Eufémia szerelme

Annak idején, amikor először láttuk, a háza udvarán a kenyérsütő kemencéje előtt állt, a fügebokrokkal meg mindenféle növénnyel zsúfolt kertje hátsó traktusában, kezében a hosszú nyelű sütőlapáttal, amin egy frissen sült cipó illatozott, nem hihettük el, amit mondtak róla, hogy valaha sudár, gazella termetű lány volt, s a legjobb táncos a környéken. Most csak egy feketébe öltözött, fejkendős, ráncos arcú és meggörbedt öregasszony fogadott, kékeres kezével a kendője alá igazított ősz fürtjeivel, fogatlan ínyére töppedt ajkával, csak a szemében látszott valami a hajdani csillogásból, már amennyire a lefittyedt szemhéj alól kitetszett a tekintete. Tudta, hogy kenyérért mentünk hozzá, intett, hogy éppen most szedte ki a kerek cipókat, még le kell sepregetnie az aljukról a hamut meg a rájuk tapadt faszéndarabkákat, aztán máris vihetjük.

A halárus, akitől reggelente a délre való szardíniákat vettük, egy pocakos, kedélyes, tömzsi emberke, már ottlétünk első napján mesélt róla. A férfi öt évig szolgált egy személyszállító hajón, jól beszélt angolul. Újságpapírba göngyölte az ezüstösen csillogó halakat, s miközben bezsebelte értük a drachmákat, derűsen mondogatta:

– Bizony, bizony! Majd csak nézzék meg jól! Valaha ő volt a sziget legszebb teremtése. Eufémia! Még én is emlékszem rá, milyen szemrevaló volt, fiatalkoromban majd’ megvesztem érte, amikor a kecskebőrös meg álarcos farsangolók között táncolni láttam. Forgott, ringott a csípője, a lába meg úgy járt, mintha nem is érte volna a földet!…

 

Amikor felkerestük, a halárus szavaira emlékezve méregettük ott a kenyérsütő kemencéje mellett, amint a markát tartotta a kenyér áráért. Sehogy sem lehetett elképzelni egykori szépségét. Vagy ha mégis el akartuk hinni, amit az az ember mesélt róla, csak szörnyülködhettünk az idő kegyetlen munkáján.

 

Az öregasszonyhoz hegyi kaptatón lehetett eljutni, buja illatot árasztó, tövises cserjékkel, levendula mezőkkel, rozmaringbokrokkal, borókákkal és zsályákkal teli rétek között. Feljebb szőlősorok borították a domboldalt, a száraz füvek közötti szürke köveken gyíkok sütkéreztek. Háza egy horhos szélén állt, kerítése megrogyott, kapuján belül olajfák és néhány fügebokor alatt csalán burjánzott, de hátrább szőlőlugas fedte az utacskát, és bougenvilleafüzérek virítottak vörösen és lilán, öblös cserépedényekben leanderek illatoztak. Eleinte azt hittük, egyedül él kecskéivel, cirmos macskájával és tépett szőrzetű, zsemleszín kutyájával, egy kis korccsal, amelyik rekedtes csaholásba kezdett, amikor valaki belépett a kertbe, de menten hátrált is behúzott farokkal, ha a jövevény rámordult. A macska is elsomfordált, mintha gyűlölné az idegeneket, csak a kecskék mekegtek szüntelen, kipányvázva a magas gazban. A halárus azonban azt is elfecsegte, hogy nem magában lakja a házat Eufémia, hanem azzal az emberrel, akit az égiek vezettek hozzá magányosan töltött esztendei múltán.

Egyszer, amikor délután vetődtünk el hozzá, a háza előtt üldögélt egy idős ember társaságában a hűs lugasban, háza gyöngyfüggönyös ajtaja előtt. Egymás mellett ültek a kőlapokra kitett székeken. Eufémia eres, csontos kezében tartotta a férfi kezét, amaz meg szabad karjával átölelte az asszony vállát, de nem beszéltek, szótlanul nézték a délutáni fényben fürdő domboldalt. Ráncos, de még öregségére is markáns arcú és jó kötésű volt a férfi, elzsírosodott peremű sildes sapkája alól fésületlenül türemlett elő ősz haja, nyírott bajuszt viselt, ingben és mellényben, vastag, kitérdesedett szövetnadrágban, meztelen lábán avitt bőrpapucsban ült az asszony mellett. Mielőtt észrevettek volna minket, Eufémia egyszer csak a férfi felé fordult, nézte egy darabig, majd gyengéd mozdulattal megigazította inas nyakán a begyűrődött inggallért. A férfi elmosolyodott, megfogta a gondoskodó kezet, és megcsókolta. Különös volt látni a két öregnek ezt a meghitt mozdulatát. Eufémia úgy tekintett a kézcsók után az öregemberre, mintha először történt volna meg vele efféle gyengédség. Amikor azonban a közelükbe értünk, zavartan elfordultak egymástól. Az öreg felkelt a székről, és köszönés nélkül belépett a gyöngyfüggöny mögé a házba. Eufémia pedig úgy jött elénk, mint máskor.

– Oh, ne, pszomi! Ó, igen a kenyér! Ena? Dio?

 

A halárus szívesen fecsegett Eufémiáról. Jó vevői voltunk, hol vörös márnát, hol makrélát, hol garnélarákot vettünk tőle. Végigtöfögött ócska kis teherautójával a parti úton, dudált, kántálva kínálta a portékáit. A reggeli órák erősödő lármájához tartozott megjelenése, persze nem nagyon korán, mert minek ébresztett volna fel kilenc óra előtt bárkit is.

Észrevette, hogy érdekelődünk az asszony iránt, neki meg amúgy is szóval kellett tartani a vevőit, hát mindig hozzátett valamennyit a történethez.

 

Eufémia szegény családból származott, de fiatalsága idején senki sem élt jómódban a szigeten. Szülei öt gyereket neveltek. Volt egy darabka földjük, birkákat is tartottak, olajbogyót szüreteltek, abból mindig maradt annyi feleslegük, hogy eladni is tudtak belőle a kereskedőknek. A gyerekek alig jártak ki néhány osztályt, máris munkába kellett állniuk. A fiúk vagy a tengeren, vagy az olajütő malmokban, módosabb gazdáknál találtak megélhetést. Eufémia nővére eleinte bolti kiszolgáló volt, majd szerencséjére megtetszett a főnöke fiának, és mint feleség, része lett az üzletben. Eufémia volt a legfiatalabb, sokáig otthon tartották, ő segített a háznál s a földeken, gondozta az állatokat, szénát vetett az öszvérnek, szecskát vágott a kacsáknak, szóval akadt dolga elég. De mindig jókedvvel végezte. Nagyon szép lány volt. Kreol bőrét valamelyik messzi ősétől örökölhette, talán egy hajdani, félig-meddig szerecsen velencei úrtól, hiszen a történelem folyamán vagy háromszáz éven át ők voltak a megszállók a szigeten. Húsos ajka, mélyfekete szeme, göndörödő hajzuhataga, keskeny válla és a karcsú dereka alatt finom ívű csípője, izmos combja és keskeny kis lába messze földön híressé tette, csak úgy emlegették, mint az istenek ajándékát. Megbabonázta a férfiakat, aki csak ránézett, vele álmodott, sokan sóvárogtak szerelméért. Ha a mezőn dolgozott, a szomszédos földeken hallhatták csengő hangját, szerelmes és kacér dalokat énekelt, s úgy mozgott még munka közben is, mintha táncolna, egész lényét átjárta a ritmus. De megközelíthetetlen volt. Kedvesen bánt mindenkivel, ártatlan kedvességgel, akár egy gyermek, noha elmúlt már tizennyolc éves is, de hidegen hagyta a férfiak hódolata. Ha bájosságát félreértették és bizalmaskodni kezdtek vele, felszisszent csodálkozásában. Sokan azt hitték, csupán incselkedik ezzel az elutasító viselkedésével, hiszen minden porcikája gyönyörködtetett, szerelemre teremtették az istenek.

Eufémia sokáig nem törődött vele, mit gondolnak róla. Élvezte az életet. Elfogadta a barátkozásokat, hagyta, hadd udvaroljanak neki, de egyre-másra kiadta kérőinek az útját. Végül már kevélynek tartották, holott cseppet sem volt gőgős.

– Bűnt követsz el, lányom – mondta neki az anyja –, megbocsájthatatlan bűnt, ha bolondítod, aztán csak úgy elzavarod őket. Hát mire vársz? Nővéred, bátyáid már családosak, gyerekeik vannak, boldogan élnek, te meg szélnek eresztesz mindenkit? Pedig milyen rendes emberek kérnek feleségnek! Nem jól van ez így, lányom. Mi, görögök, családszeretők vagyunk, miféle dolog az, hogy ellenszegülsz a szokásoknak? Megvetnek majd, azt mondják, rosszféle vagy, aki csak játszik a férfiakkal, s majd olyan lánynak tartanak, mint azokat az athéniakat, akik az utcán árulják magukat…

 

Valamelyik esztendőben azért majdnem fordult a helyzet.

Eufémia vendégségben volt egyik fivére családjánál, keresztelőt ünnepeltek, legidősebb bátyjának ötödjére fia született, nagy dáridót csaptak. A fivér háza a tengerpart közelében állt egy magaslaton, ott, ahol a sziget meredek sziklafala, mint valami bástya ugrik ki a víz fölé. Keskeny hegyi ösvények visznek fel a partról a házak közé. Fenyők kapaszkodnak a kövekbe, ágsátraik dúsan zöldellnek a párás levegőben.

Húsok és halak sültek a szabadban, a fokhagyma és a csípős fűszerek illata keveredett a nyári estben, folyt a tüzes bor és a pálinka, zenészek jászottak szüntelen, s a férfiak összefogódzva járták a táncot. Aztán Eufémiát biztatták. Táncolj, Eufémia! Hadd lássunk! Táncolj! Nem sokat kellett őt biztatni ilyenkor, derekáig érő, lobogó hajával, meztelen vállával és hajlékony derekával, cipőit lerúgva termett a középre, és az esti szellőben meg-meglobbanó gyertyafényben, az augusztusi hold kékes ragyogásában forgott és pörgött, és dobbantott és tapsolt, és repdesett szoknyája a csípője és combja körül. Vad és fergeteges volt a tánc. A férfiak elcsitultak, csak a zene szállt a tenger fölé, nesz nem volt, csak a láb dobogása meg a muzsika egyre lüktetőbb ritmusa.

Szétnyílt a kör, utat engedtek Eufémiának. Kiperdült a szikla lapos peremére. Az asszonyok halkan felsikkantottak, a férfiak ajkát is elhagyta némi riadt moraj, de a zenészek nem hagyták abba, és Eufémia ott táncolt a hold kék fényében, a csillogó víz fölött, mintha az ég peremén járta volna.

Jázon ott látta meg. Jött a kikötő felől, s útjába akadt a mulatság. Tudta, hogy behívják maguk közé egy pohár italra, de arra nem számított, ami a szeme elé került. Megtorpant, csak nézte babonázottan a táncost. A feszes combokról fellebbenő szoknya pörgését, a test kígyózó, vérpezsdítő mozgását.

Amikor véget ért a tánc, egy pillanatig csend volt, aztán kitört az ováció. Többen kifutottak Eufémiáért, de Jázon – maga sem tudta, honnan vette a bátorságot – odaugrott, karjába kapta a ziháló, forró testet, és befutott vele a mulatozók közé. Letette ott, és gyönyörködött benne. Eufémia pedig boldogan átölelte a nyakát, és megcsókolta.

Felzúgott a taps. Eufémia talpra ugrott Jázon karjából, a többiek meg maguk közé hívták a halászt. Kábán ült le az asztalukhoz, és hiába tartották szóval, csapdosták barátin, már szeszektől kapatosan a vállát, ő csak a lányt nézte.

 

Egy ideig azt hitték a faluban, hogy Jázon és Eufémia egymásra találtak. Tetszett is a lánynak a halász, más volt mint a többiek, inkább szőkének volt mondható, mint gesztenyebarnának, az ábrázata is szelíd volt, a szeme kék, de válla és mellkasa munkában edződött, erős keze meg a szorító ölelése majdnem szétroppantotta a lány derekát.

Jártak, mulatoztak, Jázon az esküvőn törte a fejét. Beszélt is róla Eufémiának. A lány csak nevetett. – Jól van, jól van, a feleséged leszek, így illik, hiszen kedvellek!… – Tetszett a családnak a fiú, de legjobban annak örültek, hogy Eufémiának végre megjött az esze. Be is jelentették magukat a pópánál. Novemberre tűzték ki a házasságkötés napját, s minden ment a maga rendjén, amikor egy reggelen Eufémia verejtékezve arra ébredt, hogy szörnyű, amire készül. Jázonnal álmodott, de nem is Jázon volt az a férfi, aki fölébe magasodott, hatalmas arca egyre jobban közeledett hozzá, és ő megrémült ettől az idegen arctól, idegen tekintettől. Kétségbeesetten ült fel az ágyban, halálos riadalom lett rajta úrrá. Nem vagyok szerelmes – gondolta hideglelősen – nem szeretem szerelemmel. Nem érzem a szerelmet!… Talán nem is tudok szerelmes lenni senkibe… soha?! Uramisten, ez rettenetes!…

Az anyja kétségbeesetten magyarázta, hogy amikor hozzáment, ő sem volt szerelemes az apjukba, de rendes ember volt, megbízható, s az is maradt. Nem a szerelemmel kell törődni, az úgyis elmúlik idővel, az a fontos, hogy rábízhassa magát az asszony az emberére. De Eufémia hallani sem akart többé a házasasságról.

Még aznap megmondta Jázonnak, hogy nem megy hozzá.

Jázon előbb tréfának vélte, aztán meg értetlenkedett, végül kétségbeesetten kérdezte az okát.

– Nem szeretlek szerelemmel – mondta ártatlan tekintettel Eufémia. – Nincs a szívemben szerelem. Becsaptalak… nem akartam, de becsaptalak. Úgy látszik, magamat is csak áltattam. Engedj el, Jázon, ne tegyük egymást boldogtalanná!

Jázon megértette, hogy Eufémia komolyan beszél. Kétségbeesett, de nem támadt fel benne iránta harag. Meglopva érezte magát. Azon az estén, amikor a sziklán meglátta táncolni, a bűvöletébe került. Elkápráztatta szépsége. És most ezt a szépséget el kell veszítenie.

– Bocsáss meg, Jázon –, kérte Eufémia könnyek között. – Bocsásd meg nekem, hogy ilyen vagyok… Nem tehetek róla. Menekülj tőlem, most még menekülhetsz!

 

Akkoriban sokan elmentek a szigetről. Véget értek a polgárháborús harcok a hegyekben, a férfiak letették a fegyvert, megbukott a kormányerőkkel szembeni lázadás. Családostól menekültek az országból az emberek.

Sokáig nem is vették észre a faluban, hogy Jázon is eltűnt.

 

Attól a naptól kezdve Eufémia már nem volt a régi. Amikor híre kelt, hogy nem kellett neki Jázon szerelme, sokan elfordultak tőle. Álnoknak tartották, férfibolondítónak. Ahogy az anyja megjósolta, az asszonyok pletykáltak róla. A férfiak kerülték, nem akartak megperzselődni. Mert a szépsége azért még sokáig vonzotta őket…

Amióta Jázont elbocsájtotta, Eufémiát egyfolytában gyötörte a kérdés, miért nem érez szerelmet. Felkeresett egy javasasszonyt, tőle kért valamilyen varázsos írt a bajára. De a néne azt mondta, nincs erre orvosság se réten, se patikában. – Te ilyennek születtél, lányom, több szépséget kaptál, mint akármely más nő, csak éppen a szerelem érzését felejtette ki szívedből a Teremtő. Nincs hatalmam megadni neked azt, amit Ő meg nem adott…

 

Az egyik szomszédos kis szigeten minden esztendőben zarándokok keresik fel azt a kolostort, ahol valamikor egy szent életű szerzetes nővérnek megjelent a Szűzanya. Éles kövekből kirakott úton a hívők vezeklésül hangos ima és éneklés közepette térden csúszva közelítik meg a kolostor templomát, ahol a csodatévő Mária-ikont őrzik. Ki-ki a maga bajára kér közbenjárást az Ég Asszonyától.

Egyik évben Eufémia is hajóra szállt, és a kikötőtől végig maga is így járta meg az utat. Térdét, lábát felvérezték az éles kövek, de nem bánta a fájdalmat, tudta, hogy szenvedni kell, mert csakis így nyerheti el az égiek jóindulatát. Amíg a kegytemplomhoz ért, mindegyre azért esdekelt, hogy Mária kérje meg Szent Fiát, engedje hasonlóvá lennie azokhoz az asszonyokhoz, akik szerelemmel tudják magukhoz engedni és férjül fogadni a nekik kedves férfit, hadd lehessen majd ő is boldog anyává. – Adj nekem szerelmet, szerelmet a szívembe, add, hogy érezzem, amit a többiek, a szerelem örömét és mámorát…

 

Lehet, hogy méltatlannak bizonyult a kegyre, tény, hogy nem változott meg az élete. Ráadásul a zarándoklaton, amikor a térdén csúszva jutott fel a kegytemplomig, az út egyik kiálló kövének élére esve olyan zúzódás érte jobb lába térdizületét, hogy belesántult, s még hosszú hónapok múltán sem csitult a fájdalma. Térde csúnyán megduzzadt, vizenyő támadt az ütés helyén, s azontúl nem hogy táncolni, de hosszabb utakat bejárni sem támadt kedve. Nem vélhette másnak mint figyelmeztetésnek, bizonyára illetlen ügyben háborgatta a Szűzanyát.

 

Amikor a szülei meghaltak, megörökölte házukat, ő maradt a családi örökségben… De már korábban is, megözvegyült apja mellett, ő lépett az anyja helyébe. Jó gazdasszonynak mutatkozott. Főztjét mindenki dicsérte a családban, titkolt receptje szerint készítette a kakukkfűmézet, és nővére gyermekei rajongtak a cukorszirupba eltett fügéért. A kenyérsütésben különösképpen jeleskedett. Habár az asszonyok maguk dagasztották, sütötték családjuk kenyerét, mégis akadtak, akik a boltit vásárolták. Elterjedt a híre, hogy Eufémia kenyere jobb, mint amit az üzletben kapni, így aztán nemcsak némely falubeliek, de a nyaralók is a nyakára jártak, nyaranta alig győzte kiszolgálni a vevőit.

Az idők folyamán vett a meglévő földecskékhez némi szőlőbirtokot, olajligete is bővült odafönn a rozsdavörös, köves hegyoldalon. De magányos maradt… S ebben a magányban lassanként elfeledte a hajdani mulatságokat. Ha vendégségbe hívták esküvőre, keresztelőre, vagy az ünnepek valamelyikére, csak üldögélt a nagy zsivajban, s bár a muzsika néha még megdobogtatta a szívét, már nem érezte lábában a tánc ritmusát.

 

De egyszer azért mégis megkönyörült rajta az Ég.

Húsvétkor történt, vagy öt esztendeje. Az éjféli istentiszteleten, amikor a sötétségbe borult templomban meghallják a pópa zengő hangján, hogy feltámadt Krisztus, és ennek örömére a hívők sorra meggyújtják a pap gyertyájáról a magukét, Eufémiát mindig szomorúság töltötte el a hirtelen támadt fényességben, mert arra gondolt, hogy míg a többiek majd boldogan ünnepelnek, ő egyedül költheti el a bárányaprólékból készült húsvéti levest, a majiritszát. De azon az emlékezetes húsvéti misén egyszer csak különös érzés lepte el egész lényét. Mintha a pópa szavai most másként hatottak volna rá, mint az évek során, amikor csak megkönnyezte a felemelő szertartást.

Mintha valaki figyelte volna.

Bizonytalan érzés volt, de nem múlt el még akkor sem, amikor kijöttek a templomból. És ez az érzés egészen hazáig kísérte.

Benn a házában éppen leült a megterített asztal mellé, amikor kutyája, a kis zsemleszínű korcs vad csaholásba, majd nyüszítésbe kezdett. A cirmos is lehuppant a tűzhely melletti padról, és beiszkolt az ágy alá.

Eufémia kilépett az udvarra, a kutya menten a lábához kushadt.

– Én vagyok az… – szólt valaki a sötétből.

– Ki az az én? – kérdezte szorongva Eufémia.

Az alak közelebb lépett.

– Jázon – hangzott a sötétből. – Visszajöttem…

Eufémia megszédült, ismeretlen fájdalom feszítette meg a testét, mintha ki akart volna szakadni a szíve. Fel akart kiáltani a hirtelen rátörő, furcsa kíntól, de hang nem jött ki a torkán. Aztán ahogyan jött, olyan gyorsan el is múlt belőle a fájdalom, és helyette soha nem érzett, boldogító gyengédség, soha nem ismert szédület és mámor lepte el.

De csak annyit mondott remegő ajakkal: – Hát gyere be a házba. Terítve van az ünnepre…

 

Jázon különös magyarázatát adta hazatérésének. Sokfelé járt, utóbb Amerikában is, építkezéseken dolgozott, maga is vállalkozó lett, szépen keresett, de soha nem nősült meg. Visszatartotta Eufémia emléke. Elteltek az évek, nyugalomba vonult, eljárt a görög kolónia klubjába, aztán egyszercsak eladta a pennsylvániai házát, és repülőre szállt.

– Jázon a Szűzanyával álmodott – mesélte a halárus. – Maga Eufémia mondta el a pópának, amikor bejelentkeztek házasságkötésre. Egy meglett korú mátkapár! Ott voltunk mind az esküvőjükön. A Szűzanya küldte haza Jázont. Álmában azt mondta neki: Menj haza Eufémiához, aki sok évvel ezelőtt hozzám fordult közbenjárásért, de annyi dolgom volt, hogy mostanáig megfeledkeztem róla. Most ugyan már öregecske, de mire hazaérsz, elintézem, hogy végre fogékony legyen a szerelemre.

Így volt, ha hiszik, ha nem. A pópa mondta el mindenkinek… magam is tőle hallottam.

Na, nem vesznek a kardhalból? Vagy inkább tintahalat szeretnének mára? Elkészíthetik jó fokhagymásan… Friss mindegyik, hiszen tudhatják! – Aztán már, amikor beült abba a tragacs kis teherautójába, aminek a platójáról dőlt a halszag, még hozzátette: – Figyeljék csak meg, ha felmennek hozzá kenyérért, hogy mennyire odavan azért az emberért. Nincs is náluk boldogabb szerelmespár a szigeten…