Jánisz madara

Harmadnapja tombolt a szél, rápermetezett a tengerről a sétányon parkoló autókra, felkavarta a part homokját, minden ragacsos lett a kvarcszemcsékkel kevert sótól. Júliusban szokatlan volt az ilyen vihar. Északról szálltak a kövér fellegek, át a sziget fölött a kontinens felől, azt mondták, akkor támad ilyen idő, amikor a szárazföldön hirtelen negyven fok fölé emelkedik a hőmérséklet, és valamilyen törvényszerű légáramlás idézi elő az orkánt. A felhők el-eltakarták a napot, lehűlt a levegő, gyapjú ujjast vett magára a széldzsekik alá mindenki, üresen álltak a strandok, halomban hevertek a nyugágyak meg a napernyők, senki, még a német turisták sem merészkedtek a habzó, háborgó vízbe.

A kirándulóhajók is a kikötőkben vesztegeltek, csak a NATO-cirkálók derengtek kékesszürkén a horizontba olvadva odakinn a nyílt tengeren. Délelőttönként, a szokott órában a járőröző vadászgépek hasították nagy robajjal az eget, egyébként csak a szél süvítése meg a partnak csapódó hullámok harsogása hallatszott szüntelen.

Kedvünket szegte az időjárás, s hogy elüssük az időt, autót béreltünk, kinéztünk a térképen néhány érdekesnek ígérkező tájat, s nekivágtunk felfedezni a szigetet. A parttól távolabb kevésbé érződött a szél ereje, a hegyi utakon, az olajligetek között pedig mintha el is csendesedett volna. Felnyitottuk a kis Fiat Punto vászontetejét, és a nap hevét még a légáramlatban is élvezhettük.

A szeles, viharos időnek köszönhetjük, hogy rábukkantunk arra a vidékre, ahol a következő hetet töltöttük az egyik csendes öböl fölötti emelkedőn. Véletlenül akadt utunkba a falucska, ugyanis az egyik elágazásnál eltévedtünk, beleszaladtunk egy keskeny útba, és a visszafordulás helyét keresve egyszer csak a házak közé értünk. A falu utcája is szűk volt, öreg, vakolatlan kőházak között vezetett, míg egy térbe torkollt. A tér közepét hatalmas platánfa árnyékolta, tágas körben faragott kövek övezték, a lombok árnyékában néhány bádogasztal és szék várta a vendégeket a bárnak nevezett ivó előtt. Férfiak üldögéltek az asztaloknál, némelyek szalmakalapban, iddogáltak, lesték a néha valahonnan érkező, s a téren átvágó szamaras asszonyokat, akik zölddel megrakott zsákokat meg kosarakat cipelő jószágaikat ösztökélve mentek a dolguk után, míg az emberek csak múlatták a hűsön a napot.

Megálltunk egy italra. Minket is alaposan megbámultak, s ahogy odaköszöntünk – Kalimera! – egyik-másik biccentett is. Hideg retsinát ittunk, a gyantás íz, mondják, jobban oltja a szomjat, aztán megpróbáltuk a tulajdonostól, egy kedélyes, bozontos üstökű férfitól angolul megtudni, hogyan jutunk el a környék nevezetes ókeresztény templomához, de vagy gyatrán értett angolul, vagy mi jegyeztük meg tévesen útmutatását, ismét eltévedtünk. Ám ahová értünk, elragadó volt. A tenger egyik öble fölött, meredek hegyoldalban álltak lépcsőzetesen a házak, udvar udvarba kapaszkodott, s köztük sziklába vájt grádicsok vittek kaputól kapuig. És mindenütt fehér falak, vakítón, mint a magas, hófödte hegyek csúcsai tiszta időben. Felettünk, alattunk patyolat kékség, és ráadásul kékre meg zöldre festett ajtók és ablakkeretek, zsaluk, s a cementbe ágyazott kőlapos udvarokon terrakotta színű agyagcserepekben oleanderek, hibiszkuszok és bougenvilleák vörösen és lilán pompáztak és illatoztak.

A kocsit odalenn hagytuk a lépcsősor alján, s megálltunk az emelkedő egyik kiszögellésénél. Hatalmas csend volt, láttuk a széltől még hullámzó tengert, a hegyoldalba kapaszkodó fügebokrokat, s az udvarokat beárnyékoló szőlőindákat, másfelől, a sziget dombjain az olajligeteket és a kopár fennsíkokat.

Barna szvetterben, virágmintás ruhában, térdig érő flórharisnyában, fején hátrakötött barna kendőben egy asszony jött ki az egyik házból, és tört németséggel meg angolsággal azt kérdezte, szállást keresünk-e. Hirtelen ötletből vágtuk rá, hogy valóban azt keresünk. Szállást egy hétre. Máris vezetett a házába, s mutatta a két személynek – egy házaspárnak – kényelmes, kiadó lakrészt. Mutatóujjával a tenyerére írta a számokat, hogy ennyi meg ennyi drachma, ha megfelel. A szoba ablaka a tengerre nézett, a terasz pedig a meredélyre, és az ár sem volt magas mindezért. Megígértük, hogy másnap visszatérünk busszal, de most haza kell vinni az autót a kölcsönzőbe. Előleget adtunk, s kezet az alkura.

Lefelé menet láttuk meg azt az embert, akinek később megismertük a történetét. Utunkba akadt, egyszerre értünk a lépcsősor-sikátorban egy fordulóhoz, ő jött felfelé, mi pedig mentünk az autónkhoz. Hirtelen bukkant elénk, s talán látta meglepetésünket, elmosolyodott. Zömök, inas ember volt, kék kockás, felgyűrt ujjú ingben és viseltes düftin nadrágban. Nyírott bajusza és simléderes sapkájából kilátszó haja ősz volt, arca ráncos és napégette, de a szeme, mint két ragyogó gyermekszem, fiatalossá tette mégis. Állt egy pillanatig ránk vetett tekintettel s azzal a különös, békés mosolyával, aztán a falhoz húzódott, hogy utat engedjen nekünk. Amint elmentünk mellette, még mindig mosolygott.

Másnap valóban átköltöztünk a faluba. Az asszonyt Dorinának hívták, a ház végében lakott magányosan, nem zavartuk egymást.

 

A férfi, akivel első nap találkoztunk, az egyik alattunk lévő házban élt. Ha a teraszon voltunk, láttuk kertje sarkát, egy kis részt az udvarából, noha azt egy vastag törzsű, öreg szőlőtőke indái futották be, de a levelek közti réseken olykor megpillanthattuk emberünk zömök termetét, különösen alkonyatkor, amikor a napi fürdés után kiültünk vacsorázni.

Ha lesétáltunk a faluba, minden út a platánfás térbe vitt, megszoktuk, hogy megigyunk egy jegelt kávét vagy egy pohárka metaxát, különösen azután, hogy egyik este néhány vidám fickóval úgy-ahogy szóba elegyedtünk. Gazdálkodók voltak, szíjas, kérges kezű, bajszos emberek, borozgattak, s volt köztük egy zenész is, veres bársonysipkát viselt göndör, fekete haján, tömött bajsza is koromfekete volt a nevetős arcában. Valamilyen furcsa, rojtos térdnadrágot hordott, színes harisnyát és bocskort. Mandolinon játszott és énekelt hozzá hajlékony dallamú görög dalokat. Világjárt ember volt, zenekarral utazgatott Európában, jól beszélt angolul. Késő éjszakáig hallgattuk, bús és derűs dalokkal szórakoztatta az embereket, a térre kiülő, sötét ruhás asszonyokat meg a futkározó gyerekeket.

Az iddogáló férfiak a legtöbb dalt vele dúdolták, de csak úgy, hogy ne zavarják szép tenorját. Fizettek neki, ő módjával ivott, keresztbe vetett lábbal ült a bár bejáratánál és pengette a húrokat.

Volt a férfiak között egy hallgatag. Ötven felé járhatott, fejfedőjét, a tengeri halászok jellegzetes, sötétkék, simléderes sapkáját soha le nem vette volna, ruházatában is volt valami hajósra emlékeztető, szemüvege mögül morcosan nézett a világba, borostásan járt mindig, mint akinek semmi kedve ügyelni a külsejére. Nem borozott a többiekkel, ouzót ivott hideg vízzel, eleresztette a füle mellett a veres sipkás mandolinnal kísért dalait, de mégis ott ült minden este, míg csak fel nem tűnt a közelben egy sovány, az arcát mélyen a kendője árnyékába rejtő asszony.

Távol, a térbe torkolló utca végénél állt meg, akik észrevették, éppen csak rápillantottak, aztán nem törődtek vele. Minden este feltűnt ott várakozva, vékony karját teste mellett lógatva, kissé görnyedt háttal, mozdulatlanul. Noha némán, s láthatóan türelmesen rostokolt a sötétedő estében, mégis volt tartásában valami titokzatos követelődzés, nyugtalanságot árasztó sugárzás, mely egyetlen lény, a hajósforma, hallgatag férfi felé áradt, aki ennek sokáig ellenállt, míg aztán egyszercsak nem bírta tovább kivédeni hatását, s anélkül, hogy az asszony felé fordult volna, felállt, pénzt adott a bártulajdonosnak, és köszönés nélkül, lassú léptekkel elindult. Az asszony nem várta meg, hogy elérkezzen hozzá, hátat fordított ő is a térnek, s elindult arra, amerről érkezett. A hajósforma férfi követte. Így tűntek el a kis utca emelkedőjén.

Ahányszor csak ott töltöttük az esténket, mindig megismétlődött ez a jelenet. Senki sem vetett rá ügyet, megszokhatták, hogy ezért az emberért eljön az asszonya. Mert azt az angolul beszélő énekestől megtudtuk, amit amúgy is kitalálhattunk, hogy a nő a férfi élete párja, s már régóta így van ez, eljön az emberéért, de nem sürgetheti a hazatérésre, meg kell várnia, hogy az a maga akaratából kerekedjen fel.

Különös volt a nő alázatos türelme, ám kínos várakozása, és az is, hogy a férfi a maga módján ugyan, de engedelmeskedik neki. Később aztán megtudtuk, mi rejlik viselkedésük mögött.

De arra még várni kellett.

 

Napjainkat lenn töltöttük az öbölben, találtunk egy nyugalmas partszakaszt, magas sziklák között homokos térség terült el, s ez a sima talaj mélyült el a vízben. Áttetsző volt itt a tenger, a fenékre lehetett látni. A háromnapos szélvihart forró napok követték, ha akartuk, a magas sziklák árnyékában húzódhattunk meg, ha fényre vágytunk, csak közelebb kellett feküdnünk a parthoz. Rajtunk kívül nem volt ott senki, ebben a kis faluban alig akadt nyaraló. Úszkálás után az olajfákkal teli domboldalt járhattuk be, vagy buszra szálltunk s körülnéztünk a környéken. Találtunk egy vendéglőt az országút közelében, afféle autós csárdát, ha nem otthon kotyvasztottunk, megkóstoltuk a helyi specialitásokat, halat ettünk vagy muszakát, görög salátát vagy szuvlákit, afféle rablóhúst, vagy kebábot.

 

A férfi a lenti házból időnként utunkba került, mindig szó nélkül, mosolyogva tért ki előlünk, köszönésünket csupán egy apró fejbiccentéssel fogadta. Csaknem a meredély alján lakott, udvarának alacsony, bevakolt és fehérre meszelt kőkerítésén betekinthettünk, noha a bougenvilleák magasra nőtt, lila virágú bokrai sokat elfedtek a látványból. Leginkább csak puszta szokásból néztünk be, de egy napon különös hangokat hallottunk a kerítésen túlról. Furcsa, becéző szavak ütötték meg fülünket, s annál is inkább odafigyeltünk, mert tudtuk, hogy a férfi – mellesleg kiderült, hogy Jánisznak hívják, legalább is háziasszonyunk így emlegette – magányosan él. A gyengéd szavak mintha egy nőhöz szóltak volna, de válasz nem érkezett rájuk. Jániszt jámbor embernek ismertük, de ez a gügyögés mégsem illett hozzá, mondhatni, mulatságos volt, ezért még inkább elfogott minket a kíváncsiság, s meglehet illetlenül, de ágaskodva alaposabban bekukkantottunk hozzá.

Egy madarat láttunk az udvarában. Termetes madarat. Halvány rózsaszínben játszó tollazatú, sárga csőrű pelikánt.

Jánisz ott állt mellette derékban meghajolva, egyik kezével átfonta hosszú nyakát, másik kezével a csőrét markolta gyengéden, és csókolgatva a madár fejét, dünnyögött, hízelgett neki. A pelikán, pillátlan gombszemét a semmibe meresztve, mintha figyelmesen, sőt megilletődötten hallgatná Jánisz szavait, szárnyát kissé megeresztve, uszonyos talpán mozdulatlanul állva tűrte a becézgetést. Megdöbbentő és megható volt a látvány.

Aznap este, az élmény hatása alatt, elmondtam mindezt a veres sipkás énekesnek, Dukásznak. – Á, igen, a Jánisz madara! – bólintott, aztán a tengerészforma, hallgatag emberre nézett, hogy a Jánisz név hallatára odafigyel-e. De az csak ült a megszokott módján, ouzót kortyolgatva. Még nem volt itt az ideje, hogy feltűnjön érte a párja. – Igen, a pelikán – folytatta Dukász, ölébe fektette mandolinját, s hallgatott kicsit, talán hogy megkeresse magában a történet elejét. – Jánisz meg az a madár – mondta aztán –, különös história…

 

Azt rebesgették a szigetnek ebben az eldugott falujában, hogy varázslat esett meg akkoriban, amikor Jánisz meg a tengerészforma férfi, név szerint Dimitriosz, egymásra támadtak egy vad éjszakán. A tengerészforma egyébként korábban valóban tengerész volt, kormányos egy halászflottához tartozó halfeldolgozó hajón, ahol Jánisz is szolgált. Barátságban éltek, hiszen földiek voltak, s amikor hazatértek, mindig együtt mulatoztak, szinte soha nem lehetett külön látni őket. Egészen addig, amíg fel nem tűnt Leona, egy karcsú szépség, akibe mindketten beleszerettek. Leona barna bőrű volt, sűrű fekete hajfonata a derekáig ért, kicsiny lábfejét minden férfi megcsodálta a hotelban, ahová takarítónőnek jött el Szalonikiből, mert egy jóakarója azzal biztatta, hogy nagyszerűen fog keresni a sziget felkapott nyaralóhelyén, ha kedves lesz a külföldi turistákhoz. Dimitriosz és Jánisz ott találkoztak vele, amikor egy hétvégén mulatni mentek a városba. Leona szabadnapos volt, s a tengerparton sétált, megszólították, meghívták vacsorázni, aztán táncolni mentek, s attól fogva gyakran átrándultak hozzá. Néhány hét után egyiküknek is, másikuknak is kedve lett volna magára maradni a lánnyal, de a barátság akkoriban még mindennél erősebb volt, nem illett efféle ügy miatt veszélyeztetni. Amikor azonban egyszer Dimitriosz nem tudott eljutni a városba, Jánisz kísértésbe esett, s bár megfogadták, hogy külön-külön nem látogatják Leonát, szavát mégis megszegte. Azon az estén, feledve a barátságot birtokba vette a lányt, akinek – csak akkor derült ki – a két barát közül ő tetszett jobban. Amire hosszú hónapok óta vágyott mindkét férfi, azt most az egyik elérte, Jánisz és Leona, a megtartóztatás nehéz ideje után heves szeretkezésben töltötte el az éjszakát. Kijózanodva Jánisz úgy vélte, titokban kell tartani azt, ami megesett, ám becsületes lévén nehezen viselte barátja előtt az alakoskodást. Leona könnyebb helyzetben volt, csak arra kellett ügyelnie, hogy el ne szólja magát, egyébként a közös és ártatlan, bár fülledtséggel terhes mulatozásokon egyformán kedveskedett a barátokkal… Csakhogy az igazi barátság éppen olyan érzékeny, mint a szerelem, a felek megérzik, ha egyikük lelkében hamisság lapul. Dimitriosz is megsejtett valamit, és fel is tűnt neki a Jánisz és Leona közti gyengédebb viszony. De jobban hitt a barátság szentségében, mint a szerelmi vágyban. Noha ő is kísértésbe esett, hiszen Leona érzékisége őt is megérintette.

Ki tudja, meddig titkolhatta volna Jánisz a barátja előtt a történteket, ha nem úgy esik, hogy egyszer neki akadt elfoglaltsága, és csak Dimitriosz tudott bemenni a városba. A féltékeny szerető alig merte megkérni barátját, hiszen nem volt erkölcsi joga rá, hogy az egyedül ne látogassa meg Leonát. De megkérte. Dimitriosz meg is ígérte, csakhogy ő sem volt fából, az alkalmat nem volt szíve kihagyni. Nem foglalkoztatták aljas szándékok, csupán végre kettesben akart mulatozni a lánnyal. Amikor azonban találkoztak, és megérezte a szabadságot, megkörnyékezte. A lány szabadkozott, amit Dimitriosz a barátok iránti kettős elkötelezettségnek vélt, de megdöbbenésére Leona kijelentette, hogy ő már Jániszé.

Akkor tört ki a botrány. Dimitriosz a barátság megcsúfolásáért és nem kevésbé mérhetetlen féltékenységből Jániszra támadt. Mindez a hajón történt, szolgálatban, éjszakai halászaton. Dimitriosz számon kérte Jániszon a csalást. Az fölényesen vágta rá, hogy Leona az első naptól kezdve őt szereti, és bocsánatkérés nélkül akarta faképnél hagyni a társát. Dimitriosz azonban érte kapott, maga felé penderítette, és kést rántott. Kést rántott Jánisz is. Ott hemperegtek a halbelektől és pikkelyektől iszamos fedélzeten, vad indulatban, villogó késpengékkel. Ha nem választják szét őket, egymás belét ontják. A kapitány persze többé hallani sem akart arról, hogy a hajóján szolgáljanak.

Leonához eljutott a hír, ő maga kereste fel Jániszt, hogy megtudja, épségben maradt-e, hiszen a szerelmes éjszaka emléke asszonyi hűséget ébresztett benne. Jánisz boldogan ölelte magához, mert immár nem kellett a Leona iránti szerelmével elszámolnia barátjának. Ki is tűzték az esküvő napját.

Dimitriosz egy szigetek közti kompjáratra szegődött, s egy darabig elfoglalta az új állása, de amikor meghallotta, hogy Leona és Jánisz összeházasodnak, nem tudott uralkodni szenvedélyén, ostromolni kezdte a lányt. Leona még egy ideig a hotelban dolgozott, Dimitriosz ott kereste fel, könyörgött neki, hogy ne legyen Jánisz felesége, hiszen ő sokkal jobb férje lehetne, szereti, csakis őrá tud gondolni, s félő, hogy nem éli túl, ha meglesz az esküvő. Olyan vad szenvedéllyel, férfibánattal, annyi szép szóval kérlelte a lányt, hogy az végül is zavarba jött, Jánisz tetszett neki, a testét is odaadta már, de nem volt közömbös Dimitriosz iránt sem. A nőket mindig meghatja, ha érzik, valaki gyámoltalanságában szeretetükre és szerelmükre számít. Eközben Jánisz boldogan készült az esküvőre, mindent elrendezett, kibővítette házát, rendbe tette anyagi helyzetét, elhelyezkedett a közeli kikötőben, s várta a nász napját.

Leona özvegy édesanyja megérkezett Szalonikiből. Jánisz fizette az utat, annyira szegényes sorban élt az asszony, otthon még négy gyermeket nevelt. Jánisz szülei már régen meghaltak, de a rokonság összesereglett innen-onnan, segítettek a lakoma elkészítésében, Leona öltöztetésében. Fátyolos menyasszonyi ruhát hoztak a kölcsönzőből, a vőlegény fekete öltönyét szalmiákszesszel tisztogatták, cipőjét suviksszal fényesítették. A szabadban terítettek az ebédhez, s amikor elérkezett az ideje, hosszú sorban indultak a falu templomába, ahol Szpirosz atya várta őket az esketési szertartásra.

Dimitriosz is kiöltözött, de nem ment el a templomba, hanem kiült a térre, a platánfa árnyékába, a bár egyik bádogasztalához, és egymás után rendelte deciszám az ouzót. Tudta, hogy visszafelé arra halad el a násznép, hát várt, várt, és nyakalta a pálinkát. Senki sem volt rajta meg a bártulajdonoson kívül a téren, mindenki a szertartást akarta látni, a szép Leona esküvőjét Jánisszal.

Amikor aztán hallani lehetett, hogy közeledik a templomból a menet, Dimitriosz még felhajtott két pohárral, s a mellette lévő székről felkapta a száz szál rózsából kötött csokrot, az út közepére állt, baljában a bokrétával, jobbjában egy háborúból maradt öreg pisztollyal.

Nagy hőség volt, Dimitriosz homloka verejtékben úszott, de pihegve érkezett a térre a násznép is, élükön az új párral. Aztán megtorpantak. Mert Dimitriosz elállta az útjukat. Nem szólt az semmit, csak nyújtotta a csokrot a sápadozó menyasszonynak, jobbjával pedig homlokához illesztette a pisztolyt. De most sem kellett sem szólnia, sem cselekednie, mert Leona egy éles sikollyal összeesett.

Kavarodás támadt. A menyasszony fehér ruhácskájában a porban, mellette a vöröslő rózsacsokor, körötte a gabalyodó násznép.

És Dimitriosz már sehol.

Dimitriosz már otthon volt, és várt. Várt aznap, várt egész éjszaka. Hallotta a lakodalmas házból a muzsikát, hallotta a hajnalban hazaténfergő, részeg vendégeket, hallotta a mulatságot követő reggeli sustorgásokat háza nyitott ablakából.

Dimitriosz várt, és tudta, hogy mire vár.

Leonára várt.

Leona tíz óra tájban érkezett. Csapzottan, egy szál ruhában, batyujában magasszárú vászoncipőjével meg a hotelból hazahozott munkaköpenyével.

Dimitriosz nem szólt semmit, ahogy Leona sem. Magukra csukták az ajtót, és nász után megesett a másik nász is.

 

Jánisz boldog kábulatából arra ébredt, hogy egyedül van. A vendégek eltakarodtak, csak Leona anyja üldögélt kétségbeesve a konyhában. Tőle tudta meg a férfi, hogy asszonya kereket oldott. – De hát miért?! – kérdezte zavarodottan, s akkor ült ki arcára az a mosoly, amit mi is láthattunk, s ami a meghibbanás első jele volt. – Miért?!… – Leona anyja sápadtan csak ennyit tudott mondani: – Talán mégis inkább őt szereti…

Jánisz leült a kihűlt tűzhelyű konyhában az anyósa mellé. Sokáig hallgattak, aztán Jánisz pénzt nyomott a markába, hogy visszatérhessen Szalonikibe. Az anyós hálás volt, ha nem is igen tudta, miért. Talán azért, hogy a lánya, ha kissé furcsán is, de asszony lett. Búcsúzáskor vigasztalni akarta Jániszt. Azt mondta: – Valahogy azért mindig veled lesz ő, fiam!

Jánisz csak kábán mosolygott. Nem volt benne harag vagy bosszú. Arra gondolt, hogy Dimitriosszal szemben baráti hűtlenséget követett el, s ezért kell bűnhődnie. De mindazonáltal idétlennek érezte az egészet, s nem tudott mást mint ostobán mosolyogni.

Még azon a héten botlott a pelikánba. Odalenn a parton talált rá, a madár ott gubbasztott magányosan. Jánisz úgy tudta, a pelikánok csapatban szeretnek élni, ez meg itt szomorkodott egymagában. Barátkozni kezdett vele, beszélt hozzá, s a pelikán mintha hálásan fogadta volna. Amikor pedig Jánisz haza indult, követte.

– Talán csak nem te vagy Leona? – kérdezte akkor a madártól, már azzal a hibbantságra valló, furcsa mosolyával az udvarában. – Talán csak nem pelikán képében jöttél vissza hozzám?

Akárhogyan is, Jánisz szeretettel fogadta.

 

Dimitriosz, miután kiélvezte a boldogságot és gyönyört Leonával, egy napon rádöbbent vétkére. Legjobb barátjától rabolta el asszonyát. A hűtlenségek hűtlenségének érezte egyszeriben a tettét. Igaz, gondolta, előbb ő csalt meg, csak azután következtem én. De azért nem küldte el az asszonykát. Kedvére volt a birtoklása, sőt egyre inkább úgy érezte, birtokolnia kell. Megparancsolta neki, hogy hagyja ott a szállodai munkáját, maradjon otthon, majd ő eltartja. Ha távol van a háztól, Leona ne menjen az utcára. Egyedül ne fogadjon vendégeket, még a postásnak se nyisson ajtót.

Leona eleinte lázadozott, de belátta, vétkezett mindkét barát ellen, hát bűnhődnie kell. Hallott a pelikánról, s arról is, hogy Jánisz mindenkinek meséli, Leona, vagyis ő a madár képében költözött vissza hozzá. A faluban varázslatnak tartják az esetet, szentül hiszik, hogy hol Dimitriosznál van Leona, mint asszony, hol Jánisznál, mint pelikán.

Dimitriosz annyit megenged neki, hogy alkonyatkor elmenjen eléje a térre. De csak a tér sarkáig. Várakozzon ott, mutassa, hogy mennyire hű és szófogadó, s ha ideje érkezvén embere elindul hazafelé, menjen előtte, mintha csak hívná haza, az asztalához, az ágyába.

 

Egy hét múlva, amikor Dorina asszonytól elköszöntünk, s a kőlépcső-sikátoron lementünk a buszmegállóhoz, láttuk Jánisz kertjében a pelikánt. Állt bánatosan a szőlőlugas alatt, halvány rózsaszínben játszó tollazatával, sárga csőrével, íves, kecses nyakával. Szép volt, akár egy esküvői ruhás, boldogságra vágyó menyasszony.