Az ereklye

Ha a nyaralók közül valakit könnyebb baleset ért, vagy elkapott valami kellemetlen betegség, mondjuk elcsapta a hasát a szokatlan koszttól, a szigetbéliek azt tanácsolták, hogy ne keressen fel holmi drága orvost, különösen, ha nincs biztosítása, hanem menjen fel bátran a hegyre Nikoszhoz, az majd helyrehozza. A helybéliek is hozzáfordultak kisebb-nagyobb nyavalyájukkal, persze csak titokban, nem volt ajánlatos, hogy a hatóság, de főleg a papság tudomást szerezzen róla, mert az egyik kuruzslásnak, másik pedig Istennek nem tetsző praktikának, vagyis vétségnek tartotta, hogy Nikosz, egy birtokában lévő ereklye gyógyító hatásában bízva szédíti az embereket. Pedig szó sem volt szédítésről, csodás gyógyulásokról regéltek a halászfaluban, főleg az idősebbek jobban bíztak Nikosz meg az ereklye segítségében, mint bármiféle patikaszerben. Tyúkot, sajtot, bort vittek neki az orvoslásért cserébe. Pénzt csak ritkán fogadott el, pedig a drachmára is szüksége volt, mert ahogy elszállt felette az idő, bezárta műhelyét, és már csak az emberek szolgálata töltötte be napjait. Valamikor jó hajóács hírében állt. Apjától és nagyapjától örökölte a mesterséget, javítgatta a halászok bárkáit, sőt újakat is készített. Szürke kövekből épült, lapostetős hegyi házának udvarán a fészerben még később is ott hevertek a felfűrészelt, s immáron idő ette, de még megmunkálásra alkalmas gerendák és deszkahalmok, mintha bizony a szerszámaival együtt a mesterség folytatásához mindezt átadhatta volna az utódjának. De Nikosznak nem voltak gyermekei, meg se házasodott, pedig valamikor szép terveket szőtt a jövőre. Mégsem gyötörte a magány, mindenki szerette, templomba járó, istenfélő embernek ismerték, még egy öregszemű olvasója is volt, amit olykor úgy morzsolgatott, mint a kolostori szerzetesek. Thodorisz atya is elismerte és becsülte jámborságát, éppen ezért rótta meg kontárkodását az égi ügyekben. Nikosz hiába védekezett azzal, hogy márpedig éppen az Ég akaratából van nála az ereklye, a pópa tovább zsörtölődött. – Egy mihaszna deszkadarab! – fakadt ki minduntalan. De Thodorisz már jól benne volt a korban, így aztán időről időre elfeledte, miért is neheztel Nikoszra.

Nikosz azonban makacs volt a maga hitében. S ha szelídnek tartották is, megbántottságában azért könnyen indulatra lobbant. Emiatt egyszer kis időre még börtönbe is került.

Petrina miatt történt.

Fehér bőrű, hollófekete hajú, zöld szemű lány volt Petrina, takarítást vállalt az apartmanokban, dudorászva járta a fügebokros hegyi utakat, s a férfiakat ámulatba ejtette csábosan ringó csípőjével, ahogy hosszú combjára tapadó vékony szoknyájában, saruba bújtatott meztelen lábával úgy szökdécselt a köveken, mint a vadkecskék.

Nikosz akkoriban még az apjától átvett műhelyében dolgozott odalenn a helyi kikötő közelében, s mivel jól ment a dolga, nősülésen törte a fejét. Egyik unokafivére lakodalmán melegedett össze Petrinával, falubeliként ismerte, most azon csodálkozott, hogyan is tudott mindeddig elmenni mellette. A lány forróságot árasztó, karcsú teste, hajának levendula illata, zöld szemének villanása a szirtaki vérpezsdítő ritmusában Nikosznak még varázslatosabbnak tetszett, mint amikor az asztal mellől táncba vitte. Szívesen tartott vele a lány, hiszen jó kötésű, erős vállú, széles mellkasú, jellemével biztonságot sugalló férfi volt, Petrina hamar hajlandóságot mutatott rá, hogy elfogadja udvarlását, már csak azért is, mert védelmezőre lelt benne a többi férfival szemben, akik lépten-nyomon ostoba ajánlataikkal zaklatták. A falubeli legények sóvár tekintete az igazat megvallva nem volt ellenére, hiszen kacér viselkedésével felhívta magára a figyelmüket, de tudta, hogy nem szabad engednie könnyen bűnbe sodró csábításaiknak. Nikoszból az odaadó szeretet áradt. Csak féltékenysége zavarta. Mindeddig senki sem korlátozta, legfeljebb az anyja ripakodott rá, ha könnyelműségen kapta. Nikosz azonban rövid pórázra fogta. De ezt a szeretet megnyilvánulásának vélte.

Egy márciusi ünnepen, huszonötödikén, amikor a múlt századi, törökök elleni szabadságharcra emlékező, zenés felvonulás után némi mulatozásra kettesben betértek az egyik kerthelyiségbe, a lugas hűsében, a táncolók között feltűnt egy kapatos férfi, akinek már érkezésük pillanatában megakadt Petrinán a szeme. A sziget fővárosából érkezett, olajos szemű, arany nyakláncot viselő, zselézett hajú alak boldog-boldogtalannak azzal dicsekedett, hogy híres bokszolók barátja, s nagyra volt vele, hogy ő is tagja valamelyik klubnak. Egyszercsak az asztaluknál termett, koccintani akart Nikoszékkal, de főleg Petrina miatt telepedett hozzájuk. Aztán meg táncba hívta Petrinát. Nikosz egy szót sem szólt, várta, hogyan dönt a lány. Petrina vonakodott, de a férfi magabiztos nevetéssel elkapta a csuklóját, felrántotta a székről, s magához ölelve perdült vele a táncolók közé. Petrina talán azt várta, hogy Nikosz közbelép. De az csak némán nézte őket. A szám végén felállt, s mielőtt a zenekar újra játszani kezdett volna, falfehéren odasétált melléjük, kezét a pasas vállára tette. – Na, most mutasd meg, hogyan is állsz azzal a boksszal? – és hajóács markával mellen ragadta. Ha Petrina nem fogja le, Nikosz talán agyon is csapja az illetőt.

Mint ahogy ez máskor majdnem meg is történt. Amiért aztán le is csukták egy időre.

Azt mondják, akkor is Petrina miatt. De Nikosz szerint Thodorisz atya volt igazán felelős az esetért. Már amennyire Isten szolgája bajt kavarhat azzal, hogy betartatja a parancsolatokat.

Nikosz bolondja volt a lánynak. Irigyelték is sokan, mert kevés csinosabb teremtés akadt a környéken. Petrina szegény volt, apja alkalmi munkákat vállalt a nyári főszezonban, anyja egy tengerparti pszisztáriában szakácsnéskodott. Három kisebb gyermekükkel a nagyanyjuk bajlódott. Petrina keresetére is szüksége volt a családnak. De szívesen szánták Nikosznak a lányukat. Tudták, derék férj lesz, meg a jól pénzelő mesterségét is számbavették. Amellett nem bánták, hogy letehetik gondját, most már vigyázzon rá Nikosz, eleget aggódtak kacérsága miatt.

– Gyönyörűséges lány ez a Petrina –, mondogatták nagyokat bólogatva Nikosznak a bölcsködő öregek a kafenioban, kávézgatás közben. – Veszedelmesen gyönyörű! Veszedelmesen!…

Nikosz határtalanul büszke és boldog volt. Petrina derekának ívére gondolt, amikor vonókésével egy borda ívét faragta, csípőjének gömbölydedségére, ahogy végigsimított a készülő csónak tatján. Esténként, miután lelakatolta műhelyét, dobogó szívvel ment Petrináért. Szerettek sétálni a néptelen tengerparton, kiültek a mólóra, ahol a veszteglő vitorlások árbóchuzaljain muzsikált az éjszakai szél, vagy bementek egy kávéházba, ahol zene szólt. Nikosz Metaxát ivott, a lánynak meg rendelt valami édességet, legtöbbször báklávát, ezt a dióval, mézzel töltött rétestésztát. De néha csak végigjárták az estében kivilágított üzletsort, Petrina gyönyörködött az ékszerészek kirakataiban, és hol egy ezüst karperecet, hol ékköves gyűrűt kapott ajándékba. Nikosz meghatottan hallgatta örömteli hálálkodását. Vágyakozva hajolt tarkója pihéibe, érezte, mennyire megremeg minden egyes csóknál a lány. – Ne várjunk sokáig az esküvőnkkel – suttogta ilyenkor elfulladt hangon Petrina –, a feleséged akarok lenni, hűséges feleséged, és akkor többé senki sem nézhet rám bűnös kívánsággal…

De még nem volt itt a házasságkötés ideje. Nikosz előbb bővíteni akarta a házát, modern fürdőszobát tervezett, mindenképpen fel akarta készíteni leendő otthonukat a szép családi életre.

Arra gondolni sem mert, s úgy vélte, Petrina sem, hogy mielőtt még Thodorisz atya föléjük tartja a földi hívságokon való felülemelkedést jelképező aranyozott, pompás esküvői koronát – hogy majd méltóvá legyenek a mennyeire is –, engedjenek a testiségnek, pedig mindkettőjüknek gyötrelmet okozott a megtartóztatás. Nikosz tudta, ha Petrina el is gyengülne, az ő kötelessége tartani magát mindahhoz, amire a pópa tanításából emlékezett: – Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen, ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amit akartok. A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalóak, paráznaság, bujálkodás… Ne tévelyegjetek.

Nikosz biztos volt benne, hogy bár Petrina csókolódzás közben, a reá törő kielégítetlen vágytól csaknem ájultan omlott ki karja közül, csakúgy, mint ő, nem akar vétkezni. Ebben az ájuldozásban lehetett némi zsarolás is, ami Nikoszban gyanút kelthetett volna. Mindenesetre sehogy sem értette sem a börtönben, sem később, hogy miért kellett annak a dolognak azzal az idegennel megesnie. Végül önmagát hibáztatta. Ha nem várakoztatja meg Petrinát egybekelésükkel, minden másképpen alakul. Hiszen számolnia kellett volna a férfiak mohó tekintetének kitett, örökös megkísértésben élő teremtés megingathatóságával. A lány, amióta Nikosznak adta a szívét, igyekezett szűziesen viselkedni, olyannyira, hogy már-már nevetségessé vált újkeletű zárkózottságával. De vulkán forrongott benne! Ha vártak is az esküvővel, töprengett Nikosz, a testet nem lett volna szabad éheztetni. Csakhogy Thodorisz atya intelmeit meg a parancsolatokat, becsületes keresztényként be akarta tartani.

Elbizonytalanodásában akkoriban a pópától várt segítséget. Titkon feloldást remélt. Thodorisz atya éppen a kecskéjét fejte, s rosszallotta, hogy alkalmatlan időben zavarják, de azért dolga végeztével leültek az udvar öreg narancsfája alatti padra, elkortyolgattak néhány pohárka ouzót, és hosszan elbeszélgettek a paráznaság bűnéről meg a házasság szentségéről.

– Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emésszétek! Remélem, érted, fiam, mit jelent az, hogy fel ne emésszétek? De majd csak megesketlek már benneteket! Megesketlek…

Thodorisz atya már vagy negyven éve szolgálta a falut, feleségét régen eltemette, szakálla, hátát verdeső hajfonata megőszült, nehezére esett a földecskéjét is megművelni, és bár töviről-hegyire ismerte az életet, meg sok világi bölcsességet is őrzött már az elméje, de azért a szigorából nem engedett.

– Arra is gondolj, barátom, hogy tested fegyelmezésével a tiszteletet is kimutatod Petrina iránt. Talán éppen ezért becsül és szeret, talán éppen ezért akarja hozzád kötni az életét!…

Talán éppen ezért becsül és szeret – gondolt keserűen a pópa szavaira a börtönben Nikosz. – Még hogy éppen ezért!

 

A baj akkor történt, amikor a hajóács néhány napra áthajózott a szomszédos kis szigetre, ahová munkája, egy bárka javítása szólította. Petrina azon a délelőttön a felvállalt apartman házban takarított. Minden szobához kulcsa volt, s benyitva az egyikbe otthon találta annak lakóját, egy vörösre sült bőrű németet. A fiatalember a ház hűsében bújt el napégette testével. Fürdőnadrágban hevert a fehér lepedőn, és sziszegve fordult az ajtó felé. Petrina menten vissza akart lépni, de a fiatalember intett, hogy jöjjön csak –, őt nem zavarja. Az ágyról figyelte először csak közömbösen, majd egyre érdeklődőbben a takarítást. Petrina, ahogy felmosta a kövezetet, hajladozott, térdelt, guggolva tisztogatta a fürdőfülkében a mosdót meg a zuhanyozó tálcáját, s a fiatalember, fektében jól láthatta a kurta köpeny szétnyíló szára mögül elővillanó combját. Különben is rögtön megejtette Petrina csinossága. Erre a kellemes ajándékra igazán nem számított unalmában.

– Parakalo! – szólt neki. – Kérem!

– Oriszte? – nézett fel kérdőn a lány.

– Egy kis segítséget kérek – mondta galád mosollyal, és az ágy mellől felvett egy olajos flakont. – Bekenné a hátamat? Rettenetesen ég!

– Dhen szasz katalaveno – ingatta a fejét Petrina.

– Csak kicsit beszélek görögül – próbálkozott a másik. – Milao mono liga… Ha idejönne… és bekenné a hátamat.

Mutatta is, hogy mit akar.

Petrina meghökkent. Intett neki, hogy nem. Szó sem lehet róla.

– De csak egy kicsit. Nagyon fáj… – és a fiatalember szenvedő arcot vágott. – Na! Parakalo!…

Petrina zavarban volt. Azóta zavarban volt, hogy belépett. A szemrevaló, sportos alkatú fiatalember, ahogy ott hevert az ágyon, és színes kis fürdőnadrágjában, a hasa alatt szemérmetlenül feszült férfiassága, felzaklatta. Nehezére esett, hogy takarítás közben elkerülje a tekintetével, ugyanakkor tudta, hogy figyelik minden mozdulatát. Heves szívdobogás fogta el, torka kiszáradt, mert rádöbbent, hogy vigyázatlanul viselkedik. De izgatta, hogy nézik. Ágyékában forró lüktetést érzett, ahogy köpenye alól akaratlanul is odakínálta testét a férfi tekintetének.

– Ohi! – mondta riadtan a kérlelésre. – Nem. Nem szabad…

A fiatalember színjátékba kezdett, sziszegett, szerencsétlen arcot vágott, s egyre hajtogatta, hogy parakalo, parakalo… kérem, kérem…

Petrina végre lecsapta a felmosórongyot, kezét a köpeny szárába törölte, s odament az ágyhoz. A férfi hálásan mosolygott, lassan hasra fordult, Petrina pedig olajat csepegtetett égett bőrére, és finom kézmozdulatokkal kenegetni kezdte.

 

Később, amikor őt is behívták tanúvallomásra, a történtek miatt még mindig zavarodottan azt mondta, hogy amikor a fiatalember mellé ült az ágy szélére, még csak segíteni akart, hiszen tudta, kinek a hátát kenegeti a gyógyító olajjal, de miután megérintette a bőrét, és óvatosan, gyengéden, hogy ne fájjon, simogatni kezdte, már nem érzett mást, csak a férfihát izmait, és azt az erőt, ami a hevült testből a kezén át áradva felhevítette az ő testét is, és amikor összefonódtak, már nem tudta, ki öleli, és azt sem, hogy kit érint, az idegent-e vagy akire mindig is vágyott, Nikoszt, mert a kéj, mely elöntötte, egyaránt volt mámorító szerelem és odaadó szeretet, és elveszejtően őrjítő és fájdalmas a felszabadító önkívületig…

 

Nikosz harmadnap jött haza, s még el sem hagyhatta a kikötőt, amikor meglátta őket. Egy felnyitott fedelű kabriolet hajtott be éppen a pálmafák alatti parkolóba. Észre sem vette volna, ha nem csikorogva fékez. Odakapta a fejét, s nem hitt a szemének. A kocsi Petrina közelében állt meg, szőke fiatalember ugrott ki az ülésről, a lányhoz szaladt, és megragadta a karját. Nem értette, miért nem rántja ki magát Petrina a férfi kezéből, s még akkor sem ellenkezik, amikor az az idegen belecsókol a nyakába, éppen oda, a tarkója finom pihéibe, ahová ő is szokott boldog szenvedéllyel. Se lépni, se mozdulni sem tudott, miközben látta, hogy azok megindulnak a tér elegáns éttermének terasza felé.

Végre meglódult, átvágott a parkolón, utolérte őket. Petrina felsikoltott, a fiatalembernek azonban nem maradt ideje még meglepődni sem, Nikosz elkapta a karját, szembe penderítette, és öklével az arcába csapott.

A teraszon ülők közül néhányan felpattantak a helyükről, s a térről is mindenhonnan futva érkeztek a nyaralók és helybéliek verekedést látni. De pillanatok alatt történt minden. Nikosz úgy leütötte a fiatalembert, hogy az eszméletét vesztve zuhant hanyatt a terasz előtti járdán…

 

Garázdaságért, súlyos testi sértésért kapta a büntetését. A bíróságon azt is terhére rótták, hogy tettével anyagi és erkölcsi kárt okozott a helyi idegenforgalomnak.

A kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, azt felelte, csak annyiban, hogy testi vágyában kiéheztette Petrinát. Igaz, a lány lehetett volna állhatatosabb, mégsem haragszik rá. – Tisztességem áldozata vagyok, és annak áldozata Petrina is.

A bíró végtére is megsajnálta Nikoszt. Biztatta, hogy kiszabott büntetésének letöltése után siessen a házassággal, hiszen a lány botlása nem eget verő!

– Nem, uram! – mondta Nikosz. – Mert tudjuk jól, hogy a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen…

 

A börtönben egy lunátikus éjszakán, amikor a rácsok között bevilágító holdtól nyugtalanul forgolódott a priccsén, látomása volt. De meglehet, hogy álom szállta meg. A hold kékes fényétől csillogó tengeren egy hajóbordából lehasadt darab himbálódzott, hol közel került Nikoszhoz, hol távolodott tőle, a hullámzás lázálomra hasonlított. S mintha hangokat is hallott volna, bár a hullámverés nesztelen volt. Megtartóztatásod keresztényhez illő, jutalmad nem marad el…

Hirtelen riadt fel, kábán bámult a holdfénybe. Miféle jutalom? És mi ez az álom vagy látomás a tengeren hánykolódó hajóbordával?

 

Amikor kiengedték, s hazatért, Petrinát nem találta. A szülők sajnálkoztak, minden jóval megvendégelték Nikoszt, hallgatnia kellett a lány anyjának siránkozását, az apa kérlelését, hogy bocsásson meg Petrinának. Nikosz azt mondta, nem haragszik rá, ezt tudtára is akarja adni, hogy megbékélten élhessen, de a történtek után már másként gondol a kettejük kapcsolatára. Akkor aztán hangot váltottak, ők sem tudják, milyen a sorsa, csak egy lapot küldött, azon látják a címét, Athén és ilyen meg ilyen utca… Nikosz tehát felszállt egy athéni hajóra, és az óvárosban megtalálta a házat, ahol Petrina lakott. Pontosabban, ahol egy divattervező férfi lakást bérelt neki. Két kis szoba volt kőpadlattal, csempézett mellékhelyiségekkel, erkéllyel. A lány meglepődött, kicsit meg is ijedt. Virágos pongyolában volt, mezítláb, a haját kurtára vágatta. Nikosz alig ismert rá. De azért megdobogtatta szívét a viszontlátás pillanata, Petrina sebtiben azt sem tudta, mivel kínálja meg, csak leültette, s könnyek közt magyarázta, hogy nem maradhatott otthon, az asszonyok megvetették, a férfiak meg azt gondolták róla, hogy szabad préda. Athénban találkozott egy távoli rokonukkal, az szerzett neki állást a belváros egyik áruházában, a fehérnemű osztályon. Ott bukkant rá a divattervező, állandó modellnek szerződtette, már tanfolyamot is végzett – mondta felengedve és derűsen, noha Nikosz mindvégig komoran hallgatta. Elég szépen keres, ez a lakás csak ideiglenes, majd egy kényelmesebbe fog költözni, talán címlapfotót is készítenek róla, a divattervező mindent megígért. Gyönyörű ruhákat kell bemutatni, egyelőre csak az áruházban, de nemsokára szerepelni fog neves manökenekkel. És mindezt magafeledten sorolta, mutatta, hogyan kell járni a kifutón, lábfejet lábfej elé téve, amitől érdekesen reng a csípő. Majd hirtelen Nikosz elé térdelt, ölébe hajtotta a fejét, és elsírta magát. Szerette, nagyon szerette és még most is szereti, mondta szipogva, de itt, Athénban rájött, hogy egészen más a világ, mint amilyennek Nikosz hiszi, a szabadságnál nincs semmi sem jobb, sem érdekesebb, és ebben a városban ezt meg is találta.

– Jól van – gondolta Nikosz –, az én hibám. De hogyan legyen az ember hívő is, meg a parancsolatok megszegője? Mindamellett ki tudja, mi célja volt mindezzel a Mindenhatónak?

– Nálam hálhatsz – bújt hozzá Petrina, ahogy régen, az oleander illatú, tengerparti estéken. Nem fog minket zavarni senki. És most már végre megtehetjük…

– Nem – mondta Nikosz. – Már nem olyan, mint lehetett volna. Szép vagy, szép, mint mindig is voltál. De itt… ez más… – És Petrina szíve felé bökött. – Már más… és ha kívánlak is, így már nem érdemes. Mert akkor mire volt jó az egész?!

A kikötőben egy padon töltötte az éjszakát. Napfölkelte után egy hazafelé tartó hajót keresett, s megpróbált nem gondolni többé Petrinára.

 

Folytatta mesterségét. A halászok kékre, vörösre mázolt, öblös bárkáit javítgatta. Esténként felballagott a hegyre, kiült a háza elé, onnan nézte a tájat. A víz fölé emelkedő szirten láthatta a tömzsi, kupolás, öreg kolostor naplementében rózsaszínűre, sárgára változó meszelt falát, a szőlődombok között vezető köves utakat, odalenn a kikötő sziklákkal övezett öblét, meg a nyílt vízen horgonyzó hajókat. A szomszédok odaköszöngettek neki tisztességgel, de soha nem kérdezték, hogy megy a sora, csak ha munkát rendeltek nála, akkor elegyedtek szóba vele. Nem mintha megvetették volna a börtön miatt, hiszen tudták miért és ki miatt csukták le, inkább féltek megzavarni magányát.

Egy napon a műhely mélyén apja régi szerszámai között kutatva kezébe akadt valami. Először azt hitte, mihaszna fadarab, az apjának szokása volt ezt-azt félretenni, hátha jó lesz még valamire. De mire lehet jó egy hasadt, megfeketedett, régi hajóborda? Már majdnem a tűzrevaló közé hajította, amikor eszébe ötlött, hogy gyerekkorában egyszer az apja valamiféle ereklyéről mesélt. Hogy van a birtokukban egy ereklye. Az apja az apjától örökölte, és az is az apjától, vagyis a déd- meg ükapák hagyták az örököseikre. De ő már nem kapta meg. Egyszeriben megvilágosodott benne, amit kölyökként hallott róla. – Sokra tartották az öregek – legyintett Nikosz apja, amikor szóba került a története. – De nem más ez, mint egy tengerkivetette deszka valami régesrégi hajótörésből… Még hogy annak a viharban szerencsétlenül járt bárkának a maradványaiból való, amivel annak idején Pál apostol Krisztus után úgy hatvan körül Alexandriából Rómába tartva, Málta közelében hajótörést szenvedett!? Az öregjeink esküdtek rá, de én már, fiam… Bár ki tudja? Hát tartsuk meg, ha már annyi ideig megvolt…

Nikosz apja tehát nem sokra becsülte, de azért elmondta, hogy szivacshalászok akadtak rá a mélyben, csigák, kagylók és mindenféle tengeri moszatok borították, évszázadok múltán talán egy szökőár lökte-sodorta olyan messziről a szigetük közelébe. Rebesgették, hogy akkoriban még látszott valami véset is a betöppedt rostok között, mégpedig annak a gabonaszállító hajónak a neve, amin az egykori írások szerint Szent Pál utazott. Ki tudja, hány generáció őrizte, míg a Nikosz családhoz nem került. És most rábukkant véletlenül a lomok között. Amint forgatta, nézegette, hirtelen felrémlett börtönbeli álma. A hullámokon hánykolódó hajóborda! És a hang: – Magatartásod keresztényhez illő… jutalmad nem marad el…

Nikosz virradatig ült a háza előtt, töprengett. És amikor a nap a sötét tenger fölött égő vöröses-sárga csíkkal szakította el a víztől az eget, rádöbbent, mit jelentettek a szavak. Meg a látomás. Az Úr – mert ki más szólt volna hozzá? – azt kívánta, hogy lelje meg a szent ereklyét, és minthogy az a Pál apostol elsüllyedt bárkájának darabja, higgyen csodatévő erejében, s jutalma, az emberek hálája nem marad el!

 

Először egy megsántult kecskén próbálta ki, az itt-ott repedezett, kiszáradt bordaívet hozzáérintette a beteg lábhoz, s a jószág másnapra vígan ugrándozott. Aszpáziáról, szomszédasszonyáról tudta, hogy reuma kínozza a térdét, még csupán hatvanesztendős, de alig bír járni, botjával is csak meg-megtántorodva megy el a boltig. Feltette magában, hogy rajta is kipróbálja a terápiát. Fokhagymáért ment át hozzá, az udvarán találta.

– Hát az meg micsoda ott a kezedben, Nikosz? Talán tűzrevalónak hoztad a műhelyedből?

– A lábadat akarom meggyógyítani, ha megengeded. Adtál egy füzér fokhagymát, én meg helyrehozlak!

Aszpázia nagyot nevetett. Gyötörték a fájdalmak, járt is a városban mindenféle kezelésen, de semmi sem használt. Miként tudná meggyógyítani ez a hajóács?

– Aztán hogyan akarod azt csinálni, te! – kérdezte, mert már mindenbe kapaszkodott volna, csakhogy ne rogyjon össze alatta a lába.

– Megérintem itt, ezzel, e!

– Bolond vagy te, Nikosz! – legyintett az asszony. – Megártott neked a börtön, meg a magányosság. Szép lány volt Petrina, de megmondta mindenki, veszedelmes. A szép lány veszedelmes. Csak az ilyen magamfajtában lehet bízni. Engem az én emberemen kívül nem akart senki, de kellett is volna más nekem?! Van elég baja így is az embernek! Na, ha akarod, hát tedd ide azt a fadarabot, jó ember vagy te, Nikosz, jó ember, ha segíteni akarsz nekem…

 

Még nem is hajnallott, amikor másnap Aszpázia felzörgette Nikoszt. Tejet, sonkát, egy kosár tojást hozott neki, s be nem állt a szája, úgy magyarázta, hogy csepp fájdalmat sem érzett a lábában, amikor felébredt, s leszállt az ágyról! – Csak aztán ilyen is maradjon, mert nem tanácsos megszokni a jót, ha egyszercsak elmúlik! Csodát tettél, Nikosz, csodát!…

 

Aszpázia hírét vitte mindenfelé, s attól kezdve innen is, onnan is jöttek Nikoszhoz gyógyulásért. Előfordult ugyan, hogy valakin nem tudott segíteni, de akkor a szigetbeliek úgy vélték, a hite volt gyenge az illetőnek. Amikor a fülébe jutott a dolog, Thodorisz atyát elöntötte a méreg. Öszvérháton fel is ment hozzá, mert gyalogszerrel nem bírta már megjárni a hegyi utakat. Rá akarta beszélni Nikoszt, hogy hagyjon fel a kuruzslással, amit tesz, bűn, fekete mágia, minek szélhámoskodik azzal a fadarabbal. Nikosz szelíden, tisztelettel visszautasította a vádat. Elmondta börtönbeli látomását, és abbéli hitét, hogy az Úr akaratából akadt rá az ereklyére.

– Drága fiam – fakadt ki türelmetlenül Thodorisz – a hit nem azonos a hiszékenységgel!

– Én csupán engedelmeskedem – felelte jámborul Nikosz.

– Teremtő Egek! – csapta fel karját a pap. – Hát szabad akaratot is adott nekünk az Úr!

– Arra, hogy a sugallatait semmibe vegyük?

Erre aztán Thodorisz már nem tudott mit mondani. S ha Nikosz búcsúzóul nem kínálta volna meg egy pohár Szanta Elenával, amit mohón fel is hajtott, s nem kért volna rögtön még a borból, hát szétvetette volna a méreg. – Van rendes mesterséged, fiam, miért nem a szigetbéliek bárkáival foglalkozol inkább, miért a Pál apostoléval? – vetette még oda távozóban.

Irigység – gondolta Nikosz, amint nézte az öszvére hátán elporoszkáló pópát. – Irigység, semmi egyéb. De nem fogom kérni sem az ő, sem a pátriárka engedélyét. Magasabb helyről kaptam azt én, magasabbról!

 

Valamelyik esztendőben azt hallotta, hogy a pápa ellen fegyveres merényletet követtek el. Noha nem értett egyet a római vallással, és ortodox hite szerint nem is tekintette a kereszténység fejének, megsajnálta a Szentatyát, mert rendes embernek tartotta. Máskor meg azt hallotta, hogy súlyos beteg. Látta is az egyik tengerparti étterem kerthelyiségében, egy szombat este az asztalok fölé kitett televízióban. Ott ültek a férfiak, és várták a nemzetközi futballmeccs közvetítését, de előtte a híradóban a pápát mutatták, amint dél-amerikai útján misét pontifikál. Ragyogott a napfényben az arany palástja meg a süvege, ám ő maga görnyedten, remegő kézzel tartotta a szent kelyhet, Nikosz attól tartott, hogy Őszentsége menten összeesik.

Elhatározta, hogy elküldi a Vatikánba a gyógyító ereklyét. Ha érintésétől a pápa meggyógyul, arra majd felfigyel az egész világ. Nem a hiúság vezérelte, csak Thodorisz atyát szerette volna jobb belátásra bírni.

Nem szólt senkinek, attól tartott, a helybéliek nem értenék meg az ügy fontosságát, hogy mégiscsak többet ér a pápa egészsége néhány reumás öregasszonyénál meg kivénhedt halászénál.

Gondosan becsomagolta a hajóbordát, levelet is írt, feltételezte, hogy a Vatikánban tudnak görögül. Részletezte az ereklye származását és gyógyító erejét, mely kétségtelen, a pápa egészségének helyreállításában ki fogja fejteni hatását, tekintettel Pál apostol ezirányú illetékességére. Megírta, hogy egyszerű hajóács, de a Megváltó nevelőapja is nagyjából hasonló mesterséget űzött, legyen hát Őszentsége bizalommal iránta.

A csomagot a városba vitte, a főpostára.

– Tulajdonképpen mi ez? Levél vagy csomag? Mert ha csomag, ki kell tölteni a vámnyilatkozatot. Tessék, itt ez a lap, ne állja el a többiek elől az ablakot, töltse ki és jöjjön vissza!

Nikosz elballagott a blankettával, de nem tudta, mit tegyen vele. Egy úr megsajnálta, segített neki: – Micsoda? A Vatikánba?! Ember! Ez aztán nem mindennapi!

Amikor visszament az ablakhoz, a kisasszony újra méltatlankodott.

– Úgy kellett volna becsomagolni, hogy a vámkezeléskor kinyithassák!

– Azt már nem! – tiltakozott Nikosz. – Ebben egy ereklye van! Kétezer éves darab!

– Műkincs?! – kapta fel fel a fejét a kisasszony. – Akkor talán nem is lehetne külföldre küldeni!

– Családi tulajdon – ijedt meg Nikosz. – És küldje el rendesen. Kerül amibe kerül…

 

A gyógyítás szünetelt, Nikosz kénytelen volt megmondani a hozzá fordulóknak, hogy az ereklyét Rómába küldte, igaz, csak kölcsön, a pápának. Morgolódtak, de aztán belátták, hogy bár az egyházszakadás okai még fennállnak, Nikosz emberségesen cselekedett. – Talán az ökumenizmust is elősegíti, nem árt ez a baráti gesztus.

Az ereklye új, hivatalos csomagolásban hamarosan visszaérkezett.

Nikosz számítógéppel írott, kissé rideg, de udvarias hangú, a vatikáni államtitkárságról küldött, görög nyelvű levelet talált mellette. Közölték, hogy a küldeményt megvizsgálták, a laboratóriumi eredmény nem igazolja a feltételezést. A tudományos, komputeres, valamint ultrahang mérések nem mutatnak ki semmiféle csodás erőt. A „becses családi emléket” mindazonáltal visszajuttatják a feladónak.

Nikosz döbbenten olvasta az elutasítást. Az emberek hallották, hogy megjött az ereklye. – Na, és a pápa? – kérdezték együttérzően. – Meggyógyult? – Nikosz legyintett: – Tudományos vizsgálat alá veszik, és kimutatják, hogy nincs benne csodás erő! Hát mivé lett a hit?! Mivé?!…

– Semmi baj, Nikosz – vigasztalták az emberek. – Mi hiszünk. És ha ők kételkednek, az az ő bajuk!

De Thodorisz atya megint feltűnt öszvére hátán. Borsos hangulatban volt.

– Minek kell neked Rómával kezdened? – kászálódott le a nyeregből. Izzadt, kamilavkája alól kibodorodó ősz fürtjei nedvesen tapadtak össze verejtékétől. Bort kért és homlokát törölgetve az árnyékba húzódott. – Aj, Nikosz, Nikosz, minek avatkozol be az efféle dolgokba?

– Csak előbbre akartam mozdítani Isten szándékát – felelte jámborul Nikosz, és a lehűtött, harmattól gyöngyöző palackból egy jó pohár Szanta Elenát tett a pópa elé.

– Isten majd eligazítja a maga dolgát, fiam – szusszant nagyot Thodorisz atya. És intett, hogy kér még egy pohárral. – Ő majd eligazítja nélküled is, szépen. Eligazítja…