A hajós

Nyolc és fél perccel azután, hogy a fellegektől mélysötét ég alatt a háborgó tengeren sziklának ütközött hajója, a kapitány még mindig mozdulatlanul állt a hídon, fülébe zúgott a morajlás, az emberek kétségbeesett üvöltése, az első tiszt rikoltó parancsszavai és a mentőcsónak csigájának éles csikorgása. A hajó mindegyre csak süllyedt, a léken beözönlő víz féloldalra döntötte, de a kapitány erős marokkal kapaszkodott a rézveretű kormányba, s állt szálfaegyenesen, dermedten mindattól, ami történt. Fogta a kormányt, amivel eddig mindig meg tudta találni a jó irányt, de már semmit sem tehetett, csak várt, érezte a talpa alatt a feltörő tengervizet, a tengert, aminek szerelmese volt, hiszen azért választotta ezt az életet, a tengerért, ami most gyilkosává válik. Érezte, mint éri el a térdét, a derekát, a mellét, s már az álláig ért, de még akkor sem mozdult, amikor a sós íz a szájába löttyent, mint méregpohárból az első korty, tudta, itt a vég, ez a vég, ez az utolsó pillanat, a legutolsó, a legeslegutolsó, és abban a pillanatban azt is tudta, hogy ennek így kell lennie, már régesrégen tudta, hogy egyszer így lesz, hogy az öli meg, amire mindig is vágyott, amiért mindig is rajongott, amiért az életét áldozta, ami boldoggá tette, aminek a dicsőséget köszönheti, az rántja magába, és nem mozdult, és így nyelte el a tenger, hogy többé soha senki se találhasson rá ezen a világon.