A bikafejHazájában régészetet tanult, és amikor eljutott a szigetre, első dolga volt végigböngészni az archeológiai múzeumot. Nem a fővárosban vett ki szállást, a déli partszakasz egyik falujában telepedett le arra a két hétre, amit nyaralásra szánt. Máriának hívták, karcsú, barna hajú lány volt, kissé görögös arcéllel, talán volt is a családjukban valami délies beütés az ősök ismeretlen kalandozásainak köszönhetően. Ő maga is szeretett utazni, legtöbbször autóstoppal, de a szigetre most hajón érkezett. Hátizsákjába mindössze fürdőruhát gyömöszölt meg néhány trikót, és a szükséges piperecikket a görög kultúráról, főleg a mítoszokról szóló könyve mellé. Fényképezőgépét a nyakába akasztva hordta, s az erős napfény ellen háncsból készült, karimás kalapot viselt. Riza asszonynál vett ki szobát, fenn, a hegyoldalban, ahol olcsóbban kínálták a külön bejáratú apartmant. Ablakából a tengerre lehetett látni, és ha esténként kiült az emeleti teraszra, megcsodálhatta a naplementét, a horizontba olvadó izzó korong lassú süllyedését a sötétülő vízbe. Már másnap, a tengeri fürdő és az első iraklioni kirándulás után tudta, hogy pénzének nagy részét buszozásra fogja költeni. Talán okosabb lett volna a városban lakni, ha a régészet érdekelte, de mégsem bánta meg a döntését, Riza asszony jó kedélyű teremtés volt, házának kertje beleveszett a sziklás, köves, vadon hagyott domboldalba, ahol azonban mindenféle illatos gyógynövény bokrocskák állták a nyár melegét, ide kötötte ki kecskéit is legelészni, és megmutatta vendégének, hogy arra fönn, a hegy oldalában részes egy olajfaligetben. Mindamellett fügét meg szőlőt is termesztett, reggelente felült a szamarára, és víg kiáltozgatások közepette ereszkedett le a faluba, ahol a turistáknak gyümölcsöt árult. A lány a déli szieszta után leballagott a buszmegállóhoz, élvezte a sofőr meg a kalauz hangoskodását, amint a felszálló helybéliekkel diskuráltak, soha nem lehetett tudni, hogy haraggal-e vagy kedélyesen, a hadaró beszéd, a sofőr torokhangja meg a kalauz rövid válaszai keveredtek a motorzajjal. A szélvédő fölött mindenféle szentkép kunkorodott a nap hevétől, s amikor a harmadik útja alkalmával már ismerősként fogadták a buszban, a sofőr megkérdezte tőle derűsen, hogy hová valósi, ő megmondta, és a nevét is, mire a borostás, göndörhajú görög a feje felett lévő ikonra mutatott, hogy érti: Maria… – mondta. Közben a tekintetét a lány meztelen combján legeltette. Nagy meleg volt, a nyár legforróbb hónapja, de benn a múzeumban kellemes hűvös fogadta a lányt, s miután átfutotta a kő- és kerámiaedények tárlóit, a nagy amfórákat, a kultikus eszközöket, a bronzisteneket, fogadalmi állatokat, pompás ékszereket, sírleleteket, az egyik belső terembe sietett, s mint a legelső napon is, megállt a tengerkék szteatitból készült bikafej előtt. Csak fej volt, három és félezer éves lelet. Gyönyörű homlokív, felette a finom mintázatú, göndörödő szőrzet rajzolata, a kicsiny fülek, a csillogó, figyelő szempár, a kevélyen duzzadó orrcimpák és az égnek szökő, kecses csavarású, hegyes, aranyozott szarvak. Állt ott babonázottan, bámulta ezt a tökélyt, s arra gondolt, hogy ilyen lehetett az a bika is, amelyikbe Minosz király felesége beleszeretett. Voltaképpen a színes kőből mintázott bikafejért járt be Iraklionba. Még érvényes volt a diákigazolványa, de így is sokba került a múzeumi belépő, csakhogy inkább erre költötte a pénzét, semmint hogy beüljön egy bárba vagy rendes ebédet egyen egy hangulatos vendéglőben. Hideg ásványvizet kortyolgatva időzött naponta a knosszoszi leletek között, de egyszer kiment a palotaromokhoz is, ám semmi sem volt annyira kedvére, mint ez a bikafej. Elképzelte hozzá az egész nagyszerű testet. Különös bűvöletbe esett, a szépség és az erő iránti heves sóvárgás fogta el.
Hetednap, amint a szobor előtti, ugyancsak hosszas időzés után elindult, hogy hazatérjen a múzeumból, a bika mintha utána fordult volna. Legalább is úgy vélte. Annyira eleven volt az érzés, hogy megtorpant, visszalépett, s döbbenten tapasztalta, hogy a borostyánszínű szempár reá mered. Pasiphae! Ezt hallotta. Mintha egy öblös hang mondta volna ki a nevet. Visszhangozva szólt, mélyről, barlangmélyből, öblösen. És megint: Pasiphae! Úgy tetszett, a bika orrcimpái is megremegtek. Mária arra gondolt, a meleg csalta meg. Az egész napi járkálás okozta fáradtság. Vagy a koplalás. Mert mi mástól lehetne a hallucináció és káprázat? De nehezen hagyta ott a termet.
Vett néhány képeslapot a bejáratnál. A bikafejet is árulták. A lap hátulján olvashatta: Steatite bull’s-head rhyton from the Little Palace at Knossos. Otthon kitűzte az ágya fölé, a falra.
Azon az estén kiült a tengerpartra. A falu étterméből zene szállt a sötétben, táncra csábító zene, aztán ének zengett. Távol a vizen hajó lámpái csillantak a feketeségben, csobbantak, lottyantak a hullámok a kövek között, hűs légáramlatokat hozott a közelgő éjszaka. A még mindig meleg homokon ült, felhúzott térdét karjával átkulcsolva, magányosan. Nem volt senkije, akire szerelemmel gondolhatott volna, most mégis elöntötte a vágyódás. Eszébe jutott a múzeumból az a csillanó tekintet, a kérlelő szempár, s megborzongott. Akárha emberi, sóvár tekintet lett volna. Felidézte a tengerkék kőből faragott bikafejet minden szépségével és tökéletességével, hunyt szemmel képzelte maga elé, és akkor megint hallotta, tisztán hallotta a nevet: Pasiphae… Hiszen itt, ezen a tájon történt, ezen a szigeten – gondolta, és izgalom szállta meg, amint végigfutott agyán a történet. Minosz király bikája! Amit fel kellett volna áldoznia Poszeidonnak. De a királyt elbűvölte az állat szépsége, és egy másikat küldött az oltárra. A tenger istene megharagudott, bosszúból megbabonázta a király hitvesét, hogy beleszeressen a bikába. Bele is szeretett. Mélységes mély szerelemmel… Mélységes mély szerelemmel! A zene hol elhalkult, hol felerősödött, ahogy az éji szél kavarta a hangokat. Szirtakit jártak a táncosok, a dallam vérpezsdítőn jutott el a partra. Pasiphae… Én vagyok Pasiphae – gondolta riadtan a lány. Merész gondolat volt, megdobogtatta a szívét. Magányában is belepirult, elöntötte a forróság. A szirtaki üteme egyre szállt, szállt a falu felől, hullámzott a dallam a parti csobbanások ritmusával keveredve. A tengeri szél sem hűtötte a nyári forróságot. A lány ismerte a históriát. De soha nem vélte valóságosnak. Most azonban elhitte minden részletét. Pasiphae vallomását Daidalosznak, hogy szereti a bikát. Hogy segítsen neki, mert vágya csillapíthatatlan. És az ezermester elkészíti fából a tehenet, valódi tehénbőrt feszít rá, abba bújtatja a királynét, hogy a gyönyörűséges bika meghághassa… Nem, ezt már nem szabad végiggondolni. Bűnös vágy, förtelmes vágy. – De ha én vagyok Pasiphae!? Társaság közeledett a homokon nevetgélve. A víz közelébe futásnak eredtek, megálltak a köveknél, lányok, fiúk. Ledobálták magukról a ruhát, belegázoltak a tengerbe, locskoltak, kiáltoztak, beúsztak meztelenül. Észre sem vették, hogy a lány ott van. Szeretkezni egy bikával! De amikor az a iraklioni, és olyan gyönyörű! A táguló orrlikak, a sima homlok, a göndör szőrzet, a tüzes szempár! Bűnös vágy – gondolta a lány. – De vágy. Fékezhetetlen vágy… Pasiphae-t meghágja a bika. Én vagyok Pasiphae… Kifeszítette testét, öle lüktetett, de aztán felugrott a homokról, elborzasztotta a látomás. A gyönyör utáni büntetés. A Szörny. A Minotaurusz, a bikafejű. Akit megszült a vágyában mohó királyné. Mire Mária kiért az útra, a falu éttermében elült a mulatság. Szállásán Riza asszonyt még ébren találta. A ház előtt ült a leanderes cseréphordó és a hibiszkusz bokor mellett, a meleg estében állán kibontott kendőjével a fején, és gyógynövényeket kötözgetett kis csokrokba. A lány melléje telepedett. Hallgattak, aztán Riza asszony Mária markába nyomott egy csomó illatos füvet, mutatta, hogyan kötözgesse össze, ha kedve van segíteni. Dolgozgattak kettesben a házból kiszűrődő fényben. – A szerelmi vágy bizonyára a leggyönyörűbb érzés – mondta egyszer csak a lány a maga nyelvén. – Csakhogy aztán legtöbbször szörnyen megbűnhődik érte az ember… – Den katalaveno – nevetett halkan Riza asszony. – Oké! – nevetett a lány is. – Nem is kell értenie. Csak úgy mondtam. – Den katalaveno – ismételgette Riza asszony. – Den katalaveno…
Amikor bement lefeküdni, Mária tekintete megakadt a délután vásárolt képeslapon. Az aranyozott szarvú bika képét levette a falról, és betette könyve lapjai közé. A könyvet meg a hátizsákjába. Elhatározta, hogy másnap nem megy be a városba, nem járja végig a múzeumot, és főleg nem áll oda a zsírkőből faragott szobor elé, napestig a tengerparton lesz, és talán összeakad egy jó kis társasággal. Hiszen még van egy hete.
Reggel le is ment a strandra, bérelt egy napozóágyat, úszott, napfürdőzött, szendvicset vett a közeli bárban, és megivott két üveg sört. Nagyszerűen érezte magát, hanem amint délutánba hajlott az idő, nyugtalan lett. De ragaszkodni akart az elhatározásához. Háromkor mégis az autóbusz megállóban találta magát. Hiába jöttem ki ide, úgysem szállok fel – áltatta magát. Téblábolt, hol elindult Riza asszony háza felé, hol visszafutott, hogy el ne szalassza a buszt. Ott volt, amikor a kocsi megérkezett. Kinyílt az ajtó, az ismerős kalauz kérdőn nézett rá. Már-már fellépett a hágcsóra, ám hirtelen megpördült, és futásnak eredt. Futott, mint aki menekül. Hallotta, hogy a busz továbbment, akkor megállt, hogy lecsillapodjék. Úgy vélte, legyőzte a vágyát, de mégsem nyugodott meg.
Nem is nyugodott meg soha többé. |