A régi szerető

Az öregember kinn ült a fehérre meszelt ház előtt az oleander bokor árnyékában, és leste a vakító fehérségű, hegyre kanyargó köves utat, amin szamárháton egy sötét alakot látott közeledni. Asszonynak nézte, s a déli káprázatban egyszeriben azt hitte, régi szeretője ül a szamáron, a nyereghez szíjazott kosarában fügét, olajbogyót hoz neki ajándékba. Jött, jött a lustán ballagó szamár a fekete kendőbe burkolt nővel a hátán, mögöttük, a hegy lábánál a tenger, felettük a felhőtlen, kéken ragyogó ég, a nagy fényesség.

Az öregember eres, repedezett körmű kezével furkósbotjába kapaszkodva felemelkedett a nádfonatú székről, amin eleddig minden délben ugyanígy üldögélt, amióta felhagyott a munkával, és már csak egy kevéske borral, kenyérrel meg hébe-korban gyümölccsel éldegélte napjait. Felállt, és úgy várta a közeledőket, homlokát beárnyékolta a rongyos szegélyű szalmakalap, mellén hasig nyitva volt az ing, akár a tüzes ifjakén, kordnadrágját, bakancsát foltossá tette a mészkő pora. Lépett néhányat az út ereszkedője felé, hogy illendően fogadja az asszony érkezését a szamáron. A nevét mormolta nyíratlan bajsza alatt, az asszony nevét, a nő nevét, a hajdani szép szeretője nevét. Rendetlenül vert a szíve a hirtelen izgalomtól, a torkában kalimpált, ahogy motyogta: – Terezia… Terezia…!

Aztán már ott voltak előtte. Az asszony le sem szállt a szamárról, csak intett hívón. Az öreg reszkető lábbal ment elébe, egyre fürkészve a nő arcát az árnyékoló kendő alatt. De nem látta. Nem látta a szemébe sütő erős naptól, csupán a fekete kendőt láthatta, meg a sötétbe öltözött alakot…

– Terezia!… – suttogta rekedten az öreg. – Hát eljöttél?

A nő bólintott, s mutatta jelekkel, hogy az öreg fogja meg a szamár kantárját, és vezesse.

– Hová? – kérdezte az öregember. – Hát nem szállsz le, és nem jössz be a házamba?

De a nő csak azt mutatta jelekkel, hogy vezesse a szamarat arra fölfelé, a hegyre.

– Ott már nincs tovább út! – mondta az öreg. De engedelmeskedett. Vezette a szamarat boldogan, s közben mindegyre mondogatta: – Terezia, Terezia, mindig vártam rád, s lám, most egyszeriben itt vagy, s én újra érezhetlek, mint ahogy érezni akartalak volna annyi évtizeden át, ha bátrabb vagyok, és megküzdök érted mindenekkel. – Mondta, mondta a szerelmes szavakat, s amikor már jó magasra értek, és a napot elfedte a hegy, ott, ahol az út a tenger fölötti magasban sziklás peremben végződik, az öreg hátranézett, hogy végre láthassa régi szerelme arcát.

Most sem láthatott mást, csak a feketébe burkolt karcsú testet, a sötét kendőt, és a fejkendő alatti sötét ürességet.

Kiáltani akart, de a hang a torkán akadt. Az is lehet azonban, hogy kiáltott, mert amikor megtalálták a kövek között a szakadékban, sokan bizonygatták, hogy úgy fél órával a nap delelője után hallottak valami rettenetes kiáltást, mely sokáig visszhangzott a hegyek között.