Az aranyműves

Abban az időben, amikor a szigetet még nem lepték el az elegáns ékszerüzletek, Gregori volt az egyetlen aranyműves a városban. Háza, műhelye szűk sikátorban állt a tengerpart közelében, hajósok és minden másféle népek jól megtalálták, mert ha kívül esett is a város forgalmasabb negyedein, művészetének híre ment szerte Görögországban, a legtávolabbi helyekről is felkeresték. Akkoriban még nem járt annyi turista a szigetre, ezért aztán Gregori győzte a munkát, boltjának égkék bársonnyal bélelt tárlóiban a maga készítette ékszerek várták a vevőket, de szívesen vette, ha különleges kéréssel fordultak hozzá, megformált mindent, amit csak óhajtottak.

Hanem amikor fellendült a turizmus, egymás után nyíltak az ékszerüzletek a városban és a sziget minden nyaralóhelyén. Fiatal kereskedők kezére jutott a szakma, akik jól értették, hogyan kell csillogással, fényes kirakatokkal és hívogató cégtáblákkal elbódítani a közönséget. Nem maguk munkálták meg az aranyat, ezüstöt, nem az ő műhelyükben csiszolták a drágaköveket, hanem külországból hozták az árút, s noha valóban szemet gyönyörködtető filigránokat, mutatós diadémokat és pompázatos gyűrűket szereztek be Itáliából meg más országokból, már nem ugyanaz a személyes varázsa volt mindezeknek, mint ami Gregori mester művészetét jelentette.

Ahogy telt az idő, azt vette észre, hogy egyre kevesebben keresik fel, s ha azelőtt kézről kézre adták üzletében a kilincset, a vevők már inkább az új kereskedőket látogatják.

Ezeknek az újaknak eszük ágában sem volt olyasféle sikátorba telepedni, mint amilyenben Gregori aranyműves oly sok éven át működött. Hivalkodóbb helyeket választottak, ahol egyéb boltok is nyíltak, s ily módon csakhamar kialakult a város üzletnegyede. Boltajtó boltajtó mellett sorakozott, kirakatok értek egybe, s mindenütt fény és csillogás csalogatta vásárlásra az embereket.

Gregori nem volt már fiatal, haja őszült és gyérült, háta meghajlott a munkában, szeme megromlott, de keze még mindig csodákra volt képes, csakhogy egyre kevesebben voltak kíváncsiak rá.

A város megváltozott. Hotelok, éttermek nyíltak, az utcák vásártérre emlékeztettek, harsogott a fülsértő zene, autók tülekedtek az utakon. A tengeren jachtok suhantak, műsoros kirándulóhajók úsztak kivilágítva az éjszakában, repülőgépek és komphajók hozták az idegeneket a szigetre.

Gregori még várta, hogy megszólaljon boltajtaja felett a csengő, még ott görnyedt a műhelyében, hogy szabadjára engedett fantáziáját ékszerek formájában testesítse meg, de látnia kellett, hogy elpártoltak tőle. Bizonyára kimentem a divatból – gondolta keserűen –, amit csinálok, maradi, nem a mostani világba való…

Járta a várost, megállt az ékszerüzletek kirakatainál, bekukkantott a boltokba, figyelte a vásárlókat, a sötét öltönyös, divatos frizurás kereskedőket meg a miniszoknyás, kihívó öltözékű lányokat, akik sorra rakosgatták a vevők elé a bársonylapokon csillogó függőket, karpereceket, láncokat, brossokat. Némely darabra ő maga is alkudott, csak azért, hogy jobban megnézhesse, mi a különbség az ő művészete meg a tömegesen kínált külhoni holmi között.

Nem tudta felfedezni, miért más, miért jobb, miért keresettebb az újak áruja az övénél.

Egy napon, amikor már senki sem nyitott rá hetek óta, összeszedte tökéllyel megformált munkáit, és valamennyit egy nagy olvasztótégelybe dobta.

Ott állt sértetten, dacosan. Ha nem kellenek senkinek, hát pusztuljanak.

De hiába várta, hogy a forróságban megolvadjanak. Lobogott a láng, ám az ékszerek épen maradtak. Valamennyi. Nem fogott rajtuk a tűz heve.

Gregori elképedt. Csoda, mondta, motyogta, csoda! Vétkeztem, mert megrendültem a hitemben, de Isten nem engedi, hogy elveszítsem. Ő tehát úgy ítéli, hogy szükség van arra, amit tudok…

Attól fogva nem érdekelte, jönnek-e a vevők vagy sem. Tovább dolgozott a műhelyében, és ha mégis betévedt hozzá valaki, azt szeretettel kiszolgálta. De akkor sem bánkódott, ha nem nyitott rá ajtót senki. Tudomásul vette, hogy Istennek célja van vele, ha nem is értette igazán, hogy az miféle cél lehet.