Klara

Hajnalban kel, amikor a nap még nem lobban fel a láthatáron, csak fényét küldi előre, mely ott dereng a tenger borzongó színén, és a szigettel szemközti púpforma szikla is láthatóvá válik a szürkeségből. Friss a kora reggel, néptelen, a parti vendéglő teraszán az asztalokra borítva tótágast állnak a székek, pirkadati szél söpör végig a sétányon, megzörgeti a vegyeskereskedés ellazult cégtábláját. Két búslakodó ezüst sirály sétál lomha léptekkel a homokon, még fiatalok s gömbölydedek a piszkosszürke tollazatukkal, egy harmadik a dagályban félig ellepett köveken babrálgatja kampós csőrével a szárnytövét. A strandok felől felbukkan a mocskos kis eb, zsemlebarna, loboncos szőrű korcs, szimatolva meg-megtorpan, vizeletével jelet hagyva maga után kutyagol a vendéglőig, aztán átvág a szemközti oldalra, a parti kövek közé kitett zománcos tányérig. Klara asszony mindig élvezi a jelenetet, a fiatal sirályok már felfedezik a tányérba kiszórt hulladékot, a vendégek esti maradékából összekotort haldarabokat, mire a kutya odaér, de a madarak békésen tűrik, hogy az is odadugja nedves orrát, és kikapdosson egy-egy falatot.

Csendes a part, csak a hullámok neszeznek a köveknek csapódva, s még akkor sem tűnik fel senki, amikor a napkorong felbukkan a víz távoli peremén, és buja színekkel festi meg a tengert. Későn kelő itt Klarán kívül mindenki, csak a halászok meg a hajósok vannak talpon. De Klara, bármennyi év, évtized telt is el azóta, hogy parancsra kellett ébrednie egy mocskos börtöncellában, ahová tizennyolcévesen az önkény bírái vetették, mindig pirkadatkor kel, és még a téli, esős évszak idején is ott áll a keleti égbolttal szemben, hogy lássa a virradatot.

A virradat csillapítja le örökkön rettegő szívét. És a megpillantott nap.

Hogy él. Hogy az éjszaka lidércnyomása elmúlt, s a halálfélelmet elűzte a fény.

 

A korcs ebnek meg a sirályoknak ő teszi ki mindig a piszkos zománc tányérba az eleséget. A paradicsomi jelenet illanékony derűvel tölti el.

Fél órával később a kikötő felől motortöfögés töri meg a csendet, ponyvás tetejű triciklijén Jonász érkezik a friss halszállítmánnyal. Klara asszony kinyitja a vendéglőt, előre siet a konyháig, Jonász követi az ezüstös, óarany meg vörös pikkelyes vergődő halakkal, lomhán kapirgáló terrakotta színű rákokkal és fekete kagylókkal teli ládával a jégszekrényig.

– Szép forgalmat, Klara asszony – gyűri zsebre a drachmákat Jonász.

– Neked is, Jonász!

A halárus elneveti magát. – Hány éve élsz már itt nálunk, Klara, és még mindig nevetnem kell a kiejtéseden!

– Nehéz nekem a görög. De azért mindenki megért. Te is megértesz, a férjem is megért, a vendégek is…

– A férjed! Makár rendes ember, de öreg. Mindig is öreg volt hozzád! Látod, még gyereket sem csinált neked!

– Gyereket én nem akartam! – szigorodik meg az asszony. – De azt úgysem érted meg, Jonász!

Mire Makár lejön a házból, az üzletben már minden rendben áll, a szakácsnő előkészíti a déli levesnek valókat, lepikkelyezi, kibelezi a halakat, felteszi főni a zöldségeket, a felvagdalt hagymák csípős szaga keveredik a fűszerek illatával. A két pincér ebédhez terít, italos palackokkal rakja tele a pult fölötti polcot, sört csapol, jöhetnek a vendégek.

Makár jómódú embernek számít, saját szőlejében termett borát árulja. A birtokot apjától örökölte, és amíg az öreg élt, együtt vezették a vendéglőt. Eleinte nem dicsekedhettek a jövedelemmel, a hatvanas évek elején kemény munkával tudták csak fenntartani magukat, s noha a vesződség később sem csökkent, a turistaforgalom fellendülésével mégiscsak könnyebben jött a pénz a házhoz.

Makár erős, fekete szőrzetű, vaskos férfi. Akárcsak az apja, ő is szép családot akart, s amikor vagy negyven évvel ezelőtt nősülésre gondolt, a helybéli, jó módú lányok közül próbált válogatni. Annál is inkább, mert két nővérét rendes szokás szerint házasította ki az apja, mindegyiknek adott valamennyit a birtokból, és házat is építtetett nekik, ahogy illik. Az öccse korán belehabarodott az egyik kereskedő lányába, tekintélyes olajfa ligetet hozott a családba az asszonyka, Makárnak is ügyeskednie kellett volna. Abban az időben amikor még az apja volt a főnök, sokat tanult tőle, de az öreg mégis jónak látta egy időre a városba küldeni valamelyik fölkapott étterembe. Mintha tudta volna, nemsokára olyan idegenforgalom zúdul a szigetvilágra, hogy nem árt magasabb szintű szakképzettséget szerezni. Athénba került, az Akropolisz közelében csillogó hotel éttermében dolgozott, ahol nemzetközi tapasztalatokra tett szert. Apja kívánsága teljesült, Makár jól képzett vendéglős lett, a külföldiek is elismerték tudását.

Ez hatvanegyben volt.

Klara – mióta elhagyta Magyarországot, így ejtették a nevét –, esztendővel azelőtt került Görögországba. Ötvenhétben Ausztriában hosszú hónapokat töltött a menekült táborban. Ötvenhat decemberében, hetekig tartó bujkálások után szökött át a határon, mert nem akart visszakerülni a börtönbe, ahonnan októberben a felkelők szabadították ki.

Ahogy a költőt is. A szerelmét a Kisfogházból.

Eleinte a harcok alatt azt remélte, találkozik vele. Utcáról utcára, házról házra járt, fegyveres csoportoknál kereste, tankok során furakodott át, golyózáporban futott kapualjtól kapualjig, odatárta pőre életét a veszélynek, csakhogy megtalálja.

Corvin köz. Mária Terézia laktanya… Az Üllői út rommá lőtt házai előtt a kövezeten lánctalpak-tiporta halottak hevertek.

És akkor november hetedikén az a tér…

A macskaköves, feldúlt pesti tér ecetfái. A vértől iszamos, novemberi, fonnyadt fűben fekve a test. Fiatal, kivérzett teste. Hanyatt feküdt, mellén érte a sorozat. A homlokától az álláig, mintha tövisek sebezték volna meg, vékony vércsík vöröslött.

Szép volt. Halálában is szép, fiatal férfi. Valaki már levette róla a kabátot, talán hogy bekötözze sebeit. Tépett, véres inge alól is kitetszett izmos teste. A szemét is lefogták már. Arca nyugodt volt, mint annak, aki hazaért.

Mégis, mintha ajkán ott lett volna a kérdés: Éli, éli lámmá sábáktáni? Istenem miért hagytál el engem?!

Belévillant a cellájában megtalált vers, a neki írt vers első sora. „MAJD MEGÖLELSZ, MERT EGYBEFOLYT A VÉRÜNK…”

Letérdelt és megcsókolta.

„MERT SZENVEDNI KELL, S JAJ, SZENVEDTETNI KELL”, emlékezett vissza: „MERT FÉLNI FOGSZ, HA HIDEGEN ÉS KÉKEN ÜVEGES SZEMMEL KITERÜL” a Test. A költő nem így írta, tudta. Ő az estről írt neki, de megjövendölte benne: „SEBEMRE BÚJSZ, SEBEM MÉG MELEG LESZ.”

Az üres cellában találta, még hajnalban, amikor Attilát elvitték, ővele meg kitakaríttattak. A követ fölmosta, a szalmazsákot kicipelték a folyosóra. Egy takaró volt rajta meg egy könyv. A könyv lecsúszott róla, lapjaira hullott a folyosón. Az őr tegezve szidta, de nem látta meg, ahogy egy papírlapot begyűrt az inge alá. A széteső könyvből hullt ki, a neki írt vers volt.

 

Az ajtó résén papírt és ceruzacsonkot csúsztattam be neki. És ő verset írt. És a vers rólam szólt. A mosolyomról.

 

Bécsben, a táborban görögországi munkára toboroztak. Athén! Legyen Athén! Csak minél messzebb! Minél messzebb!

Az Akropolisz közelében az a szálloda. – Mihez ért?

– Házimunkás voltam.

– Micsoda?

– Azt mondja, házimunkás volt.

– Rabnő. Házimunkás. Minden nehéz munkához értek.

– Akármilyen nehéz munkát elvégez – fordított a tolmács.

Akkor hát a szobák takarítása. – Később elvégezhet egy szaktanfolyamot. Esetleg recepciós lehet… szobafőnök… Csak dolgozzon szépen, és tanulja meg a nyelvet.

– Én a háború után kerültem ide – magyarázta a tolmács, egy alacsony termetű, kissé köpcös magyar. – A bori munkatáborból jugó partizánok szabadítottak ki. Beálltam közéjük, harcoltam. Amikor vége lett, nem mentem haza. Haza?! Szóval oda, ahonnan elhurcoltak negyvennégyben. Maga börtönben volt? Egy ilyen szép lány? Hát sohasem lesz jobb ez a rohadt világ?… A főnök azt mondja, ha jól viselkedik, nem lesz semmi baj. Én mosogatóként kezdtem, aztán szakács lettem. Itt főzök a konyhájukon. Kedves emberek a görögök. Volt nekik is elég bajuk…

Akkoriban dolgozott a hotel éttermében Makár.

Klara – mert akkor már így szólították – a harmadik emeleten porszívózott. A folyosó végén vigyázatlanul útban hagyta a gépet. Makár meg jött egy nagy ezüsttálcával, hidegtál, ital, édesség. Vitte az egyik amerikai hölgynek.

– Ki hagyta itt ezt a vacakot, hogy elessek rajta?!

Így ismerkedtek meg. Előbb vad szidalmak, hangoskodás, de amint a férfi alaposabban végigmérte, döbbent csönd. – Várj meg itt! Érted amit mondok? Várj rám itt, el ne mozdulj, csak beviszem ezt a tálcát a vendégnek. Érted mit beszélek? Ne nézz olyan ostobán… – Makár Klara felé bökött szabad kezével, aztán a folyosó kőlapjaira. – Itt… várj… Ha nem érted is, amit mondok!… – Aztán amikor visszatért az üres ezüsttálcával, bonyolult mutogatásba kezdett, s közben görögül hajtogatta, hogy munka után találkozni akar vele. – Megmutatom neked Athént… Oké? Én meg te… oké? Tetszel nekem… Nagyon tetszel!

Klara csak annyit értett az egészből, hogy ennek a már nem fiatal férfinak megakadt rajta a szeme. Később megismerte a szándékait is. Tisztességes szándékok voltak. Addigra már kezdte érteni a nyelvet is. Ragadt rá ott, Athénban. És hálás volt Makárnak, hogy ebben az idegen világban felkarolta.

 

A szigetre már úgy tértek vissza, mint jegyesek.

– Nem bánom, Makár, ha el akarod venni ezt a szép magyar lányt, és azt is elnézem, hogy nem hoz semmit a házhoz. De van egy kikötésem. Át kell térnie a mi hitünkre. Egy Isten van, de nem egyformán imádjuk. Nem jó, ha egy családban többfélén hisznek. Ott nem lehet áldás. Ortodox esküvőt akarok. És az unokáimat is a mi hitünkben nevelje.

 

Szerették. Anyósa, apósa, sógora, sógornői. Nagy, kedves család. Csupa kedélyes nő és férfi. Hangoskodás, éles hangok, nagy nevetések.

Segítették élni.

Messze volt az ország, a börtön, a Gyűjtő, a Kisfogház udvara. Néha beleborzongott, hogy mennyire messze. De a szabadságot, amit a távolságtól remélt, mégsem érezhette.

Nézte a tengert. Nézte a tenger felett az eget. Miért nem vagyok itt igazán?!

De senki sem láthatta rajta, hogy rab maradt.

 

– Már egészen jól beszél a feleséged! A vendégeknek tetszik, hogy furcsán ejti a szavakat, de a turistáknak úgyis mindegy. A mieink meg jól mulatnak rajta. Szép asszony, szívesen nézegetik a férfiak. Hát csak azért mondom, vigyázz rá! Vigyázz a család jó hírére! De mikor lesz már unokám? Tudja a feleséged, hogy mi, görögök, nagy családot szeretünk?

– Tudja. De még nem akar gyereket.

– Az nem jó, Makár, az nem jó. Nem kell azzal várni…

 

Év telt évre, de Makár hiába kérlelte, Klara hallani sem akart arról, hogy szüljön.

– Engem teszel csúffá! – haragudott meg Makár. De ha belenézett Klara szemébe, s meglátta szomorúságát, megenyhült.

– Az én gyerekem meghalt – mondta száraz tekintettel Klara –, meghalt, mielőtt megfoganhatott volna. És meghalt az is, akitől foganhatott volna. Nem csalhatom meg őket! Sem a gyermeket, sem az apját! Védtelenek.

– Isten bocsássa meg neked, de ilyenkor azt hiszem, nem vagy eszednél!

– Felkaroltál, otthont adtál, befogadtatok, Makár. A kedvedért meg a családod kedvéért elmentem a pópához, áttértem a hitetekre, az esküvőnk is szép volt, koronát tartottak a fejünk fólé… (Szép voltál te, korona, a fejem fölött, szép meleg a pópa éneke. Jóság vett körül. De mégis… a Kisfogház… az örökkön visszatérő… Ahogy Attila legelső nekem írt versét olvastam. Már nem is olvastam, mert hallottam: „MOSOLYOD ÚJ DIVATOT HORD, HORDJA MAJD EGY SZÁZAD” Az enyém? Hogyan lehetne az? „MOSOLYOD AZ ÚJ ARANYKORT, ÚJ EMBERT ÍGÉRTE” Nem tudtam, mi az Aranykor, de fénylett a szó, ahogy a korona az esküvőn.) Becsüllek, Makár. De ez az élet nem az, amit élhettem volna vele…

– De kivel, Klara? Kivel?!

– A költővel.

– A költővel, a költővel!? Micsoda őrültség ez, Klara! El kell felejtened!

– Nem, Makár. Ha elfelejteném, megsemmisülnék magam is.

 

Nem volt könnyű Makárnak. De tisztelte, szerette Klarát. Az örege meghalt, rájuk maradt a szőlő meg a vendéglő. Közben az évek is kiszaladtak alóluk. De gyarapodtak. Különösen, hogy néhány éve fellendült a sziget idegenforgalma, nem is értek rá másra, csak a munkára.

 

Novemberben beáll az esős évszak, a nyári szárazság után felfrissülnek a mezők, a hegyoldalak újra zöldellnek. Ilyenkorra elfogynak a vendégek. Klara asszony november hetedikén mindig feketébe öltözik. Letör egy mirtuszágat, kimegy a tengerpartra, letelepszik egy kiugró sziklára, és sokáig ül ott némán. A szívére figyel, benne úgy él a költő, mint más szívében az Isten. Jelenvalón.

„MOSOLYOD CSAK EMBERI VOLT, LEHAJOLTAM ÉRTE” hallom a hangod mindenünnen, köröskörül te szólsz, áttetsző a víz, ajkad mozgását látom a víz alatt a hullám vibrálásában: „MOSOLYOD CSAK EMBERI VOLT…” De hát lehajolhatsz érte?

A mirtuszágat a szikláról a habokba ejti.

Korán kel mindig, szereti a pirkadat előtti csendet. A vendéglő teraszán az asztalok, lapjukon a tótágast álló székekkel, a lakat az ajtón, a hajnali szél lobogása a napfény elleni ponyvatetőn, a tollászkodó sirályok, a kis korcs eb féloldalas kocogása a parti homokon, a kutya meg a madarak lakmározása a piszkos zománcos tányérról, a tenger halk csobogása, aztán a láthatáron fellobbanó fény, a víz borzas hátán végigfutó aranyhíd mindig is a soha meg nem szokható bizonysággal töltötte el: él, megélt egy új napot.

Velem voltál. Itt vagy.

A nap szétfolyik az égbolton, felébrednek az alvók. Makár az emeleti lakás ablakában áll, nyújtózkodik, nézi, amint Jonász megérkezik a motoros triciklijén, és Klara bekíséri a halas ládával. A pincérek lenyalt frizurával, fehér ingben terítik az asztalokat, a szakácsnő hagymát vág, fűszerek illata száll.

Kezdődik a nap, az élet.

 

Klara asszony haja már ősz, de hennával festi, így kívánja az üzlet. Még mindig formás a csípője, dereka, az arca is szép, csak a szája körül mélyülnek a ráncok. Dolgos asszony.

Makár kényelmesen él mellette.

Egyházi ünnepeken templomba mennek. A hosszú szertartások alatt Klara néha maga is csodálkozik, hová került. Hallgatja a pópa mély baritonját. Tekintete megkeresi kedves ikonját. Szelíd, fiatal férfi néz vissza rá, János, a legifjabb tanítvány. Ott ül a Mester jobbján, az utolsó vacsorán. Őt látja benne, a költőt, aki beleszeretett. A tragikum előérzetének rettenete és a féltő szeretet ül finom vonalú, keskeny arcán. Még néhány óra, és kezdődik a Mester szenvedése – meg az ő megpróbáltatása. A kereszthalál! A Megváltás?! Mintha János éppen azt kérdezné ott, az asztalnál: Hát meg kell, hogy öljenek érte, Uram?

Hát meg kellett, hogy öljenek érte?!… – kérdi az Attilának képzelt tanítványtól Klara.

 

A szigetet körülfogja a tenger. Éjszaka a nyitott ablakon behallatszik a szikláknak csapódó víz zúgása. Klara asszony gyakran riad fel álmából, kétségbeesett üvöltést hall ki a tenger harsogásából, de aztán megérti, csak a parti hullámok ébresztették. Nemsokára pirkad – eszmél verejtékezve a horkoló Makár mellett, a szülőktől örökölt magas fejtámlás ágyban. – Meglátom a napot – gondolja. Meglátlak a napban, ahol élsz…

 

 

 

Gérecz Attila (1929-1956) költő volt a magyar származású Klára szerelme 1954-ben, mikor a Gyűjtő Kisfogházában raboskodtak. (A szerkesztő, Kárpáti Kamil megjegyzése.)