólalója ledorongolta kritikusomat az önképzőkörben. A vezető tanár koncepciója ellenére Ady-vita kerekedett, s az Ady-párt győzött. És mindez Ady halála után épp 10 évvel történt, amikor még mindig az Ady-kérdés erősen vitatott volt a középiskolai magyar tanításban. Nekem is pl. érettségi tételem nem Ady, de Lévay József költő volt. Ami igen jellemző. A csendes, mélabús Lévay a forradalmi Adyval szemben itt a nevelés kérdésében már nem irodalmi, de ideológiai állásfoglalás volt, És mivel szemem előtt az első világháború végi összeomlást megelőző Ady magyarságjóslatai és látomásai beigazolást nyertek, és a trianoni összeomlás akkori magyarságállapotában szinte meg testesültek, így és ezért, 10–15 évvel a világháború után bennem az Ady „költő-vátesz” tételének igazolását megerősítve láttam. Így ő az előrelátó legnagyobb költő lett! Nemegyszer idéztem a légmélyebben máig is szíven ütő sorait A lelkek temetőjéből:

 

Ez a szomorú magyar róna, Halálszagú, bús magyar róna, Hány megölt lélek sikitott Bús átkot egekig róla.

 

Nappalt és éjszakát fölborzoló sorok voltak ezek akkor, egy igen érzékeny, szinte holdas idegrendszerű 17 éves ifjú eléggé önmagába zárkózó lelkében és eszében egyaránt… És nagyon szerettem és nagyon újnak éreztem költészetében a sejtelmeset. Az ilyen sorokat: „A bús csodáknak ligetében” és a „Sejtelem-csók minden dalom”. És máig megborzongatnak a Vízió a lápon felejthetetlen képsorának jelképei. A gyermekkorom óta olyannyira szeretett nád és berekvilágot idézi démonian elém. Kötetben soha meg nem jelent több diákversem hangulatának idézője volt ez a „Csoda-sejtelem” érzés.

Nem felejtkezhetem meg arról sem, hogy mekkora elégtétellel olvastam Ady Találkozás Gina költőjével című versét. Önmagunkat láttam igazolva. Hiszen Vajda János volt akkor az a költő, akivel Berzsenyin kívül legtöbbet foglalkoztunk. Legjobb barátom és osztálytársam, Neumayer László, aki magasan fölötte állt matematikai és grammatikai képességével osztálytársainknak, akivel együtt tanultunk minden áldott napon, ő hívta föl rá a figyelmemet. Ha tehettük, mindig elővettük Vajda János kötetét. Lírai logikája lenyűgözött. Következetes, Arany Jánoson túltevő bátor 48-as politikai állásfoglalása, a szabadságharc egyszál-kardos költői folytatója forradalmiságával egyszerre és csak jobban megértette velünk Ady Endrét is. Emlékszem, igen magas nívójú előadást tartott 1928-ban Laci minderről a kaposvári Somssich Pál gimnázium Virág Benedek önképzőkörében.

De arról is szólnom kell, hogy vajúdó ifjúságunk kamaszvilágában a Gina és a Reviczky perdita-versek után az Új versek 1927–28–29-ben forgatott Léda-lapjai és erotikája hozta nekünk a Kapos partjára a magyar szerelmi költészet párizsi ihletésű új test és vér és arany ízét és színeit.

Ady idegrendszerembe zsibbadó, soha el nem veszthető élményeket adott.

 

Az indulás és a Nyugat

Tíz évvel a Monarchia összeomlása után érettségiztem. Tüzes fejjel úgy éreztem, Ady onnan, de csakis nekünk, fiataloknak izen. Versei jelentették akkor nekem az új színű, -értelmű és -érzésű magyarságot. Tehát jóval mielőtt a Nyugatba írhattam vagy írtam volna, az ő verseivel kezdődött a Nyugattal való kapcsolatom. Egy szellemi légkör, izgató irodalmi közérzés sugárzását éreztem a folyóirat minden számából.

Egy költő fejlődésére – azt hiszem – épp ez a leglényegesebb: a levegő. Vidéken éltem. Egyik levelemben – biztos megtalálják az Ő hagyatékában –, jól emlékszem, ezt írtam Babits Mihálynak. Ha megérkezik a Nyugat, hazaérkezve, a postaládából íróasztalomhoz oly sietve viszem és úgy olvasom végig, hogy sokszor még a kalapomat is elfelejtem letenni…

Túl őszinte lennék?… De így hiteles és igaz az írásom. Akkor 1929–1941 között a Nyugat modorát, párbeszédeit, válaszait, ízlését és színét kerestem minden új magyar írásban. Ehhez az irodalmi körhöz és mércéjéhez igazítottuk, mértük például húszévesen Pécsen is, az indulásunk idején Weöressel a megjelent műveket és készülő írásainkat is. Mint bölcsészhallgató, a Kaposvárról–Pécsről elképzelt „irodalmi szalonban” Kosztolányira, a világirodalomban oly jártasan sziporkázó „literary gentleman” költőre figyeltem. Így és ezért történt, hogy Kút című első kötetemben neki ajánlottam egyik versemet. Zöld pecsétes és zöld tintás köszönő és bátorító levelét, mint a Nyugat mestereinek köréből érkezett elismerést vettem.

A főszerkesztő Babits ugyanezt a kötetemet kritikára Radnóti Miklósnak adta ki. Így aztán először nevem, 1935-ben, az ő kéziratáról szedve jelent meg a Nyugatban… Egy akkori másik levél. Ez is a Nyugat körét jelentette. A mester volt legkedvesebb „tanítványa”, Szabó Lőrinc írta. Egy megjelent versem címét elfelejtette, így aztán levelében leírja a keresett vers hangulatát, képeit, „tartalmát”, hogy magam is ráismerjek, és küldjem el, mert közöltetni szándékozik azt Az Est Hármas Könyvének 1938-as költői antológiájában. Egyben kért, hogy keressem föl. A kialakult barátságról külön kellene írni. Érthető, hogy fejlődésemre ezek mind befolyással voltak. Befolyással a folyóirat és írói körének szellemi-lelki stílusa, kézzelfogható segítő gesztusa és barátsága. Így Illés Endréé is, aki a Budapesti Hírlap irodalmi mellékletében több versemet közölte. Ezt a kört – már úgy is mondhatom, Babits körét – aztán 1937-től a Dunakorzóban, a Nyugat összejöveteleken, személyesen is megismerhettem…

– Közülük „ki volt rám a legnagyobb hatással?” – Azt hiszem, ahogy eddigi soraimból is kitűnik, aligha személyt, de a Nyugat művét és körét kell megjelölnöm. Azt a lázat és ösztönzést, igényébresztést, összeszedettséget, elismerés és elismertetés utáni vágyat, amelyek nélkül igazi alkotás aligha képzelhető el. A magam érzéseiről írom, de úgy vélem, a Nyugat elsősorban ezzel a szellemi doppinggal és mércéjével volt jelentős hatással az úgynevezett harmadik nemzedékre.

Ezen túl még a költői barátság és az az egymás írásaira való érzékeny figyelem volt az, amely ösztönző szálakkal fűzött – vázlatos névsor szerint – Berda, Forgács, Jankovich, Jékely, Hajnal Anna, Kálnoky, Kiss Tamás, Rónay, Radnóti, Toldalagi, Vas és Weöres Sándorhoz. Ezt kell mondanom a Nyugatról, bár mindig éreztük és tudtuk, a Nyugat nem a mi folyóiratunk. Bár lett volna nekünk is! De ha nem is volt a saját portánk, azért Babits, Schöpflin és Illyés Gyula mindig jószívvel adták a helyet. Így volt a Magyar Csillaggal, és ha Sárközire gondolok, a Választ is ide kell sorolnom. Egy tény, még az is, aki nem akart a Nyugatba írni, az is írásaival annak bizonyított…

– A folyóirattal együtt ébredő emlékek? – Egy jellemző… 1938-ban egyik Nyugat összejövetel után, a Dunakorzóból kijövet, utcán folytatódó beszélgetés közben Halász Gábornak ezt mondta Szerb Antal. – Akárhogy is, de a Tanú számai után újra át kell nézni, amit az irodalomtörténetről írtunk és átgondolni azt is, amit eztán írunk. – Egy másik… Szép emlék. Amikor 1939-ben Munkácsra neveztek ki tanárnak, Babits fölhívatott és útravalóul Szekfű Három nemzedék és ami utána következik könyvét adta. Közben a lelkemre kötötte, hogy – mert időm lesz – görögül feltétlen tanuljak meg… – Túl hiú lett volna, és nem sokat törődött mással?… – Tény az, hogy így indított munkácsi „Fogarasomba”, pedig beteg volt, és életében verset sohasem dedikáltam neki. Csak halálának huszadik évfordulójára.

Visszatekintve: túl azon, ami személyes és jelképes emlék, a valóság az, hogy a Nyugat és Illyés Magyar Csillaga 1908–1941 és 1944 között nemcsak irodalom, de történeti szerepet töltött be. A Nyugat volt az a folyóirat és kiadó és erő, amely literatúránk késő óráját időben és stílusban a világirodalom órájára igazította. Műhelyt teremtett forradalmi szemlélettel és új esztétikával. Írói nemcsak sokszínű, de nagy alkotásokat és életműveket teremtettek. Európaiság és magyarság, haladás és patriotizmus kérdéseiben célkitűzéseikre mi sem bizonyít világosabban, mint az, hogy a Nyugat egyenes utóda, a Magyar Csillag, hazánk német megszállásával szűnt meg.

 

Tízéves tűzhelyünk körül

– Nekem remetecella jutott? – … Igen, de ezt a cellát én építettem! Abba költöztem bele, amit kedvem szerint helyeztem el a hegyen. Nem is terveztem és szerkesztettem nagyobbra, mint egy bárkát, amelyben elfér egy vaságy, asztal és az a néhány szükséges könyv… A többi, egyszóval minden, ami nagy, úgyis kint van, de így is beleférne ebbe a remetecellába, ha… – De, hát ekkora kerülővel kezdeni egy folyóirat tíz évéről? –

Csak az mondhatja ezt, aki nem tudja, mit jelent ez a tíz év, egy olyan szellemi és fizikai fix pont építése az írásnál és az alakuló szerkesztésnél, amelyek például az én esetemben is több szálukkal találkoztak össze itt is, ott is cellám építésének tizenhárom évével.

Mert nagy dolog az, ha a tűnődés és a munka cellájában úgy dolgozik az ember a hegyen, hogy közben érzi és tudja, nem hiába világít kezénél a lámpa vagy sokszor csak a hold, amelynek fénye kéken sugárzik vissza a meszelt falról a papírra. És a tűnődés betűkbe csavarodik, mint a szőlő kapaszkodó bajsza a nap, az élet után… Szóval nagy dolog az, ha a betű hazatalál… A családba kerül a hegyről, mint a bor…

Ilyen család a Jelenkor e hegy körül, melyről szinte belátom a hazámat. Éjjel, ha a csillagokat vallatom, akkor is. Vagy a ragyogásban, ha rája vagy túlnézek azon, amit a tóból és a hegyekből a seregélyek hálója fog össze. S ha szólok róla, világos, hogy az hallja meg a szavamat először, aki közelebb van, aki a szomszédom. A Jelenkor pedig közelebb van a cellámhoz, amely alatt évről évre kitartóbban túrom tovább és művelem két kezemmel is a földet, hogy emberibb és gazdagabb legyen. Egyre ügyelve arra, hogy munkám közben a szerszám és a föld is tiszta legyen. Ez a meszes sziklaföld, a fullasztó, a szaharai, a kemény és mégis édes erejű, amelyből az utóbbi tíz évben nemcsak őszről őszre a jelen gyümölcse, de a múltja is előkerül, akárcsak a jól szerkesztett folyóirat lapjairól az a világ, amelyben és amelyért dolgozik…

A forgatásból egyre több emlékkel és öreg tárggyal jövök föl üvegkonyhámba, amely egyben a kilátóm is. Télen a kivénült mandulafák, nyáron a villanytűzhely parazsa mellett nézem a papírt, vagy azt, ami előkerült.

Minap például egy rozsdás kulccsal jöttem föl a forgatásból. Kovácsmunka. Lehet százötven éves a típusáról ítélve. Egyszerű arányos kulcsa annak a pincének, amely itt állt valamikor az új Ford – korai telepítésem közepén. Jelképnek is szép, hogy meszelt falamra kerüljön. Persze restaurálás, a legmaibb vegyi eljárások után. Lám csak, így találkozik korunk műhelye a múlt műhelyével! És így lesz ez a piros – izzásban megmunkált öreg vas, most, amikor már ledobta testéről a rozsdát, a fehér oszlopok előtt egy kicsit a jövendőnek kulcsa is. Mert mi más reménnyel írnék vagy szerkesztenének Pécsen, ha nem azzal, hogy amit csinálunk legalábbis addig munkál és nyit, mint ameddig ez a kulcs bírta a mandula- és szőlőgyökerek, az egyre oldódó mészkövek, a szerves és szervetlen trágyák pusztító és életadó kémiáját?…

Nagyon fontos és hasznos dolog, hogy itt van kéznél, akárcsak ez a kulcs, ez a folyóirat. Nélküle, mármint a Jelenkor nélkül pincétlen lenne ez a mának és jövendőnek szüretelő dunántúli kert. Az a pannóniai légkör, melyen majd negyven éve munkálok. Dolgozom egy olyan emberi klíma kialakításán, melyről ugyan régebben – egyre inkább mondhatjuk, hogy régebben – igen kurtán-furcsán nyilatkoztak néhanapján… Ám egyre nagyobb örömmel láthatjuk és hallhatjuk is, hogy mind többen és többen húzódnak a most ismét jelképesen leírt szelídgesztenyefái és művelt homlokú hegyei alá. És mintha másképp durrogna az a seregélyriasztó ostor is, mióta ilyenképp gyarapodunk, szaporodnak szőlőink lakói. Ezen a klímán munkál meggyőző erővel a Jelenkor tíz éve. Persze úgy, hogy náluk messzebbre nyisson a múlt és a jövendő századok felé is a kulcs…

Valahogy úgy, ahogy itt a kulcs mögött remetelakom téglafalán ez az ajtólapok nélküli négyszög tárul ki. Amelynek távlatában elfér az első itt vésett latin betű kétezer éves értelmétől a Kabhegy adótornyának szerkezetéig minden…

Ennek a négyszögnek szemöldökfalára került – alatta lépek asztalomhoz – az a kétaraszos tölgyajtó-vasalás, amely véleményem szerint egyike a legszebbeknek, melyet ezen a tájon egy magyar paraszti Hephaistos készített. Így függ fölöttünk kitárt szárnyaival. Ajtó nincs alatta, akárcsak az előtte nyíló világ jövendőjének kapuján sem lehet, mégpedig azért, nehogy kizárhassanak belőle valaha is népeket és nemzeteket. Így áll fölöttem vasszárnyú, fekete parasztangyalként ez a páratlan sarokvas. Most látom csak, kicsit mintha halfarkú lenne. Talán azért, hogy versenyt úszhasson gépeinkkel századunk égi óceánjain is ez a mézes és juhfarkú-szőlők talpa alól előkerült szárny?… Mint a vers a lapnyitó első fehér oldalon! Mint a Jelenkor fehér lapjának homlokán. Igen, mert a szépet jómagam elsősorban a verssel és csak azután azonosítom a képpel. Legyen az akár élő vagy – majdnem így folytattam –, hogy holt… Pedig ilyen nincs! A mesteri szép mindig él. Nemcsak él, de mindig hasznos is. Amint írtam A tó, a rózsa és a hársfa c. versemben a hasznos szépről.

A szárny alatt, a fal négyszögén, balról egy karcsú, majdnem gótikus pecsenyevilla. Milyen betyári realitást kapott e gazdag kertben ez az éteri stílus. Köröttünk, a borágak árnyékában a hurokkal elejtett őzek, szarvasok és disznók tetemei között. Karcsú, kovácsoltvas ez is. Már-már kecsesnek mondhatnám. És villájának hegye? Mint két egymásra hajló, hosszú női ujj… – Jelkép lenne ez is? – Ki hogyan veszi, nézi… Így lóg a hófehér falon… Hozzá se nyúlok… A villás szár másik vége laposan élesre vert, mint a véső, hogy az a pecsenye oda ne égjen.

A jobb oldalon pedig egy szépen hajtogatott, háromszögű vasláb. Parázs fölé való, s mellette ott van az a kovácsolt hosszú kés, amely mintha átmenet lenne a sarlóból. A vért és búzát egyszerre idézi ősi formája. Régi szokás volt a törött sarló pilingáját késsé átmenteni. De ahogy nézegetem, ez sarló sohasem volt. Drasztikus, célratörő megmunkálása bizonyít… Lassan egy egész agyagpadkás tűzhely 150-200 éves vasgarnitúrája tanyázik már itt a falamon.

Ilyen tűzhely minden szerkesztőség. Akárcsak ez itt a hegyemen. Csakhogy a tüze is ég, és körülötte élet mozog. Ilyen a Jelenkor tíz éve is, amely szerkesztésével és életével rétegesen egymás fölé vagy egymásba épül, mint ahogy itt a hegyem lábánál erre az öreg pincére ráépült az enyém. Fölemelve nem a cserepet és üvegszilánkokat, de a maradandót.

És a vastartó falak végtelenre nyitott négyszögén, akár a folyóirat fehér lapjain túl itt áll most előttem ez a futózáportól kimosdott még szebb kert. A mandulák, mintha a tó vizéből nyújtanák föl a kezemhez, szétnyílt kagylóikból kínálva gyümölcseiket… Minap egy csont- és mandulatörő ősi követ is adott… Hány ezer éves?… A föld vagy az idő nyújtotta?… Szüleink, akik itt állnak rendületlen cellám és hegyem, pontosabban közös hegyünk és immár tízéves közös tűzhelyünk körül…

 

Tárgyak, tárgyaim

Az órával kell kezdenem. Azzal, amely számlapján első e világi perceimet mérte. Alatta születtem. Valahonnan a Cseh-Szudéta vidékről került Tabra ez a fecskés, porcelán lapú szerkezet. Súlyzóival játszottam, s közülük gyermekkori álmomban egyiket kezembe ragadva vélt ellenségemre hajítottam. Az óra lerepült a falról. Csodák csodája meg se sérült, csak zengett a földön. Most kint van Becén. Cellám falán, nádasok, szirtek, erdők idejét méri. A sarokban, alatta balaskák és botjaim, furkósaim kis kötege várakozik, hogy kézbe kerüljenek. Az egyik vadrózsa volt. Úgy fűrészeltem ki a sziklák közül. Így repült föl a kőről a rózsa, mert madárformára vágtam a bot fogóját. A kisebb sétáim társa, amolyan pálca-bot a szőlők és a gyümölcsösök útjain.

De mert cellám végében rengeteg erdő vadaskertje terül el, s szeretek magányosan gyalogolni, gombázni, súlyosabb szerszámaim is akadnak a hegyi csapásokon. Ezek közül való egyik somogyi parasztbaltám. Ilyenekkel járták a betyáros erdőket a régi „sétálólegények”. Én is vele járok holdas fák között a disznók és szarvasok csapásán… – És a falamat díszítő pince és szőlőművelő szerszámok? – A kiaszott sárga fű maga jelölte ki kertemben a hajdani pince helyét, ahol elődeim szűrték a bort, a hegy lábánál. – Elődeim? – Igen, szűrték a bort e helyen, de már a rómaiak óta. Innen forgattuk ki minden darabját. Vagy kétszáz év gyönyörű szerszámemlékei. Csőrös vasuk már-már egy barokk templom vagy a monarchia sasos címerének fejét utánozza. Itt a bor ajtaját tartotta, hajtogatta az a sarokvas, amelynek a kulcsa is előkerült. Aztán ez a kelta-római mintájú kacor. Balta és kés együttes formája. Okosan egyszerű, majd kétezer éves gyakorlati megoldásával ez a szerszám egyetlen fordítással az öreg tőke lecsapására és a vessző metszésére is alkalmas… Itt van becei falamon a vízi, pontosabban a balatoni vassárkány is. Az emlékéből ruhafogast vert a zalai kovács. Őskori, már-már mítoszi emlék. Vízből idézett lény, akit tűzön és vason formált át a kovács, hogy újra visszakerülve a föld mélyébe és ásóink éléről újra napfényre jutva, rajta szegre akaszthassa göncét és gondjait is a hegyi ember… Ezek a hegyi tárgyaim a sok közül…

De ha kinézek, innen a Keszthelyi-hegyvidék teraszáról, át Somogynak, ahol nagyszüleim, apámék és – az új, kapálástól szüretig tartó hosszú nyarakat leszámítva – magam is élek, egy egészen más világ betűit olvasom tárgyaimon. Nem is képletesen, de a valóságban. Még akkor is, ha ezek közül az egyik a gyermekkori felhők közül repült megint a kezem közé… A léghajó!… Valamikor Blücher Modern technika című atlaszában találtam rá. Csak egy évvel később jelent meg ez a könyv Lipcsében és Bécsben, mint én születtem. Nagyszerű és igen gyakorlati kiadás. Pedagógiai színes remeklés… És micsoda utazások gépeivel? Még iskolába is alig jártam, és repülő, hajózó és gőzös gépeinek kihajtogatható gépházaiban és kormányülései mellett játszottam. Léghajóján utaztam, máskor tengereken, és mert a tengeralattjárót is germán aprólékossággal ismertette, a tenger alatt is csodáskalandokat éltem át.

Térképem is volt útjaimhoz. Tabi öreganyám Weimarban, 1837-ben kiadott 24-lapos zsebföldrajzatlasza. Kedves emlékem, mert a derék Eduard Beer acélmetsző országhatárait soknyelvű, kis öreganyám színezte ki. Nagyszerű ízléssel és pontos húzásokkal. Ha nem látnám ecsetvonásainak próbáját, egyik-másik térkép hátlapján, színes nyomatra kellene gondolnom. De az ő keze vonásai ezek.

És a zsebkönyvek közül megvolt a házukban az 1821-ben alapított Auróra több példánya is. E kis zsebkönyvek irodalomszervezésünk hőskorának legszebb emlékei. Ide sorolom anyai dédszüleim könyvei közül, névaláírásukkal az Athenaeum 1837-től „hetenként kétszer, úgy mint csütörtökön és vasárnap… egy-egy íven” megjelenő bekötött példányait is. Pestről az „egyetem betűivel a kiadó hivatalából postán, nyomtatott boríték alatt 4 Ft 48 krajcárért” érkeztek a somogyi Kötcsére, ahol a Phaedrus fordító Mocsy Antal is élt. Az első szám „Januárius 1-jén, 1837” fejlécének mottója Berzsenyit idézte: „Az ész az isten, melly minket vezet, – Az ő szavára minden meghajol”. És a második példány jeligeként ezt a Kölcsey verset idézi: „De néked élni kell, oh hon, – S örökre mint tavasz virúlni. – Ah mert omladékidon – Reszketve fognék szétomolni – Hazám, hazám!”. – Ez a lapszellem – nem csoda, hogy a korabeli reakció vadul támadta – egyenesen vitte Széchenyi és Kossuth útjára a nemzet javát. Schédel – Vörösmarty – Bajza Figyelmezőjének „az egyetemes literatúra köréből” szerkesztett évfolyamait is megtaláltam igen korán könyveim között.

Mint jelkép mindig ott függött könyveim fölött, s mint eszméik társa, ott van most is az a Szigetvárt ábrázoló acélmetszet, mely sok szép harci jelenettel a vár 1566-os ostromát ábrázolja. Valami általánosan emberi és európai és nemzeti helytállás jelképe volt nekem mindig ez a mocsártól és töröktől körülzárt somogyi vár. Zrínyi kezében nem is kardot, de egy szál fényes kócsagtollat láttam mindig a hétfejű sárkánnyal szemben. Kötcséről Igalon át ide, Szigetbe költözve át, a jókezű vadász öregapám egyetlen golyótól itt esett el. De szép emlékek is fűződnek falaihoz. Itt a török mecset Zrínyit ábrázoló Dorffmeister freskói alatt kötöttem házasságot.

A Balaton és Dráva közti rengetegből és pusztákról már réges-rég írószobámba, könyveim közé kerültek olyan „néprajzi” tárgyak is, amelyek ma másoknak csak a lakást díszítő divatot jelentik. Nekem beszédes, szívemhez nőtt társak ezek a bizsókkal, bicskával készült kanász-, juhász-, egyszóval a pásztorművészek alkotásai. Történetek, élethelyzetek élő és lelkes darabjai és elbeszélői e tárgyak; egy ősi szellemi hagyaték megjelenítői. Azt is mondhatnám, hogy rusztikus módon betyármozaikok, táblaképdarabok vagy pásztorikonok ezek a nemcsak szép, de hasznos tárgyak. Ilyen közülük például Milfajd, a híres bakonyi betyár elfogását ábrázoló Kara Lajos-doboz is, melyet Fodor András még mint gimnáziumi diák hozott el nekem Kara Lajostól Buzsákból. Szép esszét is írt ő a fiatalon elhalt faragóművészről A nemzedék hangján című tanulmánykötetében. Közülük való az a zöld-kék-piros spanyolozású, titkos zárú borotvatartó is, amelyet az utolsó somogyi betyártól egy kaposi kiskocsmában vettek meg annak idején. E bicskával, a jószág őrzése közben világra szólítottak mellett itt állnak őszinte barátsággal a betyárokkal a Máriát és Jézust ábrázoló naiv faszobrok is. Csak egy-két évszázaddal messzebbről nézik ezek a falusi, kisvárosi műhelyekből kilépett primitív és festett szentek ezt az erdei és nádi félnomád pásztorvilágot. Békében és jószívvel élnek együtt valamennyien kedves könyveimmel.

Régi konyhaszerszámok is akadnak. Ilyen ez a Zrínyi-fegyvertárba ünnepi durrogató-mozsárnak is beillő bronz mozsaram, melynek hangja csengő és erős, nyele pedig kovácsremek. És ahogyan ezek sorra mind személyes emlékeket mozdítanak és beszélnek, épp így kedves képeim és rajzaim is ezekről vallanak. Közülük az Egry József-grafikákat említeném. Horgász és csónakos, szótlan és megfontolt szavú emlékek badacsonyi és fonyódi kirándulásokról, biliárdozásokról, festés és rajzolásokról. Közülük nem egyet azon melegében szakított ki a füzetéből és nagyúri gesztussal ajándékozott meg ez az akkor bizony igazán nagyon, de nagyon szegény piktor. Rólam is rajzolt, és akad közülük nálam is négy darab. Közös könyvünk, a Vízitükör összeállításának idejéből valók. Van egy szépiával rajzolt hegyi önarcképe is. Technikája és a rajz anyaga miatt nehezen közölhető. Aztán igen szeretem „A ladik a nappal” címűt, melyet kis asztalának borító, sárga csomagolópapírjára rajzolt. De úgy, hogy alig érintette a grafit, és mégis kotyog a vízen a padló, és sugárzik a fény és a nap róla, akárcsak itt nagy pasztelljein, mint minden igazán szívünkhöz nőtt tárgyból és emlékből szokott.

A kertek teremtő erejéről

Egy legendaszerű történet járta a családban a kertről és rólam. Anyám többször is elmesélte, hogy gyerekkocsim szülőházam udvarán váratlanul elindult a lejtős úton. Egyenesen és egyre gyorsulva száguldott az udvar útján a kertkapu felé. Nekifutott, de a léckapu váratlanul kinyílt az ütésre, és átszaladva a kocsim öreganyám földig-sátor almafájának törzséhez vágódott. Mire lélekszakadva odaértek, én a kocsiból kiröpült gyerek – aki eddig járni tudásomnak nem sok jelét adtam – íme, kétlábon állva egy piros almába kapaszkodva gyürkőztem a fa gyümölcsével.

Eddig mindig csak csóváltam a fejem, valahányszor hallottam ezt a történetet. De most már el is hiszem. Nemcsak azért, mert szép, de mert napról napra jobban bizonyosodom meg legszürkébb hétköznapjaim között is a fák és a gyümölcsök megtartó és fölemelő és a kertek védő erejében.

Amióta életem delén – a kertek utáni szép ifjú ábrándjaim után – nem gyerekkocsiról véletlen pottyantam be, de férfiésszel léptem be ebbe az akkor bizony kivénült, öreg mandulásomba. Egy csupa göcsört, csámpás és csavart, a széltől, a féregtől, a szárazságtól és a szőlősszomszédok fejszéjétől, fűrészeitől mézgás és elvadult ligetkert lett akkor az enyém a keszthelyi hegyvidék tüzes karsztján, Becén.

Nekem éppígy volt, ahogy rátaláltam, ez a legszebb kert. Épp azért, mert az igazi kert nem más, mint emberi feladat! Ebben volt és van minden kert értelme… A gazdájára váró feladatban. Ebben van az egyént és rajta át a társadalmat is együtt emelő szárny… És ereje is. Épp azzal a furcsa ténnyel, hogy bár erőnket veszi igénybe, de az eredmény zöld derűjével mégis a kielégülés nyugalmát és új erejét adja a művelőjének. Csakis így és ilyen értelemben lehet pihentető a kert. A nem készen kapott földdarab, de a teremtett. Mert ilyen kert, azaz kész, nincs is… A kert folytatásra serkentő világ. A föld és növényzet együttes szólítása ez… A kertmesterségben épp ez az embert megújító. Korunkban a civilizációs ártalmak frontjai között vergődő emberiség részére épp ebben rejlik, ezekben a parancsoló feladatok elvégzésében a magunkat és környezetünket mentő ereje. A kert művelésével minket művelő.

Ez és ilyesmi történik naponta velem, amióta ebbe az öreg mandulásba beléptem. Nevelve és művelve őt, engem művel és nevel. Azóta évszakról évszakra és évről évre, mint egykor az a megragadott piros alma a gyereknek, így ma könyveim és terveim között – hogy egyre többet élek itt –, mintha növényeim érintésével az egyensúly ágát és törzseivel, tőkéivel, száraival pedig mintha a föld biztonságát adná. Már-már esztétikai nevelő is… És ifjító edzőm is, oly paranccsal, hogy őt is fiatalítsam. Így aztán feleségemmel az elöregedett fákat először csak egyenként szedtük ki. Mindegyik külön lelki megrendülés volt. Még a harkályok is vadul kiabáltak be hozzám a versírást zavarva. Majd aztán az egyik télen kertem történetének könyvében új lapra fordítottam. Így aztán ezen a télen csak tervezett pincém körül hagytam meg a mandulafák öreg ligetét. De akkor már, mint a régi kertépítők színes metszetein, az én kezemben is ott volt pontos, méretarányos rajzom az újról. Az engem is és kedvemet is fiatalító új terv képe, mert a kert szerkesztése művészet is. És a hegyi házacska két oszlopának tengelyében itt lent, a hegy tövében borospince épült. Ajtajának régi metszésű zára az egyszerű, sárga és fehérpártás parasztbarokk homlokzat közepén van, de úgy, hogy tengelyben legyen a hegyi ház fehér zsalus szárnyasajtajával.

A pince előtt kis félkörívű teraszt raktunk, amelyre a kaputól, középen két-két szőlősor között most nyílegyenes cserszegi-palás út vezet. A szőlők oldalán jobbra és balra két kaszálható zöld táblában fűrészfogasan ültetett őszibarackfák kerültek. A szomszédok felől, mint a szőnyeget a szegély, ismét két-két sor szőlő keretezi a megifjított kertet. Négyszáz tő szőlő, 50 barackfa élő mozaikja ez az alsó kert. Ilyen a pince boltívének tetejéről a látvány… Mert a kert nekem úgy szép, ha egyszerre látvány és hasznos is. Nem a kereskedő, a kupec mércéjével! De az ember ősi mozdulatával, mely gyümölcsöt vesz a fáról, halat emel a vízből, és a sűrűből vadat fog… Az elvadult kert így ifjul… A mészkopár csak ilyen vágytól és ezektől a kezektől terem. A sok szép kis terv összenőve, így lenne és lesz a szép környezet védője és teremtője is… De ebből is kijutott. A környezet nemesítésének tervéből, hiszen hegyi házam, pontosabban csak cellám és pincém között egy kis juratáblás, mészkopár lejtő hajlik a tó felé, és néz szárazan a zöld, szőlős, gyümölcsös kiskert négyszögére. Aszott fű és tüzes mész néz az oázisra, amelynek pince előtti peremén már ülőtuskók és göcsörtös lábú, gyökértelen padok lettek a kőasztal körül az öreg kivágott mandulafák törzsei.

Ott aztán e padok és a pincét borító meghagyott mandulák árnyéka fölött ebbe a mészbe is méter átmérőjű krátereket vágtunk. Új csemetéket ültettünk a mészbe vésett gödrökbe, akárcsak óriás mészcserepekbe. Hogy itt is legyen harmat és árnyék egy csipetnyi üdítő mikroklíma a sok máriavirág és vadrózsa között…

Szemre szép kísérlet a tüzes kövön! Nagy gondot követelt minden fa ezen a száraz meredek karszton. Szép kísérlet, ahol nem is a nap, de a kegyetlen szél a gyümölcsfák legnagyobb ellensége. Egy-egy vad vihar kopaszra söpörte fáimat. A mészköves, kerek kráterek aranypíros barackokkal teltek meg. Darazsaknak, hangyáknak, méheknek és madaraknak kínálták a termést az illatozó nagy fehér tányérok. Végül is lassan rájövök, mint gyakorlatból minden kerttelepítő, hogy gonddal kezelve és ízléssel válogatva nem annyira új növényzettel, de épp a természet adta régivel kell nekünk úgy gazdálkodni, hogy az ős növényzet terünket ízléssel és szép arányaival, esztétikusan ossza meg. Lassan így alakul itt is kedvére, de olló, kapa, kasza és ásó segítségével a kis hegyi ház és pince közötti mészkőoldal meredek kertje is, melyből lépcsőkkel megszakított keskeny hegyi ösvény útján a felső teraszra léphetek.

Itt áll a fehér hegyi házacska. – Kertészház vagy költői cella? – Nehezen választhatok, mert szerszámból is akad itt szinte annyi, mint könyvből, ceruzából és ecsetből. És mindannyit egyaránt forgatja és fényesíti a szenvedély. A művelés és a nevelés vágya fában és virágban. És az a bennem munkáló erő is fényesíti szerszámaimat, amely – vagy aki – belülről szólít, hogy ezt tegyem, a magam és tán a mások kedvére. Mert a kertész, mint a festő a tájban, a mindenki útjába eső képen dolgozik.

Így aztán ez a terasz itt fönt olyan, akár egy világgal közös műterem. A kiválasztott haboskőris, nagy napernyője az ablak és az üvegoldalú veranda között, a piros levelű szömörcebokrok hátterével, olyan, mint a házba belenőtt kert egy részlete. A két fehér oszlop közül nemcsak a cserszegi lapos kő, de a vendég is, mert korlátja nincs, a természetbe, ha szárnya lenne egyenesen a tóra szállhatna, így csak észrevétlen a kertbe lép. Folytatódik természetes kényelemmel a lakás. A fák alatt az öreg kivágott fák törzseiből vágott padokkal, kőfalakkal és lépcsőkkel. A mészkövek közé kövirózsákat, sóskafák bokrait, vadrózsát, hegyi nárciszokat és borókákat ültettünk.

És csak ha akkorát is, mint egy nagyobb melence, de madárfürdőt minden kertész telepítsen a bokrai közé, mint mi Loncival. Felejthetetlen a reggeli és esti látvány a cinkék, vörösbegyek, cigánycsukok, sármányok és légykapók társasága… És a nyestek, pölék, gyíkok és méhek és darazsak barátsága is. Mert az igazi kert nemcsak az emberek, de az állatok és a madárvilág lakókertje is.

Így zárja cellám fölött a tetőt, még a kerítésünkön belül az a kertrész, melyet úgy hagytam, ahogy a természet teremtette. Egy kis darab karszti hegyi legelőn települt mediterrán jellegű erdei park. Itt alacsony magyókatölgy-csoport. Szinte földig tapadó fényes lombozattal. Odébb cserszömörcék agancs ágazatú bokorcsoportosulása. Természetes sátraik alatt hűvös heverőgödrökkel. Itt-ott egy-egy boróka ezüst seprője, aztán som és kőrisfélék sűrű ligete. Ilyen az én hármas lépcsőzetű, emeletes kertem. Én művelem, és ő nevel engem és minket… Nem ábrándokra, de a valóság és munka ábrándoknál is szebb és szebbet teremtő igazságára és erejére.

 

Műhely-vallomások

Beszélgetés Bertha Bulcsuval

Takáts Gyulát én józannak tartom, olyan prófétának, aki nem veszthet rajt a költészeten. Ahogy hunyorogva áll a napban, érzem, hogy érti az egészet, érzi, hogy lángban áll a táj, valahol leomlik valami. Hantok dübörögnek… Felneszel, odatartja az arcát, csaknem belemarnak a szakadt, repülő vasak, de aztán mégsem. Bemegy, feljegyzi, „Szakadt vasak a szélben ölnek”. Ezt nem Takáts Gyula írta, ezt most én írom, mint egy példát. Feljegyzi és elmereng. Átéli. Aztán törökös feketét főz magának, ízlelgeti, jól él. Csend lesz. Vizet mer a ciszternából, amit jól megszerkesztett. A víz iható. Ellenőrzi azért. Hozzákever két Neomagnol-tablettát. Megszagolja. Aztán mégsem iszik belőle. Elgyalogol valahová fel a fenyvesek alá a forráshoz, és hoz magának egy kancsó vizet. S ekkor már nem is a víz a fontos, hanem a kancsó. Kicsit görögös, kicsit parasztos. Viszi, nézi. Elfelejt inni. Izzad, egyre soványabb lesz. Leül, verset ír a kancsóról, amibe belelát valami érthető csodát. Mereng, álmodozik. A görög-római császárság egyszerű udvartartássá válik. Bizánc csupa ismerős oszlop, szinte gyermekkori. Sokára érkezik haza. De hosszú útján soha nem töri el a korsót, és soha nem löttyenti ki a vizet. Úrféle… Az is, meg nem is. Ha néma lenne, talán bevennék valahol egy mágnáskaszinóba. Ha megszólal, persze vége mindennek. A tárgy, mely felé fordul, leleplezi. S a mozdulatok… Túlzottan ragaszkodik apró tárgyakhoz. Álmokat, tárgyakat, helyzeteket dédelget. Az urak ilyenkor bizonyára azt mondanák, hogy „költő”, s Takáts Gyula kapna egy kis haladékot. Egy órát, egy percet, egy másodpercet. Aztán megkérdeznék tőle, hogy a „kalapját kérem, minek hozza ide az asztalhoz”? Takáts Gyula pedig felmutatná a kalapot, s várná, hogy a mágnások is beleszeressenek. De azok csak megütközve néznék a kopott, kekiszínű kalapot, amilyent Magyarországon csak a vadőrök és a múzeumigazgatók szoktak hordani.

Takáts Gyula múzeumigazgató. Közben költő… Vagy költő, és közben egy kicsit múzeumigazgató. De lelki rokonságban áll az erdei emberekkel is. Vadőrökkel és a hurokvető, nyúlhúsra éhes parasztokkal. A szélső házakban lakó, gatyaszárban fűrészelt csövű mordályt rejtegető hunyorgatókkal. És az álékra kiváltó bámész vaddal is. A riadozó rozsdaszín rudlikkal. És a fákkal. Érző dunántúli ember. Érti a természet szavát. Megérti az embereket. A halhúsra fenekedő postást, az erdőkerülőt és a vadorzót. Szeretnek vele együtt ülni az emberek. Beszélgetni és iszogatni. Okos szavú, messzire gondoló. Ha protestál, nagy oka van. Általában udvarias mosoly borzolja őszülő bajszát.

1911-ben született Tabon. A hajdani pécsi egyetemen tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Munkácson és Kaposváron volt gimnáziumi tanár. Jelenleg a Somogy megyei Múzeumok Igazgatóságának és a Rippl-Rónai Múzeumnak igazgatója Kaposváron. Sokműfajú ember. Költő, író, műfordító, esszéista, festő. Munkásságáért 1941-ben Baumgarten-díjat, 1960-ban József Attila-díjat kapott. Sokat írt. Műveit nehéz felsorolni. Önálló kötetei: Kút (versek, 1935); Kakuk a dombon (versek, 19;7); Május (versek, 1939); Családfa helyett (válogatott versek, 1941); Vágják a berket (kisregény, 1942); Hold és hárs (versek, 1943 ); Polgárjelöltek (regény, 1945 ); Se ég se föld (versek, 1947); Vízitükör (versek, Egry József rajzaival, 1955); Az emberekhez (válogatott és új versek, 1955); Színház az Ezüst Kancsóban (regény, 1957); Rózsává lett róka (gyermekversek, 1958); Mézöntő (versek, 1958); Virágok virága (versek, 1961); Képek és versek útjain (cikkek, 1961); Kinek könnyebb? (novellák, 1963); Évek, madarak (válogatott versek, 1965); Villámok mértana (versek, 1968); A tündérhal és a háló (Balatoni rege, verses elbeszélés Bartha László illusztrációival, 1968); Egy flóbert puska története (ifjúsági regény, 1969); Vitorlás a berken (ifjúsági regény, sajtó alatt). Műfordításai közül Janus Pannonius, a Carmina Burana, Horatius és Petrarca átültetései a jelentősebbek.

A művek ilyen serege láttán zavarba jön az ember. Mit kell kérdezni? Hogyan kell ülni a széken? Enni szabad? És inni?

Becehegyen üldögélünk, a költő fehérre meszelt háza előtt, fehér oszlopok között, bent a tájban. Messzire látunk. Alattunk kertek, szőlők. Lent nádas, víz… Felettünk mészkősziklák, a cserszömörce bokrai, árvalányhaj, leánykökörcsin, s a magasban feketefenyők. Balról savanyú rétek. A rétek közepén kéklő bazalthegyek. Idesejlik a Haláp sebzett feje, Csobánc, talán Gulács. Az előtérben a Szentgyörgyhegy, Szigliget, Badacsony… A hegyek lába becsúszik a vízbe. A bazalt megfesti a vizet. A Balaton óriási. Végtelen tó. Páraködbe vesznek a túlsó partok.

Jókat húzok Takáts Gyula jéghideg borából. Valami keveset a költő is iszik. A bora éppen olyan megbízható, mint a versei, mint saját maga. Garantáltan becei. Érezni rajt a karsztos talajízt, a fényt, ami a víz ezüst-hátán hömpölyög Fonyód felől. Déli lejtő, ájult mediterrán világ. Az üvegfalú konyhában a költő felesége már az ebédet főzi. Héja köröz a fejünk felett. Átszakadnak a láthatatlan gátak, a fény elönti a réteket, az autók felemelkednek, mint a bogarak. Zümmögve köröznek a tagutak felett Sok kis színes semmi. Majd jön a szél. Leesnek.

– 1965-ben Görögországban jártunk – szólal meg Takáts Gyula. – Szunion-hegyfokán, a Poseidon-templom mellett volt egy cukrászda. Azt hiszem, fagylaltot ettünk. A szomszédos asztalhoz aztán leült két hölgy s egy bizonyos kíséretecske. A pincér suttogva tájékoztatott. Az idősebb Friderika anyakirálynő volt, a fiatalabb pedig Konstantin felesége. Királyi hely, gondoltam… Aztán eszembe jutott Becehegy. Éreztem, hogy Bece is van olyan királyi hely… Nézz körül… Hol találsz még egy ilyen helyet?

– Kitől vetted?

– Az öreg jegyzőnétől… Senkinek sem kellett ez a mészkőszikla. Én aztán megvettem… Lent mandulás volt… Csak a felső fákat hagytam meg. Szőlőt ültettem… – mondja Takáts Gyula.

Elnémulok. Nézem a mandulafákat. Ismerős fák… Az öreg jegyzőné a szomszédos faluban lakik. Balatongyörökön. Én is ott laktam. Pontosan az öreg jegyzőné szomszédságában. Diákkoromban eljártam hozzá dolgozni. Rendesen megfizette a napszámot. Egyszer nyers füstölt sonkát is adott, mert látta, hogy éhes vagyok. És éhesen, ugye, nem megy a munka. A falu is mészkősziklára épült. A jegyzőné kertjében sok volt a kő. Egyszer meglepetten láttam, hogy szitát borít az egyik kődarabra. Rám nézett, megszólalt: „Az én kertemben nőnek a kövek… Senki nem hiszi el, de mégis így van… A tavaszon szedettem ki a nagyobb köveket, és nézze, máris mekkorák ezek megint… Most leborítok egy követ és megfigyelem… Meglássa, belehízik a szitába…” Jó asszony volt. Ma is az. – A mészkőszikla, melyre Takáts Gyula felépítette házát, nekem nagyon ismerős. A táj, a fák, a szakállazó árvalányhaj… Életem része itt minden… A nyulak, az ismerős vadcsapások… A nádas, a jeges vízben fürdő csukák… A szigonyom, mely aztán eltűnt egyszer a rejtekhelyéről. Takáts Gyula tudja, hogy a szomszédos faluban laktam. Jól ismeri a történetemet. De azt nem tudja, hogy a dédapám is itt volt erdész. S az anyám itt gyerekeskedett a hegyek másik oldalán, az öreg megroggyant erdészházban. Az erdő errefelé a Festeticheké volt. Az erdő, a föld, a víz és az ég.

– Szóval itt…?

– Neked érteni kell ezt… Gyere, nézd meg a ciszternát, a kertet, a szőlőt…

Járunk a meredek ösvényeken. Megtekintem a ciszternát, az árnyékszéket, az új pinceajtót, a mandulafákat. A szél egy kis enyhületet hoz. Felhők gyülekeznek a Balaton felett. Takáts Gyula feltárja világát:

– Ott volt jó lakni, a domb aljában. A szikla jobban fogta a szelet. Ott élt az ősember. Feljöttem egy nem praktikus, de szép helyre. Az ősembernek volt igaza. Kezdem érezni, a szívemmel.

Visszamászunk a házhoz.

– Az ősember és a többiek nyomába telepedtem. Nézd, itt az előd pecsenyesütő nyársa, itt a kés, ide gyilkos kések kellettek. Megtaláltam a háromlábast és a pincekulcsot is. Itt a pinceajtó vasalása és a szegény ember egy krajcárja. Ez is itt fordult ki a földből. Tizennyolcadik század az egész. 1750-től állhatott. Gyönyörű barokk szerkezet. Csak templomokon látni hasonlót…

A ház fehér falán függnek a muzeális eszközök. Takáts Gyula újabb és újabb bizonyítékokat ragad fel a polcokról.

– A kőkor emberének is itt volt a telepe. Nézd… Egy magkő, amiből lepattintotta a nyílhegyeket. Felismered?

– Igen…

– Itt érezni az emberi folyamatot. Érzi az ember, hogy az emberek között van. Az hat meg a legjobban, hogy ezek a szerszámok, tárgyak látták azt, amit én nem láthattam. A fák és kövek tovább élnek, mint mi. Ihletnek is ezáltal, hogy bennük van a régi emberek szépsége. Itt minden visszahat rám.

A cserépkályha tetején madár alakú szőlőgyökér meredezik. Alatta csiszolt, tojásdad kövek.

– Az én hegyi pávám, aki kőtojásokat tojik a kályha tetejére – jelzi a költő, aztán kört ír le a kezével. – A kontinuitás itt egészen a rádióig megvan.

Néhány igazi madártoll is ékeskedik a szobában.

– Sólyomtoll. Kéksólyom. A Bise-kü oldalában szoktak fészkelni. A fekete gólya- és hattyútollat is szeretem – mondja Takáts Gyula, aztán hellyel kínál a szobában. Letelepedünk. Írópolcra könyökölök. Éppen kilátok a fehér zsalugáter résein. Kék a Balaton. Üveg az ég. Majd eltörik. Még tart egy keveset. Takáts Gyula mellettem ül. Matrózdresszt és farmernadrágot visel. Magyarázza a világát, hunyorít: „Remete Gyulának költői ketrece…” – Aztán felemeli a hangját:

– Nem mindegy, hogy hol lakunk. A költő építi a világot, de a világ építi a költőt. Ha a világ építi a költőt, akkor nem mindegy, hogyan lakik. Nem kell spekulatívnak lenni, mert a valóság megnyilvánul. Nem úgy spekulálod ki. Életízű lesz minden. Épp a mai költészetben ez elengedhetetlen. Sokszor természetes absztrakciót éreznek nem egészségesnek, és éppen az élettelenséget jónak. Mivel a költészet az életnek szól, eldönti, hogy melyik oldalra álljon a mű. Élőknek szól…

– Jó illata van ennek a mésznek… Mintha húsvét lenne… Régi húsvét…

– A meszelt fal tágasságot éreztet, illatos, egészséges. A cella kicsi. Így kell kitágítanunk. Magyar házat nehezen képzelek el oszlopok nélkül. Van itt két oszlop, ami körül megfordul a táj. A Balaton fölé kiugrik a terasz, hogy belenyúljon a végtelenbe. Nincs korlát. Ne is legyen. Akkor is veszélyes a korlát, ha előtte szakadék van. Korláttal nem lenne olyan szép ez a táj. Jobban esik így a bor. Kedélyesebb. Nem takar el semmit. A nap is besüt, a szél is járja. Sokszor olyan, mintha vitorlás hajóval navigálnék át a szobámon. Így derűsebb is lesz az ember. Van egy helyiségem, ami tiszta üveg. Szeretem a vihart látni és rohanni vele. Hajójelleg, a kapitány hídja… Előttem játszódik le az egész. A vihart nem elképzelem, hanem benne ülök. Csak egy négy milliméteres üveg választ el tőle. Haláptól Keszthelyig látok. A legszebb panoráma. Olyan szép ez, mint Görögország. Nem is Itáliát mondom. Mint Delphi, és Attikában Szunion. A delphi stadiont a jósda fölé vitték. Csak a mexikói stadion magasabb. Ott éreztem én a tájban ezt a jó egészséges illatot, amit a sárga növények adnak. Itt is megtaláltam azokat a növényeket. Ez a szárazságba illatosodott növényflóra és a sok tücsök és a kabócák nagyon emlékeztetnek Görögországra. A tücsök és a kabóca, aminek a zenéjét itt mindig hallani, szent bogár a görögöknél. És itt vagyok máris a költészetnél és a filozófiánál. Mindkettőnek az lenne a feladata, hogy elviselhetővé tegye az életet. Az élet a halál tudatával indulva a legemberibb.

– Azt mondod, hogy halál…?

– Kertkultúrával szemben a halállal. Egy életforma. Ott volt szép az élet, ahol vizek és kertek voltak. A Nílus, a Pó, az Amur völgyében. Művelés nélkül se a föld, se a lélek nem szép. A költészetet magát életstílusnak tartom. Két lap van az ember kezében. Egyiken írja a művet, másikon szerszámokkal vési a földön, a kertben, szőlőben. Mint két nagy szárny. Elrepül, de ad valamit.

– A pannonságról mi a véleményed?

– Rám sütötték az emberek. A Balaton mellé ült! – mondják. Pedig a Balaton, a vitorlázás kemény férfimunka, életveszély. A Balaton kettőt juttat nekem. Szőlőt, és ebben a legkirályibb fajtát, tüzes, hegyvidéki szőlőkultúrát. A kövibort, ahol verejtékezni kell a munkásnak. Kapa nem elég, csákány kell. A hajónál meg a kötél és a vihar. Ezt a kettőt. Úgy fogjuk meg a kapanyelet meg a kötelet is, hogy a szél a hajónak is jó legyen, esetleg a léleknek is. Így a legkeményebbet jelenti a Balaton. Most, hogy az egész ország körülülte a tükrét, ha ezt éreznék meg a Balaton partján, jó lenne…

– Milyen hajóval jártál?

– Túra jolléval.

– Tizenötössel?

– Igen. A háború alatt elveszett. Ne a lubickoló pannonizmus legyen itt… Most, hogy körülülték a Balatont, úgy veszem észre, az ország másként nézi önmagát. A vízi hatásokon átalakult ember, sok mindent másként néz. Kulturális jótett, amit ez a kultúrtáj sugalmaz.

– A hazád, eredetileg Somogy… Jól emlékszem?

– Tab…

– Mit csináltatok ott?

Takáts Gyula rám mered, aztán a zsalugáter résein át a túlsó partot fürkészi. Sokára szólal meg:

– Öregapám szabó és kereskedő iparos volt, olyan vállalkozó, akinek az ipar a kisujjában volt. Hét-nyolc vándorlegény dolgozott nála. Manufaktúra volt. Két kocsival járták a vásárokat. Kész ruhákat árultak a legények. Ugyanezek a fogatok vitték apámat Tabról Veszprémbe és Pápára a kollégiumba. Addig, amíg jelentősége volt a vásározó iparnak. Apám polgári iskolai tanár, majd címzetes igazgató lett Kaposváron. Nekem már csak a lovak csengői vannak meg. A családba bekerült egy idegen nő. Jerzsabek Amália Morvaországból. Kilenc nyelvet beszélt. Ő vezette a könyveket. Tudása fellendítette az egész iparágat… Különös világ volt. Tabon a lakosság fele iparos és kereskedő volt. Ezek közé tartoztunk mi is. Nagy zsidó templom volt, nagy evangélikus templom, nagy katolikus templom. 311 méterrel Tab volt Somogy megye legmagasabb pontja. A szőlőnkből még Tihanyt is láttuk… A nyarakat Tabon töltöttem, majd Fonyódon. Kaposváron érettségiztem, Pécsen szereztem diplomát.

– Aztán tanár lettél Munkácson…

– Csak később lettem tanár… Öt évig nem kaptam állást. Ennek köszönhető, hogy sokat tanultam, és sokat írtam. Akkora úr soha életemben nem leszek már. Ennek az öt évnek köszönhetem indulásomat.

– Kaposváron aztán végleg berendezkedtél…

– Kaposvár 1946-ban örökbe fogadott mint írót. A legmagasabb fizetési osztályba soroltak. Erről én 1949-ben lemondtam. Ugyancsak 1949-ben lettem a Rippl-Rónai, illetve a Somogy megyei múzeumoknak az igazgatója. Művészettörténet és irodalom volt az első szakom, de hosszú ideig régészettel és mindennel én foglalkoztam. Hőskor. Rippl-Rónai kultusz emelése, állandó kiállítások, kiadványok. Húsz egynéhány év munkájáról még bor mellett is nehéz beszélni. Pedig a becei dagasztja az önbizalmat és a képzeletet is. Csak néhány szó: volt egy iroda, semmi raktár. És minő kiállítás? Ebben a hősi korban bizony épp eleget sepertünk… De a magunk portáján… És ez se volt könnyű abban az időben! De tettük a kötelesség és a szívünk parancsára. Seperünk, mert tiszteltük a múzsákat… És van már „múzeum”, ha nem is a terveink szerint való. De készek a tervek. A „sors bona”, ha nekem nem is sikerült – ki tudja miért –, föl is falazhatja ezt a jól tervezett várat a Zrínyiek földjén. És létesült még hat kis múzeum, szerte a megyében. És vannak segítők, és sok „de” is akad… És képtár is van, amelynek 100-150 kiállítása betöltött némi hivatást. Kiállításainkat ismerik… Szívemhez a képtár fejlesztése állt a legközelebb. A sokat sürgetett Somogyi Galéria fölépítése országos meglepetést jelentene. A megnyitóra nem kellene képeket kölcsönkérni. Idegenforgalmi szenzáció is lenne… Aztán, ha a néprajzi gyűjtést nézem, akkor elsősorban az adatközlések anyaga és a fölgyűjtött céduláim várnak. Ha otthagyom a múzeumot, talán erre is jut időm.

– Becehegy kedvéért félig odahagytad Somogy megyét. Pedig azt hiszem, Somogynak lelke van. Milyen ez a lélek?

– Amit kérdezel, arról egy kép jut az eszembe. A tölgyrengeteg szélén sütkérező szelídgesztenyefák. Valami ilyen kemény derű a jellemző erre a lélekre. Az erdők titka, festők és költők és pásztorok. De minden bukolikus idill és romantika nélkül. Betyáros valósággal… Eposzok földje? – mondjam ezt. Azt hiszem, nem véletlen, hogy irodalmunk két nagy eposza, a hősi és a vígeposz is szülőföldjének választotta. Igen, a Szigeti veszedelem, és a Dorottya is…

– Igazgatsz, írsz, festesz… Egyszer láttam egy kiállításodat.

– Pécsen, Szolnokon és Kaposváron volt kiállításom. A Nemzeti Galéria tulajdonában is vannak képeim. Rippl-Rónaihoz jártam tanulni. Neki mutattuk be a képeinket. Több képemet be is rámáztatott, mint fiatal gyereknek. Festőnek készültem… A tárgyak és a világ megváltoztatják az embert. Ne a külsejét vegyük le. Itt jöttem zavarba a festészettel. Nem tudom vonallal a lelkét megadni. A szó kell ehhez, amit a tárgy mond. A dolgok, tárgyak sok nyelven beszélnek. A költészetet érzem alkalmasnak. Nemcsak a saját anyagából teremt, hanem a körülötte levő tárgyi világ közlését is felszívja. Ami a szervesbe és szervetlenbe be van zárva. A szikláknak is külön nyelvük van. Az erdőknek is, motoroknak is, és a csillagoknak is. A kő lelke mit jelent? Évmilliókat foglal magába, természeti erőt, és azok alkotását… A víz, az idő, a lejtő a geológiai korokban a legtökéletesebbre csiszolták. Az ecsetet és a ceruzát átváltottam szavakra.

– Ma is festesz még… Vagy tévedek?

– Nem tudok meglenni kép nélkül. Versek és képek. Ez a világom, a zene mellett. A formát, nem a külső jegyei szerint, mert azt el lehet sajátítani… A lényeges belsőket… Van egy nagyméretű rajztáblám… A ceruzát és a krétát szeretem, aminek tüze van… Egyszer szeretnék egy nagy kiállítást…

– Mikor dolgozol?

– Borzalmas. Hogyan lehet? A munkaidőn túl az időt úgy kényszerítem ki magamnak. Nyolcórás munkaidő után dolgozom. A rajzokat leginkább nyáron, akár a verseket… Amikor megfogalmazom, akkor már rég megvan. A kék iskolai füzetet szeretem, amiben nincs se vonal, se kocka. Vers, rajz, filozófia van itt egymás mellett. A filozófiát nagyon szeretem. Doktorátusom tárgya is. Ezt írd le: geológia, geográfia, filozófia. Ez volt a három tárgy. Természettudomány nélkül nem tudnék meglenni.

– Hánykor fekszel le?

– Sokszor már hét órakor. Addig olvasok vagy írok, ameddig tudok. A szabadságom alatt is. Csak ágyban. Vagy ebéd előtt éhesen. Ágykultusz.

– Kézzel írsz?

– Mindig kézzel írok.

– A regényt is…?

– Jelentős részét kézzel az ágyban. És itt Becén, ezen a lehajtható asztalon. Szeretem a szép empire vagy biedermeier íróasztalt is… A rajztábla mellett…

– Ceruzával?

– Ceruzával írok. Tintával javítom a szöveget. Nagyon sokat javítok.

– Valamikor divat volt az írástudók felelősségéről beszélni. Az írók sokfélék. Vannak politizálók, művekkel politizálók, népművelők, befelé fordulók, csak az életmű kiérlelésére koncentrálók. Milyen írói magatartásforma áll hozzád a legközelebb?

– Kisarkítva a kérdést, szerintem a kiteljesült tehetség a leghasznosabb a társadalomra. Tehát az író végül is, hogy betölthesse irodalmi hivatását is, felelősséggel elsősorban a tehetségének tartozik.

– Neves, elismert tagja vagy a magyar írói társadalomnak. S eközben vidéken élsz, Kaposváron, talán elég magányosan. Milyennek érzed a vidéken élő író lehetőségeit, helyzetét. Előnyeit és hátrányait?

– Magányosan?… Vidéken?… Csak annyit mondhatok, teremteni művet mindenütt lehet. És mindenütt magányosan kell, és a legjobb környezetben jó dolgom. Legalábbis ez lenne méltó a betűhöz. Én szeretem a magam életformáját, a hegyi és kisvárosi környezetet, egyszóval az emberekkel együtt a természetet. Több jut nekem ezekből a Kaposmentén és a Balaton-felvidéken. Ezért élek vidéken… Lehet, a jövőben telente talán többet leszek Budán, de szívesen ellaknék az Adria egyik szigetén is.

– Életedben volt kitérő vagy nagyobb fordulat?

– Soha nem volt. Egyenes vonal az életem. Nem kigondolással alakult úgy, hanem ösztönösen, lelkiismerettel…

– Mondd, Gyula, mikor sírtál utoljára?

Nagy csend támad köztünk. Takáts Gyula rám néz. Sokára szólal meg:

– Hát bizony… Sírni nagyon nehéz… Sírni nehéz… Egy nagyon jó barátom elvesztése alkalmából. De megkönnyezni inkább helyzeteket tudok. Egy ember láttán, helyzet láttán.

– Utoljára…?

– Láttam két gyereket, ahogy egy félkilós kenyérrel futballoztak. Olyan reménytelenséget láttam ebben, olyan csődöt, hogy nem bírtam ki. Ez két éve történt.

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Az őszt. Az ígéret és a duma helyett a lényeget látjuk…

– Elégedett vagy az életeddel?

– Azért vagyok elégedett, mert eddig volt annyi erőm, hogy azt csináljam, ami a kötelességem… Ezért…

– Van valami, amit nem sikerült elérned, bár törekedtél rá?

– Igen… Nem tudtam elég szabadságot biztosítani magamnak a munkához. Többet lehetett volna csinálni. A nekem megfelelő munkában.

– Mi az életcélod? Nyilván gondoltál már valami megfogalmazható célra?

– Igen… Akarat a megértésre. Az emberek vagy az emberek cselekedetei vagy a saját hangunk megértésére. Megértésre és megírásra. Teremtésre. Nemcsak mi teremtünk, hanem a világ is teremt bennünket. Híve vagyok a hasznos szépnek… Akár kiállítás az, képtár vagy versek. Nem hiszem el, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Minden szépnek haszna van… Csak az a hiba, hogy nem mindig veszik észre a szépet, vagyis a szép hasznát.

– Ha a mesebeli király elé kerülnél, mi lenne a mesebeli három kívánságod?

– Első kívánság kapásból: a költők végre, akár a csizmadiák a csizmán, csak verseiken dolgozhassanak… Második: hirdesse meg 1971-től a történelemben most induló és a világ végezetéig tartó békekorszakot. Harmadszorra: őfelsége adjon még az én kék fedeles füzetemnek és sárga falú pincémnek néhány évi jó szüretet.

– Itt termett ez a bor, ugye?

– Itt. Az én borom.

– Milyen a becei bor lelke? Csak bor, vagy…?

– Ismerem ezt a bort a bimbótól eddig a pohárig. Ha ragyogására nézek, máris ráfelelem, ez a ragyogás a bor lelkének a tükre. Mert minden bornak van lelke. Más és más, mint minden élőnek. A bor pedig ugyancsak él köztünk. Akárcsak a vers. Bocsánat, mint a költemény. Minden érzékünkhöz egyszerre szól. Az igazi borivó, akárcsak az igazi versértő, érti is. Érti és látja és érzi is benne a bazaltot, a vasat, a mészkövet, a derékszakító munkát… A beceiben az erdő és a tó, és a kettő között ez a teraszomig kanyarodó déli hegykagyló együtt munkál és ragyog. Szóval a bor a természet költeménye. A borok és a versek még a mámorukkal is egytestvérek. Egy-egy évjárat a hordóban mintha egy-egy kötet lenne. Így aztán itt Becén erre a szép hegyoldalra kicsit úgy tekintek, mint a papírra, amely munkára késztet. Amelyre írni kell ebben a kertben a szőlővel, a fákkal, a kétkezi munkával, hogy ezáltal is egészebbre kereküljön az én könyvem.

– És ott vannak a nádasok… A víz… Vízi ember vagy ugye? A tóról is beszéljünk és a halakról, szerszámokról…

– Vízi… Igen, a Halak havában születtem. Hétéves koromtól állami jeggyel vesződöm a nádasok, tavak, berkek körül. A legnagyobb élményem mégis az első „törbök” volt. Nőhettek azóta a halak akár 21 kilósra is… Szerszámot, módszert jól tudod, mint györöki, hogy a hely és az évszak szabja meg. Mégis legszebb a könnyű pisztrángozó nyéllel és hajszálvékony zsineggel, nagy nyílt vízen, a fenékről fogni a halat. Akár a kicsit, akár a nagyot. Öröm, hogy a legkisebbet is meg tudom fogni. Ez a legnehezebb például fenékről. A nagynál meg az érdekel, hogy ki tudom-e venni, a legnagyobb előnyt adva a zsákmánynak? Egyszóval a sport és nem a halhentesség érdekel… Egyszer történt, hogy rövid percek alatt három akkora halat fogtam, amelyből böjt napja lévén, kerekre böjtölhették magukat a fonyódi rendház apácái, mert nekik adtam.

Kihúzódunk a teraszra. Feltámad a szél. Felhők tornyosulnak fölénk, mint behavazott hegyormok. A költő felesége megteríti az asztalt. Sült húst eszünk cukorborsóval és burgonyával. A cukorborsó a kertben termett, talán a burgonya is. Eszünk és iszunk. Halk társalgás bizonytalankodik közöttünk. Az étel jó, a bor jó. A szél belekap a szalvétákba, terítőbe. Olyan az egész, mintha a bazalthegyek is a tányéron lennének, és a víz kékje s a berek savanyú, sötétzöld húsa is. Szeleteljük a tájat. Kiisszuk a tavat.

Később eszembe jut egy anekdota. Takáts Gyula váratlanul megérkezett Becére. Nyár volt vagy nyár eleje. Felkaptatott a meredek hegyoldalba, s amikor a háza mellett előbukkant a keskeny útról, döbbenten látta, hogy a teraszán két meztelen lány fekszik. Szépek, fiatalok. Napoznak. Teljesen ruhátlanok. A lányok megijedtek. Takáts Gyula meghajtotta magát: „Tessék csak, kérem, napozzanak tovább… Ne zavartassák magukat…” Eddig a történet. Három-négy változatban is hallottam. De ez a lényege. Mi történt aztán a lányokkal? Napoztak tovább? Mi van ilyenkor? Nem bírom megállni, megszólalok:

– A nőkről mondhatnál valamit. Talán a szép nőkről…

A költő felesége leszedi az asztalról a tányérokat, és beviszi a házba. Takáts Gyula hátradől nyugágyszékében, és mosolyog:

– A szépség a nőben is az egyik legnagyobb dolog a világon – mondja. – Ritka adomány akkor is, ha lelke nincs. Negyvenöt éves koromban nősültem először. Ha külföldön vagy belföldön kitöltöttem a szállodai bejelentőt, a portások rám néztek és gratuláltak. Azt kell mondanom, hogy szerencsém volt a nőkkel.

– Számodra milyen a szép nő?

– A Renoir-típusú nők tetszenek. Akiknek nemcsak az arcán, hanem a testén is megvannak az érzékiség színei. Színesek legyenek…

Nem firtatom tovább. Megszemlélem a teraszt. Próbálom elképzelni, hogy hol fekhettek a meztelen lányok. Végül is mindegy, hogy hol feküdtek. Egy méterrel idébb vagy odább… Becsukom a noteszomat. Iszom a költő borát, bámulom a felhőket. Takáts Gyula is a felhőket nézi. Összekötnek bennünket a hegyek, a zöldbe váltó víz s az öreg jegyzőné mandulafái. A kert közepén is volt két sor fa. Azoknak a helyére a költő szőlőt ültetett.