Az olaszSzirakuzában szállt fel egy alkalmi hajóra, miután hónapokkal azelőtt otthagyta Rómát, s utazott csaknem céltalanul délre, egyre csak délre, hol vonaton, hol az országutak mentén könyörületes autósokra várva, akik felvették és elvitték egy darabon, nem is kérdezve, hová tart tengerészzsákjával, festékes ládikájával és összecsukható festőállványával, majd úticéljuk végén kitették egy falucska határán, vagy valamelyik város centrumában, míg végül átkelt Szicíliába, ahol továbbra is délnek vándorolva Szirakuzában találta magát. Antonio heteken át lézengett a kikötőben, nézte a vitorlásokat meg a kereskedelmi hajókat, beült a parti trattoriákba, s előfordult, hogy napokon át csak a pincérekkel váltott szót, meg a hotelportással abban az olcsó szállodában, ahol szobát vett ki bizonytalan időre. Pénze volt elegendő, mert mielőtt felkerekedett az Örök Városból, eladta az Aventinus lábánál lévő kis házát, fügebokros és narancsfás előkertjét és minden ingóságát. Senkinek sem szólt arról, hogy nekivág a világnak, csak a Szent Sabina templom egyik papjától, az idős esperestől búcsúzott el, s reá bízta a műtermében maradt képeit, hogy idővel bánjon velük tetszése szerint, s minthogy egyáltalán nem egyházi témájúak voltak, hanem éppenséggel nagyon is világiak, meghagyta, hogy amennyiben ízlése ellen valók, bocsássa őket árúba, s a befolyt összeget fordítsa a szentegyház javára. – Semmi mást nem kérek cserébe, atyám, csak némi értem való fohászkodást, mert kiszámíthatatlan útra indulok, s nem ártana a Gondviselés oltalma. A koros pap jól ismerte a festőt, nehéz helyzeteiben sokszor nyújtott neki lelki vigaszt, máskor meg bírálgatta művészetét, különösen a buja erotikát árasztó képeit, melyek közül azonban nem egy kitűnt finom artisztikumával. Most mindezek a pap birtokába jutottak. Megint láthatta, milyen gondos részletezéssel készültek, tudta, hogy Antonio némelyiket főművének szánta, de egyikkel sem volt megelégedve, hiába volt sikerük a galériákban. A pap nem szerette ezeket a képeket, már csak azért sem, mert sajnálta fiatal barátját művészi kudarca fölötti önmardosásáért. Gyorsan a fal felé fordította a festményeket, és értetlenkedve, sőt némi aggodalommal fogadta Antonio búcsúzását. Sokszor látta már kétségbeesettnek, tehetségében kételkedőnek, amikor azt hajtogatta, hogy soha többé nem tud egyetlen ecsetvonást sem tenni, s most megint úgy vélte, bátorításra szorul. Antonio elpanaszolta, hogy jó ideje nyugtalanság gyötri, álmában éppen úgy, mint ébrenlétében valamilyen távoli táj hívogatja. Már nem találja helyét Rómában, tehetetlenül lődörög a házban, műtermében szorongás fogja el, de ha enged a titokzatos hívásnak, talán megszabadulhat gyötrelmeitől. Így aztán nekivágott Olaszországnak. Szirakuzában egy napon görög hajósokkal ismerkedett meg, a kikötői kocsmában iddogáltak, és ő a szomszéd asztalnál ülve vázlatfüzetébe rajzolgatta őket. Egyikük felfigyelt rá, odalépett hozzá, aztán odahívta a többieket is. Barátságos férfiak voltak, meghívták egy italra, utána meg ő rendelt egy kört, és megint a tengerészek, mire leszállt az este, összebarátkoztak. Megtudták, hogy céltalanul ődöng, helyesebben, hogy nem tudja, merre induljon el, de hogy valahová el kell jutnia, azt szüntelenül érzi. A hajósok éppen hazafelé tartottak, azt mondták, az Égei tenger szigeteit érintve, kerülővel Athénba hajóznak, elviszik magukkal, ha akarja, és útközben talán rájön, hova is akar menni. Derék fickónak tartották, ha kissé bogarasnak is, a kapitány felvette a személyzeti listára, s nem is kívánt tőle mást mint, hogy portrékat készítsen valamennyiükről, amivel otthon majd eldicsekedhetnek. Antonio élvezte a tengeri utat. A kereskedelmi hajó egy közepes fuvarozó cégé volt, építési anyagokat szállított, ezen az útján éppenséggel olasz kerámia lapokat, melyekből a Kikládoknak hol egyik, hol másik kis szigetén rakodtak ki néhány tucat ládával a helyi kereskedőknek. Tíz-húsz éve, amióta a turistaforgalom következtében fellendült a panziók és szállodák építése, jó üzletnek bizonyult az építőanyag-kereskedés. Antonio a kikötőkben kedvvel segített a munkákban, s már-már azt hitte, velük marad, mert megtalálta azt, amit keresett, amikor az egyik kis szigeten mégis másként alakult a sorsa.
Amikor elindult Rómából, harmincéves volt, éppen harminc, és még egyedül élt. Szüleit gyors egymásutánban elvesztette, apja a Cinecittában volt sofőr, és egy vidéki forgatáson díszleteket szállító nyerges vontatójával a Padovába vezető szerpentinútról a szakadékba zuhant, anyja két évvel élte túl férje halálát. Antonio egyetlen gyerekük volt, s mindaddig, amíg velük élt, kényeztették, hát nem gondolt a házasságra, alkalmi szeretői közül pedig egyiket sem tartotta érdemesnek arra, hogy hozzájuk kösse az életét. Buzgón festett, képei elkeltek, mindig volt annyi pénze, hogy fenntartsa szüleitől örökölt lakását. Figurális képeihez modelleket fogadott, egyre másra készültek el nőket ábrázoló művei. Vették is tőle szépen, s noha sikeresnek érezhette magát, mégis többre vágyott. Egy töprengéssel, vázlatozással töltött fárasztó éjszaka végén, a hajnal közeledtén ott, a műtermébe belövellő pirkadati fényben elszunyókált, s amikor felrezzent, még recehártyáján vibrált egy látomás: soha nem látott, káprázatos szépségű, ezüstösen csillogó fuvoláján játszó nőalak. Azonnal nádtoll és tus után kapott, leskiccelte, sietős igyekezettel akarta megjegyezni alakját, mozdulatát, és azt a különös bájt, amit árasztott. De a vízió egyre halványodott. Verejtékezve az izgatottságtól, kétségbeesetten próbálta felidézni. Lapokat gyűrt össze, tépett szét, újra és újra nekifogott, de a látomást nem bírta a papírra menteni. Ettől kezdve azonban Antonio csakis ezt a képet akarta megfesteni. A fuvolás lányt. Tucatszor vakarta le a felfestett alakot, vásznakat hasított szét tehetetlen dühében. Néha már úgy vélte, sikerült létrehozni a képet, ám másnap be kellett látnia, hogy nem jutott semmire. Egyetlen modellje sem ihlette meg annyira, hogy újra feltámaszthassa vízióját. Végül sok haszontalan kínlódás után, keserűen letett róla.
A fiaskó után sokáig nem is tudott semmit sem megfesteni. Üresnek érezte magát, tehetségtelennek. Untatták a barátai, meg féltékeny is volt mindazokra, akik elégedettek lehettek a munkájukkal. Türelmetlenül bánt a modellekkel, félbehagyva a képeket elkergette őket, míg egy napon aztán nem volt tovább maradása, eladta mindenét, képeit a Szent Sabina templom öreg papjára bízta, és útra kelt.
Azon az estén, amikor a kis szigeten kikötöttek, és kirakták az olasz csempékkel teli ládákat, nem ment el kocsmázni a többiekkel, mert úgy érezte, belázasodott. Talán a forró délutánban végzett nehéz munka viselte meg, minden porcikája sajgott, pihenni kívánt. A hajón maradt a szolgálatos tengerésszel együtt. Kiült a fedélzetre egy kötélcsomóra, s nézte a lebukó napot. Sirályok keringtek a kékes fényben, vijjogva csaptak le a vízre, aztán tovább vitorláztak nyugat felé. A madarak szabad szárnyalását figyelve szorongás fogta el, Róma óta most első ízben döbbent rá, hogy feleslegesen tölti az idejét, csak sodródik, s talán a láz okozta vagy valami más, pánikba esett. Mit akar azonkívül, hogy él? Langyos szél kerekedett az alkonyatban, lassan elsötétült a láthatár, a tenger és az ég találkozásánál még felizzott a narancssárga fény, aztán kihunyt. A hullámok tompán csobbantak a hajótest oldalán, majd – legalábbis Antonio úgy vélte – mind hangosabban és fenyegetőbben. Mintha a láztól hevesebben verő szívének dübögését hallotta volna. A part lámpái kigyúltak, a városka utcáin megteltek a tavernák teraszai, nyaralók kezdték meg esti sétáikat.
Arra rezzent föl, hogy szólítják. Felpillantott, de senkit sem látott maga körül, ám mintha újra hallotta volna a nevét. Női hang volt, lágy, mint a tengeri szellő. Antonio felkönyökölt a kötélcsomóról, kutatón nézett szét az esti sötétben, de sehol sem mozdult semmi. Felugrott, félelemmel vegyes döbbenet szállta meg, körbejárt a fedélzeten, de csak a szolgálatos matrózt látta a hajóhíd alatt. – Antonio! – mintha ismét hallotta volna. Megragadta a matróz karját. – Te is hallod? Szólítanak! – Ohi… – mondta a matróz. – Nem. Semmi! De Antoniot nem is érdekelte a válasz. Otthagyta a szolgálatost, leszaladt a kabinjába, összekapkodta a holmiját, s rohant fel, vissza, izgatottan a fedélzetre. A matróz nem értette, mi ez a nagy kapkodás. – Pu? – kérdezte. – Pu? Hová?!… – Semmi, semmi! – intett felhevülten Antonio. – Majd megkeresem a kapitányt! – Si, capito, bene! – nyugodott meg a matróz. – Adio!
Aznap éjjel még velük ivott, amikor megtalálta őket az egyik tavernában. Éjfél után a hajósok visszamentek a kikötőbe, Antonio pedig átölelte őket búcsúzón. – Biztos, hogy itt akarsz maradni? – kérdezte a kapitány. Tudott olaszul. – Biztos, hogy ez az a hely, amit kerestél? – Hívtak – mondta Antonio. – Va bene ragazzo! Te tudod! Még a hajón éjszakázhatnál… – Nem lehet – mondta Antonio. – Ha éjszakára a hajón maradok, lehet, hogy reggel már nem jönnék el! – Akkor hát sok szerencsét! – Grazie! Mille grazie! Csak amikor magára maradt, akkor fogta el újra a szorongás. Kiszállt egy ismeretlen szigeten, és talán csak a képzelete csalta meg. De ha nem? Vállára vette a tengerészzsákot, felkapta festékes ládikáját meg az állványt és elindult, hogy eltöltse valahol az éjszakát. A láza csillapodott, s mire hajnalban a közeli strand napozóágyainak egyikén felébredt, s meglátta a pirkadati fényben a tengert, és a fövenyen lustán, púpos háttal sétáló, szürke tollú, hulladékot kereső sirályokat, a nyavalyás éjszakai fekvés ellenére frissnek érezte magát.
Nem akart a városban maradni, különben is körülnézett volna a szigeten. Talált egy korán nyitó bankot, beváltott néhány lirát, anyagiak dolgában egyébként sem állt még rosszul, otthon folyószámlára tette a házeladásból származó pénzét, az még kitarthatott darabig. Buszra szállt, találomra utazgatott, késő délutánig ismerkedett a vidékkel. Párezer lakosú kis sziget volt, de ezt is megszállták a turisták, a helyiek az idegenforgalomból éltek, noha a falvakban szépen termett a szőlő, borpincék sorakoztak a déli lejtőkön, s ez meg a fügebokrok otthonos érzést keltettek Antonióban. A köves hegyoldalakat olajligetek borították, oleanderbokrok illatoztak az autóutak szegélyén, a tengerpart közelében aleppói fenyők zöldelltek. Még fenn járt a nap, amikor az egyik népesebb falu megtetszett neki. Közel volt a tengerhez, mégis kicsit feljebb a forgalmas strandoktól meg a zajos országúttól. Házait öreg kövekből építették, mindet fehérre meszelték, és a kékre meg zöldre festett ajtók, zsaluk, a falakat, udvarokat befutó dúsvirágú bougenvillea lugasok, a szabadon legelésző kecskék, bóklászó csacsik kedélyes hangulatot árasztottak. Antonio betért az útszéli tavernába, kért egy pohár bort, s körültekintett a pléhlapú asztaloknál üldögélőkön. Sovány, inaskarú, napégette arcú, mogorva férfiaknak tűntek, némelyek kártyáztak az árnyékban, de ezek is felnéztek, amikor megállt köztük. – Io sono italiano! – mondta barátságosan a feléje forduló embereknek. Senki sem szólt semmit, nézték egy darabig, aztán elfordultak, csak a taverna tulajdonosa intett neki, hogy kerüljön beljebb. Odabenn, a hűs helyiségben aztán olasz meg angol keverék nyelven figyelmeztette, hogy az öregebbek még jól emlékeznek Mussolinira, meg arra, hogy negyvenháromban ezen a szigeten is az olaszok a németekkel összecsapva micsoda bombázást hoztak rájuk. De megígérte Antoniónak, hogy szállást szerez neki, és elmagyarázta, hogyan találja meg az olajliget alatti dombhajlatban Filoméla asszony házát.
Filoméla özvegyen élt, mindamellett vidám teremtés volt, gyógyfüvekkel kereskedett, járta a meggyérült erdőket, ahol az illatos levelű cserjék alól borókát, zsályát, kakukkfűt gyűjtött, máshol, a napverte domboldalakon vérkeringést serkentő és idegnyugató szernek is alkalmas levendulát szedett zsákszámra. Közben kipányvázott kecskéi legelésztek, hogy estére duzzadt tőggyel érjenek haza. Amikor eleget gyűjtögetett, Filoméla asszony a szamara oldalára kötötte a málhát, felcihelődött a nyeregbe, kecskéi meg követték hazafelé az úton. Kissé testes, pozsgás arcú asszony volt, a meleg nyárban is tarkón megkötött fejkendőt viselt, tarka mintás barhent ruhája fölé kötött ujjast vett, hogy se a nap ne égesse meg, se a tüskék ne szurkálják össze munka közben. Amint ült férfimód a csacsi nyergében, vaskos combján felcsúszott a szoknya, s látszott a térde fölé érő flórharisnya gumira tekert hurkája. Láncból való gyeplőt használt, szamara jól tűrte gazdasszonya szokását, vagyis, hogy oda-odalegyintett ezzel a vékony lánccal a tomporához, mert csak hozzá, s nem a tomporra csapott, hiszen csupán biztatni akarta a lustaságra hajló jószágot. Antonio a ház hátsó traktusában kapott szállást. Ágy, szekrény, asztal, szék meg egy jókora lavór – ez volt minden. De nem is kellett más. A háznak volt egy másik, modern bútorokkal berendezett szobája, ezt az asszony zárva tartotta, Antonio akkor kukkantott be oda, amikor Filoméla egyszer takarításkor nyitva hagyta az ajtaját. Könyveket látott meg kottaállványt, díszpárnákkal teli heverőt, tükrös szekrényt, és a falon egy ikont, amely alighanem Szent Pált ábrázolta, a közelében pedig egy bekeretezett nyomatot, csak sebtiben ismerhette föl, hogy viharban szerencsétlenül járt hajót vagy bárkát ábrázolt. – A lányom szobája – mondta Filoméla. – Pu ine? – kérdezte Antonio, mert már pedzette a görögöt kissé. Útközben a hajósoktól is sokat tanult. – Hol van? – To exoteriko… – mondta Filoméla. – Külföldön. Értem… Hogy miért éppen Filomélánál kapott szállást Antonio, aligha lehet megmagyarázni. Hiszen annyi más házban is készen álltak vendégfogadásra. Akárhogyan is, Antonio itt jól érezte magát. Rendes bért fizetett, s néhány nap múltán már nagyon is otthonosan viselkedett. Bejárt a konyhába, leste, hogyan süti-főzi Filoméla a hagyományos görög ételeket. Százféle módját értette a halak elkészítésének, a kakaviá-tól a gopeszig, vagyis a hallevestől a sült szardíniáig, de a fokhagymás kalamári, a szupiesz, vagy a ropogósra sütött szardellák, a maridesz mind ínycsiklandozó illatokkal töltötték be a házat. Az özvegy nem bánta Antonio kotnyeleskedését, sőt megtanította egy ősi görög étekre is. Megmutatta, hogyan kell tojásból, finomlisztből, tejfölből összegyúrni, majd vékony vászonba csavarni, és lobogó forró vízben megfőzni a polentát. Antoniónak igazán ízlett a henger alakú tészta, amit szeletekre vágtak, olvasztott vajjal megkentek és sajtreszelékkel megszórtak. Mintha mindenről megfeledkezett volna, semmittevéssel töltötte napjait, de amikor a nyaralófalu főutcáján látta a sokféle boltot, a mindenféle holmival kereskedők sokaságát, kedve támadt belefogni valamibe. Eleinte csak jártában, keltében gyors portrékat firkantott a rábeszélhető turistákról, mert a helybéliek ugyan nem álltak kötélnek, de a németek, japánok meg az angolok nem bánták, ha lerajzolja őket néhány drachmáért. Később összebarátkozott a főutcán sorakozó számos tavernák egyikének kedélyes tulajdonosával, aki a kerthelyisége sarkából kicsiny részt átengedett neki, hogy ott üsse fel sátorfáját. Attól kezdve alkonyat után, amikor benépesült a főutca, ponyvatető alatt, éles fényű lámpákkal felszerelkezve portrézott. Mind finomabb és finomabb rajzlapokat szerzett be, gyönyörűséges pasztell-készletet vásárolt, s csakhamar híre ment az olasznak, aki esténként ott várja modelljeit a Jorgos-taverna szomszédságában. Mindig beült hozzá valaki, szalmakalapos öregúr, mandulaszemű ázsiai vagy pirosra sült, szalmasárga hajú német dáma, de akadtak, akik fényképüket adták oda, és Antonio pasztellkrétával arról készített élethű másolatot, ha kívánták, hátteret is rajzolt az arckép köré. Így telt a nyár, a helyiek is megbékéltek jelenlétével, öreg szőlősgazdák, olajütő malmok munkásai, gazdasszonyok köszöntek neki, ha járta a falu dombjait, Filoméla jóvoltából megkedvelték. – Jó ember az olasz – magyarázta az embereknek, különben is, hol vannak már azok az idők, amikor haragudtunk az egykori megszállókra. Most mindenféle népség jár ide, ki nézi, ki micsoda, csak hozza a pénzt, hiszen belőlük élünk, nem igaz?
Antonióra egy augusztusi késő estén, amikor jóval éjfél után hazafelé tartott a lassan elnéptelenedő főutcáról, ahol már csak a hajnalig nyitva tartó diszkókból zengett a vad zene, meg a bárok fényei villogtak, és a hegyoldalba érve megcsapta a szagos füvek illata, s körülfogta a fák lombjaiban szüntelen cirpelő kabócák kórusa, ismét rátört az a különös nyugtalanság, ami már jó ideje elhagyta. Hiszen a délelőtti ténfergések a megejtő tájon, a Filoméla házában töltött csendes szieszták, és az esti munka odalenn a nyüzsgő, élénk, derűs tömegben, ahol a portrézással jól elszórakoztatta magát, kiegyensúlyozottá tették napjait, élete egyszerűsödött, s már nem gondolt sem Rómára, sem a tehetsége fölötti, korábbi kételyeire, ahogy arra sem, hogy mit is akart elérni. Most azonban, ahogy közeledett a házhoz, bár semmi oka nem volt rá, elszállt a nyugalma. Hasonlóan a hajón átélt pillanathoz, amikor úgy vélte, nevén szólítják, izgatott lett, megtorpant, valamilyen félelem is megszállta, s csak némi önbiztatás után tudta folytatni útját. Filoméla ilyen órán már pihenni tért, a holdfényben fehéren világított a meszelt házfal, csend volt, csak a kecskék óljából szüremlett ki tompa nesz, ahogy kérődzés közben mocorogtak. Antonio mielőtt belépett volna az ajtón, megállt, nyugtatásul mélyeket lélegzett a friss levegőből, bár fülledt volt az éjszaka. A ház sarkától jól látszott a tenger, a domborulatok elfedték a lakott részek fényeit, s csak a holdfény ezüst hídja remegett a szelíd hullámokon. Ha nem szólt volna a kabócák éles pirregése, kihaltnak tűnt volna a táj. Már éppen nyitotta az ajtót, amikor keze megállt a kilincsen – halk fuvolaszót hallott, valami édes dallamot, meg-megszakadva, élesen, mégis lágyan. Antonio megdermedt. Nem tudta, honnan jön a hang, közelinek tetszett, s mégis távolinak, elhallgatott, majd újra felsikkantott. Fülét hegyezve, moccanatlan állt egy ideig, hogy felismerje, a képzelete játszik-e vele, vagy valóban hallja a fuvolát. Aztán óvatosan körbejárta a házat, de csak az oleanderbokrok meg a bougenvillea füzérek bólogattak a lanyha, tengeri szélben, sehol nem talált magyarázatot a különös muzsikára. Mire visszaért a ház ajtajához, a fuvolaszó elült.
Sokáig hevert álmatlanul, hánykolódott, verejték lepte el, csak most döbbent rá arra, hogy fecsérli napjait, létre akarta hozni a nagy művet, alkotni akart maradandót, tökéleteset, s már mióta nem gondol erre nagy kényelmében? Aztán meg fordított a dolgon, vajon miért is kellene bármiért aggódnia, soha ilyen jól nem élt, soha ekkora gondtalanságban nem volt része, mint itt, a szigeten, miért is kellene neki bármire is törekednie? Ki késztetheti arra, hogy egykori válságai miatt gyötrődjön? A fenébe a hiúsággal, a nagyravágyással! De miért annyira feldúlt a lelke mégis?… És mi volt ez a dallam, ez a fuvola?…
Reggel Filoméla már nyergelte a szamarát, a kecskéket is kiengedte az ólból, ott mekegtek a narancsfához kötve az udvaron. – Kalimera! – köszönt oda a kábán kitámolygó Antoniónak. – Posz iszte? – Hogy lennék?! – mordult Antonio, még az éjszakai hallucinációtól zavarodottan. De akkor meglátott a teraszon néhány bőröndöt. S rajtuk átvetve egy női kabátkát. – A lányom – mondta Filoméla, a csomagokra mutatva. – Megérkezett az este. – És máris bekiáltott a házba: – Iréne!… Magas, karcsú, dús fekete hajzuhatagot viselő, fiatal nő jött ki hunyorogva a fényre. Ellenzőt formált a szeme fölé a tenyeréből, úgy nézte a férfit. Könnyű nyári ruhája szorosan tapadt formás derekára. Mezítláb volt, és a mély ruhakivágás meg az, hogy nem viselt lábbelit, szinte meztelenné tette. – Kalimera! – köszönt kedvesen a lány. Antonio megdermedt. – A fuvolás lány! – villant emlékezetébe. – Az a látomás a hajnali műteremben!… Bemutatkoztak. Antonio kicsit tovább tartotta a lány kezét a tenyerében, mint illett volna, mert elbűvölte a jelenség. Iréne jól beszélt olaszul. Lám csak, gondolta később Antonio, a vendéglős talán azért ajánlott neki szállást ebben a házban, mert Filoméláék megbocsátóbbak az olaszok iránt, mint a többiek. A lánynak kínos volt a férfi döbbent hallgatása. – Nem zavartam az éjjel? – kérdezte bátortalanul. – Nem tudtam aludni, játszottam egy kicsit a fuvolámon. Ugyanis zenész vagyok, egy kamara együttessel turnézom, de most itthon maradok néhány napig. Az este érkeztem, mindig kizökkent a változás, álmatlan voltam, hát játszottam… De amikor hallottam, hogy megjött, abbahagytam… Antonio képtelen volt megszólalni. Itt állt előtte az a teremtés, akit egy római hajnalon eléje vetített a fantáziája, de akit nem volt képes művészetével életre kelteni. Hogyan láthatta pontosan ilyennek? Micsoda varázslat ez? A vihar, ami éjszaka a lelkében dúlt, tehát a krízis vihara volt! Ezért kellett ide jönnie! Ide hívta, ide csalogatta az a látomás! Beleszédült a gondolatba. Most hát sikerülhet! – Meg kell festenem magát! – mondta a felindultságtól sápadtan. – Hogy engem? – nevetett Iréne. – Magát! Most! Mindjárt! Azonnal!… – De én most… – Kérem! Nagyon kérem! Sem Iréne, sem Filoméla nem értette, miért fogta el oly nagy izgatottság. De az özvegy tudta, hogy Antonio szép portrékat készít, biztatta a lányát, hagyja csak, hadd fesse le az olasz.
Két napig készült a kép. Antonio új vásznat vett, festéket és finom ecseteket, s megkérte Irénét, hogy miközben modellt állt, folyamatosan játsszon a fuvolán. Úgy festette le, ahogy először látta, testhez simuló selyemruhájában, mezítláb, kibomlott fekete hajjal. Soha nem érzett könnyedséggel ment a munka. Mintha nem is Antonio maga fogta volna az ecsetet, a formák, a színek szinte észrevétlenül kerültek a vászonra. Olyan megszállottan dolgozott, hogy nem is akart pihenni, kín volt kivárni az éjszaka elmúltát, minduntalan felkelt, hogy újra és újra megnézze művét. Másnap alkonyatra fejezte be. Filoméla nem győzött álmélkodni, Iréne is tetszett magának, de Antonio nem is hallotta dicséretüket, kábán bámulta a képet, érezte, hogy megtörtént vele a csoda, legelőször volt képes a vászonra mentenie az életet. Műve fölébe nőtt és ez a legtöbb, ami a művésszel megtörténhet. Az eredmény azonban nem csak örömmel töltötte el, de azzal a félelemmel is, amit a képességünktől független tökély elérésének pillanatában érzünk. És ez a félelem nem volt alaptalan.
Iréne néhány nap múltán elutazott. De amíg még otthon volt, együtt töltötték az időt. A lány, annak ürügyén, hogy érdekli a művészet, kérte Antoniót, meséljen neki Rómáról, Firenzéről. Esténként beültek valamelyik tengerparti tavernába, vagy házuk teraszán beszélgettek. Irénének megtetszett az olasz, s különösen, hogy lefestette, bensőséges érzelmeket táplált magában iránta. De Antonio, noha szépnek, sőt elbűvölőnek tartotta, nem közeledett hozzá. Már nem a lány, csak a róla készített képe érdekelte, s ha szívesen is töltötte vele az időt, alig várta, hogy magára maradhasson, és a festményt nézegethesse. Hosszan időzött előtte, mert félt, hogy tévedett, hogy talán mégsem lett remeklés, aggodalmasan kereste az esetleges hibákat, de végül megnyugodott, sőt büszkeség töltötte el, a megelégedettségnek oly erős érzése, ami már az önhittséggel határos. Amikor Iréne elutazott, többé nem volt neki sem maradása. Nem a lány hiányzott, hiszen helyette ott volt festett mása, mégpedig Antonio szerint immár a modellnél is, Irénénél is tökéletesebb. Azért nem találta a helyét, mert kevesellte a kép közönségét, mindössze Filoméla vagy a házba betévedők láthatták művét, és ő most már a világnak akarta megmutatni. Tudta, hogy október végén nyílik Rómában a kortárs festők tárlata, ott mindenképpen ki akarta állítani, s biztos volt benne, A fuvolás lány – ahogy elnevezte a képet, meghozza számára a legnagyobb művészi elismerést. Levelet írt a Szent Sabina templom papjának, most első ízben adott hírt magáról, eldicsekedett szerencséjével, kérte, szerezzen neki időben szállást, mert hazamegy az őszi verniszázsra, és művével el fogja kápráztatni a kritikusokat meg a műértő közönséget. Az idős esperes örült a hírnek, ha nem is tetszett igazán Antonio dicsekvése, de azért boldog volt, hogy újra láthatja, s mint a levélből kitűnt, jó kedélyállapotban. Gyors választ írt, hogy várja, lefoglalt neki egy olcsó szobát az egyik hotelban.
Ahogy jött, Antonio hajóval indult vissza Olaszországba. Filoméla sok szerencsét kívánt az útra, gyógyfüvekkel látta el, ha másként nem, mondta búcsúzáskor, hát majd a gyógyteákat kortyolgatva biztosan gondolni fog rá. Antonio, mielőtt tengerre szállt, a szigeten készített rajzait és A fuvolás lány-t külön-külön gondosan becsomagolta. Egy darabig gyönyörű útja volt a korai őszben, de váratlanul viharba keveredtek. A szigetek között közlekedő hajót, amivel a görög szárazföld déli csücskére akart jutni, az Adria felől támadó fergeteges orkán szirtnek csapta, Antonio a léken betörő víztől meg akarván óvni a festményt, a kabinjába rohant, s még annyi ideje volt, hogy a csomagot egy matróznak át tudta adni, de ő maga bennrekedt. Mire a mentő helikopter megérkezett, és számbavették a hajó utasait, Antoniót már nem találták. A fuvolás lány azonban eljutott Rómába. Már legalább is a csomag. Rajta volt ugyanis a Szent Sabina templom papjának a címe. Az idős esperest megdöbbentette fiatal barátjának halálhíre. Éppen ezért elhatározta, hogy a legnagyobb gonddal fogja igazgatni a festmény útját. Amikor azonban kibontotta a vízhatlan burkot, abban nem talált mást mint néhány rajzot, pasztellal készített portrékat. Azt hitte, megcsúfolták, vagy ellopták Antonio művét. Meglehet, hogy a nagy pánikban Antonio nem a festményt, hanem a rajzait tartalmazó csomagot nyomta a matróz kezébe. A fuvolás lány pedig talán a tengerbe merült az utasok egyéb holmijával együtt. A mű, amit Antonio tökéletesnek tudott, soha nem került elő.
Az idős esperes misét mondott barátja lelki üdvéért. És bocsánatot is kért az úrtól Antonio nevében, hogy az hiúságában megkísértette – ami csak az Istené lehet – a tökéletességet. Később azonban az Aventinus narancsligetében breviáriumával sétálgatva elgondolkodott azon, vajon kitérhetett-e Antonio a csábítás, vagyis a sorsa elől. És eszébe jutott, hogy csaknem ott érte el a vihar, csaknem ott szenvedett hajótörést, ahol annak idején Pál apostol negyedik térítő útja idején, amikor egy gabonát szállító hajón Krétát elhagyva Szicília felé tartott. Pál megmenekült, és Rómába érve tovább hirdethette az evangéliumot. Antonio azonban, talán éppen mert becsvágy sarkallta, nem érhette meg, hogy művével, melyért oda kellett hagynia mindent és mindenét, megörvendeztesse közönségét. |