Vitorlás a berken

Hogy kerekül, tágul a világ körülöttem, észrevettem máskor is. De akkor – még most is érzem – olyan sebesen és akkora köröket kanyarított körém, mint eddig soha! Már-már el is ragadott, pedig csak egy helyben álltam. Álltam, és rája csodálkoztam. Egy kis emberre, akit egyszerűen csak Perc bácsinak hívtak a telepen. Pontosan Perc Jánosnak. Foglalkozására akkor, amikor ezt cselekedte velem, telepőr. Kettősen is az. Éjjel az olaj és a benzin, a Vacuum Oil Company nagy, földbe süllyesztett tartályaira vigyázott, nappal pedig a Szervestrágya Vállalat telepére. Csak épp egy szöges dróthálón nyitott ki egy kis kaput – reggel hat órakor –, és egyik hivatalából máris átsétált a napsugárral a fekete másikba.

Persze ez a hivatal szó Perc János esetében és személyében igen, de igen közönséges meghatározás. Ez ráillhet egy bankigazgatóra, rossz tanítóra vagy adószedőre, de nem rája, akinek egész életében az őrzés nem hivatala, de hivatása volt. És ez a különbség egész lényén és szavain is sugárzott. Pedig mögötte most is csúnyán füstölt a tőzeg fekete-barna pora. Füstölt, porzott, mert a vasúti kocsikból a gép szalagjára dobálták, és az pedig a Szervestrágya Vállalat udvarára, ide a hátunk mögé szórta. Egész heggyé, olyan csúcsosra, mint egy fekete vulkán. Kicsibe, mint a gulácsi hegy.

– Aztán tudja-e, honnan jön ez a ronda feketeség?

– Nem – válaszoltam Perc bácsinak.

Ő pedig így folytatta:

– A kócsagok lába alól! – És egyszerre fehéren fénylett ez a vasút és folyó közé szorult fekete telep. Mert ilyen volt – amint mondtam – az egész lénye ennek a macskabajszú kis öregembernek, akit a gimnáziumba oda és vissza, naponta láttunk, de csak most ismertem meg igazából. Mégpedig így. Ahogy mondtam, mindig fényesebbre és egyre tágabbra kanyarította körülöttem a világot.

– Mert a kócsag ott áll a berken. A ritka nádban… A Hosszúláp sziget széliben. Áll, mint a nádszál… és fénylik…

– Melyik szigetnél? – pislogtam, és a tőzeg pora a szavaival egyszerre aranylón szitált a nagytemplom sárga tornya és a mozdonyok füttye és füstje fölött kanyarogva és keringve. – Hol? – És olyan szamármód bámulhattam, hogy Perc János nekitüzesedett.

– Hol… Hát ott a tó szigetén, a Hosszúlápon. – Úgy mondta, mintha mindenkinek illene tudni, hogy hol is van az a sziget. – Álldogál, mint a halász… Mint a pásztor… Néz, ahogy én néztem azt a ronda berket, a feketét, meg a kócsagot, a fényeset… Aztán a tollát összeszedtük. Rezegő és ragyog és törik. És hogy pocsékká ne menjen, hát kifúrt nádba dugtuk… Jöttek érte a tyúkászok meg az urak is, és mi eladtuk…

Ez már sok is volt. Ahogy említettem, akkorát és olyan dolgokat kanyarított körém a szigettel, a tóval meg a nádszálba rejtett kócsagtollal Perc János, hogy csak fennakadt a szemem. Rám is szólt:

– Aztán mit néz annyira ezen?

– Mit? – Nehéz lett volna rá válaszolni. Mert ugyan én csak az ő ritkás bajuszára néztem, mert azokon az ősz, egyenes szálakon olyan dolgok rezegtek, amelyekről eddig mit sem hallottam. Talán nem is értettem egészen, de szépnek éreztem mégis, hogy van egy sziget valahol, amelyet Hosszúlápnak hívnak. Se én, se az öcsém semmilyen szigeten se voltunk eddig. Csak olvastunk róluk. Meg a kalózokról is, akik ilyen elhagyott szigeteket választottak ki, hogy vitorlásaikkal és kincseikkel elrejtőzzenek a világ elől. És most itt áll egy ember, aki tudja, hogy van és azt is, hogy hol van ez a sziget, nem a könyvekben és a mesében, de kezünk ügyében, a Kissárkány-tóban.

Csak rá is nyögtem a kérdést.

– Aztán hol találjuk meg azt?…

– Hol?… Ahonnan ez a ronda tőzeg jön… Üljenek csak föl ezekre a vagonokra, aztán este már ott teszik le magukat is a tónál. Én is onnan jöttem… Ott voltam gulyás a tónál.

– Hát nem halász?

– Ezt meg honnan veszi?

– Hát a tavon hogy lehet valaki pásztor?

Perc János csak nézett rám. Már nem is mérgesen. Inkább, mint akinek nevethetnékje támadt az ilyen gyermeki együgyűségen. A világ ennyire nem ismerésén.

Igaz, amit eddig is mondott, abból kifénylett napnál világosabban, hogy ez a világ, amelyről beszél, bizony más, mint amelyik körülveszi a mienket a vasút, a malomárok és a folyó között, melyeken egy kőhíd, egy fa meg egy hatalmas vashíd visz át a városba. Elsősorban pedig a gimnáziumhoz, ahol e világról tanítottak. Arról, amelynek széliben nem a kócsag áll, hanem az a rácsos vashíd. Igaz, ennek is piros a lába, mint a kócsagmadárnak. Csak épp tizenöt méter magas, és a tetejéről, a mozdonyok fölül néz ránk az öcsém. Szóval a vaslábú madarat lovagolja Trombitás Samu, és nézi a nagy egymásra csudálkozásunkat Perc János hajdani bivalygulyással. Nézi, és integet és mutogat a Keglovich vizesmalma felé. Mutogatott a míniumos vastraverzek hídfolyosójából, hogy horgászni igyekszik.

– Horgászni?… Most… A malomárokra, amikor itt van előttem a legszebb tó és benne… – de be sem fejezhettem a nekiágaskodott gondolatot, amikor máris újra hegyibe sütött a macskabajszú telepőr szava:

– Aztán ha még csak egy tó lenne? De ott… Úgy kölykezi az a nagy tó, mint a kutya a kölykeit, a kicsiket. Aztán csak csillognak a hasa körül.

Forgott velünk a világ, mert Samu, az öcsém is ott állt már. Forgott és tágult, ahogy mondta.

– A Kissárkány, a Márkó, a Fekete, a Határ, az Üszögi meg a többi… Sorolhatnám még akár a lábujjaimon is, mert egyetlen Balaton volt akkor ott az egész határ. Mert az kölykezte mindet. A nádasok közé…

Már akkor egész a lába elé gyökereztünk. De furcsa módon mégis úgy éreztem, mintha ott repkednék, nem Perc János bajusza és szavai körül, de a szigetei fölött. Ott, hajóval és vitorlázó repülőgéppel, melynek szárnyát épp a minap láttuk először gyerekidőnk egén. Egyszerre láttuk onnan, a magasból a Tüskés, a Hosszúláp, a Borjú, a Zardavár, a Rókás, a Turfaház, a Keszeg és a többi sziget rajzát.

– De hogyan? – Mert ő ilyeneket mondott. – Hát az egyik csak akkora, hogy épp a szűrömet teríthettem rá. Csak épp pipázni ülhetett föl rája a pásztor… A Hosszúlápon meg akár egész nap ellegelt a gulya… A Határi-tóén pedig épp csak meghúzódott az a három paraszthalász a csúcsos nádgunyhójával… Épp hogy elfértek azon a fekete, ronda berekvíz kis szigetjén… – És körülöttünk állatok, halak, emberek és madarak kóválygó képzetével forogtak Perc János szavai.

Mögötte pedig füstölt a megőrölt tőzeg a csúcsosra halmozott fekete hegyeken. Mintha a képzelet vulkánja tört volna ki bennünk is, itt a Szervestrágya Vállalat udvarán. Itt, ahová íme az orrunk elé állított egy ismeretlen és föltérképezetlen országot ez a néhány szó a kicsi és a nagy tavakról és szigetekről, amelyek ragyogtak. Hiába ejtette már oda csak úgy, mint a fekete tollát a gólya a pázsit füvére, és hiába zárta Perc János egyre csak ezzel a szavait:

– Ez a ronda, fekete berek! – és rámutatott a vasúti kocsikra is. A piros MÁV jelzésű kocsikra, mert azok hordták ide az ő emlékeit.

Hiába jött ide a városba. Hordták a lábához a berket. A posványos tőzeg szagát. A tőzeget, amellyel most íme a földet javítják. A tőzeget, amely a pásztorgunyhót is fedte a Rókás szigeten. Ahol bojtár korában a háta mögött a kunyhó ágasfáján lógtak sorba-sorba a rátekeredett vízisiklók, és a fejüket úgy tartották, mint a rézkupakos pipák. Mozdulatlan apró szemükkel nézték a fekete bivalycsordát a ronda, fekete berken.

– Aztán miért lenne ronda? – Meg is kérdezte Samu.

– Hát nincs szeme? – kérdezte vissza, de úgy, hogy lesújtó válasznak is beillett volna. – Ha nincs, jöjjön, aztán fogja meg! – és odavezetett mindkettőnket a vagonokból egyre ömlő tőzeghegy alá.

– Nézzen rá! – és rámutatott az egyik tőzeglapátolóra. Az ember kis fekete klottnadrágban dolgozott. A fekete berki tőzeg pora úgy belepte, hogy szinte gyapjas volt tőle. Tetőtől talpig. Még a bőre is csak ott látszott ki, ahol végigcsorgott rajta az izzadtsága. Hosszú fekete ereket mosott a hónaalján, a mellén és a homlokán.

– Na? – és az ember mosolya, fehéren villogó fogával, mint az afrikai maszk, úgy nézett ránk. De hiába. A kócsag már fölrepült a hosszúlápi sziget ritkás szittyósából.

– Fogja csak meg. – Azzal a macskabajszú kis ember belemarkolt a tőzegbe, aztán a markomba nyomta. – Tegye bele otthon a lavórba. – Nyersen és kicsit hamisan nevetett. – Olyan lesz, mint a kávé… Fekete… Nem ám kék, mint az anyja, amelyik kölykezte… Elfajzott a Balatontól… Posványos, ronda berek…

Csak álltunk a tőzegkúp előtt, amelyik kicsiben már olyan volt, mint a kettős fonyódi hegy. Én pedig hol egyszer a bal tenyerembe néztem, hol meg a magasba. Néztünk hárman. Aztán hogy nem válaszoltam, visszaszólt:

– Fogja, és vigye haza!

Csak tartottam a tőzeget, és a madárra gondoltam, amelynek lába alól jön ez a sötétfekete, de mégiscsak földjavító tőzeg.

Ettől kezdve nem lett nyugalma Perc Jánosnak. De nekünk se!… Készülődött az expedíció! Készülődött a Feketeországba, ahogy azon nyomban hazafelé Samuval elkereszteltük a Balaton kölykezte berket.

A tőzeget már csak azért is, mert onnan való, arról a földről, amelyet meg akartunk hódítani – ahogy Scott kapitány a jégvilágot vagy Kőrösi Csoma a Himálája tájait –, így tehát beletettük egy kétliteres befőttesüvegbe. Aztán bevittük a kertünkben álló faoszlopos és derékig fehér rácsos kerti házacskába, amelyben eddig is tartottuk egy öreg szekrényben a talált kincseinket, szerszámainkat, növény- és rovargyűjteményeinket. A polcokon pedig félig a napon és félig árnyékban ott éldegéltek a tarajos gőték, csiborok, molnárkák és halak az egyszerű és kezdetleges akváriumokban. Amolyan tudóskodó gyűjtésünk és gyűjteményünk tárháza volt ez a kis filagória. Szabad kerti múzeum és műhely, ahol a puskapor készítésétől a madártömésig mindennel kísérleteztünk.

Az állványon az üvegben egyre barnábbra váló víz előtt az első kérdésünk az volt:

– Ki jöhet velünk?

Nemcsak a tőzeg vize, de a választás gondja is beárnyékolta a terv első óráját. Beárnyékolta, mert nemcsak a képzeletünk, de már éveink száma is fölébe serdült a gyermeki játék ábrándjainak. Mert hol volt már az, amikor először kötöttünk az ilyen befőttesüveg nyakára zsineget, aztán kenyérmorzsát tettünk bele, és ott szemben – ahol Perc János szólt alig egy órája – beleeresztettük a malomárok szélibe. Aztán a fluoreszkáló patakvízben máris ott körözött az a bizonyos első hal, a magyar kis patakok legszebb hala, a halak kolibrija, a naphal. Ott úszkált, legyezett nyugodtan szembenézve velünk és a sorsával. Velünk, akiket öcsémmel együtt oly korán elragadott a víz, a hal és a horog. Oly mértékben, hogy gyermekkorunktól kezdve hivatalos, pecsétes engedéllyel szűrtük a vizet a Kis-Sió partjain. De most nem a naphal piros, arany és fekete kopoltyúja lüktetett felénk az üvegből, hanem a tőzeg sötét vize és az első kérdés.

– De kivel menjünk? – és néztük a berki tőzeg barna vizét. Néztük, és felelet helyett csak azt láttam, amint Samu szája megmozdult az üveg tükrében, és hallottam is:

– Aztán honnan szerzünk mi hajót?

– Elmegyünk a kapitányhoz – válaszoltam.

A kertünkből odalátszott Jurasich Gerzson nyugalmazott hajóskapitány házának zsindelyezése. Csak épp az látszott ki a kőkerítés bástyái mögül, meg két öreg tiszafa sötétzöld koronája.

Ott találtuk a fák alatt. Előtte körző, vonalzó és a nagyméretű rajztáblán finom olaszpapíron egy kétárbocos hajó rajza. Még mielőtt megnyikkanhattunk volna, máris ő kérdezett:

– Milyen hajó? – Csak néztük a ragyogó palánkozatú, karcsú hajótestet és a két árbocot és a vitorlákat. Néztük, s talán, ha ismerjük is a hajótípust, még akkor is elakadt volna a szavunk, mert már sokat hallottunk a titokzatos életű Jurasich Gerzsonról – például, hogy Velencéből aranyban kapja a nyugdíját egy több száz éves hajóstársaságtól –, de azt, hogy ilyen szép hajót fessen itt a kerti bástyák mögött, azon csak fönnakadt a szemünk.

– Tengeri jacht! Mégpedig parti hajózásra épített… Nem luxuskivitel, de gyors, mint a sirály – válaszolt helyettünk.

Csak néztük a tiszafa árnyékában a vízfesték szép kékjében fénylő vitorlákat, amelyek közül a hátsó kiugró és magasabb volt. A kapitány, mintha elkapta volna tekintetünket.

– Schooner típus!

Csak néztük a száját, hogy miről beszél, és a szemünk követte az ujjait.

– Kétárbocos schoonervitorlázat.

– Mint a sügér uszonya – kockáztatta meg nekibátorodva az öcsém, rámutatva az egyik vitorlára.

– Szakasztott olyan a csúcsvitorlája… Mert ezt úgy hívják – mutatott a tüskés sügéruszonyra a kapitány. – Az pedig a harántvitorla… És ott, két orrvitorla az orrárbocon… De hogy még ennyit se tudtok? – meredt ránk Jurasich Gerzson. – Aztán ki tanítja nálatok a földrajzot? – szegezte az ecsetet a mellemnek a kapitány.

– Bebes Ferenc.

A kapitány összecsapta a kezét.

– És még ő se tanít a szárnyakról? – mutatott a tangeri jacht árbocaira festett vásznakra. – Még ő sem! – Csak nézett, hol rám, hol pedig Samura, és lassan összezárta a festékkészlet dobozát.

– Hát ti se ismeritek meg a világot – csattantotta ránk.

Eddig szóhoz se jutva egyik lábunkról csak a másikra álltunk. Egymást néztük, de ez a mondat, mint a schoonerról ledobott mentőöv, úgy hullott elém. El is kaptam.

– Segítség nélkül nehezen, de ha…

Jurasich Gerzson a zöld vizet, mint egy pohárnyi tengert odalöttyintette lábunk elé, és kérdően nézett.

– De ha segítene, mi elindulnánk – s mert nem tudtam másként meghatározni, ahogy elkereszteltük, kinyögtem: – a Feketeországba.

– Hová?

– Abba a ronda berekbe! – vágta rá Samu.

A kapitány a csillogó jachtot a tiszafa piros törzséhez támasztotta, és maga is hátradőlt a fonott székben.

– Halljam csak, Samu.

Az öcsém pedig hadarta máris a szigeteket. Alkonyi szél borzolta a fa csúcsát, és amikor a Hosszúláphoz ért, hogy ott majd kikötünk, Jurasich Gerzson felállt, minket pedig leültetett, mert eddig csak álltunk a színe előtt, és azzal – „Térképet elő!” szavakkal az üveges verandájuknak vette lépteit. A lépcsőről még vissza is fordult.

– Hány éves vagy?

– Tizennégy – vágta rá Samu.

– Akkor lettem én hajóinas – de már izgalmunkban alig hallottuk meg ezt is.

Amint visszajött kezében a vastag atlasszal, még a lépcső tetejéről megkérdezte: – Kitől hallottatok a Hosszúlápról?

– Perc Jánostól.

– A bivalyos Perc? – súgta, és úgy kérdezte, mintha maga is keresne. Nem a földrajzi mappán, mert azt a kezében tartotta, de valahol messze, egy olyan könyvben, amelyikben még az öreg tengeri medvék se írják be se a szélességi, se a hosszúsági körök adatait, de még a hajónapló évét és napját sem. Ez a könyv a csillagok állásához igazodik. Pontosabban magának a hajós csillagának az állásához. Ennek a csillagnak a fényénél kutatott a mi kapitányunk, miközben csak ezt hajtogatta: – A bivalyos Perc… a Perc… az öreg Perc… – és amikor leült, mintha nem hinne az egész helyzetnek, szigorúan ránk kérdezett:

– Honnan ismeritek?

– Ott van – mutattam az északi bástya falára.

Jurasich Gerzson hirtelen odanézett, de máris visszakapta a tekintetét, mint akit zavarba hoztunk.

– Hol?

– Itt lent a malomárok partján őrzi a tőzeget.

A kapitány kinyitotta a nagy balatoni térképet. Csak úgy fénylett a sok zöld között a kék. Aztán a tó déli partján – de mintha rezgett volna a körme – nézegette a berket. S hogy miért, miért nem, csak ennyit mondott:

– Itt született az öreg Perc is… Ebből mára elég… Majd holnap folytatjuk, de vele!

A maroknyi tőzeg meg a lassan beállt este feketére festette a befőttesüveg vizét. Mert alighogy visszaértünk, fölszaladtunk menten a kerti lépcsőnkön a filagóriához, hogy lássuk. De a víz hiába feketéllett, mint a kávé. Sötét vizén pávaszín tervek úsztak. Éles hangú tervek, mint a kapitány páváinak a rikoltása, és színesek, mint a pávakakas legyezője. Opálos zöldek, mint a homokban a kagylók héjának sajkái.

– Na, milyen a hajó? – kérdezte a vacsoránál apánk.

Összenéztünk, és eszünkbe se jutott, hogy a kapitány festményéről kérdez. Csak azon rémültünk meg a hajó szóra, hogy mi bizony el is felejtettük a mi hajónkat még csak megemlíteni is. Azt a hajót, amelyiken útra kelnénk majd Perc János országába.

– Elfelejtettük kérdezni – nyögte ki Samu.

– Talán nektek festi? – csudálkozott apám.

– Nem azt…

– Akkor?

– Az igazit, amelyikért odamentünk. – Ezen meg ő csodálkozott el.

– Mi az, talán a folyóra szálltok?… Épp jókor. Már a kereket is alig tudja forgatni a víz az öreg Keglovich malmán.

Most már láttuk, hogy két külön malomban őrlünk. Rátértünk hát a Balaton kölykezte berekre, és szó szót követve, akkor este tudtuk csak meg, hogy Jurasich Gerzson szülőföldje ez a balatoni berek.

Erre aztán még jobban megfényesedtek kertünk fölött a csillagok. Mert azok néztek ránk. Ott aludtunk szembe velük, a napozóház betontetején. És alighogy átlépett reggel a napkeltével Perc János az olaj világából azon a kis drótháló kapun a tőzeg oldalára, már ott is álltunk előtte.

– Beszéltünk a kapitánnyal.

– Huszár? – sziszegte a szája végiből.

– Hajós! – vágtuk rá egyszerre, és olyan büszkén, mintha Széchenyit idéznénk a hajózásról.

– Akkor nem ismerem – és hátat fordított az öreg szűrrel, és ment a fészer alá, ahol a tanyája volt.

– Hát nem ismeri a Jurasich… – de be sem fejeztem, máris visszafordult.

– Hát hol van? – Éppolyan gyorsan kérdezett és fordult felénk, mint ahogy a kapitány fordult a kertjükben a falnak, amikor meghallotta a Perc nevet.

– Ott! – mutattam föl a folyóra néző domb oldalára.

A kis macskabajszú ember csak nézte a dombot, és izgatottan kotorászott a kabátzsebjiben. Hol az egyikben, hol a másikban, amíg elő nem került egy kopott papírtokból egy drótkeretes szemüveg. Fülére akasztotta, és mereven nézett. Azt hiszem, most már csak azért is, mert kettősen is zavarban volt. Meglepte a név és az, hogy íme elárulta magát. – Ő, a pásztor? – Mert ő, a hetvenéves őr, íme, egyszerre árulta el magát az ilyen, ki tudja, milyen gyerekek előtt. Elárulta, hogy ő, az őr nem lát, csak ókulával. Nézett, de már csak azt, hogy rájöttünk-e erre? Láttam, rajtunk kutat.

– Mondják meg neki, hogy itt van, itt a domb lábánál a Perc Vendel fia… Itt van, de nem ér rá, mert most is őrizni kell neki… Éjjel és nappal egyvégtében… Még most is…

Mi pedig azon nyomban át a hídon, föl a dombon, és csengettünk erősen a kapitány napkorongos kapuján. Kezünk a halas kilincsen. A kapitány felesége, a szép, mindig fekete ruhás asszony nyitott kaput. Jurasich Gerzson vászoncipőjétől a sapkájáig fehérben állt a tiszafák előtt. Hátrább a falnál sötét színű tujabokrok sorakoztak. A kapitány ünnepélyes volt. Le is ültetett minket, és hogy a nagy zihálásban el ne fulladjon a szavunk, álljt intett. Rámutatott egy térkép alján a léptékre.

– 1 centiméter 250 méter… Tudjátok, mi ez a nádban?… Mi az 1 méter is egy olyan nádban, amelyik a víz színétől csak a cirmáig háromméteres?…

– De mi mégis megtaláljuk… Meg… – siettünk volna, de a kapitány felemelte az ujját.

– 1 méter ezen a térképen 25 kilométer… És a nádon át senki se lát. A nád olyan, mint a dzsungel… Nem! – vágott mintegy a saját szavába Gerzson kapitány. – Az rettenetesebb volt. Pedig alig voltam akkor több, mint ti. És én már ott voltam az Orinoco dzsungelében. És a mi térképünk nem volt ilyen jó… Ilyen, amilyent én a kezetekbe adok!… Ha adok – fokozta még csak izgatottságunkat. – Akkor Trinidad szigete előtt tértünk be a vitorlásunkkal, a Fekete Delfinnel, a Paria-öblön át a deltába, hogy megkeressünk és a dzsungel mocsarából kiemeljünk három elsüllyedt hajót… A Társaság utasítása szerint…

Már a kaland izgalma ziháltatott minket, és nem a domb meredekje.

– Aztán megtalálták? – kottyant közbe az öcsém. – Mert mi igen. Mi megtaláltuk… És ide is hoztuk volna már, de azt üzeni, hogy ő még mindig csak őriz…

– Mi is megtaláltuk a hajókat – nézett maga elé a kapitány. – Tíz méter mélyen a hínárok, alligátorok, cápák, polipok között.

– Mi is a Perc Vendel fiát – szólt közbe ismét Samu.

– Akkor fölhozzuk… – válaszolt Jurasich Gerzson.

– Nem lehet! – válaszoltam.

– A hajókat is kiemeltük, mert a „nem lehet” az nincs! Csak a lehet! – nézett keményen a saját készítette, kézzel festett térképre.

– De őt az őrzés köti – így Samu.

– A parancs? – nézett rá a tengeri ember.

– Az!

– Az más… Akkor lemegyünk hozzá, de előbb tudjátok csak meg, ki is volt az a Perc Vendel, akinek a fia ott vár most engem a Szervestrágya Vállalat udvarán. Vár a tőzegtől feketén. Úgy, biztos úgy, ahogy gyerekkorunkban várt a berek partján. Csak akkor mögötte a nádban ott volt a hajó. Az egyetlen fából vájt. Akárcsak azoké a dzsungelben… Úgy hívtuk akkor, hogy bödönhajó… Itt állt az a hajó, olvassad el.

– Turfaházi sziget – olvastam a térképen. Mellette egy tojás formájú, hosszúkás, kipontozott rajzú ábra a térképen.

– Ilyen volt akkor az a sziget vagy ötven éve…

– És ma?

– Talán nincs is – nyögte elfulladva, asztmásan a kapitány.

– Nincs? – néztünk kétségbeesve a térképre, amelyet nekünk ígért.

– Talán… mert minden eltűnik. Az a három hajó is eltűnt… El, a vitorlások is eltűntek, és elsüllyedtek a szigetek is, és elsüllyed… – nézett a tenyerébe, aztán végigsimította ősz, göndör hajú koponyáját. – De ti még megnézitek…

Alig hallhatóan felsóhajtottunk.

– Aztán akkor feljegyzitek erre a térképre… Ha pedig nincs, akkor csak áthúzzátok az én rajzomon… De ha megvan, akkor kiszálltok rá. Körbejárjátok, mint Perc Jánossal tettük. Leméritek acélszalaggal, mert ott senki se járt… Most is talán csak a disznók… Még a csendőrök kakastolla se látta akkor… Ha igen, rossz csak nekik volt… Aztán ideírjátok a lépték szerint, amit lemértetek. Pontosan, ahogyan az utazók és a kutatók becsületéhez illik az.

Kihúztuk magunkat. Szinte egyszerre. Mert erre azért nem gondoltunk. De el is komorodtunk, meg el is ábrándoztunk már a kapitány szavain.

– És kijavítjátok az én térképemet… Kijavítjátok olyanra a régit, amilyen máma ott a világ. Ez lesz a legszebb földrajzóra. Aztán odaadjuk a „Vízmentesítő és Bozót Társaságnak” is. Igen, mert itt, ebben a berekben… hogy is mondtátok?…

– Feketeország!

– Igen, ezen a fekete földön minden másként van. Másképpen van és volt is minden a berken és mocsáron, mint itt a szárazföldön. Mint itt ezeken a dombokon… A tőzeg úgy lélegzik, ahogy az ég. – Fölnéztünk akarva akaratlan a magasba. – Egyszerű szóval az időjárás, az eső, az áradás és a csatornák szerint… Értitek? Értitek a fenét!… – de folytatta: – Na például, mondjuk, máma zivatar után beszakad egy csatorna, akkor erre eltűnik, itt ezen a térképen, két sziget. Két sziget eltűnik és öt új tó csillog a nádas rengetegében – mutatott egy helyre. – Ezen a 25 kilométeren ilyen világ van – és végighúzta ujját a térképen. Ahogy húzta-húzta, lassan így folytatta: – Ezt… mind… mind… végighajózzátok… végig… egész eddig… Itt pedig, itt jöttök vissza a tóra. – Az övcsatornára mutatott, a legszélesebb kék vonalra. – Ott aztán várunk benneteket…

– Kiket?

– Még két hajós kell! – Így mondta: Hajós… – Pontosabban inas – javította ki. – Mindenben inasok vagytok, de mindegyik segéd lehet… Hajós… Segédje talán a tudományoknak is, mert van mit feljegyezni, ha bementek oda. És ha van szemetek.

– És hová jegyezzük? – nézett fel meglepetten Samu.

– A hajónaplóba!

– Hát akkor hajó is lesz? – csattantunk egyszerre.

A kapitány nyersen nevetett.

– Hát mit gondoltatok?… Gyalog hajóst ki látott?… Oda gyalog? – legyintett… – Hajó nélkül ott még pásztor se volt soha a berken. Ma is akad még. Perc János is hajóval várt akkor engem. Majd megkeresitek azokat a régi hajókat ti is, mint mi azokat az Orinocón.

Csak néztünk. A kapitány akkor felállt, de indulás előtt még azt mondta:

– Aztán majd le is fényképezitek, ahol jártatok, hogy lássák azt ezek a szárazföldiek… Hogy emlékezzenek arra a világra.

Felálltunk mi is az asztaltól. Jurasich Gerzson úgy nézett ránk, mint aki vizsgálja, alkalmasak vagyunk-e erre.

– Cél nélkül hajó sohase indul… Ez legyen majd a hajónapló első oldalán.

– És a Perc Vendelről? – mondta halkan az öcsém indulás közben.

– Mondja el ő. Jobban tudja, mint én.

Összehajtotta a térképet, és kinyitotta a bástyán a napos, halkilincses kaput.

Ezen a kapun át egyszerre föltárult a domb alatti völgy és a vasúton túl a város látképe is. De most, ahogyan Jurasich Gerzsont közrefogva iparkodtunk, már nem is láttuk a zöld, sóskás rét folyóját. A mocsári lapos halmon épült várat. Az öreg romokon belül épült hajdani templom ormára fészkelt gólyát, amely egyre csak visszatért, és most is tudós komolysággal kémlelte játszóterünket. Nem láttuk. Kapkodtuk a lábunkat a malomárok hídja felé, amelyiken túl ott várt a Szervestrágya Vállalat kapujában Perc János.

De hogyan?

Az arca simára borotvált, már-már rózsás. És hol a macskabajusz?

Messziről kutatva néztük, mert mintha nem is a régi Perc János állt volna ott. A bajsza, mint a villa.

A kapitány oly hirtelen állt meg, hogy mi ketten előresiettünk. Amikor visszanéztünk, meglepődtünk, mert Jurasich Gerzson a szemét összehúzva, a pilláján matatott, és gyorsan lélegzett.

– János, hol a hajó? – Ezt is olyan rekedten, kapkodva kérdezte és erőltetetten, hogy a mosolya inkább görcsös fintornak látszott.

– Elúszott – nézett az árok posványára János.

– El – és már csak azt láttuk, hogy a hajós átöleli, és a hófehér kabát szárnya és ujja úgy elborítja a kis pásztort, hogy semmi se látszik belőle, csak alul a fekete csizmaszára. Aztán, mintha egymást támogatnák, úgy iparkodtak a piros nagybetűkkel mázolt bádog cégtábla alatt a padig. A mozdonyfüsttől, szénportól feketelombos vadgesztenyefa alá.

Miért, miért nem, mintha vadkörte akadt volna az ádámcsutkánkra. Úgy szorított a torkunk. Mukkanás nélkül álltunk a sötét berki tőzeg hegyei előtt. Szemben velünk ketten, fehéren ültek a fekete lomb alatt. Akkor Jurasich Gerzson egy nagy bőrtárcát vett elő a zsebéből. Lehúzta tokszerű fedelét, és aranygyűrűs szivarok katonás sorfala meredt a tenyeréből a telepőrre.

– Tüzet! De acéllal, kováról pattintsad a taplóra, János – szólt még mindig rekedten a megindultságtól.

Perc János, kezében a gyönyörű sárga szivarral, felállt.

– Akkor bemegyek érte.

– Megvan még? – ámult el a kapitány.

– Már hogyne lenne – nézett rá megütközve a pásztor. Aztán a piros fejű gyújtó sercent, és már füstöltek is. Kék és illatos füsttel. Akkor odaintett minket a hajós.

– Ezek lennének az én inasaim… Hajóinasok… Elhoztam ide őket… Ugye, csodálkozol, János?… De mindjárt megérted… Elküldöm őket a hajó után, amelyikről az előbb mondtad, hogy elúszott. – Perc János, mintha oda se figyelne, csak bólogatott. – Megkeresik azt a hajót, amelyikkel akkor vártál… – A pásztor csak tovább bólogatott. – Emlékszel?

– Akkor láttuk egymást…

– Úgy van, akkor utoljára – füstölt a kapitány. – Hány éve lehet? – És krákogott, mintha torkát marná a füst. Pedig az illatos és könnyű volt.

– Ott a turfaházi sziget előtt… Hány éve is?…

– Ott… Vagy ötven éve – bólintott rá Perc János.

– Ötven?

– Bizony annyi.

Mi pedig úgy néztünk a számok után, mintha Noé apánk hajójáról beszélne valami nem is létező hajós és sohase volt pásztor váltogatva egymás között a mondatokat. Úgy bámultuk őket, mintha talán nem is a földről, talán a holdról valók lennének.

– Vártál, mert megizented, igen tollászkodnak már a darvak a berken.

– Aratás ideje volt… Akkor már nagyban tollászkodtak, verekedtek a szigetek széliben. A Kissárkány-tó táján… Egész falkákban. Ahogy szokták… Az őrök hosszú nyakukat forgatták a szittyók között, hogy senki fia se láthassa meg őket…

– Darumadarat ti már nem találtok – szólt oda nekünk Jurasich Gerzson. – De mi még szedtük a tollát. Én odaültem a János lábához a hajón… Ő volt a kapitány a berken – és most földerültünk ezen. – Aztán János a hajtófával ellökte a bödönhajót a homokról. És becsúsztunk a nádfalak között azon a kis alig 15 arasz hosszú hajón az úszóra… Így hívják, jegyezd is föl menten, Miska – szólt rám: – Így: úszó!

Jegyeztem volna – de mire? Csak tapogattam a zsebeimet. Horog, szurkozott zsineg, dugó, ólomgolyó és vörösre festett toll előkerült, de ceruza, papír, hogy is került volna elő? A kapitány mintha észre sem vette volna kínlódásomat, csak mondta:

– Tehát jegyezzed, úszónak nevezik… Még papír sincs nálatok? – csattant föl.

– Majd otthon – sürgette volna Samu a történetet. De nem így Jurasich Gerzson.

– Hogy akartok ti hajóra szállni. Hát mire jegyeztek akkor?

– De van még úszó? – kérdeztem kipirult képpel nézve Perc Jánosra.

– A Fekete Vízen még van.

– Szóval úszónak nevezik – folytatta fejcsóválva a kapitány – az olyan nyíltvizű 15–20 méter széles vízifolyosót, amelyik a legelő parttól a rettentő nádrengeteg között egyik szigetet összeköti a másikkal. Szigetről szigetre, tóról tóra vittek ezek az úszók…

– Csatornák! – szólt közbe Samu.

– A csatornának földből van a partja – dörmögött rá Perc János. – Az úszó, az úszó! – Annak nádas a széle… Azon úszott a bivaly meg a marhafalka, ahogy erre mondják, a csorda. Úszott át a nád között, a berken föl, a Balatonig.

Összenéztünk. Még a szívünk is gyorsabban dobogott, mert a Feketeország egyre titkosabb világa rajzolódott elénk.

– Csatorna?… – csóválta a fejét rosszallóan Gerzson kapitány. – Majd ti a csatornán mentek föl. Ti már persze csak a csatornán, mert lecsapolták a berket.

Erre aztán elakadt a lélegzetünk.

– Hát nincs meg a berek?

– Nincs is, meg van is, mert nem hagyja magát – szivarozott közbe a szavaival Perc János.

– Szóval, akkor én János lábánál ültem a hajón. János pedig tolta a Hosszúláp felé a hajtófával a kis bödönt. A felhők kéken úsztak a barna vízen. Sistergett és tüzes volt kétoldalt a nád fala. Csak úgy sütött. Aztán egyszerre csak előttünk a Sárkány-tón úgy fénylett a víz, úgy csillogott, mint a patyolat vászon. A szél ide-oda vitte rajta a darvak tollát. Mint fekete óceán vizén az apró vitorlásokat.

Ismét nagyon bambán nézhettünk, mert János közbeszólt:

– Hát azokat, amiket elhullattak a nagy nyári tollászkodásban. A darutollat hajókáztatta a posványon a szél. A berken széltében-hosszában hajóztak akkor már a többi pásztorbojtárok is… Ez volt a darutollszedés ideje.

Egyik lábunkról a másikra álltunk.

– János odatolta a hajót. Én meg válogattam a szárnya, farka háta tollát.

– A hátatolla a legértékesebb – bizonykodott a pásztor.

– Aztán kiszálltunk a Hosszúlápon – folytatta a kapitány. – Azon, amelyiket láttatok a térképen. Kikötöttünk, mert a sikéreken, a szigetszélben is összeszedtük, bokrétába kötöttük a darutollat… És János hazavitte.

– Hová?

Perc János szomorúan és kicsit sajnálkozva nézett ránk.

– Őket akarja a berekre küldeni?

A kapitány is csak nézett ránk szótlanul. Nézett, mint aki a kérdésemen meg János kérdésén, azokat összevetve tűnődik.

– Megkísérlem, mert szép és mert én sem voltam ott azóta… Hadd lássák! Aztán most a csatornán csak eligazodnak. Viszi őket a csatorna.

– Viszi, viszi – csóválta a fejét a pásztor –, de a berek?

– Igen, igazad van, János, a berek… De majd csak berajzolják a térképbe nekem ezeket a csatornákat is… A csatornákat biztos – tűnődött a kapitány. – De a berek?… A kis Rókás-sziget, ahol az a gunyhó állt, ahová vittük akkor a darutollat… – nézett maga elé Jurasich Gerzson.

– Elmegyünk oda is – így Samu.

– El-e? – nézett rá Perc János. – Talán még darut is akarnak fogni?

Összenéztünk mind a négyen.

– Ha van, miért ne? – válaszoltam.

– Nincs!… Talán a gunyhónak is csak az ágasa áll, ha áll még… De a Sárkány-tó, az nem hagyja magát – nézett a pásztor a kapitányra. – Csak föltámad évről évre… Hiába szívja a szivattyú a vizet. Nemhiába ott lakott…

– Kicsoda? – kérdeztük egyszerre.

– Apám is látta még.

Jurasich Gerzson mosolyogva tette a pásztor vállára a kezét. Negyvenöt évig járta a világ tengereit. Nem hitt semmilyen csodában, mesében. Csak az iránytűben és a vitorlákban és egyetlen csillagban még. Aztán a gőzgépek erejében, amelyek legyőzték a hajók szárnyát is. De mégis, most itt a szénportól fekete és a mozdonyfüttyögetéstől hangos völgyben biztatóan nézett Perc Vendel fiára, hogy mondja csak.

– Hogy is volt? – biztatta meg a kis ünnepélyesen hegyesre pedert bajszú pásztort Gerzson kapitány. Nógatta, mert örült ő is, hogy újra hallhatja.

– Úgy, ahogy mondtam. Ott lakott. Hát azért is hívták Sárkány-tónak. A teste, mint a kígyóé. Csak, mint a gerenda. És úgy fénylett a pikkelye, mint a réztükör. Négy lába meg, mint a teknősbékáé, és olyan ronda volt a feje, hogy az én apám, Perc Vendel egész a gunyhóig futott. Egyre csak azt kiabálta még akkor is: – Jön a sárkány!… Jön a sárkány, édesapám! – Alig tudták megnyugtatni.

A kapitány ránk nézett, s mert le nem vettük volna szemünket Perc Jánosról, hát az csak folytatta.

– Az erdős is azt mondta másnap, hogy azon a helyen olyan nyomot látott a sásban, mintha valaki zsákot húzott volna végig a Sárkány-tó partján. Egy hétre rá az ürgésző berki cigány is látta. Ronda kétágú nyelvével a tóból lefetyelte a vizet.

– De már, ha akkora volt, miért hívták mégis Kissárkány-tónak – nevetett Perc Jánosra a kapitány.

– Mert láttak ott ennél nagyobbat is.

– Persze akkor, amikor kijöttek a korcsmából, – magyarázta Gerzson. – Amikor elitták már a darutoll árát.

– Azért szedték?

– Azért hát. A tóti tyúkászok vették. Odajártak érte a kocsmába. Tíz fillér volt a hátatolla. Kettő-három a szárnya, farka… A gróf meg zsák búzát adott a kölyökdaruért. Úgy sétált büszkén pipázva a kastély parkjában a darujával. Mert a daru okos állat. Úgy kézhez idomul, akár a házőrző kutya.

Csak tátva maradt most már a szánk is. Még egy ilyen történet, és még az éjjel föllopódzunk a tőzeghordó vagonokra, csak hogy már minél előbb kint legyünk a berken.

Mögöttünk a vagonok ütközői vadul csattogtak. Ömlött a tőzeg. A váltóház őrének füttyögetése és nagy piros zászló lengetése legyezett vissza minket e vassínes, mozdonyos világba, amelyre, vagy talán a bödönre célozva, de Perc János ezt mondta:

– Mindenki fölül valamire… Ki a tengeren – és Gerzsonra nézett. – A másik meg csak marad a mocsárban, azon a kicsin.

– Kicsin vagy nagyon?… Nem ezen múlik… De hogy melyik marad a fényesebb? Hogy melyik világít jobban és tovább – nézett a pásztor szavai után a hajós. – Ez a lényeges… Mert a szerint világít ez is, itt belül… Aztán innen belülről kifelé… Körülöttünk is a szerint világít…

Egyszerre majdnem ki is kiáltottam, hogy nekem bizony a Jánosé a fényesebb. De hirtelen elharaptam a szavamat, mert megrettentem, hogyha kimondom, hogy a János bödönhajója tetszik jobban, akkor talán sohase juttat nekünk hajót a kapitány.

– Igazad van, Miska. Az volt a fényesebb! És ma is az – folytatta, mintha elértette volna Jurasich Gerzson, hogy mire is gondolok. – Igazad van, a Perc Jánosé. Azon a kis hajón volt a legszebb. Nem ám a jachton. Hát keressétek. Aztán, ha ráleltek arra, kitűzitek a zászlót a nagy berki ezüstnyárfa vagy talán az öreg szilfa csúcsára.

Mi pedig hol Perc Jánosra, hol Jurasich Gerzsonra néztünk, hogy miről is beszélnek és példálóznak nekünk.

– Tizennyolc méter magas is megvan… Bizony, élő ezüstnyárfa árboc az… Értitek? Nem annak a jachtnak, de még a Velence Csillagának sem volt olyan árboca.

– Tizennyolc?… Ha nem több – így a pásztor. – Mi is csak hozzá igazodtunk. A csúcsához, abban a rettentő nádban.

– Kitűzitek, és ez lesz a jel, hogy lássam a partról. Lássam hogy megtaláltátok magatoknak és nekünk is a legszebb hajót…

– Aztán majd kössék csak oda a hajóhoz. A magukéhoz, mert úgyis odaadja a Kalota Mihály. A csatornán húzassák ki a tóra.

Így zárta a beszédet a pásztor. Ezt már a Vacuum Oil Company nagy betűi alatt mondta.

Mikor visszanéztünk, még mindig ott volt a kezében a szivartárca az aranygyűrűs szivarokkal. Talán még akkor se tette zsebre, amikor már fent voltunk a vár fölötti dombon. Perc Jánost már nem, de a gólyát jól láthattuk innen a csonka templomtornyon. Rendületlen figyelte a hajdani várárok évről évre kisebb mocsarát és a mi játszóterünket, az ő egyre szárazabb és házakkal körbeépülő birodalmát.

Most aztán már olyan lett minden körülöttünk, mint amikor az idő épp változni készül, és egyszerre megtelik minden izgatottsággal. Az udvaron a szilvafák, a kertben a filagória és két oldalán a meggyfa és a cseresznyefa sem volt már a régi. Csak szimatoltunk, és a szobánknak is tőzegszaga volt már. Úgyannyira, hogy kinyitottuk az ablakokat, alighogy beléptünk. Tőzegszagú és forró volt az udvar, a falak, a ház és a kert.

De ki csodálkozhatott volna ezen?

Már volt két hajónk, egyik a kapitánytól, a másik a pásztortól. Két nekünk ígért hajó. De hogyan induljunk ezekkel? Hogyan az ígérettel? Azon hajózni Kolumbusz se tudna. Aztán olajnak a tűzre azok a szigetek… Meg a zászlós nyár és szilfa.

Hogy is mondta?… Igen, azokhoz a szilfákhoz, ezüstnyárfákhoz igazodik minden a nádon… Pásztor és hajó… Mert a nád rettentő. Csak suhog-suhog, és senki emberfia belőle ki nem lát. Csak a látófák csúcsa… Szóval, ahová kitűzzük a zászlót. Csak az élő árboc, az mutatja az irányt… Mutatná csak, de hogyan addig?

Így izzadtunk, és a türelmetlenségtől mindenütt szeg nőtt alánk, bárhova is ültünk. Hát épp most is indulnánk, amikor a vaskapunál szembejön velünk az apánk.

– Láttam a tervet. Négy emberre készíti Gerzson.

– Kikre? – ijedtünk volna meg, de máris folytatta: – Egy szó, mint száz, ez így nem gyereknek való!

Most aztán egyszerre megnőttünk, mert világossá lett, hogy mégiscsak rólunk beszélt, ha kicsit lekezelve is. De ez szokása volt. Csak akkor, ha valami tetszett neki, és azt akarta, hogy mi is nekifeszüljünk annak.

– Szóval két legény kell mellétek. Legény, mert bizony ti… – de be sem fejezhette, Samu a kakastűz helyett igen bölcsen válaszolt.

– Megtaláljuk azt a kettőt, csak azt az egyet látnánk már.

– Melyiket?

– Hát azt a hajót!

– Épp arról beszélek.

Belecsimpaszkodtunk volna, mint a bogáncs, de csak intett, hogy lassabban.

– Azt tervezi, ha ugyan lehet még valamit csinálni azzal az öreg vitorlással… Persze az lenne a jó, mert abban lakni is lehetne. Csak – csak… – Azt hiszem, Perc János bajuszán sem csüngtünk jobban. – Csak bizony öregecske és lekallódott eléggé a Marci! – folytatta, azaz folytatta volna, mert egyszerre csupa ígéret lett minden szavunk, hogy mi majd kijavítjuk, hogy úgy megfoltozzuk, akárcsak a Keglovich molnár ladikját. Meg aztán egyszerre kivágtuk, hogy ott lesz velünk Kovács Lukács.

Ezzel aztán már a nagy szorítóban rá is leltünk az egyik legényre. A harmadikra. Láttam, apám is örül a választásnak. El is szeleltünk menten. Most is vitorla nélkül, de sebesen. Úgy állítottunk be a kovácsműhelybe, hogy érkezésünkre a parázs is izzani kezdett a fújtató alatt, pedig senki se rángatta a nagy bőrfújtató húzóját.

De Lukács sehol. Csak a nagy patabűz, mert épp lovat patkolt a család. Mert ilyenek voltak. Nemcsak a nevük volt Kovács, de az egész család. Apja, fia, és most készülődtek a kalapács mellé fogni Lukácsot, a kisebbiket is, az ötödik gimnázium után. De Lukács most nem a patkó szikráját pattogtatta, hanem a szerencsét próbálta. Mégpedig Nyári bácsival, a nyugalmazott mozdonyvezetővel.

A kovácsműhely udvaráról odalátszott a fűzfabokrok között, hogy ő viszi a hátán a merítőháló rúdját, meg a mogyorófa körmöket, amelyek szétfeszítik a vízben a hálót. A gólya is csak nézte őket szomorú gőggel, ahogy lépegettek a vasúti pálya töltéspartja alatt, amely a régi mocsárvár vizét úgy-ahogy még mindig tóvá duzzasztotta. A Szokolai Mehmed berkévé. Vagy röviden: Török tóvá, mert így hívták leginkább. Télen korcsolyapálya, nyáron a kárászponty tanyája, de csak hálóval és este.

Mire utolértük őket, már össze is rakta Nyári bácsi a merítőhálóját, és kényelmesen el is helyezkedtek Lukács és a mozdonyvezető. Láthatóan Lukács se lelkesedett érkezésünkre.

Nem is szóltunk, csak intettünk. Az pedig ott lent csak széttárta a kezét, hogy mi lesz? – Samu csak legyintett, és vártunk. Lukács felmászott a töltésre.

– Jössz-e velünk?

– Nem én.

– Hajóval sem? – csöpögtette sokat sejtetően Samu.

– Azzal sem – nézett a Török tóra, mert hová máshová is hívhattuk volna itt. Kerítésdeszkákból, nádkévékből összerótt tutajokkal, néha pedig egy-egy elemelt óriás disznóforrázó teknővel szoktunk hajókázni a téglabástyák körül.

– Mi pedig indulunk… Kajütös hajón…

Lukács olyan hangosan kezdett nevetni, hogy Nyári bácsi a pipájával meg is fenyegetett hármunkat.

– Röhögni pedig menjetek – talán mondott is valamit még hozzá, de azt elnyomta az Adria felől vágtató gyorsvonat csattogása. Már világítottak az étkezőkocsiban a lámpák, és előttünk a tó tükrén a fűzfák között vibráló, meg-megszakadó fénycsík morzéja száguldott végig. Akár a tervünk, amelytől bizony már Lukács is betüzesedett.

– Mi ez? Semmi az egész… Viszek ki gyalut, rézszeget, aztán úgy összekalapálom, hogy jobb lesz, mint volt – nézett ránk nagy öntudattal. – De hol van az a Marci?

Csak húzogattuk a vállunkat. Ő erre, mert egyszerre azt hitte, hogy csak ugratás az egész, olyan dühbe gurult, hogy csak Jurasich Gerzson nevének gyors említése mentett meg, hogy nem vágott mindkettőnket a Szokolai Mehmed mocsarába.

– Ő megígérte… apánk is mondta – erősködtünk gyorsan a hajó létezése és valósága felől. – Csak azt mondják, hogy igen rossz…

– Rossz… mondják… persze a magatokfajta hülyéknek! Aztán ti leültök erre. Rossz! Aztán akkor ti már csak nyavalyogtok…

– Nyavalyog ám az ángyod… Hát akkor miért jöttünk ide?

Ezen a bizalmon Lukács is kikötött, és hogy ne zavarjuk a nagy hadonászással Nyári bácsi kárászait, hárman leereszkedtünk a vasúti töltés másik oldalán a mi folyónk rétjire.

Húsos, mély zöldje megsötétült. Mintha megszívta volna magát, akár a szivacs az estével és a kékeszöld harmattal, éles hűvösséggel. A fölmagzott sóskák fejei rozsdásan csillogtak. Kaszálni lehetett volna. Egész sóskaboglyákat rakni. Most aztán odaültünk az egyik kint felejtett szénboglya oldalába, hogy egyengessük a Marci startját a Feketeországba. Ahogy lassan-lassan hideg harmattal alkonyodott, úgy langyosodott, kelt terveink kovásza. Majd ki is fordult már a szakasztóból.

– Kékre festjük a kabint és a far lapját. A többi, a palánk is fehér. Aztán egy nagy ponyva is kellene… – kezdte Samu.

– Vitorla? – csaptam rá nevetve. – Ott mire mész vele?… Talán bizony vitorlázni akarsz az árkon, berken és csatornán?… Süket vagy te, Samu – torkoltam volna le még jobban az öcsémet, ha hagyta volna, de hiába nevettünk, csak mondta:

– Ponyva hát, mert azzal fedjük, ti hólyagok, a „bumfa” alatti teret… Vitorla?… Persze, hogy van! De épp az, hogy ponyva kell! – mérgelődött. – Vagyok olyan hajós, mint ti… – csattogott tovább hévvel az öcsém. – Csak, amíg ti alusztok, én már a sátratokon járatom az eszem!

– Mért?… Talán bizony te leszel a kapitány, és csak a kajütből dirigálsz nekünk? – Ki a fedélzetre!… Evezni!… Húzd meg!… Mint egy tengerihajcsár a rabszolgáit! – Ahogy azt a Samuka elképzeli. Ez igen! Ő persze ágyat vet magának a kajütben… Onnan köpi a parancsokat, akár a rágógumit. Talán paplant és serblit is hozol?…

– Hozok, de a fejedre, hogy be ne verje a nyári jég a nagy eszedet… De inkább rohamsisaknak, mielőtt a bivalynak rohannál…

Azzal a nem létező hajón már úgy össze is gabalyodtunk, mint a hirtelen támadt viharban a hajókötélben a kocahajósok szoktak. Mert bizony mi még azok voltunk.

– Lukács! Hé!… Lukács! – hallottuk ám a töltés másik oldaláról.

Ahogy felértünk, mellbe vágott a látvány. – Egy hajótörött! Nyári bácsi ott állt nyakig a tóban. Majdhogy szájába csapott a víz. Kezében magasan a pipa, mintha csak arra vigyázna, nehogy kialudjon. Szorítja görcsösen, és ahogy a fűzfarönkről Lukács a kezét nyújtja, látja ám, hogy valóban füstöl a pipa. Ahogy megragadta Nyári bácsi a kezét, rá is szólt: – Ég a pipa!

Az öreg mozdonyvezető lassan fordítja nyakát a keménygallérban. Ránéz. Bajszáról csöpög a lé. Fekete kalapja hibátlanul áll a fején. Fekete nyakkendője ott libeg az álla alatt a vízen. Ahogy elkapta Lukács kezét, abban a pillanatban a másikkal a foga közé veszi a pipát és nagyokat szippant.

– Azt hittem, elaludt.

Erre a röhögéstől majdnem Lukács csúszott a tóba.

Tics-tocs csobogott ki lassan a partra. Ott állt előttünk minden ízéből, göncéből csordogálva, de keményen pipázva a balatoni vicinális hajdani vezére, a nagy füttyögető Nyári Péter.

– Gondoltam mindjárt, de ha már ide evett benneteket a fene, hozzatok egy váltás szárazat. – Ez volt a köszönet. Az igaz, hogy nagy nevetés és pukkadozás közben, de mégiscsak mi halásztuk ki a vízből.

– Indíts, de gőzzel – szólt oda ismét. – Te meg összeállítod addig a hálót.

Ez már Lukácsnak szólt, aki mielőtt rákapcsoltunk és elpöfögtünk volna, megjegyezte:

– Két mentőövet is viszünk.

Nyári bácsi erre úgy nézett ránk, mint aki azt mondja: most már aztán elég legyen ebből. – De honnan is tudhatta volna, hogy mi nem róla, hanem egy kimustrált öreg vitorlásról beszélgetünk, amelyikről mi magunk is csak annyit tudunk, hogy Marci a neve, és talán majd lakni is lehet benne. Csak ennyit, se többet, se kevesebbet.

Az éjszaka olyan zápor zúdult a városra és a folyó fölötti dombok sorára, hogy reggel a zöld rétben, mint sárga megvadult iszap, olyan sűrűen és mégis sebesen vágtatott a folyó. A malomárok zsilipjeit is fölhúzatta Bükkös, a tűzoltó parancsnok. Maga nemrég még a legjobb lakatosmester volt, de hivatást érzett. Most aztán teljes parancsnoki díszben ott állt a Keglovich-malom zúgója alatt, hogy megmentse a várost, mert agyagsárga Niagara zúdult a malom alá. A kerék két oldalán habzott és vadul forgott a víz.

A bástyáról egymás után klottgatyásan ugrottuk a fejeseket. Aztán a langyos nyári vízre feküdtünk, és a sűrű víz gyors irammal vitt. Először a Vacuum Oil Company óriás piros és kék tartályai tűntek föl. Aztán Perc János és Samu. Ott álltak ketten a Szervestrágya Vállalat kapuja előtt az árok partján. A pásztor és telepőr aggódva egyre csak azt figyelte, mikor lép át a víz a gáton. Ismerte már az ilyent a berekből. Samu meg minket figyelt. Lábánál ott volt a ruháink csomagja. Minden nyári zápor alkalmával újabban ez volt a harci taktikánk. Pontosabban csak azóta, amikor Nyakas őrnagy, a rendőr, a folyóparton nyalábba szedette az őr nélkül hagyott ruháinkat. Köztük a fiáét is. Ez pedig két éve történt. Akkor volt az a híres árvíz, amely bizony végigsöpörte a Huszárvárat. Kihordta az ablakokon még a könnyebb bútorokat, és a malom is szigetté vált. A Török tó pedig valóságos tengerré. Akkor sem engedelmeskedtünk a parancsnak. Csak nevettünk az istenkísértő áradatból a rendőrökre, akárcsak most a Bükkös tűzoltóparancsnokra, aki hiába vörösödött.

– Ki a vízből! Ki!

Kiabálhatott, annál inkább cuppogtunk egymás után bele. Lukáccsal nem is talpasokkal, de fejesekkel tűntünk el a sárga vízben. Tehettük, mert most már Samu őrizte a ruhát, nem pedig a rendőr. De akkor két éve bizony ott állt a Szent Vendel mellett nemcsak a rendőr, de maga Nyakas őrnagy is. Mert mi tagadás, akkor összeszedette és odavitette a huszárvári Vendel-szobor lábához egy halomba a parancsnak fittyet hányó bandánk minden ingét, gatyáját, nadrágostul és cipőstül. Ráadásul még izent a kéznél levő szülőknek is. Hadd lássák, kiket-miket neveltek. Izenhetett, mert volt ideje, hiszen mi csóró pucéran sehogy sem akartunk szem elé kerülni. Csak kapaszkodtunk a vízbe hajló fűzfákba. Pedig minden perccel csak nőtt a szégyenünk, mert nemcsak apáinkat, de még a nyurga, kappanhangú Antonio tanár urat is oda csődítette a látvány, meg a lányokat, és a világ csúfjára anyaszült meztelenül vonultunk fogvacogva és lilán a hídtól a hevenyészett ruhatárig, Szent Vendel lába elé. Mi tagadás, röhögtek rajtunk. Hát még a lányok!

De saját kárán tanul az okos. És a nyári záporok csak lemosták rólunk is a szégyent, és megduzzasztották nemcsak a folyót, de kedvünket és az eszünket is. Ezért aztán most Samu őrizte a ruhát. Legfeljebb, ha pofont kaptunk, de a magunk kedvire úsztunk és öltöztünk a Keglovich és a kallói malom között. Vagy ha kedvünk tartotta, leereszkedtünk a hegyi kolostorig, amelyet megintcsak Törökvárnak tartott a hiedelem.

Most is jó volt ez a friss víz, mert a tőzeg és Perc bácsi megint csak befűtött. Alighogy kicsavartuk a klottnadrágot, és fölrántottuk rá a trikót, csak közrefogtuk.

– Ismeri-e a Marcit?

– Melyiket? Mert volt egy kanászpajtásom is a berényi lápon… A Bőgős Marci?…

– Nem ember! Hajó az a Marci – siettünk a történet elé vágni.

– Hajó? Honnan veszik?… Nem volt annak a hajónak semmi neve, de soha… Ott van az ma is, ha megvan, amint mondtam a Kalota Mihálynál. Az is gulyás. Ott hagytam nála, mert a lányomat vette feleségül… Ahogy mondtam, odaadja a Gerzson úrnak… – füstölt Perc János a finomillatú, tengerentúli Jurasich-féle szivarokból. – Oda… Menjenek csak érte, aztán mondják meg azt is, hogy eljöhetnének már ők is abból a ronda berekből. Különb hely is akad nekik, mint a tó vége.

– Mennénk, meg vinnénk is a hírt, de a Marci nélkül?

– Az akkor más hajó lehet. Én csak a bödönt ismerem. Meg a berket.

– Csak azt ne mondja megint – vágott közbe Samu –, hogy ronda!

– Márpedig az! Az is volt, de hogy széjjelvágták, hát most meg kétszeresen is az.

– Mi az, hogy széjjelvágták? – firtatta volna Lukács, de csak röviden kapta a választ.

– Hát a csatornákkal… A mérnökök – köpött ki a pásztor. – De rájuk is eresztettük, ahol tehettük, mindenütt a csordát. Sándor, vidd őket! Csak úgy robogott a bika után a falka, merthogy Sándor volt a bivalybika neve. Robogott a sok bivaly. Azok meg ahányan, annyi felé… A nádba, tóba, posványba ugráltak a fehér selyemingükkel, pantallójukkal, mint a békák. Estig se mertek kimászni a zsombék alól. Csak azon szórakoztunk, hogy kuruttyolnak a nád közt. Úgy úszott a sok fehér sapka, szalmakalap meg a papírjuk, mint a darutoll – nézett hegyesen és pásztorosan külön-külön mindegyőnkre Perc János. – De ázott volna el legalább valamennyi. Mert addig, amíg föl nem csatornázták, ingyen élt addig a berken a pásztor és a marha is. – Ránk nézett hármunkra, mint akikről már tudta, hogy a berekbe akarunk menni. Ránk, hogy fölfogjuk-e szavainak az értelmét? És mert figyelmesen hallgattuk, folytatta.

– A pénz, a búza, a só, a kommenció csak ráadás volt. A takarmányra se volt szüksége az állatnak, mégis sárgára, kerekre hízva tért a téli tanyára.

– Hát akkor hogyan lehet ronda, ha ilyen volt az a berek? Nem ronda az akkor, de Paradicsom.

– Fekete Paradicsom – toldottam meg, és láttam, hogy erre fölcsillant a nagy tetszéstől Samu és Lukács szeme is. De János csak csóválta a fejét.

– Miért? – Bökte maga elé, és anélkül, hogy válaszolt volna a rondára, csak folytatta az előbbit:

– A szállásról a mi disznaink is csak kijártak. Isten hírivel. Senki sem nézett azok után. Aztán ősszel a második fiazással, a második eresztés süldővel jöttek vissza. Volt ott annyi!… Csak az volt a baj, hogy a berken ellett süldők vadak voltak. Megfogni nem lehetett őket. Csak ha nagy fortéllyal az ólba csalta a pásztor… Értik-e?

– Értem, meg nem is – így kezdte újra Samu.

– Mit nem ért?

– Azt, hogy miért ronda?

– Pedig kivehette volna.

– Miből?

– Hát a darukból is, meg most a disznókból is.

– Mit?

– Hogy elszálltak… Hogy már nem költenek, meg nem is ellenek a berken… Azért ronda… Értik!?… Meg azért, hogy én se vagyok már a hajón. Hát az ilyennek ronda. A magamfajta öreg legénynek savanyú a szőlő – mosolygott is, nem is –, merthogy nem én szemezem. De gyerekek maguk ehhez… Ne is értsék… Ráérnek – nézett felénk. – De azért nézzék csak meg, egy kicsit még olyan az a berek…

– Csak az a hajó lenne már meg.

– A csatornán föl azzal jobb is lenne.

Ahogy kiszáradt a klott rajtunk, megint csak ránk tüzesedett. El is indultunk föl a dombra.

Jurasich Gerzson házával szemben egy kis parkocska volt. Néhány vadgesztenye és akác, egy fagyalsövény végig a kitéglázott és levágott domboldal partján. Odaültünk, és lógattuk a lábunkat az alsó utca udvarai fölött a téglafalról. Innen szemmel tarthattuk a kapitány házát, és beláttunk a házak életébe is. Lestünk ide is, oda is. A zsindelyek alól még csak kibújtak az emberek, de a kőbástyás kerítésen már két napja nem nyílott ki a napos kapu. Legalábbis nekünk. Akkor aztán váratlan dolog történt. Amikor a postás csöngetett, a kaput maga a kapitány nyitotta ki, és odakiáltott:

– Gyertek csak!

Odasiettünk. Mögöttünk lassan Lukács jött is, meg nem is.

– Ki ez? – mutatott rá.

– Ő a harmadik.

– Akkor gyerünk – és bent is voltunk a két tiszafa alatt. Az asztalról fölvett egy levelet, és a kezembe adta. Állva maradt az asztalnál. Kicsit olyan volt, ahogy ott álltunk hárman előtte, mintha parancsot adott volna ki a hajóhídról.

– Olvasd föl!

– „Értesítem…”

– Olvassad a címzést is – szólt közbe.

Újra kezdtem:

– „Katona Péter kikötőőr, Ferenctelep… – Értesítem, hogy folyó hó 13-án, pénteken a reggeli vonattal meglátogatom. A Marcit akarom megnézni. Ott van-e még Nyúl Imre hajóács? Ha igen, szeretném, ha ő is ott lenne. A Marcit hajózóképessé kellene tenni. A helyszínen a továbbiakat részletesen megbeszéljük… Üdvözli Jurasich Gerzson.”

– Ezt a levelet most feladjátok. Expressz! Meg ezt is – nyújtott át egy másikat.

Ránéztem a címre.

– Jurasich Félix tanuló… – Pusztaberek. – Ez állt rajta. Amikor felnéztem, mindhármunkat végigmérve, csak ennyit mondott:

– Ő lesz a negyedik a hajón… Félix-felicisz, azaz szerencsés. Majd meglátom, az öcsém lesz-e veletek, vagy pedig ti lesztek vele szerencsések?

A kaputól, ahogy bezárult mögöttünk, most azután olyan sebesen vágtattunk, mint a kengyelfutók a posta felé. Úgy iparkodtunk, mint akik se látnak, se hallanak. Fülünkben a levél mondatai és szemünk előtt egy piros postaládán túl a tó, a tavon egy vitorlás, a kikötőben egy gőzös és mindannyin túl, messze mögöttük, a Feketeország… A Fekete Paradicsom.

Az expressz levélre Baron Viola nagy csattanással ütötte rá a bélyegzőt. A légyzümmögéses, álmos és langyos hivatalban senki sem volt, csak mi hárman. Amikor Viola behúzta a pénztár ablakát, és arra ráhúzta a barna függönyt is, csak akkor ébredtünk föl, hogy Jurasich Gerzson levelét épp az utolsó pillanatban adtuk a postamesternő kezébe.

– Félix! – kiáltott váratlanul harsányat Samu. De olyat, hogy Baron Viola is megrémülhetett, mert a napszítta függönyt egyszerre ijedten visszarántotta.

– Ez aztán szerencsés! – Csapott, csak úgy csattant, a hátam közepére Kovács Lukács. E perctől mintha ez is megbolondult volna.

– De ki ez?… Ki ez a szerencsétlen Szerencsés Félix? – kiabáltunk kipirult képpel most már összevissza. Egy kupacban táncoltunk, akár a részegek. Oly váratlan volt – de nekünk oly természetes és elemi erejű, felszabadult – a kedélykitörésünk, hogy meglepetésében Baron Viola a kis függöny mögül ugyan szó nélkül, de kikerekedett szemmel nézte cirkuszunkat.

Samu már másodszor ordította, mint egy vásári kikiáltó egy rigmus félsorát: – Félix, Lukács, Samu, Miska! – Zengett a hangjától a kis postahivatal.

– Félix, Lukács, Samu, Miska! – akkor fölrántottam a posta ajtaját, és mint a visszhang csapott az óvoda sárga faláról a rigmus második sora:

– Indulnak a hajóhídra! – és egymás hegyén-hátán táncoltunk ki a szigeti útra, és bakugrásokkal rohantunk egészen addig a Vendel-szoborig, amely egykor, ama bizonyos megszégyenítésünknek, most pedig nyers és vad örömünknek lett a tanúja.

Az öblös, odvas platán alatt fújtuk ki magunkat. Nevezetes fa. Nemcsak azért, mert öt ember se éri át, se azért, mert koronája a Malomároktól a folyóig terpeszkedik a két vashíd között, hanem azért, mert egész télen a varjak gyülekezőhelye. Sokszor olyan fekete volt, mintha varjút levelezett volna a nagy téli fehérségben.

Így aztán könnyen lett nevezetes. Legalábbis nekünk. Mert ha kinéztünk ablakunkból a völgyre – persze hét óra tájt, az iskolába indulás előtt –, és ha ez a platán ilyenkor feketéllt, akkor csak becsúsztattunk a zsebünkbe 5-6 golyós töltényt is. A hídnál a Jeles Miska „Déli fűszer- és csemege” boltjában először leadtuk anyánk napi háztartáshoz szükséges rendelését, aztán a vanília-, kávé- és enyhe petróleumszagú raktárból előkerült a flóbert. A számtan-, latin-, magyarfüzeteket és könyveket pedig csak letettük a cukor és a liszt közé a pultra, és kilépkedtünk a platán alá. Ahányat csattant a flóbert, annyi varjú pottyant a fa alá. Ezeket aztán a cukorral, paprikával, liszttel együtt hazaküldte Miska bácsi. Ezért volt jeles nekünk ez a fa. Természetesen csak a fa, és nem a bizonyítványunk. Ott álltunk most is ez alatt a fa alatt, de most már nagyobb füstben a hirtelen tűz után.

– Ki ez a Szerencsés? – Mert az már biztos volt, hogy ezek után nekünk csak Szerencsés lesz a neve. Ráadásul még csak nem is mi, de a kapitány keresztelte el. – Ki ez? – furdalt a kíváncsiság hármunkat.

– És mit írhatott neki?

– És miért nem olvastatta azt is föl veled? – méltatlankodott Lukács, aki épp hogy bekerült a tiszafák alá.

– Aztán ez a Pusztaberek?

Végül is Perc János világosított föl, hogy ez a község bizony ott van a berek zugában.

– A legsötétebb berek… Nincs annak semmije, csak nádja… De az aztán olyan – és fölnézett a kormos vadgesztenye tetejére. – Ilyen – mutatta erős, bütykös nagyujját.

Erre mi csak összébb húztuk magunkat.

– Ez akkor bennszülött – bólogatott sokatmondóan, de szomorúan Lukács.

– Féligsz… – csóválta hitetlenkedve a fejét a kis bivalygulyás.

– Nem Féligsz, hanem Félix… Az a neve.

– Olyan nincs – nézett laposan a pillái alól, mint aki azt kémleli, nem kamukából faggatjuk-e csak.

– Mért ne lenne?… Sárkány, az persze van! De Félix, az nincs. – Böllenkedett már Samu.

– Az más… Az állat, de a Féligsz? – erre már csak azért sem táncoltuk körbe Perc Jánost, mert kibökte a hosszú sumákolás és hitetlenkedés után, hogyha nekünk van, és ha neki nincs is, de az szent, hogy Jurasich Gerzson Pusztaberken született.

– Ott laknak most is a többiek. A kertjük a szilvás alatt leér egészen az árokig. Éppígy – mutatott a lábunk előtt folydogáló Malomárokra, amelyen szivárványos, opálos csillogással úszott az olaj. – Onnan a Ciframalmon át egész a tóig szabad a vásár… Persze csak vízen…

Minden szavára csak kisebbedtünk. Egyenként külön-külön is így érezhettünk, mert igen megfogott mindegyőnket a hallgatás. Pontosabban Lukács megfogalmazása telepedett a kedélyünkre. – A bennszülött. – És ha Perc Jánosnak nincs is, de hát ez a mi Szerencsésünk ezek után napnál világosabb, hogy nem véletlen került közénk. Most már talán ki sem mertük volna mondani, hogy negyediknek, mert éreztük, hogyha már ott lakik a berken, akkor… Samu ki is mondta.

– Ipsék, én megeszem a fejemet, ha nem ez a Szerencsés lesz a Marcin a kormányos.

– Mért, talán te akartál lenni? – szóltam Samura, de úgy, és olyan éllel vágva, mint akinek megfogyatkozott a hite a saját bicskájának az éliben.

– Csak vesszetek össze a semmin.

– Semmin? – néztünk Lukács képibe.

– Az!… Hátha az egész Marci is egy nagy, rothadt teknő!

– Mi az, már nem fog a gyalud? Úgy látom, csak neked kell az a serbli! Egyszerre nagyon be vagy…

Már nyúlt is volna utánam, de lába is van az embernek. Így aztán futva érkeztünk haza, ahol a piros színű szobában látjuk ám, hogy együtt beszélgetnek, és apánk és Jurasich Gerzson is azzal fogad:

– Ha a farkast emlegetik, gyakorta ott terem. Látom, ti is nagy sebesen érkeztetek, épp a végire.

Mi nem mondtuk, hogy a Marci indított a Lukács lendületével, és így ziháló bevitorlázásunkat részben nekik köszönhetjük, de nem is értünk volna rá erről beszélgetni, mert apánk így folytatta:

– Melyikőtöknek lenne kedve hajóinasnak szegődni?

Mi most nem ugrottunk, mint a szöcske, de szóval annál inkább, mert a hang sebesebb a mozdulatnál. Tehát egyszerre nyilatkoztunk.

– Hát akkor rajtad a sor – nézett a kapitányra apánk. – Válassz!

Ezen mi szemmel láthatóan azon pillanatban igen megütköztünk, és egyszerre igen el is szontyolodhattunk, mert ha választásra kerül, világos, valamelyőnk csak kimarad. Ilyen fordulatra pedig nem számítottunk. Nemcsak nem számítottunk, de nem is úgy készülődtünk. Így aztán Gerzson kapitány hiába mustrált minket. Bizony mindkettőnket elhagyott már a lelkesedés.

– Hárman lennénk, nem egy, mert Lukács is hozzánk tartozik – vallottam színt eléggé rezegve az indulattól.

A kapitánynak nem is volt ellenszava. Úgy láttam inkább, hogy tetszik ez neki, de csak visszakérdezett:

– És a negyedik?

– A Szerencsésnek könnyű – vágta rá Samu –, az már kint van a berken.

– Honnan veszed?

– Perc János szivarozta ki.

– Úgy látom, ti már utána nyomoztatok az én Félixemnek – nézett Samura Gerzson kapitány.

– Utána – nézett vissza Samu igen egyenesen.

– Ez helyes, csak…

– Csakhogy Perc bácsi nem hiszi el, hogy ilyen névvel létezhet valaki.

Itt végre igazán kinevethettük magunkat. De ezzel csak nem jutott előre a választás dolga. Így aztán a nevetés ebbe a mondatba szorult:

– Ha ő a negyedik, akkor mi együtt készülődnénk inasnak.

– Együtt persze – így apánk –, de most csak péntekről lenne szó… Hogy ki megy ki Gerzson bácsival? Ki megy ki hajónézőbe, meg segítségnek…

– Hát mind!

– Mind persze, de csak akkor, ha majd kész a hajó.

– De hát nélkülünk hogy készül el?… Hát Lukács? Ő hozza a gyalut, meg a vasalást, meg a szegeket…

Ezen most Gerzson kapitány kezdett mosolyogni, úgy, mint aki érti az egészet, de nem mondja ki, de csak azért, hogy minket meg ne sértsen, hogy velünk a Marcit bizony nehezen keresztelheti a vízre. Le is vette rólunk a szemét, és kérdően apánkra nézett, mit szól hozzá.

– Mondanak valamit, de mit csinálsz te addig velük! – válaszolt a kapitány nézésére az apánk.

– Mit? Fölszabadítom őket még a szárazon… Elférnek a Marci mellett a hajóáccsal. Megszokják a kikötőben az életet. A hajószínben meg az egeret, a patkányt meg a nádkévét a fej alatt… A parancsot és a hajót! Hozzászoknak a naphoz… Mert azzal aztán lesz dolguk. Mint az Egyenlítőn a szélcsendes időben… Igen, mert a sós hőségnél nincs rettentőbb. Mikor csak áll a hajó. Úgy leng a vitorla, mint a szárához fonnyadt fehér virág. Én álltam már alatta. Víz nélkül. Épp hajóinas voltam. Csak a szikrázó ég és a higany a 40 fokon… És hajnalonként ott állt a parancsnok revolverrel a kezében. Ott állt a legénység is, és parancs szerint a hajóvasaláson, a korlátokon, a harmatot nyalta ivóvíz helyett. De csak annyit, méterre, centiméterre, amennyi kinek-kinek ki volt szabva. Egy centivel se többet!

Azt hiszem, tátott szájjal hallgathattuk, mert azon vettem észre magam, hogy nagyot és hangosat nyelek.

– Lesz mihez hozzászoknotok. Mert a berken se a nap, se a víz, bizony egyik se könnyű dolog… De megtanulják, csak engeded-e?

Apánk anyánkra nézett, aki derűs kedélyével menten meg is ígérte, hogy péntekig összekészíti a betyárbútort az úthoz.

– Ennél jobb szám nincs, mint a 13 – vágtam ki a piros szoba küszöbén. – Ráadásul péntek!

– A végén dicsérd a szelet. A végén, mert ha nem tudnád, mi is csak azt vártuk akkor – nézett körül az alkonyodó szobában, ahol a híg napfény lila színekkel úsztatta át a falat és a bútorhuzatok vörös ezüstjét.

Ezt a szobát szerettem a legjobban. Nemcsak a könyvek miatt, de óriás szőnyege miatt is, amelyik mindig tiszta volt, és zöld indás szőtt levelein hasra fekve, ha kitártam a nagy atlaszokat, melyeken a hajók, repülők, zeppelinek és gőzgépek és motorok kihajtogathatós ábrái voltak, akkor mindig úgy éreztem, hogy messzi utakat teszek meg velük. A szőnyeg dzsungeli mintái között és azon túl különös szerkezetű autókkal, ismeretlen kontinensek egyenlítői tájain. Máskor meg mintha sötét tengermélyeket világított volna meg az acélkék tengeralattjáróm, és íme most itt állunk Samuval a Fekete Paradicsom küszöbén, amelynek reményébe csak ezt hallom ismét:

– Mi is csak azt vártuk akkor.

Gerzson kapitány, aki dalmát hajósok leszármazottja volt, akinek több ősét ragadta el a tenger, most alig látszott, mert villanyt se gyújtottak. Csak a hangja töltötte be ünnepélyes, rekedt dohányos ízzel a piros szobát.

– Aztán úgy robbant ránk a szomjúságtól és hőségtől félig őrült tengerészekre és a tüzes hajóra az orkán, mint a sárkány… Ez a sárkány!… Mert van!… De csak a vízen járók ismerik – nézett felénk a két emlékező szem. – Két matrózt föl is kapott. Nekem az arcomba vágott a lábával. Acélsodrony volt a körme. Semmit se láttam többet belőle… Hát nem mesélhetem, hogy milyen a farka és milyen a szárnya… De ott dobálta a sárkány a hajót, és utána sem a mese maradt… Perc János és az ürgéző cigánya meg az erdős meséje, de ott maradtak a roncsok meg az orrom így és a fülem… És ha tudni akarjátok, jól jegyezzétek meg, ez volt a tengerészek hőskora. Ez a sárkányos idő, amikor a gőz és a szárny harcolt: Ki lesz a tenger győztese? Az volt az igazi hajó, mint a mienk is, melyet megtépett a sárkány. Ha akarjátok tudni „tea clipper” típus volt… De tudjátok is ti, mi az? – És lelki szemeim előtt láttam, hogy biztos legyint. – Ez a típus volt az igazi. Ez a „tea clipper” volt a tenger győztese. A Champion of Sea!

– Aztán? – szólalt meg Samu, de hiába néztünk a kapitány felé. Csak a hangját hallottuk, mert beállt a sötét. És mégis láttuk világosan a betört orrnyergét és az állkapcsán és a fülén a varrások hegeit.

– Aztán? – Már nem is tudom, ki kérdezte ismét. Az is lehet, hogy az anyánk.

– Aztán, éjjel a lámpamorze meghozta az első segítséget. Egy portugál hajót. Ezért holnaptól ezt fogjátok tanulni… Mert ezzel fogtok ti is velem beszélgetni a Marci bázisairól.

– Honnan? – tudakolta Samu.

– A megadott pontokról, ahol majd a Marci hosszabb tartózkodásra lehorgonyoz a berken… Nappal zászlóval, este fényjelzéssel. Megadott időben… Mint az óra, úgy működik össze a hajó a parancsnokkal!

Megkönnyebbülten néztünk össze: – Hát mégse a Szerencsés lesz?… Hát nem a bennszülött?…

– Mert én leszek a parancsnok – folytatta. – Majd onnan a tó fölötti hegyről, a villa teraszáról mindig megkapjátok az utasítást. Utatokról, a berekről ti is mindig odaláttok. És a hídon én leszek. Kilenc órakor, ha ködös és párás az idő, akkor tizenöt és huszonkét órakor… Megértettük?!

– És milyen lámpával?

– Elemes! De előbb az ábécé! – válaszolt röviden Jurasich Gerzson. És ezzel egyelőre hármunknak föl is adta a leckét.

Az idő rövid volt péntekig, de csak anyánknak, akinek nemcsak a mi betyárbútorunkkal volt gondja, de ráadásul Jurasich Gerzsonnal is. Mert másnap reggel hátizsákjaink között ott ült a kapitány. Kezében fehér és piros vászon és egy könyv. Fölütötte. Lapjairól majdhogy ránk nevetett a sok-sok tarka zászló. Nagyon sok kék és fehér és sok piros színű. Aztán sárgák és feketék és egyetlen zöld zászló. Téglalap, fecskefarkú, háromszögű, vágott háromszögű zászlók. A kapitány rámutatott egy harántmezejű fehér-piros zászlóra.

– Ez kell nekünk… Ilyen két darab – nézett anyánkra. – Egy a legényeknek, egy pedig nekem. Ez a fehér-piros a H betűt jelenti… Ezzel kezdődik a mi szavunk: Híradás!… Ezért választottam, meg aztán véletlenül épp ezek a legélesebb színek, legalábbis a berken.

Akkor már mindannyian ott kíváncsiskodtunk a zászlós lapok fölött. Egy olasz hajózási könyv volt. A Code fölött, a nemzetközi jelző lobogók tarka ábécéje között válogatva. Samu menten rakosgatta is össze:

– Piros-fehér-kék = T… Fehér mezőben kék négyszög = S… Tehát Trombitás Samu – mutatott büszkén a két zászlóra.

– Ezekkel csattant föl valamikor az árbocokra a „Nemzetközi Jelzőkönyv” szerint a hajósok rövidített beszéde. Mi még ezt tanultuk inas koromban a Velence Csillagán. Aztán árbocról a zászló a matróz kezébe kerül. Negyvenkettő helyett két zászlóval, a karállással úgy adtuk és vettük a parancsokat, oly gyorsan pergetve, mint a szélmalom. De nekünk elég lesz ez a fehér-piros is.

Azzal máris három példányban a kezünkbe nyomta a morzeábécét.

– A harmadik fiúnak – itt megakadt.

– Kovács Lukácsnak hívják – szóltunk közbe.

– Lukácsnak is átadjátok, és holnap délután 5 órakor jelentkeztek. Jelentkeztek hárman, mert a negyedik, az már tudja.

– Mindig negyediknek mondja?… Mindig… Téged pedig, Lukács, a harmadiknak – bölcselkedett Samu a vizesmalom kerekének zúgásában. Nem is annyira magában, mert öcsém a folyó túlsó partján ült. És mi mégiscsak hallottuk, miközben Lukáccsal a zsilip túlfolyója alatt fogdostuk a pocakos törbökhalakat. Lukácsnak és nekem szólt arról a másik partról a bölcselkedés. Amolyan hatalmi kérdést fejtegetve beszélt Samu. A malom sárga fala dünnyögött mögötte, mint egy sárral tapasztott magtár. A kerékről pedig zúgott Keglovich vize.

– Ha te harmadik vagy, akkor én? – folytatta Samu. – Csakis második lehetek. – Így füstölgött bizonytalanul. – És az első?

..–./– – –/– –./–../–…/./.–/ – kiabáltam át, gyakorolva a morze szerint a titátát, leintve Samut.

– „Fogd be a”… – vette adásomat hangosan Samu.

– Azért se fogom – kiáltott ingerülten vissza.

– Akkor legalább halat fogjál – emeltem meg hirtelen a vékony mogyoróvesszővel a vízszínig az épp akkor megakasztott jókora sügért. A sügér vadul csapkodott, és nagy íveket kanyarított a menedéket kínáló kerék alá. A faggyús cukorspárgán ereszteni nem lehetett. Oda volt kötve a pálca végire. Samu és Lukács együtt nevetett izgatott igyekezetemen, szinte összefogva ellenem, amint húznám is meg nem is a halat.

– Tititi-tátátá-tititi! – morzéztak. – SOS! Elviszi a cápa a nagy kormányosunkat – lobogtatta, mint a zászlót Jurasich Gerzson papírját az ábécével az öcsém. A horog kicsúszhatott a kötésből, és így a nagy sügér beugrott a magas part gyökerei közé.

– Hát így néz ki az első? – Így az öcsém, aki miért, miért nem, de nem fért a bőrébe.

– Majd a Szerencsés! Az majd megmutatja, hogy kell a halat fogni. Az tudja…

– Az ábécét is – kontrázott közbe Lukács.

Bezzeg már délután kisebb lett a szavunk. Alighogy kimosakodtunk a halszagból, pontosan öt órakor ott álltunk a két tiszafa alatt. Gerzson leültetett mindhármunkat. Magával szemben. Előttünk három fehér lap. A papír fején a nevünk. Igen feszes lett a zsineg mindhármunk derekán. Aztán egyszerre csak elkezdte diktálni: – G, H, S, Z, Y. Összevissza válogatta a betűket. Még gondolkodási időt se engedett. A fejvesztett kapkodásnak szomorú vége lett. Samu se legénykedett már a sok piros ceruza láttán, mert a kapitány menten szemünk előtt javította ki és osztályozta le gyors dolgozatainkat.

– Híradásból pedig megbuktunk!… Meg!… Mind a hárman. Elégtelen!

Látszott, hogy Jurasich Gerzson sohasem volt tanár. Nyakunk közé vágta egyszerre a legnehezebb feladatot. Ráadásul máról holnapra. És a legrosszabb az volt, hogy kezében volt a legnagyobb fenyíték. Már ránk is vágott.

– Így egyik se jöhet velem. Itthon maradtok! Így a hajóra csak utas léphet… Annak nincs feladata! Annak nincs kötelessége… De a hajós? – És mindhármunknak külön-külön alaposan a szemébe nézett.

Aztán kinyitott egy vastag kockás füzetet. Fekete kötésű volt, és aranybetűkkel ez állt a kötésen: Hajónapló. Kinyitotta, és az orrunk elé tolta az első oldalt, amelyre ezt írta szálkás betűivel: „Cél nélkül hajó sose indul!” Várt, amíg elolvastuk. Akkor így szólt:

– Kötelesség és tudás nélkül pedig senki fia el nem éri a célját – és azzal összecsapta az orrunk előtt a hajónaplót.

Csak ne lett volna a Marci! Én bizony legszívesebben menten felálltam volna. Samu és Lukács, a kettes és a hármas számú legény is – nem úgy, mint a malom alatt – most mélyen hallgattak. Akkor én, mint aki maga is azt gondolja, hogy valóban ő az első – pedig igazában csak most jutott az eszembe, de hogy bizonyítsak valamit is, és befejezzem a sügérszalasztotta egyoldalú vitát – Gerzson kapitány hallgatásába ezt ejtettem oda.

– Egy nap alatt csak ennyire futott. Többre nehezen. A másik ábécét is egy évig tanultuk.

Azt hiszem, fején találhattam a szeget, mert Jurasich Gerzson, ha nem is válaszolt, de elővette azt a régi térképét. Így aztán nem a kapu felé irányított minket, amire számítottam, hogy kipenderít ezek után, hanem mégiscsak folytatta az utunkat a Marci felé. Sőt, amint kirajzszegezte azt a kézifestésű lapot a nagy rajztáblán, mintha vihar után szivárvány hajlott volna fölénk és a rajzolt tó fölé. Amolyan rózsaszínpiros és sárga permetű a sok kék és zöld és sárga szín fölé, amelyek közül a kék a Balaton déli partját jelezte. Az a halványzöld, kék-sárga szeplős és vonalkázott tér pedig a nádrengeteg birodalmát, a berket. Benne egyszerre megint ott láttam a Kissárkány-tó kifli alakú kékjét, amint körülöleli a zsemleszínű és alakú, kicsit hosszúkás Hosszúláp szigetet, amelyről Perc János szólott.

A kapitány pedig a térképen lassan három frissen írt számra mutatott: I, II, III. Mindegyik szám kis piros karikában állt.

– Híradásból máma megbuktatok. Menjünk tovább. Ezek a számok a Marci bázisai. De melyőtök tud térképet olvasni? – nézett körül, mint a sirály.

– Én is… – ezenmód válaszoltam, és csak azért így az „is”-sel fogalmazva, nehogy magamat toljam ismét előre hármunk közül.

– És még?

Samu még úgy-ahogy erőlködött, de Lukács csak a pirosan aláhúzott morzeábécét nézte.

– Hát akkor olvassad.

– Az I-es karikához a Határárkon juthat fel a hajó. Keletről nyílt víz. Nyugatról a Rétifogásban nádas mocsár. Nagy fák. Az I-esnél van a rézsüi híd. Pontosan egy erdő és a Ciframalom között, ott ahol egy csatorna éri az árkot.

Jurasich Gerzson már mögöttem állt, és a vállamra tette a kezét. Úgy nézett, akkora figyelemmel, mintha régi történet bevezetését hallaná.

– Tovább!

– A II-eshez ezen a csatornán juthatunk.

– Helyes… csak azt nem tudom, hogy ott így van-e most?… Úgy, ahogy ez a térkép mutatja…

Megütközve néztem a kapitányra.

– Föl a fejjel, majd végighajózzátok. Ha lehet… Mert én ezt már nem láttam. Ezt a csatornarendszert azután építették. Már ide se én rajzoltam, erre a régi térképre.

– Hát akkor?

– Mit!? Hát épp azért mentek, hogy fölfedezzétek nekem ezt az új világot. Így ám, Kolumbusz-fiak! Csakhogy Kolumbusz nem lesz veletek, csak egy teraszról távcsővel nézi a hajót, amelynek mégiscsak ő a parancsnoka. És ti majd meghozzátok az új térképet az új földről, és elhozzátok Jurasich Gerzson első hajóját is… És akkor… – a kapitány mintha elérzékenyült volna. Zavarában, hogy miért, miért nem, összemarkolta a három morzedolgozatot, csomóra gyűrte, és amikor kerek labdává kerekült, mint egy kis földgömböt tette elénk.

– És akkor? Na, csak folytasd tovább.

– A II-es számnál van a turfaházi sziget.

– Volt – javított ki a kapitány. De majd ezt is megnézitek…

– És tőle délre van Pusztaberek. De mit jelent itt ez a csillag? – néztem föl a térképről a kapitány szemébe.

– Az semmi! Az nem térképészeti jel – tért volna ki, de már megszólalt Samu:

– Azt jelenti, hogy onnan indul a Szerencsés Félix.

– Jeles! – ütötte volna el nevetéssel a kapitány, de Samu csak folytatta: – Meg hogy ott született – mutatott a kapitány fehér zubbonyára.

A kapitány nem válaszolt. Csak nézte a régi mappát, amelyet mint kezdő hajós, mint egy szabad és mégis rab madár, a honvágytól indítva, emlékek és régi jegyzetek után, talán épp unalmában rajzolt valamelyik kanadai kikötőben, vagy épp áthajózásra várva, hogy idejét elüsse, az is lehet a Boszporusz vagy talán a Panama-csatorna előtt. Mert ez a térkép itt a kezünk alatt igen ráérős, aprólékos gonddal készült. A jelek és betűk, a színezés tisztasága nagy szeretetről árulkodott. És ekkor vettem észre azt is, hogy a térkép jobb felső sarkában ez áll kacskaringós kerek betűkkel: „Itt születtem én ezen a tájon”…

– Petőfi-idézet – kaptam fel a fejem.

Jurasich Gerzson amint észrevette felfedezésemet, rátette a jobb kezét, és eltakarta a szöveget. De csak a verssoridézetet, és nem az érzelmeit.

– A térképet olvasd! – Olyan volt, mintha figyelmeztetett volna, és a bal kezét levette a vállamról.

– A III-as ott van, ahol ez a nyugati-keleti széles csatorna kapcsolódik az észak-délivel… Ezzel a lila színű csatornával. Itt valami épületfélék lehetnek – olvastam.

– Itt aztán már igazán nem tudom, milyen a világ… De valahogy majd csak kijöttök ebből a Feketeországból. Zátonyra csak nem futunk?… Itt jöttök ki újra a kék vízre, és ez lesz Kolumbusz utolsó utazása. – Fölegyenesedett, mintha nem is nekünk beszélne. Magának, miközben fölnézett a magasba. – Utolsó utazása, amelyiket hajó nélkül és vitorla nélkül tett meg. – Erőltetett nevetéssel ránk nézett.

A tuják közül váratlanul a tiszafák közé lépett a felesége, az idegen nyelvű asszony. Most is sötétbe öltözve és némán. Legalábbis nekünk, mert mi egy szót sem értettünk, mit mond azon a madárzenéjű nyelvén. Csak azt vettük ki, hogy Jurasich Gerzsont be akarja hívni a verandára. De a kapitány helyben maradt. Az asztalról lassan fölvett és mindegyikőnknek átadott egy-egy borítékot.

– Holnap öt órakor ismét itt találkozunk! – Azzal utunkra bocsátott.

Ahogy betették mögöttünk a haltestű kilinccsel a kaput, máris fölnyitottuk a kék borítékokat. Talán el se indultak a kőfal másik oldalán, amikor nagy csodálkozásunkra csak ezt láttuk a papíron, géppel írva: „Morzéra áttéve, tízszer leírni: – Utasítást megértettük. – A hajón minden rendben. – Holnap indulunk. – Mindent pontosan vettem. – A kilátó elkészült. – Gyalog megyünk tovább. – A kenu napkeltével indul. – Sürgős utasítást kérünk. – Segítséget kérünk. – A hajót elhagytuk.”

Ekkor már összenéztünk. A meglepetés és az értetlenség és a nevethetnék egyszerre kerülgetett hármunkat, de nem mertünk zavarunkban hahotázni, mert úgy éreztük, mintha ketten is hallgatóztak volna a kőfal túlsó oldalán.

Másnap aztán a két zászlóval állítottunk be. A kapitány forgatta őket, aztán a feje fölött vidáman meglengette a fehér-piros színeket.

– De előbb lássuk csak – és végigbetűzte a feladatot. Akkor pedig újra diktált. Külön-külön. Parancsa szerint nem írtuk, csak mondtuk válaszként a titát. Egyőnket javíttatta a másikkal, fül után. És mind ritkábban csattant föl a „Szamár, állj!” Az utolsó szamár, álljnál aztán kis híja, hogy botrányba nem fulladt a morzeóra, mert Jurasich Gerzson alig kiáltotta el, hogy állj, ő maga felpattant, mintha csak saját magára kiáltott volna rá. Erre Samu kínjában az asztal alá dobta a ceruzáját, és ott nyikorgott, keresett, de Lukáccsal együtt tudtuk, hogy az asztallábat szorongatva egyvégtében röhög a nevetséges helyzeten. Ráadásul még a lábomat is ütögette.

A szamár, állj, amint kiderült, most nem is a hibára csattant. Egyszerűen csak azt akarta jelenteni, hogy elég. Ahogy Samu előbukkant, Gerzson úr egy nagy barackot nyomott a fejére e szavakkal:

– Holnap kimegyünk a mesterhez. A műterem előtt öreg mogyoróbokrok vannak. Ti levágtok két zászlónyelet, én pedig nyárra elbúcsúzom tőle, az expedíció előtt. Te pedig Lukács, apádat megkéred, és ezt megcsináltatod.

– Na, mi ez? – tette elénk egy pontos, méretarányos, átgondolt rajz vázlatát.

– Madárodú, cinegének – és megint csak rugdalta a lábomat az asztal alatt a mi Samunk.

– Cinegének? – kapta el most az üstökét Jurasich Gerzson. – Na, akkor olvassad csak a méreteket.

Samu húzta volna a fejét közelebb a rajzhoz.

– Na, mennyi a hossza?… Szélessége?… – és húzta vissza a kapitány.

– 15X10 cm.

– És a mélysége, hazánk bölcse, Sámuel?

– 3 centiméter.

– Hát abban meg tud fordulni egy cinege?… Ugye, nem… Akkor?

– Egy doboz – szóltam közbe.

Kétségtelen az volt, de Samun ezzel sem tudtam már segíteni. A kapitány csak szorította az üstökét, mert most már szent igaz, hogy észrevette Samu röhögését a szamár álljon is, és ezért szorongatta.

– Szóval a cinege az nem fordulhat meg benne, de egy lapos elem, ugye, belefér?

– Bele – bólogatott volna Samu, ha engedte volna a haja. Így gyorsan nyilatkozott. – Belefér!

– Szép, de minek az elem?

– Hogy világítson – vágta ki Lukács, és várta, hogy Samu szabaduljon.

– Az esti morzéhoz – sietett Samu a válasszal.

– Ez már beszéd, cinegém – engedte el a kapitány Samu haját.

– Ez a lap pedig a lámpa előtt rugóra jár – magyarázta. – Fölhúzzátok a lámpát az árbocra. A jelzés így történik: Meghúzod és elengeded, akkor a lap visszaugrik: pont… Ismét meghúzod és tartod a zsinórt, akkor pedig hosszú jel… Így beszélgetünk majd.

– Hány órakor?

– Huszonkét órakor mindennap – válaszoltunk egyszerre.

– Micsoda legénység. Semmi panaszom se lehet. Igaz-e, Samu?… Mert fontos a kedély, de csak a helyén. Holnap pedig négy órára ide kéritek a Pap Vendelt, a fiákerost.

– Csak holnapután van tizenharmadika…

– De a hegybe megyünk.

Amikor pedig másnap Jurasich Gerzson beült a bérkocsiba, nagyot csalatkoztunk. Mert bizony nemhogy nem vett fel egyőnket se, de ráadásul megparancsolta, hogy mindegyőnk hátizsákkal, teljes felszereléssel egy óra múlva jelentkezzen a mester villája előtt a kapunál. Lukácsnak még visszaszólt:

– Te pedig 30 perccel később. – Ő ugyanis nem a szomszédban lakott, mint mi, de a Török tónál, a vár előtt.

Volt dúlás-fúlás és kapkodás is, de a holnap és a Marci meg a Fekete Paradicsom odaállított öt órára a zöld rácsos, széles kapu elé. Gerzson kapitány már ott állt, és csak nézte az óráját, amint izzadva közeledtünk. Éppúgy, mint König Vilmos, az állomásfőnök szokta, ha egyetlen percet is késett a trieszti gyors. König meg is kérdezte a mozdonyvezetőt mindannyiszor:

– Csak nem volt beteg, hogy megint késett?

– Ezt szeretem – szólt most a kapitány, és mögötte a hosszú hársfasorban föltűnt a mester is. Fehér paraszti rozmaringhímzéses ingén kék gombok csillogtak. Nadrágja vajszínű vászon. Fehér szalmatalpú cipő a lábán, és fején szürke, óriás karimájú művészkalap, melyet állítólag Párizsban külön mintára csináltatott a házi kalaposával. A kisvárosi rosszmájúak azt mondogatták, nem a forma, de a nagy méret miatt. Mi tagadás, hatalmas fejű, nagy göndör hajú ember volt a mester. Ahogy lassan és igen lustán közeledett a fasor árnyékában, vele szemben a napon hosszú léptekkel, majdhogy futólépésben jött Lukács, és hátán a kerekre tömött hátizsák. Úgy néztem, még az édesapjáé lehetett. Kimustrált, öreg, világháborús jószág. Volt mit beletenni, de az emlékek is húzták. Legalábbis húzták volna, ha a súlyuk azóta el nem szállt volna. De így van ez jól, ha az emlék nem nehezék. Ezért jön most olyan fürgén Kovás Lukács, a harmadik inas.

– Egy híján itt áll a legénység – mutatott be a kapitány a mesternek. – Ezek a berki hajósok.

Így mentünk, kipirulva a mester és a kapitány után. Nem tudtuk, és nem is érthettük még, hogy kik után megyünk. Csak azt láttuk, hogy a mester körül minden nagyon szép. A hársfasor két oldalán a nagy réten fénylett a nap. Balról nyírliget és a ritkás levélfátylak között öreg szobrok állnak. Fölöttük sárgarigók kémlelik a gyümölcsöket, és magasabban, a madarak fölött nagy vörös törzsű fenyőfák koronája suhog, és porzik az illatos fenyővirág. Mi csak mentünk utánuk. Vitt valami ismeretlen kötelesség a kapitány nyomában, aki előtt ott láttuk mindig a hajót, pedig most is sárgán világított a valóság, amelyik nem hajó, de egy kastélynak beillő emeletes villa volt. Előttem pöffeszkedő pávakakas fújtatott. Sodorta kitárt tollaival gőgösen a port, a földet, amely nélkül nincs semmi. Semmi, mert a gyökér és a virág is vele azonos. És ha rajta taposva, tiporjuk is, mint ez a pávakakas, azért mégiscsak ő tart az ölén, ő, a fákat és ezt a műtermet is, amelyben a mester fest. Mert ott álltunk meg. Én csak ott ocsúdtam föl, az óriás mogyoróbokrok alatt.

– Ebből kellene, Jóska.

A mester hallgatott, mint legtöbbször.

– Csak két szál – folytatta Jurasich Gerzson.

– És a harmadik gyereknek? – nézett rá a mester.

– Csak ehhez a két zászlóhoz – de alighogy kibontottam őket, a kis kézifűrész már ki is emelte a hozzájuk való egyenes vörösmogyoró nyársakat. Vagy három méter volt egy-egy szál. Épp csak a leveleiket kellett leszedni. Aztán a két szép egyenes botra fölkerült a két fehér-piros morzezászló.

Samu odaállt a zászlóval a fasor alsó végébe. Lukács zászlóval a műterem előtt, a mester szobra előtt állt, amelyet egyik művésztársa alig pár napja fejezett be. Mellette ceruzával, papírral én álltam, mintha rajzolni készültem volna. Pedig csak egy pont, aztán egy vonás, aztán megint pont, vonás került a fehér lapra. A hívójel. Aztán adás közben kétszer is a törlés és ismétlőjelzés, és végül ezt silabizáltam le a fehér lapról:

– Min-den-rend-ben-u-ta-sí-tást-ké-rek-hol-nap-in-dul-ha-tunk.

– Mi igen, de a Marci? – nézett öcsém zászlója felé a kapitány.

Másnap kora hajnalban három tömött hátizsák vonult el a jeles platán előtt. Ahogy fölmásztunk a vasúti híd utolsó grádicsára, megálltunk, hogy kifújjuk magunkat. Hát látjuk ám, ott áll a Szervestrágya Vállalat udvarán Perc János. Elpirultam. Samu egy nagyot rikkantott. Föl is nézett az öreg bivalygulyás. Hogy látott-e, nem-e az ókula nélkül, nem tudom. Tény az, hogy vissza nem intett. Csak álltam, és azon tűnődtem, ledobjam-e hátamról a zsákot, és uccu, az indulásig lefutok hozzá elbúcsúzni. De akkor megláttuk a kapitány bérkocsiját is. Akkor kanyarodott a gesztenyés feljáróra.

– Ne nyavalyogj. Gyerünk – szólt Lukács a kocsira mutatva.

Én meg Perc Jánosra mutattam. A kapitány is odanézett.

– Gyerünk! Én már elbúcsúztam. – Azzal Lukács már indult is.

A kapitány is egyre a tőzegdombos, szennyes és kormos telepet nézte. Ahogy haladt vele a kocsi, úgy fordította vissza a nyakát. Majdhogy kicsavarodott már. Akkor fölnézett a hídra és intett.

– Írunk neki, aztán kész. – Elindultam, de csak egyre nőtt előttem a kócsagról mesélő pásztor. Egyre nőtt, mert világot kerekített körénk. Egy világot, amelyben már ott áll a fényes madár, még akkor is, ha majd sose látom. A madár, amelynek rezegő és ezüstszínű tollát Perc János kifúrt nádszálban őrizte valamikor, nem is olyan régen, hogy el ne törjön. El ne törjön, míg meg nem veszik. Áll a kócsag fehéren, és ott áll feketén Perc János, mint akit mindenestül megvettek. Őt, aki a kezembe nyomta ezt és a tőzeget, amely kávészínűre festette a befőttesüveg vizét.

Éles fütty rezzentett föl. Föltettük a kapitány nagy hajókofferét. König Vilmos állomásfőnök, a masiniszták réme, a galambok és a házinyulak megfontolt tenyésztője, maga segítette föl a fekete ruhás szép asszonyt. Csak azon vettem észre magam, hogy már öten ülünk egy fülkében, és zireg-zörög a Nyári bácsi-féle kis kávédaráló mozdony.

Amikor a tóparti hegyek előkéklettek, már az ablakban álltunk. A rézsüi vasúti hídnál Jurasich Gerzson is kinézett. Pusztaberek felé kémlelt.

A Határárok ezen a helyen végighasította a berket. Mint hosszú acélvonalzó csillogott a nádas tájban. Azt nézte, ennek az ároknak a vizét. A hídnál a vízállásmércére pillantott, aztán megint visszafordult, és nézte föl-föl, végig a csatornát, amerre eltűnik a párás fényben. Előttünk Ferenctelep a Siposhegy oldalában ült. A kettős ívű hegy szigetként emelkedett ki a nádból.

– Ott a villa – és spanyolul szólt a feleségének valamit. Erre most először hallottuk hosszabban válaszolni az asszonyt. De ez a nyelv más volt, mint amit Jurasich Gerzson beszélt. Úgy mondták anyámék, hogy dél-amerikai portugál. Hallgattak, vagy így, kétnyelven beszéltek ők, de az biztos, jobban értették egymást, mint akik egy nyelven vitatkoznak.

A Siposhegy meredek löszfalának szélén állt a tornyos ház. A torony derekán egy erkély volt. Akkor hirtelen befordult a szerelvény az állomásra.

A hajókoffer egy-kettő kocsira került. Már indultak is vele föl a hegyre. A kiszállás sürgés-forgásában láttam, hogy a kapitány kétsoros, aranygombos kék kabátja mögül csak minket nézeget Katona Péter. Csak ő lehetett. Ott várta a kapitányt a mozdony mellett. Aki mellette állt, biztos az a hajóács, akiről a levélben kérdezősködött. Miközben segédkeztek, egyre csak ránk-ránk néztek, mint akik nem tudják, hová is tegyenek minket.

Ezen nem is csodálkozhattunk, hiszen egyszerre úgy a sarkukba szegődtünk, mintha lépni se tudnánk nélkülük. Amikor pedig hátizsákosan követtük őket a kikötő félszigete felé is, akkor Katona Péter a darunál megállt. Csak később tudtuk meg, miért. Úgy vigyázott erre a félszigetre, amelyet a Határárok tóra hordott homokja épített a kikötő mellé, mintha a sajátja lenne.

– Trombitás Miska és Samu – mutatott ránk – és Kovács Lukács – így folytatta a kapitány, és ránézett Katona Péterre is.

A kikötőőr a kezét nyújtotta. Utána Nyúl Imre is ugyanezt tette.

– A hajóra hoztam volna őket, ha bírja.

– Hát nem eladásra? – akadt el a kikötőőr hangja a meglepetéstől.

– Már hogy a gyerekeket? Nem vagyok én emberkereskedő, bár olyant is láttam.

– A Marcira gondoltam – nevetett az őr.

– Kupec meg mégúgysem vagyok… De lássuk – és alighogy követni tudtuk a kapitányt.

A kék kabát izzasztotta-e, vagy a türelmetlenség, nem tudom. Meg sem állt Katona Péter csónakházáig. Ott aztán egyenesen begyalogolt a csónakház nagy, nyitott szájába, amely olyan volt, akár egy partra vetett cet. Ilyen furcsa építmény volt. A szép szálfás nyárfaligetben feketén tátotta a száját az érkezőkre. A kátrányozott deszkák sötét bendőjében, mint elnyelt fehér halacskák és zöld-kék nagyobb halak feküdtek a csónakok és a hajók. A tetőszerkezet bordázata és az épület belső váza és rácsa is olyan volt, mintha fölpöckölték volna, kipreparálva egy nagy tengeri szörnyeteg száját és gyomrát, hogy ki-ki megtalálhassa, amit elnyelt a rengeteg és végtelen kék vízből. Ilyen volt Katona Péter csónakháza.

Jurasich Gerzson megállt egy bakra állított kajütös, középuszonyos, túrajolle előtt. Csak nézte a hat méter hosszú hajótestet. Az ács és a kikötőőr mögötte álltak szótlanul. A nagy fekete cet torka előtt az ezüstszín homokon, egész a tarkónkig fölmálházva mi álltunk, a három inas, aki mindebből semmit sem ért, csak vár. Azt sem tudja, mi a cet? Azt sem, mit jelent a lepattogzott pikkelyű hajó annak, aki újra megtalálta.

Csak néztünk, és igen értelmetlennek tartottuk ezt a várakozást. Ezt éreztük. Meg azt, hogy bele kéne ülni batyustul együtt ebbe a hajóba. Aztán kievezni ebből a fekete hajókoporsóból. Ki a cetből a vízre, még ha fekete is az a másik víz, a Perc János és Jurasich Gerzson berke.

– Imre, mikor is tettük rendbe utoljára? – kérdezte egy furcsán visszhangzó hang a csónakház kettős árnyéka alól.

– Öt éve – szólt a hajóács.

– És a gerinc és a bordák?

– A tölgy és a szilfa is jól bírja – válaszolt nyugodtan Nyúl Imre, és mert látta, hogy Jurasich Gerzson a hajó végében áll, és a kezét rátette a kormányfelerősítőre, így folytatta: – A fartőke kifogástalan, bár olyan lenne az orra.

Csak hallgattunk és vártunk. Ez az utolsó mondat hűvössé tette a homlokunkat. Nem értettük, mi van e mondat mögött. Inkább csak azt, hogy most a hajó elé, pontosabban a hajó orra elé feszül valami szikla. – És ha ez széttöri, mint a zátony? – Egymásra néztünk. Azt hiszem, mindegyikünk ilyesmire gondolt.

– És a palánkozat? – hangzott most újra a cetből.

– Azt kijavítjuk.

– Csere? – nézett kérdően a kapitány az ácsra.

– Az is lesz, de nem jelentős.

– Na végre – nyögtük magunkban.

– És a kajüt vörösfenyője?

Katona Péter ekkor a hátizsákjainkra nézett. Jurasich Gerzson mintha észre se vette volna, hogy még mindig fölmálházva izzadunk, csak folytatta:

– Akkor megalkuszunk… De gyors munkára, Imre, mert látja, négyen várják, mégpedig nagyon – nevetett izzadó képünkbe.

– Kell is ide a negyedik – válaszolt a kapitányra mosolyogva a kikötőőr.

– Nem én leszek – tiltakozott Jurasich Gerzson. – Majd az öcsém!… Úgy látom, már jön is – és a Határárok csatornájára kémlelt. Azon fönt-fönt, messze egy fekete folt látszott. Mint a szitakötő, ha a szárnyával a vizet érinti néha.

– Te, Samu, az egy csónak – bökte oldalba Lukács az öcsémet.

Gyorsan leraktuk a hátizsákokat, és kíváncsian kiálltunk a hajócsúszda betonjának a szélire.

– Jön a Szerencsés!

– A rudazat? – nézett föl a sötét bendőjű színben a kapitány, mintha keresne.

Nyúl Imre a feje fölé mutatott. A gerendázat szerkezetén feküdt az árboc, az alsóvitorlafa és a villás csatornarúd összekötözve. A Marcinak 15 négyzetméteres csonka vitorlája volt.

Most már a kapitány sem a feje fölé nézett, hanem egyre kíváncsibban a gátak torkába kémlelt, oda, ahol az árok beletorkoll a nagy hajódaru alatt a kikötőbe. És ott már ki is szaladt a tág öbölbe a magas vöröshomokkő kőgátak közül egy kétüléses kenu. Egyenesen, mint régi ismerős a csúszdának tartott. Alighogy elérte volna, fékezett a lapáttal, és a térdig érő vízbe lépett a fiú.

– A Félix! – csapta össze száraz, sovány tenyerét a kikötőőr. – Egész ember lett – ölelgette, mint régi ismerőst a zavartan nézelődő legényt a tavi öreg. Félix sűrű, sörtés haja szétállt. Fekete volt. Teste barna, mozdulatai darabosak. Izmos, jókötésű fiú. Jurasich Gerzson a hátát paskolta, és szemmel láthatóan örült.

– Hát ez a negyedik.

Félszeg módra szervuszoztunk, aztán közös erővel kiemeltük, de látszólag rá se nagyon hederítve Szerencsés Félixünk csomagjára, amely teljes egészében viaszosvászonba volt borítva.

– Hát befogadja őket?

– Ha betartják a házirendet… Kettő jól elfér Imre helyén, itt bent a csőbútoron – húzta fülig a száját az ács.

– Csőbútor?

– Az. Valódi nádkéve, csak úgy ropog – csikorgott a nevetése, akár a nádiverébé.

– Kettő meg a kecske mellett – mutatott a hajószín végibe a kikötőőr, ahol a léckerítés mögött egy tarka kecske vizsgálódott végtelen, már-már professzori komolysággal.

– Ezzel a szakállal, olyan, mint a Bebes tanár úr – kacsintott oda Samu. Katona Péter észrevette, és a szavaira érthette Samu megjegyzését, mert javította is már a mondatát.

– Úgy értem persze, hogy sátorban… Vagy inkább a gyaluforgácson? – nézett négyünkre, mint akik válogathatnak.

– Te és Félix – mutatott rám a kapitány – kint vertek sátrat. – Samu és Lukács bent alszik. A többi a maga dolga, mert itt – nézett ránk – Katona Péter kikötőőr a parancsnok.

A kikötőőr erre még komolyabban nézett. Szikár, kicserzett, pörge bajszú öreg volt. Talán kisebb az engedélyezett méretnél. Úgy néztem, azért olyan fontoskodó, és azért húzza ki úgy a mellét.

– Itt már a berek törvénye szerint élünk – folytatta a kapitány. De akkor az ács fölkapta a fejét. A kikötőőr, sem pedig Jurasich Gerzson nem vette észre, hogy valaki mögéjük ódalgott. Csak folytatta: – Azért a berek törvénye szerint, mert oda készül ez a hajó… Ez a félsziget is a berek műve. Itt kezdődik. Ti is itt kezditek – és ahogy megfordult, a keze csaknem beleütközött a Zöldnád Jancsiba. A kapitány meglepetten visszalépett.

– Hát te?

– Úgy örülök… hogy… látom – és nyújtja is, nem is az a kezét. – Örülök, hogy meg… hogy meg… jött-jött… – Szipogta furcsán és gyorsan indítva és kapva el a mondatokat, és közben a tenyerét dörzsölte, forgatta, szorította, mintha vallatnák.

– Ki engedett ide be! – mérte végig a kikötőőr. – Kicsoda?… Egy szót se!… Neked itt semmi helyed!… Semmi! ripakodott rá.

Zöldnád Jancsi a kapitánytól várta a segítséget.

– A Marci… A Marci miatt… Hogy megcsi… nálnám veled – mutatott Nyúl Imrére.

– Elég volt abból a múltkor. Eddig vagyok – tette tenyerét a torkára az ács. – Eddig, érted?

– Na… jó, láttam… meg… megnéztem – forgatta véreres szemét, és fölemelte az ujját. – Csak… Csak várj!

Azzal lassan, oldalogva ment vissza a homokon. A homok némává tette a lépteit. A félszigeti nyárfák beszéltek csak. Azok is tudták, hogy Zöldnád Jancsi mindenütt ott terem, mint a lidérc, ahol ígérni kell, ahol potyaital szaglik, és ahol az előleg csúszik. De ezzel be is fejezte mindenütt. Ennyi volt a dolga, és ebből élt.

– Már nem elég neki a saját hala… Csak a másé… A múltkor meg kiemelte a gyaluimat meg két csomag rézszegemet is – méltatlankodott az ács.

Mi csak néztünk a vállas, kiutasított ember után. Nem is utána, inkább annak utána, amit hallottunk.

„A berek törvénye”… Meg a „saját hal”. Ez ütött szeget a fejembe. – „Saját hal”? – Nem az eltűnt rézszeg és a gyaluk…

– A legnagyobb vidra – folytatta Katona Péter. – Két lábon járó. Csak a mások hálója után járkál újabban.

– Már a halaikat se köthetik ki a horgászok – nézett az ács Zöldnád Jancsi után.

– Nem is bánom, ha itt lesznek – pillantott ránk a kikötőőr. – Így legalább nem kell megkötni a gyalupad lábát. Mert ha így megy, végül még azt is a vízre teszi, eltutajozik vele, aztán leereszti…

– Hol?

Az ács ismét a torkára mutatott.

– Ez már a Feketeország!… Hallottátok?… Értitek?… Hát jól nyissátok ki a szemeteket, Félix! – nézett az unokaöccsére Jurasich Gerzson.

Nagy halom kimustrált evező volt a csónakház végibe támasztva. Aztán külön a tóról végleg a szárazra úszott vitorlások rúdjai, egy másik csomóba rendezve. Odébb korhadt padlódeszkák, amelyekre már nem áll többet hajós. Amolyan hajóroncsokból összeállított és odatámasztott ereszalja a cet farában.

Először azt nézegettük Szerencséssel, mint a madarak, ha fészket keresnek, hogy majd ezek alá rakodunk a motyónkkal. Így csak a deszkafal választott volna el Samuéktól, mert Lukáccsal ők költöztek be a mindenkori ács hajószínből leválasztott kis tanyájába. A pokróccal letakart berki csőbútorra.

– Jó hely, csak egeres… De szerencsére a maguk bajszát még nem irigylik meg… Hát nem kell félni, hogy lerágja az egyik bakegér…

– Kár lenne a pelyhiér is – simított a bajsza helyére Samu.

Így aztán Nyúl Imre, akinek ugyancsak megtetszett a neve, egyszerre észrevehette, hogy mondhatja bátran, mert értjük és vesszük és adjuk is a szót.

– Én majd áthajózom – nézett a holmijára.

– Megférünk egy padlón is – erősködtek Samuék, de az ács csak összeszedte a magáét.

– De az átevezést csak elfogadja?

– El, ha jól eveznek.

– Adja akkor csak ide – de nem érte, nem Imre holmijáért nyúlt, hanem visszakacsintva a sajátját kapta föl az öcsém.

– Ezt szeretem! Így meg is áll a talpán, mert látom, van magához való esze… – nevetett a fészkén egyedül maradt ács. – Így legalább amíg megmutatnám, már el is készülök… Maguk addig úgyis csak néznék…

Erre egyszerre, mint a macska, visszaugrott Samu. Fölkaptuk az ács cókmókjait, és berohantunk azokkal a cet hasának a legfenekére.

– Vissza! Hiába mutatják, úgyis tudom, hogy félnek! – kiabált utánuk az ács.

– Mitől? – nézett hegyesen Samu.

– Attól, hogy messze leszek a fekhelyüktől… De azért itt leszek én! Csak kiáltsanak! Attól az egér elszalad… Én meg úgysem ébredek föl…

Az ács kuncogva átbatyuzott a hajószínben a Marci mellé.

Holnap ezt úgyis kivezetjük. Most pedig maguk is gyorsan sátorozzanak le. Egykettőre alvás. Holnapra kell a legény…

Erre menten meg is jelent egy. De nem pelyhes, hanem tisztességes bajszú. Mindjárt azzal kezdte:

– Ideje lenne lefeküdni. – Mintha csak az ács visszhangja lett volna, de amint megpillantotta a mi Szerencsésünket, rögtön parolázott vele, és már felült a gyalupadra. Kisült, hogy ő is berki, mint a Félix. Ráadásul, hogy Szerencsésünk apjának a keze alá járt az első osztályokban. Igaz, aztán hamar eltűnt a keze alól.

– Összetartanak – intett feléjük Imre. – Igazi berki búvárok a Jancsival együtt…

– Talán azért hívják azt Zöldnádnak is? – kérdeztem.

– Zöldnád… Zöldnád… Az a neve, akárcsak az enyém: Víg Palkó. Víg! Aztán pedig sose vagyok az.

– Ez is hiába Zöldnád, mégse berki – válaszolt türelmetlenül a gyalupadra ült legény.

– De most már csak víg vagy? – nézett rá az ács.

A legény úgy intett vissza az ácsnak, mint aki azt mondja: – Hallgass, ez nem ezeknek való.

– Ne is tagadd, veletek együtt mégiscsak berki gyerek ez a Jancsi! – kötekedett Nyúl Imre.

– Berki persze, de csak azért, mert a csatornacsősz fia – szólt közbe Félix.

– Hát akkor ki az igazi berki, ha nem a csatornacsősz fia? – csűrtem tovább a mondatot, hogy többet tudjunk meg erről a kikötőből kitiltott emberről.

– Na, Palkó? – nézett az ács a fiatal halászra.

Víg Palkó leszállt a gyalupadról, és úgy válaszolt nekünk:

– Tudják, mi az, hogy „szerezni” meg „csórni”?… Mert ez kettő… Az egyikért, ha le is ültetik az embert, akkor is ember marad az ember. Aki szerez, az az igazi berki!… De aki csór? – és csak kinézett az öbölre, ahol már acélkék lett a víz és feketék az árnyékok. A berek felől óriás lett a hold. Mindent bevilágított körülöttünk.

– Gyerünk!

Víg Palkó a csónakház mögötti nádba ment. Az ács rácsattantotta a lakatot a hajószín ajtajára.

– Feküdjenek le, mert sok a dolog – azzal beszállt a lapos fenekű ladikjába, és láttuk, amint állva evez a mólóban. A zöld és piros jelzőlámpák között eltűnt.

– Hát ezekbe mi ütött? – néztem Szerencsés felé, de már alig láttam az arcát. Hogy milyen képet vágott, nem tudom. Nem is sietett válaszolni. Gondoltam, fönt hordja az orrát. Hordja. Nem kérdeztem többet. Egyszer csak álmomban megráz valaki. Majdhogy a nyavalya tört ki.

– Hallod? – fogja a vállam ez a szerencsétlen Félix. – Hallod?…

Füleltem, de a szívem hangosabb volt, mintsem hallhattam volna.

– Mi van veled? Nem hallod?… Most jöttek haza. Hallod, hogy nyikorog a véka… Még kaffognak a fogasok. – Most már ketten füleltünk. – Várj csak, most fölviszik a hegybe… De erről aztán senkinek.

– Nekik se? – mutatok Samuék felé.

– Majd rájönnek… De akkor se szabad tudni. Nekik se… Nem tudsz róla, mert ha igen, az csak neked rossz! Régen rossz. Szervusz, Miska.

Azzal átfordult, és nyomban el is aludt. Engem pedig ott hagyott a Fekete Paradicsom határán. Csupa alig érthető dologgal, izgalommal. Aludt, mint akinek minden a legtermészetesebb. Akkor visszaadtam a kölcsönt. Most én ráztam föl, és csak annyit kérdeztem:

– Most ezek szereztek?

– Szereztek! Pedig, ha nem tudnád, alig pár napja került ki Palkó a börtönből.

Menten, mintha meg is bánta volna, hogy ezt félálomban kikotyogta, megfogta a karomat.

– A Palkó igaz halász… Meg is mondta, apámtól tudom, azt mondta, kössenek föl, ha azt akarják, hogy többet halat ne fogjak.

– Ebből él?

– Ebből. De mindig a maga, a saját halát fogja. Nem pedig a mások hálóját lopja.

– De…

– Maradj csöndben. Most jön vissza Nyúl Imre.

– A Balatonról?

– Abból szerzi hát.

– De?…

– Nincs de, ezeknek nincs… Mind így beszélnek a berkiek… Érted?

– Nem! Majd holnap – súgtam vissza.

– Velem erről nem beszélsz. Mondtam már egyszer. – Azzal megint csak elaludt, és Félix reggel úgy tett, mintha valóban minderről semmit sem tudott volna. Már-már azt hittem, álmodtam csak az egészet.

– Te – húzott félre az öcsém –, te, ezeknek a berkieknek halszaguk van. – Fürkészve nézett rám is meg körül is.

Most már tudtam, hogy nem álmodtam. Samunak is bűzlik valami. De többet nem beszéltünk róla. Akkor, ahogy szimatolunk, nézelődünk, egyszer csak előbújik a hajónyelő cetből a Nyúl Imre. Csak szappan van a keziben, törülköző nélkül. Jól lemossa magát a szagos szappannal, csak úgy illatozik. A nap szárítja meg.

Amint befejezte a mosdást, mintha csak ezt várták volna, éles csöngetéssel indult a kikötő hivatalos napja és dolga. Fönt állt a matróz a Batsányi gőzös orrában. Bezzeg ezt ércesen hirdetik ezek a berkiek. Az első jelzést az utasoknak. Ahogy a hajó elindult, már tolta is át a fekete, lapos fenekű ladikot a kikötőőr.

Kiugrott, megfejte a kecskét, a Mukit. Odatette az Imrének. Ránéz. Az mintha oda se figyelne, begyújtja a benzines forrasztólámpát, és azzal forralja a tejit. A Muki bölcsen figyel. A tejit is és az embereket is. Katona Péter pedig alig térül-fordul, két süllőt lógat, a kopoltyúk alá akasztva az ujját.

– Honnan? – csúszik ki a számon.

– A Józsi bácsitól – int a hallal a móló vége felé, ahol esernyő alatt horgászik a Józsi bácsi. Esernyő alatt, hogy ki ne száradjon a naptól, mert ő, úgy mondják, tavasztól őszig le nem száll a kőről. El nem engedi a zsinórt, se a halat, lehet az méreten alul is. Neki csak hal van.

Meg is bántam, hogy megkérdeztem, honnan a hal. Láttam, a Szerencsésnek se tetszett. De ha már megkérdeztem, majd a végire járok.

– Gyerünk! – Azzal ott terem a Víg Palkó is, akit Félix igaz halásznak mondott.

– Azt mondta, álljak a Marci mellé.

– Beszélt a kapitánnyal? – kérdezi Szerencsés.

Bólint, és Félixnek magyaráz valamit.

– Ezek a berkiek – nézzük őket Samuval.

– Gyerünk. – Azzal már körül is vettük a Marcit, és ahogy szorongattuk, úgy hámlott, pattogott a palánkozatáról a festék pikkelye, mint a kiszáradt fa levele. Lassan kigurult az öreg jolle az ég alá. A kajüt pocakosan és sárgán bámult a magasba. Az ács kezében kaparókéssel. Palkó a lángot okádó lámpával, úgy estek neki, mint a böllérek a hízónak. Csak itt a hó helyett a homok fénylett a Marcink alatt. És füstölt, olvadt és bűzlött a bőre, de csak azért, hogy még a hónál is szikrázóbb fehér legyen majd a festés után.

Lukács és Félix a kenut tette a vízre. Én az esernyőt vettem célba. Vittem a horgásznyelemet, és a Józsi bácsi mellé szegődtem.

– Kár bedobni is.

– Hát az a két süllő?

– Milyen süllők?

– A Katona Péteré.

Csak néz rám a fekete ernyő alól a kis Gandhi formájú. Úgy néz, mintha azt kutatná a szemével, hogy nem kaptam-e napszúrást?

Nem szóltam többet. – Szóval a szerzett halat vette el a helyéről – tűnődtem tovább magamban, amíg mártogattam a gilisztákat a vízbe.

Az öreg kikötőőr, aki most már biztos, hogy füllentett nekem, már kint állt a kötéltartó bakok mellett. Biztos eszébe se jut a füllentése. A hajót várja vissza a hegy alól. Pontosabban a hajón hozott bort a süllőhöz. Mert ezzel a csapott hátú vulkánnal szemben a kikötőőrök nem a széllel, a vízzel, viharral, de amióta megépült ez a kikötő, a borral viaskodnak. Ezen a parton is meg odaát is. A Batsányi hullámaival együtt ringatta magát a kenu. Csak Félix ült benne.

Odakiáltott nekem:

– Mindjárt dél!… Ebédre várnak – s a hegyre mutatott a lapáttal.

– Ki mondta?

Csak integetett, mint a morzezászlóval. Talán, ha olvasom, meg is értem. Vagy az is lehet, azt izente: – Hallgass! – Vagy azt: – Gyere!

Fönt pedig Jurasich Gerzsonéknál hat tányéron rózsállott a süllő. Most már biztos voltam benne, hogy itt járt Víg Palkó. De nem sokat tűnődhettem, mert a gyomrom is korgott, meg volt mit nézni. Innen a teraszról is, de amikor a kapitány fölvitt négyőnket a toronyerkélyre, csak tátva maradt hármunk szája. Hármunké, mert a Szerencsés úgy járkált itt, és úgy nézett körül, mint a berki gólyafi a fészkéből.

– Innen olyan minden, akárcsak a térkép – néztem föllelkesedve Jurasich Gerzsonra, akinek a nyakában nagy hajótávcső lógott.

– Az ott a rézsüi híd.

– Már te is olvasod, te cinege?

Samu oda se, csak mondta, mint a gramofon:

– Ni csak a jelzőfák… Ott meg a keresztcsatorna, amelyiken majd arra nyugatnak megyünk. – Valóban mintha Rutkay őrmester repülőgépéről néztük volna a berket. – Ott meg az a nagy tó és benne azok a szigetek! – lelkesült Samu.

– Az pedig? – kérdezte a kapitány.

– Az Pusztaberek.

Félix nevetett.

– Annál azért különb Pusztaberek – válaszolta. – Azok bizony csak pásztorházak és állások, nem pedig falu. Az meg a Zöldnádék háza. Az árokcsőszház.

A kapitány a szemére tette újra a távcsövet, és úgy folytatta, amit a Szerencsésünk elkezdett:

– Amint nézem, ott tesz-vesz a ház körül.

– Hálót szárít? – kérdezte az öccse.

– Lehet, csak megint ne fogjon ki egy olyan csukát – és nézi a hullámzó nádat, amint a szél söpri a csőszház mögött meg itt alattunk is.

– Csukát?

– Azt. Mégpedig gyűrűset… – Tudod-e, Félix?

Az csak bólint, de nem folytatja.

– Akkor mondjad.

– Az úgy történt – és Gerzson kapitányra nézett –, hogy pár éve eltűnt a Halászati Társaság felügyelője. Eltűnt. Se híre, se hamva. Kereshették azóta is a nádon és a berken. Az bizony elő nem került azóta se. Üthették a nyomát neki is, meg annak is, aki eltüntette, vagy nyomra vezeti a hatóságokat. Egyszer aztán a Zöldnád Jancsi apja, a Zöldnád Dénes fogott egy óriás csukát.

– Láttatok ti már nagy csukát? – nézett ránk a kapitány.

– Nemigen.

– Hát annak, ha jó példány, olyan a pofája, mint a krokodilé. Ilyen tűhegyes fogakkal. Itt ez a berki cápa.

– Amikor fölvágta, benne volt egy aranygyűrű – folytatta Félix.

– Ez igen, ennek aztán szerencséje volt – néztünk össze az öcsémmel.

– Volt a fenét. Kisült, hogy az a gyűrű az eltűnt felügyelőé volt – folytatta Jurasich Gerzson. – Na lett is erre nagy fölfordulás a csatornacsőszportán. Jöttek a csendőrök. Kakastoll ki, kakastoll be, csendőr ide, csendőr oda… Hiába mondta, hogy a csukában találta a gyűrűt… Bevitték. Nyaggatták az öreg Zöldnádot. Esküdözött a család a csukára, az égre-földre, de hiába. Csak nagy nehezen került haza az öreg.

– És azóta ő nem halászik – szólt közbe Félix.

– Inkább a fia, a Jancsi! Az kerülgeti a hálót – nézett jelentősen a mondat után a kapitány.

– Szóval megeszi a csuka az embert? – kérdezte Lukács.

– Engem még sose próbált – döcögött jóízűen Jurasich Gerzson.

– Már úgy értem – javította ki Lukács –, hogy nem elevenen, de holtan.

– Az más… Nem tudom… A gyűrű szerint és Zöldnádék szerint igen. De az már biztos, mi megesszük a csukát meg a többit is.

Most már tudtam, ahogy innen az erkélyről a berket nézegettem, hogy mi is, mindannyian ma ebédre nem csórt, de a szerzett halból ettünk. És onnan a toronyból igen-igen nagynak látszott a berek. Még nagyobbnak, mint a térkép mutatta, és körbe mindennek egyszerre megint halszaga lett.

Mi tagadás, onnan, arról a zöld korlátos erkélyről Jurasich Gerzson az ő hajótávcsövével jól láthatta volna még azt is, amikor Nyúl Imre, a hajóács, a Marcin beveri a hidegenyves fadugókat a palánkdeszkák kiesett csomóiba. Ahogy az ácsok mondják a Szentpéter-köpések helyére. Szóval láthatta volna a Marci újulását, mert légvonalban a kapitány villája alig volt kétezer méterre a ferenctelepi kikötőtől. De Nyúl Imrét és Víg Palkót hajóstul, csónakostul eltakarta a félsziget nyárfásának lombja. Így aztán Jurasich Gerzson lejárt a kacskaringós hegyi úton, és egy vadászszéken üldögélve nézte a palánkközök tömítését, a rézszegek csillagsorát és az első zsíros fehérmázolást.

Ahogy fehéredett a hajó, még nálunk is türelmetlenebb és követelőbb lett a kapitány. Egyik nap elméleti morze volt, másnap evezés, úszás, mint egy hajósiskolában. Ő ült csak, és így osztogatta a parancsokat.

Ma aztán ketten jöttek egy céklavörös arcú férfival. Ezt még eddig nem láttuk. Ritka jelenség volt Schröder úr. Feje kerek és csattanó vörös. Ez a szín külön élt az arcán. A beszédjének hangulata szerint mindig váltogatta a színét. A nyaktól lefelé táguló nagy test kaporszár vékony lábakon haladt.

– Megint mit akar? – méregette már messziről Palkó.

– Mit csikorogsz – szólt rá az ács.

A halász csak rágta a száját, de belül. Ez nála az izgalom jele volt. Ismerte már ezt jól az ács.

Lassan érkeztek, mert a Halászati Társaság új felügyelője, a csukaette utóda, a vastag parti homokban alig haladt. A súlyos hústömeg úgy beleállította a kaporszárakat a fövenybe, hogy győzte kihúzogatni. Ráadásul a forró homok belefolyt a félcipőibe. A Marci előtt alighogy lezökkent a padra, csak törölte a homlokát, és cipőjéből a homokot úgy öntögette ki, olyan komolyan, mint a vödörrel, homokkal játszó gyerekek teszik a strandon. Csakhogy Schröder úr nem strandolni jött. Rá is gyújtott, már mint a nótájára.

– Aztán mikor hagyod abba, Víg Palkó?

– Megmondtam – nézett az ecset fölött át a halász.

– Csakhogy nem akasztanak föl. Csak épp hogy bezárnak megint.

– Akkor bezárnak. – És lecsapta a szerszámot. Aztán így folytatta: – Nyúltam én a maga zsebibe?… Ki vagyok én, hogy csak becsuknak!

– Lassabban, Palkó. Beszéljünk végre értelmesen – de Víg Palkó be sem várva a mondat végét, közbevágott.

– Vigye el innen! – Akkor megállt a szavával. – Tudja mit? – gondolta meg hirtelen. – Vigye el innen a Balatont. Akkor abbahagyom. Akkor nem megyek bele…

– De így se mész bele, mert este jönnek a csendőrök – így a felügyelő.

– Megint a Zöldnád? – nézett rá a felügyelőre az ács.

– Ide figyelj, Palkó. Jó helyen van ez a tó, aztán nálad se érti jobban senki a vizet. Még apádnál is jobban ismered… Szerződjünk…

Jurasich Gerzson most abbahagyta a Marci körültapogatását. Odaállt a halász mellé. Két berki ember nézett a csukaette felügyelő utódjára.

– Szerződjünk, és akkor még ma jönnek, de többet soha.

– Mire szerződjünk?

– Hogy holnaptól részért fogod a halat. De papír szerint. És betartod. És mindig be is hozod abból, amit fogtál, a részt. Be a telepre… A többi? – Körülnézett, hogy nem hallja-e más. – A többi a tied… Na?

A halász most egyszerre otthagyta a hajónkat. Láttam a Muki kecske mellől, amint odamegy a Schröder úrhoz, és azt mondta:

– Akkor jöjjön velem.

– Majd az irodában.

– Nem oda, előbb ide – és azzal tetszett, nem tetszett, kivitte a nád közötti hosszú úton a tó partjára a felügyelőt, és ott rámutatott a vízre.

Jurasich Gerzson is láthatta és hallhatta, amikor azt mondta:

– De ez az enyém. Mert másként nincsen vásár…

A ferenctelepi meredek, palával sávozott löszfal alatti vízfelületre mutatott. A kapitány villája alatti részre.

– Szóval az Akadó és a Marás?

– Pontosan – válaszolt a halász. – Azt maguk azzal a hosszú hálóval úgyis csak riogatják. Ugye, érti?

– De te is betartod?

Éppen hogy csak nem paroláztak. De ez is csak Palkón múlott. De mert igaz halász volt, hát nem adta a kezét a halak hentesének és a tó zsandárának. Schröder elbicegett a telepre.

– Aztán este? – kérdezte hajómázolás közben az ács.

– Én nem leszek itt – válaszolt Víg Palkó.

– Hová mész?

– A berekre.

– Ne bolondulj…

– Ha ők nem, de én megfogom. Meg én…

Ezt a beszélgetést már hallottuk, csak azt nem tudtuk – azt hiszem, Félix sem –, hogy mire is értette. Hogy mit vagy kit fog meg a berken a Palkó.

Este aztán csak ültünk mind a négyen. Samu és Lukács bent, a nádon, mi meg a sátor alatt. Még a Marci is kiment az eszünkből, pedig az úgy fénylett, olyan fehéren, mint a patyolat. A hold fölkelt a nádason, aztán egyszerre fölszállt, és áttetsző fényével árasztotta el az árok félszigetét. Még a vastag homok kvarca is csillogott. Csak a nyárfák lombja feketéllett, meg a törzseik árnyékának rácsa és a hajószín kátránnyal itatott deszkatömege, a cet. A Marci mintha újjászületett volna, de mintha nem is a vízre készülődne, már-már ott úszott a holdfényben, vitorla nélkül. Hátterében úgy ragyogott a víz, hogy ebben a fényben majd eltűnt a mi vitorlásunk fehér, könnyű törzse a bakról.

A kikötőköveken szabályos ütemben kopogott a csizma.

– Itthon van? – hangzott hivatalosan.

– Itt – szólt Imre.

– Akkor üljünk a ladikba.

Láttuk, hogy az egyikbe ketten ülnek. A másikba hárman. Nyúl Imre mellett egy csendőr puskásan meg még valaki.

– Hová mennek? – bújt ki négykézláb a cetből Samu. – Hová? – és nézett ijedten Félixre.

– Hálót szedni – válaszolt Szerencsés, de akkor a nagy ragyogásban és velencei gondolás hangulatban, ahogy a csendőrökkel evezett Imre a tükörsima vízen, amely fölött még a kakastoll is csillogott, egyszerre csak vészes ordítás harsant a kikötőfalról.

– Hej!… ha megtalálod… az… az… enyimet!

Valaki csitította a részeg ordítozót, de az csak mondta:

– Addig élsz… addig… ha megtalálod!… Addig az… anyád – ordította a magáét.

Dermedten néztünk a kikötőállomás felé.

– A Zöldnád? – kérdeztük Félixtől, de az mintha meg sem hallotta volna. Se ő, se a ladikozók.

A két csónak csak úszott nyugodtan, némán a hegy alá.

– Ki volt az a másik kettő?

– Halászok lehetnek… a Társaságtól. – És akkor, mert Félix észrevette, hogy Imre nyitva hagyta a csónakház nagy ajtaját, odaültünk sorba a gyalupadra. Először Samu, aztán Lukács, elunva a várakozást, leheveredett a langyos gyaluforgácsra.

Mikor nagy sokára kint újra megcsobbantak alig hallhatóan az evezők, akkor fölráztuk őket. Samu és Lukács visszamászott a helyére. Fülüket a deszkafalra tették, mi pedig a sátorból néztük. Néztük, mert olyan volt, mint a némafilm. A csúszdára fölfutott a két csónak. A csendőrök ölében a fegyverek. A halak csillogtak a kosárban. A két ismeretlen halász elvitte a kosarakat. Vállon. Akkor Nyúl Imre azzal a ladikkal, amelyiknek a farában egy kazalnyi csomó volt, átevezett a két csendőrrel a kikötőállomásra.

– Hálók?

– Eresztőhálók – bólogatott felém a berki gyerek.

A cet szájában, amikor visszajött, elcsodálkozott a hajóács, hogy ott ülünk.

– És ha a Zöldnád jött volna? – kérdezte Félix.

– Okosan tették, hogy fönnmaradtak. – Azzal levett a gerendáról egy pálinkás üveget, és beleivott.

– Megtalálták?

– Attól függ, hogy kiét – nézte az üveget, amelyikről eddig rendületlen azt hittem, hogy csónaklakkhígító.

– A Palkóét? – kérdezte Szerencsés.

– Már hogy velem? – nézett megütközve Félixre az ács, meg Samura, ahogy előólálkodtak ők is a nádkévéről.

– Velem a Palkó hálóját sohase találják meg!

Aztán eltűnt a holddal együtt egyszerre a nagy fényesség. Hideg pára feküdt a helyére.

A Marci már majdhogy útra készen állt. Ragyogott a harmadik festés fényes zománca. A kajüt négy szeme kíváncsian meredt a tóra és a berekre. Az orr, a szép ívű jachtorr csaknem a csúszda vize fölött szimatolt.

Jurasich Gerzson azonban mintha elégedetlen lett volna. Nem a hajóval, de ami körülötte kerekedett. Meg az sem tetszett neki, hogy mi is mind többet kérdezgettünk nem a Marciról, de egyre kíváncsibban a Palkó dolgairól. Mintha mindez beszennyezné az expedíció indulását. Ráadásul a Zöldnád beszéde is. A kapitány nem akart hinni a fülének.

– Pedig azt mondja – erősködött az ács –, hogy én vittem a hálójára a csendőröket… Hogy én az emberük vagyok. Márpedig szentség, én csak eveztem. Oda, ahová parancsolták… Meg hogy a Marci is arra készül…

– Vízre! – szólt ránk ingerülten a kapitány. – Föl egészen a csatornacsőszházig!

Félixszel nekifeszültünk. Szabályosan csúszott a két pár evező. Egyenesen be a Határárok torkába, aztán föl a berken.

– Föltesszük az árbocot is? – kérdezte az ács.

– Föl.

Értetlenül nézett Jurasich Gerzsonra Palkó is.

– Azért, hogy berki hajósok, még szükség lehet rá… Meg a vitorlás csak árboccal vitorlás. A Marci pedig mindig az volt.

– De a két híd? – nézett az ács a kapitányra.

– Imre, maga csak tudja, hogy lehajthatós. – A Marci fedélzetéről a két árboctartó talp némán nézett, nem úgy, ahogy minket fogadott az öreg Zöldnád.

– Na mi lesz? Már mindig csak itt defellérozunk?! – ordította.

Félix illedelmesen köszönt, de attól csak ezt kapta:

– A végén még az is idejön. Már itt is kezdi az árkon, az a spicli. De teszek én róla, hogy ide ne jöjjenek…

Félix odaállt a csónakkal. Tettette, hogy nem érti. Ezen aztán csak még jobban fölhergelődött Zöldnád Dénes.

– Aztán ki küldte magukat?… Kit keresnek maguk?

Félix bevette a csónakba a lapátot, megfogta a kikötésre szánt, töltésbe vert karót.

– Kit? Csak nem veszett el valaki? – kérdezte a csatornacsősztől.

Zöldnád Dénesnek fönnakadt a szeme. Szó nélkül ment le a töltésről. Eltűnt. Mi pedig, hogy faképnél hagytak, megfordítottuk a csónakot, és parancs szerint indultunk is vissza.

– Mintha beleharaptál volna, úgy megfordult.

– Nem én, a csuka harapott bele – válaszolt Szerencsés.

– A gyűrűs?

– Lehet…

A kikötő torkában mellénk állt a kenuval Samu is. Így együtt eveztünk a csúszdáig a Marci alá.

– Jól eveztetek – nézett az órájára a kapitány.

– Pedig ott még fogadtak is. Csokor nélkül, az igaz. De azért csak illett meghallgatni Zöldnád bácsit – azzal el is kezdte és mondta. A Palkó és Imre is egyre jobban odafigyelt.

– De ilyet… – állt föl Jurasich Gerzson.

– Mondom, még kalózhajó lesz a végén a Marciból – így az ács.

– Magát meg külön is várja. De majd tesz róla, izeni – szóltam oda Nyúl Imrének.

– Még hogy ez mondja meg, hogy én hová megyek?… A Zöldnád?…

– Oda megy, ahová kedve tartja, Imre – szólt közbe Jurasich Gerzson. – Csak arra vigyázzunk, hogy a Marcira egy folt se. Még akkora se essen, mint a keszeg pikkelye.

– Pedig azt hirdeti a Jancsi.

– Mit? – kapta föl a fejét a kapitány.

– Hát, hogy könnyű lesz a Palkónak… Könnyű, mert már a Marcival is készülődik a berekre.

– Ide figyeljetek – és odaállított a Marci elé mi négyőnket, és amit mondott, abból az ács és az igaz halász is érthette a magáét.

– Háló, szigony, varsa, csapda – ismételjétek meg.

– Háló, szigony, varsa, csapda – mondtuk. – Soha, nem a Marcira, de még a közelébe se kerülhet! – így folytatta szavainkat a kapitány.

– Ez nemcsak beszéd! Ezt én parancsolom, megértetted, Félix?

– Meg – és úgy láttuk, ezzel a Szerencsést kormányossá avatta a hajón.

– A berki hajó még nem mocsári. Mert más a mocsár és más a berek – és odanézett. Bár a fülük itt volt, az ács és Palkó úgy tettek, mintha nem is hallották volna. Csak az árboccal vesződtek.

Szerelés közben el is ámultunk, mi minden nem került elő a hajóládából. Azt onnan a kapitány utasításai szerint a szép szál jegenyefenyő csúcsának a vasalására először a nagyvitorla drótkötelének a csigája került. A felhúzócsiga. Aztán a vitorlarúd drótkötelének a csigája, végül egymás után a feszítő drótkötelekhez a szemek és legutolsónak a széljelző felhúzócsiga. Ekkor Samura nézett. Mit húzunk fel ezzel az árbocra?

– A széljelzőt – felelt Szerencsés a hallgatásra. A kapitány csak ránézett Félixre. Lukács közbeszólt:

– Az elemes lámpát.

– Ez az, cinegék – nevetett a kapitány Samura és Félixre.

Most még két csiga került a helyére az orrvitorlához, aztán mára be is fejeztük, azaz befejeztük volna, de Jurasich Gerzson ekkor Nyúl Imrét átküldte amolyan előáldomás végett a vasúti vendéglőbe.

A lapos papucscsónakkal ment, de vissza már nem egyedül érkezett a vendéglőtől, mert amint leereszkedett a meredek kikötőfalba épített lépcsőkön, hát ki jelent meg a falon? Még ha csak ott áll, de cigánykodott, ordítozott és köpködött a magasból Imre után.

– Elkészültél?… Lát… Látom… telik is – és oda se néz, csak billeg a falon. – Könnyű az ilyen… Ilyennek… este meg… nappal is meg… meg nappal is talál – és csak köpködött Nyúl Imre csónakja felé. Nagy gabancos haja a szeme közé csapódott.

Víg Palkó kimosakodva már kijött a cetből. Épp akkor tűrte fel az inge ujját, de Jurasich Gerzsonnak még annyi ideje se volt, hogy leintse, mert csak azt látta mindenki, hogy Zöldnád Jancsi belezuhant a kikötő vizébe. Nyúl Imre megállt az evezéssel, aztán ahogy fölevickélt Jancsi a hínárok közül a mély víz felszínére, elindult megint. Nem érte, de egyenesen a Marci felé. Zöldnád csapott néhányat, aztán újra csak eltűnt.

– Imre! – kiáltott oda a kapitány.

Az ács még most is csak tűnődött, de aztán két evezőtolással ott termett Jancsinál. Amikor fölkepesztett a vízből, elkapta az üstökét. Megemelte, de istenigazából. Az cikákolt, köpte a vizet, és hörgött a fuldoklástól. Az ács odahúzta a kikötőfal köveire. Épp csak kilökte, és azzal fordult is vissza a félszigetre.

Zöldnád ott feküdt. Katona Péter lesietett hozzá. Akkor már négykézláb állt.

– Te is… te is… itt vagy? – meredt rá a kikötőőrre, és úgy rázta magát, mint a kutya. Azzal leült a vízzel szembe, és csak nézte, hogyan köt ki Nyúl Imre és Katona Péter is.

– Meg… megkese… rülitek – dadogta el a szavakat.

Ezek voltak azok, amelyek nyugtalanították a kapitányt. Bosszankodott, de végül is örült a lelke mélyén, hogy még az elején az ács és Katona Péter elparancsolták Jancsit a Marci mellől.

– Nem volt ez ilyen valamikor – nézte a részeg embert.

– Valamikor, de mikor volt az? – néz a pohárra az ács.

– Az ital, mert jó a bor… jó… de mértékkel… Szeretem én is, de… – prédikált magának a kis pörge bajszú kikötőőr. – Mert igazán csak az szereti a bort, aki kóstolva és csak mértékkel iszik. – Les körül, de kikerüli az ács és a halász tekintetét. Csak melléjük néz úgy, hogy azért lássa őket, mit szólnak az ő mértéktartásához. Az ács az ő embere, tehát Imre hallgat. Palkó pedig igazán csak a vizet, a nagy tengernyi vizet szereti, így még csak el sem mosolyodik, pedig ismeri jól Katona Péter mértéktartását.

Másnap aztán olyan simán, mint a kövér hattyú, úgy tottyant, majdhogy magától a vízre a Marci. Csak elúszott simán a parttól. A vízben térdig, derékig állva csak néztük. Egy kéz sem érintette. Nézte a kapitány és a hajóács is. Nézték, hogy üli a vizet az öreg középuszonyos, beépített kajütös túrajolle.

– Fordítsa csak felém, Imre.

Jurasich Gerzson ott állt az árnyékban. Izgatottságát az arca pirossága jelezte. Ismerte úgy a hajókat és a Marcit, ezt a szívéhez nőtt jószágot, mint a tenyerét. Csak a hajó orrára nézett. Aztán a farára. A vízvonal fölött szabályos síkban állt a fedélzet. Szinte lebegett. A kapitány mosolyogva nézte az alig merülő hajótestet. És a szélre gondolt. És valami olyan könnyű siklást érzett, hogy megfogta az eperfa ágát.

– Kész!… Horgonyt neki! – parancsolta.

Nyúl Imre a Marcit előreevezte. Megállt, aztán először a hajó orrából eresztette le a négykapás horgonyt, majd a másikat. Aztán a napon szikrázó rézbikákra rögzítette a hajónkat. És amíg a kapitány szigorúan nézte a manővert, addig először Lukács, aztán Samu és én is rávetettük magunkat a vízre. Nagy harci ordítással, mint a Keglovich malmától szoktunk áradáskor, elindultunk most is fröcskölve, paskolva a vizet a Marci felé.

Félix térdig a vízben állt. Két ujját a szájába kapta, és olyan éleset füttyentett, mint egy kanász. Csak úgy visszhangzott a hajókikötő faláról a fütty. Még meg is cifrázta, de úgy, hogy visszanéztünk. Akkor már nemcsak éreztük, de tudtuk is, hogy ő a kormányos. Csak intett nekünk, és mi visszaúsztunk.

– Kikötőben sohase fürdőzünk – toldotta meg a kapitány.

Másnap kora reggel elkezdődött a Marci útra készítése. Először Jurasich Gerzsont vitte ki a hajóhoz az ács. A második fordulóval a pántos fakormány, majd a zöldre mázolt uszonylemez és a fölszerelt árboc került föl a hajónkra.

A kenuval hol az egyőnk, hol a másónk, de mindig csak ott köröztünk, cirkáltunk a Marci mellett. Oly némán és gyorsan ment minden, mint a karikacsapás. Csak azt vettük észre, hogy Katona Péter már hozza is a ladikján a ládát, és a ládából a villás felsővitorlarúddal az árbocra emelkedett a hófehér pamutvitorla.

Akkor a kapitány levette a fehér tengerészsapkáját, és fehér, aranygombos könnyű kabátjából kék-fehér szalagot vett elő. Nyúl Imre átvette tőle, és az árboc csúcsára repítette széljelzőnek.

– Kész! – Újra csak ennyit mondott, és feltette a tengerészsapkát.

A kajütből a firnisz és a terpentin éles, tiszta szaga szállt. Az uszonyszekrény, a fedélzet ragyogott. A friss, fehér mázolás és a szekrények, a ládák lakkozása mézes színnel fénylett a kék kikötőben.

A kapitány az óráját nézte. Félix a kétpárevezős csónak mellett Jurasich Gerzson feleségét várta. Fekete klottnadrágban és fehér trikóban ültünk a hajón. A nagy készülődésben talán a kapitányon kívül csak Palkó tudta, hogy a fekete asszony már a csónakszínben öltözködik. A kátrányszagú, nyitott szájú cetből, amikor kilépett, csak néztük. Nem is annyira kék nadrágját és fehér blúzát, de ahogyan Félix kezéből kivette a lapátot, és hogy milyen simán fordult a Marci oldalára akasztott fürdőpadhoz. Még csak meg se döccent a hajónk.

Nyúl Imre vette fel a horgonyokat. Addig a kapitány ott állt a Marci farában. A felesége a kis széljelző szalagot nézte, meg a nyárfák csúcsát. Kezében volt a kormányrúd. Amikor a nagyvitorla behúzókötelét megfogta, és megzörrent a patkó és a csigák, csak akkor szólt valamit az ő nyelvén. Jurasich Gerzson Félixnek továbbította magyarul, és az akkor kiengedte, majdhogy lobogóra az orrvitorlát. A nagy, hófehér vászon kifeszítette a szárnyát. Lassú szél tolta el a hajót, de olyan simán és észrevétlen, hogy ezt csak a nyárfák szösze jelezte a vízen.

Csak néztem a vizet. A fehér tükrét a hajónak. Ahogy visszaragyogott, szédülni kezdtem. Lehet, csak attól, hogy elindult a hajó. Mi ezt négyen csak néztük, ők azonban hárman érezték is. Később jöttem rá, hogy az ács, akinek a keze műve volt a Marci, és Gerzson és az asszony szívük szerint egyek a hajóval.

Úgy fogta be Gerzson felesége a szelet, és akként érezte a vászon minden rezdülését a vízvonal felett, mint Víg Palkó a víz alatt a hálón a legkisebb hal ütését. A halász most nem szállt velünk együtt a Marcira. A partról nézte az egyre erősödő szélben, mint húz a hajó az Akadó felé, a Marásra, amely most már hivatalosan is az ő vize.

A tó fölött, a magas löszfalon csókák tanyáztak. Az asszony föl se nézett, csak piroslott, és annyira más volt – mint a kisvárosi bástyák között, ahová bezárkózott Gerzsonnal, amikor megjöttek az óceánról –, hogy mi tagadás, már nem csudálattal, de úgy néztem rá, mint asszonyára a szerelmes inas.

Gerzson kapitány csak a hajót figyelte, és nem a feleségét. A hajót, a vitorlát és a vizet. Intett a feleségének. Az hátranézett, mosolygott, és valami szépet mondhatott portugálul. A hajó kormánya mögött a víz simán és gyors csíkban némán simult össze. A Marci, az öreg jolle jó széllel sebesen siklott a tavon.

A löszfalról ezt a villa erkélye is látta. Meg a vércsék. Azok többet is. A kék agyagpalák széltől, esőtől finoman esztergályozott tornyain ültek. Olykor rádobták magukat a szélre, és föllendülve a magasba, kiáltoztak. Onnan a vércsék és csókák jól látták a vízen azokat a parafa darabokat is, amelyek valahányszor előttünk megjelentek, olyankor Imre kinyújtotta a kezét egy irányba. És a Marci szó nélkül, még a siklás örömét is hagyva, másfelé vette az útját. Tengeri asszony volt Jurasich Gerzsonné. Tudta, hogy a víziemberek nemhiába emelik föl a kezüket. Tudta, hogy a parafák és a gyékénycsomók alatt őrködnek a hálók.

Én ilyenkor Félixre néztem kérdően. De ő nem válaszolt, csak akkor, amikor éles ívben megfordult a hajó, akkor a vitorla és a kötelek csattogása közben bökte oda:

– A hálók… Ezek már talán nem is az orvhalászoké.

– Talán jobb is lenne mindig csak vitorlával járni – tűnődtem, amikor kikötöttünk. De Samu odaállt mellém. Semmi öröm a képén. Csak akkor vettem észre ábrándozásom közben, hogy mit akar. El is pirultam magam előtt az öcsém önzésén.

– Te Miska, így aztán nem tudom, mikor jutunk mi át abba a Paradicsomba. – Intett Gerzsonék után. – Ez most, azt hiszem, hetekig fogja nyargalni a vizet… – intett szemével a kapitány felesége felé.

Nem válaszoltam, csak néztem az asszony és Samu szavai után.

A nagy csalódás másnap ért, mert most már én a berket és az asszonyt mindig csak együtt szerettem volna nézni. Vele utazni, vele, a fekete asszonnyal. Valami színes és tüzes vitorla hajtotta a képzeletemet, úgyhogy másnap a kapitány a behajózáskor rám is kiáltott:

– Ne aludj! Vedd már a hátizsákodat. – Akkor pillantottam meg, hogy az inasok már ott álltak fölmálházva a csúszdán. Odaálltam a sorba. És ettől kezdve a hajón egyőnk se látta a dél-amerikai asszonyt.

Jurasich Gerzson elkezdte velünk a hajóra szoktatást. Mindennek a helyére rakását, a fogkefétől a pokrócokig, aztán következett az ágyazás gyakorlása, pontosan utasítás szerint. A kajütbe végül mégiscsak Samu és vele Lukács került. A munkatérben mi ketten, a ponyva alatt kaptunk helyet. És ott ült velünk a Marcin egész nap Jurasich Gerzson is. Nap nap után reggeltől estig tartott a kiképzés. Kínunkban még szűkebb lett a hely, és ő is egyre szűkszavúbb, mintha kedvünket akarta volna venni az expedíciótól. Az ő szavai szerint: a külön megbízatás miatt történt mindez ilyen katonásan.

– Azt tudom, hogy ti leeveznétek ezt a 60 kilométert két nap alatt is, de két hét feladattal már hosszú idő. – Ilyeneket hallottunk egyre-másra.

Máskor pedig újra csak a térkép körül ültünk. Azon tűnődött, hogy meg kellene változtatni az I-es bázis helyét.

– A Zöldnádék miatt? – kérdezte Félix.

A kapitány kitérően válaszolt:

– Minden hajó és hajós legnagyobb ellensége és egyben legjobb barátja is nem az ember, de a nap, a víz és a szél.

– Ellenség és barát?

– Az! Egyszerre és együtt! – Aztán lassan így folytatta:

– A tűző napon egy hajóból ott a berken, azon a parázson tudjátok, mi lenne?… Most építettük, és amire visszajönnétek, szétégetné a nap. Szét, ha nem vagytok hajósok…

Azzal Félix és Lukács a cetből kihozta azt a hajótakaró ponyvát, amelyet a kapitány Katona Péterrel külön készíttetett. Az alsó vitorlarúddal egy magasságban a Marci orrába állíttatta a villás felsővitorlarudat. A hajó farában és orrában a két tartóbak szilárdan tartotta ezt a két vitorlarudat. Rajtuk átvetve, a Marcit teljes egészében, fedélzetestül, kajütöstül sátorszerűen betakarta ez a ponyva. A palánkhoz két-két darab szemes csavarral feszesre lehetett húzni.

– A naptól ez megvédi… És nektek pedig kész a sátor… Ha pedig kitámasztjátok ezt a ponyvát, akkor akár a basák, az árnyékában is evezhettek. Csak okosak a déliek. Azok így hajóznak ma is. Igaz, hogy ez nem zöld vagy kék függönyös, de egy ilyen berki feladathoz a célnak megfelel ez is. – Úgy nézett ránk, mint Kolumbuszra nézhetett a spanyol királyné, amikor átadta neki a Santa Mariát, és kinevezte a felfedezendő világ alkirályának.

A Santa Maria helyett mi most a Marci fedélzetén álltunk, de megéreztük, hogy Jurasich Gerzsonnak ez az út több, mint a királynak és a királynénak voltak azok a hajók. Ő nem kézzelfogható aranyat és kincset várt tőlünk. Valami mást. Azt, ami több az aranynál. Azt a szárnyat és erőt, amely visszahozza újra felidézett tüzével az eltűnt ifjúságot. Jurasich Gerzson a Marci fedélzetén türelmetlenül már csak így gondolt az expedícióra, és arra a kis hajóra, a bödönre is.

Harmadik napja laktunk a Marcin. Azt is mondhatnám, a kapitány együtt lakott velünk. Mindig kora reggel jött. Beszállt a csónakba, és estig minden percünket lekötötte. A mai nap Nyúl Imre egy kis bőröndöt hozott utána. Az ács hozta a hajóhoz, ő adta föl, és maga is fölszállt a Marci fedélzetére.

Éreztük, itt a szél. Közel az indulás ideje. Pörkölő tüzesen ébredt a nap. Pedig alig sütött. Forró fátyolban világított. Ilyenkor egyszerre izzadni kezd minden. De a kapitány le nem vette volna a fehér kabátját. Egyenként rakott ki mindent a bőröndből.

A barométert Imre fölszegezte a kajüt belső oldalára. Aztán következett a távcső, acél mérőszalag, aztán egy kis Kodak fényképezőgép.

– Félix, ezt te már jól ismered… Ilyet kaptál karácsonyra. Itt van ez a tíz tekercs film. Ha több kell, morzén megüzened, küldöm. Ezeken a filmeken hozzátok majd nekem a berket… Ez itt gyógyszer, ez kötszer, iránytű… – folytatta. – Ez pedig? – és összenéztünk.

Egy lapos fadobozt nyitott ki. Akár egy festékkészlet. De ebben két üveg kék tinta volt, négy tollszár és iratok.

– Ez a hajóokmány. – Ezt ki is emelte és megmutatta. – Ebben a borítékban pedig az engedély van: „A Nyugati Bozótlecsapoló Társulattól.” – Ezt a kék borítékot is visszatette. – Ez pedig a térkép… – Akkor pedig kivette a dobozból azt a fekete kötésű aranybetűs Hajónaplót, amelyet már egyszer összecsapott az orrunk előtt.

– Ebbe mindent tintával írtok. Naponta… Tintával, amit láttatok, ami történt, mert mától kezdve ez már okmány.

Azzal váratlan indulattal fölpattant, mint aki egyszerre torkig van mindennel.

– Vizet!

Dermedten néztünk a kapitányra. Azt hittük, talán rosszul lett. De ő csak állt ott, és nézte és várta, amíg Imre három nagy agyagkorsóban kilenc liter ivóvizet hajózott be a Marcira.

– A többi a ti dolgotok. Jól jegyezzétek meg: a hajósnak a legnagyobb barátja és ellensége is a víz…

Könnyedén meglegyintett mindegyőnket, és a Marciból kilépett az ács ladikjába. Ahogy távolodtak a hajóleeresztő betoncsúszda felé, láttam, Félix és Samu szemében is a szokottnál vastagabban csillogott a fény. Nekem a torkom tikkadt el. Egyedül maradtunk a hajón.

A kapitány a cet szája előtt visszafordult. Intett, de csak egyszer. Végig ott állt, amíg Lukács és én nyugodt, lassú húzásokkal kieveztük a Marcit a kikötőből a Határárok vizére.

Amikor a Marci eltűnt a kőgát mögött, akkor Jurasich Gerzson aranyzsinóros fehér hajóssapkáját levetette. Hosszan integetett a semmi felé. Csak akkor integetett, hogy ne láthassák a meghatott kapitányt a hajósinasok.

A Marci lehajtott árboccal haladt az árkon. Különös látvány és különös szerelésű volt most már ez a jolle. A munkatérben a felhajtható evezőpad, amelyen kényelmesen, egymás mellett ülve eveztünk, új volt a hajón. Aztán ez a sátorszerű, kitámasztott ponyva. Samu pedig utasítás szerint a kenuval előttünk cirkált. Félix a felhúzott kormánylapát rúdja mellett ült.

Először a vasúti hídon, aztán szerencsésen átjutottunk a Rézsű hídja alatt is. Furcsa, de igen látványos lehetett, amint a Marci szinte a berek felett úszott. Fölötte, mert a Határárok töltése a bozót és a posvány szintje fölé épült, hogy a mérnöki tervek szerint a külső vizeket ne a berekbe, de ki a tóra vigye.

Ha most Rutkay őrmester elrepült volna fölöttünk, azt látja, hogy hajónk egy lecsapolás alatt álló, átalakuló, különös tájú birodalom kellős közepébe tart. Légcsavar nem zúgott fölöttünk, csak az itt is, ott is a kenu elől, mint vízivizsla elől fölemelkedő szürke gémek úsztak el felettünk. Megdöntötték a szárnyukat, mint a felderítőgépek. Aztán köröztek figyelmesen, és velük együtt az erkélyről egy hajótávcső követte a Marci minden mozdulatát.

Látta, hogy az árokcsőszék a ház elé állnak. Hárman egymás mellett. Dénes, Zöldnád Jancsi meg a felesége.

– Ahol jön a vízibolha – mutatott Samura az öreg.

Csak épp abban tévedett; hogy öcsém nem a bolhára, de inkább a vízi molnárkára hasonlított kenus állapotában, amint neki-nekiszökve iramodott a csőszház felé.

– Azok meg ott mögötte, akár a vízicirkusz – tisztelték meg a Marcit, miközben egyre hahotáztak.

Nagy örömet szerzett a hajónk, de mi csak húztuk, ha csak vékonyan is a muzsikát, mert Lukács evezővillája nyikorgott.

– Jancsi, te ebből maradtál ki? – hallottuk már saját fülünkkel is, amint az öreg megkérdezte a fiát. – Aztán meddig? – szólt oda hozzánk is.

– Csak előre – válaszolt oda Félix, a berki gyerek.

– Azt látom, de minek?

Zöldnád Jancsi közbevágott:

– Inkább azt… azt mondják meg… hogy mit visznek…

– Ha megengedik, magukat! – Azzal Szerencsés, mint a szöcske, a kajütbe ugrott, és nyakában a kis fényképezőgéppel felállt a hajó farára.

– Ne bolondozzon már! Ebben a condrában – kiáltott és futott volna vissza Jancsi felesége, de már kattant is a kis masina.

A fekete szurkos ladik és az akáckarós szárítófákra lógatott hálók és a csőszház előtt ott állt a megütközött család. Álltak meglepetten az életben, hajónkra meredve, furcsa indulattal a tüzes napsugárban, a mocsár kapujában, és ugyanakkor már bent is a kis dobozban, némán és hűvösen.

– No megálljon csak – csóválta fejét Dénes.

– Nem állok, de kap egyet!

– Még hogy én? – gerjedt volna Jancsi.

– Képet! – kiáltotta Félix.

– Köpök rája! – válaszolta az.

– A magukéra? – így Félix, akinek helyén volt a nyelve. De talán már nem is hallották ezt.

Öreg fűzfák közé siklott a Marci. Az evezők néha nefelejcset és sárga vízililiomot kaszáltak. Végestelen-végig a vízitök kerek levelei szegélyezték az árok partját. Amolyan szív szerinti pontyozó, compózó helyek. Nézegette is Szerencsés meg Lukács is, aki pihenőt javasolt:

– Kössünk ide.

Erre a kormányosunk nem a partot választotta, de le akarta váltani az evezésben Lukácsot.

– Akkor maradj csak a bakon – hárította el Lukács, és az izmait fitogtatta.

Így tehát csak húztuk tovább, mint az önkéntes gályarabok egyre közeledve a Rétifogás gulyaállása alá.

Jancsi még mindig kint állt a csőszház előtt.

– Majd utánanézek én ezeknek – és szemével egyre követte a Marci útját.

Amikor aztán kikötöttünk, leült ő is a töltés partjára, és a kecskerágófából készült hálókötővel foltozni kezdte a szakadozott kerítőhálójukat.

Mi pedig a legnagyobb koronájú fűz előtt és alatt tanyát ütöttünk.

A fa árnyéka és a magas fű is hűvös volt. A töve nedves. A pára úgy állt rajta, hogy törölni lehetett.

A fa koronája fölött és körbe-körbe meg nem állt, de egyvégtében rezgett és vibrált a levegő.

Forró párában táncolt a berki határ.

Samu egykettőre fönt volt a fán, és mint matróz az árbockosárból, mondta be a kapitány térképe felett, egy ág villájában üldögélve, Szerencsésnek és nekem a látottakat.

– Keletről nádas szigetek és tavak. Minden zöld és kék. Az árok, mint egy hosszú, zöld kígyó…

– Elég a dalból, cinege… Ne cifrázd, csak a lényegeset. Amit látsz!

– Akkor gyere föl magad – azzal ereszkedett is le.

Szerencsés fölkiáltott:

– Inkább azt mondd meg, hol látsz csordát vagy gulyát!

Samu erre abbahagyta a cihelődést, és fülelt velünk együtt. A harangszót, amely el-elakadva, majd újra kondulva, rövideket ütött.

– Csak az állást látom, de az üres. Messziről pedig egy gémeskút ágasa, gémje és ostora látszik a nádból.

– Mit látsz még? – kérdezte a kormányos.

– Meg egy házféle… az üres állás előtt… Ez is nádból van, de ott sincs senki. Se állat, se ember, csak néha a harang szól.

Szerencsés ekkor Jurasich Gerzson térképén a Tömöri szigetet és a rajta jelzett nyári szállást jelölte be.

– Gyalog el lehet oda jutni? – kíváncsiskodott Lukács.

– Csak nádast látok.

– Nyugatnak?

– Ott a kapitány villájának a tornya! – kiáltott föl az öcsém.

Szerencsés távcsővel a töltésről szemügyre vette a Siposhegyet. Fent pedig Samu mondta a magáét.

– Olyan a Siposhegy, mint egy sziget. Mögötte körbe a Balaton, elöl meg itt… – de itt megállt.

– Mit látsz itt elöl?

– Elöl is körülveszi, de fene tudja, mi az. Van itt minden. Nádas, rét is, bozót is meg legelő, tavak is, de azért én csak azt mondom, jobb lenne kelet felé hajózni.

– Hát kelet felé is van csatorna?

– Ettől a gáttól keletre nincs.

– Hát akkor mit akarsz? Talán a hátunkon vigyük a Marcit, mint a csiga a házát?

Samu csak nézte a Határárok keleti oldalán elterülő nagy bozótot, és együtt hallgattuk a harangos tehén kolompját. Nézte az öreg fűzfa csúcsáról a Marcit, amint lehajtott árbocfával pihen.

– Adjátok csak föl gyorsan azt a távcsövet! – kiabált az ágról Samu, és már egy zsineget eresztett elénk.

– Gyorsan, gyorsan.

– Mi vágott beléd?

– Kösd már rá – és már húzta is föl. Szemére kapta. Szájtátva néztük, de csak nézett és hallgatott.

– Nyögd már ki!

Nem nyögte az, csak nézte, és végül csak annyit mondott:

– Azt hittem, hirig lesz.

– Megbolondultál?

– Én?… Talán azok! – és innen a fa alól csak azt láttuk, hogy egyenesen az árokcsőszház felé, északra mutat.

– Kicsodák?

– A csőszék, na de jön is már… Okosan tette – bölcselkedett Samu a fán. – Otthagyta őket, nem úgy, mint te. Minek hoztad velünk ezeket… – Néztük, hogy megbolondult, vagy valóban napszúrást kapott talán az öcsém. – Mert te velünk hoztad őket – folytatta. – Most is itt vannak a kajütben a Zöldnádék…

Erre aztán Lukács egy-kettő a kenuban termett, és Nyúl Imre elé evezett. Eléje, hogy lássa az ács, hogy mindenről értesült és idejében a Marci legénysége.

Imre pedig odaállt a Marci mellé. Egy szép fogast vett elő a csalán közül a ladik farából.

– Hogy éhen ne vesszenek, a Palkó küldi; de szalonnájuk van-e?

A hal után egy bádogtepsi is előkerült a ladikból.

– Ezt maguk biztos elfelejtettek hozni. De e nélkül halas helyen?… De a végin aztán vissza ám! Ezzel együtt eveznek be, ezzel a tepsivel a ferenctelepi kikötőbe.

Szerencsés az órájára nézett. A fehér-piros zászlót a mogyoróbotra kötötte. Imre csak nézte, amint hosszúra-rövidre, hosszúra-rövidre csapja a zászlót.

A hívójelre fönt a toronyerkélyen pont 15 órakor ott állt a kapitány, és vette:

– „Minden rendben. Imre itt van. Árbocot szereljünk-e?”

Nyúl Imre csak csóválta fejét, mint aki az egészből egy szót sem hisz. De akkor meglendült az erkélyen is a zászló, és Samu távcsövön át vette és diktálta Szerencsésnek: „Üdvözletem a hajósoknak és a hajónak. Árbocot csak a zsilipen túl szerelünk” – és újra .–.–. A befejező jel. Ezután Szerencsés kihozta a kajütből a fadobozt. Elővette abból a hajónaplót, és tintával bejegyezte az első nap dátuma alatt az első számú bázison a lehorgonyzás idejét, és alatta az első morzehíradás mindkét szövegét.

– Akkor én hiába jöttem?

– Hol a zsilip? – kérdeztem.

Az ács délnek mutatott.

– Félix jól ismeri, de itt meddig maradnak?

– Amíg be nem jártuk ezt – mutattunk a töltésen túli gémeskút felé.

– A Bőgős Marci országát?

– Perc János már említett egy Bőgőst. A Marciról, a hajónkról jutott az eszébe.

– Azért, mert az volt az apja a Gyurinak. Bőgős Marci a kanász, aki kis híja, hogy meg nem mérte, milyen hosszú az akasztófa a tóti dombon… Most aztán a Gyuri örökölte a Marci országát. De ez a Gyuri gulyás… Én pedig, hogy máma nem szerelünk, a dolgom felől át is szólok hozzá. Utánam aztán már maguk is mehetnek. Én most úgyis hajón vagyok. Maguk meg majd szárazon. Onnan dél felől van az út a Bőgős Gyurihoz. Majd otthon lesz a putriban, mert úgy hívják a pásztorok nyári szállását. Az még olyan, amilyen az apja idejében volt…

– Mért akarták fölkötni az öreget?

– Egy pofonért.

– Az azért már sok lett volna – méltatlankodott Samu.

– De olyan volt az a pofon, hogy rossz vége lett. Mert ezek a Bőgősök rettenetes kanászok voltak. Nekem is úgy mesélték, hogy firól fira szállt az ostor náluk, valahogy úgy, mint régen a nemeseknél a kard. Csak egy fajzott ki a kanászságból. Ez a Gyuri. De azért ez is itt maradt, mert ez volt az ő birodalmuk. Most aztán ez is a végit járja.

– Beteg? – néztünk rá.

– A Gyuri, mint a makk… De ez már kukacosodik… Ez – mutatott az utolsó nagy berkes bozótra, amelynek szélibe már itt húzódott az árok, és mögötte az új világ útja, a vicinális töltése is.

– Befellegzett ennek is. Ezt is csatornázzák, aztán hüccs, vége a Bőgőséknek is.

A Szervestrágya Telep őre, Perc János jutott az eszembe. Ahogy ott állt a drótkerítés ajtajában, és ott is és most is csak őriz. Az olajat és benzint éjjel. Nappal meg azt, amit ez a ronda berek küldött. Mert ő, Perc János, már csak mindig így nevezte azt, ami itt van előttünk. Amit még láttunk, és aminek az ács szavaival itt is hüccs lesz.

– És a pofon?

– Az elsőt a berényi bérlő adta a Gyuri nagyapjának, azaz a Marci apjának. A berényi láp széliben a lóról… Bizony öreg volt már akkor a Gyuri nagyapja. Gondolt egyet. Minek huzakodjon ő neki a baltával. Elővette hát azt a zsebkendőjét, amelyikkel úgy kötötte meg az állatot, ahogy akarta. Odaállt a zsebkendővel a ló elé. Hát csak földbe gyökerezett a bérlő lovának a lába… Csaphatta azt, csak nem tudott elindulni. Akkor aztán végre megjött a Marci, a Gyuri apja. Az meg gyalogszerrel adott egy olyan pofont a bérlőnek, hogy lebicsaklott a lóról. De vesztire az egyik lába a kengyelben maradt. Most már aztán vágtathatott a ló. Így értek a kastélyba. Annak aztán már semmilyen doktor, még talán maga az öreg Bőgős Marci sem tudta volna összerakni a koponyáját… Mert nagy gyógyító volt az öreg. Híres gyógykovács. Hát ez volt az a híres pofon, amelyik kis híján akasztófára nem húzta a Bőgős Gyuri apját.

– Milyen volt az a zsebkendő? – firtattuk volna.

– Azt magával vitte… De gondolom, nem parfümözött. De ne engem, arról kérdezzék meg a Gyurit.

Aztán felállt, és a ladikhoz ment. Visszafordult:

– De most maguk segítsenek.

Lukácsot és Félixet beültette a ladikjába, és eleveztek a Zöldnádék felé. Ahol kiszálltak, a fűzfák eltakarták őket. Ott hárman áthúzták a lapos fenekű ladikot a töltés füvén a Keleti bozótba. Ilyen lehetett a fűben annak a sárkánynak a nyoma is, amilyent Perc János apja látott a berken. Meg az ürgésző cigány meg az erdős. De ezt most a Zöldnád Jancsi is látta.

Nyúl Imre ellökte a nád között a ladikot, és úgy tolta evezővel a Tömöri sziget felé.

Pontosan 22 órakor fölvillant a Jurasich–Lukács-féle lámpán a morze:

„Reggel a Tömöri szigetre megyünk, a Keleti Bozótba.”

„Vettem. Szerencsés utat. Új jelentést csak holnap este kérek. Jó éjszakát.”

Ez az elköszönés mintha gúny lett volna Jurasich Gerzson részéről, mert a Marcit és négyőnket egyszerre elleptek a szúnyogok. Akár a mákeső. A kajüt forró volt, előlük oda se menekülhettünk. Kint pedig csak a zümmögés és a harmat volt. Mint a szivacs, olyan lett körülöttünk a berek. Egy latyak minden.

– A hajós legnagyobb barátja és ellensége a víz – idézte Samu a kapitányt, de gúnyosan.

– Legegyszerűbb lenne nyakig beleülni az árokba. Úgy aludni – nézte a holdat a vízen szomorúan Lukács.

– Arra a lázas homlokodra mi meg aztán kiírjuk: – Kizárólag piócáknak! – Vagy talán ez még jobb: – Ingyen véradás… – Szúnyog fönt, pióca lent!… Lukács, a bölcs… – Lett is erre röhögés és csattogás.

A szúnyogcsapás örve alatt már elkeseredésünkben egymást és magunkat pofoztuk. Végül is a Marcin virradtunk. Akkora lett a harmat a hajó sátrán és a fedélzeten, hogy valóban nyalni lehetett volna, ahogy a kapitány mesélte a piros szobában az óceánról. Az előtt a vihar előtt. De most melyőnk is gondolt volna viharra. Egy szent, egyőnk sem akart reggel a Marcin maradni. – Csak a szigetek…

Szerencsés ekkor sorsot húzatott. De csak hármunkkal. Három kis fűzfaággal, és a jelzett ág Lukács kezében maradt. Így csak nézett irigykedve utánunk.

Amikor aztán eltűntünk a szeme elől, akkor Lukács bezárta a Marci kajütajtaját. Vette a horgásznádját, és kezében a paprikás kenyeret gyúrogatva elindult.

A nádat a töltés alatt akkor széthajtotta valaki. Csak annyira, mint az óvatos öreg pontyok szokták. Zöldnád Jancsi nézte Lukácsot. Lukács csak ballagott nyugodtan az árkon föl. Aztán átgázolt a mellig érő vízen, mert a halfogáshoz az árnyék rosszul esett az árok vizére. Amúgy is elég átlátszó volt. Kimászott a túlsó parton. Lóbálta a szákot, és biztos volt a jó halfogásban.

Zöldnád is így gondolta, és amikor eltűnt Lukács, ő a hajóhoz csúszott. Belépett gyorsan, és sorba kinyitotta a fedélzet alatti szekrényeket. Csalódott képpel hajtotta vissza a krumplira, hagymára, szalonnára, zsírra és vízre a szekrények ajtajait.

Lukács már letanyázott, és fehér tollúszóját nézte, amelyik nyugodtan megült egy zöldarany színű töklevél szélén, és az úszó antennáján acélkék színű szitakötő pihent. Egyszerre csak szép lassan elindult a toll. Pontosan úgy, ahogyan a nagy ponty szokta indítani. A szitakötő még csak vele vitorlázott, de amikor a vízre billent a toll, és Lukács abban a pillanatban simán bevágta a horgot, és érezte, hogy az jól akadt, akkor a szitakötő fölröppent. Csak Lukács szíve röppent nagyobbat, mint a szitakötő, mert a zsákmány súlya alatt a nádszál ugyancsak hajlott. A zsineg feszült, de nem indult.

Zöldnád Jancsi most nevethetett volna, de ő csak a kajüt zárját nézte. Próbálgatta. Aztán körülnézett, és egy vésőt nyomott az ajtórésbe, és tenyerével leszorítva a zárt, hogy ne csattanjon, fölfeszítette a kajüt ajtaját.

Izgatottan dugta be a fejét, mint aki nagyon keres. Gyorsan mindent fölforgatott. Egyre dühösebb lett. Végül csalódottan nézett maga elé. Akkor sarkon fordult, kicsúszott a hajóból, és mint a vidra újra eltűnt a nádban.

Lukács addigra nagy keservesen a partra húzta a zsákmányát. A maga nemében szép példány volt. Csak négylábú. És bután makacs. Csak állt egy helyben, és valahányszor Lukács megkísérelte, hogy szájából kiszabadítsa a horgot, abban a pillanatban visszahúzta azt a kemény fejét a páncéljába. Így vesződött ponty helyett Lukács a nagy és ügyes teknősbékával.

Végül a többszöri kísérlet után úgy nézegetett körül, mint aki nagyon örül, hogy nem látjuk, miként hergeli őt ez a ravasz teknős. Már-már készülődött, hogy óriási gólt rúg vele. Nekifutásból a nyugati berekből átsuttyolja a keletibe, ahová ő nem jöhetett velünk. De a kétkilós páncélburok, a mezítláb meg a jó pontyozóhorog csak visszatartotta ettől.

– Ha nem hagyod, hát legyél a mi teknősünk – ezzel elvágta a zsinórt, és kikötötte a teknőst egy ághoz. Aztán letanyázott újra, akárcsak mi a tömöri nyári szálláson Bőgős György gulyásnál, aki a berényi bérlő dolgát magyarázta.

Mert a pásztor, az igazi, mindig büszke volt pásztori mivoltára. Nemcsak a nemesekben volt nemesség, hanem a pásztorságban is. Az igazi pásztor – ezt írják is le, hogy Bőgős György mondta, írják, mert ezt le nem fotografálhatják, mint ezt a nádputrit. – Szóval azt, hogy igazi pásztor, úr szeszélye alá nem vetette magát. Úgy otthagyta az urát, mint eb a nyomát. Mert nem az uraságénak tekintette azt a gulyát, csürhét, amit a keze alá adtak, hanem a magáénak. A szép állatra volt büszke! Azt a szája íze szerint nevelte. Még a tilosba is – nézett körül Bőgős György a berken.

De rajtunk kívül most csak a kétméterenként levert erős cölöpök sora meg a rájuk szegelt négy sor korlát nézett rá vissza. Az üres, középütt is elrekesztett állás. Az üsző- és a tinófalka nyári szállása, amelynek sarkában állt a nádtetős, nádfalú pásztorputri.

– Sok ispán meg bérlő kapott ki ezen a tájon a pásztoroktól.

Csak néztük, és lassan kezdtük érteni, hogy valahonnan a nádrengetegből az egyik harang a Bőgős György falkájában szól, a másik pedig a tinófalkáé lehet. Az szól halkabban. Tehát messzebbről.

– Mindig a jószág miatt – folytatta. – Akkor is az alom miatt volt az a pofon. Mert nem kapta meg a falka. Hát beizent a bérlőnek az apám. És még neki állt följebb. Ebből is láthatják, hogy nem a másénak, a magáénak tekintette az apám is a jószágot… De volt is olyan falka, hogy csudájára jártak…

Pattogott a hőségtől a putri nádja. Mintha szöcskék ugrottak volna föl néha-néha róla. Vibrált az élő nád is, és egyszer csak elhallgatott mindkét harang. Akkor Bőgős György fölállt, mert kutyacsaholás is hallatszott.

– Delelni készül a falka a szigeten… Hív a Fickó.

– Melyik szigeten?

– A Gólyáson… Ott delel, mert az ligetes sziget.

Akkor úgy néztünk rá, mint akik nem akarják elereszteni. Vette a buzogányos gulyásfurkót. Samu eléje állt.

– Csak egy jöhet, mert kicsi a hajó.

Samu mezítláb igyekezett.

– Vegye föl a szandálját, mert a sás kikezdi a bőrét.

Lukács nemsokára, amikor megpillantott minket, menten otthagyta a hajót, és lélekszakadva szaladt elénk. Láttuk, hogy itt valami nincs rendjén, mert Lukács nem volt pulitermészet.

– Föltörték a Marcit!

Föl se fogtuk, miről beszél. De legyökereztünk, mint a bérlő lova. Aztán egyszerre együtt kezdtünk rohanni vissza a hajónkhoz.

– És te? – kérdezte futás közben a kormányos.

– Bezártam, és hal után néztem.

– Mikor vetted észre?

– Nemrégen.

– És mi hiányzik?

– Még egy krumpli se – és néztük a vadonatúj lakkozáson a véső nyomát, a kiszakadt lécet. Félix oda-odasimított a helyére. Szinte ropogott a foga, úgy összeszorította az állkapcsát. Akkor fölkapta a zászlót, és kiállt a töltésre.

– Csak nem akarod jelenteni? – kérdezte dermedten Lukács.

– A kapitánynak mindent tudnia kell – válaszolta.

Azzal már adta is a fehér-piros zászlóval a hívójelet, de fönt az erkélyen senki sem jelentkezett. Erre beült a kenuba, és elindult a kikötő felé.

– Estére itt vagyok – kiáltott a vízről felénk.

A szürkülettel és a nádiverebek csikorgásával vissza is érkezett Félix. Körülálltuk, és lestük a szavát.

– A Marci változatlanul a kijelölt helyén marad! Ezt izeni a kapitány – mondta keményen Szerencsés.

– És? – kérdezte Lukács, kicsit úgy, mint aki érzi, hogy ludas. Félix ránézett.

– Meg azt izeni, hogy ezután kettő mindig a fedélzeten marad… De hol van Samu?

– Még nem jött vissza.

– Még nem? – kapta föl a fejét a kormányos.

Eddig nem gondoltam semmire, de most, ahogy a bennszülött arcát néztem, meg a lassan fölszálló és vattásan mindent, mindent eltakaró berki ködre néztem, inamba szállt a bátorság, hogy Samu sehol.

– Ki marad itt? – kérdezte Félix.

Lukács jelentkezett.

– De nem úgy, mint délelőtt – szólt az izmos fiúra a kormányos.

– Bízd rám… Csak legalább jönne – szorította az öklét. – Jönne szembe! Vagy legalább azt tudnám, ki volt az – és körbenézett a nádason és végig az árok töltésén. Félix a kisfejszét vette elő, nekem pedig épp kiadta a morzezászló botját, amikor meghallottam családi füttyünket.

– Hol kódorogsz?

– Elkísértem a szigetről a pusztára… Ott vacsoráztam náluk – és dobolt a bendőjén az öcsém. Csak akkor adta alább, amikor meghallotta, mi történt.

– Akkor ezt belógatjuk a vízbe, fejjel le, mint a tolvaj bojtárral tették. – Akár egy számadó, úgy szónokolt az öcsém.

– Lógatod ám, de kit?… Bölcs Sámuelem…

– Majd megmondja, mert itt lesz nemsokára – így folytatta Samu.

– Kicsoda?

– Hát Bőgős Gyuri bácsi – válaszolta olyan természetesen, mintha Kardos Öcsiről beszélne, a Huszárvárból. – Együtt hajóztunk. Úgy vitt éppen, ahogyan Perc János azon a hajón a kapitányt vitte. Mondtam is neki, hogy így szedték azok a darutollat, azzal a hajóval, amelyet keresünk. Akkor ő azt válaszolta, hogy darutollat már nem, de libát még foghatunk… Akár holnap is – és egész megdicsőült a képe.

Azzal már ott is állt fölöttünk a gulyás. Olyan hangtalan és olyan egyszerre lépett oda a sötétből, hogy még csak megrettenni sem volt időnk.

– Azért egy kis tőzeget égethetnénk. – Hogy kedvibe járjunk, már iparkodtunk is a tűzrakással.

– De hol a tőzeg?… Anélkül pedig alig bírunk a szúnyoggal… Ezt is megmondhatta volna Nyúl Imre vagy az öreg Perc… Mindig legyen kéznél, mert csak annak a bűzitől zizeg vissza.

Azzal odasétált a Marci elé. Alaposan szemügyre vette a holdfényben.

– Ilyen sem volt még erre. Látszik, hogy az öreg mester fiából hajós lett… Jó tanító volt az öreg Jurasich. Csak igen messze volt. Aztán mi csak úgy nőttünk. Kevés betűn és sok halon. – Szemlélte a holdfényben a hajót, és amikor megtudta, hogy délelőtt feltörték, épp azalatt, amíg nála voltunk, csak annyit kérdezett:

– Mit vittek el?

– Még egy hagymát se.

– Akkor ez volt!

– Kicsoda? – ültük körbe a parton.

– Egyszer kint a Békás szigeten mit látok? A nádkéve hegyire nem a mi gólyánk szállt le, de egy kontyos sas. Nézelődik a gólya területén, mert a Békás sziget a gólyáé volt. Évről évre. Nézem és várom csak a szűrömről, hogy mi lesz ebből. Na, el is úszik fölöttem a mi gólyánk. Egyenesen, nekifeszített csőrrel a sasnak. Alig tudott az leugrani a kéve csúcsáról. Másképp bizony keresztülszúrta volna. Akkor aztán megint neki, de úgy szúrta és vágta a hosszú csőrivel, mint egy kozák a dzsidájával. Vagy hatszor vágott hegyibe… El is ment a kontyos sas… Értik?…

– Csak a mesét – így válaszolt Samu.

– Ez nem mese. Ez igaz – javította ki a gulyás. – Tehát igaz!… Aki ismeri a berket, az meg is érti ebből – és Félixre nézett. – Mert ugye, ezt a csatornát a csatornacsősz halászhatja? Szerződés szerint az ő területe… Értik most már?…

– Szóval a hálót kereste? – kérdeztem.

– Azt… Mert azt hiszi, hogy maguk is az Imrével ezt az árkot akarják húzni.

– Meg aztán hálóért hálót akart! – szólt közbe Félix. A gulyás billentett, mint aki ezt is tudja már.

– Ha az Imre megtalálta az övét a Balatonon, hát akkor ő most a hajóból kiveszi az Imréét… Mert ugye, tegnap itt volt a Nyúl Imre?

Csak néztünk a csatornacsőszék háza felé a nagy sötétbe.

– Ezért nem vitt el semmit. Csak azt kereste. Az Imrét akarta rajtakapni. Eddig jól van, de ha bejön az én nádudvaromba, akkor elúszik a lápon a Zöldnád… A berek az nem csatorna – nézett a csizmaszárra a gulyás.

Csak hallgattunk, mint a harang odaát a szigeten a putri mellett. Mert estére levették mindig a pásztorok a harangos jószágról, hogy a szálláson csönd és békesség legyen. De itt a Marci mellett most nem a békesség hallgatott. Azt is mondhatnám, hogy harangozott, mert bizony a szívünk verését is hallottuk.

– Ezt is meg kellene kötni akkor. Ezt a Jancsit azzal a zsebkendővel – bölcselkedett az öcsém.

– Hol van az már? – nézett maga elé a gulyás.

– Csak átadta a Marci bácsi magának is, hogyan kell azt csinálni?

– Csak mindig ígérte, pedig mást is tudott. De vele megszakadt az a tudás. Nem adta át. Pedig ő is úgy örökölte a nagyapámtól, aki a pofont kapta. Lehet, azért tette ezt velem, merthogy én kiálltam a kanászsorból… Talán – mosolygott a szava –, pedig a gulyás több, mint a kanász. De az igaz, a kanász volt a legbetyárabb fajta. Szóval a pásztorok színe. Nem félt az se úrtól, se törvénytől, se csendőrtől, se vihartól, se tilostól! Jegyezze is fel – állt meg, mert látta, hogy írogatok a füzetbe.

– Szóval egy gulyás tíz évig is elvolt egy helyen, de egy vérbeli kanász egy év alatt tíz gazdát is cserélt. Erre untam én rá. Gulyás lettem. Ezért nem adta tovább, hogyan kell csinálni…

A berekből még a nád zizegése is hallott. Mert a harmattól lusta lett a nád levele. Lejjebb-lejjebb csúszott. Csak mi nem. Nyaggattuk Bőgős Györgyöt, hogy egyet is mondana a régi történetekből.

– Egyszer a szőllősgyöröki vásáron apám alkudott egy tehénre. Amint fizetni akart, akkor 5 forintot ráígért a kopaszhegyi fiatal gulyás a parasztnak. „Ráfizetsz, öcsém, erre a tehénre” – csak ennyit mondott. Másnap aztán a kopaszhegyi szilaj gulya úgy szétfutott, mintha nem is lett volna. Sehogy sem lehetett összeszedni. Pedig dobolták, meg jártak is utána. Negyednap apámhoz könyörögve jött a fiatal gulyás, hogy adja vissza neki a marháit… Megígérte… Másnap apám elment a kopaszhegyi üres álláshoz… Hogy ott mit csinált, nem tudom, de minden pásztor láthatta, hogy estére egy szálig visszajött a gulya. Akkor oda akarta adni neki a fiatal gulyás azt a tehenet… De csak azt mondta az apám: „Tanuld meg, hogy paraszttal játsszál, ne a fele nyájaddal…”

Nagy csattogással, szuszogással telt meg egyszerre a berek. Szikrát dobálva jött a vicinális vonat. Mintha a nádas tetején gurult volna negyven piros szemével. Bőgős György megvárta, amíg átcsattogott az árok vashídján. Akkor ránézett a Marcira, mint egy fehér kísértetre.

– Megerősödött a vas… Meghosszabbodott a drót… Ez hozta meg a pásztorság végét… Befellegzett az ostornak meg a hálónak is. Ezért ronda itt minden. Az öreg Perc Jánosnak is… Pedig szép volt… Se pandúr, se csendőr nem látta. Csak egyszer, mert öregapámhoz tódult a nép meg a beteg állat. Akkor a pusztán beállított két zsandár, hogy megkeressék a kuruzslószereit. Mikor nem találták, elordítja az egyik káplár: – Vasra verlek, a kuruzsló fajtádat! – Öregapám csak ennyit mondott: – Siess inkább haza, mert megveszett a feleséged! – Ekkor aztán már könyörgésre fogta a zsandárkáplár. Öregapám akkor egy darab kenyeret adott neki, hogy vigye magával, és azt etesse meg az asszonnyal. Nézhették a zsandárok… Nem csinált az semmi mást, mint fölvette a kenyeret, és leszelt abból egy szeletet. – Vártuk a többit, de Bőgős György fölállt.

– Aztán ez lett a vége! – Nézte a csatornát. A csatornán a csillagokat. Bölömbika kiáltott néha bele a békabrekegésbe.

– És annak?… Annak mi lett a vége?…

Ő csudálkozva nézett ránk, és mint a legtermészetesebb dolgot mondta, mint amit mindenki tud ebben a Feketeországban.

– Amikor hazaérkezett a zsandár, már veszetten tették föl a feleségét a kocsira. Épp jókor érkezett. Akkor a káplár a kenyérrel megetette az asszonyt. Meg is gyógyult. Azóta se jártak többet a pandúrok Bőgősékhez. Se a pusztára, se a gunyhóhoz… Ez a vége… A berek farka ez. Csak akkora, mint a baknyúlé… Ezt még itt meg is nézhetik…

Másnap Imre és Palkó ladikja odaállt a Zöldnádékhoz. Odakötöttek az öreg Dénes hajója mellé. Egy fára került három hajó.

– Itthon van a Jancsi? – kiáltott be Nyúl Imre. Víg Palkó mögötte, a hajóknál állt.

Az öreg Dénes a meglepődéstől azt találta válaszolni:

– Halászni ment.

– Hajó nélkül? – kérdezte az ács.

– Ki vagy te, hogy engem kérdezgetsz a csatornán? – förmedt rá az ácsra az árokcsősz.

– Csak azért jöttünk, hogy most segíthetne – válaszolt az nyugodtan.

Zöldnád Dénes gyanakodva nézett az ácsra. Az nadrágzsebéből egy kis zárat vett elő. Megmutatta az árokcsősznek.

– Otthon felejtettem a vésőmet meg a csavarhúzómat. Gondoltam, a Jancsinál akad valami szerszám.

Az árokcsősz csak nézte a zárat, az ácsot és a halászt.

– Föltörték a Marci kajütajtaját.

Az öreg csőszt elöntötte a pulykapirosság.

– Ezért jössz te ide? Még be mered tenni a lábad… Kérj azoktól, akikkel dolgozol! – Azzal sarkon fordult, és becsattant a konyhába.

Az ács a halászra nézett. Eloldották a hajókat, és elindultak a Marci felé.

Félix tudta-e, nem-e, hogy jönnek, nem tudom, de szólni nem szólt róla. Az tény, hogy az öcsémmel mi már kora hajnalban Jurasich Gerzson térképét bújtuk. Vázlatot is készítettem a kis füzetemben. Fölírtam három sziget nevét. Ezek sárgállottak a kapitány tavai és nádasai között:

– Tömör, Bugavár, Tüskés.

Azzal a mérőszalag mellé egy darab kenyér, két fej hagyma és két kulacs víz került, meg zsineg és horog. Nyakamba vettem a kis fényképezőgépet is, és elindultunk Samuval Bőgős György nyári szállására.

Samu, a jó szemű és mesterlövő, egyszer csak azt mondja:

– Most ne nézz föl hirtelen, csak úgy fél szemmel… Ott, azon a nyárfán valaki áll.

A nyárfa a Bőgős György berkében volt. Óriás fehér és rücskös törzsén szigetnek beillő zöld-ezüst ágkorona. És mind-mind csupa villogás. Mintha ezüsttallérokat csillogtatna ez a fa a gulyások és a halászok feje fölött. Állt, hogy messziről is lássák. Derékvastag gyökérzete behálózta a fekete csigás tőzeget. És a gyökér a feketéből ezüstfehéret varázsolt. Néztem, néztem, ahogy Samu mondta fél szemmel, de hiába. Akkor az öcsém a szavával kezdett vezetni:

– Nézz csak végig, föl-föl azon a bal oldali ágon. Aztán, ahogy a közepébe kanyarodik az a villás ág… Na?… Most se látod?… Ahol a legsűrűbb… Én jól látom… Látod már?… A villán nézz át. Ott áll mögötte. Jól takarja az ág.

Valóban ott állt valaki. Mozdulatlan figyelt.

– Cigarettázik a muki – röhögött Samu, de nem így az üszőgulyás, Bőgős György, amikor elmeséltük ezt.

– Akkor először megnézzük a halak kertjét – így kezdte erre a hírre. – Kimegyünk a halfogó veichez, mert lassan már a halat se lehet megőrizni a nádban…

Ahol a nyári szállás volt, Tömör, amelyet a kapitány térképe még szigetnek jelzett, már nem volt az. Csupán kákával, sással, fűz- és nyárfákkal körülvett félszigetféle. Az apadás évről évre levitte körülötte a berket. Itt-ott totyogott még a berek felől a bozótban. Mi most a gulya járásán, a kitaposott legelőn mentünk. Kétoldalt lassan sűrűsödni kezdett a nád. Egyszerre csak nádfalak közt mentünk, és lábunk alatt szörtyögött a sötét tőzegiszap. Fekete volt, csigáktól ropogós. Se jobbra, se balra más, csak sárga és zöld zizegés. Nyers és éles, akár a nádlevél. Előttünk a mély és sűrű kávézaccszerű iszapon két hajó feküdt. Aligha több egyik is 12 arasznál. Lapos fenekű, három szál deszkából készült, hegyes orrú hajók, amilyeneket csak a berki paraszthalászok készíttetnek.

– Úgy van… – válaszolt Samu a gulyásnak. – Ahogy a Perc János mondta, nem ezek az igazi hajók. Az igazi az egy szál tölgyből való… Az az igazi pásztorhajó… De hol van már olyan? – és odaigazította a hajót.

Samu fölült a hegyes orr haltartó ládájára. Bőgős György pedig vette a fölül ágas hajtófát. Beállt a hajó farába, és ahogy ő csinálta, én is toltam utánuk az iszapon a másik hajót. Aztán egyszerre úgy siklott, mint a hal. Győztem a gulyás mögé fogni. Szerencse, hogy a Török tavon megszoktuk ezt a billegést.

– Ez a falka országútja. Az csinálta. Úgy úszta ki a marha… Így úszik egyik szigetről át a másikra, föl a Balatonig. Ezen úszik a gulya a jó zsíros fű után. Az pedig van a szigeteken. Mikor fölérkezik, akkor ott beleveszi magát a tóba. Kérődzik a Balatonban. Ott iszik és delel. Alkonyattal meg indul vissza a Balatonról – magyarázta a gulyás a berket.

Kétoldalt most megritkult a nád. A gulyás kitolta a hajót az úszó folyosójából. Nyílt vizű tóra értünk, amelyben csuhuk és szittyók között, mint óriás teknős háta terült el egy karikós sziget.

– Ez a Gólyás.

A kutya, a Fickó már várt. Kiszaladt elénk a sziget partjára. A harangos üsző felemelte a fejét, és a gulyás felé nézett. Elbődült, de a gulyás hajója nem kötött ki, csak megkerülte a gólyást, és bevette magát újra a berki nádba. Ott zizegett-zörgött a két hajó. Sűrű és magas nádban törtünk előre. Egy kerek tisztáson aztán karikósra állított, erős és sűrű kötésű nádfal előtt állt meg Bőgős.

– Még kettő van ilyen… Úgy nézzék, hogy ezek az utolsók. Lehet, ez lesz az utolsó halfogó pásztorveic. Karikós, mint a csiga háza… Itt beúszik a hal a nádfal folyosójába. Fordul négyet, aztán a víz alatt fölüti a veic kapuját, és azon át beúszik az udvarba… Onnan aztán csak a vidra szedi ki… De ebből is kétfajta akad… Újabban a kétlábú szaporodott el… Nézzük, nem járt-e itt.

Azzal Samu, honnan, honnan nem, már kezébe is adta a villás fűzfaágra szerelt halmerítőt. A gulyás belemerített a nádfalas udvarba. Csak úgy rázták a halak a karikós falat.

– Jól van, na – és kimerített egy hosszú, négy kiló körüli sudár magyarpontyot. De csak épp megpipáltatta a levegőn, és már eresztette is vissza.

– Nem volt itt, de ne is adja neki az Isten. Ne, mert akkor úgy kitaposom ebből a berekből, mint a gólya a békát.

– Talán a sast?… A kontyos sast – szóltunk közbe szinte egyszerre.

Az öreg fölnézett, mint aki nem érti.

– Az más… Hát az öreg Perc János nem szokott mesélni maguknak? Nem tanította – de akkor már mint a cövek állt a hajóban, mert látta, hogy a fényképezőgép a kezemben.

– A sast a csőrivel, de a békát a tocsogókból a gólya úgy tapossa elő a lábával. Addig tapos-tapos a sárban, amíg csak kiugrik a mocsárból. A gólya akkor földobja magasra, az pedig fejjel, csak úgy cuppan, úgy esik a torkába… Vége.

Azzal már tolta is el a hajót.

– Így járhat könnyen ez is – mutatott a fára, a Zöldnádék felé. – Belecuppan – és ahogy megzörgette azt a kis nádast, amelyik mellett elhaladtunk, a vadlibák ijedt kiáltozása, rémült neszezése, gágogása hallatszott innen is, onnan is.

– Most vedlenek… Ez a libafogás ideje.

– Kezdjük – tüzelt Samu.

– Még egy hajó kellene hozzá. Egy olyan, aki érti, hogy körbevegyük a nádat. Aztán neki. Addig-addig hajtani a vedlő libát, amíg el nem pilled… Mert az nem tud repülni. Aztán otthon be a tömőbe. Olyan libákat tömtek valamikor az anyámék, akár egy hattyú.

– Próbáljuk meg – könyörögtünk.

– Nem lehet. Hallgassák csak, hív a falka…

Néhány perc múlva már kikötöttünk a Gólyás szigeten. Ahogy partra értünk, Bőgős György föltolta a magas, fekete gulyáskalapját.

– Hej, a keservit… Mit esznek maguk? Még egy keszeget se hoztunk a veicből. – Csak állt a hosszú, két és fél méteres tolófával, és csóválta egyvégtében a fejét. A kis sárga szőrű pumi aggódva nézte a gulyást, mert bármit is beszélhetett, értette Bőgős Györgyöt a Fickó.

– Így van – nézett a kutyára, és bólintott neki. Az csak kétszer fölütötte a fejét, mint aki szó nélkül kérdez: „Mi baj?”

– Elfelejtettük a halat.

A Fickó abban a percben beugrott a Bőgős György hajójába.

– Nem mehetünk… Készül a tóra a falka.

Erre a Fickó kiugrott a hajóból, és már csaholva fordult volna a gulya elé.

– Várj csak, na… Mutasd meg először, melyik a harangos – szólt rá a pumira.

A kutya egyenesen odafutott, és megrángatta a nyugodt, kezes állat farkát. Az csak hátraütött a fejével, és lágy zengéssel kondult a harang. Aztán nekivágott a falka az úszónak észak felé. Bőgős György visszaszólt:

– Ott a gunyhó. Tegyenek kedvükre. Csak a lápra rá ne menjenek. A Békáson még áll egy kompfa. A vasszögein fölmászhatnak. Onnan megláthatják, merre mozog a jószág.

Samu helyére most a sárga szőrű pumi ült. Peckesen, pásztorosan, és mi egyedül maradtunk a Gólyás szigeten.

– Tudod, ki állt azon a fán?

– A Zöldnád Jancsi – válaszoltam.

– Azért nézte meg Bőgős György a halait.

– Világos… Csak azt nem tudom, mért les még most is utánunk?

– Ez a Palkónak meg az Imrének szól.

– Hogyan?

– Azt hiszi a hülye, hogy mi cipeljük. Azt, hogy a Marci, mint egy kalózhajó viszi az ő tilos hálójukat… Nem érted?… Tavon is, berken is… Itt mind halon meg halból élnek… A gulyások is…

– Én azt hiszem, Bőgős György hala után leselkedik… Mert ez is tilos hal.

– Majd kitapossa, mint a békát a gólya – nevettünk a történeten.

Le se ültünk, csak körüljártuk a szigetet. Hosszában ezer lépés volt. Széltében ötszáz. Mint egy ellipszis. Az ágaskút a kellős közepén volt. Nyugati része berekfás liget. Ott állt a gunyhó. A Gólyás körül három tó is csillogott. Keletre vagy tizenöt méter széles úszó vitt Bugavár felé.

– Szép kis vár, mint a tehénlepény – szellemeskedett Samu.

– Erősebbek voltak ezek minden falnál… Melyiknek volt öt-tízezer méter széles fala? Csakhogy itt vízből volt a fal… Még a török se látta ezeket.

De ez a zöld lepény bizony nem Bugavár volt. Ott álltunk a széliben, és csak bámultuk hajónkról ezt a szép, lágy füves, zöld mezőt. Mint a hibátlan szőnyeg, és körös-körbe tóval szegve csalogatóan terült elénk.

– Micsoda futballpálya!

– Van ez még tíz pálya is… Itt rúgni a bőrt! Nem ám a gimnázium salakos udvarán – lelkesedett az öcsém.

Odatoltam a hajót egészen a lapos sziget partjára. Épp hogy kiemelkedett ez a vastag zöld tőzegszőnyeg a Márkói-tóból. A hajónk orra rá is csúszott. Samu csak próbálgatta, amikor a túlsó oldalon, orrukkal az ég felé, fújtatva-úszva száz tinó közeledett a márkói láphoz. Nem ám futballcsapat, de a tömöri nyári szállás tinófalkája kepesztett föl a mi zöld pályánkra.

A jószág szélesen elterült a lápon, és ahogy legelt, azt vettük észre, hogy lopakodva és alattomosan kristálytiszta víz lepi el a zöld füvet. A zöld átragyogott a víz felszínére, melyen a nap csillogott és felhők úsztak. A gulya lassan térdig zöld, ragyogó tükörben állt. Már nem legelt, de itta a lesüllyedt láp fölé terült tiszta vizet, de úgy, mintha vele együtt az eget is inná.

– Csak nézzék, Sámuel – szólalt meg mögöttünk egy hang a vízről.

A látvány úgy megragadott, hogy öcsém hátra se nézett, csak úgy szólt vissza a felhőket nyelő teheneket bámulva:

– Samu vagyok… Samu.

– Micsoda nevek… Féligsz, Sámuel? – tűnődött az, akárcsak Perc Jánost hallottuk volna újra. Pedig nem ő, de Csapó Ferenc, Bőgős György társa, a tinógulyás beszélt a hajóból.

– Samu! – erősködött az öcsém, aki már tegnap együtt tanyázott Csapó Ferenccel.

– Hattyú! – kiáltott a gulyás. Erre a kutyája is erősen csaholni kezdett. Dühösen, úgyhogy a haltartó láda fedeléről majd a vízbe ugrott.

A Hattyú volt a tinófalka harangosa. Gyorsan elindult, és a harang után térdig gázolva a vízben, a lesüllyedt lápról utána vonult a Márkó vizére a gulya. Egyszerre úszni kezdett valamennyi vissza Bugavárra. Az úszó vize olyan lett, mint a sűrű tőzeg. Nem olyan, amilyen a mi befőttesüvegünkben, de mint a szilvalekvár. Bugyborékolt, böfögött, mint amikor a lekvárt főzik. Tisztes távolból követtük a falkát, hogy föl ne dőljenek a könnyű deszkahajók.

– Csak ügyesen – szólt oda Csapó Ferenc Samunak, aki egy iszaptól megszédült csukával próbálkozott.

– Csak a szájába – nevetett ravaszul a tinós.

Az éles csukafogak kaffogtak, és Samu kezéből kicsúszott a csuka. Aztán odébb újra feljött. Hátára, oldalára gömbölyödött.

– Kólintsa fejbe!

Igen, de a kis hajó olyant billent, hogy majd kiestünk mind a ketten a csuka mellé. Samu elővette a gyékényből font halmerítőt. Most meg olyant vágott, hogy kirepült belőle a hal. Csapó Ferenc odaállt a csuka mellé, és a hüvelyk- és a mutatóujja, mint a harapófogó, hirtelen mozdulattal nyúlt bele a csuka szemgödribe. A hal meg se moccant. Megmerevedett, akár egy darab fa. A pumi leugrott a hajó orráról. A gulyás fölhajtotta a haltartó láda födelét, és beledobta a csukát. A Zsuzsi diadalmasan ült oda a csuka fölé, és nézte komoly gonddal a százötven tinó háromszáz szarvát, amint égre feszülve, lábukkal egyre az iszapot kanalazva, kavarva úszott szuszogva a falka a sziget felé.

Az öcsém is, mire kikötöttünk, bemert egy tucat véreskeszeget és sügeret a mi hajónk ládájába. A nyárson egykettőre majd olyan pirosak lettek, mint a pipacs.

A darázs, ha rászabadul a szőlőre, az se olyan serény, mint amilyenekké mi lettünk Samuval. Alighogy odadobtuk fejestül-farkastul a haltüskét a Zsuzsinak, menten azt kérdeztük Csapó Ferenctől:

– Melyik a Békás?

– A Csuhus- meg a Berki-tó között.

Azzal csak ült a tinós a tőzeglappal fedett kis gunyhó padkáján. Onnan nézte némán a füzetemet, amelybe egy térképvázlatot rajzolgattam. Eddig a Tömör, a Gólyás, a Láp és Bugavár szigeteit mutogattam.

– És a Márkó meg a Berki- meg a Hármas-tó, a Hideg-, a Büdös- meg a Határi-tó? – nézett kérdőn a ceruzámra. – Hiszen átjöttek rajtuk…

– Lehet, hogy át, de melyik hol van, hová tegyem? – mutattam a papírt. – Perc János is sorolta, de ezzel akkor se lettünk okosabbak.

– Aztán fontos? – kérdezte Csapó Ferenc.

– Az, mert senki se tudja már ezeket, csak a Bőgős György, Csapó Ferenc, Perc János meg a Kalota Mihály.

– Hozzá is elmennek talán?

– El bizony.

– Ott aztán nem sokat találnak. Szárazra került már a Mihály, mint a piroskeszeg.

Ezért fontos, mert ez is odakerül… Híre se marad még a térképen se ennek az országnak… Most se tudják!

– Látja ott azt a póznát?… Mi csak kompfának mondjuk. Az a Békáson áll.

– Abban vannak a vasszegek?

– Kitől tudják? A Gyuritól?… Hát akkor ott másszanak föl arra, aztán jöjjenek vissza. Aztán rámondom sorra, amit rajzoltak. Rá, hadd maradjon meg, de előbb ezzel a gunyhóval engem is lefotografál… Így – és ő is kihúzta magát, mint az üszőgulyás, aki már fönt a Balaton előtt a Keszegháton járt. Csapó Ferenc most olyan szigorúan nézett a lencsébe, mint egy haramia. Dühösen, mint aki szeretne valami retteneteset mondani, de nem érdemes, mert úgyis csak annyi már az egész, olyan rövid itt ez a világ, mint a baknyúl farka.

A Bugavárhoz képest a Békás csak kis szigetecske volt. Mint egy homokkupac, amelyet úgy hordtak, döngöltek össze. Alig száz lépés ide és oda. De mindjárt az első lépésnél majdhogy a nyakamat nem szegtem egy kis veremben. Nem is vehettük észre, mert gondosan sással fedték, és én máris hideg vízben álltam. Épp hogy a fejem látszott ki a négyszögletes ivógödörből. Amint Samu kisegített, egy bádogpoharat láttunk úszni a kutacska vizében. Kihalásztuk, visszatettük a verem szélire, és újra mi is befödtük sással.

– Ha már ilyen szerencsésen kijöttél a gulyások kútjából, mássz föl erre a póznára is – biztatott Samu.

– Mint egy kerek tutaj – szóltam le a pózna tetejéről Samunak.

– Azonkívül mit lát a tengerész? – kérdezte, mert az öcsém csak engem láthatott az árbocszerű pózna csúcsában. Körülötte körbe-körbe szinte az orránál állt a nád fala.

– Te, itt több a sziget meg a víz, mint Polinéziában… Csupa vulkán…

– Talán bizony füstöl már a Siposhegy meg a Badacsony is. Csak nem gyulladt be a Szigliget is?

– Füstöl, rezeg itt minden!

– Úgy látom, a matróz gyulladt ki a póznán – nézett föl a talpamra az öcsém.

– Gyere csak – sürgettem Samut.

– Aztán addig te hova repülsz?

De már lépegetett is egyik kovácsolt vasszegről a másikra.

– Ott áll a Marci – ámult el Samu.

– És mögötte?

Messziről a nyugati berekben mintha porkígyó kúszott volna lassan-lassan délre. Arra, ahol kis kék vízfelületek csillogtak, mint törött üvegcserepek a sárga, kotus, sásos homokból. Mintha csak a vízért, e kis tavak vizéért kúszott volna, hogy ebben a száraz forróságban a nyelvét belecsaphassa a gomolygó, szomjas porfelhő karavánja. Füstölt és vibrált körben a láthatár. A lassan szikkadó, száradó berek.

– És ezek?… – és itt az árboc és a lábunk körül tizenegy szigetet számoltunk össze Samuval. Amikor a tavakat vennénk sorra, látjuk azt is, amint Bugavár felé húzza a ladikját Nyúl Imre. A rácsos nád mögül ahogy előbújik, ott ül Víg Palkó is a ladikon. Samu integetni kezdett. Aztán mint a gébics csaptunk le a Békás kompfájáról, hogy már mi is minél előbb Bugaváron lehessünk.

– Azt hittük, szétnyílt maguk alatt a láp – szólt oda Palkó.

– Hát nem láttak? – kérdeztük.

– Hol láttuk volna?

– A fáról integettünk.

– Kinek jut eszébe ilyen?…

– Pedig más is fölült a fára… Annak eszébe jutott… Aztán csak minket nézett.

– Képzelődnek – így Víg Palkó, de azért csak ránézett oldalt az ácsra.

– Ott állt azon a nyárfán – mutattam a fára.

– Mikor?

– Amikor jöttünk.

– Azért nem volt az otthon – szólt most oda az ács a halásznak.

– Lehet, mert a hajója otthon volt.

– Köszönöm – mondta Palkó. – Ezt sem árt, ha tudjuk!

Csapó Ferenc csak hallgatta ezt a beszélgetést meg azt is, amint Samu folytatta:

– A Gyuri bácsi meg is nézte a veicet.

– Aztán van benne?

– De van ám! – lelkesedett az öcsém.

– És magánál, Feri bátyám? – kérdezte az igaz halász.

– Ide se jöttetek hiába.

– Akkor lassan elindulunk – állt föl Csapó Ferenc, és ahogy ereszkedett a nap, messziről a Fickó csaholása is hallatszott már. Akkor a Zsuzsi odaállt a tinós elé.

– Indíts! – De ez csak a puminak és nekünk szólt.

Imre és Palkó ott maradtak a gunyhó előtt, mint akik ráérnek és várnak valakire.

A kis pumi pedig úgy terelte a tinókat az úszóhoz, mint a parancsolat. És alighogy elúszott előttünk Bőgős üszőfalkája, már követtük mi is. A sűrű berki latyakból még feketébbet kevertek az üszők után a tinók. Csak a keszegek hasa fehérlett és a pontyok, csukák aranya fénylett a büdös, kóválygó berki tőzegiszapból.

– Kapkodják csak, úgyis a maguké – biztatott a tinós.

Az üsző és a tinó a tömöri nyári szálláson beállt a helyére. Az állás kapuira, ki-ki a magáéra, feltette a reteszeket.

– Nekünk még van egy kis dolgunk.

Azzal a két gulyás faképnél hagyott minket. Mindegyik a maga hajóján visszaindult az úszón. A két kis sárga szőrű pumi, a Fickó meg a Zsuzsi csak ült a putri előtt, és néztek utánuk.

Amikor mi a Marci első bázisa felé igyekezve az árok töltésére léptünk, a magas fűből ki kászolódik föl? És csak odaáll elénk a Zöldnád Jancsi.

– Mit… mit… visznek? – makogja.

– Halat! – mondja rá Samu igen egyenesen, mert neki épp ilyenkor vág az esze.

– Szó… szóval dolgozunk… a berken… is meg a… Balatonon is… Csak este… csak ezt akartam… tudni – hadarja.

– Ez a hal a Bőgős György hala – szóltam oda.

– Csak mondja… de ne… ne nekem… láttam… én azokat… – kapkodja tovább.

– Én is magát – vágja a szemébe Samu.

– Hogy én… én… az árkon… kívül… ilyet… ilyet aztán… – kezdené Zöldnád, de az öcsém szava rálegyint.

– Nem ott, a fán… Azon a fán! – és mutatja.

Az árokcsősz fia megállt ott, és egyet rándított a nyakán, mintha levegő után kapott volna.

– Szó… szóval… leselkednek is! – néz dülledt szemmel Jancsi.

– Vak nem vagyok! – így Samu, és csitítanám, de Zöldnád közbekérdez, de vesztire:

– Az… aztán megmondta… a… azoknak is?

– Mit?… és kinek?… – áll meg az öcsém.

Erre Zöldnád Jancsi se tudta, mit válaszoljon, mert bizony beleszorította Samu a sárba. Bele, mert ha kimondja azt, hogy a fán, és hogy Imrének és Palkónak, akkor bizony ő fönt marad a fán, a leskelődésben, melyet ránk akart sütni. Tehát úgy tett, mintha nem is hallotta volna Samu kérdéseit. Jött egy darabig velünk a töltésen, aztán beült az árkon hagyott ladikjába.

– Aztán… aztán… csak csönd… legyen!

A harmat a térdünktől talpig belepett. Mikor visszanéztünk, még mindig ott ült, mint a szellem a hajón. Ült a Marcitól délre két kilométerre az árkon. Várta, hogy rajtakapja halastul az ácsot, mert Nyúl Imre ladikja is itt állt a Marci mögött.

– Te Félix, ez úgy jár utánunk, mint…

– Láttuk… Itt evezett föl. Ők halásszák az árkot… Itt jön is vissza – válaszolt erőltetett nyugalommal a kormányos.

– Nem arról beszélek. Arról, hogy ez les minket! Lesi azokat is meg a Marcit is.

– Aztán mért lesné? – kérdezte a kormányos.

– Ide figyelj, az a csuka hogy is volt? – kérdeztem a kormányostól.

– Az öreg Csapó belenyúlt a szemibe, és úgy vette ki a vízből… Vak csuka került a ládába – vágott közbe az öcsém. –

– Nem az!… A gyűrűs – néztem erősen Félixre. – Az, amelyikkel a Zöldnádék vakították meg a világot. Mert a gyűrű ugyan lehetett a csuka gyomrában, de hogyan került abba, és hol van a felügyelő?… Érted?…

A bennszülött, a mi kormányosunk csak nézett. Aztán nem a kedvére, csak úgy erőltetetten fölnevetett.

– Micsoda história, hogy mit ki nem találsz?… Hagyjad ezt, Miska, mert végül még aludni se merünk… Ez lesz a rettenet hajója… Hallottátok – nézett Lukácsra és Samura. – Hallottátok, miket beszél a Miska?

– Ne tettesd magad, te is tudod, ez fél valamitől. Ezért billeg mindig a Marci körül – fogtam meg Szerencsés vállát.

– Csak nem tőlünk? – néztek rám a fiúk. A kormányos most nem nevetett, hanem a feltört és már új zárral fölszerelt kajütre nézett.

– De! Pontosan tőlünk! – válaszoltam makacsul. – Attól, hogy mit keresünk a berken! A berken, amelyiken elveszett a gyűrű gazdája…

– Egy biztos, mi nem a Héring urat keressük – nézett rám gyorsan Szerencsés.

– Ez szent! – bólogattak a fiúk.

– Ezt tudjuk! De nem ez a fontos. Csak az, hogy ő mire gondol…

– Hagyd már a fenébe a csukádat! – csattant föl ingerülten a kormányos, és otthagyott mindhármunkat. Samu és Lukács csak nézett rám.

– A Rettenet Hajója – mutatott vigyorogva a Marcira Samu.

„Tizenegy sziget… hét tó… húsz fénykép… minden rendben” – adta le a morzejelzést a kormányos a kapitány tornyába.

– Minden rendben? – kérdezte utána, de úgy, hogy Lukács is meghallotta.

– Mire gondolsz? – kérdezte erre Lukács.

A bennszülött nem válaszolt, de érezte, hogy morzejelentésében ez a befejező mondat mintha sántítana. Sántít, mert itt üldögél nemcsak ő, de a Marcitól délre Zöldnád Jancsi is. Zöldnád pedig Imrét és Palkót lesi. Ők pedig egy kicsit mégiscsak a Marcihoz tartoznak. Ő pedig azt várja, hogy mikor evez már el Jancsi a hajó mellett, hogy végre álomra nyújtózzék a Marci fedélzetén. Várja, mert itt áll a töltésre dobott kőhorgonyon az ács csónakja. Emiatt nem alszik. Ezért virrasztott hát Félix, mert a Marci mellett ez az üres csónak idehozta a gyanút… A kapitány pedig keményen kiadta, hogy a hajóra se háló, se szigony, de tilos szerszámnak még a gondolata sem kerülhet. – Nincs is… – tűnődött Félix. – És mégis a fehér és tiszta hajóhoz, amely olyan ezen a fekete vízen, mint a hattyú, mintha kettős gyanú is tapadna… Mint egy kalózhajóhoz, amely először is tiltott vízen halászik, és másodszor, amelyiknek az útjára lesni kell, mert ki tudja, mi a kiküldetése és a parancsa?… Ki tudja, mit visz a kajütben és milyen titok után kutat?

Addig pedig, amíg Jancsi várt és Szerencsés tűnődött, azalatt visszaérkezett a két gulyás hajója a bugavári szigetre. De nem üresen. Előzőleg kimerték a veicek udvarából a halat, és átrakták azt a hajóiknak a ládájába. A halak majdhogy szétverték a kis hajók orrát.

Így érkeztek teli halasládákkal. Ki se kötöttek, mert Palkóék már eléjük eveztek. Elindultak csendesen és némán a hajók a Határárok gátja felé. Mint három sötét testű, ismeretlen vízimadár úszott a berek vizén a három hajó. A berken, amelynek a vize sötét, de most mégis világos és tiszta tükör. A hold és a csillagok tükre. A nagy csöndességben csak a nád súrlódott, ahol átúsztak a ritka nádasok között. Hosszú és lassan és hangtalan szétnyíló ékek tágultak a berki tó vizén, amerre elhaladtak. A holdat is némán szelték ketté.

A mozdulatlan és fényes tükör-estében, a nagy, csendes vízen csak a hajók deszkaorrát verték a halak. Tompa cuppogások jelezték a pontyok, csukák forgását.

Amikor aztán a sűrűbe értek, a nád és a szittyó közé, akkor Palkóék előrementek. Csak Bőgős György hajója követte őket. Eltűntek a fekete-kék nádban, és senki, talán csak a csillagok láthatták már, mi történik. Fényes és nyugtalan szemükkel ott kutattak, és csak nézték, mint évezredek óta, most is a hangtalan halászt és a gulyást, és ragyogott a halak pikkelye és az öreg szerszámok vonala is.

Ott a sűrűben Víg Palkó letette a tolófát. Fölhúzta az ingét a karján, és mélyen lenyúlt a vízbe. Onnan óvatosan egy fűzfavesszőből gyékénnyel összefont jókora, hosszúkás kosárfélét állított szájával a víz fölé. Ez volt a röjtök. A haltartó szája kerek volt. Alatta kiöblösödött a hasa, és úgy állt az iszapban, mint egy nagy, talpán álló kosár. Lehetett az 120 centi magas. Ügyesen állt az iszapban.

A gulyás a fűzfakas szájához állt. Egykettőre belemerte a hajójából a röjtökbe a halat.

Ezután Csapó Ferenc is bejött, és ő is odaállt a fűzfakas szájához.

– Bírja? – kérdezte a tinós.

– Bár rakhatnám a másikat is degeszre – válaszolta Víg Palkó.

Az utolsó ponty után rátett a röjtök szájára egy kerek deszkát. Azután egy fából faragott nyársat szúrt át a fűzfák között a deszkalap előtt. Így biztosította a kosár száját, hogy ki ne jöhessen a hal. Akkor eldöntötte az alacsony vízben a haltartót. Az ráfeküdt a puha és langyos iszapra.

– Kész…

Azzal otthagyták és továbbeveztek. A vasúti híd közelében Palkó a hajójával fölszaladt a berekbe hajló töltés partjára. Imre kilépett, és fölment a gátra. Körülnézett. Utána a két gulyás hátul, az ács és a halász elöl megfogták a hajóüléseket, és áttették az árokra a halász hajóját. Víg Palkó már úszott is az árkon a kikötő felé.

Szerencsés pedig félálomban vette észre, hogy árnyék közelít az árok tükrén. A fedélzeten feküdt. A takaró alól nézte, de meg se mozdult. Zöldnád a Marci előtt az evezőkkel kétszer is nagyot húzott a vízen, és akkor elengedte a csónakját. Így aztán simán és olyan csendben úszott el a hajónk mellett, hogy még a sárga vízililiom kardjai se billentek meg. Félix jól látta, hogy Zöldnád Nyúl Imre üres csónakjába nézett.

Ezután Félix mélyen elaludt, de az első nádirigó kiabálására mégis nagyobbat nézett, mint az éjszaka Zöldnád Jancsi. Jancsi azon ámult el, hogy nem volt a csónakban az ács, Félix pedig azon, hogy most mégis a csónakban ott fekszik Imre, és fölszól hozzá:

– Akár indulhatunk is.

– Hová?

Erre már, mintha csak most keltünk volna ki egy nagy hófehér tojásból, lábunkat lógatva egymás után ültünk ki a Marci fedélzetének a peremére.

– A szigetekre – válaszolt Imre.

Mindhárman a kormányosra néztünk, hogy – ki megy?

De mielőtt Félix szólhatott volna, az ács kezdte sürgetni:

– Gyerünk, de előbb tegyük át a csónakomat az árokról a berekre… Gyerünk… gyerünk!

Lukács és Samu már át is ültek hozzá. Nyúl Imre szapora evezéssel indult fölfelé. Már rég elhagyták keletről a nádast. A Tömöri szigetről az ágas is alig látszott. A gát két oldaláról silány nádaslegelő, amolyan kiszáradt berek kísérte a csónak útját. Samu meg is kérdezte:

– Aztán itt hová tesszük át a ladikot?

Az ács nevetett.

– Ne féljen, nem az ürgéknek, de ide – mutatott a Határárok másik oldalára, a nyugati berekbe, amerre a csatornák látszottak. De azokból is inkább a partjaikra ültetett fák sorai.

– Az még szárazabb, mint ez.

– Már ahol – és azzal föl is húzták és tolták Nyúl Imre ladikját a töltésre. A gát túlsó oldalán óriás négyszögletes tőzeggödör terült el, fekete és barna vízzel. Ráeresztették a kátrányszínű hajót.

– Itt aztán kereshet – és csak nevetgélt az ács, de Zöldnádról egy árva szót se ejtett, pedig majd egy órát taposták a harmatos füvet Samuék a gáton, amíg újra elérték a Marcit.

Félix a Hajónapló mellett ült. A hajófar szekrényén kiterítve ott volt előtte Jurasich Gerzson térképe is. A négy vaspálcán és a vitorlarudakon kitámasztott ponyva árnyékkal borította a hajó teljes munkaterét és a kajütöt magát is. A kormányos kényelmesen ült, és elégedett volt, mert magán a hajón minden úgy ment és pontosan, mint ahogy a lelkünkre kötötte a kapitány. A vitorlát és az ágyneműt már kiszárítottuk. Minden ragyogóra mosott, és az adatok és jegyzetek egymás után sorakoztak a naplóban. Csak most, ahogy Samut, Lukácsot és Nyúl Imrét meglátta, bizonytalanodott el a kormányos tolla. Rám nézett, és arra gondolt, amiről eddig egy betűt sem írtunk a Hajónaplóba. Pontosabban csak annyit a második napon: „A Marci kajütjét valaki feltörte. Semmi se hiányzik.”

– Semmi? – mutatott a pirossal aláhúzott betűkre Félix.

– Ez igaz… Inkább jött valami – válaszoltam.

– Jött jött, igaz, de most megint rá ne zendíts azzal a csukával.

Akkor az ács is lehúzta cipőjét, és odaült a térkép elé, és a nagyjából fölvázolt szigetekre ráírtuk a neveiket: 1. Tömör, 2. Gólyás, 3. Láp, 4. Bugavár, 5. Békás, 6. Tüskés, 7. Zardavár, 8. Berényi, 9. Bézsenyi, 10. Ágas, 11. Tarhány, 12. Keszeghát.

– Eggyel több is, mint amit jelentettünk.

Akkor kék tintával kipettyeztük a hét tó helyét is, és odaírtuk a neveiket is. Az ács már türelmetlenkedett.

– Majd ott a többit… Különben is hét tó?… Annyi ott a tó, ahányat körbezár a nádas. Nem maguk, de nem született olyan mérnök, aki azokat berajzolja. Nem lehet, mert egyszer tó, egyszer berek, egyszer láp, máskor bozót… Nem itt kell ezen a papíron, inkább ott nézzük majd meg… Maguk meg jelentsék majd a zászlóval, hogy kéznél vagyok…

Ez nekünk szólt, mert Samuval ketten maradtunk a Marcinál. Hűseltünk a hajósátor alatt. Aztán, mint a békák, hol kimásztunk, hol meg beugráltunk a vízbe.

Zöldnád Jancsi pedig kint ült a hálószárító alatt, és csak az árkot leste, hogy Imre végre mikor ereszkedik lefelé. Ugyancsak ráunhatott, mert ebéd után csak rám kacsint Samu.

– Jön ám!

A ladikja orrában egy kis eresztőháló.

– Hol a hajó? – kérdi.

Csak összenézünk, aztán mutatjuk a fürdőnadrágunk alatt a Marcit.

– Az a… az a… hajó?

– Azt magának jobban kell tudni.

Zöldnád Jancsi dühösen néz szavaink után, és fogja a Marci horgonyláncbikáját.

– Ne… ne csináljanak… bo… londot.

– Bolondot mi? Amikor maguk előtt visz el a ladikok útja – mondja Samu, de olyan komolyan, hogy Jancsi csak néz végig az árkon. Néz, és látszik, erősen tűnődik, mint aki nem érti, hogy történhetett ez, amikor ő hajnalig kint lesett a házuk előtt. De aztán csak ellöki a csónakot, és evez fölfelé. Samu veszi a távcsövet, és követi a nagy nyárfáig.

– Most nem mászott föl. Üres a helye.

Vissza is vitte a távcsövet. Amikor Samu újra kibújt a kajütből, megjegyezte:

– Sétál vissza a barométer. Lehet eső vagy vihar is.

– Mindig megszomjazom, ahányszor ezt a lápot nézem – állt meg Imre, és a tolófát a nagy zöld láp szélébe nyomta. Megállt a kis pásztorhajó.

– Akár egy zöld tutaj – szólt Lukács.

– Csak épp hogy nem úszik a vízen – válaszolt Nyúl Imre.

Szerencsés is kilépett a lápra. Lába alatt, mint a ruganyos és puha matrac, olyan volt a zsenge füves, víz fölé emelkedett tőzeg.

– Az öreg Bőgős Marci, a Gyuri apja, az mesélte, hogy az ő idejében négy láp volt ezen a keleti berken. Most csak erre a lápra jár, de csak inni a falka, mert ez süllyed. Nem fa, de még egyetlen bokor sem volt ezen a sík üde zöld pázsiton. Csak nád volt itt-ott, aztán meg szép buckás zsombék és sás, mintha ezekhez kötötte volna valaki ezt az óriás szigetet.

– Maguk ezt most nem látják.

– Hogy ezt nem? – nézett Félix Nyúl Imrére, hogy mit beszél.

– Azt, hogy hogyan iszik itt a Csapó Ferenc gulyája. De én bizony megszomjaztam.

Azzal a gyékény és sás között odament egy szép szál élő nádhoz.

Lukács csak nézett, de Szerencsés, a bennszülött se látott még ilyent. Vette is már a fényképezőgépjét. A szép erős nádhoz vékony sással valaki hozzákötött egy másik levágott, jó erős, olyan 150 centi hosszú nádszálat.

Imre eloldotta a sáskötőt, és belefújt a nádszálba. Kifújta belőle a piszkot. A nád végigszellőzött, mert az ízeit valaki átfúrta.

– Mint az indiánok fúvónádja. A mérgezett tüskéknek – így a bennszülött.

– Fúvó a ménkőt!… Ivónád ez! Így takarítja meg a Csapó Ferenc. Ebbe a levágott nádtorzsba dugja a nád alját, aztán ehhez pedig hozzáköti. Aztán így iszik.

Akkor vettük észre, hogy Imre kezében egy ujjnyi vastag pálca van.

– Csak hogy lássák, azért csinálom. A pásztor mindig a gulyásbottal szúrja át a lápot. Így – azzal szép lassan át is szúrta a mi tutajunkat. – Méter vastag, ha van annyi. – Nézte, meddig nedves a pálca. Azzal az ivónádat a pálcafúrta lyukba eresztette, és szájába véve megszívta a nádon át a vizet. Kétszer kiköpte, aztán jóízűt ivott a láp alól.

– Megpróbálják?

Hideg és tiszta víz szökött föl a szánkba.

– Nem mindenütt ilyen. De ez a nád a Csapó kútja mellett állt. Erre szomjaztam meg… Mert másutt olyan, mint a gáz. Talán meg is lehetne gyújtani. Büdös. Csak legalább bor lenne alatta, nem pediglen bivalyfalka – nevetett az ács. – Mert olyan is van. A Fekete Vízen. Ott – mutatott nyugatnak. – Ott valamikor Tót Gyuri falkája delelt. Aztán egyszer csak szétnyílt alattuk a láp. Aztán meg újra összezárult a bivalyok fölött. Majd ha elmennek oda, csak kérdezzék meg a Dudus Besztitől… Él még az öreg.

– Honnan tudja? – nézett rá kétkedően a bennszülött. – A Fekete Víz ott van a berek másik végiben.

– Honnan? Ha nem tudná, darvas volt az én apám is. A Darvas Nyúl…

– Darvas?

– Az… Meg az öregapja is daruzott. Szedték a kölyökdarvakat. Nemcsak a tollát. Eladásra, meg a tojást, persze a halat is. Olyanokat, amilyeneket Jurasich Gerzson kapitány se eszik holnap. Pedig náluk is halvacsora lesz.

– Honnan veszi ezt? – nevetett Félix a hajóácsra.

Az Imre lábánál Lukács kuporgott, és csak hallgatta.

– A Palkó viszi a halat.

– Hát annak mindig van hala? – Így Lukács, mert Félixnek az ilyen még a nyelvére se csúszhatott volna. Ő aztán igazán tudta, kicsoda a Víg Palkó.

– A röjtökben mindig van a jó kuncsaftok részére.

– Aztán hol rejtegeti?

– A víz alatt, mert másképp megbüdösödne – ugratná az ács az Ágas sziget felé tolt csónakon Lukácsot. De az elhallgatott.

– Haragszik? – kérdezte egy idő múlva Imre.

– Nem, csak annyit én is tudtam.

– De a röjtököt mégse ismeri. Pedig anélkül feleshalász meg részeshalász nem létezhet.

– Meg orvhalász! – vágott közbe Félix.

– Az más! – emelte fel a hangját Imre. – Az a vizet lopja. Az nem bele született… A halász az a vízbe, meg a pásztor is itt, ide született. Bele, hát belőle szerzi, mert a keze ügyében van.

– Meg a vidra is. Mit szól hozzá? – kötekedett Szerencsés.

– Az négylábú és idevaló… Az szerezheti is, ha rajta nem veszít. Érti?… De a kétlábú idegen, az más. Az lopja a vizet is meg a hálót is meg a röjtököt is… Szóval a röjtök okos dolog. Jó szerszám annak, aki a berekből él.

– Milyen?

– Olyan, mint a torpedó a víz alatt. Csakhogy ez rekettyéből vagy fűzfából van, nem pedig vasból. És hallal van töltve… Persze nem sült hallal… – billenti meg a térdével Lukács hátát. – Csak épp ebből válogatja, a röjtökből, a sütni való halat. Érti?

– Már ennyi sütnivalóm nekem is van – nevet, és most már nem haragszik Lukács. – Hát most a Palkó válogat majd a kapitány úrnak. Válogat a java halból. Mert fekszik alattunk egy-két röjtök ezen a berken. De akár ki is köthetnénk. Nem inni, de a röjtökből, hogy mi is szerezzünk valamit.

Most Imre áttolta a hajót a nád közül egy sűrű, szittyós és sásos zsombék közötti, alig méter széles vízre. Olyan volt, akár egy kisebb patak medre.

– Ez a víz ennek a bereknek az ere. Ez viszi kelet felé, de úgy, hogy látni se lehet, hogy folyik.

A víz színén egy gyékény hegye se rezdült.

– Jó halas hely ez is, de csak hálóval.

Ezen az éren át hajóztak az Ágas szigetig. Ott Félixet és Lukácsot kitette, ő pedig eltűnt a sűrű éger- és fűzfás bozót mögött a hajóval. De alighogy elment, már jött is vissza. Két csukát hozott. Akárcsak Csapó Ferenc, Imre is úgy hozta a csukákat. A szemgödrükbe szorítva hüvelyk- és mutatóujját. A négy ujj, akár két élő harapófogó.

– Mint a tigrisek – és Lukácsnak egyszerre a Beketov Cirkusz jutott az eszébe. Amikor ott vertek sátrat a régi vár alatt, nem messze az ő kovácsműhelyüktől. Ott látott tigrist. Valóban ilyen szép sárga és feketecsíkozottak voltak azok is, akárcsak ezek a csukák.

– Még rosszabbak is ezek. Ezek még egymást is fölfalják. Egyszer egy csapásra kettőt vágtam agyon.

– Kettőt?

– Úgy. Kettőt, mert a nagyobbik csuka nekiment, és bekapta a másik fejét. Nyelte-nyelte, aztán elakadt. Csak állt vele, amikor rájuk akadtam. Se ki, se be… Gondban voltak, nem mondom. Na, Imre, ilyet se láttál… Aztán megszabadítottam őket egymástól – nevetett a csukákra.

Az ács a gunyhó előtt, mintha törvényt ülne, nyársra húzta a két csukát. A füst már elillant, csak a parázs kéklett. Ezt a füstöt talán Jurasich Gerzson is látta, mert épp 15 óra volt, és a Marciról már felvette a jelentést, amelyben értesítettük, hogy a Keleti Bozótban jár az expedíció.

A piros-zöld csíkos nyugágyban ült, és távcsővel nézte a berket. A toronyterasz most kék árnyékban derengett. Az ampelopszisz felfutott a lábáig, és bebújt a korlát zöld rései között is. Talán befonta volna még a kerek asztalt és a székeket is, ha tavasztól őszig kint hagyják azokat. Verebek és fekete rigók zörögtek, játszottak az indák rácsai között.

Gerzson kapitány Bükkös mérnököt várta. Várta, és a kezében ott volt az a régi rajz, amely szerint Horváth, a vén hajóács, Imre mestere építette annak idején az öreg túrajollét. A hajónk méreteit nézegette, amikor a mérnök belépett.

– Hivatott a főnök?

– Jól értesült, kedves pionír – szólt tettetett komolysággal Jurasich Gerzson. – És országunk térképei? – nézett Bükkösre.

Az meghajolva fekete tokban, akár egy oklevelet vagy diplomát, úgy nyújtotta át a kapitánynak a nyugati berek lecsapolási tervrajzait. A fekete asszony illatos brazil kávét hozott.

– És hol áll a főnök hajója?

Jurasich Gerzson fürkésző gyors tekintettel szaladt végig a Bozótlecsapoló Társulat térképén. Nézte kíváncsian és kihívóan ezt a tervet, amely most már csak idő kérdése, de megfosztja őt attól, ami neki a legkedvesebb.

– Ide figyelj, öreg pionír – és szava játékos és mégis komoly volt, amint odafordult a mérnök felé. – Én csak főnök vagyok, szóval, ha úgy érted, az utolsó bennszülött főnök. Legalábbis ebben a ronda berekben… De te itt most császár lettél. Hát akkor, császár, kérdem tőled, ha elveszitek az én szülőföldemet, lesz-e nektek itt országotok?

– Te Gerzson, megint csak azt kérdem, jobb-e az öntözött rét annál a büdös bereknél?

– Az igen… De ezek, akik agárral meg daruval sétálnak a parkjaikban, tudod, mit akarnak? Csak földet… Szántani akarnak, mert utálják a vizet, a hajót. Utálják, amibe bele nem látnak. Csak magtár kell a hörcsögöknek! Földet akarnak meg búzát… Érted? Szántóföldet… Ez a terv pedig így olyan, mint aki a felhőn akar szántani… De nekik még az se drága. Felhőn, mert ha elviszitek ezt a ronda berket, itt minden elrepül, mert ennek az országnak a földje csak tőzeg. Nem föld! Ez pedig, ha kiszárítjátok, mint a felhő… Érted?

A mérnök nem szívből, csak épp hogy mosolygott.

Az asszony keményen állt. Ahogy ránézett, most Bükkös is elkomolyodott. Ismerte régtől a kapitányékat, és azt is tudta, hogy miért hord mindig fekete ruhát ez a portugál nő. Egyszer különös történetet mesélt az ő Orinoco környéki szülőföldjéről. Egy madárról, amelyikből amikor elköltözött az utolsó is, akkor elindult utána a falu. Elindult, és úgy mesélte, köztük volt az ő családja is. És mögöttük por maradt, sárga por.

– Hát, császárom, itt áll az én expedícióm – hessentette el egyetlen mozdulattal a kapitány a felhőt az új térkép fölül. – Akkor pedig, amikor parancsolja a főnök, és megnyittatom a ciframalmi zsilipet.

– Holnap nyolc óra. Jó?

– Ott leszek, és kinyitjuk a kaput. A nyugati berek vaskapuját.

– Az utolsó vitorlás hajónak – nézett a mérnökre Jurasich Gerzson.

Bükkös Dezső a térképet nézte. Az asszony kiment. A kapitány pedig azt mondta az új térképnek, az új öv- és belvíz és az öntözőcsatornáknak, zsilipeknek és vízbújtatóknak:

– És elhozza a jolle, ha megtalálja, a legszebb hajót. A bödönt… Nem az indiánok, csak a kapitány első és legszebb hajóját – és magára mutatott.

A mérnök furcsán nézett rá.

– Nem érted te ezt… Ezt már csak a gyerekek értik, meg én. De jegyezd meg jól, Bükkös mérnök, a gyerekekben él tovább minden… Szóval a gyerek! Ha nem érted, most figyelj ide: az a gyerek a mi apánk, és holtunkig az a nevelőnk, akik mi voltunk valamikor. Hát ezért aztán én azt mondom, nem mindegy, hogy mit látnak ezek a gyerekek. Én mondom neked. Ezért küldtem őket oda – és a berekre mutatott.

Ott a berken pedig Félix ezalatt tizenöt tó, négy láp, erek és bozótok, húsz téli és nyári gulyaszállás, kutak, legelők nevét írta össze, és vitte fényképekkel együtt vissza Imrével a Marci felé.

– Holnap este aztán szívesen látunk vacsorára.

– Kíváncsi vagy nagyon a hajóáteresztésre?

– Arra is, de örülnénk, ha nemcsak ezért jönnél. Meghívtuk Schrödert is, a halast – mert Gerzson kapitány mindig csak így hívta a Halászati Társaság új felügyelőjét.

Este tíz órakor Félix adta a jelentést, és ő is vette a kapitány parancsát. Azonnal vissza is jelezte:

…„Üzenetet felvettem” – és mindjárt meg is ismételte hármunknak. „Holnap nyolc órakor a hajó a cifrai zsilipnél jelentkezik, és átkel a nyugati csatornára.”

A horgonykötelek még vizesek voltak, amikor pirkadattal együtt fölvettük a két négykapás vikingtípusú horgonyt. Félix újra a kormányhoz ült, mi pedig meghúztuk az evezőket. Samu újra csak előttünk szökdelt, mint a vízimolnárka. Jókor indultunk, mert a nedves hideg és a vastag rózsaszín pára is nagy forróságot ígért. Ezt jelezték a gulyaharangok is. Már megtanultuk Bőgős Gyuri bácsitól azt, hogyha idehallik a Kissárkány-tó felől meg a hosszúlápi gulya harangja is lágyan szól, ez biztos meleg időt hoz.

– Hárman állnak a zsilipnél – szólalt meg a kormány mellől Szerencsés.

Bükkös Dezső mérnök volt az egyik. Egy kis lapos fenekű farmotoros csónakkal érkeztek a szivattyúháztól. Ez a szivattyúház ott állt azon a csatornán, amelyikből a tóba szivattyúzták át a nyugati berek belvizeit. Egyvégtében éjjel-nappal dolgozva emelte át a vizet a két 80-80 lóerejű szívógázmotor a berekből.

A Marcit már messziről nézegette a főgépész. Onnan a beton zsilipfejről végig lehetett nézni a Határárkon egész a rézsűi törésig. És végig-végig a végtelenbe vivő belvízlevezető főcsatornán is, amelyikre most a mi hajónkat áteresztik.

Amint elértük a zsilipet, Bükkös Dezső mindjárt intézkedett.

– A hajó orrával álljon a zsilip torkába.

Már be is fordultunk, és odaálltunk az óriás vaslap elé. Az árok barna vize a betonfalhoz szorította a Marcit. Akkor már Samu és én is ott álltunk a hajó orrában, és hogy meg ne sérülhessen, úgy tartottuk a Marcit.

– Kössétek ki a farát! – mutatott a mérnök az árok túlsó partjára.

A horgonykötél megfeszült a leerősítőbikán, és a Marci kipányvázva ott állt a Határárkon. Keresztben az árkon, és orrával a zsilip torkában.

Közben Nyúl Imre csónakja is megérkezett, és amikor megnyitották a zsilip lapját, Imre már ott dolgozott a Marci fedélzetén.

Az árok vize olyan erővel zúdult be az alacsonyabb csatornába, hogy hajónk rohanásra készen a két betonfal között lebegett. A horgonykötél a hajó farán nekifeszült. Samu a horgonyon állt a parton. Bükkös nem engedte, hogy felvegyük a horgonyt. Úgy intézkedett, hogy a rögzítőbikáról Imre méterről méterre engedve eressze át a Marcit a zsilipen. A huszonöt méter hosszú horgonykötél épp hogy elég volt. Végül is a Marci ott állt a belvízcsatornán, és mögötte bezárult a zsilip.

A kis farmotoros csónak elpöfögött. A benzingáz rátelepedett a csatorna árkára. Olyan fojtón, mint ránk a csalódás. Mert íme most hiába állunk a Marci fedélzetén. Hiába nyújtogatjuk a nyakunkat is, semmit, de semmit se látunk, csak a belvízcsatorna partját. Igen, mert ez a csatorna alacsonyabban feküdt, mint a Határárok, amely magastöltéssel szegélyezte itt a berket.

– Mássz az árbocra, Samu! – kezdi is Lukács.

A lehajtható árboc két talp közé foglalva hanyatt döntve fekszik, és olyan szomorú látvány a csatorna alján a sekély, sötét vízen a hófehér jolle. Uszonyát épp most állította a kormánnyal együtt a legalacsonyabbra Imre és Szerencsés. Alacsonyra, nehogy a vastag hínárba akadjanak.

– Minek ide árboc? – kérdi Samu.

– Mert vitorlás hajó – néz rá a kormányos.

Samu egy szót se szól, csak nézi, amint Imrével helyére rögzítik az árbocot, amelyen néhány napja a tavon még ott feszült a vitorla. Most csak a széljelző zászlót húzta fel rá Szerencsés. Alig lengedezett a könnyű kék szalag. Aztán megfeszültek a hajó orrán és farán az árbocmerevítő drótkötelek is. Imre nézte a szalagot.

– Húzzuk föl az orrvitorlát – és akkor lassú lépésben vinni kezdte a hajót a csatorna két partja közé szorult keleti szellő. Battyogott a Marci lassan a turfaházi sziget felé. A sárga vizet az evezők se csapkodták, mert a kenut is húzta a hajó. Imre ladikját a Határárkon, a zsilip szájában hagyta.

– Aztán jó helyen lesz ott a csónak? – kérdeztem Nyúl Imrétől.

– Senkinek se áll az útjában – válaszolta, és láttam, hogy Szerencsés is kérdezni akar valamit, de csak lenyeli.

A hajó fedélzetével egy szintben kétoldalt csak a fekete, csatornafenékké ásott tőzeg látszott. Fölötte leperzselt csigás homokon az égett fű. Itt-ott nőtt kóró a belvízcsatorna töltésén. Az is mintha sárga tűzzel lángolna. Egyhangú, már-már élettelen, vibráló látvány a végtelenbe is, amelyet a fémesen forró égről lecsurgó tüzes meleg még csak lehangolóbbá tett.

– Harminckét fok – szólalt meg Lukács.

– Csak itt lent – nézett rá az ács.

– Fönt elviselhetőbb. Ott mégiscsak libeg a levegő – nézte az orrvitorlát Lukács. Azzal ki is lépett a hajóból, és fölment a csatorna töltésére. Ott lépkedett, de mivel a Marci lassan haladt, ő is inkább csak nézelődve poroszkált. Ha megállt, kapkodta a lábát, olyan forró volt mezítláb a homok. Mintha sivatagban sétált volna. Egyszer aztán le is szólt:

– Nem berek ez… Sivatag!

– Látod-e már a turfaházat? – kérdezte Félix a kormány mellett félig alva.

– Még két óra is kell így – szólt rá az ács.

– Akkor gyere le.

– Evezni?

– Tolhatod is, ha unod a lapátot… Legalább fürdesz is.

– Mondasz valamit – és azzal nem Lukács, de Samu kiugrott a hajóból. Szerencsére talpra, mert olyan mély volt és olyan lágy, lekvárszerű a csatorna iszapja, hogy hasig belesüppedt. Azzal mászott is volna vissza, de Szerencsés most már nem engedte a hajó tiszta fedélzetére. Fekete latyak gomolygott Samu körül. Belepte a tőzeg iszapja. Lukács csak nézett kárörömmel. Ő legalább száraz, de Samu? – mint a fekete ürge. Akkor kikapaszkodott a sivatag partjára. Letörölte kezével a testét, és Lukáccsal együtt ballagtak a Marci fehér vitorlája mellett a tüzes porban.

– Bőgős Gyuri bácsinak volt igaza – és csak vissza-viszzanézett a vitorla fölött a Határárkon túlra, a tizenkét szigetes, soktavas ország felé.

– Miben volt igaza? – szólt föl a hajóról Félix.

– Hogy szárazra került a Kalota Mihály.

– Szent, hogy ezért ment el innen a Perc János bácsi is – toldotta meg Lukács. – Ez bizony tüzesen ronda!

– Milyen Perc János? – kérdezte a kormányos.

– A bivalygulyás, a benzin-olaj és a tőzeg őre, a kapitány kapitánya…

Félix, mint aki fölébredt, úgy nézett föl egyszerre Samura, hogy miket halandzsázik.

– Perc János a Kalota Mihály, szóval a hosszúlápi gulyás apósa – szólt közbe Nyúl Imre. – Együtt gyerekeskedett az öreg Perccel a kapitány, együtt hajóztak…

– Már azok se fognak többet hajózni.

– Mit beszélsz? – nézett a fölébredt kormányos.

– Hát hogy itt nem hajóznak többet, az szent. Gyere csak föl, Szerencsés. Gyere, és nézz körül… Gyönyörködj! Olyan itt minden, mint a sült keszeg. Ropog a parázstól… Ideális sivatag.

A látvány a Marci első bázisa után, itt a turfaházi sziget előtt nem volt valami szívderítő. Csak nézelődtünk a belvízcsatorna töltésén. Körülöttünk nem a zöld szín, és lábunknál nem a harmat, de a zörgő, rozsdavörös, kikopott nádasok és a forró homok. Ilyen látvány vett körül, amelyből északra széles hátú, kemény parrag legelő emelkedett ki a szürkezöld sás és itt-ott kékesen barna gyékényesek, kiszáradt és összetöppedt, magas zsombékbuckák végtelen tengere közül. Ott állt, ennek a víztől megfosztott bereknek egyik hajdani szigetén a turfaház. Amolyan emeletmagas, szellős, nyolc lábon álló nádzsúpos fészerféle. Minden oldalán szabadon járt át a szél.

– A tőzeget szárítják alatta – magyarázta Imre. – Ettől a csatornától északra a fácánosi szilfáig bányásszák a berket.

A sziget előtt fekete, mértani formájú gödrök tátongtak a sás között. A gödrök fala, mintha kátránnyal kenték volna, olyan sötétbarna, másutt pedig fekete volt. Odébb, a sziget szélében tőzegkockákat szárogattak az apró sás és csökött nád között a láthatatlan berki tőzegvágók. A tőzeggödrök mélyéről szurokszerű tavak csillogtak.

– Az a tőzegesek berke… Ez pedig, a csatornának ezen az oldalán, ahol sétálnak, a Kalota Mihályé. Meg a többié…

A Marci árbocának csak a felső harmada látszott ki a belvízcsatorna mély medréből. Aki messziről nézte, bizony nem tudta mire vélni a sudár nyárs végén ezt az alig lengedező kék szalagot és az orrvitorla kis háromszögét. A kapitány II-es számmal jelzett bázisa pedig, akárhogy is nézegettük, pontosan itt volt a térképen, a turfaházi sziget mögött. A Marci ott állt a kijelölt helyen.

– Az ott? – kérdezte Félix.

– Az a hosszúlápi sziget – mutatott rá az ács, és mi ketten az öcsémmel csak összenéztünk, mert a kócsag jutott az eszünkbe. Perc János kócsagja, amely annak a szigetnek a partján állt. A kócsag, amely szárnyaira vett minket, és eddig hozott, és most itt állunk mi ennek a tőzegbe vágott fekete csatornának a partján, és Szerencsés is csak néz, pedig mit sem tud a kócsagról. Nézeget, hogy hol verjünk fészket.

– És az ott?

– Az a hosszúlápi nyárfa – válaszolt az ács.

Jurasich Gerzson térképén is ott volt az a fa.

– Akkor menjünk addig – és Lukács már lépegetett is le a töltésről.

– Helyes – és mentünk Lukács után a hajóra. A töltésen fönt csak ketten álltak. Szerencsés és az ács. Egyik sem tudta, mit mondott nekünk a kapitány arról a fáról.

– Ide figyelj – szólt föl Lukács. – Ez a fa, ha nem tudnád, 18 méter magas is van. Magasabb, mint a Velence Csillagának az árbóca… Érted-e?… A kapitány pedig azt mondta: arra tűzzétek föl a zászlót, ha megtaláltátok a hajót… Nem érted?… Azt mondta, az a fa magasabb, mint az ő hajójának volt az árboca. De annál még különb is, mert ez a fa él. Oda kötünk ki, az alá az élő árboc alá – így beszélt Lukács.

– Mehetünk – szólt Szerencsés is bizonytalanul.

Most már nem az orrvitorla húzta a hajót, Lukács és Imre evezett, és egykettőre le is horgonyoztunk a nagy élő árboc előtt alig száz méterre.

– Kettő a hajón marad, kettő pedig sátrat ver a fa alatt – adta ki a parancsot a kormányos.

– Úgy nézem, én fölköltözöm a fára – méregette az óriási kanadai nyárfát Lukács, és a forró és szikrázó berekben a hajdani öreg pásztorok és halászok ezüstkoronás fája csupán a látványával is felüdítette, mint egy váratlanul buzdult forrás a kiszáradt és eltikkadt expedíciónkat.

Elindult a szél a Balaton felől. A leszívócsatornák rendszerének rácsai között száradó berek forró levegője megbillent. Tolta maga előtt, aztán fölemelte a tavi szél. Ez már az alkonyat közeledését jelezte.

– Te pedig elviszed Imre bácsit a kenuval a zsilipig – szólt oda nekem a kormányos.

– Gyalog is jó lesz – válaszolta, de azért nem ellenkezett, mert a halászok, darvazók meg a hajóácsok fajtája szívesebben közlekedik az evezővel, mint gyalog.

Egykettőre ott is voltunk a zsilipnél. Amikor Nyúl Imre fölmászott a meredek csatornaparton a zsilip betonfejére, látom ám, hogy csak nézelődik jobbra és balra is. Ültem a kenuban, és vártam, mikor búcsúzunk. De a jó estét helyett megfordult, elvörösödik, és hallom, hogy egyvégtében káromkodik.

– Hogy szárítaná le az ég a két kezét… Ezek a facérok… Mert már mindenki járja ezt a berket – és úgy néz rám, mintha nekünk szólna az egész.

Néztem föl, hogy mi történt vele.

– Elkötötték a hajómat.

Azzal, hogy végigszaladjuk az árkot, már át is emeltük a kenut a Határárokba. Nyúl Imre újra odaült elém, és erős húzásokkal, két pár evezővel sebesen siklottunk a vízen a ferenctelepi kikötő felé. Ahogy elérnénk a Zöldnádék házát, látom ám, hogy az ács előttem abbahagyja az evezést.

– Állj! – szól hátra, és odacsorgunk némán Nyúl Imre megtalált hajója mellé.

Nyúl Imre most eloldhatná az árokcsősz ladikja mellől a hajóját, de csak úgy szikrázik a homloka és a szeme. Nem az izzadtság, de a düh tüzétől.

– Hé! – kiált föl a csőszházba.

Az árokcsősz kíváncsian dugja ki a fejét.

Imre ráordít, mint a sakál:

– Mi az, nemcsak a halat, már a hajót is elkötitek?!

Erre ott fönt, majdhogy hasra nem esik, úgy taszítja el az ajtóból az apját Jancsi, és két ugrással ott termett a parton Imre csónakjánál.

– Te spicli… te… csukának való… te… te… még neked… neked áll… följebb!

Az öreg Zöldnád már ott volt, de Jancsi akkor már az evezővel le is sújtott. Az ütés – mert Imre előrehajolt, hogy kilépjen – a tarkóján érte. Ráesett a csónak orrára. Onnan lefordult a fenékdeszkára, és a csónakja lassan elindult vele.

– A csukának!… Ezt is… annak!… – ordította eszelősen Jancsi még mindig.

– Te állat – és a torkának ugrott az apja, mint aki bele akarja fojtani a fiába a szót.

A lábuk előtt Imre csónakja lassan úszott el, orrával a víznek dőlve. A kikötő halásztelepe felé úszott, ahonnan délután Schröder úr a hajnali húzás után a halászokkal a hálókból összegyűjtött szép rákokat, hogy kedveskedjék Jurasich Gerzsonéknak, fölküldette az esti vacsorához.

Bükkös a felügyelőt megelőzve korábban érkezett. Ott beszélgettek már a kapitánnyal a verandán. A nagy fenyőfák törzséből gyanta könnyezett, és az esti hőségben az egész kertnek, háznak olyan illata volt, mintha új deszkával padlózták volna a lakást. A mérnök már elmondta a Marci áthajózását a zsilipen, és megint csak ott kötöttek ki, nem úgy, mint mi a turfaháznál, de a hajdani sziget körül szikkadó berek sorsánál. Arról vitatkoztak. Schröder, aki valahonnan Szlovéniából cseppent ide a Halászati Társasághoz, nem nagyon értette ezeket a beszélgetéseket, de azért úgy tett, mintha figyelne.

– Igen – ismételte meg a kapitány, most már a halas felé is –, ez lassan egy olyan ország, amelyik ugyan a helyén marad, és mégis eltűnik.

– Hogy tűnne el? – kérdezte Bükkös Dezső.

A kövér felügyelő alatt nyikorgott a nádfonatos szék. A kapitány most ránézett és folytatta:

– Hogyan?… Úgy, hogy még térkép sem marad róla… Mondd, ki ismeri ezt a berket? Eltűnik, és a régi lakói is elvándorolnak… Először csak ide a közeli pusztákra, majorokba, aztán onnan a városokba. Akik jönnek, már nem idevalók. Nem a berek fiai… Itt van például az öreg Perc János… Talán te is ismered, Dezső?… Az öreg bivalygulyás. És tudod, hol találkoztam vele?

A mérnök csak fölhúzta a vállát.

– A Szervestrágya Vállalatnál. Aztán, aki nem ide, az a temetőbe megy… Láttál-e már cselédtemetőt, Bükkös? És azok alatt a fejfák alatt tudod, mi lakik?…

A mérnök is furcsán nézett a kapitányra, de Schrödernek tátva maradt a szája.

– Ez mindig is így volt. A lényeg – folytatta volna Bükkös.

– A lényeg és az igazság az – vágott közbe Jurasich Gerzson –, hogy ez a világ úgy tűnik el, hogy még az emléke se marad meg utána… Még egy térkép se, hogy mi volt itt. Elveszik nyomtalanul a mindent védő nádas. Egyáltalán tudja-e azt valaki, mi volt itt a török alatt? Még azt se tudják, milyen volt negyvennyolcban! Mert akkor se jártak benne, és senki le nem írta. És most talán jobban ismerjük? Legfeljebb csak úgy-ahogy… És közben elmennek mind anélkül, hogy megkérdeznénk őket. Elmennek az orrunk előtt a berkiek.

– Ott az expedíciód! – szólt közbe a mérnök.

A felügyelő erre döcögve nevetett.

– Látod, Schröder még nevet is, de engem szíven üt, hogy valami így tűnjön el. Így, jel nélkül. Hát ezért küldtem én az én Kolumbuszaimat. Ezért, hogy ne aranyat, de annál többet, egy térképen egy világot hozzanak… És tudom, velük van mind aki csak szolgált az én hajóimon. Mert azok is sokat láttak, és akarom, hogy ezek a gyerekek is lássanak, és hogy megismerjék az én hazámat, amely az ő hazájuk is.

A szép fekete asszony megállt a haza szóra az ajtóban, és csak hallgatott, de úgy, mint aki minden szót ért.

– Mert én sok országot láttam – nézett a feleségére. – Az útlevelemben azonban csak egy ország volt beírva, hogy a hazám. De, ha nem tudnátok, ebből az egyből is ez volt a szívem szerinti – mutatott a berek térképén a mérnök csatornázási tervére. – Ez a berek!… Az óceánon is ez volt az én igazi óceánom, amely most a te csatornáidon elszivárog, de úgy, hogy még felhő se lesz belőle…

– És te? – kérdezte Bükkös.

– Én mit tehetnék? Hajót adtam nekik! És tévedsz, ha azt hiszed – ránézett a feleségére, és folytatta –, hogy én nem vagyok ott!… Én is ott vagyok velük. – Ekkor az asszony váratlanul, mintha csak folytatná a kapitány szavait, portugálul kezdett beszélni a két vendéghez.

Jurasich Gerzson mosolygott. A felügyelő és a mérnök némán ültek, és hallgatták a beszéd dallamos ritmusát, amely ebben a gyantaszagú levegőben, mint egy óriás új hajóban, olyan tisztán csengett, és szenvedélyesen, mintha valaki énekelne.

Schröder úr, a halas – ahogy Jurasich Gerzson hívta – egy árva szót sem értett most már az egészből. Azt sem értette, miről vitatkozott eddig ez a két ember. Talán nem is egymással, de önmagával a kapitány. Azt sem, miről énekel az asszony. Nem, mert nemcsak portugálul nem értett, de magyarul se tudott úgy, ahogy a helybeli emberek. Idegen volt tőle minden szavuk. Semmit se mondtak neki ezek, amelyek a vízről beszélve egyre-másra így bukkantak elő: – Balaton és bozót, tó és a berek. Aztán a láp és a mocsár, az ér és a vízfolyás. Majd az úszó és a limbus. Árok és csatorna, vagy a tocsogó és zanóc, csuhus és a szittyós és tanya és szállás és állások… – Ő csak azt értette az egészből, és neki ez volt a lényeges, hogy ezeket a tájakat és a vizeket halak népesítik be.

– Berek… Berek!? Van?… nincs?… Legalább nem lesz konkurrencia – gondolta most is magában Schröder. – Csak egy lesz, balatoni hal. Meg aztán most is ezzel a berekkel megint kezdi Bükkös az ugratást.

– Persze te örülsz… Meg is értem. Én is így lennék… Legalább így nem lesz annyi csuka. Eltűnnek ezek a berki alligátorok. Ugye?

– A gyűrűnyelő fajta – nézett hangot váltva Jurasich Gerzson is a felügyelőre.

– Én is csak így lennék, ha az én elődömet azok a berki csukák… – nevettek együtt. – De azért ne aggódj, tudod, nagy szerencséd, hogy téged mégse hívnak Héringnek… Héring… héring mégiscsak hal, még akkor is, ha két lábon járt is. És a halak, tudod, a ragadozók bizony sohasem kímélik a jámborabb fajtát.

– Mi se – állt föl Schröder, hogy elüsse az ugratást, és kelletlen nevetéssel ült a terített asztalhoz.

Csak nézte a citromszeletekkel díszített halakat, és biztos volt benne, hogy az ő halászainak a fogásából vacsoráznak. Pedig ez is Víg Palkó berki hala volt. Hófehér és kék árnyalású harcsahús. De csak módjával evett, mert várta kedvencét, a pirosra főtt rákot. És a tál után, alig kezdték el, én toppantam be pirosan. Szavaimra az asztalnál nagy lett a csend.

– Imrét leütötték!

– Kit? – tűrte össze a szalvétát és fölállt a kapitány.

– Nyúl Imrét, Zöldnád Jancsi.

– Ez a részeg disznó megint mit csinált? – lökte hátra a széket a mérnök.

– Hogyhogy megint? – hápogott Schröder, és a pirosság egyszerre a gallérja alá futott.

Kezéből a rák kis kemény, fekete szeme élesen, mint a gombostű szúrt a felügyelőre.

Bükkös értelmetlenül nézett a csukaette felügyelő utódjára, aki ismét belekezdett:

– Mi az, hogy megint? – és körülnézett, mintha feleletet várt volna önmagától vagy a kapitánytól vagy talán a mérnöktől. De azok akkor már rá se hederítettek.

– Részeg volt? – kérdezte a mérnök.

– Nem tudom – válaszoltam. – Az evezővel ütött, és a csónak elindult Imrével. A kenuval eléje eveztem. Az árokcsősz is utánunk jött. Átszállt a Nyúl Imre csónakjába – hadartam. – Így érkeztünk le a kikötőbe – sodortam egymás után a mondatokat.

– Imre most hol van? – kérdezte Jurasich Gerzson.

– A kikötőben. Ott az orvos is meg sokan.

Akkor Bükkös engedelmet kért a háziasszonytól, és otthagyta az asztalt. Elsietett, mert az árokcsősz mégiscsak a Bozótlecsapoló Társulat embere volt. A felügyelő csak nézte a tálat, mintha most már attól várná a választ. A hosszú csend után fölkászálódott, búcsúzott, és ő is elindult a mérnök után. Mi pedig hárman maradtunk.

Tíz óra volt. A Marciról fölvillant egymás után többször is a hívójel. Jurasich Gerzson kiállt a teraszra, és meg sem várva a Marci jelentését, ezt adta le:

„Miska itt van, és itt marad. Holnap reggel utánpótlást visznek a hajóra. A zsilipnél várja a hajó.”

„Vettem. Minden rendben” – válaszolták vissza.

– Minden rendben? – ismételte meg a kapitány. Aztán mikor kettesben maradtunk, szinte hitetlenkedve mégegyszer elmondatta töviről hegyire a történteket.

– Mit ordított? – nézett rám.

– Ezt is a csukának!

Akkor ott kint a gyanta- és vízszagú estében megfogta a vállamat, és ezt kérdezte:

– Rajtad kívül ki hallotta ezt?

– Az Imre is…

– Az Imre is? – ismételte meg a kapitány, és hümmögött.

– Szóltál te erről valakinek?

– Nem.

– Szóval akkor ezt csak te hallottad, mert az Imre – úgy mondta ezt, hogy megijedtem, de csak közbevágtam:

– Az öreg Zöldnád Dénes is hallotta.

– Az letagadja… Tehát ezt csak mi tudjuk, mi ketten. Meg a berek… Ez a berek… Ilyen volt mindig is – nézett rám merően, és így folytatta: – Mi tudjuk tehát. De ezt te bediktálod Félixnek a Hajónaplóba! Megértetted? Ezt: – Csukának való – ismételte meg a kapitány, mint aki a szavak mögé szeretne most látni. – Na, aludj csak erre egyet.

Az ajtóhoz lépett. Köszöntem, hogy indulok én is a kikötőbe, és ott alszom majd a cetben. Akkor visszafogott. Ott aludtam a kapitánynál. A nyitott teraszon, ahol a fekete asszony könnyű és fehér gyapjúpokróccal terítette le a heverőt. Kint a nyitott teraszon, amely alatt a berekből kékes pára terült szét. Sűrűbb, mint a felhő. Akár a vatta vagy a vizes gaz füstje. Alacsonyan terült szét, és lassan az egész berket ellepte. Semmi se látszott, de érezni lehetett, hogy itt van. A savanykás-édes és émelyítő szag jelezte, amely minden este körülfogta ezt a hegyet, amelyik valamikor maga is sziget volt. A berek és a Balaton szigete, ahová nemrég a Rózunberg-kocsmába, a fácánosi szilfához hajóval jártak ki a nádi pásztorok és a berki halászok is.

A kapitányról azt mesélték, hogy aranyban kapja a nyugdíját. Aranypénzben Velencéből, és így tehát arannyal is fizet. Most aztán saját szememmel győződhettem meg Milovicsnál, a fűszeresnél, hogy mindebből egy árva szó sem igaz. A szalámit, szalonnát, kakaót, teát, cukrot és kenyeret és a szárított tésztát is csak úgy, mint szüleim, a kapitány is megkopott ezüstpénzzel és nikkellel fizette.

Bevásárlás után lekísért a kikötőbe. A kenu felfordítva ott feküdt a hajószín fekete eresze alatt. A szín most nyitva volt, de senkit se láttunk. Máskor ilyenkor már Imre kint dolgozott.

A kapitány a kikötőőrt kereste. Aztán, hogy nem találtuk, leemeltük a gerendáról a kenut, és a vízen elrendeztem az első ülés helyén az utánpótlást. Jurasich Gerzson ellökte a kenut. Valamit kiáltott, de nem hallottam, mert a kikötődaru csörömpölése elnyomta.

A daru nagy piros és fekete-fehér uszályokból a vasúti vagonokba markolta át a badacsonyi bazaltot. Előttük két tőkesúlyos vitorlás készülődött. Eleveztem a társaság hálói előtt is. A csatornatorokból, amint visszanéztem, láttam, hogy Katona Péter, a kikötőőr már ott áll Jurasich Gerzson mellett. Mögöttük a hajószín hosszú, barnára pácolt nyitott szája álmélkodott. Talán arról, amit az ácsról hallott.

A vasúti híd lábánál Víg Palkó csónakja szegődött a kenum mellé. A halász odafogta a kis hajót a csónakjához.

– Lépjen át, és kösse a farához.

Már ott is ültem mellette, és együtt eveztünk föl a csatornán. Összeért a vállunk, de csak a lapát suttyogott. Egyetlen szót se szóltunk, pedig azért várt. Azért, hogy mindent tudjon. De csak evezett, és a csatorna vizét nézte. Mint a tükröt. Mint aki abban keres. Pedig rég lefolyt már az a víz, amelyik Nyúl Imrét és csónakját velünk együtt vitte tegnap este.

Lustán és vastagon folyt mindig ennek a berekszéli ároknak a vize. Néma és lassú volt. Hallgatott, akárcsak mi, pedig majd kibökte már az oldalamat az a mondat. Amikor odaértünk az árokcsőszházhoz – akárcsak este az ács –, most Palkó emelte ki hirtelen az evezőt. Az én húzásom így aztán a csónakot odakanyarította a szemközti parthoz. Palkó megfogta a gyékény kontyát, és egyenesen a csőszház nyitott ajtajába kiáltott:

– Aztán előkerült-e már?

Az ajtóban Zöldnád Dénes állt meg.

– Neked kuss!… Nem rád tartozik!

Víg Palkó minden indulat nélkül válaszolt. Talán nem is az öreg árokcsőszre nézett, hanem mintha csak a sárga falnak szólt volna figyelmeztetően:

– De azért jegyezze meg, hogy előkerült!

A halottsárga színű fal tompán dobta vissza a halász szavait a vízre. Akkor Víg Palkó megtoldotta a visszhangot, de úgy, hogy most már az új mondat a csőszön csattant.

– Elő… De jól jegyezze meg, mind a kettő! – és elengedte a gyékény kontyát, és meghúzta az evezőt.

Rajtam a rémület borsózott. A színhely, a csősz arca, a válasz nélkül maradt mondat után elsuhanó csend és a víz és a vízen az elbillenő csónak és a zöld árok iszapos szaga egyszerre hányásra ingerelt.

– Csak nem lett rosszul? – nézett rám a halász.

Az evező tollával a víz fölé húztam.

– Üljön csak ide szembe.

Ahogy háttal ültem a csőszháznak, és előttem kinyílt a messzi zöld, és a vízben az egyenletes, ütemes evezés hallatszott csak, mindez lassan föloldotta bennem a feszültséget.

– Akkor nem is kérdezem – és láttam az arcán, hogy még mindig igen fehér lehetek, mert úgy nézett rám, mint akit bátorítani kell.

– De mi ütött egyszerre magába?

Most valami kényszer szorított rá, hogy ki kell mondanom. Azt, amire a halász válaszolt, amikor fölordított a csősznek, anélkül, hogy tudta volna Jancsi szavait. Azt a mondatot, amelyet be kell mondanom a kapitány parancsára a Hajónaplóba is.

– Na, mi ütött magába? Mi van abban, hogy elszökött… Beugrott a nádba. Ettől fél talán?… Azért Zöldnád – nevetett biztatóan, és a térdemhez koccintotta az evezőt. – Majd előkerül. Ő féljen, ne maga… Úgyis várják…

– De azt mondta: ezt is a csukának!

– Ki?… Mikor? – kérdezte, és letette az evezőket a halász.

– Amikor leütötte.

A csónak a farával kezdett úszni, akárcsak az este Nyúl Imrével. Víg Palkó hagyta néhány métert, mintha tűnődött volna. Akkor aztán hirtelen belehúzott a vízbe. Csak úgy ropogott a fa. Sírt az evező. Az arca tiszta lett, majdnem vidám.

– Ezt mondta? – nézett rám.

Csak bólintottam.

– Ez kellett – vágott rám a szeme. – Szóval a csukának! Most már szentség, hogy előkerül. Elő, de mind a kettő… Érti-e?

Csak néztem a széles berket. A messzi szigetek itt-ott kikémlelő gémeskútjait. A távoli nyárfaerdők kék és rezgő délibábjait. A nádasok rozsdás fényeit, a magános látófák koronáját, és csak hallgattam.

– Nem hiszi?

– Nagy a berek – válaszoltam.

– Nagy, nagy, de ez nem magukra tartozik. Maguk csak hajózzanak…

– De a Hajónaplóba azért ezt mi is beírjuk.

– Írják… Az a maguk dolga.

Aztán egy jó idő múlva megszólalt, mint aki hozzáteszi:

– Írják be, de ezt, hogy nekem is megmondta, ezután már csak mi tudjuk. Mi ketten, ugye?

Hallgattam, és szégyelltem, hogy most már a kapitányon kívül Palkó is tudja ezt. Válaszoltam volna is, de megpillantattam a Marci árbocán az orrvitorla fehér háromszögét. Lukács és Szerencsés fönt állt a zsilipen. Alighogy oda siklottunk, ezt kérdezte a kormányos:

– Hogy történt?

– Honnan tudjátok? – bámultam Félixre.

– Kalota Mihály mondta reggel. Még át sem adtuk az öreg Perc János meg Bőgős üdvözletét, már ezzel kezdte, hogy a kórházba vitték az Imrét.

Kérdően néztem a halászra. Az csak rábólintott, hogy úgy van.

– Még az este elvitték.

– De honnan tudja ezt a Kalota Mihály?

– Azt is tudta, hogy jövünk, azért jött ki ma reggel a fához – válaszolt Lukács.

Csak néztem rájuk, és onnan, a zsilip fejéről körbe-körbe. Keletről a zöld, vadvizes, vándorlápos berek párás ezüstben fénylett. A fény puha volt. Álmosan csendes minden, csak szabálytalan időközökben szólalt meg egy-egy kolomp szava.

A pásztorok mindent jelző harangja nyugatról is ide hangzott. Onnan is az óriás nyárfa felől, ahol most a Marci második bázisa van. Körülötte pedig nem párás, de száraz ragyogás. Mint a nádszál fénye, amely úgy világít, mint a bronzszínű érc vagy a kavics. A magas sás és a kiégett fű is ragyogott, és azon túl a homok. Aztán a végtelen, lábon megjárható nádas legelők terültek el.

Az a berek a tavak tükrétől fénylett. Ez pedig itt előttünk a leszivattyúzott tavak csökött növényeivel vett körül minket. – Ez lenne a Jurasich Gerzson és Perc János berke? – Csak néztem szomorúan a Hosszúláp és a Turfaház szigete felé. A halász szólalt meg:

– Honnan tudja?… Egyszerűen tudja, mert itt történt… Ami itt történik a berken, azt mind tudják a pásztorok. Csak a többit, azt nem, azt elnyeli a berek.

– De úgy, hogy a halászok se találnak rá – fordultam Palkóhoz.

– Lehet – nézett maga elé. – Megtörtént már sok minden itt… Elveszett az egyik Milovics is. A pézsmázó Milovics… Tíz éve… Aztán két éve elveszett a Héring is, a felügyelő – nézett körbe a halász. Aztán felém fordult. – Most meg a Zöldnád Jancsi… a csukás…

Félix, a bennszülött, mintha csak érezte volna, hogy valami nyomja a torkomat, szintén rám nézett. Meg se mukkantam.

Átraktuk az utánpótlást a Marci fedélzetének a szekrényeibe.

– Sorra romlanak a kutak – nézett körül a halász.

– Tőzegízűek – így Félix.

– Hoztam hát két korsóval. Öntsék át, majd máskor is hozok…

Mikor visszaindultunk, láttam, hogy fönt áll a zsilip betonfején, és csak nézelődik. A kormány mellől Szerencsés is többször visszanézett, hogy ott áll-e még Víg Palkó.

– Mi ütött ebbe? – fordult felém Félix.

– Megfogta a csuka!… Tudod jól te is… Csak eddig nem akartad érteni. De most írjad be a Hajónaplóba. Ezt izeni a kapitány. Mert ha nem tudnátok, amikor az este Zöldnád Jancsi Imrét leütötte a lapáttal, azt ordította… – Itt elhallgattam.

Csend lett. A Marci fehér orra lassan szelte kétfelé a belvízcsatorna sötétbarna vizét. Samu, Lukács és Félix árnyéka feketén és pontos körvonalakkal rajzolódott ki rajta. A fekete árnyékok arca kérdően és várakozva szegeződött felém.

– Azt ordította: ezt is a csukának!

A hajó tovább szelte a fekete vizet.

Kalota Mihályt az óriás nyárfa alatt találtuk. Szép szál, vagy kétszer olyan magas pásztor volt, mint Perc János. A gulyás furkója is lehetett kétméteres, és csak néztem a buzogányát, amely olyan volt, mint az ólomba öntött kukoricacsutka. „Ha ezzel egyet hadarintana maga körül”, gondoltam, de a Perc János veje, amilyen nagy, erős ember volt, éppolyan szelídnek látszott. Legalábbis szemre. Ami igen ritka a pásztornemzetségekben. Ő is ezzel kezdte.

– Maga, ugye, látta?

– Láttam.

– Vérzett?

– Vérzett az orrán.

– Az nagy baj – és az ujjai között egy száraz fűszálat forgatott. Azt nézte, és úgy mondta, gondolkodva: – Az pedig, hallom, elugrott a berken. Az meg, ugye, ott a zsilipnél a Palkó volt? – Választ se nagyon várt.

– Elugrott – szóltam közbe.

– Akkor is előkerül. Ha csak föl nem köti magát. Nem lenne érte kár… De akkor is előkerül.

Samu, Lukács és Félix nem tudta, miért bámulom úgy a bivalygulyást. Ők csendben hallgatták Perc János utódját, akinek a falkája tőlünk alig kilométerre delelt a régi vízfolyás, a vadcsatorna kanálisa mellett. Hallgattam én is, de én már türelmetlenül vártam a folytatást, mert Kalota Mihály eddig szóról szóra azt mondta – pedig össze se beszélhettek –, amit a halász mondott az árokcsősznek a csónakból. Vártam, hogy kimondja-e, hogy előkerül, „de mind a kettő”.

Akkor messziről kutyaugatás hallatszott. Kalota Mihály fölállt.

– Egyszer úgy volt, hogy már azt hittem, előkerült az a másik is. Nem a Zöldnád, amelyik most szalad, de az, amelyik két éve tűnt el. De azt majd a Palkónak… – Azzal elindult.

Csak néztünk utána. Mint egy talpig feketébe öltözött óriás után. Éleset füttyentett. A kis sárga szőrű pumi, mint a zsandár, úgy vezette Kalota Mihály lányát az égre szagoló fekete bivalyok között. Az ebédet hozta a pusztáról az apjának Perc János unokája.

A Hajónaplóban az utolsó sor ez volt.

„Minden rendben.”

A kormányos jegyezte be, és most kezében a tollal csak ült, és hol rám, hol Kalota Mihályra, aztán a fehér papírra, majd a belvízcsatorna fekete vizére nézett. – Minden rendben – és most itt áll ez után a két szó után az a három. A Zöldnád Jancsi három szava: „Ezt is a csukának.”

Így áll egymás mellett a papír és a világ. Nézte is a két rövid mondatot Szerencsés, és épp azért, mert berki gyerek volt, és annál is inkább, mert a halász tegnap is megígérte, hogy ma is kijön. Így a napló fölött egyre bizonytalanabb lett. Már nemcsak érezte, de tudta is, hogy mit zár be a Hajónapló ezzel a bejegyzéssel. Azt is sejtette jól, hogy mi mindent takar el a nád vagy a nádnál is mélyebben a tőzeg. A tőzeg, ez a két méter vastag, émelyítő szagú és gyászszínű szivacsszőnyeg, amelyet épp itt ásnak az orrunk előtt.

– Ez a tőzeg nemcsak a halott berket, de azt is, ami benne történt, azt is elnyeli… Itt pedig lassan vége tőzegestül a bereknek. Legalábbis annak a szépnek, amelyről nekünk Perc János beszélt. Amelyiket Bőgős Györgyékkel együtt elhagytunk – füstölögtünk a napló előtt.

– Az a tavak párájában fénylik – tette le a tollat Félix.

– Ez meg a parázson! – válaszoltam.

– De ez is az… Ez is berek, ez a fekete iszap – nézett át a belvízcsatorna túlsó oldalára Kalota Mihály.

– Itt már lassan minden fekete. Ide illik még a bivaly is. – Kalota bólintott. – Még a mozdony is – mutatott Lukács a Kopaszhegyi Tőzegtelep kis mozdonyára, amely nagy füttyögetéssel jött és imbolygott a tőzeggödrök között. A turfaházi sziget mögül kanyarodott ki.

– Ezzé lett a régi berek… Ott szárad a sivatagra kiteregetve. Aztán meg bekerül a turfaházba, vagy kazlakba rakják. Aztán füst lesz belőle, és elrepül.

A mély tőzeggödörből még a gőzgép kéménye se látszott ki. Csak pöfögése hallatszott. A fekete tüzelőtőzeget bányászták itt a gödrösök. A kis keskenyvágányú szerelvény ide igyekezett, ennek a lokomotívnak a közelébe.

– Ezt nem nézhette már az öreg Perc.

– Ezért mondta mindig, hogy ronda? – kérdezte az öcsém.

– Ezért… Ez az a ronda berek, ahol tőzeggé ásták a régit – nézte a mozdonyt a bivalygulyás.

A belvízcsatorna töltéséről jól láttuk a kiaszott legelőben tátongó, kátrányszínű gödröket.

– Ez a ronda benne – folytatta a bivalygulyás. – De azért ezt se mondja mindenkinek. Nem, mert mégiscsak a Szervestrágya Vállalat embere lett. Pedig ettől undorodott meg… De most legalább nem látja. Csak épp a tőzeget őrzi… Pásztor maradt ott is – folytatta volna, de láttuk, hogy ketten jönnek a Marci árboca iránt. Az egyik Víg Palkó, a másik látszik, hogy mórikázva, előkelően botoz, akár egy igazi gavallér. Komikus látvány ez így a berekben.

– Kivel jön? – kérdezte Samu.

– A masiniszta – válaszolta a bivalygulyás, és már ott is álltak egymással szemben. Csak a belvízcsatorna fekete vízszalagja választotta el a két világot. A gulyást és a mozdonyvezetőt. Köztük, mint az utolsó berki hattyú, olyan fehér volt a mi hajónk teste. Az árboca magasan kiemelkedett. Hol a fekete, hol meg a száraz, aranyszínű ragyogás felé kémlelve. Most úgy libegett az árboc széljelző szalagja, mint a fattyúkócsag tarkójáról a bóbitatolla. Víg Palkó kivette a mozdonyvezető kezéből a fekete nyelű sétapálcát. Fölmutatta. A kampója ezüst volt.

– Ismeri-e? – kérdezte Kalota Mihálytól.

A fekete ember csak nézte a fekete sétabotot.

– Sose láttam – válaszolta, és kérdően néz rá a halászra.

– Ott találták az alomvágók – és odamutatott a bézsenyi tőzegőrlő malom irányába, amellyel átellenben vibrált az árokcsőszék háza. Vibrált, föl-fölugrott a berek fölé, mintha égetné a talpát valami. Így táncol, ugrál minden a berken a nyári napban.

– Ott találták a gödörben.

Azzal lejött a töltésről az ezüstkampójú sétabottal.

– Lökje ide, Samu, a kenut.

Öcsém lefutott az árokhoz. Palkó pedig a bot kampójával odahúzta a kis hajót, beleült, és átlökte magát hozzánk. A mozdonyvezető visszaindult a kis szerelvényhez, melynek nyitott kocsijaira már rakták föl a kocsitolók a száraz tőzegszeleteket. Rakták, hogy legyen mit megőrölni, és aztán legyen mit őrizni Perc Jánosnak. Ha nem is itt, de ott is egy árok, a malomárok partján.

A nap már sárgán fénylett a csatornáktól szabályos téglalapokra felhasogatott berki síkságon. A Nyugati Bozótlecsapoló Társulat csatornázta ezt a berket. A végtelen nádasok helyén a sásos és száraz füves rétség fölött forró levegő mozgott. Nyers zöld szín csak itt húzódott végig, nem messze tőlünk az óriási nyárfától. Itt, ahol a hajdani vadvízjárás helyén a régi vadcsatorna volt, melynek déli végén a hosszúlápi sziget látszott. Aszott, ezüstszínű hátával kiemelkedett a száraz és itt-ott nádaskaszáló rókaszínű sivatagjából.

A halász Samu és Lukács sátra mellett ült le, a nagy fa alatt.

– Tudják, kié volt?

– Ha megmondod – forgatta kezében a botot a bivalygulyás.

– Azé! – emelte föl a fejét és a hangját. – A felügyelőé… A gyűrűt a Dénes találta, mégpedig a csuka gyomrában. Ez meg a Bárnevolna berek gödréből került elő. Tőzegvágás közben.

A halász olyan gyorsan mondta egymás után a mondatokat, hogy csak most nézett mindenki a másikra.

– Akkor ez már előkerült – emelte föl sokatmondóan az ezüstnyelű kampósbotot Kalota Mihály. – Egyszer már én is azt hittem, hogy az is előkerült… Ennek a botnak a gazdája… Héring Rudolf… Abban a télben, amikor elveszett. Akkor csúszkált haza nagy hófúvásban az öreg Perc. Ketten voltunk az ildai téli tanya putrijában… Alighogy leverte a havat magáról, azt mondta: – Na, ilyent se értem meg. Holt ember hátán jártam… Remélem, szerencsém lesz. – Na, mondom: fölhajtott az öreg. Persze magamban. De csak folytatta: – Ott jártam a hátán. Szép fekete ruhában volt. Úgy jött föl a jég színére, és mint a szemfedő, úgy körülcifrázta a hólyagos jég. Belefagyott olyan vastagon, hogy hiába sétáltam rajta, csak nem fordult az meg. Nem nézhettem vele szembe… De máskor is volt már ilyen. De hogy ez ki fia volt?… – Akkor menjünk és nézzük meg – mondtam. – Majd reggel… – válaszolta. – Reggel aztán…

– Hol volt? – szólt közbe türelmetlenül Víg Palkó.

– Sehol! – válaszolt a bivalygulyás.

Egyszerre mindannyian úgy néztünk rá, hogy Kalota Mihály fölfortyant.

– Sehol!… Mit bámulnak? – És a Héring Rudolf egykori sétabotját visszaadta Víg Palkó kezébe. Azt hihettük, hirtelen megbánta a történetet, amelyikbe belekezdett, és most így egyszerre akar véget vetni az egésznek.

– Szóval az öreg Perc sétált a hátán – mondta most már a visszaadott botnak a halász.

– Azt gondoltuk… De másnap hiába kerestük… Csak a jég ragyogott. Simán, mint a tükör a fekete keretben.

– Hol? – nézett rá megint Víg Palkó.

– Ja, hát erre gondoltál az előbb – szólt megbékülve a halászhoz a gulyás.

– Erre hát.

– Ott, a Bárnevolna alatti tólikak körül… Van ott most is vagy harminc gödör… Kerestük, aztán ráuntunk. Hideg volt, fütyült a tóról a szél. Csak úgy szikrázott. Aztán végül is így szólt az öreg: – Még azt mondják, részeg voltam. Nekem senki se mondja! Hát akkor nem sétáltam a hátán. – Megegyeztünk, hogy nem. Azóta se akar róla hallani…

– Maguk megegyeztek, az lehet… De én nem! – állt föl a halász. – A botja, amint látják, már itt van…

– Aztán? – És úgy nézett a gulyás, mint aki nem olyan biztos abban, amiről a halász fogadkozik. Az arcáról olyasmi látszott, mintha hiábavaló erőlködésnek tartaná ezt a Palkótól. De az csak megfordította az ezüstkampós sétabotot, és most így olyan volt a kezében, akár egy szép szál vágóhorog. Kovács készítette, amelyikkel a megfogott nagyhalat szokták a ladikba emelni. Persze, ha már hálóba vagy épp horogra került. De Víg Palkó csak most gyürkőzött, és ez a szavából is kiérzett:

– Én csak annyit mondhatok, hogy én is ismerem a berket… Aztán maga is tudja, kiemeltem én már ebből a berekből sok halat. Most aztán már csak a Nyúl Imre miatt is megpróbálom ezt is kiemelni…

– Úgy nézem, most téged fogott meg a hal – húzta el ravaszul a száját, és ráhunyorított a gulyás Palkóra.

A halász a füle mellet elengedte Kalota Mihály szavait. De visszakérdezett.

– Jók még azok a kutak? – mutatott oda a Rétifogás felé az árván álldogáló ágasokra. A zörgő sás fölött itt is, ott is fakón fénylettek a homokszigetecskék hátai.

– Bepossadtak bizony, meg bedűltek. Csak a bodonykutak, azokat tartja még a tölgyfadeszka… Már azokat is szedik szét ezek a tőzegesek. Szétszedték azt is – mutatott a tőzegőrlő malom felé.

– A Rétifogás alattit? – kérdezte Víg Palkó.

– Azt, a kisberkit… A jó vizűt…

– Pedig azt az imrédi tanya juhászai csinálták – nézett rá a halász.

– Azok faragták bizony, és rakták le a legjobb kutakat a homokba. Ez is megvolt még hét méter mély is – folytatta a gulyás.

– Hét méter mély – ismételte meg Palkó.

– Útban van már itt minden – válaszolt Kalota Mihály.

A halász csak nézelődött a nagy nyárfa alatt. Lukács hágcsója ott lógott le a fáról a sátor mögött. Fölnézett. Látta, hogy Lukács már egész gólyafészket rakott magának a fán.

– Mi az, talán félnek?

– Kitől és miért? – kérdezte hetykén az öcsém.

– Igaz, de akkor miért alusznak ott fönt? – nézett Lukácsra Víg Palkó.

– Nem alszunk, csak onnan többet látunk – válaszolta.

– Talán bizony maguk is keresnek? – És a hangja most olyan volt, hogy Félix közbeszólt:

– Ha nem is éppen azt, de azért maga jól tudja, hogy mit.

– Tudom, tudom… Csak ez ne történt volna az Imrével. Akkor én se forgatnám most ezt a botot – nézett rám, és így folytatta: – De megkérdezték-e már Kalota Mihályt?

Néztük, hogy mit akar ezzel mondani.

– Hát a hajóról?

– Melyik hajóról? – fordult a gulyás meglepetten a Marci árboca felé.

– Hát akkor rajta, kérdezzék – azzal Víg Palkó megfogta az ágra erősített kötelet, és egykettőre fölsétált a szél irányába hajló vastag törzs derekán a fa koronájába.

– Milyen hajóról beszélnek? – nézett Szerencsésre kíváncsian a gulyás.

Most aztán már egyőnknek se jutott az eszébe, hogy valamelyőnk is a Palkó után másszon az ezüstöszölden duzzadó vitorla hűsébe, amely úgy feszült a száraz fényességbe, mint egy berekbe tévedt és elsüllyedt hajdani hajóból kinőtt élő árbocon duzzadozó hátszélvitorla. Óriás felfújt ballonként dagadt fölénk a fa lombkoronája. Menten eszünkbe jutottak a kapitány szavai.

– Ez az az árboc, amelyik talán még magasabb a Velence Csillagának árbocánál is – és most csak ültünk alatta, és újra csak halljuk Kalota Mihályt:

– Halljam már, melyik hajó?

– Nyögjék ki – szólt le a halász a fáról.

– A legszebb – dobta oda gyorsan Samu, és fél szemmel az égre bámult. Mintha onnan várna erőt, hogy onnan hulljon közénk, és hogy elérhessük azt, amivel a kapitány megbízott. De Samu csak azt látta, hogy Palkó nyugodtan áll fölöttünk, és ránk se hederít. Csak néz, mint az árbockosárból a matróz, hogy föltűnik-e az a part, amely a kikötő karjait tárja a hajó felé.

– Miféle legszebb hajó? – kérdi kopogósan és rendületlen nyugalommal Kalota, és nem is sejti, hogy Samu a fa csúcsán már nem Víg Palkót látja, hanem azt a zászlót, amelyet a kapitány parancsa szerint majd ki kell tűzni az expedíciónknak, ha rátalál arra a hajóra.

– A Perc Jánosét! – vágta ki. – Azt keressük!

A gulyás a száraz szigetekre nézett, mintha azokkal magyarázná. Szótlanul, egyikről a másikra tekintett. A Hosszúláp fölhordott, tavi homokját kikezdte a főszél, és hogy nem válaszolt, és fölöttünk is néma volt a fa, kiböktem:

– Megvan-e a bödönhajó?

– Na végre! – pottyant le a két szó a zöld vitorlából hűvösen.

– Itt? – nézett részvétlen és természetes nyugalommal a sürgetésünkre.

– Nincs? – kérdezte az öcsém ijedten.

– Minek lenne? Ebben a nagy szárazságban…

Mintha a Marci reccsent volna szét alattunk, valami rejtett szirt zátonyán. Úgy nézhettünk a bivalygulyásra.

– Pedig azt mondta Perc János, hogy nekünk adja majd – válaszoltam.

– A Turbuk Jóskának adtam.

– A vízibujárnak? – szólt le a magasból a halász.

Most a bivalygulyás is fölnézett a fára, és mert látta arcunkon a kétségbeesésünket, úgy kémlelt oda föl, mintha ő is onnan várt volna valamit.

– Fizetett érte a Jóska? – kérdezte a halász a lombból.

– A fenét… Csak úgy adtam.

– Mikor adta oda?

– Most tavasszal.

Azzal Víg Palkó már le is ereszkedett közénk.

– Jó volt még?

– Másképp eltüzeltem volna – válaszolta Kalota Mihály.

Szavaira mintha kigyulladt volna körülöttünk a száraz berek. A barna tőzegpor gomolygott a Kopaszhegy felől. És a gőzgép, amelyet tőzeggel fűtöttek, egyre fojtóbb bűzzel terítette a belvízcsatorna táját.

– Akkor megvan! – nézett ránk Palkó jókedvűen.

– Hol? – kérdeztük egyszerre.

– A Fekete Vízen. Ott bujárkodik a Jóska… Mint a vöcsök, mindig a vízbe bujkál. Amolyan paraszthalász – mondta Kalota Mihály.

– Akkor utána kell menni – nézett a gulyásra Víg Palkó.

Az pedig, mint aki nem érti az egészet, csak megvonta vállát.

– Hát akkor csak menjenek – válaszolta Kalota Mihály. – Felőlem még, ha az öreg már odaígérte, a maguké is lehet.

A keskeny vágányú iparvasút kis mozdonya rövideket füttyögetett. Az éles szóra Palkó fölállt, és kezében az ezüstnyelű sétabottal a csatornához ment. A kenuval átcsúszott az árkon, majd a száraz tőzegkockákkal megrakott kis kocsikkal a ruganyos tőzegre fektetett síneken elhintáztak Bézseny felé.

Kalota Mihálynak ma is pontosan hozták az ebédet. Ő is elment. Így aztán magunkra maradtunk. Magunkra a legnagyobb gondban. Mint akik körül elszökött a víz, mint a sivatagba került hajósok, akik előtt csak egy régi térkép jelzi a vizet meg a füves, száraz homokból itt-ott kiálló szigeteket. Így néztük Jurasich Gerzson térképét.

„Minden rendben” – mutattam a Hajónaplóra és a térképre.

– Minden!… Se hajó, se tó, se berek, csak ez a fekete csatorna. De föl a fejjel, tengerészek! – nevetett kényszeredetten Samu.

Valóban csak a Marci árboca jelezte a vizet. Azt, amelyik a kapitány térképén még ott kéklett. Kéklett valamikor, de most a csatornába szorítva gyűjtik, és láthatatlan lejtéssel viszik, hogy emléke se maradjon annak, amelyiken az a bödön úszott a darvak tollai között.

– Az a ronda berek – dörmögött most meg Perc Jánost utánozva Samu.

– Nyugodj már, lesz itt is mibe kezdeni – mutatott Lukács a Hosszúláp és a Turfaház szép betűire, amelyeket körülölelve egymásba fonódva követték a kék foltok a térképen és mellettük a hajdani tavak nevei:

– Büdös-tó, Hideg-tó, Öreg, Halas, Határi, Kisbereki, Bézsenyi, Sós, Jama, Csontákjárás – olvastam volna tovább is, de közbevágott Szerencsés, mintha csak folytatta volna, amit a Hajónaplóra mondtam:

– Ez a papír – nézett rám Félix. – Azon minden rendben! Az pedig ott a valóság! – mutatott a csatornán túl a tőzegre.

– A berek pedig nem ad ki semmit – válaszoltam, mintha egy régi párbeszédet folytatnánk.

– Nem ad ki? – kérdezte Szerencsés.

Csak néztem rá, hogy mit akar mondani még. Ingerülten szólt:

– Még te bámulsz? Addig-addig mondogattad, most aztán itt van. Szaladj hát akkor te is keresni a csukád, meg a Palkó után.

– Nem azért jöttem – vágtam oda a kormányosnak.

– Mi se? – kontrázott Samu. – De a bödön után egyedül is elmegyek. Egyedül, mert az kell neki, és azt kiadja – mutatott a Fekete Víz felé. – A berek is meg a Turbuk is!

– Te nem hallottad, tehát ide figyelj, kormányos. – Lukács egészen odahajolt és belepirult. – Figyelj: itt várta, itt, a turfaházi szigetnél Perc János a hajójával a kapitányt. Aztán a Hosszúlápon szálltak ki. És tudod, hová vitték a darvak tollát?

– A Rókás sziget kunyhójába – bökte közbe az öcsém.

– Aztán tudod, mit mondott?

– Talán az ágasfáját se találjátok meg – folytatta az öcsém. – A kunyhó ágasát, amelyik alá szúrta a tollat a bojtár. Mert akkor még csak bojtár volt a Perc János is. És a kapitány?

– A kapitány – folytatta Lukács, akiről sohase hittem volna, hogy ilyesmire is odafigyel, mert mindig csak az izmait fitogtatta. – Az megmondta nekünk… – és mintha szóról szóra mondta volna vissza Jurasich Gerzson mondatait: – Megmondta, jegyezzétek meg, azért küldöm az expedíciót, hogy fölfedezzétek nekem ezt az új világot, és el is hozzátok azt a Hajónaplóban a kijavított térképen… Aztán velük együtt elhozzátok a Jurasich Gerzson első hajóját is. – Itt fölemelte az ujját tiltóan, nehogy közbevágjon valamelyőnk is. – Kell neki, értitek, kell a kis hajó, mert ez jelenti neki – itt Lukács dadogni kezdett. Mintha a szavakat keresné, pedig csak tettette. Tudta jól, mit akar mondani, csak most már a nagy tűzben, mintha maga előtt is röstellte volna azt a szót kimondani, amelyet kicsit édesnek tartott az ő szájából.

– A fiatalságát, na! Az ifjúságot, nyögd már ki – és elkaptam a Lukács mutatóujját.

– Azt! – pirult el Lukács. – Azt, de engedd el az ujjam, és pofa be, és indulj!

Azzal, mintha meg akart volna szökni hallgatói elől és szónoklatának színhelyétől is, egykettőre a hágcsón fölszaladt a nyárfa kilátójába.

– Szerencsés, hozd föl a masinát! Innen csinálj egy fotót! – kiáltott le Lukács.

A kormányos, mint aki pillanatnyilag elvesztette a hajó kormánya fölött az uralmát, zavartan nézett a fa csúcsára. Aztán rám és Samura is, mint a lázadókra. Rólunk a kapitány térképére nézett. Látszott, hogy készülődik, de mielőtt kinyithatta volna a száját, Lukács már újra harsogott:

– Mit alusztok! Innen most egy tekercs fotó, aztán kész is az új térkép… Gyere, és egy csapásra most leszel Szerencsés!

Félix nem sokat bakafántoskodott. Ha nem is sietett, de odament a Marcihoz, és a kajütben betöltötte és kihozta a kis fényképezőgépet. A hágcsón fölmászott Lukács és Samu gólyafészkébe. Maga is föllelkesedett.

– Ha ezeket a fotókat majd kinagyítva összeragasztjuk, elámul a kapitány – lelkesedett tovább Lukács.

Alattunk és körülöttünk szokatlanul éles volt most a berki táj. A csatornák rácsa között innen le a Fekete Vízig foltos színű, óriás legelő terpeszkedett.

– Ez a sivatag nem is olyan sárga – néztem Szerencsésre.

Az szótlan komolysággal egyik fényképet készítette a másik után. Az öcsém, mint távcsöves gébics nézelődött. Azzal szórakozott, hogy a fa csúcsából, hol Jurasich Gerzson térképét nézte – amelyik kirajzszögezve ott volt a fa alatt –, hol pedig a Nyugati Bozót látványát. A kettőt, a papírt és a valóságot hasonlítgatta össze. Egyszer csak megszólalt:

– A hajó ide tíz kilométer sincs.

– Sámuel, megfordítottad a távcsövet? – néztem a Marcira.

– A Marcitól, te veréb – és le se vette a távcsövet a Fekete Vízről, és csak folytatta: – Egy óra kenun. Ott átvisszük a csatornán a vízre, aztán Turbuk Józsefnél mindennek a végire járunk.

Szerencsés abbahagyta a fényképezést.

– Látod azt a tavat? – A hátunk mögé mutatott.

– Az neked tó? – és Samunak a füléig nyúlott a szája…

– Az a Kissárkány-tó… Az meg a Hosszúláp sziget. Először odamegyünk! Te pedig Lukáccsal a Marcin maradsz.

– És a kapitány hajója, a bödön?… – ellenkezne Samu.

– Épp ezért megyünk Kalota Mihályhoz. Vedd a távcsövet, és nézzed. Az ott az ildai tanya. Odamegyünk. Tehát jelentsd a toronyba.

Samu pontosan 15 órakor leadta a kapitánynak a morzét.

„A bödön miatt Félixék Ildára mennek. Lukáccsal a Marcin maradunk. Samu.”

Amikor ezt tintával bevezette a Hajónaplóba, akkor Félix magához vette a jegyzetfüzetét és Jurasich Gerzson térképét is. A térképen halovány vonalakkal sorra áthúzta a hajdani tavak kék foltjait. A Kissárkány-tónál megállt a ceruzája. Állt, akárcsak pár óra múlva álltunk mi ketten az alkonyatban, ott a Hosszúláp mögött, amelyet kifli alakban üde fű és nádas ölelt körül. Olyan magas volt a nád, hogy ha nem láttuk volna a nyárfa csúcsáról, mögötte most akár nagy berki tavat is képzelhettünk volna. De a fáról láttuk, hogy a nád mögött csak magas zsombékbuckák álldogáltak. És a Kissárkány-tó kiszáradt nádtorzsái között csak lappangó víz csillogott. Körbe pedig, le egész az ildai tanyáig és azon túl is tiszta homokos parlag legelő volt. Széles, óriás síkság, amelyből itt négy ágaskút látszott.

A bivalyok, amint észrevettek, felütötték a fejüket. Csak az eget nézték. A Kalota Mihály már kereste, miért forgatják úgy a szemüket. Akkor odaszólt a kutyának, és elénk jött a Kissárkány-tóhoz.

– Hát olyan sürgős az a bödön? – és mielőtt válaszolhattunk volna, folytatta: – Csak nem az öregnek kell?

– Pedig annak – válaszoltam.

– Mi ütött az öreg Percbe?

– Nem neki, a kapitánynak, a hajósnak.

– Hát nem ült különbön? Épp az a kopott tölgyfa kell neki? Az a fél koporsó?

– Az volt az első hajójuk.

– Kiment az már a divatból. Kikopott innen is, mint a víz. Tavalyig még itt volt – mutatott a tóra. – Akkor bivalyt fogtam eléje, aztán legelőn, árkon-bokron áthúzattam a Fekete Vízre… – Nézett csak nyugodtan. – Amerre húzta a bivaly, csak úgy fénylett végig a legelőn a nyoma.

– Kihúzták vele együtt a sárkányt is a tóból. Mert annak is olyan lehetett a nyoma…

– Milyen? – nézett rám kíváncsian a bivalygulyás.

– Mint a Percék sárkányának. A kígyófarkú, négylábú és ronda pofájúnak…

– Mond valamit… Fénylett végig ennek is a nyoma, akárcsak annak. Meg ott volt a négy láb helye is. De a sárkány errefelé már csak füttyöget… Hallgassák!

A váratlan fölszólítás és a kíváncsi csöndben messziről lágy harangszó szállt Ilda felé. Figyeltünk. Kalota Mihály odaszólt:

– Várjanak csak… Ezt riogatja…

Éles mozdonyfüttyögetés hasított most a keresztúri gulya harangszavába.

– Hallgassák csak… Ez itt a sárkány… Ez a füttyögető fekete… Pedig itt minden csak arra emlékezik.

– A sárkányra?

– A fenét… A vízre, a berekre! Hát én is azért adtam oda a Turbuknak… Azért, mert nehéz róla leszokni, mint a szerelemről. De maguk még csak várjanak. Abba maguk csak ezután jönnek bele… Szóval azért vitte a bivaly, hogy jó helyen legyen. Meg kéznél is, ha kimegyek, mert amint mondtam, nehéz róla leszokni.

Minden szavára csak derült a képünk. Úgy fénylett rá az öröm, mint az első csillagok, amelyek most keltek.

– Szóval megvan.

– Persze, de jöjjenek, ha már eddig jöttek.

Mentünk a Kalota Mihállyal szaporán.

– Azért ne annyira – szólt ránk, mert mi úgy iparkodtunk, mintha a Fekete Vízre vezetett volna máris minket, nem pedig a bivalygulyás tanyájára. Ha Samu itt van, az most biztos megszökik valamilyen ürüggyel, és meg sem áll a Fekete Víz partjáig. De így jó helyen volt. A Marcit nem hagyhatta. De hiába ültetett le minket is Mihály a tanyázóládájára. Mi is csak fészkelődtünk, amíg Szerencsés ki nem bökte:

– Aztán a mienk lesz?

Kalota Mihály nem válaszolt, csak a putri sározott és fehérre meszelt tűzhelye körül babrált. Akkor egyszerre visszanézett:

– Szóval még ezt is elviszik?

Olyan hirtelen mondta ki, hogy rádermedtünk a sötétkék ládára. Az óriás, fekete gulyás előtt sápadtan ültünk. Pisszenés nélkül – hogy most mi lesz? Elvinni? És tőle? Én a sarokba állított ólmosfejű gulyásbuzogányra néztem. Félix volt a bennszülött. Ő talált rá a szóra az első ijedtségben.

– Csak kérnénk, mert ez is arra a sorsra kerül…

– Mint a Kissárkány-tó? – kérdezte a Perc János vője.

– Meg mint a többi…

– Meg a hajók – sóhajtottam közbe. Pedig dehogyis ezt akartam. Csak épp szólni, hogy a nagy ijedtség után, itt a buzogány árnyékában magamhoz térjek. De csak sóhaj lett belőle. Oda is nézett Kalota Mihály.

– Megkapják. Az öregé volt a hajó… Az meg, lássák, a Perc János ágya – mutatott a putri sarkába. – Ott szokta mondani a magáét… Biztos maguknak is. Onnan indultunk az után is, akinek a hátán sétált a jégen. Nem szólt róla maguknak?

Mind a ketten hallgattunk.

– Azt elhiszem, arról nem beszélt, azt elnyelte ő is, mint a csuka… Mert ez is az. Egy nagy csuka ez a berek. Fekete és ragyás… Megsötétedett a tőzegtől, csak a szeme villog. Aztán mit gondol ez a Víg Palkó? – nézett ránk.

A putri ajtajára sötétkék ég feszült. A tűzhelyből visszajött a tőzeg fojtó, keserű füstje.

– A Víg Palkó akar a gyomrába nézni? Amit egyszer elnyelt, annak vége… Hattyúk is tanyáznak itt! Elhiszik-e?… Ugye, nem… Pedig itt tanyáztak egész télen a sárkány hátán.

Csak ránéztem Szerencsésre ijedten, mint aki szívesebben indulna már az ilyen beszédek után. A bennszülött nagy nyugalommal nézett a bivalygulyásra.

– A meleg vízben – szólalt meg Félix.

– A heveseken – javította ki Kalota. – Mert a Kissárkány-tó is heves volt. Melegforrás volt a közepén.

Akkor én lassan előhúztam a füzetet meg a ceruzát.

– A Határi-tó is az volt. Szinte teljes egészében. Az ilyen tavak mellett öregapám idejében hattyúk teleltek. A Hármas-tó se fagyott be. Aztán egyszer csak a hattyúk sohase jöttek többé vissza. Hová lettek? Ezt olvassa ki abból a füzetből… Ne azt írja, amit én mondok. Azt tudjuk… Arra a pásztorok mind emlékeznek, hogy a kacsák ezrével ülték körbe telente a hevesek szélit. A pásztorok meg mind vadásztak. A meglőtt kacsákat úgy kotorták le a vékony jégről. Erre használták a hasalót… Tudják, mi az?

– Hírit se hallottam – és a bennszülött beletüzesedett a kíváncsiságba.

– Pedig maga is berki.

– Csak a széliről – böktem oldalba megkönnyebbülten a kormányost. Félix csak odébb ült.

Hasaló minden pásztorháznál volt. Úgy csinálták, hogy két kéve nádat összefordítottak, a cirmával szembe, aztán három husángot szúrtak bele. Egyet a fejénél, egyet középen, egyet meg lábtól. Ezekre a husángokra jó szorosan rádrótozták a két kévét. Az így elkészített nádkéve jól csúszott a jégen.

Kalota Mihály a krumplit aprította.

– Hát azt hallották-e, hogy járt az öreg Perc Vendel a hasalóval?

– A sárkányos Vendel?

– Az… Szóval az öreg. Az apósom apja ledurrantott két récét a Határi-tó hevesén. Akkor ráhasalt az ő hasalójára. Mellette volt jobb kézről a hosszú nyelű csáklya. Azzal kezibe vette a két szöges végű botot, és szépen hajtva a kévét, odacsúszott óvatosan a vékony jégen a récéiért. Le is kotorta őket szerencsésen a jégről. Aztán odatette maga elé a hasalóra. Mint aki jól végezte a dolgát, csúsztatta visszafelé a kévét. És mit lát… Három sovány farkas várja a tó szélin a hóban. Három farkas a két récét meg a Vendelt a rossz sörétessel.

– Vacsorára – vigyorogta el magát Félix.

– Úgy van. Vacsorára várták az öreget a pusztán is, meg a tó széliben is. Ott a családja, itt meg a farkasok. Könnyű volt neki választani… Hát csak kuporgott a vékony jégen.

– Aztán?

– Aztán így kapták rajt az öreget a tilos puskán, mert kijött még az intéző is a farkasokra vadászni… Ráfagyott az öreg a récéire – nevetett. – De szeretik-e a paprikás krumplit hígan?

Néztünk körül az asztalon. Kalota Mihály, mintha észre se vette volna, egyetlen nagy mázas cseréptálba öntötte a levest, és három bádogkanalat tett az asztalra.

– Hát ilyen is volt… Hattyú is, farkas is… Meg bödön is, ha maguk elhúzatják azzal a hajóval… Az is volt… Csak hová!… Hagyja abba már az írást. Azzal úgysem leszünk okosabbak. Együnk – szólt rám a gulyás.

Amikor indultunk, Félix rámutatott a putri szalmazsúpjára. A holdfényben a zsúpon egy hosszú nyelű szigony feküdt.

– Azért hal is akad. Néha Turbuk Jóskának is kell segíteni – nézte a kék-ezüst ragyogásban Kalota Mihály is a szigonyt.

Több se kellett Samunak, csak épp az, hogy néha Kalota Mihály is kijár a Fekete Vízre. Mindegyik napot ezzel kezdte.

– Én akkor ma gyalog is kimegyek.

– Aztán csak kerülgeted a vizet, mint a Vendel farkasai? – kérdezte Szerencsés.

– Minek kerülgetném. Ott a bödön, nekem nincs szükségem a kenura… Majd én azzal járok ezután…

– És a Marci? – kérdezte a kormányos.

– Négyen indultunk! – szóltam rá Samura. – Négyen, és ma is van, hová menjünk. Vedd át a füzeted. Ma te vagy a soros. Irány a Rókás sziget…

– Közbeesik Gyula, Fényes és az Égett sziget. Azon át menjetek – mutatta az irányt Szerencsés.

Samu csak jött velem, és kifejtette nézetét a második bázisról. Jó, hogy előttem tette. Így legalább családban maradt, mert a rövid summáját a nyárfánál történő állomásozásról velősen így összegezte: – A legnagyobb marhaság! – Ez pedig nyílt lázadás lett volna.

– Különben is már rég feltűzhettük volna a zászlót. Aztán irány a vízre… Azért hajó a Marci. De itt a kettő között?

– Melyik kettő között?

– Hát a Bőgős berke meg Turbuk között. Nekünk itt kell, a két berek között az ürgét riasztani, ezen a sivatagon. Meg ezeket nézegetni – mutatott volna kelet felé a tőzegesekre, de akkor megállt.

– Oda süss!

Előttünk, messze az egyik kis szárazföldi sziget halmán valaki ott forgolódott a kútágas körül.

– A Víg Palkó? – kérdeztem.

– Én is annak nézem.

Erre már Samu is magához tért, és amint közeledünk, mit látunk? Leengedi a gém ostorát, aztán újra fölhúzza. Le-föl, és nincs vödör az ostoron.

– Te, ezt valóban elkapta a csuka – szólt oda a szája szögletéből Samu, mielőtt köszönnénk. Csak akkor láttuk, hogy a kútgém ostorának a végére egy négykörmű vasmacskát erősített.

– Beleesett a vödör? – De rosszul szóltam, mert a halász nem volt tréfás kedvében.

– Nagyon kitanított benneteket az a bivalyos – és fenékkel fordulva, ránk se nézett. Talán azért is, mert eddig sohase tegezett minket. De bármilyen kedvében volt is, nem érdemeltük meg az ilyen farral fogadtatást. Nem azért iparkodtunk hozzá. Víg Palkót az is bosszantotta, hogy épp most egy fekete karimás kalapot húzott ki a macska körme.

Nekünk fönnakadt a szemünk. Már Héring úr csontvázát láttuk a kút fenekén. Ez volt a szerencsénk. Ez a kút fenekére csodálkozó nagy kíváncsiságunk, hogy a berki kutakat csáklyázó halász el nem kergetett. Levette a vaskörömről a kalapot. Megforgatta, aztán odavágta a homokra. Mint óriás fekete denevér tapadt oda.

– Bojtárkalap. Nem azé… Pedig elkapom, beszélhet maguknak a Kalota Mihály… Mert beszél! Én pedig tudom, hogy itt van valahol… Tudják, mért csinálom? Mert ha már az Imre nem kerül vissza, hát ez a csibész se kerüljön…

– A Nyúl Imre csak visszakerül? – kérdeztem.

– Nehezen.

– Ki mondta?

– Bent volt nála a kórházban a kapitány. Nem ismerte meg.

– És az fut még? – intettünk a csőszház felé.

Nem válaszolt mindjárt.

– Fut… de előkerül mind a kettő.

– Hát az megvan-e? – intett most ő a Fekete Víz irányába.

– Azt mondja a Kalota Mihály.

– Az beszél… De látták-e? – nyomta meg a mondat másik felét.

– Mert az van meg, amit megfogtam – mondta és mutatta is a halász, úgy, ahogy az eresztőhálót szedik föl.

Még csak ez kellett Samunak a tűzre, meg az, amit föl is jegyzett a Rókás szigeten, ahová hamarosan megérkeztünk.

– Ez volt a berek szíve – így kezdte ott a kanász.

– Így mesélte nekünk Perc János is, de se híre, se hamva – nézelődtünk a kis szigeten, amelynek közepén csak egy kis gödör jelezte már a darutollrejtő gunyhó helyét. Szép kerek gödör, és körülötte, mint a gyűrű, ritka fűvel benőtt árok.

– Azért ásták így körül valamikor a gunyhókat, hogy a szilaj marha el ne döntse. Mi valamikor a Perc Jánossal összejártunk. Gyerekek voltunk. Aztán innen jártunk tojást szedni, hálót ereszteni – mondta az öreg Dudus Beszti, a kanász, aki nemcsak társa volt Perc Jánosnak, de hasonlított is rája. Kicsi ember, és igen ritka a bajsza is. Mintha csak abban különbözne a bivalygulyástól, hogy nem szégyenli, de büszkén hordja az orrán a drótkeretes szemüvegét.

– Úgy zsombékoltunk… Mert ez volt a berek szíve… Az öregje hajón, mi meg csak úgy jártunk.

Mit szólhattam volna erre… Kérdezzük?… Csak kizökkentettük volna… Inkább hallgattunk, és vártam, amíg újra kezdi, mert látszott rajta, hogy emlékezni akar. Egyformák? – jutott váratlanul az eszembe. Egyformák, de nemcsak ez a kanász meg a bivalyos, de velük együtt, a Jurasich Gerzson is… Nem is annyira a formára – néztem rája és a nagy jelzőfára, amelynek most innen már nem a törzse, de épp csak a koronája alighogy kilátszott a legelőből. Kiállt a berki világból. Ki, akárcsak ők a zöld életből… És ebben hasonlítanak… Ebben egyformák… Ennek a zsombék, annak a darutoll – vagy miről is beszél? Amannak meg a bödön kell… Belekapaszkodnak: egyik a tollba, hogy el ne szálljon – és már mosolyognék is, mert látom Besztit és a kapitányt is. Mint a légy, úgy rezegnek. Mint a nyárfalevél vagy mint amikor a berekről föltáncol minden, és vibrálva a forró csendben, egy arasszal a homok és a nád fölött libeg minden. Az erdő fölött is egy arasszal az erdő. A tó fölött is egy arasszal a tó, és ott kapaszkodik a hajóba a kapitány, hogy el ne ússzon, és ott billeg zsombékról zsombékra, mint a sötétkék szitakötő, ez a kis kanász is… És mondja is… És Samu izzadva ír, hogy legyen mit átírni a Hajónaplóba. A másolást azt unja, de most ezt kedvére teszi.

– Majd kétméteres volt egy-egy zsombék. Aki nem hiszi, menjen el ide a Turbukékhoz. Ott még van. – Samu ránéz, és mondana valamit, de Dudus Beszti folytatja. – Olyan, mint a fatörzs. A berek fenekiről nő föl a víz színe fölé. Aztán csak a közepébe lehet lépni, mert hajladozik, ingadozik – és mutatja, hogy hogyan lépkedett valamikor rajtuk. – Persze csak tapogatófára támaszkodva. Úgy lehet csak zsombékolni. Bal kézben a három méter hosszú tapogatófa. Annak talpa van, olyan tenyérnyi kerek fa. Fönt meg kétágú villás a vége… Meg is nézheti, mert van még.

– Hol? – kérdezte fürgén Samu.

Már láttam, hogy legszívesebben menten el is zsombékolna innen. Csak fészkelődött, és nézte, hová mutat a kanász. – Ott, a Sziget-major előtt. Ott tanyázunk télen-nyáron. Nem úgy, mint a gulyás… Gulyás? – és csak legyintett. – Az bemegy a téli szállásra. Ott aztán csak elciteráznak, furulyáznak meg dudálnak is. Aztán mégis milyen hamar elment a Perc János is. – Úgy mondja ezt róla, mint aki meghalt. – Hová is? – néz ránk, hogy válaszoljunk.

– Őr lett a Szervestrágya Vállalatnál – válaszoltam.

Dudus Beszti belenéz a levegőbe. Csak szemüvegének a drótján csillog a napsugár, nem a szemében. Itt áll a Rókás szigeten, és a szavaimnak, érzem, utána nyúl… Nem tudja, mi az a Szervestrágya Vállalat, és azt sem, hogy hol van, de utána billeg zsombékról zsombékra, és nyúl utána, hogy elérje és megfogja azt a Perc Jánost, vagy mit is? – Akár a kapitány – motyogom magamban.

– Szóval innen mentünk szedni a tojást. A Drenavárra… Meg a többire… Minket küldtek a számadók, minket, a bojtárgyerekeket. Mi könnyűek voltunk. Minket elbírt a zsombék – és jóízűen nevet, és még a fejét is csóválja. – Igen, vékonyak voltunk, és a belső szigeteken sok volt a madár. Lúd, réce, csibe, szárcsa, vadpulyka, még túzok is, meg a sok gém, kócsag, sirály. Mindnek szedtük a tojását. De a fészket igen megkíméltük.

– Csak éppen kiszedték a tojók alól a tojást – derült föl Samu.

– Nem egészen – intette le Beszti. – Le is törte volna a kezünket az öreg Perc Vendel… Le ám…

– Tudta is az abban a nagy nádban, hogy maguk mit csináltak?

– Tudta hát! – nézett Samura. – Még azt is, hány fészek van a szigeten. Meg azt is, hogy milyen fészek. Aztán ha megszámolta a tojást, amit hoztunk, már tudta, hogy milyen munkát végeztünk… Ugye, néz? Pedig egyszerű annak, aki beleszületett a berekbe… Csak épp azt kellett megnézni napkelte előtt a gulyásnak, hány magányos és milyen madár álldogál a sziget körül… Ebből aztán már tudta, mennyi a fészek… Tudta, érdemes-e tojást szedni?… Akkor aztán elindultunk. Bal kézben a tapogató, nyakunkban a tojásszedő kas. Ez olyan volt, mint a szakasztó. Csak szűkebb szájú, és nem szalmából, hanem gyékényből fonták. Elfért egyben hatvan libatojás is. Jó lenne most egy is…

Samu, hogy Dudus Beszti ki ne zökkenjen a kerékvágásból, mert tudtuk, mi következik – a csatornák meg a sok jöttment tőzegvágó meg a vasút és végül a szivattyúház szidása – hát közbevágott:

– Aztán hogy kímélték meg a fészket?

– Csak egy tojást vettünk ki mindegyikből. Azt mindjárt meg is néztük, jó-e.

– Jó hát… Enni is meg eladni is – sózta ekként Samu a beszédet.

– Nem egészen, mert amelyik már fias, azt ki eszi meg? Ki eszi a véres tojást? – nézett ránk a kanász.

– Hogyan csinálták?

– Nézze – és mutatta –, ott volt a víz a fészek alatt. Amint kivettük a tojást, beletettük a vízbe, és amelyik fejre állt, és fönt maradt, azt a tojást visszatettük a fészekbe. Keljen ki abból a kis zsiba. Amelyik meg elmerült volna, abból a fészekből csak egyet vettünk ki. Azt bele a kasba. Minden sor tojásra egy sor sást vagy lótuszlevelet tettünk. Így csináltuk.

– Az ott a Víg Palkó?

– Azzal beszéltünk.

– Rossz helyen halászik… Pedig abból él…

– Nem halászik az.

– Dehogynem… A „héring” is hal – nézett délre már egykedvűen, mint akinek a kezéből, amint befejezte a történetét, megintcsak kicsúszott és elszállt valami… Amerre Palkó ment, a nagy nyárfa felé nézett.

– Az is keres… Csak olyan hal erre nincs, de a többi?… Annyi volt itt a hal, szóval a berki pásztornak abban az időben inkább a kenyérrel kellett takarékoskodni, nem a hozzávalóval. Pipáztak és ittak is a tojásból… Hát még a halból? Csakhogy mind elröpült meg elúszott.

– Hát itt minden elúszik? – kérdezte váratlanul az öcsém.

Dudus Beszti a szemüvege fölött ránézett, és csak biccentett.

– Ha igen, akkor pedig én már indulok is. – Azzal talpra is ugrott, és a kezembe nyomta a füzetet az öcsém.

– Vigyed. Én pedig megyek a Turbuk József vizére, hogy el ne ússzon!

– Mész a fenébe! Vissza a Marcihoz! – mutattam a második bázisunk felé.

– Te lehet, hogy mész, de én nem!

A Kanász csak nézte Samu hirtelen indulását. Nem értette, hogy egyetlen biccentésére így nekitüzesedjen valaki.

– Hallottad – kiáltott vissza Samu –, mit mondott a Víg Palkó?

– Majd együtt megyünk! – kiáltottam rá.

– Amit megfogok, csak az az enyém. Ő csak tudja. Ő a halász… Üdvözletem a Marcinak… Aztán csak írjátok be addig ezt is a naplóba – azzal Samu gyors iramban iparkodott a Fekete Víz felé.

– Estére? – kiáltottam utána.

– Otthon leszek.

Nem mentem utána, mert úgyis tudtam, semmi pénzért vissza nem fordult volna.

Samu már délután két óra körül ott üldögélt a Fekete Víz előtt, a csatorna töltésén. Bajban volt. Azon töprengett, ha át is úszik, honnan is kezdje majd abban a csatornákon kívüli irdatlan nádban. Itt is, ott is az övcsatornán túl mutatkozott egy-egy nádfolyosó, de hová vezet egyik is, másik is? Úgy elveszett ott minden nádnyiladék a zöld suhogásban, akár a hajók nyoma a kék vízen.

– És csak ezután a zöld után következik a kék. – Izzadt Samu a magas töltésen. Csak tűnődött a berek csatornán kívül rekedt „vadnyugata” fölött. Aztán kínjában fölállt a zsilip betonfejére, és onnan nyújtogatta a nyakát. Most már nemcsak a Fekete Vízre, de bizonytalanul visszafelé is nézegetett. Nézte a belvízcsatornát, amely enyhe töréssel elveszett a végtelenben. A nagy legelőből csak az öreg ezüstnyárfa jelezte, hogy hol áll a Marci.

Biztos ott ül Lukács a kilátóban – gondolta. Alatta a fehér kajütös jolle, ő pedig itt kószál… Most már csak kószál, mert kiugrott a hajóból… Talán – nézte a nap állását, – talán, mert 15 óra körül járhat, most meglendül a zászló is – és egyszerre fölfortyant. – Talán az irigykedő kormányos le is adta már a jelentést a kapitánynak… Még kitelik tőle, hogy így:

„Trombitás Samu a hajóról megszökött.”

– Persze azt már nem jelenti, hogy miért? – Már dühöngött a helyzetén, tanácstalanul nézelődve a zsilip tüzes betonvállán.

Itt e zsilip körül kell lenni a harmadik bázisnak… Talán ott a berekfák előtt… De ő sem tudta már kivárni a horgonyfelszedést, és ez a Szerencsés biztos nem jelenti, hogy miért hagyta el a hajót?… Biztos, hogy nem jelenti – és amint szokta, most is hirtelen elhatározással elindult délnek a csatornatöltésen.

Előtte most jobbkéz felől volt a nádas és az övcsatorna 20 méter széles vize. Át kell úszni, és aztán?… Aztán, hol talál rá Turbuk Józsefre, a falusi halászra?… És a bödön?… Mert azt keresi, azt akarja megfogni, mint a halász mutatta a halat… Ezt biztos nem jelentette az ő mentségére a Szerencsés a piros-fehér zászlóval… Megfogni, mert amikor a Beszti beszélt, akkor is látta, hogy akárcsak Perc János a kócsagtoll után, igen, Jurasich Gerzson is nyúlkált, rezgett a bödön után.

Kiszáradt a torka. Pedig nem is beszélt, csak egymást kergették a gondolatai e mellett a víz mellett, amelyből inni sem lehet, mert posvány. Amelyikre még az árnyéka se vetődhet most, mert olyan magas töltés a partja. Így aztán az árnyéka nélkül még magányosabb és még szomjasabb lett.

Világos, hogy szomjas, mert épp eleget izzadt a nagy sietségben – dühöngött magában Samu. Dühöngött, mert attól tartott, hogy dolgavégezetlen kell visszafutnia a Marcihoz. És akkor? Ott bizony kiröhögik… Kiröhögik, mert oda se talált… Aztán ezután már nem lesz megállása. Micsoda cirkusz?… De az ott?…

Délről a csatornán közeledett valaki.

Ki evez ott? – Mintha az inába szállt volna a bátorság. – De az biztos – próbált fütyörészni –, nem az, nem az, akire hirtelenében gondolt.

Amikor a ladik vele egy vonalba ért, Samu odakiáltott. Akkor már az is észrevette, aki a folyásnak lefelé, neki háttal evezett.

– A Turbuk Józsefet keresem!

A halászféle megállt, meglepetten nézett Samura.

– Mi kellene?

– Maga az?

– Azt kérdem, mi kellene? – válaszolt kitérően.

– Amit a Kalota Mihály adott, az kellene – udvariaskodott Samu, de az csak így válaszolt:

– Nem adott az semmit. – Azzal újra csak evezni kezdett.

Samu elsápadt, s megémelyedett az izgalomtól. Úgy bukta ki.

– Egy hajót.

A halászforma némán evezett Keresztúr felé. Samu a ladik fölött szaporázta a lépteit a gáton, és közben le nem vette az emberről a szemét. Egyre csak a választ várta. A ladik nyílegyenesen haladt, és Samu a nagy nézésbe majdhogy le nem bukfencelt a töltésről a vízbe. Akkor az fölkiáltott:

– Nincs!

Samu leült, mintha megrogyott volna. Valamit mondott is, mert tisztán látta, hogy a csónak távolodik. Akkor lassan lecsúszott a töltésről. Beleállt a csatorna szélibe. Megmosta az arcát, a nyakát. Most vette csak észre, hogy az oldalzsákja belelóg a vízbe. Kiemelte. Két szem alma volt benne. Ott a vízben állva mohó gyorsasággal falni kezdte. Ahogy nyelte, a borízű gyümölcs a torkát, a víz meg a testét felfrissítette. Ránézett lassan lengő árnyékára, aztán rácsapott tenyerével a vízre. Az árnyéka is szétfröccsent. Most aztán igazán semmi, de semmi sem volt körülötte. Se ladik, se hajó, se bödön. „Itt minden elúszik, ahogy a kanász mondta?… És csak az marad: a beszéd, ahogy a Víg Palkó mondta ott a kútnál?… A Kalota Mihály beszéde… Mert ez azt mondta, hogy nincs… És ha ez azt mondta – nézett az árkon lassan összeálló árnyékára –, akkor ez a Turbuk Jóska volt. Akkor pedig nincs!”

Azzal már föl is mászott a vízitöklevelek közül az övcsatorna magas töltésére. Irány Ilda, és már aprította is Samu.

– Hadd tudja meg ezt Kalota is! Lássuk, mi lesz? – ez hajtotta.

Samu toronyiránt vette az útját. Így aztán megtanulta a maga kárán a régi mondást, hogy – járt utat a járatlanért soha el ne hagyd. Mégpedig kettős árral, mert a lassan leszivárgott víz helyén most hol a zsombékoson botladozott, cuppogott át, hol meg az éles sásba zörgött bele. Csak a látófáról volt olyan ez a nagy legelő, mint az asztal.

Előtte őzek ugrottak föl. Ahogy eliramodtak, épp csak szép fejük látszott ki a sás és gyékény gödreiből. Volt, hogy a válláig ért a hitvány nádas. Aztán ott volt az első keresztbe húzódó belvízcsatorna. Eddig rá se gondolt. Csak állt a partján, és Samu egyszerre cifrán, olyan cifrán kezdte szidni, akár egy vérbeli pásztor a Nyugati Bozótlecsapoló Társulatot. Pucérra vetkőzött, és átlábolt a vízen. Ott pedig a kotu következett. A kiszáradt, süppedő és porzó lápban igyekezett tovább. Most már nem vágott neki toronyiránt a legelőnek, amelyből itt is, ott is magas póznák álltak ki. A póznák végén egy-egy nyaláb gyékény.

– Azok a tólikak – nyelte Samu, mert egyre szárazabb lett a torka. Szédelgett, és csak annak örült, hogy mögötte már lassan ereszkedett lefelé a nap a Fekete Vízre. A gulyaharangok is a kutakról beszéltek. Egy ágaskút hívta. Se vödör, se víz, csak fekete hűvösség ásított föl rá. Körülnézett. Örült volna, ha megpillantja Víg Palkót, de már a harangok, csengők és a kolompok is csak elvétve vertek innen-onnan.

Végre meghallotta, amint a kis pumi csaholni kezdett.

– Mi történt – nézett komolyan Samura Kalota Mihály.

– Azt mondta, nincs meg…

– Kicsoda?

– A Turbuk József – nyögte Samu, de azzal már le is ült, mert úgy reszketett.

– Honnan jön maga?

– Tőle.

Azzal a bivalygulyás a putri küszöbéről az asztalhoz ültette Samut. Egy pohár piros bort adott a kezébe. A borízű almára, az egész napi koplalás után, amint lehajtotta a bort, billegni kezdett vele a tanya, akárcsak egy hajó. Fölállt, és azt mondta:

– Menni kell.

Kalota Mihály csak nézett.

– Menni kell a hajóra. Várnak!

– Majd én elmegyek… Maga itt marad.

A fekete estéből a bivalyok szuszogása és mozgása behallatszott az állásokból. Samu megrettent, hogy most menten egyedül marad. Kalota Mihály észrevehette.

– Nem most, majd holnap este megyek a Fekete Vízre… Aztán majd én is megkérdezem – nyomta meg a szavait. – De harapjon valamit.

Később, ahogy Samu magához tért, még azt kérdezte:

– Aztán biztos, hogy azzal beszélt?… Milyen volt?…

– Hosszú fejű, sovány – kezdte Samu.

– Mint a lopótök – folytatta Kalota Mihály. – De akkor – és ahogy megállt a beszéddel, a kis bagolyszemű kutya abban a pillanatban aggodalmasan nézett föl a gazdájára a putri ajtajából.

– Na, holnap éjjel egyedül vigyázol – szólt oda a kutyának. A pumi vakkantott, és örömében körülszaladta a vályogból rakott putrit, és újra odaállt nézni a gazdáját.

– Te meg a Tücsi.

A pumi most az állás felé szaladt.

– Látja, még ezt is érti – szólt utána.

– A Mihály bácsi lánya a Tücsi? – kérdezte Samu, és magához térve szégyenlősen nézett ki a sással fedett állások felé. Azok, mint fekete, soklábú szörnyek kérődztek, és bűzlöttek a csillagok alatt.

– Dehogyis a lányom… A Perc János kutyája volt a Tücsi.

– És hol van most?

– Egy zsákban a föld alatt. Ugye, nem érti? Hát pedig az olyan kutya volt, hogy amikor megbetegedett, még a gróf is beszalasztott az állatorvosért. Aztán hozatta a parádés kocsival még az emberorvost is… Körbeállták a Tücsit, mert az… Annak csudájára jártak a pusztaiak meg a kastélybeliek is. Ha azt mondta neki az öreg: „Te, Tücsi, elveszett a pipaszáram” – az már, mint a dongó, repült is a berken. Ha fél nap múlva is, de szájában a pipaszárral jött meg. Hát ezt a Tücsit temették ide. Új zsákban tették le, de úgy, hogy fejjel az állás felé feküdjön. Hogy őrködjön még a halálában is a jószágra… De maga feküdjön csak le Perc János helyére.

A sötétben, mintha valakinek beszélne, még azt mondta:

– Az nem lehet. Annak meg kell lenni. Én rábíztam… De ha nincs, akkor még a zsákot sem érdemli…

Samu némán és rémülten meredt a gulyásra. – Nem ezért jött – szaladt végig rajta a hideg, és fölállt a ládáról. Nem az ágyhoz, de az ajtóba ment. A hold is fölkelt, és érezte a homlokán, hogy nemcsak jobb, de tisztább is ott kint, mint ebben a putriban.

– Hová?

– A Marcira, mert megígértem – és csak nézte Kalotát.

– Ha szavát adta, akkor igaza van. De itt ez a balta. A Perc Jánosé volt ez is… Aztán mindig csak a vadcsatorna mellett. Szép lassan rásétál a hajóra… Arról meg majd én beszélek vele… Mondja meg nekik is.

– De én nem azért jöttem, mert mi lesz, ha… – és csak állt Samu a békabrekegéstől hangos berekben. Már majdnem visszament, hogy lefekszik Perc János ágyára beszélgetni Kalota Mihállyal, de ahogy a Dudus Beszti szavaira gondolt – hogy minden elúszik –, mégiscsak elindult lassan a vadcsatorna mellett.

A Marcinak a kapitány a tornyából 22 órakor ezt adta le a Jurasich-Lukács-féle elemes lámpával:

„Holnap a hajó menjen a III. bázisra.”

„Vettem és megértettem” – villogta vissza Szerencsés. Akkor újra fölvillant a toronyból:

„Mi hír a kis hajóról?”

Szerencsés tanácstalanul hol rám kapta a szemét, hol meg Lukácsra. Egyszerre villant föl bennem a válasz az öcsém mentségére.

– Samu érte ment.

Szerencsés zavartan állt a fedélzeten.

– Kezdd már – sürgette Lukács.

„Samu érte ment” – villogta a hosszú-rövid jelek morzéja a berekből a hegybe.

„Végeztem” – fénylett föl rá a toronyból.

Utána Szerencsés úgy nézett rám, mint maga a szerencsétlenség.

– Az igazat mondtad? – kérdeztem tőle.

A kormányos akkor leült a hajó farába. Mi meg csak füleltünk. Később Lukács fölment a töltésre, és onnan hallgatózott. Szorított kegyetlenül az öcsém elmaradása. Hol ez, hol meg az, de mindig csak rosszabb jutott az eszembe.

– Nélküle nem is indulhatunk – szólalt meg Félix.

– Kalota Mihályt is értesíteni kell – toldotta meg Lukács. – Szó nélkül nem indulhatunk… – Aztán újra csak rákezdett: – Te, Szerencsés, ide figyelj, én most elmegyek hozzá – és farkasszemet nézett a sötét berekkel. Lukács maga is megborzongott a szavaitól.

– Mész ám, megmondom hová, hogy aztán végül én is beszegődjek a Víg Palkó mellé kutakat halászni… Héring, Zöldnád! – Itt fölkapta fejét. – Most már Samu is, aztán meg Lukács! Megbolondult itt, úgy látom, mindenki! – ugrott föl a kormányos. – Itt lassan mindenki csak keres. Aztán senki sincs! Azt a…

– Te vagy az? – ordított föl torkaszakadtából Lukács. Megdermedve néztünk föl a töltésre.

– Mi történt ezzel?!

Lukács fekete körvonalai körül csak csend. Áll, és egyszerre feltűnik mellette egy másik alak. Lukács nyerít, és mellbe vágja az öcsémet. Samu lerogyott a lábairól, és mint a részeg, úgy nyaffantotta ki:

– Vizet…

– Úgy kell, most aztán büdös a berek, mi? Csak hányj… Legalább máskor – és folytatnám, de Félix már ugrik is a vízzel.

„Ez is olyan, mint a Lukács” – és elöntött valami melegség. Jó, hogy nem látják a sötétben. „Abban, a Lukácsban, egy érzelmes prédikátor, ebben meg egy ápolónővér veszett el – úgy itatja és locsolja Samut.”

Körülálltuk, néztük, és szó nélkül leültünk az öcsém mellé. Most olyan jó, hogy együtt vagyunk. A Marci ott van előttünk. Világítanak rajta sárga fényekkel a csillagok. Mint valami fehér tűz, világít a hajónk teste a barna éjszakában. Ezt a tüzet üljük körül, és titokban Samura lesek.

– Gyere, Samu, a kajütbe. Aludd ki magad, mert reggel indulunk.

– Minek? – kérdezi.

Nézünk, hogy mi ütött bele.

– A Fekete Vízhez – ütögeti meg biztatóan a kormányos.

– Minek, amikor úgysincs meg a bödön…

– Ki mondta?

– A Turbuk József, de Kalota Mihály mégis elmegy érte – és úgy nézett, kétségbeesetten, hogy már erősebben verem hátba Samut, hogy ébredjen.

– Hagyjad, napszúrást kapott – néz közelről Samu szemébe a bennszülött.

– Csak az ne kapjon – állt talpra Samu, és csak magyarázott összevissza, hogy vége, mert most már biztos, hogy vége annak a lopótökforma fejűnek, ha holnap éjjel nem lesz meg a bödön a Fekete Vízen… Az Imrével kezdődött… Az Imrével aztán…

– Mi kezdődött? – néz rá mereven a kormányos, hogy megértse.

– Hát a Nyúl Imrével kezdődött az utunk… Aztán most meg ezzel végezzük, merthogy az lecsapja, az szentség – kapkod az öcsém.

Összenéztünk, és zavartan csak ráhagytuk.

Reggel aztán Bézseny felől alig csillant meg a kék harmat fölött a piros arany, máris Samu volt az első. Készülődött, hogy ő beszélni akar Kalota Mihállyal.

– Lukács már el is ment – nyomta le a kajüt ágyára a kormányos. – Már talán meg is mondta, hogy átmegyünk a III. bázisra. Ki ebből a sivatagból – derült föl a Szerencsés képe.

Reggeli után a hajónaplóba a sok jegyzet és adat és rajz alá, mintha egy új fejezet kezdődne, nagybetűkkel írta be Félix a horgonyfelszedés dátumát. Aztán elindult a Marci.

Evezett Samu, evezett a fehér sátor alatt, csak épp nem lelkesedett.

– Még ma éjjel vendégünk lesz – kezdte Kovács Lukács.

– Mást nem mondott neked? – faggatta az öcsém.

– Mit mondott volna? Egyszerűen csak azt, hogy kimegy a Turbuk szigetére… Beszél vele, aztán majd, ahogy megígérte…

– Megígérte, megígérte… Épp ez a baj – motyogta és nézte Samu a csatorna tőzegszínű vizét. A berekfás ligetnél, mint aki már ismerős erre, abbahagyta az evezést.

– Itt lennénk!

Az Égett szigettel egy magasságban a belvízcsatornán lehorgonyoztunk. A zsilipfej, amelyen tegnap üldögélt, alig egy kilométerre volt beépítve a magas töltésbe. Ahogy közeledett az alkonyat, Samuval megint alig lehetett bírni. Végül csak betelepedett a kenuba, és Lukácsot szólította:

– Hová?

– Kinézünk az övcsatornára.

– Maradj veszteg! – állt oda a kormányos. – Nem volt elég tegnap, még mára is?… Majd holnap átmegyünk hozzá. Aszerint, ahogy a Kalota Mihály mondja.

– És ha nem mondja, mert elnyeli azt is a csuka?

– Akkor téged kiadunk a Víg Palkónak kútásóinasnak, mi meg hajózunk tovább.

– És a kapitány?

– Tegnap már egyszer jelentettem, hogy érte mentél a hajónak… Tehát megvárjuk Kalotát. Most pedig töltsd teli petróleummal, és készítsd elő a viharlámpát az árbocra!… Lássa, hol vagyunk…

Samu és mi se láthattuk, hogy alkonyattal a bivalygulyás egyenesen a sárkány útján ment. Azon, amelyik nyomnak tavaly még négy lába is volt, és végig fénylett a berken, amikor a bivaly húzta a kiadott bödönt. Most bivaly nélkül Kalota Mihály ment egyedül az ólmos gulyásfurkóval a Fekete Vízhez.

Az övcsatorna töltésén éleset füttyentett. Turbuk József akkor a halásztanyán beszállt a ladikjába. Egy másik is odaült a haltartó ládára, és elindultak a csatorna felé. A tanya szigetéről valaki még elindult. Egyes evezővel siklott el a szigetről. Amikor a paraszthalász kikötött, ő is füttyentett, de csak alig különben, mint a tücsök.

Amikor Kalota Mihály meghallotta, halkan ő is visszafüttyentett egyet.

– Nem kell neki a ladik – szólt oda a halásztársának, Vastag Kálmánnak Turbuk József, és fölcihelődött a töltésre.

– Egyedül jöttél? – kérdezte a bivalygulyás.

– A Kálmán ül lent a ladikban.

– Akkor ülj ide velem szembe.

Lementek mind a ketten az övcsatorna partjára, és leültek egymással szembe. A nagy csendben itt-ott csuka kaffantott, és kisebb harcsák raboltak a puha és kerek vízitöklevelek között. Fröcsögött a víz a rémült kishalaktól. Ültek egymással szemben. Amikor kifújta magát, a bivalygulyás megszólalt:

– Tudod, mi történt azzal a három kanásszal? – kérdezte Kalota.

Csak a csend válaszolt.

– Azt hiszem, tudod mért kérdem?

– Az a gyerek? – kérdezte a paraszthalász.

– Azt mondtad neki, hogy nincs meg a hajó.

Sötéten fénylett kettőjük között az övcsatorna vize. A víz langyos és békességes volt, és tisztán vitte a szavakat.

– Most én kérdem, megvan-e a hajó?

Tizenhét méter volt a gulyás és a halász között a távolság. Így aztán Turbuk József is kérdezett.

– Aztán mindjárt mért így kezded?

– Az rám tartozik! De megvan-e? Arra válaszolj, mert megígértem nekik – és be se várta a választ, csak folytatta: – Holnap ott legyen a tanyán…

– Ha olyan sürgős – azzal fölcihelődött Turbuk, és átszólt: – Akkor megyek is.

– Maradj még, mert megbánod – és a kéri falusi halásznak egyszerre eszébe jutott az a három kanász. Azokkal is így kezdte. – Maradjatok, mert – aztán csak egyet kanyarított maga körül azzal a buzogányos furkóval, és ott feküdtek összetörve körülötte a tanyán.

– Ha valakinek odaadtad, akkor is ott legyen, mert kell nekik…

– Olyan fontos?

– Odaígérte a Perc János. Én nem kérdezem, csak visszaadom. Ők tudják, minek. Azt se kérdem… Érted? – szólt most már beszélgetősen a bivalygulyás. Turbuk is megérezte a hangján.

– A fene érti. Hajóval jöttek utána… Ugye, azok keresik?

– Ki mondta neked? – kérdezte egyszerre Kalota Mihály.

– Láttam… De mit keresnek erre?

– Biztos nem téged, merthogy gyerekek és nem csendőrök.

Erre hosszú csend lett újra a válasz. Aztán békességben mindegyik fölmászott a maga töltésén, és elindultak. Kalota Mihály a Marci árbocának lámpája iránt. Vissza se nézett, és mégis tudta, hogy ott áll Turbuk, és a viharlámpát nézi az is.

Félix és Samu pokrócba csavarva fönt feküdtek a belvízcsatorna töltésén. Samu egyszerre csak fölült.

– Jönnek – rázta meg a kormányost.

– Csak jön – javította ki a bennszülött. – Ahogy mondtam, jön – és fölült ő is. Lukács is kimászott a Marciból, és odavilágított a rúdelemes lámpa reflektorával.

– Melyik játszik? – hallatszott onnan.

Akkor egyszerre eloltotta a lámpát, és amikor a bivalygulyás kimondta: „Holnap menjenek érte” – Samu olyat sóhajtott, mint egy futball-labda, amelyik hirtelen leereszt.

– Csak azt mondják meg az öregnek, azt izeni a feleségem – szólt indulás közben –, hogy aztán bele ne üljön megint, mert nagyon billeg.

– Pedig lehet…

– Lehetni lehet, csak ki ne essen belőle – és nem a Fekete Vízre nézett, hanem mintha ott keresett volna a csillagok között. Nem Perc Jánost, hanem azt a csillagot, amelyikhez igazodni szoktak. Ahogy még az öregektől tanulta. Amelyikhez nemcsak a földi, de talán az égi dolgoknak is igazodni kell. Amelyiket nem kell felhúzni, mint az órát, és mégis biztosat mutat.

Azok szerint indult Kalota Mihály. Reggel pedig Samu hosszú szárú, sötétkék horgokat válogatott. Citerahúr előkével kötötteket. Vastag zsineggel. Akár a Marcit is kiköthette volna vele.

– Csak nem a bödönt akarod megfogni?

– De éppen azt… Ahogy a Víg Palkó mondta… Így – fogta meg a kenut, és azzal Félix és Samu be is szállt.

Egyenesen a zsiliphez eveztek. Ott megvártak minket is, mert a sivatag után, mintha szomjúság gyötört volna mind a négyőnket, úgy vonzott mindnyájunkat a víz. Onnan a zsilipfejről mi jól szemmel tarthattuk a Marcit. Félix és az öcsém pedig az első nádfolyosóhoz vitték a kenut, és eltűntek a Fekete Víz nádrengetegében.

– Csak ne lenne olyan ronda fráter – beszélt hátra a kormányosnak Samu. – Különben majd meglátod, olyan sárga a bőre, mint a tök. Abból talán a szúnyog se tud kiszívni semmit.

A nádfolyosó összesuhogott a fejük fölött. Érdesen és élesen. Ráadásul alig lehetett a vízhez érni a lapátokkal, mert máris becsúszott a könnyű, hosszú lélekvesztő az ujjnyi vastag szárú nád közé. Csak zörögtek, törték a nádat, és lassan billegtek előre.

– Pedig itt elszegődnék az inasának is.

– Én nem ezt a Turbukot, de már a Balatont szeretném újra látni – bajlódott Samu mögött Szerencsés. – Hagyd abba. Majd csak én – és az evezőt tolófának használva, nyomta előre óvatosan a kenut. Beleizzadtak, amíg a keskeny, fülledt és hosszú nádfolyosóból keservesen kikászolódtak.

– Deszkahajó való ide meg szigonynyél.

– Meg a Perc János hajója – rezesen fénylett a bőrük az izzadtságtól.

– Most merre?

Jurasich Gerzson a térképén egyetlen szigetet se jelzett a Fekete Vízen. Pedig a Hajónaplóban a bivalygulyás bemondása szerint már többet is bejegyeztek. Gyula, Újkúti, Fényes szigeteket Kéthely alatt. Aztán a Farkas és a Tanya sziget.

– Merre? – türelmetlenkedett Samu.

– Az orrod után – szólt ingerülten a bennszülött, mert megint az jutott az eszébe, hogy keresni kell. – Indulj, aztán csak rájuk találunk – és a kormányos után Samu is átvette az evezés ritmusát. Némán suhant át a kenu két kerek szittyósziget között. Olyan karikósak voltak, mintha körzővel kaszálták volna körbe.

– Keszegfészkek.

– Véres keszeg, ahogy nálunk mondják.

– Ha annyira itthon vagy, miért teszed le az evezőt?

A bennszülött nem válaszolt, csak nézelődött.

Itt is, ott is és távolban is, mindenütt nád szegélyezte a tükör vizet. A közeli nádasok elzárták a szem elől azt, hogy mi is van mögöttük. Amikor meg kikerülték az elsőt, következett a második. Ahol meg végigláttak volna, az is csak úgy látszott, mert a nádfal mögött új tavak és vízfolyosók nyíltak. Ráadásul olyan kacskaringós, öblös félszigetes volt ennek a leválasztott, maradék bereknek a partja, hogy aki végig akarta volna járni körös-körbe, talán estig se győzte volna.

– És mennyi kijáró – szólt hátra Samu.

– Bejáró, bejáró, Sámuel – csóválta a fejét Félix. – Nem ki, de be a veicekhez, a varsákhoz meg az eresztőhálókhoz… Igazi berkező víz ez, Samukám… Aztán ezenkívül van még a zsombékos…

– Szerencsésem, akkor hát meddig?

– Addig – mutatott, egy szemmel láthatóan jobban kijárt folyosóra a bennszülött.

– Ez aztán sikerült – derült föl Samu, mert egy kis lapos szigetfélén megpillantották a kunyhót. A nádkévék a kunyhó csúcsában cirmos üstökkel voltak összekötve.

– Milyen kerek itt belül – kukkantott be Samu kíváncsian.

Szerencsés csak állt szótlanul Samu mögött. Akkor egyszerre Samu is megcsendesedett.

– Mire gondolsz? – nézett a kormányosra. – Hogy melyik hazudott? – súgta Samu, de úgy, mintha minden nádszálnak hosszú hegyes füle lenne. Füle és hallgatózna. Azért csak súgta:

– Mert ha ez hazudott a Kalota Mihálynak – mutatott a halászkunyhóra –, akkor… akkor erre is beírhatjuk, hogy „csukának való”.

A kormányos egy tarisznyára mutatott. Háziszőttesből készült, nagy födelű, kétfüles halastarisznya volt. Samu odalépett, és fölhajtotta a födelit.

– Kenyér és hagyma van benne – súgta.

– Akkor itt vannak – fordult meg Szerencsés, és odalépkedett a kenuhoz. Úgy állt ott mellette, mintha őrizné.

– Te, ezek keresnek valakit – és Samu érezte, hogy Félix is ugyanarra gondol.

– De kit?

– Talán inkább mit? – vágta rá olyan gyorsan a kormányos, mintha ezzel le akart volna borítani valamit. Azt, amire gondolt, hogy Samu se lássa, de más se tudjon róla.

– Legjobb lesz, ha innen elmegyünk. – Beült a kenuba. Samu is gyorsan követte a példáját. Akkor Félix megfogta hátulról Samu vállát.

– El, el, de azt hiszem, az lesz a legjobb, ha úgy megyünk el innen, hogy Kalota Mihály se tudjon róla…

– Gondolod, hogy így megússza ez a Turbuk? – nézett hátra Samu, és látta, hogy a bennszülött igen komoly képpel az ujját a szájára teszi. Samunak a haja töve kezdett bizseregni. A Hajónaplóra gondolt. Hogy még mi kerül abba.

A kenu olyan gyorsan siklott, mintha menekült volna, és egyszerre csak ott látja Samu a berki bujárt. Ott ül Turbuk József a nád rácsa mögött. Úgy nézett ki onnan, mint aki biztos, hogy elsuhan mellette a hajó. De Szerencsés gyorsan odafordította a vörös-sárga rács elé, és fékezett a lapáttal. A kenu tisztes távolban leállt. Turbuknak az jutott az eszébe, hogy talán éppilyen távolságról beszéltek tegnap este a bivalygulyással.

– Ő az? – kérdezi Félix Samutól.

Samu csak billentett a fejével. Erre a Turbuk kérdezett:

– Maga volt, ugye?

Samu megint csak biccentett.

– Hát akkor azt mondom – szólalt meg a nádon túlról –, csak azt, hogy holnap jöjjenek érte… De itt ne kalézoljanak. Ez a mi vizünk, és bérlet.

– A Kalota Mihállyal bérlik? – kérdi Félix megint csak hangosan. Turbuk nem válaszolt.

– Akkor mondja meg, hány órára, hogy megint ne jöjjünk hiába!

– Jöjjenek! – Csak ennyit mondott. Semmi többet, semmi biztosat. Csak hallgatott, és ült a ladikjában. Ült a szénán.

El is iramodtunk, és legszívesebben már kint is lennénk, mert egyre érezzük a hátunkon a szemét. Turbuk arra gondolt, hogy a hajtófa egy taszításával egy dűlőföldnyire is elcsúszik az ő hajója. Arra, hogy elérné a kenut… Szerencsésnek pedig a nyelvére is szaladt, amire gondolt.

– Kedvem lenne belenyomni a vízbe, de úgy… Tudod mit?… Mármost azértse megyünk el csak úgy… Ha holnap sincs hajó, én megyek le Ildára… Nyomja csak bele a Kalota…

– A csukának? – kérdezte Samu.

Félix kitérően válaszolt:

– Oda nézz, hogy fröcsög a kishal. Ugrik a kicsi a nagy elől.

Némán, mint a felhő, odaálltunk az öbölbe. A nád se billent meg. Árnyék se mozdult, és Samu fölszúrta a citerahúros horogra a tenyérnyi tavikárászt. Amint a vízbe eresztette, szegény feje már úsztatta is egyenesen a nádnak a piros úszót. Mintha a kenut akarná elvinni. Pedig a horgon már akkor csak menekült. Egyszerre, mint ütésre, el is tűnt az úszó, és Samu csak adta, adta a zsinórt nekik.

– Nyeleted? – vigyorgott Szerencsés. Tudta, az igazi ragadozó, ha már elkapta, úgysem engedi.

Akkor Samu bevágta a horgot, de az mintha nádtorzsába akadt volna meg. Talán el is pattan a zsinór, de szerencsére a kenut előrerántotta az akadás, és utána meg már a hal. Menten fölörvénylett a víz, és hatalmas bukfenceket vágott a horogra vett óriási csuka. Piros-fekete farka rácsapott a zsinórra. Aztán elindult, és húzta a hajónkat. Csak néztünk örömtől és izgalomtól tehetetlenül, amint vitte egyenesen be az öbölbe. A nádfal előtt, amikor már azt hittük, menthetetlen betör a berki vadnyugat sűrűjébe, és vége, akkor váratlanul megint fölugrott. Azzal már fordult is volna, de abban a pillanatban belevágott egy négyágú szigony. De olyan lendülettel vágott az a csukára, hogy kibillent alóla a bödön.

Zöldnád Jancsi előttünk fejjel esett a csuka után. A bödön csak úgy repült, úgy rúgta be maga mögött a nád közé. A szigony egyik ága beleállt a csukába, és Zöldnád már nyelte a sűrű vizet. Föl-le bukdácsolt az iszapos vízben.

– Nem tud úszni! Te… – kiáltott a rémülettől Samu. Szerencsés, aki Turbukot pár perce még víz alá nyomta volna, izgatottan Samu fülébe kiáltja:

– Mit tartod! Dobd utána a nyelet. – Samu eldobja, és akkor kiesik az öléből a lapát is. – Nesze – nyomja a kezébe saját evezőjét Félix, és irányítja, hogy Samu mint fordítsa a kenut.

– Várj!… Még oda ne állj… Várj, mert mindjárt mi is bent leszünk!

Samu nem látja Félixet, de érzi, hogy remeg a kis hajó. Parancsra vár, és dermedten nézi, amint eltorzult képpel még feljön Zöldnád. Aztán a szürke, homoktól vastag vízben újra elmerülne, de akkor már ott van, és Szerencsés a hajába markol, és az öklét ütésre emeli. De az alig kalimpál. A kormányos ügyesen kiemeli Jancsi fejét a víz fölé.

– Indulj, de gyorsan.

– Hová? – kérdi, és kapkod, akárcsak induláskor Samu.

Szerencsés szabad kezével az öböl folyosójának végén a halászkunyhóra mutat. Szakasztott olyan volt ez is, mint ahol a kenyeret és a hagymát hagytuk a halastarisznyában. Félix már a hóna alá nyúlva, derékig iszapban gázolva húzza a csatornacsősz fiát. Ott a parton pedig ráveti magát, mintha birkózna vele. Dögönyözi, nyomja a hátát, a mellét, és föl-le a karját, és birkózik vele, de már az életéért.

Samu ámultan nézte, amint köpte-böfögte a vizet. Akkor már ketten emelték, fejjel le, és Félix megint csak pumpálta kitartóan. Csak úgy patakzott róla a víz, amint a mesterséges légzés ütemes tornáját nyomta-húzta Zöldnád mellkasán.

– Te, ennek szerencséje van – pillant föl egyszerre a Marci kormányosa. Fehéren ragyognak a fogai, és nézi, és érzi, hogy a keze alatt lassan zihálni kezd Zöldnád. Samu úgy bámult rájuk, de úgy, hogy ő kezd fulladozni az izgalomtól.

– Szerencséje – nyögi, és talán meg is ölelné most Félixet, de az rávigyorog a kérdéssel:

– Szerencséje, de mit gondolsz, melyiknek van nagyobb?

Samu csak mutat a bennszülött keze alatt éledezőre. Félix rázza a fejét, és maga mögé mutat.

– Annak… A Turbuknak… Előkerült a bödön… Így nem jut a Kalota kezére – törli a homlokát.

Azzal Zöldnád Jancsit oda húzták a kunyhóig. Otthagyták a Fekete Víz egyik szigetén a nádkévén, a cókmókjai között. Hajó nélkül, mint egy rabot, mert ha talpra is áll – gondolták –, mire megy? Úszni úgyse tud.

A bödönt és a kenut az övcsatorna zsilipjéhez kötötték, és mint akiket a sárkány hajszol, úgy rohantak a Marcihoz. Akárcsak Perc Vendel rohant valamikor a sárkány elől az árok mellett. De Samuék nem a rémülettől, hanem hogy ha nem is a fa csúcsára, de morzezászlóra vegyük a hírt.

„Zöldnád fogoly” – lengette a piros-fehér zászló, és így folytatta: „A bödön is itt van.”

És akkor, mint a jeges zuhany, jött a válasz a kapitány tornyából: „A legénység a hajón marad.”

„Vettem” – jelzi vissza Félix, és csak néztünk értelmetlenül a hegyre. Ott újra meglendült a zászló.

„Intézkedésemig senki sem távozhat a hajóról.”

Lecsaptam a földre a ceruzát és a füzetet.

– Intézkedés?… Holnapig, mi? – ugrott föl Lukács.

– Különben se vagyunk a hajón – tért elsőnek magához fürge eszű öcsém. – Tehát nem is megyünk rá, tehát…

– Tehát mars a Marcira! – folytatta meglepetten és dühvel Jurasich Gerzson parancsát a kormányos. Ha Samu nem látta volna, mit csinált a vízen, és hogy izzadt a bennszülött az ismeretlen szigeten, most szent, hogy szemközt röhögi Félixet. Így csak rákérdezett, akárcsak az a lopótökszínű, aki most már biztos nem kerül a bivalygulyás keze alá:

– Aztán megmondanád, hogy miért?

– A Hajónaplóért, mert úgy látom, azt mi már lezárhatjuk – mondta most már düh nélkül, inkább keservesen.

– Le a Félix dicsőségével! – ordított rá Lukács.

– Megvesztetek? – nézett ránk megvetéssel a kormányos.

– Írd csak be… Ugorj csak, Samu, és írjad – folytatta rikácsolva Lukács. – Írjátok! Szigonyt lopott a bálna… Bocsánat, a nagy csuka… A senki szigetén a megmentett gyilkos!… Az expedíció elérte célját!… Egy lélek se a fedélzetről!… Mindenki rab, a rémület hajóján! – Úgy kiabálta dühöngve a mondatokat Lukács a Marci fölött, akár egy vásári kikiáltó.

Félix lassan közeledett Lukács felé.

– Állj! – ordítottam rémülten Szerencsésre.

– Állj?… Mi? – röhögött hármunkra Lukács, és azt hittem, na, most aztán vége az expedíciónak, de a nagy izmú egyszerre csak nem ütni, de futni kezdett. Mint egy távfutó atléta. Magasra kapkodta a lábát, és csak integetett a háta mögé, mintegy jelezve, hogy azért se marad a hajón. Már Félix is nevetett.

– Fogják meg!… Fogják meg! – rikkantgatott felszabadultan Samu, de menten el is hallgatott.

Az övcsatorna gátjáról két csendőr lépkedett lefelé a belvízcsatorna töltésére. Szembe Lukáccsal, egyenesen a mi hajónk felé jöttek. Ahogy észrevette őket, erre aztán Lukács is megfordult, és most már, hogy el is hihessék, csak úgy, mint aki az izmait táncoltatja és edzi, iparkodott visszafelé.

Nevettünk volna, de az utolsó órák eseményei, egyik a másik után, és most meg ráadásul ezek is itt, egyszerre odaállítottak a jolle fehér sátra alá valamennyiőnket. Félix a kajütre támaszkodva állt. Az árnyékból nézett a fejet izzasztó fekete csákó kakastollaira.

– Hogy kerültek maguk ide? – kérdezte a rangidős.

Félix odaadta a hajó papírjait, és amikor a Nyugati Bozótlecsapoló Társulat iratán meglátták Bükkös Dezső aláírását, szó nélkül visszaadták azokat. Már indultak volna, és épp Félix is mondani készült valamit, amikor az előbbi megszólalt:

– Nem látták Víg Palkót?

„Na, ezek is jót keresnek – villant át Félixen. – Épp most…” – és már válaszolna, talán nem is a kérdésére, amikor megszólal újra a csendőr. Mintha kereszteznék egymást a gondolataik és a szavak:

– A halászt. Azt keressük… Itt látták tegnap is…

Erre a szóra a berki gyerek egyszerre becsukódott, akárcsak a vízitök virága a csillagok előtt. Csak nézte Szerencsés az ezüst- és csontszínű csillagokat az egyenruha gallérján, és a Palkó hálóira gondolt. Aztán a Halásztársaságra és Schröder úrra, az új felügyelőre, aki ugyan megegyezett Víg Palkóval; de itt a berken ki tudja, mit jelent ez? Tehát egyszerre lenyelt mindent, amit mondani készült.

Most pedig nyugodtan válaszolhatott volna, mert épp a berki öreg és bedőlt kutak és a hínáros, büdös tólikak miatt keresték. Keresték, mert híre ment a hivataloknál is, hogy azokat csáklyázza sorra Víg Palkó.

De Szerencsés csak nézett, és szétnyitotta az ujjait, és széttárta a két kezét. Mint aki nem érti, és nem tud semmiről semmit. Amiről szólni szeretett volna, az egészen más.

Akkor a csendőrök elindultak a bivalygulyás és a masiniszta szembenéző berke felé. Amikor már lőtávolon kívül lehettek, mindegyőnkre külön-külön ránézett a kormányos.

– Na, mit szólsz ehhez, Samu?

Az öcsém a vállát húzta, és csak üldögélt tovább a fedélzeten. Csak simogatta a vitorlarúd tartóbakját, és Zöldnádra gondolt meg Nyúl Imrére. Aztán bement a kajütbe, és kihozta a látcsövet.

– Talán tisztábban akarsz látni? – vidámítaná a hirtelen megtért legénységet a kormányos.

– Azt a bizonyos intézkedést lesem, ha akarod tudni – nézett le a töltésről, mint lóhátról az öcsém.

Erre újra kezdődne minden, mert még így nem volt, hogy azt se tudjuk, miért kell itt és így várnunk a sült halat. És éppen most. De az öcsém odamutat:

– Mintha egymást hajtanák…

Valóban, a zsilipről jön a halász is.

– Na, megvan? – kérdi.

– Hát ezt meg honnan tudja? – mered rá Félix, és úgy lesünk rá, mint Kalota Mihályra, amikor ott a nagy nyárfa alatt az első szóra a Nyúl Imréről szólt. Amikor ráadásul már akkor azt is tudta, amit én nem, hogy kórházba vitték.

– Honnan?… – kérdezi Palkó meglepetten. – Nagy tudomány, hiszen ott van a zsilipnél.

– A Zöldnád? – fogjuk körül, és egyszerre jobban örültünk, hogy itt van megint a halász.

– Zöldnád, Zöldnád?… A bödön! … A bödön!

– Pedig az is megvan! – Csak úgy csillog a Samu, és mutat nyugatnak.

– Hol? – penderül meg a sarkán Palkó a Fekete Víz felé.

– De meg ám! Épp hogy ki tudtuk húzni a vízből.

– Csak nem bolondultak meg?… Azt a görényt? És hova tették? – sürgeti Víg Palkó.

– A szigetre.

– Jöjjön! – azzal el is kapja Samu karját, és húzza, mint aki régtől készült erre a találkozásra.

– Nem lehet!

– Talán nem mer velem jönni? – néz ránk.

– A kapitány intézkedését várjuk – szólt közbe Félix.

– Akkor csak várják!

Elindult, de hirtelen visszajött.

– Hol a kenu? Azzal hamarabb megfordulok.

– A kenu is ott van. Nem látta?… A csendőröket se? Épp most keresték.

– És azoknak se szóltak?

– Magát keresték.

Palkó csak legyintett, és néztük, milyen szaporán szedte a lábát. A töltés mögött eltűnt. Csak néhány percre. Aztán megint előbukkant, amint a kenut átvitte az övcsatorna túlsó töltésén. Akkor aztán elnyelte a nád.

Egyenesen a Fekete Víz Tanya szigetének fordult. Amíg evezett egyvégtében szidta az expedíciónkat:

– Be kéne zárni őket abba a kajütbe… Akár a birkákat… Ezt kellene. Hadd izzadjanak!… Megérdemelnék. – És látja, hogy egy hántott akácnyél billeg előtte a vízen. Odébb egy piros úszó bukdácsol. Odaállt melléjük. Óvatosan megfogta a szigony nyelét, és a víz színére húzta a hatalmas csukát. Az első pillanatra Palkó is meglepődött. Állkapcsaiból a tűhegyes fogak a napra villantak. Aléltan kapkodott. A csukát a szigony egyik ága ütötte át. Palkó újra a víz színére emelte, hogy elkábítsa a levegőn. Hegyes és kegyetlen szemével a hal Palkót nézte. A halász pedig egyszerre figyelte a megfogott csukát és a nádfolyosó végén a szigetet.

A zsebéből óvatosan drótot vett elő. Lassan, de biztos kézzel dolgozott. Majd gyors mozdulattal a kemény drótot átütötte a hal alsó állkapcsának a vékonyán. Kihúzta az összeszorított éles fogak között, és rácsavarta a drót rövidebb szárát a hosszabbra. Összenyalábolt egy csomó élő nádat, és arra kipányvázta a csukát. Rálépett a hal fejére. Kivette a Zöldnád szigonyát a csuka testéből.

– Te görény! – és arra gondolt, a másikra, amikor elindult a szigonnyal a kunyhó felé.

Épp ez az indulat, a berek ilyen egyszerű törvénye volt az, amelyik Jurasich Gerzson zászlajára a hajóinasokat felborzoló kurta parancsot adta.

A kapitány attól kezdve egyre izgatottabban sétált föl és alá a teraszon. Magában egyre ismételgette: – A Zöldnád fogoly, és mi az, hogy a bödön is megvan… Hogy kerül ez a kettő össze?… Az ő hajója és Zöldnád…

Végül is lesietett a postára, és telefonált Bükkös Dezsőnek. De ettől se nyugodott meg. Egyre kísértette a gondolat, hogy talán épp a Perc János hajója vitt rá minket arra az útra, amely már nem a Marci dolga. – Mi az, hogy fogoly? – Félt, hogy talán már késő is. – És hogy mi és a Marci lesz a tanú… Nem a múlté és a máé, nem a berek tanúja, de talán… – Így járt föl-alá, mint a parancsnoki hídon vihar előtt a kapitány a sziklás partok között.

– Ha pedig ez így van, akkor ez zátony. Zátony! – nézett délnek.

Semmit se láttunk ebből. Ezért nem is érthettük meg. Csak ült az expedíció türelmetlenül egy értelmetlennek látszó parancs szerint a középuszonyos túrajolle fedélzetén.

Magasan a berek fölött Jurasich Gerzson kertjében a gyantaszagú fenyők illata is a hajót idézte. Az ácsot és Zöldnád Jancsit. A kapitány egyre türelmetlenebbül várta Bükköst. Már ott könyökölt a kert léckapuján. Várt, mert ő sem tudhatta akkor még azt, hogy miért szid úgy minket a halász.

– A Nyúl Imre is kihúzta Jancsit a kikötőből – védekezett Samu.

A halász egy pillanatra meglepődött.

– Ki!… Lássa, igaza van!… Aztán meghálálta?… Az Imre is hülye volt… Érti?… Volt!… Mert abból is nehezen lesz ember, de ez?…

Akkor lett még nagyobb Víg Palkó megütközése, amikor este tíz órakor az elemes morze hírére, hogy „Zöldnád Jancsi nincs meg” és a „szigetről megszökött”-re a kapitány lámpája derűs ragyogással válaszolta:

„Akkor minden rendben… Reggel a zsilipnél leszünk… Marci is legyen ott.”

– Akkor jó, hát csak legyenek! – dühösen fölállt, hogy indul. Körülfogtuk, kértük, maradjon velünk. Csak Samu mondata győzte meg:

– Ez a vidra már az induláskor is belepiszkított a vizünkbe. Most meg maga is itt hagy. Most, amikor világos, hogy a mi utazásunknak is befellegzett… A mi vitorlánkat is kirágta ez a vidra…

– Fuccs! Úszik a hajónk – kesergett Lukács is.

Víg Palkó már oda se figyelt az érveinkre, csak nézett maga elé.

– Csak legalább azt tudnám, ki vitte el arról s szigetről?… Mert itt sincs már becsület. A halászok között se… Igaz, csak paraszthalász – tűnődött.

– Kire gondol?… Arra? – intett a Fekete Víz felé Félix.

– Senkire… Fölkötötték már a harangot a berek nyakára. Mint a pásztor a kezesjószágéra. Pedig erre összecsengett valamikor minden kolomp… Szép is volt – mondta keményen –, mint a rezesharang. Aztán tudják-e, kik árulták a harangokat?

Csak hallgattuk szomorúan a békaüngetésben.

– Jegyezzék hát a végire ezt is, a többihez. A marcali vásáron a csipkésektől vették a harangokat a pásztorok. Ott álltak a földön sorjában, szájukkal a földre rakva. Aztán úgy történt a vásár, hogy az egyik gulyás azt mondta: – Zörgesd csak, én meg majd kihallgatom. – Akkor az húsz méterrel odébb ment. Így aztán fene nagy harangozás volt a csipkések sátra körül. Sokat adtak arra régen, hogy kinek van szebben szóló harangja. Ezt hallgatták a berken a gulyások. Se recsegősen, se csattogósan, hanem hogy szép simán verjen. Az volt a jól csengő harang. Ahhoz igazodtunk mi is… A visszhangos berekben a tiszta, világos hang volt a szép… Az öreg Perc János kolompja is a Balatonban maradt… Elnyelte…

– A berket is – mondta ki Félix, és letette a ceruzát. Eloltotta a zseblámpát is.

– El… Ez a szivattyúház harangoz neki.

A szúnyoghajtó tőzeg bűzlött és parázslott, majdhogy hajnalig, mert ott virrasztottunk, és az első sugárral fölszedtük a horgonyokat. Odaálltunk a hajóval a csatorna zsilipje elé.

Ott pedig, akármilyen keserves is volt, de egy percünk se tellett üresen. Azt akartuk, hogy a kapitány újra úgy lássa az ő Marciját, ahogy Nyúl Imre keze alól pottyant a tóra. Mint a hattyút. Az utolsót, amely fehéren ragyog, mielőtt elhagyná ezt a tőzegiszapos fekete vizet. Ragyogva, mintha nem is érintette volna a teste.

– Jönnek! – jelentette Samu.

Fehér trikóban, fekete klottnadrágban álltunk a fedélzeten.

A Bozótlecsapoló Társulat motorcsónakja, a Jégmadár, hozta a kapitányt és a feleségét. A töltések között visszhangozva harsogott a motor. Amikor megérkeztek, Félix jelentett, de Jurasich Gerzson csak állt a zsilipen, és nem jött le hozzánk a berekbe. Nem, mert ahol a Marci állt, már csak a nevében volt a régi berek. A zsilip magasából tisztelgett, és mi akkor jó reggelt kiáltottunk, de nem a szívünkből. Nem a kapitánynak szólt ez a feltörő, üres kiáltás, de ennek a napnak. Ennek a napnak, amelyről most már biztosan tudtuk, hogy elviszi meztelen talpunk alól a Marcit.

A kapitány is érezhette ezt. Hirtelen hátat fordított a mi Feketeországunknak, és eltűnt a töltés túlsó oldalán. A felesége utána fordult. Az átkelési parancsra várva láttuk, amint a fekete asszony merően néz Gerzson után. Az arca áttüzesedett. Tudtuk, hogy ott alatta, a csatornában Perc János bödönhajója áll. Szökésre készen, hogy a zsilipkinyitással, a bezúduló vízzel újra visszarohanjon az ő berkébe.

A kapitány lehajolt, és a pásztorhajó haltartójába nyúlt. Mintha abban keresett volna valamit. Belehabart az üres haltartó vizébe, és amikor kihúzta a kezét, tenyerével végigsimította a kivájt tölgyet, mint egy élő jószágot. Fölnézett a feleségére, és mert látta, hogy rajtakapták, fürgén visszajött újra a töltésre. Ott állt a betonzsilipen, mint egy mindennél nagyobb hajó parancsnoki hídján. Előtte a Marci, mögötte a bödön, és már tárgyilagos nyugalommal nézett a turfaház felé és a mérnökre.

– Sziget? – csak intett Bükkös szavaira. – Itt már minden sziget a szárazföldön áll… És a szárazföldön nincs sziget!… Eggyé lesz az egész – de nem fejezte be. Nem az indulattól. A víz zúdulása nyomta el azt, amiről még szólni akart. A Jégmadár motorja most áthúzatta a vitorlásunkat az övcsatornába.

A kapitány a leeresztett fürdőlépcsőn föllépett a fedélzetre. Sorra kezelt velünk. Éreztük külön-külön is, hogy megszorítja a kezünket. Akkor feszesre igazítva kétsoros aranygombos kabátját a jolle farába ment. Lehajolt, odahúzta a bödönt a Marcihoz, és azt maga kötötte oda a vitorlásunk bocijának. A jolléhoz az utolsó pásztorhajót, az ő megtalált első hajóját. Utána leeresztette a kormányt és a középuszonyt, és amíg a Palkót vártuk, odaszólt.

– És a Rókás sziget? – szavával az unokaöccse felé fordult.

– Csak a gunyhó gödre látszik – válaszoltam helyette. Mintha meg se hallotta volna, a töltésre nézett, ahol Palkó hozta a csatornákon kívül rekedt berek vadnyugatából az óriás csukát. A Zöldnád szigonyának ágán lógott, és majdhogy a halász sarkát verte. Fekete és vörös-sárga testén ragyogott a nap.

– Oda nézzetek! Ki mondja, hogy Palkót kapta el a csuka – szólt föl a töltésre.

– Nem én fogtam! – kiáltott vissza a halász. – Én majd csak ezután fogom meg az enyimet.

– Akkor ki fogta? – nézett körül Jurasich Gerzson.

– A Samu meg Zöldnád!

A kapitány, mintha ki akarta volna kerülni, hogy több szó essen róla, így folytatta:

– És azt ki fogta meg?

Mi meg se vártuk, hogy befejezhesse, és mert eszünkbe se jutott, hogy ő a Perc János hajójára gondol, csak rávágtuk:

– Azt Félix!

– Fogta ám! – ordított oda a halász, de akkor a kapitány feleségére nézett. – Fogta a fenét! Épp az, hogy nem fogta, hanem kihúzta a vízből. – Azzal ledobta a csukát a Marci előtt.

Jurasich Gerzson nézte a berki krokodilt. Róla Palkóra emelte a szemét.

– Jól tette!… Így most már tisztán tér vissza a hajó… Amit tett, jegyezze meg maga is, az minden tengeren és minden vízen járónak parancsa és kötelessége… A többi tovább itt már a törvény dolga…

Víg Palkó oda se figyelt. Visszahúzta a parthoz a bödönt, és mivel a haltartójában, amelyben a kapitány keresett valamit, ez az óriás példány nem fért el, végigfektette a csukát a pásztorhajó fenekén. Oda, ahol valamikor Perc János lábánál a kapitány ült.

A Jégmadáron Bükkös begyújtotta a motort, és a tóra vontatta a Marcit. Kis zörgő nyugati hullámok verték a jollénk palánkozatát. A felsővitorlafával, a gaffal a kék víz fölé emelkedett a tizenöt négyzetméteres vitorla. Ráhajolt a Marcink a szélre, és gyors siklással lendült ki a csatorna homokkal föltöltött torkolatából.

A kapitány a kormány mögé nézett. A hajót, akárcsak induláskor, most is követte a csuka. Nézte a bödön fenekén kinyúlt hosszú állatot. Óriás pofája mintha a hajónk fodrát nyelte volna. Mint egy jelképes ragadozó, amely utol akarja érni, hogy partra ne vihesse Jurasich Gerzson kijavított térképét. De erős szél repített minket a Vár- és Síposhegy kúpjai felé. Vittük a hajónaplónkban a mi tintával írt sorainkat, amelyeket úgy vetettünk papírra, ahogy egy expedícióhoz illik. Ahogy Jurasich Gerzson tanította az indulás előtt. Talán ez az érzés tette, hogy a hirtelen parancsra, ha nem is vidáman, de könnyű szívvel érkeztünk vissza a kikötőbe.

Amikor a mólók között, a nyárfaliget szélfogó takarásában cirkált ügyes számítással a hajónk, Katona Péter már ott állt a csúszdán. Mögötte bezárt ajtóval terpeszkedett a hajószín. Egyre csak azt néztük, hogy mikor lép ki Nyúl Imre a fekete cet mögül. Vagy talán kitátja óriás száját, és ott áll kezében a gyaluval? De a Marci fürdőlépcsőjéhez Nyúl Imre ladikjában Katona Péter érkezett.

Csak a tárgyaláson láttuk újra Nyúl Imrét. Ott ült a bíróságon ő is. Akkor aztán, hogy Perc János is mindent a töviről hegyire tudjon, másnap elvittük neki is az újságokat, amelyek nagybetűkkel írtak a gyilkosságról, és mint perdöntő bizonyítékot közölték a mi Hajónaplónk részleteit is. Az egész város erről beszélt. Csak a kis macskabajszú bivalygulyás forgatta egykedvűen az újságjainkat. Még a szemüvege után se nyúlt. Ott állt a Szervestrágya Vállalat udvarán, azon a helyen, az olaj és a tőzeg dróthálóval elválasztott mezsgyéjén, ahonnan a kócsag lába alól fölénk röpítette az ő Fekete Paradicsomának világát.

A nagy csöndben Samu türelmetlenül kérdezte:

– Talán fölolvassam?

Az öreg egyre gondolkodva válaszolt:

– Ne, csak azt mondja meg… Azt… hogy honnan került elő?…

– A Zöldnád Jancsi?

– Azt kiverte a tél, úgyis tudom… De az a másik? – és látható fölindulással nézett ránk.

– Az a kútból… Ahol a Palkó kereste… A Bárnevolna szigetéről…

– Akkor mégiscsak a Héring hátán jártam. – Magának mondta ezt. Félig hangosan, mint olyan titkot, amelyet rajta kívül úgyis legfeljebb csak Kalota Mihály érthetne meg, ha itt lenne.

– Azon hát! – nevettünk egyszerre a szeme közé.

– Hát maguk honnan tudják? – kapta föl a fejét.

– Onnan, hogy mi is kint voltunk a berken.

– Akkor, úgy látom, mégse hiába voltak ott – és olvasatlan visszaadta az újságokat. – A Mihály mást nem üzent? – nézett már derűsen Samura, mint aki elértette az öcsém válaszát, hogy tőle értesültünk az ő sétájáról.

– Meg azt, hogy kedvire kiverte a Turbukot, mert odaadta a maga hajóját a Jancsinak.

– Okosan tette… Úgy látszik, még nincs vége a bereknek.

Azzal odaült a földjavító nagy tőzegkúpok alá. Ült a mozdonykormos, satnya vadgesztenyefa alatt, és várta az ő madarát.

Lassan úszott el az égen a Huszárvár felé a gólya. Nézte, mint evez azon a kék vízen, amelyre csónak se kell, és amelyet le se lehet csapolni, mint azt, ahonnan ez a fekete tőzeg jön. Meg mint ezzel is teszik. Ezzel a huszárvári berekkel itt az ő csizmája körül.