Isten embere

Rodion egész nap a bárban ült, a teraszon, és várta a kártyapartnereit. A kis tér közepén virággrupp volt, pálmafa hajolt föléje, és a téren, körül leánderbokrok nyíltak, illatukkal elárasztva a környéket.

Rodion a legnagyobb melegben is garbót, szvettert és sötét posztózakót viselt, mindből sötét színűt persze, a nadrágja is fekete volt, a térdén meg a fenekén kifényesedett a sok üldögéléstől, a szára meg rojtosan hullott a laffogó szíjazatú szandálra. Mert amúgy meztéláb járt Rodion, mindig is meztéláb, talán még a téli hónapokban is, vagyis az esős, szeles évszakban, mert a szigeten ez jelentette a telet. Borostás volt, ősz borosta ütött ki állán, pofáján, gyér haja is ősz volt, homloka s feje köré sötét turbánkoszorút font kendőből a verejték meg a nap fényének felfogására.

Ouzót ivott jeges vízzel, kortyonként fogyasztotta beszélgetés, kártyázás közben, vagy csak üldögélt barátra várva, s nézte a téren ténfergő turistákat, a zsákmány után szaglászó gazdátlan kutyákat, de leginkább a nőket, oda-odaszólt nekik, azok meg nevetve legyintettek feléje, de tisztelettudón, bárhogyan viselkedett is velük Rodion. Azt mondták rá a helybéliek, hogy az Isten embere.

Senki idegen nem gondolta volna róla, hogy megilleti ez a kitüntető elnevezés. Markáns, mély ráncok barázdálta, cserzett arca, a szeme alatti táskák, vaskos orra, testessége, kemény ökle nem azt a szelídséget mutatták, amit Isten emberéről képzelhetnénk.

De az Aijosz Vassziliosz templom derék papja is bizonygatta, hogy Rodion, semmi kétség, az Isten embere.

Mindenki téved, aki azt hiszi, Rodion vallási tevékenységgel, prédikálással vagy másféle igehirdetéssel érdemelte ki a tiszteletet és elismerést. Nem, Rodion csak ült a bárban vagy a bár teraszán, kártyázott és élvezettel kortyolgatta az ouzót, mint bármely más férfi. De történt vele valami hosszú évekkel azelőtt, hogy megismertük, valami különös csoda, és azóta mindenki tudja róla, hogy kapcsolatba került az Úrral.

Rodion ifjú kora óta híresen ügyes és szerencsés kártyás volt, s noha mindig is becsületesen játszott, örökösen nyert. Partnerei csak akkor juthattak győzelemhez, ha veszedelmes alakok voltak, akiknek ostoba haragját nem akarta kihívni, vagy ha megesett a szíve a vesztésre állón, és szándékosan hibázott. De nem állíthatta senki, hogy Rodion gyáva volt nyerni, ha úgy akarta, mert emlékeztek arra a napra, annak a napnak az éjszakájára, amikor negyvenegyben, még szinte kölyökként a németekkel ült le játszani, és elnyerte tőlük minden pénzüket.

Igaz, a pénzt visszaadta, de a fogadást megnyerte, aminek egy lány ártatlansága volt a tétje. A lány Rodion választott menyasszonya volt, és abban a vendéglőben dolgozott, aminek panziójában megszálltak a katonák. Amikor nyilvánvaló lett, hogy szemet vetettek rá, a még csak alig húszesztendős fiatalember figyelmeztette őket, hogy a Fraulein foglalt. Egyikük azonnal a pisztolyához kapott, a másik megragadta Rodiont, hogy kilökje az utcára, de a harmadik józanabb volt és rangidős, csitította társait, mire azok morgolódva visszaültek az asztalukhoz. Csakhogy a rangidős sem bizonyult szentnek, minthogy a pincérlány igen szép volt, fogadást ajánlott a heves ifjúnak, üljön le velük kártyázni, ha nyer, nem bántják a lányt, ám ha veszít, magukkal viszik szórakozni.

Azt hitték, könnyű dolguk lesz, de csalódtak. Valamennyi vendég és az üzlet tulajdonosa is tudta, hogy Rodion kártyában verhetetlen. Sokuk erszénye bánta már, hát megtanulták. De azért ott szorongtak mind a kártyázók körött, s amikor hajnal felé a németek kifosztva találták magukat, ujjongva ünnepeltek. Amazok a gyantás bortól már részegen felpattantak, pisztolyt szegeztek az emberekre, és követelték, hogy Rodion adja vissza elnyert pénzüket. Néhányat bele is lőttek a mennyezetbe, hogy mindenki lássa, nem tréfálnak.

A pénzt visszakapták, de a lányt nem vitték magukkal, annyi veszteséget azért elismertek.

Sokan emlékeztek még erre az esetre, meg aztán sokan meséltek is erről a későbbi nemzedékeknek. Újabb idők óta számos német turista jár a szigetre, pénzt hoznak, a szigetlakók belőlük is jól élnek, ahogy más idegenekből is. A háborús emlékeket, az ellenséges indulatokat már régen elmosta az idő, a hajdani katonák vagy porladnak valahol, vagy öregedő kispolgárokká vedlettek, Rodion hősiességéből is csak annyi maradt fönn, hogy kártyacsatát vívott egy nő becsületéért.

Nem emiatt tisztelik Isten emberének.

Később történt az, amiért így nevezték.

Kiszáradt patak- és folyómedrek kanyarognak le a hegyekből a tenger felé. A nyárban, késő őszig szemvakítóan fehérlenek ezekben a medrekben a kövek, de amikor novemberben beköszönt az esős évszak, s az ég csatornái kellőképpen megáldják a szomjas földet, hirtelen mély és veszélyes zuhatagok robognak alá a magasabb helyekről.

Ilyen esős, viharos időben járt fenn a hegyen Rodion, hogy özvegyasszony rokonát öt neveletlen gyermekével a városkába költöztesse az ünnepekre. Gyalogosan, szamárhátra pakolt holmijaikkal vágtak neki a patakparti útnak, de mielőtt leértek volna odaföntről, váratlanul nagy tömegű víz zúdult alá, és a patakmeder kevésnek bizonyult az áradathoz. A vad víz sodorni kezdte a kicsi gyermekeket és a málhás szamarat. Jajveszékelt az özvegy, kapkodtak a nagyobbacskák, sírtak tehetetlenségükben. S akkor Rodion éktelen hangon kiáltott Istenhez segítségül, az özvegy szentes érzetéhez mérten meglehetősen kemény szavakkal, de kétségek nélkül. Akkora hangon dörgött fel az égnek, hogy attól egyszeriben megcsappant az ár, a gyermekek és a szamár a parti útra hemperedtek. Ugyanakkor zengő szózat is hallatszott, amit az özvegy mesélt el aztán városszerte. Segítségül hívtál, mert hiszel bennem, Rodion, és akik hisznek, azok méltóak az én segítségemre. Az én emberem vagy, Rodion. De azért máskor tisztességesebb hangot használj!

Így szólt az Úr, mesélte a szigetlakóknak az özvegy. A szigetlakók meg azt mondják az idegeneknek, akik nyaralni, szórakozni érkeznek a szigetre, nézzék csak azt az embert, fekete turbánkoszorúval a fején, kártyával a kezében, ouzót iszogatva a bár teraszán, nem más ő, mint az Isten embere. Ott ül naphosszat, kártyázgatva szerzi meg azt a néhány drachmát, amire szüksége van, tegezi még az Aijosz Vassziliosz templom pópáját is, és noha a kedvéért azóta nem is idézett elő több csodát az Ég, az az egy is elég volt ahhoz, hogy mindenki jól megjegyezze, Isten segít azon, aki hisz benne. Bebizonyosodott ez az ő esetében. Nem kell hát mást tenni Rodionnak többé, mint élvezni a kék tenger fölé boruló fényes ég alatt a szépséges életet, és puszta létezésével emlékeztetni a szigetlakókat Isten végtelen jóságára.