A HáromsziklaVaszilisz Dimitrisz felébredt, lerúgta magáról a vékonyra vásott gyapjútakarót, és kikecmergett az ágy horpadásából. Minden reggel, amikor hasogató gerincfájással kelt, megfogadta, hogy teletömi a derékaljat friss tengeri fűvel, hiszen ott szárított belőle nagy halommal az udvarában, a fészer meg a kecskeól tövében, de napközben mindig megfeledkezett róla, éjszaka aztán nyöghette a mulasztását. Csontjait ropogtatva nézett ki a derengő reggelbe, kitámasztotta az ablak zsaluját, meglocskolta arcát, nyakát az öblös cserépkorsóból, ivott egy bögre este fejt kecsketejet, harapott néhányat a szikkadt kenyérből, s kiment a ház elé. Hunyorogva fordult a nap iránt, az izzó korong félkaréjban már kibukkant a tenger fölé, megfestette a vibráló vizet. Kijjebb a hullámok fehér fodra kissé szeles időt mutatott, pedig már most is meleg volt, tikkasztó hőség ígérkezett. Jól van, gondolta Vaszilisz, legalább lesz forgalom odalenn a kikötőben. Már éppen ment volna a szamarához az istállóba, amikor meglátta a nőt. Ismeretlen teremtés volt, az ösvényre hajló olajfa alatt, az árnyékban ült egy kövön, lábánál batyu, amolyan útitáska féle, vászonból, bőrszíjazattal, nem is akármilyen holmi. A nő sem volt akármilyen. Első ránézésre nem lehetett megállapítani a korát, de talán a harmincas éveiben járhatott. Karcsú testét még vékonyabbnak mutatta a sötét blúz és szoknya, nem viselt fejkendőt, mint az itteniek, fésületlen barna hajának arcába hulló göndör fürtjei eltakarták vonásait, csak a szeme látszott, amint ott ült némán, Vasziliszt figyelve. A férfi meglepetten nézte egy darabig, azt várta, hogy köszön vagy legalább biccent feléje a nő, de az meg se mozdult, így aztán ő sem figyelt rá tovább, elvégre pihengethetett ott a fa tövében, az még a házhoz vezető út szegélyén állt, nem tartozott a birtokához. Feljebb is voltak házak, talán arrafelé igyekezett, s elfáradt a kapaszkodón. Hátrament a deszkaistállóhoz, a szamár amint meglátta a gazdáját, ordított egyet. Vaszilisz elébe vellázott némi szénát, leakasztotta a vedret a jászol mellől, és kiment a lajthoz. Megkopogtatta a vasalt kerekű taligán fekvő hordót, fülelt a kongására, hogy nem kell-e még feltölteni odalenn, a falu artézi kútjáról. Közben a szeme sarkából odalesett az útra, a nő még mindig ott kucorgott. Mire megitatta és felnyergelte a szamarat, úgy vélte, már nem találja ott. De ott volt. Bereteszelte a házát, és a felmálházott jószággal elindult lefelé a faluba. A fonott kosarakban uborkát, szálas zöldséget, padlizsánt meg paradicsomot pakolt, ezekkel még nyitás előtt le kellett érnie az egyik parti tavernába, ahol szükségletük szerint naponta átvettek tőle mindenféle konyháravalót. Szalmakalapban, tiszta fehér ingben és a hasa elé kötött kockás kötényben vezette a szamarat. Elhaladt a nő mellett, nem állhatta meg, hogy oda ne köszönjön neki. – Kalimera! A nő, bár mindvégig leste Vaszilisz mozdulatait, válasz nélkül hagyta a köszöntést. Csak nézett némán, mint aki egy jóreggeltnél többre várt, talán még arra is, hogy felismerjék. A férfi vállrándítással intézte el a dolgot, de azért némileg bosszúsan, amit a jószág sínylett meg, mert ok nélkül ösztökélve jól odavágott a farára. Vaszilisz Dimitrisz évek óta egyedül élt, felesége hat esztendeje meghalt, gyermekei szétszéledtek Görögországban meg a világban, hetvenéves korára már azt is kezdte elfelejteni, milyen volt, amikor a család zsinata betöltötte a házat. Fiatalabb korában fazekassággal foglalkozott, a sziget néhány boltjában még mindig kaphatók voltak cserépedényei, de amióta a tucatárut gyártó, fiatal kerámikusok letelepedtek a partmentén az árusok utcájában, és díszes üzleteket nyitottak a bárok, éttermek, szállodák szomszédságában, felhagyott a korsók, tálak és más edények korongozásával. Az égető kemencéjét por lepte a fészer alatt, tyúkok telepedtek rá, ha az eső vagy az erős nap fedél alá kergette őket, műhelyébe pedig mindenféle lim-lom került, pedig a polcokon ott sorakoztak a mázas lábosok és kancsók. Egy ideig még kínálgatta ezeket a szigetre érkező nyaralóknak, de többre jutott, ha gyümölcsöt, zöldséget árult. Évek óta konyhakertet művelt, olajbogyót szüretelt, s minthogy néhány kecskét tartott, a szaporulatból gidahúst is szállított a vendéglősöknek.
Azon a reggelen is rendre átvették tőle az áru javát, ki is fizették rendesen, és még egy pohárka ouzót is kapott a tulajtól, egy fürge mozgású fiatalembertől. – Igaz is! – szólt oda munkája közben, futtában a vendéglős. – Valaki kérdezősködött felőled, Vaszilisz! Egy fiatal nő. Vaszilisz meglepődött. – Mit akart? – A hajnali busszal érkezett. Átjött ide a megállótól, éppen nyitottam. Azt kérdi, Vaszilisz Dimitrisz hol lakik. Megmondtam neki. Valami rokonod? – Azt kérdezte, hol lakom? – Én pedig megmondtam neki… Na, dolgom van, isten áldjon! Holnap hozzál több paradicsomot… Meg ha van dinnyéd!… Vaszilisz felidézte magában az olajfa alatt kucorgó nőt, de sehogy sem találta ismerősnek. Töprengve bandukolt a szamara mellett, még túl akart adni a vesszőkosarakban maradt áruján, Dukásznál, a hotelsoron. Ez a boltos mindig számított Vaszilisz termékeire, a panziók közelében a nyaralók keresték a friss zöldféléket. Dukász rokona volt Vaszilisznek. Pocakos, fekete, zsíros arcú ember, nagy hangon fogadta a vevőket, rájuk sózott mindent, de senkit sem csapott be, csak éppen a vérében volt a kereskedés. – Hadd lássam, mit hoztál? – turkált bele a vesszőkosarakba. – Á, igen, igen… Szép a padlizsán, nagyon szép… de lement az ára! Nem tudok érte annyit fizetni, mint tegnap. De semmi baj, sógorkám, mert az olajbogyó meg drágább lett, nem fogsz ráfizetni… Iszol egy dobozos sört? Jó hideget ebben a rekkenő melegben…
Dukásszal csak távoli rokonságban voltak, másod- vagy harmad-unokatestvérek, de a boltos mégis sógorának szólította, mert évtizedekkel ezelőtt Vaszilisz, noha már házasember volt és három gyerek is cseperedett a házában, elcsábította a szeretőjét. Margita a fazekasságot akarta kitanulni nála. Dukásznak komoly szándékai voltak a lánnyal, ezért meglehetősen féltette, gyakran ott ólálkodott Vasziliszék körül, mintha érdekelte volna mint halad előre Margita a mesterségben. Őrködött a szerelmén, áhítattal nézte, amint az a nyár meg a munka hevétől kipirultan hajtotta a korongot combjára felcsúszott vékony ruhájában, könyökig iszaposan, vékony ujjai közt a nedvesen kitüremkedő agyagot simítva. Türelmetlenül várta az estéket, hogy Vaszilisz műhelyéből magával vihesse a parti sziklák közé, ahol nyáresteken zavartalanul ölelkezhettek. De a lány éppen így tetszett a rokonának is. Vaszilisz szerette a feleségét, Filotea asszony ugyan megtestesedett, valaha formás keble, sima hasa megereszkedett, egykori szerénysége pedig átcsapott gondoskodó szigorrá, de milyen is lehetett volna családanyaként, egész nap a férje meg a gyermekei körül fáradozva. Megvoltak békességgel. Csakhogy Vasziliszt negyvenesztendősen még hajtotta a vére. És mivel Dukász sem lődöröghetett állandóan a sarkukban, hiszen a munkája elszólította, meg aztán a műhelyben is sokat magukra maradtak Margitával, megesett köztük a dolog. Egy ideig ügyesen titkolództak, körülöttük senki sem sejtett semmit, sem Filotea asszony, sem Dukász. Vaszilisz komoly ember, istenfélő keresztény, becsületes családapa, hogyan képzelhetné bárki is, hogy kikezd egy fiatal teremtéssel. A fazekasmester eleinte küzdött is vágyakozása ellen, de munka közben tekintete minduntalan a lányra tévedt, Margita önfeledt pucérsága, ahogy egy szál ruhája alól áttetszett hajlékony, karcsú teste, fejébe kergette a vérét. Egyszer-egyszer rá is förmedt, hogy gombolja be jobban a melle feszülésétől szétnyílott blúzát. Talán éppen ezekre az odavetett mordulásokra figyelt föl Margita, annyira árulkodó volt az ügyetlenül palástolt férfiúi gerjedelem. Inkább csak kacérkodásra késztette ez, mintsem engedelemre. Érezte, sőt élvezte Vaszilisz sóvár pillantásait, s amikor a férfi mögéje állt, hogy megtanítsa egy-egy mesterségbeli fogásra, testét kissé hátrafeszítve nekidomborodott. Voltaképpen játszott, de Vasziliszt éppen ezekkel az ártatlannak vélt cicáskodásokkal vitte a bűnbe.
A botrány csakhamar kitört, nem kellett hozzá Dukász féltékenysége. Filotea asszony egyik délidőn, amikor hiába kiáltozott értük, hogy asztalon az ebéd, hát rájuk nyitott. A műhely agyagos padlóján magafeledten szeretkeztek. Vaszilisz remegett a gyönyörtől, Margita a Paradicsom kígyójaként tekergett alatta. Úgy érte őket Filotea sikoltása, mintha az ég szakadt volna rájuk, és még csak védekezni sem tudtak a hamarjában felkapott és rajtuk végigverő vesszősöprű csapásai ellen. Margita természetesen többé nem tehette be a lábát a házukba. A fazekasmester szerét ejtette, hogy pénzt nyomjon Margita markába, és ennek fejében, a feleségétől való félelmében kikötötte, hogy a lány soha többé ne mutatkozzon még csak a közelében sem. De Vaszilisznak vezekelnie is kellett. Filotea makacs óhajára Pamfil atya kirótta a penitenciát: egy teljes hét kenyéren és vízen a Háromsziklán lévő kápolnában.
A Háromszikla szigetük közelében magasodott ki a tengerből, negyedórányi evezéssel lehetett elérni. Az egymáson nyugvó sziklatömbök úgy emelkedtek ki a vízből, mintha csak úsznának a felszínén. Kopárságukat a tetejüket borító gyér növényzet, tüskés, száraz bokrocskák és néhány csenevész fácska enyhítette. A legfelső tömb fennsíkján fehérre meszelt templomocska állt, kövekbe vájt lépcsők vezettek fel hozzá. Valamikor egy agg szerzetes remetéskedett benne. A kápolna védőszentjének, szent Anatolijnak ünnepén Pamfil atyát és kíséretét minden évben bárkák szállították át a lakatlan szigetre, de köznapon nem járt ott senki. Vaszilisz zokszó nélkül vállalta a büntetést. Tudta, vétkezett, ha gyönyörűségére szolgált is a vétke. Egy hetet töltött a sziklák magányában, éjszaka a hűvös kápolnában aludt, volt ideje magába szállni. Megpróbált imádkozni, de Margitát nehéz volt kiverni a fejéből. Csak a koplalás segített. Negyednapra egészen átlényegült, és ha keserűen gondolt is arra, hogy a lánnyal való heves szeretkezéseihez hasonló soha többé nem lesz az életében, beletörődve nézett elkövetkező évtizedei elé. Maradt azonban a lelkében némi aggodalom. Mert ha Isten – és Filotea! – megbocsájtott is neki, azért a sors még megbüntetheti a lopott gyönyörért. Amikor legyengülve nagy keservesen visszaevezett a szigetre, attól is félt, hogy Dukász számolni fog vele. De rokona csak a lányra haragudott. – Hálás vagyok neked, Vaszilisz sógor, (attól fogva nevezte így), mert mi lett volna, ha Margitát feleségül veszem, és csak akkor tudom meg, hogy mekkora szajha! Jobb is, hogy eltűnt a szemünk elől! – Hogyhogy eltűnt? – kérdezte Vaszilisz. – Csak nem érte valami baj?! – Hajójegyet vettem neki, hogy ne is kísértsen a jelenlétével. Ő meg el is ment szépen, itt úgysem volt maradása. A szenteskedő öreganyja, akivel ott élt a régi kolostor alatti házukban, azt kiabálta a piacon az asszonyoknak, hogy a tengerbe kell fojtani az ilyet! – Tehát elment… – nézett maga elé Vaszilisz. – El. Talán Athén nyelte el… vagy Thesszaloniki… Sose gondolj rá többé, sógor!
Margitáról egyikük sem beszélt többé. Dukász csakhamar talált magának tisztességes feleséget egy jómódú kereskedő családból. Apósa üzletet nyitott neki a szállodasoron. Zöldség és fűszer és vegyesáru. Vaszilisznak meg azt mondta Filotea: Férj vagy, apa vagy, élj rendes keresztény módjára. Pamfil atyára hallgass, ő azt mondja Pál apostollal, hogy aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti… És imádkozz, Vaszilisz, imádkozz, hogy el ne kárhozz!… Még öregen, a halálos ágyán is intette Filotea: – Óvjad magad, Vaszilisz a bűntől! Elmegyek, itt hagylak a földi bajokban, nem tudok vigyázni rád többé… pedig olykor hajlasz a gyengeségre, Vaszilisz. – Ne mondj már ilyet, Filotea! Hiszen elmúltam hatvan esztendős! Miket nem képzelsz rólam! És Vaszilisz valóban úgy vélte, öreg már ahhoz, hogy a testi vágyak megkísértsék.
Azokban a hónapokban, amikor még Vaszilisznál tanult, a lány egy napon különös szobrocskát, érdekes fejet gyúrt agyagból. Mestere megkérdezte, kit ábrázol. Margita azt felelte, nem tudja igazán, maga is meglepődött, mivé alakult. Csak egy fejet szeretett volna mintázni, öklömnyi, szép fejecskét, kíváncsiságból, vajon tálak és korsók korongozása mellett erre is telik-e képességéből. De a fej csúfra sikerült, kígyóhajzatúnak, furcsának. Azért betették a kemencébe kiégetni a nyers agyagot. Néhány hét múlva a műhelyben járt egy athéni régész, meglátta a polcon a lány munkáját, kézbe vette, érdeklődéssel forgatta. – Ügyes darab – mondta elismeréssel. – Ki készítette? – Margita – felelte Vaszilisz. – De csak úgy véletlenül sikerült ilyenre. Szebbet akart csinálni. – Véletlenül? – csodálkozott a régész. – Hiszen ez egy gorgófej! Mégpedig a Medúzáé! Mindjárt el is mondta a legenda lényegét, hogy Perszeuszt, Danaé Zeusztól nemzett fiát, Árgosz királya, Akrisziosz, anyjával együtt egy gonosz jóslat hatására a tenger habjaira bízta, mégpedig csupán valamiféle fatákolmányban. A tenger azonban egy sziget partjára vetette őket, megmenekültek. Idő múltával az ottani uralkodó beleszeretett Danaéba, de a fiát nem állhatta, s hogy megszabaduljon tőle, arra biztatta, szálljon szembe a három gonosz gorgóval, a szörnyekkel, akiknek tekintetétől kővé dermednek a halandók. Úgy vélte, a szörnyek elpusztítják Perszeuszt, és ő zavartalanul élhet annak anyjával. Csakhogy Perszeuszt megsegítették az istenek, levághatta a Medúza fejét, és vitte diadalmasan a királynak. Az persze nem számított rá, hogy Perszeusz visszatérhet, s amikor meglátta a felmutatott gorgófejet, azonnal kővé dermedt. – Meg is venném, gyűjtöm az efféléket – mondta a régész. De Margita nem adta. – Azért a címemet itt hagyom magának. Ha mégis meggondolná… A Medúzafej visszakerült a polcra. Amikor a botrány után Margita többé már nem járt a műhelyébe, Vaszilisznak egyszer eszébe jutott a Medúzafej, kereste, de nem találta. Pedig szerette volna eltenni emlékbe. Aztán beletörődött, hogy elkeveredett valahová, s talán ki is dobta a törött cserepekkel együtt.
Vaszilisz aznap, amikor Dukász boltjában minden árujától megszabadulva, visszatért a házába, már az emelkedőről figyelte az útvégi olajfát, látja-e a tövében üldögélni az ismeretlen nőt. Most, hogy már tudta, a vendéglősnél érdeklődött felőle, különös izgatottsággal kereste tekintetével. Megnyugodva látta, hogy a fa alatt nem ül senki. Könnyült lélekkel lépett be az udvarába, lenyergelte a szamarat, megitatta, bekötötte az istállóba, vetett elébe néhány vella szénát, aztán a kecskék után nézett, itt volt az ideje, hogy kiengedje őket legelészni. Az ól azonban üres volt. Hanem a ház mögül meghallotta mekegésüket. Felsietett a dombra, ott voltak kipányvázva a bokros, füves réten. Ideje sem volt csodálkozni, amikor észrevette a veteményesben a nőt, hajladozva tépdeste ki a gazt a paradicsomtövek mellől. – Hé! Mit csinál ott?… A nő felkapta a fejét, és markában a gyommal felegyenesedett. – Száraz a föld… és még ezek is elszívják előlük az életet… Vaszilisz közelebb ment. Nézte egy darabig, aztán csendesen azt kérdezte. – Hozzám jött? De miért? Most látta csak, amit reggel nem vett észre, hogy milyen mélyen ülő, sötét szeme van a csaknem sápadt arcában. A haja most is kócos volt, s a nagy melegben csak a vékony ruha volt rajta. Ismerősnek tetszett, de azért Vaszilisz jól tudta, hogy soha nem látta. – Mit akar itt? – kérdezte újra. – Nincs szüksége segítségre? – Hát az nem ártana… Meglepte a saját hangja. Azt akarta válaszolni, hogy semmiféle segítségre sincs szüksége, és mégis mást mondott. – Na, látja! – lépett közelebb a nő. – Segítségére lennék a munkában… – Hogy került ide? – Vaszilisz hangja megremegett. A nő közel állt hozzá, és érezte a testéből sugárzó nőstény-meleget. – Érdeklődött a tavernában… mondták. Lenn, a buszmegállónál. Honnan tudja a nevemet? – Egy athéni ismerősömtől. Ismerte magát. – Athéni ismerőse? Ki az? – Egy régész. Öregember. – A nő, látva Vaszilisz értetlen képét, elnevette magát. – Szociológus vagyok, érdekel a régészet is, tőle tanultam a mitológiai históriákat. Valamikor járt itt, beszélt magáról, hogy fazekas műhelye van… még amolyan régimódi… – Csak volt – mondta kurtán Vaszilisz. – Ha akar, lakhat itt, amíg nem talál jobb szállást. Néhány napig… úgy gondolom. – Már bevittem a holmimat a házba. Soha nem zárja be az ajtót? Csak a retesz volt rátolva. – A markában szorongatott gazt a többihez dobta, egy kis halomba. – Reggel vártam, hogy megszólítson. De csak elment mellettem. A nevem Elina. A kecskék mekegtek, gondoltam, legelni akarnak. Kihajtottam őket… – Hát majd meglátjuk – mondta Vaszilisz. Nagyon különösnek találta az egészet. Tetszett neki a nő. Egészen más volt, mint amilyennek reggel látta. Nézte, ahogy a köves udvaron aprókat lépdelt, nézte a csípője mozgását, a lábát, a hátát, amint kissé előredőlve, az utat figyelve ment előtte a házhoz. Elina az első napokban igyekezett a férfi segítségére lenni, de csak akadékban volt, minduntalan kerülgették egymást. Amikor azonban Vaszilisz lement a faluba, gondolatai a lány körül kalandoztak, és máris ment volna vissza hozzá. Éjszakánként nyugtalan álmából feleszmélve dermedten hallgatódzott. Neszek szüremlettek át hozzá a szomszédos szobából, melyek hol megmagyarázhatatlan örömmel, hol pedig szorongással töltötték el, annyira különös volt ennek a teremtésnek a jelenléte. Dukász észre is vette, mennyire szórakozott, Vaszilisz pedig már majdnem elmondta, milyen vendége van, aztán örült, hogy megállta, csak felesleges pletyka indulna útjára, s még azt mondanák, öregségére összeállt valakivel. De a tavernában a főnök megkérdezte: – Na, megtalálta az a nő? Később bármennyire is vigyázott, megtudták, hogy lakik nála valaki. Elina ugyanis bebarangolta a környéket, végigjárta a község utcáit, a kikötő környékét, szóba elegyedett az emberekkel, beült valamelyik káfenióba, és bőrkötéses noteszába jegyzetelt. Egyik délelőttön pedig Dukász boltjában is feltűnt. Eleinte csak az üzlet előtt ténfergett, szemügyre vette a terrakotta színű, öblös vázákat, amelyekben a helyiek leandereket ültetnek, a fokhagyma füzéreket, cirokseprűket meg szitákat, öntözőkannákat és színes képeslapokat, mindazt, amit a vegyeskereskedésben árultak a gyümölcsös rekeszek, forrásvizes műanyagpalackok és kólásüvegek között. Aztán bement, és a polcok közt járkálva összeválogatott néhány apróságot, szappant, cukorkát, egyebet, odavitte a kasszához, és letette a boltos elé. – Számolja össze Dukász Maniliosz úr… legyen szíves. – Mi már találkoztunk? – kapta fel a fejét Dukász. – Nem, nem… de hát ott a neve a cégtáblán, ugye… – Persze, persze… kedves kisasszony! Otthon este azt mondta Elina Vaszilisznak: – Jártam Dukász boltjában… Kinn ültek az udvaron, csendes este volt, csak a kabócák zizzentek-cirrentek szüntelen. Karbidlámpa égett az asztal fölött, már megvacsoráztak. Vaszilisz Elinára nézett, töltött mindkettőjüknek a recinából. – Honnan ismeri? – Nem ismerem. Csak mondom. Láttam a nevét a cégtáblán. – Szállítok neki. – Igen. Tudom. – Tudja? – Mert ő mondta. Dukász. Amikor említettem neki, hogy magánál lakom. – Említette? Minek? – Baj? Dukász Maniliosz azt mondta, maguk rokonok. Vaszilisz nem válaszolt. Újra megtöltötte a poharakat a gyantás borból. Most már beszélni fognak róla – gondolta bosszúsan.
Beszéltek is. Hogy Vaszilisz hat év özvegység után magához vett egy fiatal nőt. Egyik este, miután megfejte a kecskéket és bevitte a házba a tejet, odabenn sötétet talált. A hold kintről beszüremlő világosságában letette a kannát az asztalra, lámpát gyújtott. A fény bevetült a nyitott ajtón át Elina szobájába. Vaszilisz csak akkor vette észre, hogy a vetetlen ágyon hever, amikor a hirtelen világosság szendergéséből felriasztotta. – Elaludtam – szólt álmosan Elina. – Olyan meleg van, elnyomott az álmosság. Vékony ruhája meggyűrődött a testén, lapos hasára, derekára tapadt, és a fekvésben felcsúszott a combján. A mellén is nyitva voltak a gombok. Margita, ahogy a műhelyben… – Leszűröm a tejet – mondta kiszáradt torokkal Vaszilisz. – Segítek… megfogom a kendőt… Felugrott az ágyról, megigazgatta a ruháját, de a mellén gombolatlan maradt. Odaállt az asztalhoz, és az edény fölé tartotta a fehér gyolcsot. Vaszilisz keze megremegett, a tej kilöttyent. Egészen közel voltak egymáshoz, a férfi érezte Elina testének forró páráját. Akkor érzett ilyet, évtizedekkel ezelőtt, amikor elkövette azt a vétket Dukász szeretőjével. Látta a nő nyakán a fekete hajpihéket, látta a nyak finom vonalát, a fiatal testet. Lecsapta az asztalra a kannát, az edény felborult, a tej végigfolyt a deszkán, gyors patakban ért a konyha földjére. Vaszilisz átölelte és maga felé fordította a nőt, a vállát csókolta, az arcát, a száját kereste remegve, elborult aggyal. Elina két karját nekifeszítette a férfi mellének, és ellökte. Vaszilisz megtántorodott, egy székbe kapaszkodott, hogy el ne essen. Zihálva néztek farkasszemet. – A tej – szólalt meg sokára Elina. – Feltörlöm. Vaszilisz megfordult, és kiment az udvarra. Később hallotta, hogy a nő megállt mögötte. – Jobban tenné, ha elmenne… – szólt csendesen, de még mindig felindultan Vaszilisz. – Majd. Igen. – mondta Elina. – De most még nem…
Eltelt néhány nap, mire ismét nyugodtan tudtak beszélgetni. Elina tovább járta a környéket, jegyzetelt, azt mondta, érdekli a sziget lakóinak szociális helyzete, erről akar cikket közölni egy fővárosi folyóiratban. Úgy tettek, mintha nem történt volna köztük semmi, egyikük sem említette a dolgot. Esténként kinn ültek a karbidlámpa alatt, és kortyolgatták a gyantásbort. Elina elmesélte, milyen nehéz körülmények között nőtt fel, az anyja egyedül nevelte, eleinte városról városra jártak, albérletekben laktak, olcsó kis szobákban, az anyja hol egy sörözőben dolgozott, hol takarítani járt, míg végül annál az említett agglegény régész professzornál segédkezett, aki aztán Elina taníttatásáról is gondoskodott… – Ő az, aki megadta a maga címét, Vaszilisz Dimitrisz… – A régész… igen – mondta Vaszilisz. – Már emlékszem, sok éve annak… – Az anyám tavaly meghalt – nézett rá Elina. – Még csak ötvenéves volt…
Vaszilisz éppen a kikötő felől jött, ahol kecskesajtot adott el a halászoknak, amikor a parton meglátta Dukászt meg Elinát. Dél volt, ilyenkor zárva tartottak a boltok, Dukász is ráért kisétálni a tengerhez. Jókedvű beszélgetésben találta őket. Talán nagyon is bizalmas kettesben. Maga is csodálkozott, miért támad benne hirtelen féltékenység, mégpedig ahhoz fogható, amilyet valaha akkor érzett mindig, amikor ennek a potrohos, zsírosképű, nagyhangú alaknak az oldalán látta Margitát. Nem restellt odasietni hozzájuk. – Á, Vaszilisz sógor! – kiáltotta Dukász. – A te Elináddal arról diskurálunk, hogy valamelyik nap átcsónakázhatnánk a Háromsziklához. Nagyon érdekli, és ha látni akarja, hát hadd lássa… Mehetnénk hármasban. – Mindenképpen hármasban! – mondta Elina. – Csakis hármasban. – Van ott egy kis kápolna is, igaz Vaszilisz? – gonoszkodott Dukász. – Azt is megmutathatnánk Elinának. – Furcsák azok a sziklák – nézett a tenger felé Elina. – Némelyiken mintha emberek állnának. Kővé dermedt emberek. Nem úgy látják? – Fantázia kérdése – mondta Vaszilisz. Augusztus tizenötödikén, Mária elszenderedése ünnepén került sor a kirándulásra. Dukász egy halásztól bérelt égő pirosra, égszínkékre és fehérre festett tágas ladikot. A férfiak eveztek, Elina a csónak orrában ült, arcát a tengeri szellőnek fordítva szótlanul várta, hogy kikössenek a sziklák tövében. Amint közeledtek, Vaszilisz mind nyugtalanabbá vált, már megbánta, hogy beleegyezett a kirándulásba, kellemetlen emlékek ébredtek benne. Dukász azonban egyre nagyhangúbb lett, jókorákat húzott a recinából, az üveg nyakára madzagot kötött, úgy lógatta a vízbe, hogy a gyantás ízű bort hűvösön tartsa. Rekedtes hangján éneklésbe is fogott, Vasziliszt is biztatta, de az a mozdulatlan Elinát nézte borongón. Kikötöttek a fövenyen, kihúzták a csónakot szárazra, aztán felkapaszkodtak a kivájt lépcsősoron. A tenger a sziklák körül csendes volt, csaknem mozdulatlan, mintha üveglapon állna a kopár sziget. Feljebb már akadtak némi zöld, illatos levelű, tövises cserjék, szívós kúszónövények a szürke köveken. A kápolna, domború kupolájával vakítón fehérlett a koradélutáni napban. Felette felhőtlen, áttetsző volt a kék ég. Alattuk mélyen a sima tenger. Benn hűvös volt a falak között. Vaszilisznak felrémlett a penitenciás hét, Elina, fejére kendőt borítva csókolta meg az ikont, csak Dukász hangoskodott tovább, már megártott neki az ital. – Na, Vaszilisz, mire emlékszel itt? Haj, haj, Elina, kedves, a barátunk egyszer nagyon megszenvedett a szerelemért! A pópa kirótt rá egy hét imádkozást kenyéren és vízen… De megérte az, amiért kaptad, igaz-e? Ugyan az én szeretőmet csábította el, de hol van az már! Nem haragudtam én, egy cseppet sem haragudtam, mert Vaszilisz csak felnyitotta a szemem. Cafka volt az a lány, jobb is, hogy eltűnt a szemünk elől… Vaszilisz feszengett. – Nem azért jöttünk most ide, Dukász… Hagyd ezt, Dukász!… De az csak ismételgette részegen: – Cafka! Cafka, bizony! Elina mintha szólni akart volna, de aztán elsétált a kápolna ajtajáig, a tengert nézte, meg a sirályokat, ott köröztek a sziklák felett. Hirtelen fordult vissza, a kintről besütő fény körülfogta, nem látták az arcát, csak megremegő hangját hallották: – Akkor hát melyikőjük az apám?! – Az apja?! – hebegte Dukász. – Hogy érti ezt?! – Értetlenkedve tekintett hol Elinára, hol Vasziliszra. Aztán felnevetett. – Jó vicc! Még hogy az apja?! Nem az apja lennék én magának, kedves, hanem inkább a… majd’ megmondtam, kicsodája! Igaz, sógor? Nem vagyunk mi olyan vének!… De a lány szavai elnémították. – Akit cafkának mond… az anyám volt! – Az anyja?! Margita az anyja?! – döbbent meg Vaszilisz. Vijjogva csapott le néhány sirály a kápolna közelében. – Na nézze… nézze csak! – próbálta összeszedni magát Dukász. – Nézze, nem akarom megbántani, de ahogy az, mármint a maga anyja viselkedett!… Megbocsásson… ki tudja, hogy máshol is kivel és mikor… ugyebár! – Felcsattant. – Micsoda vicc ez?! Családos emberek vagyunk, kisasszony! Feleségem van, gyermekeim… boldogan élünk… szépen, békességben! Nekem semmi közöm ehhez!… És különben is… ki tudhatja annyi idő múltán… Meg aztán itt van Vaszilisz… Vaszilisszel volt. Igen, Vaszilisszel! – Velem?! És veled talán nem?! Dukász felemelte a hangját. – Nincs semmi bizonyíték! Semmi bizonyíték! Vaszilisz! Hát te is tudhatod, hogy semmi bizonyíték! Egyébként hol volt eddig?! Mi az, hogy most jön ezzel?! Nem, nem, ez képtelenség! Jól van, tréfa, megértem… Csak ugratni akar, ugye? Ugratni!… – Hogy ő… hogy maga lenne a lányom?! – Kettejük közül valamelyiküké… – Ne dőlj be, Vaszilisz! – És ha a tied, Dukász?! Miért is ne?! Te többet voltál vele!… – Nem az számít!… Egyébként arra sincs bizonyíték, hogy a Margita lánya!… – Van bizonyíték – mondta csendesen Elina. – Különben nem is az a fontos. Csak arra voltam kíváncsi, vállalnák-e a múltat. Az anyám miatt. Akit szerettek. Mind a ketten… De úgy látszik ő nem számított… Útjukban állt, azt akarták, hogy tűnjön el az életükből… – Na, nem! Ebből nekem elég! – hadonászott Dukász. – Gyerünk! Menjünk vissza szépen! És felejtsen el minket a kisasszony! Miféle követeléssel akar fellépni?! Mire számít?! Gyere, Vaszilisz! – Tudtam… tudtam, hogy egyszer még… – mondta sápadtan Vaszilisz. – Na, jössz már?! – türelmetlenkedett Dukász. – Nem fog minket zsarolni! Ment, kacsázott kifelé a kápolnából. – Várjon! – szólt utána Elina. – Dehogy várok! Elegem van! De azért megállt odakinn. Bevárta őket. Vakított a nap a kápolna homálya után. Lenn, mélyen a tenger. Fönn az áttetsző ég. Elina kivett valamit a táskájából, és elébük tartotta. – Ez maradt rám az anyámtól. Valamikor ő készítette… – A Medúzafej! – kiáltott fel csodálkozva Vaszilisz. – Hát magával vitte!… – Akkor hát ismerik Perszeusz történetét a szörnnyel meg az álnok királlyal? – Miféle Persz… miről beszél?! – háborgott Dukász. – Az a régész… az mesélte akkor… – mondta Vaszilisz. Az emlék súlyától olyan dermedten állt ott, mint a szörny levágott fejét megpillantó mitológiai király. – Nem érdekel semmiféle perszusz vagy micsoda! Én már itt sem vagyok! – csattant fel Dukász. De mintha megbénult volna, nem mozdult. És nem moccant Vaszilisz sem. Elina a Medúza fejet maga elé tartva hátrált. Elérte a kőbe vájt grádicsokat, és egy sziklacsúcs mögött eltűnt a szemük elől. Még mindig ott álltak, s bámultak utána mozdulatlanul.
A halász Elinától kapta vissza a ladikját. Mária elszenderedésének ünnepe volt. Nagy vigasság a faluban. A buszmegálló közelében a taverna tulajdonosa éppen a teraszon szolgált fel, amikor meglátta azt a nőt, aki nemrégiben nála érdeklődött Vaszilisz Dimitrisz címe felől. A vendéglős emlékezett rá, mert szemrevalónak találta. Kezét felemelve oda is köszönt neki, és kedvtelve nézte ingerlő mozgását, amint felszállt a városba menő buszra. A turistáktól, szomszéd községbeliektől zsúfolt utcákon és tereken hömpölygött a zenészeket, táncosokat bámuló nép. Senkinek sem tűnt fel, hogy se Vaszilisz Dimitrisz, se Dukász Maniliosz nincs a mulatozók között. A nap a Háromszikla mögött bukott a tengerbe. A kopár szigeten itt-ott a kiálló kövek emberalakokra emlékeztettek. Ezen az estén mintha kettővel több sziluett rajzolódott volna ki a naplementében. |