A KecskeszigetLeon, a kikötői munkás minden délután ott ült az összegöngyölt halászhálók, gyümölcsös ládák és gázolajos hordók között a móló közelében, és leste a tengert, leste, mikor tűnik fel a régi katonai naszádból átalakított turistahajó a láthatáron. Hat óra tájban pöfögött be a hajócska az erőd falai mögül előbukkanva, a hatalmas komphajókat illedelmesen megkerülve, nevezetesen az El Grecót meg az Arisztotelészt, aztán már elcsendesedve odasimult a kőpárkányhoz, és néhány perc múltán a beszeszelt, napbarnította, jókedvű kirándulók leözönlöttek a keskeny pallón, a kapitány meg, egy testes, barna legény, agyonkoszlott tengerésztiszti sapkában, színes trikóban és szűkre szabott farmerban végigcsókolgatta a boldogan kacarászó és sikongató, az öbölbeli úszástól meg az egésznapi strandolástól tikkadt, csinos asszonyokat és lányokat, a férfiaknak odavetett néhány tréfás mondatot, aztán visszament a hajóra, és kihozott a partra egy iszákféle vászonzsákot. Leon akkor állt fel a helyéről, a kapitány elé ballagott, köszönésképpen simléderes sapkájához emelte mutatóujját, majd a vállára akasztotta az iszákot. – Vaszília azt mondja, az egyik kecske megellett, azért kevesebb a sajt – vetette oda a kapitány. – Mást nem üzent? – kérdezte Leon. – Mást nem. – Egy szóval sem? – nézett rá összehúzott szemmel a férfi. – Gyere át, és beszélj vele. – Azt már nem!… Leon meglódította vállán az iszákot, aztán nekiindult, hogy elvigye az árut a kereskedőkhöz. – Jól megvan a kecskéivel! – kiáltott utána a hajós. De a másik úgy tett, mintha nem is hallaná, indult, hogy felkeressen néhány kereskedőt, akik mindig megvették tőle a fehér vászonba csomagolt, kerek sajtokat. Ismertük Leont, a háza közelében béreltünk szállást, mi is vettünk a kissé csípős ízű kecskesajtból, s amikor nála jártunk, furcsállottuk, hogy minden asszonynak való munkát maga végez, de nem olyan gyakorlottan, mint a magukban élő férfiak. Egyszerű háza volt, rozsdaszínű sziklák között egy kis emelkedőn. Fala fehérre meszelt, ablakfáit, ajtaját égszínkékre mázolták, hódcserepes teteje messzire piroslott. Dús virágú bougainvillea és oleánderbokrok borultak a lépcsősor fölé, hátul, az udvaron ólak sorakoztak a kecskéknek. De most üresen álltak, mert Vaszília a bakkal együtt mind a hatot elvitte odaátra, a lakatlan szigetre. Mert aztán megtudtuk, miért van egyedül. Mesélték, hogy már vagy öt hónapja Leon és a felesége, Vaszília csúnyán összekaptak. A férfi szemére vetette az asszonynak, hogy másfél év is eltelt a házasságkötésük óta, és Vaszília apja még mindig nem adta át a megígért hozományt. Egy jól húzó, fiatal szamár felszerszámozva, nyergestől, egy kordé és nem csekély készpénz járt volna már az esküvő napja óta a fiataloknak. Ám a zsugori apa csak halogatta a dolgot, míg Leon, türelmes természete ellenére megsokallta a várakozást. Jó néhányszor üzent apósának a falujukba, leginkább Vaszília révén, de az asszony egy idő után restellt szólni. Csakhogy az ura morgolódását is megsokallta, bár elismerte, hogy jogosan zsörtölődik. Leont egyre jobban bosszantotta az após viselkedése, két ízben ő maga is eljárt nála a hozomány dolgában, de mindkét esetben azt a választ kapta, hogy rosszul megy a családnak, ha tetszik, ha nem, várni kell a jobb időkre. Márpedig Leon számított a vagyonkára, s ahogy telt az idő, másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy becsapták. Ha Vaszíliára nézett, már nem az asszonyka fekete haja, karcsú dereka és tüzes tekintete hevítette fel, hanem a méltánytalanság érzete kergette fejébe a vért, hiszen úgy vélte, bolonddá tették. Eszébe sem jutott már, hogy Vaszíliát magáért Vaszíliáért vette feleségül, nem pedig a szamárért meg a kordéért. Így aztán lépten-nyomon belékötött, és már az ágyban sem tudott többé gyengéd lenni. Vaszília sokat sírdogált a lelketlen szeretkezések után. Egy alkalommal, amikor szelíden arra kérte Leont, hogy ideje lenne gyermeket nemzeni, a férfi durván a fejéhez vágta, hogy előbb lássuk a megígért hozományt! Talán akkor éjjel, vagy nem sokkal azután döbbent rá Vaszília, hogy a férjének lassacskán eszét veszi apósa szószegése, és ahelyett, hogy továbbra is igazat adott volna neki, megharagudott rá. Már ő sem akart éjszakánként engedni a férfi vágyának, a nappalok is elviselhetetlenné váltak, s amikor Leon, egy rossz órájában megcibálta, válással fenyegetődzött. Rekkenő nyári nap égette a város utcáit a sziget védőszentjének ünnepén. Szent Iliáron püspök szarkofágjához járulva Vaszília, miközben áhítatos csókkal illette a szent bronzkoporsóját, tanácsért fohászkodott hozzá, vajon miként szakíthatna az urával anélkül, hogy a hűtlen elhagyás bűnébe ne essék. Szent Iliáronhoz, aki nem csak egyházi méltóság volt a maga idejében, de a szabadságküzdelmek élharcosa is, elért az asszony kérése. Azon pillanatban Vaszília Iliáron szavait vélte hallani a szarkofágból, s bár azok értelmét azonnal föl nem foghatta, hazaérve a díszes és méltóságos körmenetről, már tudta, miként cselekedjék. Akként hagyd el Leonidászt, hogy nem hagyod el, akként légy távol ágyától, asztalától, hogy nem vétesz a házastársi hűség ellen. Ennek csak egy módja lehet, gondolta az asszony, ha elvonul remeteségbe. Másnap, amikor egyedül maradt a házban, összekapta szerény holmiját, néhány szükséges edényt is bekötött a bugyrába, aztán mintha csak a hegyoldalba indulna legeltetni a kecskéket, kihajtotta a kicsi nyájat a kikötőbe. Néhány drachmáért motorost bérelt, és kecskéstől, bugyrostól átvitette magát az órányi hajóútra lévő lakatlan szigetre. Leon magára maradt, s most már nem is számíthatott az ígért hozományra, mert apósa őt kárhoztatta a történtekért. Ha nem tudott vigyázni asszonyára, hogyan is vigyázna egyéb jószágára az ilyen, hajtogatta széltében-hosszában Vaszília apja. Zsugori lévén, lelke mélyén még örült is ennek a fordulatnak.
Sajtvásárlás közben hallottunk Leontól a szigetre járó motorosról. Ő vitt el minket a kikötőbe, és mialatt a hajóssal beszélgettünk, már le is telepedett szokott helyére, a mólóra kiteregetett halászhálók és gázolajos hordók közé, ahonnan minden délután a tengert figyelte. Délelőtt tíz óra tájban indult velünk a katonai naszádból átalakított kiránduló hajó a lakatlan szigetre. Kecskesziget, mondta a tengerészsapkás, farmernadrágos kapitány. Sirályok szálltak, keringőztek vijjogva, zsákmányra vadászva a habos, hullámos farvíz fölött, nemkülönben alamizsnát remélve az utasoktól. Ahogy közeledtünk a parányi, sziklás, erdős-bokros szigethez, még delfineket is láttunk, amint fel-feldobták magukat a hajó körül. Vegyes társaság hangoskodott a hajón, a világ különböző tájairól összesereglett turisták, bikinis, szalmakalapos nők, sörhasú férfiak, viháncoló gyerekek, valamennyien vártuk a kellemesnek ígérkező strandolást a békés szigetecskén. Valóban üdítő volt az öböl vize. Ahol a hajó lehorgonyzott, homokos part terült el, a sekélyben áttetsző volt a tenger. Napernyőket osztott ki a hajó legénysége, sört, ouzót és gyümölcslét lehetett kapni a fedélzeten lévő büfében. Délfelé egy sziklavájatba eszkábált tábori tűzhely rostélyán apró szardíniákat sütöttek, azt tálalták fel papírtálcán kenyérrel, paradicsommal és paprikával, ez volt a kapitány ajándéka, persze az árát beszámították a kirándulás részvételi díjába. A sziget lakatlan volt, csak néhány kecskét láttunk előbukkanni a domboldal bokrai közül. Azt hittük, zergék, olyan ügyesen ugráltak a köveken, de aztán láttuk, hogy szelíden legelésző háziállatok. A kapitány szólt az embereinek, hogy elmegy valahová, kószálhatunk szerteszét, de öt órára mindenki legyen a hajónál az induláshoz, mert aki lemarad, itt aztán nem lel szállást éjszakára.
Felkapaszkodott a dombra, és eltűnt a fák között. Néhányan megkíséreltük körbejárni a szigetet. A homokos öböl dombok közé ékelődött, azon túl kövek emelkedtek ki a sekély vízből, köztük kristálytiszta volt a tenger. Sirályok ürülékétől meszes sziklákon lehetett eljutni a dombok mögé. Ott már meredek volt a part, csak úszva juthattunk tovább, míg újra partot érhettünk. Tüskés bokrok szegélyezte ösvény vezetett fel a magasba, mely odafenn tisztásba torkollott. Kalyiba állt egy göcsörtös olajfa árnyékában, duzzadt tőgyű anyakecskét gidái fogták körül, odább kipányvázott, csavart szarvú bak legelészett. Női és férfi hangokat hallottunk, s nemsokára kilépett a kalyibából a kapitány. Iszákféle zsák volt a vállára vetve. Karcsú, kontyos, fiatal nő jött ki utána. Mezítláb volt, egyszerű, mintás vászonruhában. Papírpénzt számolt, egyik markából a másikba gyűrte a drachmákat. Fel sem nézett, így aztán alig tudott védekezni, amikor a kapitány hirtelen átölelte és magához rántotta. Öklével taszította el magától, szitkozódva mondott valamit a pénzre. A férfi erre a zsebébe nyúlt, és nevetve valamennyit még hozzátett az addigi összeghez. De máris újra próbálkozott az öleléssel, a nő azonban kisiklott előle, s visszaszaladt a kalyibába.
Ötkor valóban dudált a hajó, felszedelődzködtünk, és visszaindultunk a városka kikötőjébe.
Útközben a kapitány még mindig derűs kedvében volt, ouzót kínált körbe, jócskán iszogatott ő is, koccintgatott az utasaival. Tudta, hogy láttuk odafönn a dombon, hát fecserészett az asszonyról. – Vaszília – mondta már kissé kapatosan. – Ott van egymagában a kecskéivel, aztán mégse kapható! Szereti azt a bolond Leonidászt, de azt mondja, Szent Iliáron sugallta neki, hogy tartsa távol magát tőle. A hozományon vesztek össze, Leon most azt akarja mutatni, hogy már nem is érdekli más, csak az asszony! Azért küldözgeti át neki a sajtok árát az utolsó drachmáig, hogy lássa, megbánta a kapzsiságát… És várja, minden nap várja, hogy visszatér hozzá a hajómon… De Vaszília hajthatatlan, annyira megbántotta…
Amikor kikötöttünk, Leon ott ült a halomba tekert halászhálókon, s csak akkor tápászkodott fel, amikor mind kiszálltunk a partra, és a kapitány vitte neki az iszákszerű zsákot a sajtokkal. Állt ott, és sötétkék, fényes sildes sapkája alól összeszűkült szemmel nézte a mindig jókedvű hajóst. – Ma sem? – kérdezte az egész napi hallgatástól rekedtes hangon. – Gyere, mondtam már, átviszlek hozzá… De Leon csak a fejét ingatta. – Pedig szebb, mint volt – nevetett kajánul a kapitány. – Megöllek, ha hozzányúlsz – mordult Leon, míg vállára akasztotta a zsákot. – Van nő elég! – csapott a levegőbe a hajós. – Olasz, magyar, német, angol… japán… de persze görög is! – Megöllek, ha őt is!… – És a munkadíj? Mit gondolsz, ingyen hozom a sajtot, viszem a pénzt meg az élelmet, miegymást, ami kell neki?… Na, jó, csak tréfálok! Hanem mégiscsak jobban tennéd, ha átjönnél hozzá! – Soha! Maradjon csak ott, ha olyan ostoba! Dermedjen kővé, sziklává, mint amilyen az a kemény szíve!… Még be sem fejezhette, amikor morajlás hallatszott a lakatlan sziget felől, fény lobbant, mint valami szárazvillám, és a hirtelen feltámadó szél sikolya szállt át a hullámok fölött. Leon sápadtan meredt a tengerre. De a szél és a háborgó víz elcsitult. – Ejnye, Leonidász – mondta a kapitány. – Tudod, hogy errefelé könnyen fog az átok!
Ha nem láttuk a házában, tudtuk, ül a kikötőben, lábát keresztbe vetve, likacsos nyári cipőben, kirojtosodott kék nadrágban, vasalatlan ingben, fején azzal a simléderes sapkával. Összekulcsolt kézzel, félkönyékkel a halászhálókra támaszkodva, lebiggyedt szájjal, ráncolt homlokkal, keskenyre zárt, figyelő szemmel nézi a tengert, a halványan derengő Kecskeszigetet. Ha ilyenkor megkérték valami munkára, meg se hallotta, nem akart elmozdulni onnan, csak esténként, amikor visszatért Vaszília szigetéről a hajó, és indulhatott eladni a sajtokat a kereskedőknek. |