Pál apostol szigetei

 

 

 

A hajós

Nyolc és fél perccel azután, hogy a fellegektől mélysötét ég alatt a háborgó tengeren sziklának ütközött hajója, a kapitány még mindig mozdulatlanul állt a hídon, fülébe zúgott a morajlás, az emberek kétségbeesett üvöltése, az első tiszt rikoltó parancsszavai és a mentőcsónak csigájának éles csikorgása. A hajó mindegyre csak süllyedt, a léken beözönlő víz féloldalra döntötte, de a kapitány erős marokkal kapaszkodott a rézveretű kormányba, s állt szálfaegyenesen, dermedten mindattól, ami történt. Fogta a kormányt, amivel eddig mindig meg tudta találni a jó irányt, de már semmit sem tehetett, csak várt, érezte a talpa alatt a feltörő tengervizet, a tengert, aminek szerelmese volt, hiszen azért választotta ezt az életet, a tengerért, ami most gyilkosává válik. Érezte, mint éri el a térdét, a derekát, a mellét, s már az álláig ért, de még akkor sem mozdult, amikor a sós íz a szájába löttyent, mint méregpohárból az első korty, tudta, itt a vég, ez a vég, ez az utolsó pillanat, a legutolsó, a legeslegutolsó, és abban a pillanatban azt is tudta, hogy ennek így kell lennie, már régesrégen tudta, hogy egyszer így lesz, hogy az öli meg, amire mindig is vágyott, amiért mindig is rajongott, amiért az életét áldozta, ami boldoggá tette, aminek a dicsőséget köszönheti, az rántja magába, és nem mozdult, és így nyelte el a tenger, hogy többé soha senki se találhasson rá ezen a világon.

Isten embere

Rodion egész nap a bárban ült, a teraszon, és várta a kártyapartnereit. A kis tér közepén virággrupp volt, pálmafa hajolt föléje, és a téren, körül leánderbokrok nyíltak, illatukkal elárasztva a környéket.

Rodion a legnagyobb melegben is garbót, szvettert és sötét posztózakót viselt, mindből sötét színűt persze, a nadrágja is fekete volt, a térdén meg a fenekén kifényesedett a sok üldögéléstől, a szára meg rojtosan hullott a laffogó szíjazatú szandálra. Mert amúgy meztéláb járt Rodion, mindig is meztéláb, talán még a téli hónapokban is, vagyis az esős, szeles évszakban, mert a szigeten ez jelentette a telet. Borostás volt, ősz borosta ütött ki állán, pofáján, gyér haja is ősz volt, homloka s feje köré sötét turbánkoszorút font kendőből a verejték meg a nap fényének felfogására.

Ouzót ivott jeges vízzel, kortyonként fogyasztotta beszélgetés, kártyázás közben, vagy csak üldögélt barátra várva, s nézte a téren ténfergő turistákat, a zsákmány után szaglászó gazdátlan kutyákat, de leginkább a nőket, oda-odaszólt nekik, azok meg nevetve legyintettek feléje, de tisztelettudón, bárhogyan viselkedett is velük Rodion. Azt mondták rá a helybéliek, hogy az Isten embere.

Senki idegen nem gondolta volna róla, hogy megilleti ez a kitüntető elnevezés. Markáns, mély ráncok barázdálta, cserzett arca, a szeme alatti táskák, vaskos orra, testessége, kemény ökle nem azt a szelídséget mutatták, amit Isten emberéről képzelhetnénk.

De az Aijosz Vassziliosz templom derék papja is bizonygatta, hogy Rodion, semmi kétség, az Isten embere.

Mindenki téved, aki azt hiszi, Rodion vallási tevékenységgel, prédikálással vagy másféle igehirdetéssel érdemelte ki a tiszteletet és elismerést. Nem, Rodion csak ült a bárban vagy a bár teraszán, kártyázott és élvezettel kortyolgatta az ouzót, mint bármely más férfi. De történt vele valami hosszú évekkel azelőtt, hogy megismertük, valami különös csoda, és azóta mindenki tudja róla, hogy kapcsolatba került az Úrral.

Rodion ifjú kora óta híresen ügyes és szerencsés kártyás volt, s noha mindig is becsületesen játszott, örökösen nyert. Partnerei csak akkor juthattak győzelemhez, ha veszedelmes alakok voltak, akiknek ostoba haragját nem akarta kihívni, vagy ha megesett a szíve a vesztésre állón, és szándékosan hibázott. De nem állíthatta senki, hogy Rodion gyáva volt nyerni, ha úgy akarta, mert emlékeztek arra a napra, annak a napnak az éjszakájára, amikor negyvenegyben, még szinte kölyökként a németekkel ült le játszani, és elnyerte tőlük minden pénzüket.

Igaz, a pénzt visszaadta, de a fogadást megnyerte, aminek egy lány ártatlansága volt a tétje. A lány Rodion választott menyasszonya volt, és abban a vendéglőben dolgozott, aminek panziójában megszálltak a katonák. Amikor nyilvánvaló lett, hogy szemet vetettek rá, a még csak alig húszesztendős fiatalember figyelmeztette őket, hogy a Fraulein foglalt. Egyikük azonnal a pisztolyához kapott, a másik megragadta Rodiont, hogy kilökje az utcára, de a harmadik józanabb volt és rangidős, csitította társait, mire azok morgolódva visszaültek az asztalukhoz. Csakhogy a rangidős sem bizonyult szentnek, minthogy a pincérlány igen szép volt, fogadást ajánlott a heves ifjúnak, üljön le velük kártyázni, ha nyer, nem bántják a lányt, ám ha veszít, magukkal viszik szórakozni.

Azt hitték, könnyű dolguk lesz, de csalódtak. Valamennyi vendég és az üzlet tulajdonosa is tudta, hogy Rodion kártyában verhetetlen. Sokuk erszénye bánta már, hát megtanulták. De azért ott szorongtak mind a kártyázók körött, s amikor hajnal felé a németek kifosztva találták magukat, ujjongva ünnepeltek. Amazok a gyantás bortól már részegen felpattantak, pisztolyt szegeztek az emberekre, és követelték, hogy Rodion adja vissza elnyert pénzüket. Néhányat bele is lőttek a mennyezetbe, hogy mindenki lássa, nem tréfálnak.

A pénzt visszakapták, de a lányt nem vitték magukkal, annyi veszteséget azért elismertek.

Sokan emlékeztek még erre az esetre, meg aztán sokan meséltek is erről a későbbi nemzedékeknek. Újabb idők óta számos német turista jár a szigetre, pénzt hoznak, a szigetlakók belőlük is jól élnek, ahogy más idegenekből is. A háborús emlékeket, az ellenséges indulatokat már régen elmosta az idő, a hajdani katonák vagy porladnak valahol, vagy öregedő kispolgárokká vedlettek, Rodion hősiességéből is csak annyi maradt fönn, hogy kártyacsatát vívott egy nő becsületéért.

Nem emiatt tisztelik Isten emberének.

Később történt az, amiért így nevezték.

Kiszáradt patak- és folyómedrek kanyarognak le a hegyekből a tenger felé. A nyárban, késő őszig szemvakítóan fehérlenek ezekben a medrekben a kövek, de amikor novemberben beköszönt az esős évszak, s az ég csatornái kellőképpen megáldják a szomjas földet, hirtelen mély és veszélyes zuhatagok robognak alá a magasabb helyekről.

Ilyen esős, viharos időben járt fenn a hegyen Rodion, hogy özvegyasszony rokonát öt neveletlen gyermekével a városkába költöztesse az ünnepekre. Gyalogosan, szamárhátra pakolt holmijaikkal vágtak neki a patakparti útnak, de mielőtt leértek volna odaföntről, váratlanul nagy tömegű víz zúdult alá, és a patakmeder kevésnek bizonyult az áradathoz. A vad víz sodorni kezdte a kicsi gyermekeket és a málhás szamarat. Jajveszékelt az özvegy, kapkodtak a nagyobbacskák, sírtak tehetetlenségükben. S akkor Rodion éktelen hangon kiáltott Istenhez segítségül, az özvegy szentes érzetéhez mérten meglehetősen kemény szavakkal, de kétségek nélkül. Akkora hangon dörgött fel az égnek, hogy attól egyszeriben megcsappant az ár, a gyermekek és a szamár a parti útra hemperedtek. Ugyanakkor zengő szózat is hallatszott, amit az özvegy mesélt el aztán városszerte. Segítségül hívtál, mert hiszel bennem, Rodion, és akik hisznek, azok méltóak az én segítségemre. Az én emberem vagy, Rodion. De azért máskor tisztességesebb hangot használj!

Így szólt az Úr, mesélte a szigetlakóknak az özvegy. A szigetlakók meg azt mondják az idegeneknek, akik nyaralni, szórakozni érkeznek a szigetre, nézzék csak azt az embert, fekete turbánkoszorúval a fején, kártyával a kezében, ouzót iszogatva a bár teraszán, nem más ő, mint az Isten embere. Ott ül naphosszat, kártyázgatva szerzi meg azt a néhány drachmát, amire szüksége van, tegezi még az Aijosz Vassziliosz templom pópáját is, és noha a kedvéért azóta nem is idézett elő több csodát az Ég, az az egy is elég volt ahhoz, hogy mindenki jól megjegyezze, Isten segít azon, aki hisz benne. Bebizonyosodott ez az ő esetében. Nem kell hát mást tenni Rodionnak többé, mint élvezni a kék tenger fölé boruló fényes ég alatt a szépséges életet, és puszta létezésével emlékeztetni a szigetlakókat Isten végtelen jóságára.

A Kecskesziget

Leon, a kikötői munkás minden délután ott ült az összegöngyölt halászhálók, gyümölcsös ládák és gázolajos hordók között a móló közelében, és leste a tengert, leste, mikor tűnik fel a régi katonai naszádból átalakított turistahajó a láthatáron. Hat óra tájban pöfögött be a hajócska az erőd falai mögül előbukkanva, a hatalmas komphajókat illedelmesen megkerülve, nevezetesen az El Grecót meg az Arisztotelészt, aztán már elcsendesedve odasimult a kőpárkányhoz, és néhány perc múltán a beszeszelt, napbarnította, jókedvű kirándulók leözönlöttek a keskeny pallón, a kapitány meg, egy testes, barna legény, agyonkoszlott tengerésztiszti sapkában, színes trikóban és szűkre szabott farmerban végigcsókolgatta a boldogan kacarászó és sikongató, az öbölbeli úszástól meg az egésznapi strandolástól tikkadt, csinos asszonyokat és lányokat, a férfiaknak odavetett néhány tréfás mondatot, aztán visszament a hajóra, és kihozott a partra egy iszákféle vászonzsákot.

Leon akkor állt fel a helyéről, a kapitány elé ballagott, köszönésképpen simléderes sapkájához emelte mutatóujját, majd a vállára akasztotta az iszákot.

– Vaszília azt mondja, az egyik kecske megellett, azért kevesebb a sajt – vetette oda a kapitány.

– Mást nem üzent? – kérdezte Leon.

– Mást nem.

– Egy szóval sem? – nézett rá összehúzott szemmel a férfi.

– Gyere át, és beszélj vele.

– Azt már nem!…

Leon meglódította vállán az iszákot, aztán nekiindult, hogy elvigye az árut a kereskedőkhöz.

– Jól megvan a kecskéivel! – kiáltott utána a hajós. De a másik úgy tett, mintha nem is hallaná, indult, hogy felkeressen néhány kereskedőt, akik mindig megvették tőle a fehér vászonba csomagolt, kerek sajtokat.

Ismertük Leont, a háza közelében béreltünk szállást, mi is vettünk a kissé csípős ízű kecskesajtból, s amikor nála jártunk, furcsállottuk, hogy minden asszonynak való munkát maga végez, de nem olyan gyakorlottan, mint a magukban élő férfiak. Egyszerű háza volt, rozsdaszínű sziklák között egy kis emelkedőn. Fala fehérre meszelt, ablakfáit, ajtaját égszínkékre mázolták, hódcserepes teteje messzire piroslott. Dús virágú bougainvillea és oleánderbokrok borultak a lépcsősor fölé, hátul, az udvaron ólak sorakoztak a kecskéknek. De most üresen álltak, mert Vaszília a bakkal együtt mind a hatot elvitte odaátra, a lakatlan szigetre.

Mert aztán megtudtuk, miért van egyedül. Mesélték, hogy már vagy öt hónapja Leon és a felesége, Vaszília csúnyán összekaptak. A férfi szemére vetette az asszonynak, hogy másfél év is eltelt a házasságkötésük óta, és Vaszília apja még mindig nem adta át a megígért hozományt. Egy jól húzó, fiatal szamár felszerszámozva, nyergestől, egy kordé és nem csekély készpénz járt volna már az esküvő napja óta a fiataloknak. Ám a zsugori apa csak halogatta a dolgot, míg Leon, türelmes természete ellenére megsokallta a várakozást. Jó néhányszor üzent apósának a falujukba, leginkább Vaszília révén, de az asszony egy idő után restellt szólni. Csakhogy az ura morgolódását is megsokallta, bár elismerte, hogy jogosan zsörtölődik. Leont egyre jobban bosszantotta az após viselkedése, két ízben ő maga is eljárt nála a hozomány dolgában, de mindkét esetben azt a választ kapta, hogy rosszul megy a családnak, ha tetszik, ha nem, várni kell a jobb időkre. Márpedig Leon számított a vagyonkára, s ahogy telt az idő, másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy becsapták. Ha Vaszíliára nézett, már nem az asszonyka fekete haja, karcsú dereka és tüzes tekintete hevítette fel, hanem a méltánytalanság érzete kergette fejébe a vért, hiszen úgy vélte, bolonddá tették. Eszébe sem jutott már, hogy Vaszíliát magáért Vaszíliáért vette feleségül, nem pedig a szamárért meg a kordéért. Így aztán lépten-nyomon belékötött, és már az ágyban sem tudott többé gyengéd lenni. Vaszília sokat sírdogált a lelketlen szeretkezések után. Egy alkalommal, amikor szelíden arra kérte Leont, hogy ideje lenne gyermeket nemzeni, a férfi durván a fejéhez vágta, hogy előbb lássuk a megígért hozományt!

Talán akkor éjjel, vagy nem sokkal azután döbbent rá Vaszília, hogy a férjének lassacskán eszét veszi apósa szószegése, és ahelyett, hogy továbbra is igazat adott volna neki, megharagudott rá. Már ő sem akart éjszakánként engedni a férfi vágyának, a nappalok is elviselhetetlenné váltak, s amikor Leon, egy rossz órájában megcibálta, válással fenyegetődzött.

Rekkenő nyári nap égette a város utcáit a sziget védőszentjének ünnepén. Szent Iliáron püspök szarkofágjához járulva Vaszília, miközben áhítatos csókkal illette a szent bronzkoporsóját, tanácsért fohászkodott hozzá, vajon miként szakíthatna az urával anélkül, hogy a hűtlen elhagyás bűnébe ne essék. Szent Iliáronhoz, aki nem csak egyházi méltóság volt a maga idejében, de a szabadságküzdelmek élharcosa is, elért az asszony kérése. Azon pillanatban Vaszília Iliáron szavait vélte hallani a szarkofágból, s bár azok értelmét azonnal föl nem foghatta, hazaérve a díszes és méltóságos körmenetről, már tudta, miként cselekedjék.

Akként hagyd el Leonidászt, hogy nem hagyod el, akként légy távol ágyától, asztalától, hogy nem vétesz a házastársi hűség ellen.

Ennek csak egy módja lehet, gondolta az asszony, ha elvonul remeteségbe.

Másnap, amikor egyedül maradt a házban, összekapta szerény holmiját, néhány szükséges edényt is bekötött a bugyrába, aztán mintha csak a hegyoldalba indulna legeltetni a kecskéket, kihajtotta a kicsi nyájat a kikötőbe. Néhány drachmáért motorost bérelt, és kecskéstől, bugyrostól átvitette magát az órányi hajóútra lévő lakatlan szigetre.

Leon magára maradt, s most már nem is számíthatott az ígért hozományra, mert apósa őt kárhoztatta a történtekért. Ha nem tudott vigyázni asszonyára, hogyan is vigyázna egyéb jószágára az ilyen, hajtogatta széltében-hosszában Vaszília apja. Zsugori lévén, lelke mélyén még örült is ennek a fordulatnak.

 

Sajtvásárlás közben hallottunk Leontól a szigetre járó motorosról. Ő vitt el minket a kikötőbe, és mialatt a hajóssal beszélgettünk, már le is telepedett szokott helyére, a mólóra kiteregetett halászhálók és gázolajos hordók közé, ahonnan minden délután a tengert figyelte.

Délelőtt tíz óra tájban indult velünk a katonai naszádból átalakított kiránduló hajó a lakatlan szigetre. Kecskesziget, mondta a tengerészsapkás, farmernadrágos kapitány. Sirályok szálltak, keringőztek vijjogva, zsákmányra vadászva a habos, hullámos farvíz fölött, nemkülönben alamizsnát remélve az utasoktól. Ahogy közeledtünk a parányi, sziklás, erdős-bokros szigethez, még delfineket is láttunk, amint fel-feldobták magukat a hajó körül. Vegyes társaság hangoskodott a hajón, a világ különböző tájairól összesereglett turisták, bikinis, szalmakalapos nők, sörhasú férfiak, viháncoló gyerekek, valamennyien vártuk a kellemesnek ígérkező strandolást a békés szigetecskén.

Valóban üdítő volt az öböl vize. Ahol a hajó lehorgonyzott, homokos part terült el, a sekélyben áttetsző volt a tenger. Napernyőket osztott ki a hajó legénysége, sört, ouzót és gyümölcslét lehetett kapni a fedélzeten lévő büfében. Délfelé egy sziklavájatba eszkábált tábori tűzhely rostélyán apró szardíniákat sütöttek, azt tálalták fel papírtálcán kenyérrel, paradicsommal és paprikával, ez volt a kapitány ajándéka, persze az árát beszámították a kirándulás részvételi díjába.

A sziget lakatlan volt, csak néhány kecskét láttunk előbukkanni a domboldal bokrai közül. Azt hittük, zergék, olyan ügyesen ugráltak a köveken, de aztán láttuk, hogy szelíden legelésző háziállatok. A kapitány szólt az embereinek, hogy elmegy valahová, kószálhatunk szerteszét, de öt órára mindenki legyen a hajónál az induláshoz, mert aki lemarad, itt aztán nem lel szállást éjszakára.

 

Felkapaszkodott a dombra, és eltűnt a fák között. Néhányan megkíséreltük körbejárni a szigetet. A homokos öböl dombok közé ékelődött, azon túl kövek emelkedtek ki a sekély vízből, köztük kristálytiszta volt a tenger. Sirályok ürülékétől meszes sziklákon lehetett eljutni a dombok mögé. Ott már meredek volt a part, csak úszva juthattunk tovább, míg újra partot érhettünk. Tüskés bokrok szegélyezte ösvény vezetett fel a magasba, mely odafenn tisztásba torkollott. Kalyiba állt egy göcsörtös olajfa árnyékában, duzzadt tőgyű anyakecskét gidái fogták körül, odább kipányvázott, csavart szarvú bak legelészett. Női és férfi hangokat hallottunk, s nemsokára kilépett a kalyibából a kapitány. Iszákféle zsák volt a vállára vetve. Karcsú, kontyos, fiatal nő jött ki utána. Mezítláb volt, egyszerű, mintás vászonruhában. Papírpénzt számolt, egyik markából a másikba gyűrte a drachmákat. Fel sem nézett, így aztán alig tudott védekezni, amikor a kapitány hirtelen átölelte és magához rántotta. Öklével taszította el magától, szitkozódva mondott valamit a pénzre. A férfi erre a zsebébe nyúlt, és nevetve valamennyit még hozzátett az addigi összeghez. De máris újra próbálkozott az öleléssel, a nő azonban kisiklott előle, s visszaszaladt a kalyibába.

 

Ötkor valóban dudált a hajó, felszedelődzködtünk, és visszaindultunk a városka kikötőjébe.

 

Útközben a kapitány még mindig derűs kedvében volt, ouzót kínált körbe, jócskán iszogatott ő is, koccintgatott az utasaival. Tudta, hogy láttuk odafönn a dombon, hát fecserészett az asszonyról. – Vaszília – mondta már kissé kapatosan. – Ott van egymagában a kecskéivel, aztán mégse kapható! Szereti azt a bolond Leonidászt, de azt mondja, Szent Iliáron sugallta neki, hogy tartsa távol magát tőle. A hozományon vesztek össze, Leon most azt akarja mutatni, hogy már nem is érdekli más, csak az asszony! Azért küldözgeti át neki a sajtok árát az utolsó drachmáig, hogy lássa, megbánta a kapzsiságát… És várja, minden nap várja, hogy visszatér hozzá a hajómon… De Vaszília hajthatatlan, annyira megbántotta…

 

Amikor kikötöttünk, Leon ott ült a halomba tekert halászhálókon, s csak akkor tápászkodott fel, amikor mind kiszálltunk a partra, és a kapitány vitte neki az iszákszerű zsákot a sajtokkal. Állt ott, és sötétkék, fényes sildes sapkája alól összeszűkült szemmel nézte a mindig jókedvű hajóst.

– Ma sem? – kérdezte az egész napi hallgatástól rekedtes hangon.

– Gyere, mondtam már, átviszlek hozzá…

De Leon csak a fejét ingatta.

– Pedig szebb, mint volt – nevetett kajánul a kapitány.

– Megöllek, ha hozzányúlsz – mordult Leon, míg vállára akasztotta a zsákot.

– Van nő elég! – csapott a levegőbe a hajós. – Olasz, magyar, német, angol… japán… de persze görög is!

– Megöllek, ha őt is!…

– És a munkadíj? Mit gondolsz, ingyen hozom a sajtot, viszem a pénzt meg az élelmet, miegymást, ami kell neki?… Na, jó, csak tréfálok! Hanem mégiscsak jobban tennéd, ha átjönnél hozzá!

– Soha! Maradjon csak ott, ha olyan ostoba! Dermedjen kővé, sziklává, mint amilyen az a kemény szíve!…

Még be sem fejezhette, amikor morajlás hallatszott a lakatlan sziget felől, fény lobbant, mint valami szárazvillám, és a hirtelen feltámadó szél sikolya szállt át a hullámok fölött.

Leon sápadtan meredt a tengerre. De a szél és a háborgó víz elcsitult.

– Ejnye, Leonidász – mondta a kapitány. – Tudod, hogy errefelé könnyen fog az átok!

 

Ha nem láttuk a házában, tudtuk, ül a kikötőben, lábát keresztbe vetve, likacsos nyári cipőben, kirojtosodott kék nadrágban, vasalatlan ingben, fején azzal a simléderes sapkával. Összekulcsolt kézzel, félkönyékkel a halászhálókra támaszkodva, lebiggyedt szájjal, ráncolt homlokkal, keskenyre zárt, figyelő szemmel nézi a tengert, a halványan derengő Kecskeszigetet. Ha ilyenkor megkérték valami munkára, meg se hallotta, nem akart elmozdulni onnan, csak esténként, amikor visszatért Vaszília szigetéről a hajó, és indulhatott eladni a sajtokat a kereskedőknek.

Az aranyműves

Abban az időben, amikor a szigetet még nem lepték el az elegáns ékszerüzletek, Gregori volt az egyetlen aranyműves a városban. Háza, műhelye szűk sikátorban állt a tengerpart közelében, hajósok és minden másféle népek jól megtalálták, mert ha kívül esett is a város forgalmasabb negyedein, művészetének híre ment szerte Görögországban, a legtávolabbi helyekről is felkeresték. Akkoriban még nem járt annyi turista a szigetre, ezért aztán Gregori győzte a munkát, boltjának égkék bársonnyal bélelt tárlóiban a maga készítette ékszerek várták a vevőket, de szívesen vette, ha különleges kéréssel fordultak hozzá, megformált mindent, amit csak óhajtottak.

Hanem amikor fellendült a turizmus, egymás után nyíltak az ékszerüzletek a városban és a sziget minden nyaralóhelyén. Fiatal kereskedők kezére jutott a szakma, akik jól értették, hogyan kell csillogással, fényes kirakatokkal és hívogató cégtáblákkal elbódítani a közönséget. Nem maguk munkálták meg az aranyat, ezüstöt, nem az ő műhelyükben csiszolták a drágaköveket, hanem külországból hozták az árút, s noha valóban szemet gyönyörködtető filigránokat, mutatós diadémokat és pompázatos gyűrűket szereztek be Itáliából meg más országokból, már nem ugyanaz a személyes varázsa volt mindezeknek, mint ami Gregori mester művészetét jelentette.

Ahogy telt az idő, azt vette észre, hogy egyre kevesebben keresik fel, s ha azelőtt kézről kézre adták üzletében a kilincset, a vevők már inkább az új kereskedőket látogatják.

Ezeknek az újaknak eszük ágában sem volt olyasféle sikátorba telepedni, mint amilyenben Gregori aranyműves oly sok éven át működött. Hivalkodóbb helyeket választottak, ahol egyéb boltok is nyíltak, s ily módon csakhamar kialakult a város üzletnegyede. Boltajtó boltajtó mellett sorakozott, kirakatok értek egybe, s mindenütt fény és csillogás csalogatta vásárlásra az embereket.

Gregori nem volt már fiatal, haja őszült és gyérült, háta meghajlott a munkában, szeme megromlott, de keze még mindig csodákra volt képes, csakhogy egyre kevesebben voltak kíváncsiak rá.

A város megváltozott. Hotelok, éttermek nyíltak, az utcák vásártérre emlékeztettek, harsogott a fülsértő zene, autók tülekedtek az utakon. A tengeren jachtok suhantak, műsoros kirándulóhajók úsztak kivilágítva az éjszakában, repülőgépek és komphajók hozták az idegeneket a szigetre.

Gregori még várta, hogy megszólaljon boltajtaja felett a csengő, még ott görnyedt a műhelyében, hogy szabadjára engedett fantáziáját ékszerek formájában testesítse meg, de látnia kellett, hogy elpártoltak tőle. Bizonyára kimentem a divatból – gondolta keserűen –, amit csinálok, maradi, nem a mostani világba való…

Járta a várost, megállt az ékszerüzletek kirakatainál, bekukkantott a boltokba, figyelte a vásárlókat, a sötét öltönyös, divatos frizurás kereskedőket meg a miniszoknyás, kihívó öltözékű lányokat, akik sorra rakosgatták a vevők elé a bársonylapokon csillogó függőket, karpereceket, láncokat, brossokat. Némely darabra ő maga is alkudott, csak azért, hogy jobban megnézhesse, mi a különbség az ő művészete meg a tömegesen kínált külhoni holmi között.

Nem tudta felfedezni, miért más, miért jobb, miért keresettebb az újak áruja az övénél.

Egy napon, amikor már senki sem nyitott rá hetek óta, összeszedte tökéllyel megformált munkáit, és valamennyit egy nagy olvasztótégelybe dobta.

Ott állt sértetten, dacosan. Ha nem kellenek senkinek, hát pusztuljanak.

De hiába várta, hogy a forróságban megolvadjanak. Lobogott a láng, ám az ékszerek épen maradtak. Valamennyi. Nem fogott rajtuk a tűz heve.

Gregori elképedt. Csoda, mondta, motyogta, csoda! Vétkeztem, mert megrendültem a hitemben, de Isten nem engedi, hogy elveszítsem. Ő tehát úgy ítéli, hogy szükség van arra, amit tudok…

Attól fogva nem érdekelte, jönnek-e a vevők vagy sem. Tovább dolgozott a műhelyében, és ha mégis betévedt hozzá valaki, azt szeretettel kiszolgálta. De akkor sem bánkódott, ha nem nyitott rá ajtót senki. Tudomásul vette, hogy Istennek célja van vele, ha nem is értette igazán, hogy az miféle cél lehet.

Fedor atya pénze

Fedor atyának göndör, ősz szakálla volt, csaknem a melle közepéig ért, dús bajuszával keveredve benőtte az arcát, mióta egy különös eset történt vele, mert eladdig gondozottan és sötétbarnán keretezte állát, de mostanában már a szemöldöke is szinte bozontos lett, s ebből a sárgásősz szőrzetből alig látszott ki széles pofacsontja és vaskos orra, a szeme meg mintha csak egy kis rés lett volna, keskeny résecske, ahonnan azonban alázattal tekintett a világra. Bő, fekete, kantáros zsákot cipelt mindig, színe illett földet súroló reverendájához, magas, hengeralakú papi fövegéhez.

Az a fekete zsákja mindig tele volt. Fedor atya, amikor végzett templomi teendőivel, nekivágott a falunak, betért a gyümölcsárusok, pékek, halkereskedők üzleteibe, és addig vásárolt, míg csak elbírta a vállára akasztott terhet. Akkor aztán vagy gyalog, vagy a szamarára ülve sorra felkereste a szegényeit. Kinek ezt, kinek azt tett az asztalára, néha kissé le is telepedett a házakban vagy az udvarokon az árnyat adó fák alá, elbeszélgetett a magukra maradt özvegyekkel, sánta, félvak, nagyot halló embereivel, eljátszadozott a maszatos gyerekekkel, s ha megkínálták, elfogadott egy pohár forrásvizet, ami a sziget hegyvidékén éppen olyan nagy kincs volt, mint a bor.

Fedor atya nem volt gazdag, de egy csoda folytán némi vagyonkához jutott, s mivel azt annak idején az Ég ajándékának tekintette, jótékonykodásra fordította minden drachmáját.

A csoda évekkel ezelőtt történt egy júliusi estén, azt követőn, hogy Fedor atya csaknem a kárhozat útjára tévedt. Jó erőben lévő és elég szemrevaló férfiú volt ahhoz, hogy megkísértse az ördög. A sátánt ugyanis bosszantja, ha valaki hűséges férj, tisztességes családapa és a hivatásának becsülettel élő ember, s ha ráadásul még Isten szolgája is az illető, hát nagyon is kedvére van azt megrontani.

Fedor atya házasságának tizenötödik évében eleinte zavartan, majd egyre nagyobb riadalommal érezte, hogy az asszony, akit szeretett, s akivel boldog volt mindaddig nappal és éjszaka, már nincs rá olyan hatással, mint korábban. Teste nem kívánta a testét, bárhogy igyekezett is felidézni azt az időt, amikor még sóváran várta, hogy ölelhesse. Hónapok teltével egy este, lefekvés előtt rá is szánta magát, hogy megbeszéljék a dolgot. Legnagyobb csodálkozására Cleo asszony megértőnek bizonyult. Három gyermeket nemzettek, megtették kötelességüket Isten és ember előtt, mondta az asszony, és bevallotta, hogy ő maga sem jön már tűzbe, jó ideje csupán a férje kedvéért engedett az ölelésnek. Élhetnek szépen így is, imádkozva, dolgozva, a hívek és a parókia javára.

Fedor atya akkoriban megnyugodott ebben, és hogy így megegyeztek, nem is nyomasztotta többé az asszony iránti ilyesféle érzéketlensége. Az ördög ekkor találta meg azt a rést, amin keresztül csaknem kárhozatba taszította Isten szolgáját.

Ez a rés Fedor atya szemének keskeny rése volt, ezen át jutottak el hozzá a bűnre csábító képek.

 

Nyár volt, és a szigetet megszállták a turisták. Fedor atya abban az időben még nem járt bevásárolni a szegényeinek, és nem is szamárháton, hanem egy hangosan berregő mopeden járta be útjait, le egészen a tengerparti strandokig. Sokszor megfordult ott, de azelőtt soha nem akadt meg a tekintete az évről évre merészebben napozó hölgyeken, ám a szóban forgó nyáron azon kapta magát, hogy oda-odapillant a napban piruló, formás testekre, sőt valamilyen ürüggyel meg is áll a homokos partok szélén, mintha a motorja mondta volna fel a szolgálatot, és verejtékezve a bűnös izgalomtól, leselkedik. Ez a leselkedési kényszer egyre jobban a hatalmába kerítette, és már nem is keresett ürügyet, amivel a strandok felé lett volna dolga, alig várta a délelőttöket, hogy szenvedélyének élhessen.

Rettenetesen röstelkedett magába emiatt. Éjszakánként mardosó lélekkel forgolódott az ágyán, imádkozva fogadkozott, hogy felhagy ezzel a gyalázatos szokásával, hiszen képzeletében már az istentiszteletek alatt is elé-elévillantak a meztelen női testek, de másnap mégis újra motorra ült.

Megpróbálta csitítani égető vágyakozását, melyet a szemérmetlen látványok korbácsoltak fel benne, s hogy megszabaduljon tőle, Cleo asszonyt akarta ölelni, csakhogy minduntalan csúfos kudarcot vallott. Nem győzött mentegetődzni, ám a jóságos asszony azzal nyugtatta, hogy egyszer már megállapodtak, vége a testiségnek, elegendő a lélek békéje és derűje.

A lélek békéje és derűje – gondolta keserűen Fedor atya. Hűs templomában térdelve kérte az Urat, szabadítsa meg a bűnös gerjedelmektől, óvja meg tekintetét a vágyat ébresztő képektől. Ha ezek után ideig-óráig lecsillapodott is, és megállta, hogy ne menjen a strandok felé, egyszercsak nem bírta tovább türtőztetni magát.

Lefogyott, szórakozottan, étvágytalanul ült az ebédnél. Cleo asszony meg a gyerekek hiába szóltak hozzá, alig válaszolt. Aggodalmaskodásukat nem győzte elhárítani.

Csapda! – hajtogatta magában. – Uram, miért hagytad, hogy ne kívánjam többé asszonyomat, miért teszel próbára, hiszen híven szolgáltalak mindig! – nézett a szent ikonra kétségbeesve. S addig térdelt a templom kövén, míg csak össze nem roskadt a fáradtságtól.

 

Az ördögnek azonban még volt más is a tarsolyában. Nyár derekán azt látta Fedor atya, hogy a parókiával szemközt fiatal nő vett ki szállást. A fehérre meszelt, kék zsalus házban mindig is laktak nyaralók, de ez a nő mintha éppenséggel a meggyötört lelkű pap csábítására érkezett volna. Ha nem volt a strandon, a teraszon napozott ölét éppen csak fedő nadrágocskában, meztelen kis mellét a kíváncsi szemek elé tárva. Fedor atya úgy érezte, végképp kelepcébe került. Már nem kellett kipöfögnie mopedjével a strandra, helybe jött a gyönyör.

Érkezésének harmadik napján bekopogott a parókiára a nő. Szőke hajára, vagyis a fejebúbjára divatosan fellökött napszemüveggel, vékony, áttetsző selyemruhában állított be. Alaposan végigmérte az akkor még barna szakállú, derék férfiút, s kérte, hogy megnézhesse a templomot. Fedor atya zavarában felsorolta az istentiszteletek rendjét, majd megkérdezte, görögkeleti vallású-e a hölgy.

A nő azt felelte, hogy keresztény, de nem görögkeleti, művészettörténettel foglalkozik Göteborgban, érdekelnék a freskók, az ikonosztáz, persze leginkább akkor, amikor nincsenek a templomban hívek, hogy jól megnézhessen mindent. Készítene néhány fotót, vázlatot.

– Lenne szíves kalauzolni? Could you show me round the church, please?

 

Cleo asszony később megjegyezte, hogy a hölgy igen kihívóan öltözködik, kétségtelen, hogy egy svédnek különösen forró a szigeten a nyár, de azért csak úgy pucéran a vékonyka ruha alatt!?…

Fedor atya ezt eleresztette a füle mellett.

Kora délutáni órában kalauzolta a pap a szentegyházban a tudós hölgyikét, aki valóban csettegtette a fotómasináját, és rajzolgatott is egy vázlatfüzetbe. A pópa figyelmeztetni akarta, hogy valami kendőcskével fedje el meztelen vállát, s főleg a ruha mély kivágásából elősejlő keblét, de elhatározása ellenére nem tette szóvá a helyhez nem illő öltözetét. Szerencsére senki sem volt rajtuk kívül odabenn a hűs falak között. Bódító parfőm illata lengte körül a nőt, amilyet Fedor atya a felesége mellett sohasem érzett. Rövidre vágott, Greta Garbo-frizurájából nap- és tengerszag csapta meg a papot, amint ott forgolódott körülötte, akadozó angolsággal mesélve a templom történetét. Megmutatta az ikonosztázt, történelmi magyarázatot fűzött mindenhez, előcibált néhány régi históriát. Beszélt a szent vértanúkról, akiket még a Pál apostol missziós útjait követő időkben végeztek ki, mert nem voltak hajlandóak Róma császárát istenként imádni, említette, hogy feljegyzések vannak a legendáról – az „esetről” – ahogy mondta, mire a hölgy kérte, hogy mutassa meg neki azokat. Közvetlenné vált köztük a hangulat. A nő érzékelte, hogy a jóképű és főleg érdekes papot mennyire elbűvöli, olykor szándékosan közel került hozzá, súrolta egymást a testük. Fedor atyát ilyenkor heves szívdobogás fogta el, bár csak belecsókolhatnék abba a meztelen válladba, gondolta, de máris megrémült, és nem jutottak eszébe az angol szavak.

 

– Még van itt néhány teendőm –, mondta a hölgynek, amikor végzett a templom bemutatásával. De magára maradva máris a hiányát érezte, legszívesebben vele tartott volna, s mivel kézfogással búcsúztak el, tenyerét az arcához szorította, hogy továbbra is érezze a nő illatát. Így hullott térdre, fejét a tenyerébe hajtva, és fohászkodott Istenhez bűntudattal. – Beengedtem a templomodba, Uram, és itt, a színed előtt támadt iránta vágyam… ha nem segítesz rajtam, magam gyenge vagyok a bűn ellen tenni…!

Fogadkozott, hogy elkerüli, de másnap mégis átvitte a szemközti házba a mártírokról írott füzetecskét. Német és angol nyelven adatta ki még akkor, amikor megindult a turistaforgalom a szigeten.

Látta, hogy a nő hazatért a strandról, várt egy kicsit, aztán átment hozzá. Nem lelte a teraszon, csak a fürdőruha meg a törülköző száradt egy kifeszített madzagon. Bekopogott az ajtón. Reverendában volt, hogy legalább az öltözéke óvja, de a fövegét otthon hagyta. Izzadt a nagy melegben, s miközben odabentről hallotta a nő hangját, zsebkendőjével homlokát, nyakát törölgette.

– Anikto! – szólt ki a nő. – Ennyit már megtanult görögül. – Nyitva! Come in!…

Belépett, de visszahőkölt, azonnal vissza is akart lépni, ehelyett mégis a szobában találta magát, és rémülten, mintha attól tartana, hogy odakintről megláthatják azt, amit ő lát, becsapta maga mögött az ajtót.

A nő a nyitott fürdőfülkében a tükör előtt állt, háttal neki, meztelenül. Kemény kis melle, öle azonban látszott a tükörben.

– Sorry! – nevetett fel, és magára öltötte a fürdőköpenyét.

Fedor atya kiszáradt torokkal mondott néhány szót, hogy elhozta ajándékba a brosúrát, azzal letette az asztalra, de nem mozdult. Lüktetett az agya, testét átjárta a vágy tüze, azt hitte, azonnal összeesik.

– Rosszul van? – riadt meg a nő. – Üljön le, kérem… Please!…

S amint egy székre akarta segíteni, szétnyílt testén a köpeny, s a pap újra látta kicsiny, formás mellét, sima hasát, feszes combját és öle bozontját.

Később nem volt képes felidézni, hogy hozzáért-e vagy sem. Hogy átölelte-e a szinte felkínált karcsú testet, vagy csak szerette volna megtenni. Csupán arra emlékezett, hogy mintha parázs égette volna az érte kinyújtott kezét.

És azt sem tudta, hogyan jutott ki. Megbotlott a küszöbön, futni kezdett, de nem át a parókiára; futott, embereket lökdösött el maga elől, míg fuldokló futással ki nem ért a tengerpartra.

Sziklás volt a part, és a sziklák körül nem volt senki. Felkapaszkodott az éles kövekre, lába megcsúszott, s még azzal a vad szédüléssel, amivel odáig rohant, tehetetlenül belecsúszott a tengerbe.

Idővel, ha erre a pillanatra gondolt, újra és újra becsületszavát adta volna, hogy kaján röhögést hallott valahonnan, sátáni röhögést.

A víz sekély volt, kimászott a sziklákra, és szégyenkezve önmaga ügyetlenségén, szárítkozott a napon. – Uram, hát hová legyek, hová?!…

 

A faluban sokáig beszélték a pap futását, mert a szemtanúk széltében-hosszában mesélték a furcsa látványt. Cleo asszonynak is a fülébe jutott, s amikor szelíden érdeklődött az eset felől, a férje csak annyit mondott, látomása volt. De hogy milyen, arról nem beszélt.

 

A szemközti apartmanban lakó nőt nem látta többé. Úgy hallotta, elutazott. Ez megnyugvással töltötte el, de az éjszakái elviselhetetlenné váltak, a kárhozat félelme gyötörte.

De hát bűn-e a vágy? – gondolta végig újra és újra. – Nem te oltottad belénk, Uram? S ha pedig így van, miért akarod, hogy szenvedjünk tőle?!

 

Esténként kiment a néptelen tengerpartra, hallgatta a hullámok halk locsogását, a fényektől vibráló víztükröt bámulva imádkozott. Nem a templomában, hanem itt, a szabad ég alatt kérte az Urat mértékletességért és bölcsességért.

Aztán egy este valamit sodort feléje az ár. Műanyag ládika volt, nem nagyobb egy mentődoboznál. Amint közelebb ért a parthoz, látta, hogy valóban mentődoboz, tetején vöröskereszttel. A kövek közé futó hullámok éppen a lába elé vetették.

Kíváncsiságból kinyitotta. Parányi lakat zárta, úgy eszkábálta rá valaki. Kődarabbal verte le a kis lakatot. Néhány gézköteg, ragtapasz és jódfiola mellett egy köteg pénzt talált. Egy köteg dollárt!

– Át kell adnom a rendőrségnek! – gondolta mindjárt. – Talán egy felborult vitorlásból került a tengerbe. A pénz miatt kereshetik…

Még fel sem ocsúdhatott, amikor az esti csillogásban mintha feltűnt volna egy bárka. Legalább is szeme káprázatában ott ringott a vízen. És a vitorlái alól hang szállt feléje. Tisztán hallotta.

– Én, Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhivatott apostola, mondom néked, hogy jó a férfiúnak asszonyt nem illetni. De a paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen… mert jobb házasságban élni, mint égni… Vedd, Isten gyámoltalan gyermeke a talált pénzt, ne a magad hasznára fordítsd, ahogy munkálkodásod is szüntelen másokért legyen… gondozd belőle a rászorulókat, és Isten kegyelmes lesz hozzád…

Aztán a bárka, mintha ott sem lett volna, eltűnt.

Így történt, hogy Fedor atya megértette, miként teheti jóvá eltévelyedését.

Csakhogy újabb titkolódzásra kényszerült, mert senkinek, még Cleo asszonynak sem mondhatta meg, honnan van a pénz, és miért kapta. A moped robogót eladta, szamarat vásárolt az árán, mert úgy vélte, jobban illik szamaragolva járni a szegényekhez.

Cleo asszony, maga is istenfélő és jámbor gondolkodású lévén nem kifogásolhatta férje jótékonysági útjait, még akkor sem, ha olykor ebben-abban szükséget láttak, s jó lett volna egy kis segítség a maguk háza táján is.

Fedor atya hát járta az üzleteket, telerakta zsákját mindenféle jóval, s hol gyalog, hol a szamara hátán kereste fel a rászorulókat. Szakálla megnőtt, megőszült, arcát ráncok barázdálták, beleöregedett a szolgálatba. Segítséget és vigaszt nyújtott Isten nevében. Senki sem sejthette, milyen árat fizetett testi vágya elfojtásáért. Vagyis a tisztességért. Mert azt sem adják ingyen. – Igaz, Uram?

A bikafej

Hazájában régészetet tanult, és amikor eljutott a szigetre, első dolga volt végigböngészni az archeológiai múzeumot. Nem a fővárosban vett ki szállást, a déli partszakasz egyik falujában telepedett le arra a két hétre, amit nyaralásra szánt. Máriának hívták, karcsú, barna hajú lány volt, kissé görögös arcéllel, talán volt is a családjukban valami délies beütés az ősök ismeretlen kalandozásainak köszönhetően. Ő maga is szeretett utazni, legtöbbször autóstoppal, de a szigetre most hajón érkezett.

Hátizsákjába mindössze fürdőruhát gyömöszölt meg néhány trikót, és a szükséges piperecikket a görög kultúráról, főleg a mítoszokról szóló könyve mellé. Fényképezőgépét a nyakába akasztva hordta, s az erős napfény ellen háncsból készült, karimás kalapot viselt. Riza asszonynál vett ki szobát, fenn, a hegyoldalban, ahol olcsóbban kínálták a külön bejáratú apartmant. Ablakából a tengerre lehetett látni, és ha esténként kiült az emeleti teraszra, megcsodálhatta a naplementét, a horizontba olvadó izzó korong lassú süllyedését a sötétülő vízbe.

Már másnap, a tengeri fürdő és az első iraklioni kirándulás után tudta, hogy pénzének nagy részét buszozásra fogja költeni. Talán okosabb lett volna a városban lakni, ha a régészet érdekelte, de mégsem bánta meg a döntését, Riza asszony jó kedélyű teremtés volt, házának kertje beleveszett a sziklás, köves, vadon hagyott domboldalba, ahol azonban mindenféle illatos gyógynövény bokrocskák állták a nyár melegét, ide kötötte ki kecskéit is legelészni, és megmutatta vendégének, hogy arra fönn, a hegy oldalában részes egy olajfaligetben. Mindamellett fügét meg szőlőt is termesztett, reggelente felült a szamarára, és víg kiáltozgatások közepette ereszkedett le a faluba, ahol a turistáknak gyümölcsöt árult.

A lány a déli szieszta után leballagott a buszmegállóhoz, élvezte a sofőr meg a kalauz hangoskodását, amint a felszálló helybéliekkel diskuráltak, soha nem lehetett tudni, hogy haraggal-e vagy kedélyesen, a hadaró beszéd, a sofőr torokhangja meg a kalauz rövid válaszai keveredtek a motorzajjal. A szélvédő fölött mindenféle szentkép kunkorodott a nap hevétől, s amikor a harmadik útja alkalmával már ismerősként fogadták a buszban, a sofőr megkérdezte tőle derűsen, hogy hová valósi, ő megmondta, és a nevét is, mire a borostás, göndörhajú görög a feje felett lévő ikonra mutatott, hogy érti: Maria… – mondta. Közben a tekintetét a lány meztelen combján legeltette.

Nagy meleg volt, a nyár legforróbb hónapja, de benn a múzeumban kellemes hűvös fogadta a lányt, s miután átfutotta a kő- és kerámiaedények tárlóit, a nagy amfórákat, a kultikus eszközöket, a bronzisteneket, fogadalmi állatokat, pompás ékszereket, sírleleteket, az egyik belső terembe sietett, s mint a legelső napon is, megállt a tengerkék szteatitból készült bikafej előtt.

Csak fej volt, három és félezer éves lelet. Gyönyörű homlokív, felette a finom mintázatú, göndörödő szőrzet rajzolata, a kicsiny fülek, a csillogó, figyelő szempár, a kevélyen duzzadó orrcimpák és az égnek szökő, kecses csavarású, hegyes, aranyozott szarvak.

Állt ott babonázottan, bámulta ezt a tökélyt, s arra gondolt, hogy ilyen lehetett az a bika is, amelyikbe Minosz király felesége beleszeretett.

Voltaképpen a színes kőből mintázott bikafejért járt be Iraklionba. Még érvényes volt a diákigazolványa, de így is sokba került a múzeumi belépő, csakhogy inkább erre költötte a pénzét, semmint hogy beüljön egy bárba vagy rendes ebédet egyen egy hangulatos vendéglőben. Hideg ásványvizet kortyolgatva időzött naponta a knosszoszi leletek között, de egyszer kiment a palotaromokhoz is, ám semmi sem volt annyira kedvére, mint ez a bikafej.

Elképzelte hozzá az egész nagyszerű testet. Különös bűvöletbe esett, a szépség és az erő iránti heves sóvárgás fogta el.

 

Hetednap, amint a szobor előtti, ugyancsak hosszas időzés után elindult, hogy hazatérjen a múzeumból, a bika mintha utána fordult volna. Legalább is úgy vélte. Annyira eleven volt az érzés, hogy megtorpant, visszalépett, s döbbenten tapasztalta, hogy a borostyánszínű szempár reá mered.

Pasiphae!

Ezt hallotta. Mintha egy öblös hang mondta volna ki a nevet. Visszhangozva szólt, mélyről, barlangmélyből, öblösen. És megint: Pasiphae!

Úgy tetszett, a bika orrcimpái is megremegtek.

Mária arra gondolt, a meleg csalta meg. Az egész napi járkálás okozta fáradtság. Vagy a koplalás. Mert mi mástól lehetne a hallucináció és káprázat?

De nehezen hagyta ott a termet.

 

Vett néhány képeslapot a bejáratnál. A bikafejet is árulták. A lap hátulján olvashatta: Steatite bull’s-head rhyton from the Little Palace at Knossos.

Otthon kitűzte az ágya fölé, a falra.

 

Azon az estén kiült a tengerpartra. A falu étterméből zene szállt a sötétben, táncra csábító zene, aztán ének zengett. Távol a vizen hajó lámpái csillantak a feketeségben, csobbantak, lottyantak a hullámok a kövek között, hűs légáramlatokat hozott a közelgő éjszaka.

A még mindig meleg homokon ült, felhúzott térdét karjával átkulcsolva, magányosan. Nem volt senkije, akire szerelemmel gondolhatott volna, most mégis elöntötte a vágyódás. Eszébe jutott a múzeumból az a csillanó tekintet, a kérlelő szempár, s megborzongott. Akárha emberi, sóvár tekintet lett volna. Felidézte a tengerkék kőből faragott bikafejet minden szépségével és tökéletességével, hunyt szemmel képzelte maga elé, és akkor megint hallotta, tisztán hallotta a nevet: Pasiphae…

Hiszen itt, ezen a tájon történt, ezen a szigeten – gondolta, és izgalom szállta meg, amint végigfutott agyán a történet. Minosz király bikája! Amit fel kellett volna áldoznia Poszeidonnak. De a királyt elbűvölte az állat szépsége, és egy másikat küldött az oltárra. A tenger istene megharagudott, bosszúból megbabonázta a király hitvesét, hogy beleszeressen a bikába. Bele is szeretett. Mélységes mély szerelemmel…

Mélységes mély szerelemmel!

A zene hol elhalkult, hol felerősödött, ahogy az éji szél kavarta a hangokat. Szirtakit jártak a táncosok, a dallam vérpezsdítőn jutott el a partra.

Pasiphae…

Én vagyok Pasiphae – gondolta riadtan a lány. Merész gondolat volt, megdobogtatta a szívét. Magányában is belepirult, elöntötte a forróság. A szirtaki üteme egyre szállt, szállt a falu felől, hullámzott a dallam a parti csobbanások ritmusával keveredve.

A tengeri szél sem hűtötte a nyári forróságot.

A lány ismerte a históriát. De soha nem vélte valóságosnak. Most azonban elhitte minden részletét. Pasiphae vallomását Daidalosznak, hogy szereti a bikát. Hogy segítsen neki, mert vágya csillapíthatatlan. És az ezermester elkészíti fából a tehenet, valódi tehénbőrt feszít rá, abba bújtatja a királynét, hogy a gyönyörűséges bika meghághassa…

Nem, ezt már nem szabad végiggondolni. Bűnös vágy, förtelmes vágy.

– De ha én vagyok Pasiphae!?

Társaság közeledett a homokon nevetgélve. A víz közelébe futásnak eredtek, megálltak a köveknél, lányok, fiúk. Ledobálták magukról a ruhát, belegázoltak a tengerbe, locskoltak, kiáltoztak, beúsztak meztelenül. Észre sem vették, hogy a lány ott van.

Szeretkezni egy bikával! De amikor az a iraklioni, és olyan gyönyörű! A táguló orrlikak, a sima homlok, a göndör szőrzet, a tüzes szempár!

Bűnös vágy – gondolta a lány. – De vágy. Fékezhetetlen vágy… Pasiphae-t meghágja a bika. Én vagyok Pasiphae…

Kifeszítette testét, öle lüktetett, de aztán felugrott a homokról, elborzasztotta a látomás. A gyönyör utáni büntetés. A Szörny. A Minotaurusz, a bikafejű. Akit megszült a vágyában mohó királyné.

Mire Mária kiért az útra, a falu éttermében elült a mulatság. Szállásán Riza asszonyt még ébren találta. A ház előtt ült a leanderes cseréphordó és a hibiszkusz bokor mellett, a meleg estében állán kibontott kendőjével a fején, és gyógynövényeket kötözgetett kis csokrokba.

A lány melléje telepedett. Hallgattak, aztán Riza asszony Mária markába nyomott egy csomó illatos füvet, mutatta, hogyan kötözgesse össze, ha kedve van segíteni. Dolgozgattak kettesben a házból kiszűrődő fényben.

– A szerelmi vágy bizonyára a leggyönyörűbb érzés – mondta egyszer csak a lány a maga nyelvén. – Csakhogy aztán legtöbbször szörnyen megbűnhődik érte az ember…

– Den katalaveno – nevetett halkan Riza asszony.

– Oké! – nevetett a lány is. – Nem is kell értenie. Csak úgy mondtam.

– Den katalaveno – ismételgette Riza asszony. – Den katalaveno…

 

Amikor bement lefeküdni, Mária tekintete megakadt a délután vásárolt képeslapon. Az aranyozott szarvú bika képét levette a falról, és betette könyve lapjai közé. A könyvet meg a hátizsákjába. Elhatározta, hogy másnap nem megy be a városba, nem járja végig a múzeumot, és főleg nem áll oda a zsírkőből faragott szobor elé, napestig a tengerparton lesz, és talán összeakad egy jó kis társasággal. Hiszen még van egy hete.

 

Reggel le is ment a strandra, bérelt egy napozóágyat, úszott, napfürdőzött, szendvicset vett a közeli bárban, és megivott két üveg sört. Nagyszerűen érezte magát, hanem amint délutánba hajlott az idő, nyugtalan lett. De ragaszkodni akart az elhatározásához. Háromkor mégis az autóbusz megállóban találta magát. Hiába jöttem ki ide, úgysem szállok fel – áltatta magát. Téblábolt, hol elindult Riza asszony háza felé, hol visszafutott, hogy el ne szalassza a buszt. Ott volt, amikor a kocsi megérkezett. Kinyílt az ajtó, az ismerős kalauz kérdőn nézett rá. Már-már fellépett a hágcsóra, ám hirtelen megpördült, és futásnak eredt. Futott, mint aki menekül. Hallotta, hogy a busz továbbment, akkor megállt, hogy lecsillapodjék.

Úgy vélte, legyőzte a vágyát, de mégsem nyugodott meg.

 

Nem is nyugodott meg soha többé.

Jánisz madara

Harmadnapja tombolt a szél, rápermetezett a tengerről a sétányon parkoló autókra, felkavarta a part homokját, minden ragacsos lett a kvarcszemcsékkel kevert sótól. Júliusban szokatlan volt az ilyen vihar. Északról szálltak a kövér fellegek, át a sziget fölött a kontinens felől, azt mondták, akkor támad ilyen idő, amikor a szárazföldön hirtelen negyven fok fölé emelkedik a hőmérséklet, és valamilyen törvényszerű légáramlás idézi elő az orkánt. A felhők el-eltakarták a napot, lehűlt a levegő, gyapjú ujjast vett magára a széldzsekik alá mindenki, üresen álltak a strandok, halomban hevertek a nyugágyak meg a napernyők, senki, még a német turisták sem merészkedtek a habzó, háborgó vízbe.

A kirándulóhajók is a kikötőkben vesztegeltek, csak a NATO-cirkálók derengtek kékesszürkén a horizontba olvadva odakinn a nyílt tengeren. Délelőttönként, a szokott órában a járőröző vadászgépek hasították nagy robajjal az eget, egyébként csak a szél süvítése meg a partnak csapódó hullámok harsogása hallatszott szüntelen.

Kedvünket szegte az időjárás, s hogy elüssük az időt, autót béreltünk, kinéztünk a térképen néhány érdekesnek ígérkező tájat, s nekivágtunk felfedezni a szigetet. A parttól távolabb kevésbé érződött a szél ereje, a hegyi utakon, az olajligetek között pedig mintha el is csendesedett volna. Felnyitottuk a kis Fiat Punto vászontetejét, és a nap hevét még a légáramlatban is élvezhettük.

A szeles, viharos időnek köszönhetjük, hogy rábukkantunk arra a vidékre, ahol a következő hetet töltöttük az egyik csendes öböl fölötti emelkedőn. Véletlenül akadt utunkba a falucska, ugyanis az egyik elágazásnál eltévedtünk, beleszaladtunk egy keskeny útba, és a visszafordulás helyét keresve egyszer csak a házak közé értünk. A falu utcája is szűk volt, öreg, vakolatlan kőházak között vezetett, míg egy térbe torkollt. A tér közepét hatalmas platánfa árnyékolta, tágas körben faragott kövek övezték, a lombok árnyékában néhány bádogasztal és szék várta a vendégeket a bárnak nevezett ivó előtt. Férfiak üldögéltek az asztaloknál, némelyek szalmakalapban, iddogáltak, lesték a néha valahonnan érkező, s a téren átvágó szamaras asszonyokat, akik zölddel megrakott zsákokat meg kosarakat cipelő jószágaikat ösztökélve mentek a dolguk után, míg az emberek csak múlatták a hűsön a napot.

Megálltunk egy italra. Minket is alaposan megbámultak, s ahogy odaköszöntünk – Kalimera! – egyik-másik biccentett is. Hideg retsinát ittunk, a gyantás íz, mondják, jobban oltja a szomjat, aztán megpróbáltuk a tulajdonostól, egy kedélyes, bozontos üstökű férfitól angolul megtudni, hogyan jutunk el a környék nevezetes ókeresztény templomához, de vagy gyatrán értett angolul, vagy mi jegyeztük meg tévesen útmutatását, ismét eltévedtünk. Ám ahová értünk, elragadó volt. A tenger egyik öble fölött, meredek hegyoldalban álltak lépcsőzetesen a házak, udvar udvarba kapaszkodott, s köztük sziklába vájt grádicsok vittek kaputól kapuig. És mindenütt fehér falak, vakítón, mint a magas, hófödte hegyek csúcsai tiszta időben. Felettünk, alattunk patyolat kékség, és ráadásul kékre meg zöldre festett ajtók és ablakkeretek, zsaluk, s a cementbe ágyazott kőlapos udvarokon terrakotta színű agyagcserepekben oleanderek, hibiszkuszok és bougenvilleák vörösen és lilán pompáztak és illatoztak.

A kocsit odalenn hagytuk a lépcsősor alján, s megálltunk az emelkedő egyik kiszögellésénél. Hatalmas csend volt, láttuk a széltől még hullámzó tengert, a hegyoldalba kapaszkodó fügebokrokat, s az udvarokat beárnyékoló szőlőindákat, másfelől, a sziget dombjain az olajligeteket és a kopár fennsíkokat.

Barna szvetterben, virágmintás ruhában, térdig érő flórharisnyában, fején hátrakötött barna kendőben egy asszony jött ki az egyik házból, és tört németséggel meg angolsággal azt kérdezte, szállást keresünk-e. Hirtelen ötletből vágtuk rá, hogy valóban azt keresünk. Szállást egy hétre. Máris vezetett a házába, s mutatta a két személynek – egy házaspárnak – kényelmes, kiadó lakrészt. Mutatóujjával a tenyerére írta a számokat, hogy ennyi meg ennyi drachma, ha megfelel. A szoba ablaka a tengerre nézett, a terasz pedig a meredélyre, és az ár sem volt magas mindezért. Megígértük, hogy másnap visszatérünk busszal, de most haza kell vinni az autót a kölcsönzőbe. Előleget adtunk, s kezet az alkura.

Lefelé menet láttuk meg azt az embert, akinek később megismertük a történetét. Utunkba akadt, egyszerre értünk a lépcsősor-sikátorban egy fordulóhoz, ő jött felfelé, mi pedig mentünk az autónkhoz. Hirtelen bukkant elénk, s talán látta meglepetésünket, elmosolyodott. Zömök, inas ember volt, kék kockás, felgyűrt ujjú ingben és viseltes düftin nadrágban. Nyírott bajusza és simléderes sapkájából kilátszó haja ősz volt, arca ráncos és napégette, de a szeme, mint két ragyogó gyermekszem, fiatalossá tette mégis. Állt egy pillanatig ránk vetett tekintettel s azzal a különös, békés mosolyával, aztán a falhoz húzódott, hogy utat engedjen nekünk. Amint elmentünk mellette, még mindig mosolygott.

Másnap valóban átköltöztünk a faluba. Az asszonyt Dorinának hívták, a ház végében lakott magányosan, nem zavartuk egymást.

 

A férfi, akivel első nap találkoztunk, az egyik alattunk lévő házban élt. Ha a teraszon voltunk, láttuk kertje sarkát, egy kis részt az udvarából, noha azt egy vastag törzsű, öreg szőlőtőke indái futották be, de a levelek közti réseken olykor megpillanthattuk emberünk zömök termetét, különösen alkonyatkor, amikor a napi fürdés után kiültünk vacsorázni.

Ha lesétáltunk a faluba, minden út a platánfás térbe vitt, megszoktuk, hogy megigyunk egy jegelt kávét vagy egy pohárka metaxát, különösen azután, hogy egyik este néhány vidám fickóval úgy-ahogy szóba elegyedtünk. Gazdálkodók voltak, szíjas, kérges kezű, bajszos emberek, borozgattak, s volt köztük egy zenész is, veres bársonysipkát viselt göndör, fekete haján, tömött bajsza is koromfekete volt a nevetős arcában. Valamilyen furcsa, rojtos térdnadrágot hordott, színes harisnyát és bocskort. Mandolinon játszott és énekelt hozzá hajlékony dallamú görög dalokat. Világjárt ember volt, zenekarral utazgatott Európában, jól beszélt angolul. Késő éjszakáig hallgattuk, bús és derűs dalokkal szórakoztatta az embereket, a térre kiülő, sötét ruhás asszonyokat meg a futkározó gyerekeket.

Az iddogáló férfiak a legtöbb dalt vele dúdolták, de csak úgy, hogy ne zavarják szép tenorját. Fizettek neki, ő módjával ivott, keresztbe vetett lábbal ült a bár bejáratánál és pengette a húrokat.

Volt a férfiak között egy hallgatag. Ötven felé járhatott, fejfedőjét, a tengeri halászok jellegzetes, sötétkék, simléderes sapkáját soha le nem vette volna, ruházatában is volt valami hajósra emlékeztető, szemüvege mögül morcosan nézett a világba, borostásan járt mindig, mint akinek semmi kedve ügyelni a külsejére. Nem borozott a többiekkel, ouzót ivott hideg vízzel, eleresztette a füle mellett a veres sipkás mandolinnal kísért dalait, de mégis ott ült minden este, míg csak fel nem tűnt a közelben egy sovány, az arcát mélyen a kendője árnyékába rejtő asszony.

Távol, a térbe torkolló utca végénél állt meg, akik észrevették, éppen csak rápillantottak, aztán nem törődtek vele. Minden este feltűnt ott várakozva, vékony karját teste mellett lógatva, kissé görnyedt háttal, mozdulatlanul. Noha némán, s láthatóan türelmesen rostokolt a sötétedő estében, mégis volt tartásában valami titokzatos követelődzés, nyugtalanságot árasztó sugárzás, mely egyetlen lény, a hajósforma, hallgatag férfi felé áradt, aki ennek sokáig ellenállt, míg aztán egyszercsak nem bírta tovább kivédeni hatását, s anélkül, hogy az asszony felé fordult volna, felállt, pénzt adott a bártulajdonosnak, és köszönés nélkül, lassú léptekkel elindult. Az asszony nem várta meg, hogy elérkezzen hozzá, hátat fordított ő is a térnek, s elindult arra, amerről érkezett. A hajósforma férfi követte. Így tűntek el a kis utca emelkedőjén.

Ahányszor csak ott töltöttük az esténket, mindig megismétlődött ez a jelenet. Senki sem vetett rá ügyet, megszokhatták, hogy ezért az emberért eljön az asszonya. Mert azt az angolul beszélő énekestől megtudtuk, amit amúgy is kitalálhattunk, hogy a nő a férfi élete párja, s már régóta így van ez, eljön az emberéért, de nem sürgetheti a hazatérésre, meg kell várnia, hogy az a maga akaratából kerekedjen fel.

Különös volt a nő alázatos türelme, ám kínos várakozása, és az is, hogy a férfi a maga módján ugyan, de engedelmeskedik neki. Később aztán megtudtuk, mi rejlik viselkedésük mögött.

De arra még várni kellett.

 

Napjainkat lenn töltöttük az öbölben, találtunk egy nyugalmas partszakaszt, magas sziklák között homokos térség terült el, s ez a sima talaj mélyült el a vízben. Áttetsző volt itt a tenger, a fenékre lehetett látni. A háromnapos szélvihart forró napok követték, ha akartuk, a magas sziklák árnyékában húzódhattunk meg, ha fényre vágytunk, csak közelebb kellett feküdnünk a parthoz. Rajtunk kívül nem volt ott senki, ebben a kis faluban alig akadt nyaraló. Úszkálás után az olajfákkal teli domboldalt járhattuk be, vagy buszra szálltunk s körülnéztünk a környéken. Találtunk egy vendéglőt az országút közelében, afféle autós csárdát, ha nem otthon kotyvasztottunk, megkóstoltuk a helyi specialitásokat, halat ettünk vagy muszakát, görög salátát vagy szuvlákit, afféle rablóhúst, vagy kebábot.

 

A férfi a lenti házból időnként utunkba került, mindig szó nélkül, mosolyogva tért ki előlünk, köszönésünket csupán egy apró fejbiccentéssel fogadta. Csaknem a meredély alján lakott, udvarának alacsony, bevakolt és fehérre meszelt kőkerítésén betekinthettünk, noha a bougenvilleák magasra nőtt, lila virágú bokrai sokat elfedtek a látványból. Leginkább csak puszta szokásból néztünk be, de egy napon különös hangokat hallottunk a kerítésen túlról. Furcsa, becéző szavak ütötték meg fülünket, s annál is inkább odafigyeltünk, mert tudtuk, hogy a férfi – mellesleg kiderült, hogy Jánisznak hívják, legalább is háziasszonyunk így emlegette – magányosan él. A gyengéd szavak mintha egy nőhöz szóltak volna, de válasz nem érkezett rájuk. Jániszt jámbor embernek ismertük, de ez a gügyögés mégsem illett hozzá, mondhatni, mulatságos volt, ezért még inkább elfogott minket a kíváncsiság, s meglehet illetlenül, de ágaskodva alaposabban bekukkantottunk hozzá.

Egy madarat láttunk az udvarában. Termetes madarat. Halvány rózsaszínben játszó tollazatú, sárga csőrű pelikánt.

Jánisz ott állt mellette derékban meghajolva, egyik kezével átfonta hosszú nyakát, másik kezével a csőrét markolta gyengéden, és csókolgatva a madár fejét, dünnyögött, hízelgett neki. A pelikán, pillátlan gombszemét a semmibe meresztve, mintha figyelmesen, sőt megilletődötten hallgatná Jánisz szavait, szárnyát kissé megeresztve, uszonyos talpán mozdulatlanul állva tűrte a becézgetést. Megdöbbentő és megható volt a látvány.

Aznap este, az élmény hatása alatt, elmondtam mindezt a veres sipkás énekesnek, Dukásznak. – Á, igen, a Jánisz madara! – bólintott, aztán a tengerészforma, hallgatag emberre nézett, hogy a Jánisz név hallatára odafigyel-e. De az csak ült a megszokott módján, ouzót kortyolgatva. Még nem volt itt az ideje, hogy feltűnjön érte a párja. – Igen, a pelikán – folytatta Dukász, ölébe fektette mandolinját, s hallgatott kicsit, talán hogy megkeresse magában a történet elejét. – Jánisz meg az a madár – mondta aztán –, különös história…

 

Azt rebesgették a szigetnek ebben az eldugott falujában, hogy varázslat esett meg akkoriban, amikor Jánisz meg a tengerészforma férfi, név szerint Dimitriosz, egymásra támadtak egy vad éjszakán. A tengerészforma egyébként korábban valóban tengerész volt, kormányos egy halászflottához tartozó halfeldolgozó hajón, ahol Jánisz is szolgált. Barátságban éltek, hiszen földiek voltak, s amikor hazatértek, mindig együtt mulatoztak, szinte soha nem lehetett külön látni őket. Egészen addig, amíg fel nem tűnt Leona, egy karcsú szépség, akibe mindketten beleszerettek. Leona barna bőrű volt, sűrű fekete hajfonata a derekáig ért, kicsiny lábfejét minden férfi megcsodálta a hotelban, ahová takarítónőnek jött el Szalonikiből, mert egy jóakarója azzal biztatta, hogy nagyszerűen fog keresni a sziget felkapott nyaralóhelyén, ha kedves lesz a külföldi turistákhoz. Dimitriosz és Jánisz ott találkoztak vele, amikor egy hétvégén mulatni mentek a városba. Leona szabadnapos volt, s a tengerparton sétált, megszólították, meghívták vacsorázni, aztán táncolni mentek, s attól fogva gyakran átrándultak hozzá. Néhány hét után egyiküknek is, másikuknak is kedve lett volna magára maradni a lánnyal, de a barátság akkoriban még mindennél erősebb volt, nem illett efféle ügy miatt veszélyeztetni. Amikor azonban egyszer Dimitriosz nem tudott eljutni a városba, Jánisz kísértésbe esett, s bár megfogadták, hogy külön-külön nem látogatják Leonát, szavát mégis megszegte. Azon az estén, feledve a barátságot birtokba vette a lányt, akinek – csak akkor derült ki – a két barát közül ő tetszett jobban. Amire hosszú hónapok óta vágyott mindkét férfi, azt most az egyik elérte, Jánisz és Leona, a megtartóztatás nehéz ideje után heves szeretkezésben töltötte el az éjszakát. Kijózanodva Jánisz úgy vélte, titokban kell tartani azt, ami megesett, ám becsületes lévén nehezen viselte barátja előtt az alakoskodást. Leona könnyebb helyzetben volt, csak arra kellett ügyelnie, hogy el ne szólja magát, egyébként a közös és ártatlan, bár fülledtséggel terhes mulatozásokon egyformán kedveskedett a barátokkal… Csakhogy az igazi barátság éppen olyan érzékeny, mint a szerelem, a felek megérzik, ha egyikük lelkében hamisság lapul. Dimitriosz is megsejtett valamit, és fel is tűnt neki a Jánisz és Leona közti gyengédebb viszony. De jobban hitt a barátság szentségében, mint a szerelmi vágyban. Noha ő is kísértésbe esett, hiszen Leona érzékisége őt is megérintette.

Ki tudja, meddig titkolhatta volna Jánisz a barátja előtt a történteket, ha nem úgy esik, hogy egyszer neki akadt elfoglaltsága, és csak Dimitriosz tudott bemenni a városba. A féltékeny szerető alig merte megkérni barátját, hiszen nem volt erkölcsi joga rá, hogy az egyedül ne látogassa meg Leonát. De megkérte. Dimitriosz meg is ígérte, csakhogy ő sem volt fából, az alkalmat nem volt szíve kihagyni. Nem foglalkoztatták aljas szándékok, csupán végre kettesben akart mulatozni a lánnyal. Amikor azonban találkoztak, és megérezte a szabadságot, megkörnyékezte. A lány szabadkozott, amit Dimitriosz a barátok iránti kettős elkötelezettségnek vélt, de megdöbbenésére Leona kijelentette, hogy ő már Jániszé.

Akkor tört ki a botrány. Dimitriosz a barátság megcsúfolásáért és nem kevésbé mérhetetlen féltékenységből Jániszra támadt. Mindez a hajón történt, szolgálatban, éjszakai halászaton. Dimitriosz számon kérte Jániszon a csalást. Az fölényesen vágta rá, hogy Leona az első naptól kezdve őt szereti, és bocsánatkérés nélkül akarta faképnél hagyni a társát. Dimitriosz azonban érte kapott, maga felé penderítette, és kést rántott. Kést rántott Jánisz is. Ott hemperegtek a halbelektől és pikkelyektől iszamos fedélzeten, vad indulatban, villogó késpengékkel. Ha nem választják szét őket, egymás belét ontják. A kapitány persze többé hallani sem akart arról, hogy a hajóján szolgáljanak.

Leonához eljutott a hír, ő maga kereste fel Jániszt, hogy megtudja, épségben maradt-e, hiszen a szerelmes éjszaka emléke asszonyi hűséget ébresztett benne. Jánisz boldogan ölelte magához, mert immár nem kellett a Leona iránti szerelmével elszámolnia barátjának. Ki is tűzték az esküvő napját.

Dimitriosz egy szigetek közti kompjáratra szegődött, s egy darabig elfoglalta az új állása, de amikor meghallotta, hogy Leona és Jánisz összeházasodnak, nem tudott uralkodni szenvedélyén, ostromolni kezdte a lányt. Leona még egy ideig a hotelban dolgozott, Dimitriosz ott kereste fel, könyörgött neki, hogy ne legyen Jánisz felesége, hiszen ő sokkal jobb férje lehetne, szereti, csakis őrá tud gondolni, s félő, hogy nem éli túl, ha meglesz az esküvő. Olyan vad szenvedéllyel, férfibánattal, annyi szép szóval kérlelte a lányt, hogy az végül is zavarba jött, Jánisz tetszett neki, a testét is odaadta már, de nem volt közömbös Dimitriosz iránt sem. A nőket mindig meghatja, ha érzik, valaki gyámoltalanságában szeretetükre és szerelmükre számít. Eközben Jánisz boldogan készült az esküvőre, mindent elrendezett, kibővítette házát, rendbe tette anyagi helyzetét, elhelyezkedett a közeli kikötőben, s várta a nász napját.

Leona özvegy édesanyja megérkezett Szalonikiből. Jánisz fizette az utat, annyira szegényes sorban élt az asszony, otthon még négy gyermeket nevelt. Jánisz szülei már régen meghaltak, de a rokonság összesereglett innen-onnan, segítettek a lakoma elkészítésében, Leona öltöztetésében. Fátyolos menyasszonyi ruhát hoztak a kölcsönzőből, a vőlegény fekete öltönyét szalmiákszesszel tisztogatták, cipőjét suviksszal fényesítették. A szabadban terítettek az ebédhez, s amikor elérkezett az ideje, hosszú sorban indultak a falu templomába, ahol Szpirosz atya várta őket az esketési szertartásra.

Dimitriosz is kiöltözött, de nem ment el a templomba, hanem kiült a térre, a platánfa árnyékába, a bár egyik bádogasztalához, és egymás után rendelte deciszám az ouzót. Tudta, hogy visszafelé arra halad el a násznép, hát várt, várt, és nyakalta a pálinkát. Senki sem volt rajta meg a bártulajdonoson kívül a téren, mindenki a szertartást akarta látni, a szép Leona esküvőjét Jánisszal.

Amikor aztán hallani lehetett, hogy közeledik a templomból a menet, Dimitriosz még felhajtott két pohárral, s a mellette lévő székről felkapta a száz szál rózsából kötött csokrot, az út közepére állt, baljában a bokrétával, jobbjában egy háborúból maradt öreg pisztollyal.

Nagy hőség volt, Dimitriosz homloka verejtékben úszott, de pihegve érkezett a térre a násznép is, élükön az új párral. Aztán megtorpantak. Mert Dimitriosz elállta az útjukat. Nem szólt az semmit, csak nyújtotta a csokrot a sápadozó menyasszonynak, jobbjával pedig homlokához illesztette a pisztolyt. De most sem kellett sem szólnia, sem cselekednie, mert Leona egy éles sikollyal összeesett.

Kavarodás támadt. A menyasszony fehér ruhácskájában a porban, mellette a vöröslő rózsacsokor, körötte a gabalyodó násznép.

És Dimitriosz már sehol.

Dimitriosz már otthon volt, és várt. Várt aznap, várt egész éjszaka. Hallotta a lakodalmas házból a muzsikát, hallotta a hajnalban hazaténfergő, részeg vendégeket, hallotta a mulatságot követő reggeli sustorgásokat háza nyitott ablakából.

Dimitriosz várt, és tudta, hogy mire vár.

Leonára várt.

Leona tíz óra tájban érkezett. Csapzottan, egy szál ruhában, batyujában magasszárú vászoncipőjével meg a hotelból hazahozott munkaköpenyével.

Dimitriosz nem szólt semmit, ahogy Leona sem. Magukra csukták az ajtót, és nász után megesett a másik nász is.

 

Jánisz boldog kábulatából arra ébredt, hogy egyedül van. A vendégek eltakarodtak, csak Leona anyja üldögélt kétségbeesve a konyhában. Tőle tudta meg a férfi, hogy asszonya kereket oldott. – De hát miért?! – kérdezte zavarodottan, s akkor ült ki arcára az a mosoly, amit mi is láthattunk, s ami a meghibbanás első jele volt. – Miért?!… – Leona anyja sápadtan csak ennyit tudott mondani: – Talán mégis inkább őt szereti…

Jánisz leült a kihűlt tűzhelyű konyhában az anyósa mellé. Sokáig hallgattak, aztán Jánisz pénzt nyomott a markába, hogy visszatérhessen Szalonikibe. Az anyós hálás volt, ha nem is igen tudta, miért. Talán azért, hogy a lánya, ha kissé furcsán is, de asszony lett. Búcsúzáskor vigasztalni akarta Jániszt. Azt mondta: – Valahogy azért mindig veled lesz ő, fiam!

Jánisz csak kábán mosolygott. Nem volt benne harag vagy bosszú. Arra gondolt, hogy Dimitriosszal szemben baráti hűtlenséget követett el, s ezért kell bűnhődnie. De mindazonáltal idétlennek érezte az egészet, s nem tudott mást mint ostobán mosolyogni.

Még azon a héten botlott a pelikánba. Odalenn a parton talált rá, a madár ott gubbasztott magányosan. Jánisz úgy tudta, a pelikánok csapatban szeretnek élni, ez meg itt szomorkodott egymagában. Barátkozni kezdett vele, beszélt hozzá, s a pelikán mintha hálásan fogadta volna. Amikor pedig Jánisz haza indult, követte.

– Talán csak nem te vagy Leona? – kérdezte akkor a madártól, már azzal a hibbantságra valló, furcsa mosolyával az udvarában. – Talán csak nem pelikán képében jöttél vissza hozzám?

Akárhogyan is, Jánisz szeretettel fogadta.

 

Dimitriosz, miután kiélvezte a boldogságot és gyönyört Leonával, egy napon rádöbbent vétkére. Legjobb barátjától rabolta el asszonyát. A hűtlenségek hűtlenségének érezte egyszeriben a tettét. Igaz, gondolta, előbb ő csalt meg, csak azután következtem én. De azért nem küldte el az asszonykát. Kedvére volt a birtoklása, sőt egyre inkább úgy érezte, birtokolnia kell. Megparancsolta neki, hogy hagyja ott a szállodai munkáját, maradjon otthon, majd ő eltartja. Ha távol van a háztól, Leona ne menjen az utcára. Egyedül ne fogadjon vendégeket, még a postásnak se nyisson ajtót.

Leona eleinte lázadozott, de belátta, vétkezett mindkét barát ellen, hát bűnhődnie kell. Hallott a pelikánról, s arról is, hogy Jánisz mindenkinek meséli, Leona, vagyis ő a madár képében költözött vissza hozzá. A faluban varázslatnak tartják az esetet, szentül hiszik, hogy hol Dimitriosznál van Leona, mint asszony, hol Jánisznál, mint pelikán.

Dimitriosz annyit megenged neki, hogy alkonyatkor elmenjen eléje a térre. De csak a tér sarkáig. Várakozzon ott, mutassa, hogy mennyire hű és szófogadó, s ha ideje érkezvén embere elindul hazafelé, menjen előtte, mintha csak hívná haza, az asztalához, az ágyába.

 

Egy hét múlva, amikor Dorina asszonytól elköszöntünk, s a kőlépcső-sikátoron lementünk a buszmegállóhoz, láttuk Jánisz kertjében a pelikánt. Állt bánatosan a szőlőlugas alatt, halvány rózsaszínben játszó tollazatával, sárga csőrével, íves, kecses nyakával. Szép volt, akár egy esküvői ruhás, boldogságra vágyó menyasszony.

Az olasz

Szirakuzában szállt fel egy alkalmi hajóra, miután hónapokkal azelőtt otthagyta Rómát, s utazott csaknem céltalanul délre, egyre csak délre, hol vonaton, hol az országutak mentén könyörületes autósokra várva, akik felvették és elvitték egy darabon, nem is kérdezve, hová tart tengerészzsákjával, festékes ládikájával és összecsukható festőállványával, majd úticéljuk végén kitették egy falucska határán, vagy valamelyik város centrumában, míg végül átkelt Szicíliába, ahol továbbra is délnek vándorolva Szirakuzában találta magát. Antonio heteken át lézengett a kikötőben, nézte a vitorlásokat meg a kereskedelmi hajókat, beült a parti trattoriákba, s előfordult, hogy napokon át csak a pincérekkel váltott szót, meg a hotelportással abban az olcsó szállodában, ahol szobát vett ki bizonytalan időre. Pénze volt elegendő, mert mielőtt felkerekedett az Örök Városból, eladta az Aventinus lábánál lévő kis házát, fügebokros és narancsfás előkertjét és minden ingóságát. Senkinek sem szólt arról, hogy nekivág a világnak, csak a Szent Sabina templom egyik papjától, az idős esperestől búcsúzott el, s reá bízta a műtermében maradt képeit, hogy idővel bánjon velük tetszése szerint, s minthogy egyáltalán nem egyházi témájúak voltak, hanem éppenséggel nagyon is világiak, meghagyta, hogy amennyiben ízlése ellen valók, bocsássa őket árúba, s a befolyt összeget fordítsa a szentegyház javára.

– Semmi mást nem kérek cserébe, atyám, csak némi értem való fohászkodást, mert kiszámíthatatlan útra indulok, s nem ártana a Gondviselés oltalma.

A koros pap jól ismerte a festőt, nehéz helyzeteiben sokszor nyújtott neki lelki vigaszt, máskor meg bírálgatta művészetét, különösen a buja erotikát árasztó képeit, melyek közül azonban nem egy kitűnt finom artisztikumával. Most mindezek a pap birtokába jutottak. Megint láthatta, milyen gondos részletezéssel készültek, tudta, hogy Antonio némelyiket főművének szánta, de egyikkel sem volt megelégedve, hiába volt sikerük a galériákban.

A pap nem szerette ezeket a képeket, már csak azért sem, mert sajnálta fiatal barátját művészi kudarca fölötti önmardosásáért.

Gyorsan a fal felé fordította a festményeket, és értetlenkedve, sőt némi aggodalommal fogadta Antonio búcsúzását. Sokszor látta már kétségbeesettnek, tehetségében kételkedőnek, amikor azt hajtogatta, hogy soha többé nem tud egyetlen ecsetvonást sem tenni, s most megint úgy vélte, bátorításra szorul.

Antonio elpanaszolta, hogy jó ideje nyugtalanság gyötri, álmában éppen úgy, mint ébrenlétében valamilyen távoli táj hívogatja. Már nem találja helyét Rómában, tehetetlenül lődörög a házban, műtermében szorongás fogja el, de ha enged a titokzatos hívásnak, talán megszabadulhat gyötrelmeitől.

Így aztán nekivágott Olaszországnak. Szirakuzában egy napon görög hajósokkal ismerkedett meg, a kikötői kocsmában iddogáltak, és ő a szomszéd asztalnál ülve vázlatfüzetébe rajzolgatta őket. Egyikük felfigyelt rá, odalépett hozzá, aztán odahívta a többieket is. Barátságos férfiak voltak, meghívták egy italra, utána meg ő rendelt egy kört, és megint a tengerészek, mire leszállt az este, összebarátkoztak. Megtudták, hogy céltalanul ődöng, helyesebben, hogy nem tudja, merre induljon el, de hogy valahová el kell jutnia, azt szüntelenül érzi. A hajósok éppen hazafelé tartottak, azt mondták, az Égei tenger szigeteit érintve, kerülővel Athénba hajóznak, elviszik magukkal, ha akarja, és útközben talán rájön, hova is akar menni. Derék fickónak tartották, ha kissé bogarasnak is, a kapitány felvette a személyzeti listára, s nem is kívánt tőle mást mint, hogy portrékat készítsen valamennyiükről, amivel otthon majd eldicsekedhetnek.

Antonio élvezte a tengeri utat. A kereskedelmi hajó egy közepes fuvarozó cégé volt, építési anyagokat szállított, ezen az útján éppenséggel olasz kerámia lapokat, melyekből a Kikládoknak hol egyik, hol másik kis szigetén rakodtak ki néhány tucat ládával a helyi kereskedőknek. Tíz-húsz éve, amióta a turistaforgalom következtében fellendült a panziók és szállodák építése, jó üzletnek bizonyult az építőanyag-kereskedés. Antonio a kikötőkben kedvvel segített a munkákban, s már-már azt hitte, velük marad, mert megtalálta azt, amit keresett, amikor az egyik kis szigeten mégis másként alakult a sorsa.

 

Amikor elindult Rómából, harmincéves volt, éppen harminc, és még egyedül élt. Szüleit gyors egymásutánban elvesztette, apja a Cinecittában volt sofőr, és egy vidéki forgatáson díszleteket szállító nyerges vontatójával a Padovába vezető szerpentinútról a szakadékba zuhant, anyja két évvel élte túl férje halálát. Antonio egyetlen gyerekük volt, s mindaddig, amíg velük élt, kényeztették, hát nem gondolt a házasságra, alkalmi szeretői közül pedig egyiket sem tartotta érdemesnek arra, hogy hozzájuk kösse az életét.

Buzgón festett, képei elkeltek, mindig volt annyi pénze, hogy fenntartsa szüleitől örökölt lakását. Figurális képeihez modelleket fogadott, egyre másra készültek el nőket ábrázoló művei. Vették is tőle szépen, s noha sikeresnek érezhette magát, mégis többre vágyott. Egy töprengéssel, vázlatozással töltött fárasztó éjszaka végén, a hajnal közeledtén ott, a műtermébe belövellő pirkadati fényben elszunyókált, s amikor felrezzent, még recehártyáján vibrált egy látomás: soha nem látott, káprázatos szépségű, ezüstösen csillogó fuvoláján játszó nőalak. Azonnal nádtoll és tus után kapott, leskiccelte, sietős igyekezettel akarta megjegyezni alakját, mozdulatát, és azt a különös bájt, amit árasztott. De a vízió egyre halványodott. Verejtékezve az izgatottságtól, kétségbeesetten próbálta felidézni. Lapokat gyűrt össze, tépett szét, újra és újra nekifogott, de a látomást nem bírta a papírra menteni. Ettől kezdve azonban Antonio csakis ezt a képet akarta megfesteni. A fuvolás lányt. Tucatszor vakarta le a felfestett alakot, vásznakat hasított szét tehetetlen dühében. Néha már úgy vélte, sikerült létrehozni a képet, ám másnap be kellett látnia, hogy nem jutott semmire. Egyetlen modellje sem ihlette meg annyira, hogy újra feltámaszthassa vízióját. Végül sok haszontalan kínlódás után, keserűen letett róla.

 

A fiaskó után sokáig nem is tudott semmit sem megfesteni. Üresnek érezte magát, tehetségtelennek. Untatták a barátai, meg féltékeny is volt mindazokra, akik elégedettek lehettek a munkájukkal. Türelmetlenül bánt a modellekkel, félbehagyva a képeket elkergette őket, míg egy napon aztán nem volt tovább maradása, eladta mindenét, képeit a Szent Sabina templom öreg papjára bízta, és útra kelt.

 

Azon az estén, amikor a kis szigeten kikötöttek, és kirakták az olasz csempékkel teli ládákat, nem ment el kocsmázni a többiekkel, mert úgy érezte, belázasodott. Talán a forró délutánban végzett nehéz munka viselte meg, minden porcikája sajgott, pihenni kívánt. A hajón maradt a szolgálatos tengerésszel együtt. Kiült a fedélzetre egy kötélcsomóra, s nézte a lebukó napot. Sirályok keringtek a kékes fényben, vijjogva csaptak le a vízre, aztán tovább vitorláztak nyugat felé. A madarak szabad szárnyalását figyelve szorongás fogta el, Róma óta most első ízben döbbent rá, hogy feleslegesen tölti az idejét, csak sodródik, s talán a láz okozta vagy valami más, pánikba esett.

Mit akar azonkívül, hogy él?

Langyos szél kerekedett az alkonyatban, lassan elsötétült a láthatár, a tenger és az ég találkozásánál még felizzott a narancssárga fény, aztán kihunyt. A hullámok tompán csobbantak a hajótest oldalán, majd – legalábbis Antonio úgy vélte – mind hangosabban és fenyegetőbben. Mintha a láztól hevesebben verő szívének dübögését hallotta volna. A part lámpái kigyúltak, a városka utcáin megteltek a tavernák teraszai, nyaralók kezdték meg esti sétáikat.

 

Arra rezzent föl, hogy szólítják. Felpillantott, de senkit sem látott maga körül, ám mintha újra hallotta volna a nevét. Női hang volt, lágy, mint a tengeri szellő. Antonio felkönyökölt a kötélcsomóról, kutatón nézett szét az esti sötétben, de sehol sem mozdult semmi. Felugrott, félelemmel vegyes döbbenet szállta meg, körbejárt a fedélzeten, de csak a szolgálatos matrózt látta a hajóhíd alatt.

– Antonio! – mintha ismét hallotta volna.

Megragadta a matróz karját.

– Te is hallod? Szólítanak!

– Ohi… – mondta a matróz. – Nem. Semmi!

De Antoniot nem is érdekelte a válasz. Otthagyta a szolgálatost, leszaladt a kabinjába, összekapkodta a holmiját, s rohant fel, vissza, izgatottan a fedélzetre.

A matróz nem értette, mi ez a nagy kapkodás.

– Pu? – kérdezte. – Pu? Hová?!…

– Semmi, semmi! – intett felhevülten Antonio. – Majd megkeresem a kapitányt!

– Si, capito, bene! – nyugodott meg a matróz. – Adio!

 

Aznap éjjel még velük ivott, amikor megtalálta őket az egyik tavernában. Éjfél után a hajósok visszamentek a kikötőbe, Antonio pedig átölelte őket búcsúzón.

– Biztos, hogy itt akarsz maradni? – kérdezte a kapitány. Tudott olaszul. – Biztos, hogy ez az a hely, amit kerestél?

– Hívtak – mondta Antonio.

– Va bene ragazzo! Te tudod! Még a hajón éjszakázhatnál…

– Nem lehet – mondta Antonio. – Ha éjszakára a hajón maradok, lehet, hogy reggel már nem jönnék el!

– Akkor hát sok szerencsét!

– Grazie! Mille grazie!

Csak amikor magára maradt, akkor fogta el újra a szorongás. Kiszállt egy ismeretlen szigeten, és talán csak a képzelete csalta meg. De ha nem? Vállára vette a tengerészzsákot, felkapta festékes ládikáját meg az állványt és elindult, hogy eltöltse valahol az éjszakát. A láza csillapodott, s mire hajnalban a közeli strand napozóágyainak egyikén felébredt, s meglátta a pirkadati fényben a tengert, és a fövenyen lustán, púpos háttal sétáló, szürke tollú, hulladékot kereső sirályokat, a nyavalyás éjszakai fekvés ellenére frissnek érezte magát.

 

Nem akart a városban maradni, különben is körülnézett volna a szigeten. Talált egy korán nyitó bankot, beváltott néhány lirát, anyagiak dolgában egyébként sem állt még rosszul, otthon folyószámlára tette a házeladásból származó pénzét, az még kitarthatott darabig. Buszra szállt, találomra utazgatott, késő délutánig ismerkedett a vidékkel. Párezer lakosú kis sziget volt, de ezt is megszállták a turisták, a helyiek az idegenforgalomból éltek, noha a falvakban szépen termett a szőlő, borpincék sorakoztak a déli lejtőkön, s ez meg a fügebokrok otthonos érzést keltettek Antonióban. A köves hegyoldalakat olajligetek borították, oleanderbokrok illatoztak az autóutak szegélyén, a tengerpart közelében aleppói fenyők zöldelltek.

Még fenn járt a nap, amikor az egyik népesebb falu megtetszett neki. Közel volt a tengerhez, mégis kicsit feljebb a forgalmas strandoktól meg a zajos országúttól. Házait öreg kövekből építették, mindet fehérre meszelték, és a kékre meg zöldre festett ajtók, zsaluk, a falakat, udvarokat befutó dúsvirágú bougenvillea lugasok, a szabadon legelésző kecskék, bóklászó csacsik kedélyes hangulatot árasztottak. Antonio betért az útszéli tavernába, kért egy pohár bort, s körültekintett a pléhlapú asztaloknál üldögélőkön. Sovány, inaskarú, napégette arcú, mogorva férfiaknak tűntek, némelyek kártyáztak az árnyékban, de ezek is felnéztek, amikor megállt köztük. – Io sono italiano! – mondta barátságosan a feléje forduló embereknek. Senki sem szólt semmit, nézték egy darabig, aztán elfordultak, csak a taverna tulajdonosa intett neki, hogy kerüljön beljebb. Odabenn, a hűs helyiségben aztán olasz meg angol keverék nyelven figyelmeztette, hogy az öregebbek még jól emlékeznek Mussolinira, meg arra, hogy negyvenháromban ezen a szigeten is az olaszok a németekkel összecsapva micsoda bombázást hoztak rájuk. De megígérte Antoniónak, hogy szállást szerez neki, és elmagyarázta, hogyan találja meg az olajliget alatti dombhajlatban Filoméla asszony házát.

 

Filoméla özvegyen élt, mindamellett vidám teremtés volt, gyógyfüvekkel kereskedett, járta a meggyérült erdőket, ahol az illatos levelű cserjék alól borókát, zsályát, kakukkfűt gyűjtött, máshol, a napverte domboldalakon vérkeringést serkentő és idegnyugató szernek is alkalmas levendulát szedett zsákszámra. Közben kipányvázott kecskéi legelésztek, hogy estére duzzadt tőggyel érjenek haza. Amikor eleget gyűjtögetett, Filoméla asszony a szamara oldalára kötötte a málhát, felcihelődött a nyeregbe, kecskéi meg követték hazafelé az úton. Kissé testes, pozsgás arcú asszony volt, a meleg nyárban is tarkón megkötött fejkendőt viselt, tarka mintás barhent ruhája fölé kötött ujjast vett, hogy se a nap ne égesse meg, se a tüskék ne szurkálják össze munka közben. Amint ült férfimód a csacsi nyergében, vaskos combján felcsúszott a szoknya, s látszott a térde fölé érő flórharisnya gumira tekert hurkája. Láncból való gyeplőt használt, szamara jól tűrte gazdasszonya szokását, vagyis, hogy oda-odalegyintett ezzel a vékony lánccal a tomporához, mert csak hozzá, s nem a tomporra csapott, hiszen csupán biztatni akarta a lustaságra hajló jószágot.

Antonio a ház hátsó traktusában kapott szállást. Ágy, szekrény, asztal, szék meg egy jókora lavór – ez volt minden. De nem is kellett más. A háznak volt egy másik, modern bútorokkal berendezett szobája, ezt az asszony zárva tartotta, Antonio akkor kukkantott be oda, amikor Filoméla egyszer takarításkor nyitva hagyta az ajtaját. Könyveket látott meg kottaállványt, díszpárnákkal teli heverőt, tükrös szekrényt, és a falon egy ikont, amely alighanem Szent Pált ábrázolta, a közelében pedig egy bekeretezett nyomatot, csak sebtiben ismerhette föl, hogy viharban szerencsétlenül járt hajót vagy bárkát ábrázolt.

– A lányom szobája – mondta Filoméla.

– Pu ine? – kérdezte Antonio, mert már pedzette a görögöt kissé. Útközben a hajósoktól is sokat tanult.

– Hol van?

– To exoteriko… – mondta Filoméla.

– Külföldön. Értem…

Hogy miért éppen Filomélánál kapott szállást Antonio, aligha lehet megmagyarázni. Hiszen annyi más házban is készen álltak vendégfogadásra. Akárhogyan is, Antonio itt jól érezte magát. Rendes bért fizetett, s néhány nap múltán már nagyon is otthonosan viselkedett. Bejárt a konyhába, leste, hogyan süti-főzi Filoméla a hagyományos görög ételeket. Százféle módját értette a halak elkészítésének, a kakaviá-tól a gopeszig, vagyis a hallevestől a sült szardíniáig, de a fokhagymás kalamári, a szupiesz, vagy a ropogósra sütött szardellák, a maridesz mind ínycsiklandozó illatokkal töltötték be a házat.

Az özvegy nem bánta Antonio kotnyeleskedését, sőt megtanította egy ősi görög étekre is. Megmutatta, hogyan kell tojásból, finomlisztből, tejfölből összegyúrni, majd vékony vászonba csavarni, és lobogó forró vízben megfőzni a polentát. Antoniónak igazán ízlett a henger alakú tészta, amit szeletekre vágtak, olvasztott vajjal megkentek és sajtreszelékkel megszórtak.

Mintha mindenről megfeledkezett volna, semmittevéssel töltötte napjait, de amikor a nyaralófalu főutcáján látta a sokféle boltot, a mindenféle holmival kereskedők sokaságát, kedve támadt belefogni valamibe. Eleinte csak jártában, keltében gyors portrékat firkantott a rábeszélhető turistákról, mert a helybéliek ugyan nem álltak kötélnek, de a németek, japánok meg az angolok nem bánták, ha lerajzolja őket néhány drachmáért. Később összebarátkozott a főutcán sorakozó számos tavernák egyikének kedélyes tulajdonosával, aki a kerthelyisége sarkából kicsiny részt átengedett neki, hogy ott üsse fel sátorfáját. Attól kezdve alkonyat után, amikor benépesült a főutca, ponyvatető alatt, éles fényű lámpákkal felszerelkezve portrézott. Mind finomabb és finomabb rajzlapokat szerzett be, gyönyörűséges pasztell-készletet vásárolt, s csakhamar híre ment az olasznak, aki esténként ott várja modelljeit a Jorgos-taverna szomszédságában. Mindig beült hozzá valaki, szalmakalapos öregúr, mandulaszemű ázsiai vagy pirosra sült, szalmasárga hajú német dáma, de akadtak, akik fényképüket adták oda, és Antonio pasztellkrétával arról készített élethű másolatot, ha kívánták, hátteret is rajzolt az arckép köré.

Így telt a nyár, a helyiek is megbékéltek jelenlétével, öreg szőlősgazdák, olajütő malmok munkásai, gazdasszonyok köszöntek neki, ha járta a falu dombjait, Filoméla jóvoltából megkedvelték. – Jó ember az olasz – magyarázta az embereknek, különben is, hol vannak már azok az idők, amikor haragudtunk az egykori megszállókra. Most mindenféle népség jár ide, ki nézi, ki micsoda, csak hozza a pénzt, hiszen belőlük élünk, nem igaz?

 

Antonióra egy augusztusi késő estén, amikor jóval éjfél után hazafelé tartott a lassan elnéptelenedő főutcáról, ahol már csak a hajnalig nyitva tartó diszkókból zengett a vad zene, meg a bárok fényei villogtak, és a hegyoldalba érve megcsapta a szagos füvek illata, s körülfogta a fák lombjaiban szüntelen cirpelő kabócák kórusa, ismét rátört az a különös nyugtalanság, ami már jó ideje elhagyta. Hiszen a délelőtti ténfergések a megejtő tájon, a Filoméla házában töltött csendes szieszták, és az esti munka odalenn a nyüzsgő, élénk, derűs tömegben, ahol a portrézással jól elszórakoztatta magát, kiegyensúlyozottá tették napjait, élete egyszerűsödött, s már nem gondolt sem Rómára, sem a tehetsége fölötti, korábbi kételyeire, ahogy arra sem, hogy mit is akart elérni.

Most azonban, ahogy közeledett a házhoz, bár semmi oka nem volt rá, elszállt a nyugalma. Hasonlóan a hajón átélt pillanathoz, amikor úgy vélte, nevén szólítják, izgatott lett, megtorpant, valamilyen félelem is megszállta, s csak némi önbiztatás után tudta folytatni útját.

Filoméla ilyen órán már pihenni tért, a holdfényben fehéren világított a meszelt házfal, csend volt, csak a kecskék óljából szüremlett ki tompa nesz, ahogy kérődzés közben mocorogtak. Antonio mielőtt belépett volna az ajtón, megállt, nyugtatásul mélyeket lélegzett a friss levegőből, bár fülledt volt az éjszaka. A ház sarkától jól látszott a tenger, a domborulatok elfedték a lakott részek fényeit, s csak a holdfény ezüst hídja remegett a szelíd hullámokon. Ha nem szólt volna a kabócák éles pirregése, kihaltnak tűnt volna a táj.

Már éppen nyitotta az ajtót, amikor keze megállt a kilincsen – halk fuvolaszót hallott, valami édes dallamot, meg-megszakadva, élesen, mégis lágyan.

Antonio megdermedt.

Nem tudta, honnan jön a hang, közelinek tetszett, s mégis távolinak, elhallgatott, majd újra felsikkantott.

Fülét hegyezve, moccanatlan állt egy ideig, hogy felismerje, a képzelete játszik-e vele, vagy valóban hallja a fuvolát. Aztán óvatosan körbejárta a házat, de csak az oleanderbokrok meg a bougenvillea füzérek bólogattak a lanyha, tengeri szélben, sehol nem talált magyarázatot a különös muzsikára.

Mire visszaért a ház ajtajához, a fuvolaszó elült.

 

Sokáig hevert álmatlanul, hánykolódott, verejték lepte el, csak most döbbent rá arra, hogy fecsérli napjait, létre akarta hozni a nagy művet, alkotni akart maradandót, tökéleteset, s már mióta nem gondol erre nagy kényelmében? Aztán meg fordított a dolgon, vajon miért is kellene bármiért aggódnia, soha ilyen jól nem élt, soha ekkora gondtalanságban nem volt része, mint itt, a szigeten, miért is kellene neki bármire is törekednie? Ki késztetheti arra, hogy egykori válságai miatt gyötrődjön? A fenébe a hiúsággal, a nagyravágyással!

De miért annyira feldúlt a lelke mégis?…

És mi volt ez a dallam, ez a fuvola?…

 

Reggel Filoméla már nyergelte a szamarát, a kecskéket is kiengedte az ólból, ott mekegtek a narancsfához kötve az udvaron.

– Kalimera! – köszönt oda a kábán kitámolygó Antoniónak. – Posz iszte?

– Hogy lennék?! – mordult Antonio, még az éjszakai hallucinációtól zavarodottan. De akkor meglátott a teraszon néhány bőröndöt. S rajtuk átvetve egy női kabátkát.

– A lányom – mondta Filoméla, a csomagokra mutatva. – Megérkezett az este. – És máris bekiáltott a házba: – Iréne!…

Magas, karcsú, dús fekete hajzuhatagot viselő, fiatal nő jött ki hunyorogva a fényre. Ellenzőt formált a szeme fölé a tenyeréből, úgy nézte a férfit.

Könnyű nyári ruhája szorosan tapadt formás derekára. Mezítláb volt, és a mély ruhakivágás meg az, hogy nem viselt lábbelit, szinte meztelenné tette.

– Kalimera! – köszönt kedvesen a lány.

Antonio megdermedt. – A fuvolás lány! – villant emlékezetébe. – Az a látomás a hajnali műteremben!…

Bemutatkoztak.

Antonio kicsit tovább tartotta a lány kezét a tenyerében, mint illett volna, mert elbűvölte a jelenség.

Iréne jól beszélt olaszul. Lám csak, gondolta később Antonio, a vendéglős talán azért ajánlott neki szállást ebben a házban, mert Filoméláék megbocsátóbbak az olaszok iránt, mint a többiek.

A lánynak kínos volt a férfi döbbent hallgatása. – Nem zavartam az éjjel? – kérdezte bátortalanul. – Nem tudtam aludni, játszottam egy kicsit a fuvolámon. Ugyanis zenész vagyok, egy kamara együttessel turnézom, de most itthon maradok néhány napig. Az este érkeztem, mindig kizökkent a változás, álmatlan voltam, hát játszottam… De amikor hallottam, hogy megjött, abbahagytam…

Antonio képtelen volt megszólalni. Itt állt előtte az a teremtés, akit egy római hajnalon eléje vetített a fantáziája, de akit nem volt képes művészetével életre kelteni. Hogyan láthatta pontosan ilyennek? Micsoda varázslat ez? A vihar, ami éjszaka a lelkében dúlt, tehát a krízis vihara volt! Ezért kellett ide jönnie! Ide hívta, ide csalogatta az a látomás! Beleszédült a gondolatba. Most hát sikerülhet!

– Meg kell festenem magát! – mondta a felindultságtól sápadtan.

– Hogy engem? – nevetett Iréne.

– Magát! Most! Mindjárt! Azonnal!…

– De én most…

– Kérem! Nagyon kérem!

Sem Iréne, sem Filoméla nem értette, miért fogta el oly nagy izgatottság. De az özvegy tudta, hogy Antonio szép portrékat készít, biztatta a lányát, hagyja csak, hadd fesse le az olasz.

 

Két napig készült a kép. Antonio új vásznat vett, festéket és finom ecseteket, s megkérte Irénét, hogy miközben modellt állt, folyamatosan játsszon a fuvolán. Úgy festette le, ahogy először látta, testhez simuló selyemruhájában, mezítláb, kibomlott fekete hajjal. Soha nem érzett könnyedséggel ment a munka. Mintha nem is Antonio maga fogta volna az ecsetet, a formák, a színek szinte észrevétlenül kerültek a vászonra. Olyan megszállottan dolgozott, hogy nem is akart pihenni, kín volt kivárni az éjszaka elmúltát, minduntalan felkelt, hogy újra és újra megnézze művét. Másnap alkonyatra fejezte be. Filoméla nem győzött álmélkodni, Iréne is tetszett magának, de Antonio nem is hallotta dicséretüket, kábán bámulta a képet, érezte, hogy megtörtént vele a csoda, legelőször volt képes a vászonra mentenie az életet. Műve fölébe nőtt és ez a legtöbb, ami a művésszel megtörténhet.

Az eredmény azonban nem csak örömmel töltötte el, de azzal a félelemmel is, amit a képességünktől független tökély elérésének pillanatában érzünk. És ez a félelem nem volt alaptalan.

 

Iréne néhány nap múltán elutazott. De amíg még otthon volt, együtt töltötték az időt. A lány, annak ürügyén, hogy érdekli a művészet, kérte Antoniót, meséljen neki Rómáról, Firenzéről. Esténként beültek valamelyik tengerparti tavernába, vagy házuk teraszán beszélgettek. Irénének megtetszett az olasz, s különösen, hogy lefestette, bensőséges érzelmeket táplált magában iránta. De Antonio, noha szépnek, sőt elbűvölőnek tartotta, nem közeledett hozzá. Már nem a lány, csak a róla készített képe érdekelte, s ha szívesen is töltötte vele az időt, alig várta, hogy magára maradhasson, és a festményt nézegethesse. Hosszan időzött előtte, mert félt, hogy tévedett, hogy talán mégsem lett remeklés, aggodalmasan kereste az esetleges hibákat, de végül megnyugodott, sőt büszkeség töltötte el, a megelégedettségnek oly erős érzése, ami már az önhittséggel határos.

Amikor Iréne elutazott, többé nem volt neki sem maradása. Nem a lány hiányzott, hiszen helyette ott volt festett mása, mégpedig Antonio szerint immár a modellnél is, Irénénél is tökéletesebb. Azért nem találta a helyét, mert kevesellte a kép közönségét, mindössze Filoméla vagy a házba betévedők láthatták művét, és ő most már a világnak akarta megmutatni. Tudta, hogy október végén nyílik Rómában a kortárs festők tárlata, ott mindenképpen ki akarta állítani, s biztos volt benne, A fuvolás lány – ahogy elnevezte a képet, meghozza számára a legnagyobb művészi elismerést.

Levelet írt a Szent Sabina templom papjának, most első ízben adott hírt magáról, eldicsekedett szerencséjével, kérte, szerezzen neki időben szállást, mert hazamegy az őszi verniszázsra, és művével el fogja kápráztatni a kritikusokat meg a műértő közönséget.

Az idős esperes örült a hírnek, ha nem is tetszett igazán Antonio dicsekvése, de azért boldog volt, hogy újra láthatja, s mint a levélből kitűnt, jó kedélyállapotban. Gyors választ írt, hogy várja, lefoglalt neki egy olcsó szobát az egyik hotelban.

 

Ahogy jött, Antonio hajóval indult vissza Olaszországba. Filoméla sok szerencsét kívánt az útra, gyógyfüvekkel látta el, ha másként nem, mondta búcsúzáskor, hát majd a gyógyteákat kortyolgatva biztosan gondolni fog rá.

Antonio, mielőtt tengerre szállt, a szigeten készített rajzait és A fuvolás lány-t külön-külön gondosan becsomagolta. Egy darabig gyönyörű útja volt a korai őszben, de váratlanul viharba keveredtek. A szigetek között közlekedő hajót, amivel a görög szárazföld déli csücskére akart jutni, az Adria felől támadó fergeteges orkán szirtnek csapta, Antonio a léken betörő víztől meg akarván óvni a festményt, a kabinjába rohant, s még annyi ideje volt, hogy a csomagot egy matróznak át tudta adni, de ő maga bennrekedt. Mire a mentő helikopter megérkezett, és számbavették a hajó utasait, Antoniót már nem találták.

A fuvolás lány azonban eljutott Rómába. Már legalább is a csomag. Rajta volt ugyanis a Szent Sabina templom papjának a címe.

Az idős esperest megdöbbentette fiatal barátjának halálhíre. Éppen ezért elhatározta, hogy a legnagyobb gonddal fogja igazgatni a festmény útját. Amikor azonban kibontotta a vízhatlan burkot, abban nem talált mást mint néhány rajzot, pasztellal készített portrékat. Azt hitte, megcsúfolták, vagy ellopták Antonio művét.

Meglehet, hogy a nagy pánikban Antonio nem a festményt, hanem a rajzait tartalmazó csomagot nyomta a matróz kezébe. A fuvolás lány pedig talán a tengerbe merült az utasok egyéb holmijával együtt. A mű, amit Antonio tökéletesnek tudott, soha nem került elő.

 

Az idős esperes misét mondott barátja lelki üdvéért. És bocsánatot is kért az úrtól Antonio nevében, hogy az hiúságában megkísértette – ami csak az Istené lehet – a tökéletességet.

Később azonban az Aventinus narancsligetében breviáriumával sétálgatva elgondolkodott azon, vajon kitérhetett-e Antonio a csábítás, vagyis a sorsa elől. És eszébe jutott, hogy csaknem ott érte el a vihar, csaknem ott szenvedett hajótörést, ahol annak idején Pál apostol negyedik térítő útja idején, amikor egy gabonát szállító hajón Krétát elhagyva Szicília felé tartott. Pál megmenekült, és Rómába érve tovább hirdethette az evangéliumot. Antonio azonban, talán éppen mert becsvágy sarkallta, nem érhette meg, hogy művével, melyért oda kellett hagynia mindent és mindenét, megörvendeztesse közönségét.

Az ereklye

Ha a nyaralók közül valakit könnyebb baleset ért, vagy elkapott valami kellemetlen betegség, mondjuk elcsapta a hasát a szokatlan koszttól, a szigetbéliek azt tanácsolták, hogy ne keressen fel holmi drága orvost, különösen, ha nincs biztosítása, hanem menjen fel bátran a hegyre Nikoszhoz, az majd helyrehozza. A helybéliek is hozzáfordultak kisebb-nagyobb nyavalyájukkal, persze csak titokban, nem volt ajánlatos, hogy a hatóság, de főleg a papság tudomást szerezzen róla, mert az egyik kuruzslásnak, másik pedig Istennek nem tetsző praktikának, vagyis vétségnek tartotta, hogy Nikosz, egy birtokában lévő ereklye gyógyító hatásában bízva szédíti az embereket. Pedig szó sem volt szédítésről, csodás gyógyulásokról regéltek a halászfaluban, főleg az idősebbek jobban bíztak Nikosz meg az ereklye segítségében, mint bármiféle patikaszerben. Tyúkot, sajtot, bort vittek neki az orvoslásért cserébe. Pénzt csak ritkán fogadott el, pedig a drachmára is szüksége volt, mert ahogy elszállt felette az idő, bezárta műhelyét, és már csak az emberek szolgálata töltötte be napjait. Valamikor jó hajóács hírében állt. Apjától és nagyapjától örökölte a mesterséget, javítgatta a halászok bárkáit, sőt újakat is készített. Szürke kövekből épült, lapostetős hegyi házának udvarán a fészerben még később is ott hevertek a felfűrészelt, s immáron idő ette, de még megmunkálásra alkalmas gerendák és deszkahalmok, mintha bizony a szerszámaival együtt a mesterség folytatásához mindezt átadhatta volna az utódjának. De Nikosznak nem voltak gyermekei, meg se házasodott, pedig valamikor szép terveket szőtt a jövőre. Mégsem gyötörte a magány, mindenki szerette, templomba járó, istenfélő embernek ismerték, még egy öregszemű olvasója is volt, amit olykor úgy morzsolgatott, mint a kolostori szerzetesek. Thodorisz atya is elismerte és becsülte jámborságát, éppen ezért rótta meg kontárkodását az égi ügyekben. Nikosz hiába védekezett azzal, hogy márpedig éppen az Ég akaratából van nála az ereklye, a pópa tovább zsörtölődött. – Egy mihaszna deszkadarab! – fakadt ki minduntalan. De Thodorisz már jól benne volt a korban, így aztán időről időre elfeledte, miért is neheztel Nikoszra.

Nikosz azonban makacs volt a maga hitében. S ha szelídnek tartották is, megbántottságában azért könnyen indulatra lobbant. Emiatt egyszer kis időre még börtönbe is került.

Petrina miatt történt.

Fehér bőrű, hollófekete hajú, zöld szemű lány volt Petrina, takarítást vállalt az apartmanokban, dudorászva járta a fügebokros hegyi utakat, s a férfiakat ámulatba ejtette csábosan ringó csípőjével, ahogy hosszú combjára tapadó vékony szoknyájában, saruba bújtatott meztelen lábával úgy szökdécselt a köveken, mint a vadkecskék.

Nikosz akkoriban még az apjától átvett műhelyében dolgozott odalenn a helyi kikötő közelében, s mivel jól ment a dolga, nősülésen törte a fejét. Egyik unokafivére lakodalmán melegedett össze Petrinával, falubeliként ismerte, most azon csodálkozott, hogyan is tudott mindeddig elmenni mellette. A lány forróságot árasztó, karcsú teste, hajának levendula illata, zöld szemének villanása a szirtaki vérpezsdítő ritmusában Nikosznak még varázslatosabbnak tetszett, mint amikor az asztal mellől táncba vitte. Szívesen tartott vele a lány, hiszen jó kötésű, erős vállú, széles mellkasú, jellemével biztonságot sugalló férfi volt, Petrina hamar hajlandóságot mutatott rá, hogy elfogadja udvarlását, már csak azért is, mert védelmezőre lelt benne a többi férfival szemben, akik lépten-nyomon ostoba ajánlataikkal zaklatták. A falubeli legények sóvár tekintete az igazat megvallva nem volt ellenére, hiszen kacér viselkedésével felhívta magára a figyelmüket, de tudta, hogy nem szabad engednie könnyen bűnbe sodró csábításaiknak. Nikoszból az odaadó szeretet áradt. Csak féltékenysége zavarta. Mindeddig senki sem korlátozta, legfeljebb az anyja ripakodott rá, ha könnyelműségen kapta. Nikosz azonban rövid pórázra fogta. De ezt a szeretet megnyilvánulásának vélte.

Egy márciusi ünnepen, huszonötödikén, amikor a múlt századi, törökök elleni szabadságharcra emlékező, zenés felvonulás után némi mulatozásra kettesben betértek az egyik kerthelyiségbe, a lugas hűsében, a táncolók között feltűnt egy kapatos férfi, akinek már érkezésük pillanatában megakadt Petrinán a szeme. A sziget fővárosából érkezett, olajos szemű, arany nyakláncot viselő, zselézett hajú alak boldog-boldogtalannak azzal dicsekedett, hogy híres bokszolók barátja, s nagyra volt vele, hogy ő is tagja valamelyik klubnak. Egyszercsak az asztaluknál termett, koccintani akart Nikoszékkal, de főleg Petrina miatt telepedett hozzájuk. Aztán meg táncba hívta Petrinát. Nikosz egy szót sem szólt, várta, hogyan dönt a lány. Petrina vonakodott, de a férfi magabiztos nevetéssel elkapta a csuklóját, felrántotta a székről, s magához ölelve perdült vele a táncolók közé. Petrina talán azt várta, hogy Nikosz közbelép. De az csak némán nézte őket. A szám végén felállt, s mielőtt a zenekar újra játszani kezdett volna, falfehéren odasétált melléjük, kezét a pasas vállára tette. – Na, most mutasd meg, hogyan is állsz azzal a boksszal? – és hajóács markával mellen ragadta. Ha Petrina nem fogja le, Nikosz talán agyon is csapja az illetőt.

Mint ahogy ez máskor majdnem meg is történt. Amiért aztán le is csukták egy időre.

Azt mondják, akkor is Petrina miatt. De Nikosz szerint Thodorisz atya volt igazán felelős az esetért. Már amennyire Isten szolgája bajt kavarhat azzal, hogy betartatja a parancsolatokat.

Nikosz bolondja volt a lánynak. Irigyelték is sokan, mert kevés csinosabb teremtés akadt a környéken. Petrina szegény volt, apja alkalmi munkákat vállalt a nyári főszezonban, anyja egy tengerparti pszisztáriában szakácsnéskodott. Három kisebb gyermekükkel a nagyanyjuk bajlódott. Petrina keresetére is szüksége volt a családnak. De szívesen szánták Nikosznak a lányukat. Tudták, derék férj lesz, meg a jól pénzelő mesterségét is számbavették. Amellett nem bánták, hogy letehetik gondját, most már vigyázzon rá Nikosz, eleget aggódtak kacérsága miatt.

– Gyönyörűséges lány ez a Petrina –, mondogatták nagyokat bólogatva Nikosznak a bölcsködő öregek a kafenioban, kávézgatás közben. – Veszedelmesen gyönyörű! Veszedelmesen!…

Nikosz határtalanul büszke és boldog volt. Petrina derekának ívére gondolt, amikor vonókésével egy borda ívét faragta, csípőjének gömbölydedségére, ahogy végigsimított a készülő csónak tatján. Esténként, miután lelakatolta műhelyét, dobogó szívvel ment Petrináért. Szerettek sétálni a néptelen tengerparton, kiültek a mólóra, ahol a veszteglő vitorlások árbóchuzaljain muzsikált az éjszakai szél, vagy bementek egy kávéházba, ahol zene szólt. Nikosz Metaxát ivott, a lánynak meg rendelt valami édességet, legtöbbször báklávát, ezt a dióval, mézzel töltött rétestésztát. De néha csak végigjárták az estében kivilágított üzletsort, Petrina gyönyörködött az ékszerészek kirakataiban, és hol egy ezüst karperecet, hol ékköves gyűrűt kapott ajándékba. Nikosz meghatottan hallgatta örömteli hálálkodását. Vágyakozva hajolt tarkója pihéibe, érezte, mennyire megremeg minden egyes csóknál a lány. – Ne várjunk sokáig az esküvőnkkel – suttogta ilyenkor elfulladt hangon Petrina –, a feleséged akarok lenni, hűséges feleséged, és akkor többé senki sem nézhet rám bűnös kívánsággal…

De még nem volt itt a házasságkötés ideje. Nikosz előbb bővíteni akarta a házát, modern fürdőszobát tervezett, mindenképpen fel akarta készíteni leendő otthonukat a szép családi életre.

Arra gondolni sem mert, s úgy vélte, Petrina sem, hogy mielőtt még Thodorisz atya föléjük tartja a földi hívságokon való felülemelkedést jelképező aranyozott, pompás esküvői koronát – hogy majd méltóvá legyenek a mennyeire is –, engedjenek a testiségnek, pedig mindkettőjüknek gyötrelmet okozott a megtartóztatás. Nikosz tudta, ha Petrina el is gyengülne, az ő kötelessége tartani magát mindahhoz, amire a pópa tanításából emlékezett: – Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen, ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amit akartok. A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalóak, paráznaság, bujálkodás… Ne tévelyegjetek.

Nikosz biztos volt benne, hogy bár Petrina csókolódzás közben, a reá törő kielégítetlen vágytól csaknem ájultan omlott ki karja közül, csakúgy, mint ő, nem akar vétkezni. Ebben az ájuldozásban lehetett némi zsarolás is, ami Nikoszban gyanút kelthetett volna. Mindenesetre sehogy sem értette sem a börtönben, sem később, hogy miért kellett annak a dolognak azzal az idegennel megesnie. Végül önmagát hibáztatta. Ha nem várakoztatja meg Petrinát egybekelésükkel, minden másképpen alakul. Hiszen számolnia kellett volna a férfiak mohó tekintetének kitett, örökös megkísértésben élő teremtés megingathatóságával. A lány, amióta Nikosznak adta a szívét, igyekezett szűziesen viselkedni, olyannyira, hogy már-már nevetségessé vált újkeletű zárkózottságával. De vulkán forrongott benne! Ha vártak is az esküvővel, töprengett Nikosz, a testet nem lett volna szabad éheztetni. Csakhogy Thodorisz atya intelmeit meg a parancsolatokat, becsületes keresztényként be akarta tartani.

Elbizonytalanodásában akkoriban a pópától várt segítséget. Titkon feloldást remélt. Thodorisz atya éppen a kecskéjét fejte, s rosszallotta, hogy alkalmatlan időben zavarják, de azért dolga végeztével leültek az udvar öreg narancsfája alatti padra, elkortyolgattak néhány pohárka ouzót, és hosszan elbeszélgettek a paráznaság bűnéről meg a házasság szentségéről.

– Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emésszétek! Remélem, érted, fiam, mit jelent az, hogy fel ne emésszétek? De majd csak megesketlek már benneteket! Megesketlek…

Thodorisz atya már vagy negyven éve szolgálta a falut, feleségét régen eltemette, szakálla, hátát verdeső hajfonata megőszült, nehezére esett a földecskéjét is megművelni, és bár töviről-hegyire ismerte az életet, meg sok világi bölcsességet is őrzött már az elméje, de azért a szigorából nem engedett.

– Arra is gondolj, barátom, hogy tested fegyelmezésével a tiszteletet is kimutatod Petrina iránt. Talán éppen ezért becsül és szeret, talán éppen ezért akarja hozzád kötni az életét!…

Talán éppen ezért becsül és szeret – gondolt keserűen a pópa szavaira a börtönben Nikosz. – Még hogy éppen ezért!

 

A baj akkor történt, amikor a hajóács néhány napra áthajózott a szomszédos kis szigetre, ahová munkája, egy bárka javítása szólította. Petrina azon a délelőttön a felvállalt apartman házban takarított. Minden szobához kulcsa volt, s benyitva az egyikbe otthon találta annak lakóját, egy vörösre sült bőrű németet. A fiatalember a ház hűsében bújt el napégette testével. Fürdőnadrágban hevert a fehér lepedőn, és sziszegve fordult az ajtó felé. Petrina menten vissza akart lépni, de a fiatalember intett, hogy jöjjön csak –, őt nem zavarja. Az ágyról figyelte először csak közömbösen, majd egyre érdeklődőbben a takarítást. Petrina, ahogy felmosta a kövezetet, hajladozott, térdelt, guggolva tisztogatta a fürdőfülkében a mosdót meg a zuhanyozó tálcáját, s a fiatalember, fektében jól láthatta a kurta köpeny szétnyíló szára mögül elővillanó combját. Különben is rögtön megejtette Petrina csinossága. Erre a kellemes ajándékra igazán nem számított unalmában.

– Parakalo! – szólt neki. – Kérem!

– Oriszte? – nézett fel kérdőn a lány.

– Egy kis segítséget kérek – mondta galád mosollyal, és az ágy mellől felvett egy olajos flakont. – Bekenné a hátamat? Rettenetesen ég!

– Dhen szasz katalaveno – ingatta a fejét Petrina.

– Csak kicsit beszélek görögül – próbálkozott a másik. – Milao mono liga… Ha idejönne… és bekenné a hátamat.

Mutatta is, hogy mit akar.

Petrina meghökkent. Intett neki, hogy nem. Szó sem lehet róla.

– De csak egy kicsit. Nagyon fáj… – és a fiatalember szenvedő arcot vágott. – Na! Parakalo!…

Petrina zavarban volt. Azóta zavarban volt, hogy belépett. A szemrevaló, sportos alkatú fiatalember, ahogy ott hevert az ágyon, és színes kis fürdőnadrágjában, a hasa alatt szemérmetlenül feszült férfiassága, felzaklatta. Nehezére esett, hogy takarítás közben elkerülje a tekintetével, ugyanakkor tudta, hogy figyelik minden mozdulatát. Heves szívdobogás fogta el, torka kiszáradt, mert rádöbbent, hogy vigyázatlanul viselkedik. De izgatta, hogy nézik. Ágyékában forró lüktetést érzett, ahogy köpenye alól akaratlanul is odakínálta testét a férfi tekintetének.

– Ohi! – mondta riadtan a kérlelésre. – Nem. Nem szabad…

A fiatalember színjátékba kezdett, sziszegett, szerencsétlen arcot vágott, s egyre hajtogatta, hogy parakalo, parakalo… kérem, kérem…

Petrina végre lecsapta a felmosórongyot, kezét a köpeny szárába törölte, s odament az ágyhoz. A férfi hálásan mosolygott, lassan hasra fordult, Petrina pedig olajat csepegtetett égett bőrére, és finom kézmozdulatokkal kenegetni kezdte.

 

Később, amikor őt is behívták tanúvallomásra, a történtek miatt még mindig zavarodottan azt mondta, hogy amikor a fiatalember mellé ült az ágy szélére, még csak segíteni akart, hiszen tudta, kinek a hátát kenegeti a gyógyító olajjal, de miután megérintette a bőrét, és óvatosan, gyengéden, hogy ne fájjon, simogatni kezdte, már nem érzett mást, csak a férfihát izmait, és azt az erőt, ami a hevült testből a kezén át áradva felhevítette az ő testét is, és amikor összefonódtak, már nem tudta, ki öleli, és azt sem, hogy kit érint, az idegent-e vagy akire mindig is vágyott, Nikoszt, mert a kéj, mely elöntötte, egyaránt volt mámorító szerelem és odaadó szeretet, és elveszejtően őrjítő és fájdalmas a felszabadító önkívületig…

 

Nikosz harmadnap jött haza, s még el sem hagyhatta a kikötőt, amikor meglátta őket. Egy felnyitott fedelű kabriolet hajtott be éppen a pálmafák alatti parkolóba. Észre sem vette volna, ha nem csikorogva fékez. Odakapta a fejét, s nem hitt a szemének. A kocsi Petrina közelében állt meg, szőke fiatalember ugrott ki az ülésről, a lányhoz szaladt, és megragadta a karját. Nem értette, miért nem rántja ki magát Petrina a férfi kezéből, s még akkor sem ellenkezik, amikor az az idegen belecsókol a nyakába, éppen oda, a tarkója finom pihéibe, ahová ő is szokott boldog szenvedéllyel. Se lépni, se mozdulni sem tudott, miközben látta, hogy azok megindulnak a tér elegáns éttermének terasza felé.

Végre meglódult, átvágott a parkolón, utolérte őket. Petrina felsikoltott, a fiatalembernek azonban nem maradt ideje még meglepődni sem, Nikosz elkapta a karját, szembe penderítette, és öklével az arcába csapott.

A teraszon ülők közül néhányan felpattantak a helyükről, s a térről is mindenhonnan futva érkeztek a nyaralók és helybéliek verekedést látni. De pillanatok alatt történt minden. Nikosz úgy leütötte a fiatalembert, hogy az eszméletét vesztve zuhant hanyatt a terasz előtti járdán…

 

Garázdaságért, súlyos testi sértésért kapta a büntetését. A bíróságon azt is terhére rótták, hogy tettével anyagi és erkölcsi kárt okozott a helyi idegenforgalomnak.

A kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, azt felelte, csak annyiban, hogy testi vágyában kiéheztette Petrinát. Igaz, a lány lehetett volna állhatatosabb, mégsem haragszik rá. – Tisztességem áldozata vagyok, és annak áldozata Petrina is.

A bíró végtére is megsajnálta Nikoszt. Biztatta, hogy kiszabott büntetésének letöltése után siessen a házassággal, hiszen a lány botlása nem eget verő!

– Nem, uram! – mondta Nikosz. – Mert tudjuk jól, hogy a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen…

 

A börtönben egy lunátikus éjszakán, amikor a rácsok között bevilágító holdtól nyugtalanul forgolódott a priccsén, látomása volt. De meglehet, hogy álom szállta meg. A hold kékes fényétől csillogó tengeren egy hajóbordából lehasadt darab himbálódzott, hol közel került Nikoszhoz, hol távolodott tőle, a hullámzás lázálomra hasonlított. S mintha hangokat is hallott volna, bár a hullámverés nesztelen volt. Megtartóztatásod keresztényhez illő, jutalmad nem marad el…

Hirtelen riadt fel, kábán bámult a holdfénybe. Miféle jutalom? És mi ez az álom vagy látomás a tengeren hánykolódó hajóbordával?

 

Amikor kiengedték, s hazatért, Petrinát nem találta. A szülők sajnálkoztak, minden jóval megvendégelték Nikoszt, hallgatnia kellett a lány anyjának siránkozását, az apa kérlelését, hogy bocsásson meg Petrinának. Nikosz azt mondta, nem haragszik rá, ezt tudtára is akarja adni, hogy megbékélten élhessen, de a történtek után már másként gondol a kettejük kapcsolatára. Akkor aztán hangot váltottak, ők sem tudják, milyen a sorsa, csak egy lapot küldött, azon látják a címét, Athén és ilyen meg ilyen utca… Nikosz tehát felszállt egy athéni hajóra, és az óvárosban megtalálta a házat, ahol Petrina lakott. Pontosabban, ahol egy divattervező férfi lakást bérelt neki. Két kis szoba volt kőpadlattal, csempézett mellékhelyiségekkel, erkéllyel. A lány meglepődött, kicsit meg is ijedt. Virágos pongyolában volt, mezítláb, a haját kurtára vágatta. Nikosz alig ismert rá. De azért megdobogtatta szívét a viszontlátás pillanata, Petrina sebtiben azt sem tudta, mivel kínálja meg, csak leültette, s könnyek közt magyarázta, hogy nem maradhatott otthon, az asszonyok megvetették, a férfiak meg azt gondolták róla, hogy szabad préda. Athénban találkozott egy távoli rokonukkal, az szerzett neki állást a belváros egyik áruházában, a fehérnemű osztályon. Ott bukkant rá a divattervező, állandó modellnek szerződtette, már tanfolyamot is végzett – mondta felengedve és derűsen, noha Nikosz mindvégig komoran hallgatta. Elég szépen keres, ez a lakás csak ideiglenes, majd egy kényelmesebbe fog költözni, talán címlapfotót is készítenek róla, a divattervező mindent megígért. Gyönyörű ruhákat kell bemutatni, egyelőre csak az áruházban, de nemsokára szerepelni fog neves manökenekkel. És mindezt magafeledten sorolta, mutatta, hogyan kell járni a kifutón, lábfejet lábfej elé téve, amitől érdekesen reng a csípő. Majd hirtelen Nikosz elé térdelt, ölébe hajtotta a fejét, és elsírta magát. Szerette, nagyon szerette és még most is szereti, mondta szipogva, de itt, Athénban rájött, hogy egészen más a világ, mint amilyennek Nikosz hiszi, a szabadságnál nincs semmi sem jobb, sem érdekesebb, és ebben a városban ezt meg is találta.

– Jól van – gondolta Nikosz –, az én hibám. De hogyan legyen az ember hívő is, meg a parancsolatok megszegője? Mindamellett ki tudja, mi célja volt mindezzel a Mindenhatónak?

– Nálam hálhatsz – bújt hozzá Petrina, ahogy régen, az oleander illatú, tengerparti estéken. Nem fog minket zavarni senki. És most már végre megtehetjük…

– Nem – mondta Nikosz. – Már nem olyan, mint lehetett volna. Szép vagy, szép, mint mindig is voltál. De itt… ez más… – És Petrina szíve felé bökött. – Már más… és ha kívánlak is, így már nem érdemes. Mert akkor mire volt jó az egész?!

A kikötőben egy padon töltötte az éjszakát. Napfölkelte után egy hazafelé tartó hajót keresett, s megpróbált nem gondolni többé Petrinára.

 

Folytatta mesterségét. A halászok kékre, vörösre mázolt, öblös bárkáit javítgatta. Esténként felballagott a hegyre, kiült a háza elé, onnan nézte a tájat. A víz fölé emelkedő szirten láthatta a tömzsi, kupolás, öreg kolostor naplementében rózsaszínűre, sárgára változó meszelt falát, a szőlődombok között vezető köves utakat, odalenn a kikötő sziklákkal övezett öblét, meg a nyílt vízen horgonyzó hajókat. A szomszédok odaköszöngettek neki tisztességgel, de soha nem kérdezték, hogy megy a sora, csak ha munkát rendeltek nála, akkor elegyedtek szóba vele. Nem mintha megvetették volna a börtön miatt, hiszen tudták miért és ki miatt csukták le, inkább féltek megzavarni magányát.

Egy napon a műhely mélyén apja régi szerszámai között kutatva kezébe akadt valami. Először azt hitte, mihaszna fadarab, az apjának szokása volt ezt-azt félretenni, hátha jó lesz még valamire. De mire lehet jó egy hasadt, megfeketedett, régi hajóborda? Már majdnem a tűzrevaló közé hajította, amikor eszébe ötlött, hogy gyerekkorában egyszer az apja valamiféle ereklyéről mesélt. Hogy van a birtokukban egy ereklye. Az apja az apjától örökölte, és az is az apjától, vagyis a déd- meg ükapák hagyták az örököseikre. De ő már nem kapta meg. Egyszeriben megvilágosodott benne, amit kölyökként hallott róla. – Sokra tartották az öregek – legyintett Nikosz apja, amikor szóba került a története. – De nem más ez, mint egy tengerkivetette deszka valami régesrégi hajótörésből… Még hogy annak a viharban szerencsétlenül járt bárkának a maradványaiból való, amivel annak idején Pál apostol Krisztus után úgy hatvan körül Alexandriából Rómába tartva, Málta közelében hajótörést szenvedett!? Az öregjeink esküdtek rá, de én már, fiam… Bár ki tudja? Hát tartsuk meg, ha már annyi ideig megvolt…

Nikosz apja tehát nem sokra becsülte, de azért elmondta, hogy szivacshalászok akadtak rá a mélyben, csigák, kagylók és mindenféle tengeri moszatok borították, évszázadok múltán talán egy szökőár lökte-sodorta olyan messziről a szigetük közelébe. Rebesgették, hogy akkoriban még látszott valami véset is a betöppedt rostok között, mégpedig annak a gabonaszállító hajónak a neve, amin az egykori írások szerint Szent Pál utazott. Ki tudja, hány generáció őrizte, míg a Nikosz családhoz nem került. És most rábukkant véletlenül a lomok között. Amint forgatta, nézegette, hirtelen felrémlett börtönbeli álma. A hullámokon hánykolódó hajóborda! És a hang: – Magatartásod keresztényhez illő… jutalmad nem marad el…

Nikosz virradatig ült a háza előtt, töprengett. És amikor a nap a sötét tenger fölött égő vöröses-sárga csíkkal szakította el a víztől az eget, rádöbbent, mit jelentettek a szavak. Meg a látomás. Az Úr – mert ki más szólt volna hozzá? – azt kívánta, hogy lelje meg a szent ereklyét, és minthogy az a Pál apostol elsüllyedt bárkájának darabja, higgyen csodatévő erejében, s jutalma, az emberek hálája nem marad el!

 

Először egy megsántult kecskén próbálta ki, az itt-ott repedezett, kiszáradt bordaívet hozzáérintette a beteg lábhoz, s a jószág másnapra vígan ugrándozott. Aszpáziáról, szomszédasszonyáról tudta, hogy reuma kínozza a térdét, még csupán hatvanesztendős, de alig bír járni, botjával is csak meg-megtántorodva megy el a boltig. Feltette magában, hogy rajta is kipróbálja a terápiát. Fokhagymáért ment át hozzá, az udvarán találta.

– Hát az meg micsoda ott a kezedben, Nikosz? Talán tűzrevalónak hoztad a műhelyedből?

– A lábadat akarom meggyógyítani, ha megengeded. Adtál egy füzér fokhagymát, én meg helyrehozlak!

Aszpázia nagyot nevetett. Gyötörték a fájdalmak, járt is a városban mindenféle kezelésen, de semmi sem használt. Miként tudná meggyógyítani ez a hajóács?

– Aztán hogyan akarod azt csinálni, te! – kérdezte, mert már mindenbe kapaszkodott volna, csakhogy ne rogyjon össze alatta a lába.

– Megérintem itt, ezzel, e!

– Bolond vagy te, Nikosz! – legyintett az asszony. – Megártott neked a börtön, meg a magányosság. Szép lány volt Petrina, de megmondta mindenki, veszedelmes. A szép lány veszedelmes. Csak az ilyen magamfajtában lehet bízni. Engem az én emberemen kívül nem akart senki, de kellett is volna más nekem?! Van elég baja így is az embernek! Na, ha akarod, hát tedd ide azt a fadarabot, jó ember vagy te, Nikosz, jó ember, ha segíteni akarsz nekem…

 

Még nem is hajnallott, amikor másnap Aszpázia felzörgette Nikoszt. Tejet, sonkát, egy kosár tojást hozott neki, s be nem állt a szája, úgy magyarázta, hogy csepp fájdalmat sem érzett a lábában, amikor felébredt, s leszállt az ágyról! – Csak aztán ilyen is maradjon, mert nem tanácsos megszokni a jót, ha egyszercsak elmúlik! Csodát tettél, Nikosz, csodát!…

 

Aszpázia hírét vitte mindenfelé, s attól kezdve innen is, onnan is jöttek Nikoszhoz gyógyulásért. Előfordult ugyan, hogy valakin nem tudott segíteni, de akkor a szigetbeliek úgy vélték, a hite volt gyenge az illetőnek. Amikor a fülébe jutott a dolog, Thodorisz atyát elöntötte a méreg. Öszvérháton fel is ment hozzá, mert gyalogszerrel nem bírta már megjárni a hegyi utakat. Rá akarta beszélni Nikoszt, hogy hagyjon fel a kuruzslással, amit tesz, bűn, fekete mágia, minek szélhámoskodik azzal a fadarabbal. Nikosz szelíden, tisztelettel visszautasította a vádat. Elmondta börtönbeli látomását, és abbéli hitét, hogy az Úr akaratából akadt rá az ereklyére.

– Drága fiam – fakadt ki türelmetlenül Thodorisz – a hit nem azonos a hiszékenységgel!

– Én csupán engedelmeskedem – felelte jámborul Nikosz.

– Teremtő Egek! – csapta fel karját a pap. – Hát szabad akaratot is adott nekünk az Úr!

– Arra, hogy a sugallatait semmibe vegyük?

Erre aztán Thodorisz már nem tudott mit mondani. S ha Nikosz búcsúzóul nem kínálta volna meg egy pohár Szanta Elenával, amit mohón fel is hajtott, s nem kért volna rögtön még a borból, hát szétvetette volna a méreg. – Van rendes mesterséged, fiam, miért nem a szigetbéliek bárkáival foglalkozol inkább, miért a Pál apostoléval? – vetette még oda távozóban.

Irigység – gondolta Nikosz, amint nézte az öszvére hátán elporoszkáló pópát. – Irigység, semmi egyéb. De nem fogom kérni sem az ő, sem a pátriárka engedélyét. Magasabb helyről kaptam azt én, magasabbról!

 

Valamelyik esztendőben azt hallotta, hogy a pápa ellen fegyveres merényletet követtek el. Noha nem értett egyet a római vallással, és ortodox hite szerint nem is tekintette a kereszténység fejének, megsajnálta a Szentatyát, mert rendes embernek tartotta. Máskor meg azt hallotta, hogy súlyos beteg. Látta is az egyik tengerparti étterem kerthelyiségében, egy szombat este az asztalok fölé kitett televízióban. Ott ültek a férfiak, és várták a nemzetközi futballmeccs közvetítését, de előtte a híradóban a pápát mutatták, amint dél-amerikai útján misét pontifikál. Ragyogott a napfényben az arany palástja meg a süvege, ám ő maga görnyedten, remegő kézzel tartotta a szent kelyhet, Nikosz attól tartott, hogy Őszentsége menten összeesik.

Elhatározta, hogy elküldi a Vatikánba a gyógyító ereklyét. Ha érintésétől a pápa meggyógyul, arra majd felfigyel az egész világ. Nem a hiúság vezérelte, csak Thodorisz atyát szerette volna jobb belátásra bírni.

Nem szólt senkinek, attól tartott, a helybéliek nem értenék meg az ügy fontosságát, hogy mégiscsak többet ér a pápa egészsége néhány reumás öregasszonyénál meg kivénhedt halászénál.

Gondosan becsomagolta a hajóbordát, levelet is írt, feltételezte, hogy a Vatikánban tudnak görögül. Részletezte az ereklye származását és gyógyító erejét, mely kétségtelen, a pápa egészségének helyreállításában ki fogja fejteni hatását, tekintettel Pál apostol ezirányú illetékességére. Megírta, hogy egyszerű hajóács, de a Megváltó nevelőapja is nagyjából hasonló mesterséget űzött, legyen hát Őszentsége bizalommal iránta.

A csomagot a városba vitte, a főpostára.

– Tulajdonképpen mi ez? Levél vagy csomag? Mert ha csomag, ki kell tölteni a vámnyilatkozatot. Tessék, itt ez a lap, ne állja el a többiek elől az ablakot, töltse ki és jöjjön vissza!

Nikosz elballagott a blankettával, de nem tudta, mit tegyen vele. Egy úr megsajnálta, segített neki: – Micsoda? A Vatikánba?! Ember! Ez aztán nem mindennapi!

Amikor visszament az ablakhoz, a kisasszony újra méltatlankodott.

– Úgy kellett volna becsomagolni, hogy a vámkezeléskor kinyithassák!

– Azt már nem! – tiltakozott Nikosz. – Ebben egy ereklye van! Kétezer éves darab!

– Műkincs?! – kapta fel fel a fejét a kisasszony. – Akkor talán nem is lehetne külföldre küldeni!

– Családi tulajdon – ijedt meg Nikosz. – És küldje el rendesen. Kerül amibe kerül…

 

A gyógyítás szünetelt, Nikosz kénytelen volt megmondani a hozzá fordulóknak, hogy az ereklyét Rómába küldte, igaz, csak kölcsön, a pápának. Morgolódtak, de aztán belátták, hogy bár az egyházszakadás okai még fennállnak, Nikosz emberségesen cselekedett. – Talán az ökumenizmust is elősegíti, nem árt ez a baráti gesztus.

Az ereklye új, hivatalos csomagolásban hamarosan visszaérkezett.

Nikosz számítógéppel írott, kissé rideg, de udvarias hangú, a vatikáni államtitkárságról küldött, görög nyelvű levelet talált mellette. Közölték, hogy a küldeményt megvizsgálták, a laboratóriumi eredmény nem igazolja a feltételezést. A tudományos, komputeres, valamint ultrahang mérések nem mutatnak ki semmiféle csodás erőt. A „becses családi emléket” mindazonáltal visszajuttatják a feladónak.

Nikosz döbbenten olvasta az elutasítást. Az emberek hallották, hogy megjött az ereklye. – Na, és a pápa? – kérdezték együttérzően. – Meggyógyult? – Nikosz legyintett: – Tudományos vizsgálat alá veszik, és kimutatják, hogy nincs benne csodás erő! Hát mivé lett a hit?! Mivé?!…

– Semmi baj, Nikosz – vigasztalták az emberek. – Mi hiszünk. És ha ők kételkednek, az az ő bajuk!

De Thodorisz atya megint feltűnt öszvére hátán. Borsos hangulatban volt.

– Minek kell neked Rómával kezdened? – kászálódott le a nyeregből. Izzadt, kamilavkája alól kibodorodó ősz fürtjei nedvesen tapadtak össze verejtékétől. Bort kért és homlokát törölgetve az árnyékba húzódott. – Aj, Nikosz, Nikosz, minek avatkozol be az efféle dolgokba?

– Csak előbbre akartam mozdítani Isten szándékát – felelte jámborul Nikosz, és a lehűtött, harmattól gyöngyöző palackból egy jó pohár Szanta Elenát tett a pópa elé.

– Isten majd eligazítja a maga dolgát, fiam – szusszant nagyot Thodorisz atya. És intett, hogy kér még egy pohárral. – Ő majd eligazítja nélküled is, szépen. Eligazítja…

Eufémia szerelme

Annak idején, amikor először láttuk, a háza udvarán a kenyérsütő kemencéje előtt állt, a fügebokrokkal meg mindenféle növénnyel zsúfolt kertje hátsó traktusában, kezében a hosszú nyelű sütőlapáttal, amin egy frissen sült cipó illatozott, nem hihettük el, amit mondtak róla, hogy valaha sudár, gazella termetű lány volt, s a legjobb táncos a környéken. Most csak egy feketébe öltözött, fejkendős, ráncos arcú és meggörbedt öregasszony fogadott, kékeres kezével a kendője alá igazított ősz fürtjeivel, fogatlan ínyére töppedt ajkával, csak a szemében látszott valami a hajdani csillogásból, már amennyire a lefittyedt szemhéj alól kitetszett a tekintete. Tudta, hogy kenyérért mentünk hozzá, intett, hogy éppen most szedte ki a kerek cipókat, még le kell sepregetnie az aljukról a hamut meg a rájuk tapadt faszéndarabkákat, aztán máris vihetjük.

A halárus, akitől reggelente a délre való szardíniákat vettük, egy pocakos, kedélyes, tömzsi emberke, már ottlétünk első napján mesélt róla. A férfi öt évig szolgált egy személyszállító hajón, jól beszélt angolul. Újságpapírba göngyölte az ezüstösen csillogó halakat, s miközben bezsebelte értük a drachmákat, derűsen mondogatta:

– Bizony, bizony! Majd csak nézzék meg jól! Valaha ő volt a sziget legszebb teremtése. Eufémia! Még én is emlékszem rá, milyen szemrevaló volt, fiatalkoromban majd’ megvesztem érte, amikor a kecskebőrös meg álarcos farsangolók között táncolni láttam. Forgott, ringott a csípője, a lába meg úgy járt, mintha nem is érte volna a földet!…

 

Amikor felkerestük, a halárus szavaira emlékezve méregettük ott a kenyérsütő kemencéje mellett, amint a markát tartotta a kenyér áráért. Sehogy sem lehetett elképzelni egykori szépségét. Vagy ha mégis el akartuk hinni, amit az az ember mesélt róla, csak szörnyülködhettünk az idő kegyetlen munkáján.

 

Az öregasszonyhoz hegyi kaptatón lehetett eljutni, buja illatot árasztó, tövises cserjékkel, levendula mezőkkel, rozmaringbokrokkal, borókákkal és zsályákkal teli rétek között. Feljebb szőlősorok borították a domboldalt, a száraz füvek közötti szürke köveken gyíkok sütkéreztek. Háza egy horhos szélén állt, kerítése megrogyott, kapuján belül olajfák és néhány fügebokor alatt csalán burjánzott, de hátrább szőlőlugas fedte az utacskát, és bougenvilleafüzérek virítottak vörösen és lilán, öblös cserépedényekben leanderek illatoztak. Eleinte azt hittük, egyedül él kecskéivel, cirmos macskájával és tépett szőrzetű, zsemleszín kutyájával, egy kis korccsal, amelyik rekedtes csaholásba kezdett, amikor valaki belépett a kertbe, de menten hátrált is behúzott farokkal, ha a jövevény rámordult. A macska is elsomfordált, mintha gyűlölné az idegeneket, csak a kecskék mekegtek szüntelen, kipányvázva a magas gazban. A halárus azonban azt is elfecsegte, hogy nem magában lakja a házat Eufémia, hanem azzal az emberrel, akit az égiek vezettek hozzá magányosan töltött esztendei múltán.

Egyszer, amikor délután vetődtünk el hozzá, a háza előtt üldögélt egy idős ember társaságában a hűs lugasban, háza gyöngyfüggönyös ajtaja előtt. Egymás mellett ültek a kőlapokra kitett székeken. Eufémia eres, csontos kezében tartotta a férfi kezét, amaz meg szabad karjával átölelte az asszony vállát, de nem beszéltek, szótlanul nézték a délutáni fényben fürdő domboldalt. Ráncos, de még öregségére is markáns arcú és jó kötésű volt a férfi, elzsírosodott peremű sildes sapkája alól fésületlenül türemlett elő ősz haja, nyírott bajuszt viselt, ingben és mellényben, vastag, kitérdesedett szövetnadrágban, meztelen lábán avitt bőrpapucsban ült az asszony mellett. Mielőtt észrevettek volna minket, Eufémia egyszer csak a férfi felé fordult, nézte egy darabig, majd gyengéd mozdulattal megigazította inas nyakán a begyűrődött inggallért. A férfi elmosolyodott, megfogta a gondoskodó kezet, és megcsókolta. Különös volt látni a két öregnek ezt a meghitt mozdulatát. Eufémia úgy tekintett a kézcsók után az öregemberre, mintha először történt volna meg vele efféle gyengédség. Amikor azonban a közelükbe értünk, zavartan elfordultak egymástól. Az öreg felkelt a székről, és köszönés nélkül belépett a gyöngyfüggöny mögé a házba. Eufémia pedig úgy jött elénk, mint máskor.

– Oh, ne, pszomi! Ó, igen a kenyér! Ena? Dio?

 

A halárus szívesen fecsegett Eufémiáról. Jó vevői voltunk, hol vörös márnát, hol makrélát, hol garnélarákot vettünk tőle. Végigtöfögött ócska kis teherautójával a parti úton, dudált, kántálva kínálta a portékáit. A reggeli órák erősödő lármájához tartozott megjelenése, persze nem nagyon korán, mert minek ébresztett volna fel kilenc óra előtt bárkit is.

Észrevette, hogy érdekelődünk az asszony iránt, neki meg amúgy is szóval kellett tartani a vevőit, hát mindig hozzátett valamennyit a történethez.

 

Eufémia szegény családból származott, de fiatalsága idején senki sem élt jómódban a szigeten. Szülei öt gyereket neveltek. Volt egy darabka földjük, birkákat is tartottak, olajbogyót szüreteltek, abból mindig maradt annyi feleslegük, hogy eladni is tudtak belőle a kereskedőknek. A gyerekek alig jártak ki néhány osztályt, máris munkába kellett állniuk. A fiúk vagy a tengeren, vagy az olajütő malmokban, módosabb gazdáknál találtak megélhetést. Eufémia nővére eleinte bolti kiszolgáló volt, majd szerencséjére megtetszett a főnöke fiának, és mint feleség, része lett az üzletben. Eufémia volt a legfiatalabb, sokáig otthon tartották, ő segített a háznál s a földeken, gondozta az állatokat, szénát vetett az öszvérnek, szecskát vágott a kacsáknak, szóval akadt dolga elég. De mindig jókedvvel végezte. Nagyon szép lány volt. Kreol bőrét valamelyik messzi ősétől örökölhette, talán egy hajdani, félig-meddig szerecsen velencei úrtól, hiszen a történelem folyamán vagy háromszáz éven át ők voltak a megszállók a szigeten. Húsos ajka, mélyfekete szeme, göndörödő hajzuhataga, keskeny válla és a karcsú dereka alatt finom ívű csípője, izmos combja és keskeny kis lába messze földön híressé tette, csak úgy emlegették, mint az istenek ajándékát. Megbabonázta a férfiakat, aki csak ránézett, vele álmodott, sokan sóvárogtak szerelméért. Ha a mezőn dolgozott, a szomszédos földeken hallhatták csengő hangját, szerelmes és kacér dalokat énekelt, s úgy mozgott még munka közben is, mintha táncolna, egész lényét átjárta a ritmus. De megközelíthetetlen volt. Kedvesen bánt mindenkivel, ártatlan kedvességgel, akár egy gyermek, noha elmúlt már tizennyolc éves is, de hidegen hagyta a férfiak hódolata. Ha bájosságát félreértették és bizalmaskodni kezdtek vele, felszisszent csodálkozásában. Sokan azt hitték, csupán incselkedik ezzel az elutasító viselkedésével, hiszen minden porcikája gyönyörködtetett, szerelemre teremtették az istenek.

Eufémia sokáig nem törődött vele, mit gondolnak róla. Élvezte az életet. Elfogadta a barátkozásokat, hagyta, hadd udvaroljanak neki, de egyre-másra kiadta kérőinek az útját. Végül már kevélynek tartották, holott cseppet sem volt gőgős.

– Bűnt követsz el, lányom – mondta neki az anyja –, megbocsájthatatlan bűnt, ha bolondítod, aztán csak úgy elzavarod őket. Hát mire vársz? Nővéred, bátyáid már családosak, gyerekeik vannak, boldogan élnek, te meg szélnek eresztesz mindenkit? Pedig milyen rendes emberek kérnek feleségnek! Nem jól van ez így, lányom. Mi, görögök, családszeretők vagyunk, miféle dolog az, hogy ellenszegülsz a szokásoknak? Megvetnek majd, azt mondják, rosszféle vagy, aki csak játszik a férfiakkal, s majd olyan lánynak tartanak, mint azokat az athéniakat, akik az utcán árulják magukat…

 

Valamelyik esztendőben azért majdnem fordult a helyzet.

Eufémia vendégségben volt egyik fivére családjánál, keresztelőt ünnepeltek, legidősebb bátyjának ötödjére fia született, nagy dáridót csaptak. A fivér háza a tengerpart közelében állt egy magaslaton, ott, ahol a sziget meredek sziklafala, mint valami bástya ugrik ki a víz fölé. Keskeny hegyi ösvények visznek fel a partról a házak közé. Fenyők kapaszkodnak a kövekbe, ágsátraik dúsan zöldellnek a párás levegőben.

Húsok és halak sültek a szabadban, a fokhagyma és a csípős fűszerek illata keveredett a nyári estben, folyt a tüzes bor és a pálinka, zenészek jászottak szüntelen, s a férfiak összefogódzva járták a táncot. Aztán Eufémiát biztatták. Táncolj, Eufémia! Hadd lássunk! Táncolj! Nem sokat kellett őt biztatni ilyenkor, derekáig érő, lobogó hajával, meztelen vállával és hajlékony derekával, cipőit lerúgva termett a középre, és az esti szellőben meg-meglobbanó gyertyafényben, az augusztusi hold kékes ragyogásában forgott és pörgött, és dobbantott és tapsolt, és repdesett szoknyája a csípője és combja körül. Vad és fergeteges volt a tánc. A férfiak elcsitultak, csak a zene szállt a tenger fölé, nesz nem volt, csak a láb dobogása meg a muzsika egyre lüktetőbb ritmusa.

Szétnyílt a kör, utat engedtek Eufémiának. Kiperdült a szikla lapos peremére. Az asszonyok halkan felsikkantottak, a férfiak ajkát is elhagyta némi riadt moraj, de a zenészek nem hagyták abba, és Eufémia ott táncolt a hold kék fényében, a csillogó víz fölött, mintha az ég peremén járta volna.

Jázon ott látta meg. Jött a kikötő felől, s útjába akadt a mulatság. Tudta, hogy behívják maguk közé egy pohár italra, de arra nem számított, ami a szeme elé került. Megtorpant, csak nézte babonázottan a táncost. A feszes combokról fellebbenő szoknya pörgését, a test kígyózó, vérpezsdítő mozgását.

Amikor véget ért a tánc, egy pillanatig csend volt, aztán kitört az ováció. Többen kifutottak Eufémiáért, de Jázon – maga sem tudta, honnan vette a bátorságot – odaugrott, karjába kapta a ziháló, forró testet, és befutott vele a mulatozók közé. Letette ott, és gyönyörködött benne. Eufémia pedig boldogan átölelte a nyakát, és megcsókolta.

Felzúgott a taps. Eufémia talpra ugrott Jázon karjából, a többiek meg maguk közé hívták a halászt. Kábán ült le az asztalukhoz, és hiába tartották szóval, csapdosták barátin, már szeszektől kapatosan a vállát, ő csak a lányt nézte.

 

Egy ideig azt hitték a faluban, hogy Jázon és Eufémia egymásra találtak. Tetszett is a lánynak a halász, más volt mint a többiek, inkább szőkének volt mondható, mint gesztenyebarnának, az ábrázata is szelíd volt, a szeme kék, de válla és mellkasa munkában edződött, erős keze meg a szorító ölelése majdnem szétroppantotta a lány derekát.

Jártak, mulatoztak, Jázon az esküvőn törte a fejét. Beszélt is róla Eufémiának. A lány csak nevetett. – Jól van, jól van, a feleséged leszek, így illik, hiszen kedvellek!… – Tetszett a családnak a fiú, de legjobban annak örültek, hogy Eufémiának végre megjött az esze. Be is jelentették magukat a pópánál. Novemberre tűzték ki a házasságkötés napját, s minden ment a maga rendjén, amikor egy reggelen Eufémia verejtékezve arra ébredt, hogy szörnyű, amire készül. Jázonnal álmodott, de nem is Jázon volt az a férfi, aki fölébe magasodott, hatalmas arca egyre jobban közeledett hozzá, és ő megrémült ettől az idegen arctól, idegen tekintettől. Kétségbeesetten ült fel az ágyban, halálos riadalom lett rajta úrrá. Nem vagyok szerelmes – gondolta hideglelősen – nem szeretem szerelemmel. Nem érzem a szerelmet!… Talán nem is tudok szerelmes lenni senkibe… soha?! Uramisten, ez rettenetes!…

Az anyja kétségbeesetten magyarázta, hogy amikor hozzáment, ő sem volt szerelemes az apjukba, de rendes ember volt, megbízható, s az is maradt. Nem a szerelemmel kell törődni, az úgyis elmúlik idővel, az a fontos, hogy rábízhassa magát az asszony az emberére. De Eufémia hallani sem akart többé a házasasságról.

Még aznap megmondta Jázonnak, hogy nem megy hozzá.

Jázon előbb tréfának vélte, aztán meg értetlenkedett, végül kétségbeesetten kérdezte az okát.

– Nem szeretlek szerelemmel – mondta ártatlan tekintettel Eufémia. – Nincs a szívemben szerelem. Becsaptalak… nem akartam, de becsaptalak. Úgy látszik, magamat is csak áltattam. Engedj el, Jázon, ne tegyük egymást boldogtalanná!

Jázon megértette, hogy Eufémia komolyan beszél. Kétségbeesett, de nem támadt fel benne iránta harag. Meglopva érezte magát. Azon az estén, amikor a sziklán meglátta táncolni, a bűvöletébe került. Elkápráztatta szépsége. És most ezt a szépséget el kell veszítenie.

– Bocsáss meg, Jázon –, kérte Eufémia könnyek között. – Bocsásd meg nekem, hogy ilyen vagyok… Nem tehetek róla. Menekülj tőlem, most még menekülhetsz!

 

Akkoriban sokan elmentek a szigetről. Véget értek a polgárháborús harcok a hegyekben, a férfiak letették a fegyvert, megbukott a kormányerőkkel szembeni lázadás. Családostól menekültek az országból az emberek.

Sokáig nem is vették észre a faluban, hogy Jázon is eltűnt.

 

Attól a naptól kezdve Eufémia már nem volt a régi. Amikor híre kelt, hogy nem kellett neki Jázon szerelme, sokan elfordultak tőle. Álnoknak tartották, férfibolondítónak. Ahogy az anyja megjósolta, az asszonyok pletykáltak róla. A férfiak kerülték, nem akartak megperzselődni. Mert a szépsége azért még sokáig vonzotta őket…

Amióta Jázont elbocsájtotta, Eufémiát egyfolytában gyötörte a kérdés, miért nem érez szerelmet. Felkeresett egy javasasszonyt, tőle kért valamilyen varázsos írt a bajára. De a néne azt mondta, nincs erre orvosság se réten, se patikában. – Te ilyennek születtél, lányom, több szépséget kaptál, mint akármely más nő, csak éppen a szerelem érzését felejtette ki szívedből a Teremtő. Nincs hatalmam megadni neked azt, amit Ő meg nem adott…

 

Az egyik szomszédos kis szigeten minden esztendőben zarándokok keresik fel azt a kolostort, ahol valamikor egy szent életű szerzetes nővérnek megjelent a Szűzanya. Éles kövekből kirakott úton a hívők vezeklésül hangos ima és éneklés közepette térden csúszva közelítik meg a kolostor templomát, ahol a csodatévő Mária-ikont őrzik. Ki-ki a maga bajára kér közbenjárást az Ég Asszonyától.

Egyik évben Eufémia is hajóra szállt, és a kikötőtől végig maga is így járta meg az utat. Térdét, lábát felvérezték az éles kövek, de nem bánta a fájdalmat, tudta, hogy szenvedni kell, mert csakis így nyerheti el az égiek jóindulatát. Amíg a kegytemplomhoz ért, mindegyre azért esdekelt, hogy Mária kérje meg Szent Fiát, engedje hasonlóvá lennie azokhoz az asszonyokhoz, akik szerelemmel tudják magukhoz engedni és férjül fogadni a nekik kedves férfit, hadd lehessen majd ő is boldog anyává. – Adj nekem szerelmet, szerelmet a szívembe, add, hogy érezzem, amit a többiek, a szerelem örömét és mámorát…

 

Lehet, hogy méltatlannak bizonyult a kegyre, tény, hogy nem változott meg az élete. Ráadásul a zarándoklaton, amikor a térdén csúszva jutott fel a kegytemplomig, az út egyik kiálló kövének élére esve olyan zúzódás érte jobb lába térdizületét, hogy belesántult, s még hosszú hónapok múltán sem csitult a fájdalma. Térde csúnyán megduzzadt, vizenyő támadt az ütés helyén, s azontúl nem hogy táncolni, de hosszabb utakat bejárni sem támadt kedve. Nem vélhette másnak mint figyelmeztetésnek, bizonyára illetlen ügyben háborgatta a Szűzanyát.

 

Amikor a szülei meghaltak, megörökölte házukat, ő maradt a családi örökségben… De már korábban is, megözvegyült apja mellett, ő lépett az anyja helyébe. Jó gazdasszonynak mutatkozott. Főztjét mindenki dicsérte a családban, titkolt receptje szerint készítette a kakukkfűmézet, és nővére gyermekei rajongtak a cukorszirupba eltett fügéért. A kenyérsütésben különösképpen jeleskedett. Habár az asszonyok maguk dagasztották, sütötték családjuk kenyerét, mégis akadtak, akik a boltit vásárolták. Elterjedt a híre, hogy Eufémia kenyere jobb, mint amit az üzletben kapni, így aztán nemcsak némely falubeliek, de a nyaralók is a nyakára jártak, nyaranta alig győzte kiszolgálni a vevőit.

Az idők folyamán vett a meglévő földecskékhez némi szőlőbirtokot, olajligete is bővült odafönn a rozsdavörös, köves hegyoldalon. De magányos maradt… S ebben a magányban lassanként elfeledte a hajdani mulatságokat. Ha vendégségbe hívták esküvőre, keresztelőre, vagy az ünnepek valamelyikére, csak üldögélt a nagy zsivajban, s bár a muzsika néha még megdobogtatta a szívét, már nem érezte lábában a tánc ritmusát.

 

De egyszer azért mégis megkönyörült rajta az Ég.

Húsvétkor történt, vagy öt esztendeje. Az éjféli istentiszteleten, amikor a sötétségbe borult templomban meghallják a pópa zengő hangján, hogy feltámadt Krisztus, és ennek örömére a hívők sorra meggyújtják a pap gyertyájáról a magukét, Eufémiát mindig szomorúság töltötte el a hirtelen támadt fényességben, mert arra gondolt, hogy míg a többiek majd boldogan ünnepelnek, ő egyedül költheti el a bárányaprólékból készült húsvéti levest, a majiritszát. De azon az emlékezetes húsvéti misén egyszer csak különös érzés lepte el egész lényét. Mintha a pópa szavai most másként hatottak volna rá, mint az évek során, amikor csak megkönnyezte a felemelő szertartást.

Mintha valaki figyelte volna.

Bizonytalan érzés volt, de nem múlt el még akkor sem, amikor kijöttek a templomból. És ez az érzés egészen hazáig kísérte.

Benn a házában éppen leült a megterített asztal mellé, amikor kutyája, a kis zsemleszínű korcs vad csaholásba, majd nyüszítésbe kezdett. A cirmos is lehuppant a tűzhely melletti padról, és beiszkolt az ágy alá.

Eufémia kilépett az udvarra, a kutya menten a lábához kushadt.

– Én vagyok az… – szólt valaki a sötétből.

– Ki az az én? – kérdezte szorongva Eufémia.

Az alak közelebb lépett.

– Jázon – hangzott a sötétből. – Visszajöttem…

Eufémia megszédült, ismeretlen fájdalom feszítette meg a testét, mintha ki akart volna szakadni a szíve. Fel akart kiáltani a hirtelen rátörő, furcsa kíntól, de hang nem jött ki a torkán. Aztán ahogyan jött, olyan gyorsan el is múlt belőle a fájdalom, és helyette soha nem érzett, boldogító gyengédség, soha nem ismert szédület és mámor lepte el.

De csak annyit mondott remegő ajakkal: – Hát gyere be a házba. Terítve van az ünnepre…

 

Jázon különös magyarázatát adta hazatérésének. Sokfelé járt, utóbb Amerikában is, építkezéseken dolgozott, maga is vállalkozó lett, szépen keresett, de soha nem nősült meg. Visszatartotta Eufémia emléke. Elteltek az évek, nyugalomba vonult, eljárt a görög kolónia klubjába, aztán egyszercsak eladta a pennsylvániai házát, és repülőre szállt.

– Jázon a Szűzanyával álmodott – mesélte a halárus. – Maga Eufémia mondta el a pópának, amikor bejelentkeztek házasságkötésre. Egy meglett korú mátkapár! Ott voltunk mind az esküvőjükön. A Szűzanya küldte haza Jázont. Álmában azt mondta neki: Menj haza Eufémiához, aki sok évvel ezelőtt hozzám fordult közbenjárásért, de annyi dolgom volt, hogy mostanáig megfeledkeztem róla. Most ugyan már öregecske, de mire hazaérsz, elintézem, hogy végre fogékony legyen a szerelemre.

Így volt, ha hiszik, ha nem. A pópa mondta el mindenkinek… magam is tőle hallottam.

Na, nem vesznek a kardhalból? Vagy inkább tintahalat szeretnének mára? Elkészíthetik jó fokhagymásan… Friss mindegyik, hiszen tudhatják! – Aztán már, amikor beült abba a tragacs kis teherautójába, aminek a platójáról dőlt a halszag, még hozzátette: – Figyeljék csak meg, ha felmennek hozzá kenyérért, hogy mennyire odavan azért az emberért. Nincs is náluk boldogabb szerelmespár a szigeten…

Klara

Hajnalban kel, amikor a nap még nem lobban fel a láthatáron, csak fényét küldi előre, mely ott dereng a tenger borzongó színén, és a szigettel szemközti púpforma szikla is láthatóvá válik a szürkeségből. Friss a kora reggel, néptelen, a parti vendéglő teraszán az asztalokra borítva tótágast állnak a székek, pirkadati szél söpör végig a sétányon, megzörgeti a vegyeskereskedés ellazult cégtábláját. Két búslakodó ezüst sirály sétál lomha léptekkel a homokon, még fiatalok s gömbölydedek a piszkosszürke tollazatukkal, egy harmadik a dagályban félig ellepett köveken babrálgatja kampós csőrével a szárnytövét. A strandok felől felbukkan a mocskos kis eb, zsemlebarna, loboncos szőrű korcs, szimatolva meg-megtorpan, vizeletével jelet hagyva maga után kutyagol a vendéglőig, aztán átvág a szemközti oldalra, a parti kövek közé kitett zománcos tányérig. Klara asszony mindig élvezi a jelenetet, a fiatal sirályok már felfedezik a tányérba kiszórt hulladékot, a vendégek esti maradékából összekotort haldarabokat, mire a kutya odaér, de a madarak békésen tűrik, hogy az is odadugja nedves orrát, és kikapdosson egy-egy falatot.

Csendes a part, csak a hullámok neszeznek a köveknek csapódva, s még akkor sem tűnik fel senki, amikor a napkorong felbukkan a víz távoli peremén, és buja színekkel festi meg a tengert. Későn kelő itt Klarán kívül mindenki, csak a halászok meg a hajósok vannak talpon. De Klara, bármennyi év, évtized telt is el azóta, hogy parancsra kellett ébrednie egy mocskos börtöncellában, ahová tizennyolcévesen az önkény bírái vetették, mindig pirkadatkor kel, és még a téli, esős évszak idején is ott áll a keleti égbolttal szemben, hogy lássa a virradatot.

A virradat csillapítja le örökkön rettegő szívét. És a megpillantott nap.

Hogy él. Hogy az éjszaka lidércnyomása elmúlt, s a halálfélelmet elűzte a fény.

 

A korcs ebnek meg a sirályoknak ő teszi ki mindig a piszkos zománc tányérba az eleséget. A paradicsomi jelenet illanékony derűvel tölti el.

Fél órával később a kikötő felől motortöfögés töri meg a csendet, ponyvás tetejű triciklijén Jonász érkezik a friss halszállítmánnyal. Klara asszony kinyitja a vendéglőt, előre siet a konyháig, Jonász követi az ezüstös, óarany meg vörös pikkelyes vergődő halakkal, lomhán kapirgáló terrakotta színű rákokkal és fekete kagylókkal teli ládával a jégszekrényig.

– Szép forgalmat, Klara asszony – gyűri zsebre a drachmákat Jonász.

– Neked is, Jonász!

A halárus elneveti magát. – Hány éve élsz már itt nálunk, Klara, és még mindig nevetnem kell a kiejtéseden!

– Nehéz nekem a görög. De azért mindenki megért. Te is megértesz, a férjem is megért, a vendégek is…

– A férjed! Makár rendes ember, de öreg. Mindig is öreg volt hozzád! Látod, még gyereket sem csinált neked!

– Gyereket én nem akartam! – szigorodik meg az asszony. – De azt úgysem érted meg, Jonász!

Mire Makár lejön a házból, az üzletben már minden rendben áll, a szakácsnő előkészíti a déli levesnek valókat, lepikkelyezi, kibelezi a halakat, felteszi főni a zöldségeket, a felvagdalt hagymák csípős szaga keveredik a fűszerek illatával. A két pincér ebédhez terít, italos palackokkal rakja tele a pult fölötti polcot, sört csapol, jöhetnek a vendégek.

Makár jómódú embernek számít, saját szőlejében termett borát árulja. A birtokot apjától örökölte, és amíg az öreg élt, együtt vezették a vendéglőt. Eleinte nem dicsekedhettek a jövedelemmel, a hatvanas évek elején kemény munkával tudták csak fenntartani magukat, s noha a vesződség később sem csökkent, a turistaforgalom fellendülésével mégiscsak könnyebben jött a pénz a házhoz.

Makár erős, fekete szőrzetű, vaskos férfi. Akárcsak az apja, ő is szép családot akart, s amikor vagy negyven évvel ezelőtt nősülésre gondolt, a helybéli, jó módú lányok közül próbált válogatni. Annál is inkább, mert két nővérét rendes szokás szerint házasította ki az apja, mindegyiknek adott valamennyit a birtokból, és házat is építtetett nekik, ahogy illik. Az öccse korán belehabarodott az egyik kereskedő lányába, tekintélyes olajfa ligetet hozott a családba az asszonyka, Makárnak is ügyeskednie kellett volna. Abban az időben amikor még az apja volt a főnök, sokat tanult tőle, de az öreg mégis jónak látta egy időre a városba küldeni valamelyik fölkapott étterembe. Mintha tudta volna, nemsokára olyan idegenforgalom zúdul a szigetvilágra, hogy nem árt magasabb szintű szakképzettséget szerezni. Athénba került, az Akropolisz közelében csillogó hotel éttermében dolgozott, ahol nemzetközi tapasztalatokra tett szert. Apja kívánsága teljesült, Makár jól képzett vendéglős lett, a külföldiek is elismerték tudását.

Ez hatvanegyben volt.

Klara – mióta elhagyta Magyarországot, így ejtették a nevét –, esztendővel azelőtt került Görögországba. Ötvenhétben Ausztriában hosszú hónapokat töltött a menekült táborban. Ötvenhat decemberében, hetekig tartó bujkálások után szökött át a határon, mert nem akart visszakerülni a börtönbe, ahonnan októberben a felkelők szabadították ki.

Ahogy a költőt is. A szerelmét a Kisfogházból.

Eleinte a harcok alatt azt remélte, találkozik vele. Utcáról utcára, házról házra járt, fegyveres csoportoknál kereste, tankok során furakodott át, golyózáporban futott kapualjtól kapualjig, odatárta pőre életét a veszélynek, csakhogy megtalálja.

Corvin köz. Mária Terézia laktanya… Az Üllői út rommá lőtt házai előtt a kövezeten lánctalpak-tiporta halottak hevertek.

És akkor november hetedikén az a tér…

A macskaköves, feldúlt pesti tér ecetfái. A vértől iszamos, novemberi, fonnyadt fűben fekve a test. Fiatal, kivérzett teste. Hanyatt feküdt, mellén érte a sorozat. A homlokától az álláig, mintha tövisek sebezték volna meg, vékony vércsík vöröslött.

Szép volt. Halálában is szép, fiatal férfi. Valaki már levette róla a kabátot, talán hogy bekötözze sebeit. Tépett, véres inge alól is kitetszett izmos teste. A szemét is lefogták már. Arca nyugodt volt, mint annak, aki hazaért.

Mégis, mintha ajkán ott lett volna a kérdés: Éli, éli lámmá sábáktáni? Istenem miért hagytál el engem?!

Belévillant a cellájában megtalált vers, a neki írt vers első sora. „MAJD MEGÖLELSZ, MERT EGYBEFOLYT A VÉRÜNK…”

Letérdelt és megcsókolta.

„MERT SZENVEDNI KELL, S JAJ, SZENVEDTETNI KELL”, emlékezett vissza: „MERT FÉLNI FOGSZ, HA HIDEGEN ÉS KÉKEN ÜVEGES SZEMMEL KITERÜL” a Test. A költő nem így írta, tudta. Ő az estről írt neki, de megjövendölte benne: „SEBEMRE BÚJSZ, SEBEM MÉG MELEG LESZ.”

Az üres cellában találta, még hajnalban, amikor Attilát elvitték, ővele meg kitakaríttattak. A követ fölmosta, a szalmazsákot kicipelték a folyosóra. Egy takaró volt rajta meg egy könyv. A könyv lecsúszott róla, lapjaira hullott a folyosón. Az őr tegezve szidta, de nem látta meg, ahogy egy papírlapot begyűrt az inge alá. A széteső könyvből hullt ki, a neki írt vers volt.

 

Az ajtó résén papírt és ceruzacsonkot csúsztattam be neki. És ő verset írt. És a vers rólam szólt. A mosolyomról.

 

Bécsben, a táborban görögországi munkára toboroztak. Athén! Legyen Athén! Csak minél messzebb! Minél messzebb!

Az Akropolisz közelében az a szálloda. – Mihez ért?

– Házimunkás voltam.

– Micsoda?

– Azt mondja, házimunkás volt.

– Rabnő. Házimunkás. Minden nehéz munkához értek.

– Akármilyen nehéz munkát elvégez – fordított a tolmács.

Akkor hát a szobák takarítása. – Később elvégezhet egy szaktanfolyamot. Esetleg recepciós lehet… szobafőnök… Csak dolgozzon szépen, és tanulja meg a nyelvet.

– Én a háború után kerültem ide – magyarázta a tolmács, egy alacsony termetű, kissé köpcös magyar. – A bori munkatáborból jugó partizánok szabadítottak ki. Beálltam közéjük, harcoltam. Amikor vége lett, nem mentem haza. Haza?! Szóval oda, ahonnan elhurcoltak negyvennégyben. Maga börtönben volt? Egy ilyen szép lány? Hát sohasem lesz jobb ez a rohadt világ?… A főnök azt mondja, ha jól viselkedik, nem lesz semmi baj. Én mosogatóként kezdtem, aztán szakács lettem. Itt főzök a konyhájukon. Kedves emberek a görögök. Volt nekik is elég bajuk…

Akkoriban dolgozott a hotel éttermében Makár.

Klara – mert akkor már így szólították – a harmadik emeleten porszívózott. A folyosó végén vigyázatlanul útban hagyta a gépet. Makár meg jött egy nagy ezüsttálcával, hidegtál, ital, édesség. Vitte az egyik amerikai hölgynek.

– Ki hagyta itt ezt a vacakot, hogy elessek rajta?!

Így ismerkedtek meg. Előbb vad szidalmak, hangoskodás, de amint a férfi alaposabban végigmérte, döbbent csönd. – Várj meg itt! Érted amit mondok? Várj rám itt, el ne mozdulj, csak beviszem ezt a tálcát a vendégnek. Érted mit beszélek? Ne nézz olyan ostobán… – Makár Klara felé bökött szabad kezével, aztán a folyosó kőlapjaira. – Itt… várj… Ha nem érted is, amit mondok!… – Aztán amikor visszatért az üres ezüsttálcával, bonyolult mutogatásba kezdett, s közben görögül hajtogatta, hogy munka után találkozni akar vele. – Megmutatom neked Athént… Oké? Én meg te… oké? Tetszel nekem… Nagyon tetszel!

Klara csak annyit értett az egészből, hogy ennek a már nem fiatal férfinak megakadt rajta a szeme. Később megismerte a szándékait is. Tisztességes szándékok voltak. Addigra már kezdte érteni a nyelvet is. Ragadt rá ott, Athénban. És hálás volt Makárnak, hogy ebben az idegen világban felkarolta.

 

A szigetre már úgy tértek vissza, mint jegyesek.

– Nem bánom, Makár, ha el akarod venni ezt a szép magyar lányt, és azt is elnézem, hogy nem hoz semmit a házhoz. De van egy kikötésem. Át kell térnie a mi hitünkre. Egy Isten van, de nem egyformán imádjuk. Nem jó, ha egy családban többfélén hisznek. Ott nem lehet áldás. Ortodox esküvőt akarok. És az unokáimat is a mi hitünkben nevelje.

 

Szerették. Anyósa, apósa, sógora, sógornői. Nagy, kedves család. Csupa kedélyes nő és férfi. Hangoskodás, éles hangok, nagy nevetések.

Segítették élni.

Messze volt az ország, a börtön, a Gyűjtő, a Kisfogház udvara. Néha beleborzongott, hogy mennyire messze. De a szabadságot, amit a távolságtól remélt, mégsem érezhette.

Nézte a tengert. Nézte a tenger felett az eget. Miért nem vagyok itt igazán?!

De senki sem láthatta rajta, hogy rab maradt.

 

– Már egészen jól beszél a feleséged! A vendégeknek tetszik, hogy furcsán ejti a szavakat, de a turistáknak úgyis mindegy. A mieink meg jól mulatnak rajta. Szép asszony, szívesen nézegetik a férfiak. Hát csak azért mondom, vigyázz rá! Vigyázz a család jó hírére! De mikor lesz már unokám? Tudja a feleséged, hogy mi, görögök, nagy családot szeretünk?

– Tudja. De még nem akar gyereket.

– Az nem jó, Makár, az nem jó. Nem kell azzal várni…

 

Év telt évre, de Makár hiába kérlelte, Klara hallani sem akart arról, hogy szüljön.

– Engem teszel csúffá! – haragudott meg Makár. De ha belenézett Klara szemébe, s meglátta szomorúságát, megenyhült.

– Az én gyerekem meghalt – mondta száraz tekintettel Klara –, meghalt, mielőtt megfoganhatott volna. És meghalt az is, akitől foganhatott volna. Nem csalhatom meg őket! Sem a gyermeket, sem az apját! Védtelenek.

– Isten bocsássa meg neked, de ilyenkor azt hiszem, nem vagy eszednél!

– Felkaroltál, otthont adtál, befogadtatok, Makár. A kedvedért meg a családod kedvéért elmentem a pópához, áttértem a hitetekre, az esküvőnk is szép volt, koronát tartottak a fejünk fólé… (Szép voltál te, korona, a fejem fölött, szép meleg a pópa éneke. Jóság vett körül. De mégis… a Kisfogház… az örökkön visszatérő… Ahogy Attila legelső nekem írt versét olvastam. Már nem is olvastam, mert hallottam: „MOSOLYOD ÚJ DIVATOT HORD, HORDJA MAJD EGY SZÁZAD” Az enyém? Hogyan lehetne az? „MOSOLYOD AZ ÚJ ARANYKORT, ÚJ EMBERT ÍGÉRTE” Nem tudtam, mi az Aranykor, de fénylett a szó, ahogy a korona az esküvőn.) Becsüllek, Makár. De ez az élet nem az, amit élhettem volna vele…

– De kivel, Klara? Kivel?!

– A költővel.

– A költővel, a költővel!? Micsoda őrültség ez, Klara! El kell felejtened!

– Nem, Makár. Ha elfelejteném, megsemmisülnék magam is.

 

Nem volt könnyű Makárnak. De tisztelte, szerette Klarát. Az örege meghalt, rájuk maradt a szőlő meg a vendéglő. Közben az évek is kiszaladtak alóluk. De gyarapodtak. Különösen, hogy néhány éve fellendült a sziget idegenforgalma, nem is értek rá másra, csak a munkára.

 

Novemberben beáll az esős évszak, a nyári szárazság után felfrissülnek a mezők, a hegyoldalak újra zöldellnek. Ilyenkorra elfogynak a vendégek. Klara asszony november hetedikén mindig feketébe öltözik. Letör egy mirtuszágat, kimegy a tengerpartra, letelepszik egy kiugró sziklára, és sokáig ül ott némán. A szívére figyel, benne úgy él a költő, mint más szívében az Isten. Jelenvalón.

„MOSOLYOD CSAK EMBERI VOLT, LEHAJOLTAM ÉRTE” hallom a hangod mindenünnen, köröskörül te szólsz, áttetsző a víz, ajkad mozgását látom a víz alatt a hullám vibrálásában: „MOSOLYOD CSAK EMBERI VOLT…” De hát lehajolhatsz érte?

A mirtuszágat a szikláról a habokba ejti.

Korán kel mindig, szereti a pirkadat előtti csendet. A vendéglő teraszán az asztalok, lapjukon a tótágast álló székekkel, a lakat az ajtón, a hajnali szél lobogása a napfény elleni ponyvatetőn, a tollászkodó sirályok, a kis korcs eb féloldalas kocogása a parti homokon, a kutya meg a madarak lakmározása a piszkos zománcos tányérról, a tenger halk csobogása, aztán a láthatáron fellobbanó fény, a víz borzas hátán végigfutó aranyhíd mindig is a soha meg nem szokható bizonysággal töltötte el: él, megélt egy új napot.

Velem voltál. Itt vagy.

A nap szétfolyik az égbolton, felébrednek az alvók. Makár az emeleti lakás ablakában áll, nyújtózkodik, nézi, amint Jonász megérkezik a motoros triciklijén, és Klara bekíséri a halas ládával. A pincérek lenyalt frizurával, fehér ingben terítik az asztalokat, a szakácsnő hagymát vág, fűszerek illata száll.

Kezdődik a nap, az élet.

 

Klara asszony haja már ősz, de hennával festi, így kívánja az üzlet. Még mindig formás a csípője, dereka, az arca is szép, csak a szája körül mélyülnek a ráncok. Dolgos asszony.

Makár kényelmesen él mellette.

Egyházi ünnepeken templomba mennek. A hosszú szertartások alatt Klara néha maga is csodálkozik, hová került. Hallgatja a pópa mély baritonját. Tekintete megkeresi kedves ikonját. Szelíd, fiatal férfi néz vissza rá, János, a legifjabb tanítvány. Ott ül a Mester jobbján, az utolsó vacsorán. Őt látja benne, a költőt, aki beleszeretett. A tragikum előérzetének rettenete és a féltő szeretet ül finom vonalú, keskeny arcán. Még néhány óra, és kezdődik a Mester szenvedése – meg az ő megpróbáltatása. A kereszthalál! A Megváltás?! Mintha János éppen azt kérdezné ott, az asztalnál: Hát meg kell, hogy öljenek érte, Uram?

Hát meg kellett, hogy öljenek érte?!… – kérdi az Attilának képzelt tanítványtól Klara.

 

A szigetet körülfogja a tenger. Éjszaka a nyitott ablakon behallatszik a szikláknak csapódó víz zúgása. Klara asszony gyakran riad fel álmából, kétségbeesett üvöltést hall ki a tenger harsogásából, de aztán megérti, csak a parti hullámok ébresztették. Nemsokára pirkad – eszmél verejtékezve a horkoló Makár mellett, a szülőktől örökölt magas fejtámlás ágyban. – Meglátom a napot – gondolja. Meglátlak a napban, ahol élsz…

 

 

 

Gérecz Attila (1929-1956) költő volt a magyar származású Klára szerelme 1954-ben, mikor a Gyűjtő Kisfogházában raboskodtak. (A szerkesztő, Kárpáti Kamil megjegyzése.)

Gyermeksapkák

Kalliszta asszony ameddig székről, fűrészbakokra tett ól-ajtóról felérte, minden év tavaszán bemeszelte háza falát. Vénséges, vaskos, rücskös kövekből rakták a falat, többször is változtatták rajta a bejáratokat, talán valamikor üzlethelyiség is volt az első szoba, legalábbis erre gondolhat az, aki látja az égetett téglákból ívelt áthidalást jóval magasabban a mostani ajtók mészkőből faragott, sima keretei fölött. Zöldre mázolt, de már megfakult deszkákból eszkábálták az ajtókat, reteszek szolgálnak kulcsos zárak helyett, de ki is törne be Kalliszta asszony otthonába, ahonnan áradt a dohosság meg az áporodott fokhagymaszag.

Kalliszta asszony a tengerpart közelében, egy keskeny utcácskában lakott, s ha elvégezte napi munkáját a kecskéivel, ha visszaterelte őket a füves, bozótos üres telkek egyikéről, hol csenevész, de a szárazsággal derekasan megküzdő olajfák alatt megnő néhány tüskés bokor, s ha megfejte őket, és el is mosta konyhai edényeit, kivitte kisszékét az utcára, s a fal tövébe telepedett viseltes selyemblúzában, fején a nap melegétől óvó gyapjúkendővel, nemezpapucsban és combig érő flórharisnyában. Szétvetett térde közt öblösre feszült a bő szoknya, ölében tartott kosárkájából elővette a hófehér pamutgombolyagot, és kötögetni kezdett.

Nem háborgatta senki a csendes utcácskában, a szomszédok éppen csak odaköszöntek neki, megszokták már, hogy évek óta így tölti délutánjait, csupán a hotelokból meg az apartmanokból napszálltakor arra sétáló turisták álltak meg a közelében, hogy fényképezzék, ha nem is annyira Kalliszta asszonyt, mint a jellegzetesnek tartott, vénséges görög házat. Kalliszta asszony oda se nézett, vaskos orrára biggyesztett pápaszeme alól csak a kötögetésre figyelt, s fürgén mozogtak bütykös ujjai.

Soha nem kötött mást, mint kisdedek fejére illő sapkácskákat. A szigeten mindenki tudott ezekről a sapkákról, évtizedek folyamán megszámlálhatatlanul sokat kötött belőlük Kalliszta asszony. Néha napokig bajlódott eggyel-eggyel, de soha nem volt fogytán a türelme, mondhatni, megszállottan munkálkodott. Minden más dolga csak mellékes volt ehhez képest. Ha elkészült eggyel, máris vitte az olyan házhoz, ahol babát vártak vagy már meg is született a kisded. Mezőn szedett, vadfüvektől illatozó virágcsokorral állított be, s alázatos, bűbájos jókívánsággal adta át ajándékát. Keresztelőkön ott állt a boldog család közelében, és leste, vajon az ő sapkácskáját viseli-e a gyermek, s ha nem azt tették szenteltvíztől nedves fejecskéjére, mélységesen elszomorodott, de nem tett szemrehányást, és kedvét sem szegte a hiábavalónak mutatkozó ajándékozás.

Senki sem tudta róla, hogy vajon mi készteti a sapkák kötögetésére, de még inkább az ajándékozásra, hiszen eladhatta volna őket, különösképpen azért, mert a sapkákba némi mintázatot is kötött, amit a turisták a helybéli népművészet valamely motívumának hihettek volna. Ő azonban nem törődött a pénzzel, azt akarta, hogy a sziget gyermekei viseljék ezeket a holmikat.

Csak Nikander mondhatta volna meg ennek okát, de ő hallgatott. Öreg kereskedő volt, boltja a városka főterén várta a vevőket, kenderkötelet, halászszerszámot, zöldséget, locsolókannát, cserépedényt, kályhacsövet és mindenféle szuvenírt lehetett nála kapni. Reggel későn nyitott, délben bezárt, majd csak a meleg csitultával nyitott ki újra, ott ült a boltja előtt szalmakalapban, soványan. Nyírott ősz bajsza akaratosan zárt keskeny ajka fölött meg a szúrós tekintete nem volt éppen bizalomgerjesztő, s ami azt illeti, nem is sokat törődött a vevőivel, hagyta, hadd válogassanak kedvükre odabent az üzletben, s csak akkor ment be utánuk, ha valamiért fizetni akartak. Hallgatag volt, ami kereskedőnél nem erény, de Nikander, ellentétben a többi szigetlakóval, kedvetlen ember volt, és magányos.

Sok évvel ezelőtt, amikor legénycimboráival még a hegyek között harcolt a szigetet ejtőernyős csapatokkal megszálló németek ellen, éppen olyan volt, mint a többiek, és még a háború után is a vidám, táncos és ouzót kedvelő férfiakkal járta együtt a kocsmákat, de aztán beleszeretett egy gazdag kereskedő gyönyörű, fekete hajú, karcsú lányába, és azon túl csak vele törődött. Odahagyta a cimborákat, és amikor estelente a halászatból visszatért ütött-kopott, pöfögő motorosával a kikötőbe, senki sem tudta elcsábítani más mulatságba, ment, sietett az övébe, a lányhoz.

A lány apja szerette a pénzt, és kinézett vőlegénynek egy jómódú, saját halászflottával bíró halkereskedőt, aki a háború alatt azzal is gyarapította vagyonát, hogy jó pénzért menekülteket szállított Szalonikiből Törökországba. A lány ezt a fiatalembert, pedig az jóképű, szépszavú és kedveskedő volt, nem szerette, a szíve Nikanderhez húzott. Titokban kellett találkozniuk, s Nikander elhatározta, hogy megszökteti, annál is inkább, mert a lányt teherbe ejtette, nem volt mit halogatni a dolgot. De a titkos szerelem kitudódott. Az apa kegyetlenül intézkedett, orvost kerített, valami részeges alakot, aki a kereskedő házában végezte el a műtétet a konyhaasztalon, amibe a lány majdnem belehalt. Kórházba kellett szállítani, megoperálták, s megmondták neki, hogy soha nem lehet gyermeke.

Nikander még így is feleségül vette volna, de a kereskedő és a halászflotta tulajdonos üzleti kapcsolata már erősebb volt minden másnál, s talán a lánnyal is megértették, hogy vagyont vagyonnal kell párosítani. A házasság azonban szerencsétlennek bizonyult, mert a férj, ahogy a háború alatt is, csakhamar sötét üzletekbe bonyolódott, összeütközésbe került a törvénnyel. Mielőtt azonban börtönbe került volna, egy átmulatott, részeg éjszakán autójával lesodródott a sziget egyik szerpentines útjáról a sziklás partra, és szörnyethalt. Néhány év múlva a kereskedő apa is elhunyt, Kallisztára maradt a halászati vállalkozás meg az üzlet. Ő azonban ügyetlenül, s mi több, kedvetlenül gazdálkodott, a flotta is, a bolt is tönkrement, hitelezők hordták szét a vagyont, a ház is omladozott, kőfallal zárták be a régi portált, az átépítés nyomai még mindig látszanak a meszelt kőfalon.

Nikander, amikor kiöregedett a halászatból, és amikor a görög sziget egyre inkább a turisták kedvelt helye lett, a többiekhez hasonlóan kereskedésbe fogott. Soha nem nősült meg, makacs, a régi sérelmet feledni nem tudó emberként egyedül élte életét.

Kalliszta asszony pedig, ha néha szüksége van valamire Nikander boltjából, köszönés nélkül lép be, szó nélkül választja ki a holmit az áruhalmaz közül, fizet és ahogy jött, szó nélkül távozik. Nem is néznek egymásra.

De Nikander tudja, hogy az asszonynak éppen úgy fáj a múlt, mint neki. Tudja, hogy azért kötögeti a bébiknek való sapkákat, mert a maga soha meg nem született gyermekéért sóvárog a lelke.

Kalliszta asszony ott ül a régi bolt kőfala előtt a csendes, kihalt utcácskában, és köti, köti a sapkácskákat. A fiatal anyák egyre nagyobb idegenkedéssel fogadják el tőle az ajándékot, s ha elfogadják is, félredobják. Egyesek, ahogy Kalliszta asszony öregedik és csúnyul, még boszorkánynak is tartják, démonoktól megszállottnak, különösen azóta, hogy némely csecsemő kiütéseket kapott, miután fejére tették Kalliszta asszony rájuk erőszakolt sapkáját. Arról is beszélnek, hogy bosszú vezérli, mivel magtalan, rosszat kíván az anyáknak.

Az öreg Nikander is hallott erről, ő azonban tudja, hogy Kalliszta csak némi örömöt akar kicsikarni az élettől ezzel az ajándékozással. Azért áll ott a pópa meg a keresztszülők közelében a templomban, hogy velük együtt érezzen valamit az anyai szív öröméből.

Nikander tudja ezt, de hallgat. Hallgatagon ül a boltja előtt, meg nem született fiáról vagy lányáról álmodva, akitől már unokáik, dédunokáik lehetnének, itt élnének körülöttük a szigeten, s ő nézné őket büszkén Kallisztával együtt, ahogy ifjan és szerelmesen valamikor elképzelte.

A Háromszikla

Vaszilisz Dimitrisz felébredt, lerúgta magáról a vékonyra vásott gyapjútakarót, és kikecmergett az ágy horpadásából. Minden reggel, amikor hasogató gerincfájással kelt, megfogadta, hogy teletömi a derékaljat friss tengeri fűvel, hiszen ott szárított belőle nagy halommal az udvarában, a fészer meg a kecskeól tövében, de napközben mindig megfeledkezett róla, éjszaka aztán nyöghette a mulasztását. Csontjait ropogtatva nézett ki a derengő reggelbe, kitámasztotta az ablak zsaluját, meglocskolta arcát, nyakát az öblös cserépkorsóból, ivott egy bögre este fejt kecsketejet, harapott néhányat a szikkadt kenyérből, s kiment a ház elé. Hunyorogva fordult a nap iránt, az izzó korong félkaréjban már kibukkant a tenger fölé, megfestette a vibráló vizet. Kijjebb a hullámok fehér fodra kissé szeles időt mutatott, pedig már most is meleg volt, tikkasztó hőség ígérkezett. Jól van, gondolta Vaszilisz, legalább lesz forgalom odalenn a kikötőben. Már éppen ment volna a szamarához az istállóba, amikor meglátta a nőt.

Ismeretlen teremtés volt, az ösvényre hajló olajfa alatt, az árnyékban ült egy kövön, lábánál batyu, amolyan útitáska féle, vászonból, bőrszíjazattal, nem is akármilyen holmi. A nő sem volt akármilyen. Első ránézésre nem lehetett megállapítani a korát, de talán a harmincas éveiben járhatott. Karcsú testét még vékonyabbnak mutatta a sötét blúz és szoknya, nem viselt fejkendőt, mint az itteniek, fésületlen barna hajának arcába hulló göndör fürtjei eltakarták vonásait, csak a szeme látszott, amint ott ült némán, Vasziliszt figyelve.

A férfi meglepetten nézte egy darabig, azt várta, hogy köszön vagy legalább biccent feléje a nő, de az meg se mozdult, így aztán ő sem figyelt rá tovább, elvégre pihengethetett ott a fa tövében, az még a házhoz vezető út szegélyén állt, nem tartozott a birtokához. Feljebb is voltak házak, talán arrafelé igyekezett, s elfáradt a kapaszkodón.

Hátrament a deszkaistállóhoz, a szamár amint meglátta a gazdáját, ordított egyet. Vaszilisz elébe vellázott némi szénát, leakasztotta a vedret a jászol mellől, és kiment a lajthoz. Megkopogtatta a vasalt kerekű taligán fekvő hordót, fülelt a kongására, hogy nem kell-e még feltölteni odalenn, a falu artézi kútjáról. Közben a szeme sarkából odalesett az útra, a nő még mindig ott kucorgott. Mire megitatta és felnyergelte a szamarat, úgy vélte, már nem találja ott.

De ott volt.

Bereteszelte a házát, és a felmálházott jószággal elindult lefelé a faluba. A fonott kosarakban uborkát, szálas zöldséget, padlizsánt meg paradicsomot pakolt, ezekkel még nyitás előtt le kellett érnie az egyik parti tavernába, ahol szükségletük szerint naponta átvettek tőle mindenféle konyháravalót. Szalmakalapban, tiszta fehér ingben és a hasa elé kötött kockás kötényben vezette a szamarat. Elhaladt a nő mellett, nem állhatta meg, hogy oda ne köszönjön neki.

– Kalimera!

A nő, bár mindvégig leste Vaszilisz mozdulatait, válasz nélkül hagyta a köszöntést. Csak nézett némán, mint aki egy jóreggeltnél többre várt, talán még arra is, hogy felismerjék. A férfi vállrándítással intézte el a dolgot, de azért némileg bosszúsan, amit a jószág sínylett meg, mert ok nélkül ösztökélve jól odavágott a farára.

Vaszilisz Dimitrisz évek óta egyedül élt, felesége hat esztendeje meghalt, gyermekei szétszéledtek Görögországban meg a világban, hetvenéves korára már azt is kezdte elfelejteni, milyen volt, amikor a család zsinata betöltötte a házat. Fiatalabb korában fazekassággal foglalkozott, a sziget néhány boltjában még mindig kaphatók voltak cserépedényei, de amióta a tucatárut gyártó, fiatal kerámikusok letelepedtek a partmentén az árusok utcájában, és díszes üzleteket nyitottak a bárok, éttermek, szállodák szomszédságában, felhagyott a korsók, tálak és más edények korongozásával. Az égető kemencéjét por lepte a fészer alatt, tyúkok telepedtek rá, ha az eső vagy az erős nap fedél alá kergette őket, műhelyébe pedig mindenféle lim-lom került, pedig a polcokon ott sorakoztak a mázas lábosok és kancsók. Egy ideig még kínálgatta ezeket a szigetre érkező nyaralóknak, de többre jutott, ha gyümölcsöt, zöldséget árult. Évek óta konyhakertet művelt, olajbogyót szüretelt, s minthogy néhány kecskét tartott, a szaporulatból gidahúst is szállított a vendéglősöknek.

 

Azon a reggelen is rendre átvették tőle az áru javát, ki is fizették rendesen, és még egy pohárka ouzót is kapott a tulajtól, egy fürge mozgású fiatalembertől.

– Igaz is! – szólt oda munkája közben, futtában a vendéglős. – Valaki kérdezősködött felőled, Vaszilisz! Egy fiatal nő.

Vaszilisz meglepődött.

– Mit akart?

– A hajnali busszal érkezett. Átjött ide a megállótól, éppen nyitottam. Azt kérdi, Vaszilisz Dimitrisz hol lakik. Megmondtam neki. Valami rokonod?

– Azt kérdezte, hol lakom?

– Én pedig megmondtam neki… Na, dolgom van, isten áldjon! Holnap hozzál több paradicsomot… Meg ha van dinnyéd!…

Vaszilisz felidézte magában az olajfa alatt kucorgó nőt, de sehogy sem találta ismerősnek. Töprengve bandukolt a szamara mellett, még túl akart adni a vesszőkosarakban maradt áruján, Dukásznál, a hotelsoron. Ez a boltos mindig számított Vaszilisz termékeire, a panziók közelében a nyaralók keresték a friss zöldféléket.

Dukász rokona volt Vaszilisznek. Pocakos, fekete, zsíros arcú ember, nagy hangon fogadta a vevőket, rájuk sózott mindent, de senkit sem csapott be, csak éppen a vérében volt a kereskedés.

– Hadd lássam, mit hoztál? – turkált bele a vesszőkosarakba. – Á, igen, igen… Szép a padlizsán, nagyon szép… de lement az ára! Nem tudok érte annyit fizetni, mint tegnap. De semmi baj, sógorkám, mert az olajbogyó meg drágább lett, nem fogsz ráfizetni… Iszol egy dobozos sört? Jó hideget ebben a rekkenő melegben…

 

Dukásszal csak távoli rokonságban voltak, másod- vagy harmad-unokatestvérek, de a boltos mégis sógorának szólította, mert évtizedekkel ezelőtt Vaszilisz, noha már házasember volt és három gyerek is cseperedett a házában, elcsábította a szeretőjét. Margita a fazekasságot akarta kitanulni nála. Dukásznak komoly szándékai voltak a lánnyal, ezért meglehetősen féltette, gyakran ott ólálkodott Vasziliszék körül, mintha érdekelte volna mint halad előre Margita a mesterségben. Őrködött a szerelmén, áhítattal nézte, amint az a nyár meg a munka hevétől kipirultan hajtotta a korongot combjára felcsúszott vékony ruhájában, könyökig iszaposan, vékony ujjai közt a nedvesen kitüremkedő agyagot simítva. Türelmetlenül várta az estéket, hogy Vaszilisz műhelyéből magával vihesse a parti sziklák közé, ahol nyáresteken zavartalanul ölelkezhettek. De a lány éppen így tetszett a rokonának is. Vaszilisz szerette a feleségét, Filotea asszony ugyan megtestesedett, valaha formás keble, sima hasa megereszkedett, egykori szerénysége pedig átcsapott gondoskodó szigorrá, de milyen is lehetett volna családanyaként, egész nap a férje meg a gyermekei körül fáradozva. Megvoltak békességgel. Csakhogy Vasziliszt negyvenesztendősen még hajtotta a vére. És mivel Dukász sem lődöröghetett állandóan a sarkukban, hiszen a munkája elszólította, meg aztán a műhelyben is sokat magukra maradtak Margitával, megesett köztük a dolog. Egy ideig ügyesen titkolództak, körülöttük senki sem sejtett semmit, sem Filotea asszony, sem Dukász. Vaszilisz komoly ember, istenfélő keresztény, becsületes családapa, hogyan képzelhetné bárki is, hogy kikezd egy fiatal teremtéssel. A fazekasmester eleinte küzdött is vágyakozása ellen, de munka közben tekintete minduntalan a lányra tévedt, Margita önfeledt pucérsága, ahogy egy szál ruhája alól áttetszett hajlékony, karcsú teste, fejébe kergette a vérét. Egyszer-egyszer rá is förmedt, hogy gombolja be jobban a melle feszülésétől szétnyílott blúzát. Talán éppen ezekre az odavetett mordulásokra figyelt föl Margita, annyira árulkodó volt az ügyetlenül palástolt férfiúi gerjedelem. Inkább csak kacérkodásra késztette ez, mintsem engedelemre. Érezte, sőt élvezte Vaszilisz sóvár pillantásait, s amikor a férfi mögéje állt, hogy megtanítsa egy-egy mesterségbeli fogásra, testét kissé hátrafeszítve nekidomborodott. Voltaképpen játszott, de Vasziliszt éppen ezekkel az ártatlannak vélt cicáskodásokkal vitte a bűnbe.

 

A botrány csakhamar kitört, nem kellett hozzá Dukász féltékenysége. Filotea asszony egyik délidőn, amikor hiába kiáltozott értük, hogy asztalon az ebéd, hát rájuk nyitott. A műhely agyagos padlóján magafeledten szeretkeztek. Vaszilisz remegett a gyönyörtől, Margita a Paradicsom kígyójaként tekergett alatta. Úgy érte őket Filotea sikoltása, mintha az ég szakadt volna rájuk, és még csak védekezni sem tudtak a hamarjában felkapott és rajtuk végigverő vesszősöprű csapásai ellen. Margita természetesen többé nem tehette be a lábát a házukba. A fazekasmester szerét ejtette, hogy pénzt nyomjon Margita markába, és ennek fejében, a feleségétől való félelmében kikötötte, hogy a lány soha többé ne mutatkozzon még csak a közelében sem. De Vaszilisznak vezekelnie is kellett. Filotea makacs óhajára Pamfil atya kirótta a penitenciát: egy teljes hét kenyéren és vízen a Háromsziklán lévő kápolnában.

 

A Háromszikla szigetük közelében magasodott ki a tengerből, negyedórányi evezéssel lehetett elérni. Az egymáson nyugvó sziklatömbök úgy emelkedtek ki a vízből, mintha csak úsznának a felszínén. Kopárságukat a tetejüket borító gyér növényzet, tüskés, száraz bokrocskák és néhány csenevész fácska enyhítette. A legfelső tömb fennsíkján fehérre meszelt templomocska állt, kövekbe vájt lépcsők vezettek fel hozzá. Valamikor egy agg szerzetes remetéskedett benne. A kápolna védőszentjének, szent Anatolijnak ünnepén Pamfil atyát és kíséretét minden évben bárkák szállították át a lakatlan szigetre, de köznapon nem járt ott senki.

Vaszilisz zokszó nélkül vállalta a büntetést. Tudta, vétkezett, ha gyönyörűségére szolgált is a vétke. Egy hetet töltött a sziklák magányában, éjszaka a hűvös kápolnában aludt, volt ideje magába szállni. Megpróbált imádkozni, de Margitát nehéz volt kiverni a fejéből. Csak a koplalás segített. Negyednapra egészen átlényegült, és ha keserűen gondolt is arra, hogy a lánnyal való heves szeretkezéseihez hasonló soha többé nem lesz az életében, beletörődve nézett elkövetkező évtizedei elé. Maradt azonban a lelkében némi aggodalom. Mert ha Isten – és Filotea! – megbocsájtott is neki, azért a sors még megbüntetheti a lopott gyönyörért.

Amikor legyengülve nagy keservesen visszaevezett a szigetre, attól is félt, hogy Dukász számolni fog vele. De rokona csak a lányra haragudott. – Hálás vagyok neked, Vaszilisz sógor, (attól fogva nevezte így), mert mi lett volna, ha Margitát feleségül veszem, és csak akkor tudom meg, hogy mekkora szajha! Jobb is, hogy eltűnt a szemünk elől!

– Hogyhogy eltűnt? – kérdezte Vaszilisz. – Csak nem érte valami baj?!

– Hajójegyet vettem neki, hogy ne is kísértsen a jelenlétével. Ő meg el is ment szépen, itt úgysem volt maradása. A szenteskedő öreganyja, akivel ott élt a régi kolostor alatti házukban, azt kiabálta a piacon az asszonyoknak, hogy a tengerbe kell fojtani az ilyet!

– Tehát elment… – nézett maga elé Vaszilisz.

– El. Talán Athén nyelte el… vagy Thesszaloniki… Sose gondolj rá többé, sógor!

 

Margitáról egyikük sem beszélt többé.

Dukász csakhamar talált magának tisztességes feleséget egy jómódú kereskedő családból. Apósa üzletet nyitott neki a szállodasoron. Zöldség és fűszer és vegyesáru. Vaszilisznak meg azt mondta Filotea: Férj vagy, apa vagy, élj rendes keresztény módjára. Pamfil atyára hallgass, ő azt mondja Pál apostollal, hogy aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti… És imádkozz, Vaszilisz, imádkozz, hogy el ne kárhozz!…

Még öregen, a halálos ágyán is intette Filotea: – Óvjad magad, Vaszilisz a bűntől! Elmegyek, itt hagylak a földi bajokban, nem tudok vigyázni rád többé… pedig olykor hajlasz a gyengeségre, Vaszilisz.

– Ne mondj már ilyet, Filotea! Hiszen elmúltam hatvan esztendős! Miket nem képzelsz rólam!

És Vaszilisz valóban úgy vélte, öreg már ahhoz, hogy a testi vágyak megkísértsék.

 

Azokban a hónapokban, amikor még Vaszilisznál tanult, a lány egy napon különös szobrocskát, érdekes fejet gyúrt agyagból. Mestere megkérdezte, kit ábrázol. Margita azt felelte, nem tudja igazán, maga is meglepődött, mivé alakult. Csak egy fejet szeretett volna mintázni, öklömnyi, szép fejecskét, kíváncsiságból, vajon tálak és korsók korongozása mellett erre is telik-e képességéből. De a fej csúfra sikerült, kígyóhajzatúnak, furcsának. Azért betették a kemencébe kiégetni a nyers agyagot. Néhány hét múlva a műhelyben járt egy athéni régész, meglátta a polcon a lány munkáját, kézbe vette, érdeklődéssel forgatta.

– Ügyes darab – mondta elismeréssel. – Ki készítette?

– Margita – felelte Vaszilisz. – De csak úgy véletlenül sikerült ilyenre. Szebbet akart csinálni.

– Véletlenül? – csodálkozott a régész. – Hiszen ez egy gorgófej! Mégpedig a Medúzáé!

Mindjárt el is mondta a legenda lényegét, hogy Perszeuszt, Danaé Zeusztól nemzett fiát, Árgosz királya, Akrisziosz, anyjával együtt egy gonosz jóslat hatására a tenger habjaira bízta, mégpedig csupán valamiféle fatákolmányban. A tenger azonban egy sziget partjára vetette őket, megmenekültek. Idő múltával az ottani uralkodó beleszeretett Danaéba, de a fiát nem állhatta, s hogy megszabaduljon tőle, arra biztatta, szálljon szembe a három gonosz gorgóval, a szörnyekkel, akiknek tekintetétől kővé dermednek a halandók. Úgy vélte, a szörnyek elpusztítják Perszeuszt, és ő zavartalanul élhet annak anyjával. Csakhogy Perszeuszt megsegítették az istenek, levághatta a Medúza fejét, és vitte diadalmasan a királynak. Az persze nem számított rá, hogy Perszeusz visszatérhet, s amikor meglátta a felmutatott gorgófejet, azonnal kővé dermedt.

– Meg is venném, gyűjtöm az efféléket – mondta a régész.

De Margita nem adta.

– Azért a címemet itt hagyom magának. Ha mégis meggondolná…

A Medúzafej visszakerült a polcra.

Amikor a botrány után Margita többé már nem járt a műhelyébe, Vaszilisznak egyszer eszébe jutott a Medúzafej, kereste, de nem találta. Pedig szerette volna eltenni emlékbe. Aztán beletörődött, hogy elkeveredett valahová, s talán ki is dobta a törött cserepekkel együtt.

 

Vaszilisz aznap, amikor Dukász boltjában minden árujától megszabadulva, visszatért a házába, már az emelkedőről figyelte az útvégi olajfát, látja-e a tövében üldögélni az ismeretlen nőt. Most, hogy már tudta, a vendéglősnél érdeklődött felőle, különös izgatottsággal kereste tekintetével. Megnyugodva látta, hogy a fa alatt nem ül senki. Könnyült lélekkel lépett be az udvarába, lenyergelte a szamarat, megitatta, bekötötte az istállóba, vetett elébe néhány vella szénát, aztán a kecskék után nézett, itt volt az ideje, hogy kiengedje őket legelészni. Az ól azonban üres volt. Hanem a ház mögül meghallotta mekegésüket. Felsietett a dombra, ott voltak kipányvázva a bokros, füves réten. Ideje sem volt csodálkozni, amikor észrevette a veteményesben a nőt, hajladozva tépdeste ki a gazt a paradicsomtövek mellől.

– Hé! Mit csinál ott?…

A nő felkapta a fejét, és markában a gyommal felegyenesedett.

– Száraz a föld… és még ezek is elszívják előlük az életet…

Vaszilisz közelebb ment. Nézte egy darabig, aztán csendesen azt kérdezte.

– Hozzám jött? De miért?

Most látta csak, amit reggel nem vett észre, hogy milyen mélyen ülő, sötét szeme van a csaknem sápadt arcában. A haja most is kócos volt, s a nagy melegben csak a vékony ruha volt rajta. Ismerősnek tetszett, de azért Vaszilisz jól tudta, hogy soha nem látta.

– Mit akar itt? – kérdezte újra.

– Nincs szüksége segítségre?

– Hát az nem ártana…

Meglepte a saját hangja. Azt akarta válaszolni, hogy semmiféle segítségre sincs szüksége, és mégis mást mondott.

– Na, látja! – lépett közelebb a nő. – Segítségére lennék a munkában…

– Hogy került ide? – Vaszilisz hangja megremegett. A nő közel állt hozzá, és érezte a testéből sugárzó nőstény-meleget. – Érdeklődött a tavernában… mondták. Lenn, a buszmegállónál. Honnan tudja a nevemet?

– Egy athéni ismerősömtől. Ismerte magát.

– Athéni ismerőse? Ki az?

– Egy régész. Öregember. – A nő, látva Vaszilisz értetlen képét, elnevette magát. – Szociológus vagyok, érdekel a régészet is, tőle tanultam a mitológiai históriákat. Valamikor járt itt, beszélt magáról, hogy fazekas műhelye van… még amolyan régimódi…

– Csak volt – mondta kurtán Vaszilisz. – Ha akar, lakhat itt, amíg nem talál jobb szállást. Néhány napig… úgy gondolom.

– Már bevittem a holmimat a házba. Soha nem zárja be az ajtót? Csak a retesz volt rátolva. – A markában szorongatott gazt a többihez dobta, egy kis halomba. – Reggel vártam, hogy megszólítson. De csak elment mellettem. A nevem Elina. A kecskék mekegtek, gondoltam, legelni akarnak. Kihajtottam őket…

– Hát majd meglátjuk – mondta Vaszilisz. Nagyon különösnek találta az egészet. Tetszett neki a nő. Egészen más volt, mint amilyennek reggel látta. Nézte, ahogy a köves udvaron aprókat lépdelt, nézte a csípője mozgását, a lábát, a hátát, amint kissé előredőlve, az utat figyelve ment előtte a házhoz.

Elina az első napokban igyekezett a férfi segítségére lenni, de csak akadékban volt, minduntalan kerülgették egymást. Amikor azonban Vaszilisz lement a faluba, gondolatai a lány körül kalandoztak, és máris ment volna vissza hozzá. Éjszakánként nyugtalan álmából feleszmélve dermedten hallgatódzott. Neszek szüremlettek át hozzá a szomszédos szobából, melyek hol megmagyarázhatatlan örömmel, hol pedig szorongással töltötték el, annyira különös volt ennek a teremtésnek a jelenléte. Dukász észre is vette, mennyire szórakozott, Vaszilisz pedig már majdnem elmondta, milyen vendége van, aztán örült, hogy megállta, csak felesleges pletyka indulna útjára, s még azt mondanák, öregségére összeállt valakivel.

De a tavernában a főnök megkérdezte:

– Na, megtalálta az a nő?

Később bármennyire is vigyázott, megtudták, hogy lakik nála valaki. Elina ugyanis bebarangolta a környéket, végigjárta a község utcáit, a kikötő környékét, szóba elegyedett az emberekkel, beült valamelyik káfenióba, és bőrkötéses noteszába jegyzetelt.

Egyik délelőttön pedig Dukász boltjában is feltűnt.

Eleinte csak az üzlet előtt ténfergett, szemügyre vette a terrakotta színű, öblös vázákat, amelyekben a helyiek leandereket ültetnek, a fokhagyma füzéreket, cirokseprűket meg szitákat, öntözőkannákat és színes képeslapokat, mindazt, amit a vegyeskereskedésben árultak a gyümölcsös rekeszek, forrásvizes műanyagpalackok és kólásüvegek között. Aztán bement, és a polcok közt járkálva összeválogatott néhány apróságot, szappant, cukorkát, egyebet, odavitte a kasszához, és letette a boltos elé.

– Számolja össze Dukász Maniliosz úr… legyen szíves.

– Mi már találkoztunk? – kapta fel a fejét Dukász.

– Nem, nem… de hát ott a neve a cégtáblán, ugye…

– Persze, persze… kedves kisasszony!

Otthon este azt mondta Elina Vaszilisznak:

– Jártam Dukász boltjában…

Kinn ültek az udvaron, csendes este volt, csak a kabócák zizzentek-cirrentek szüntelen. Karbidlámpa égett az asztal fölött, már megvacsoráztak. Vaszilisz Elinára nézett, töltött mindkettőjüknek a recinából.

– Honnan ismeri?

– Nem ismerem. Csak mondom. Láttam a nevét a cégtáblán.

– Szállítok neki.

– Igen. Tudom.

– Tudja?

– Mert ő mondta. Dukász. Amikor említettem neki, hogy magánál lakom.

– Említette? Minek?

– Baj? Dukász Maniliosz azt mondta, maguk rokonok.

Vaszilisz nem válaszolt. Újra megtöltötte a poharakat a gyantás borból. Most már beszélni fognak róla – gondolta bosszúsan.

 

Beszéltek is. Hogy Vaszilisz hat év özvegység után magához vett egy fiatal nőt.

Egyik este, miután megfejte a kecskéket és bevitte a házba a tejet, odabenn sötétet talált. A hold kintről beszüremlő világosságában letette a kannát az asztalra, lámpát gyújtott. A fény bevetült a nyitott ajtón át Elina szobájába. Vaszilisz csak akkor vette észre, hogy a vetetlen ágyon hever, amikor a hirtelen világosság szendergéséből felriasztotta.

– Elaludtam – szólt álmosan Elina. – Olyan meleg van, elnyomott az álmosság.

Vékony ruhája meggyűrődött a testén, lapos hasára, derekára tapadt, és a fekvésben felcsúszott a combján. A mellén is nyitva voltak a gombok.

Margita, ahogy a műhelyben…

– Leszűröm a tejet – mondta kiszáradt torokkal Vaszilisz.

– Segítek… megfogom a kendőt…

Felugrott az ágyról, megigazgatta a ruháját, de a mellén gombolatlan maradt. Odaállt az asztalhoz, és az edény fölé tartotta a fehér gyolcsot.

Vaszilisz keze megremegett, a tej kilöttyent. Egészen közel voltak egymáshoz, a férfi érezte Elina testének forró páráját. Akkor érzett ilyet, évtizedekkel ezelőtt, amikor elkövette azt a vétket Dukász szeretőjével. Látta a nő nyakán a fekete hajpihéket, látta a nyak finom vonalát, a fiatal testet.

Lecsapta az asztalra a kannát, az edény felborult, a tej végigfolyt a deszkán, gyors patakban ért a konyha földjére. Vaszilisz átölelte és maga felé fordította a nőt, a vállát csókolta, az arcát, a száját kereste remegve, elborult aggyal.

Elina két karját nekifeszítette a férfi mellének, és ellökte.

Vaszilisz megtántorodott, egy székbe kapaszkodott, hogy el ne essen. Zihálva néztek farkasszemet.

– A tej – szólalt meg sokára Elina. – Feltörlöm.

Vaszilisz megfordult, és kiment az udvarra. Később hallotta, hogy a nő megállt mögötte.

– Jobban tenné, ha elmenne… – szólt csendesen, de még mindig felindultan Vaszilisz.

– Majd. Igen. – mondta Elina. – De most még nem…

 

Eltelt néhány nap, mire ismét nyugodtan tudtak beszélgetni. Elina tovább járta a környéket, jegyzetelt, azt mondta, érdekli a sziget lakóinak szociális helyzete, erről akar cikket közölni egy fővárosi folyóiratban.

Úgy tettek, mintha nem történt volna köztük semmi, egyikük sem említette a dolgot.

Esténként kinn ültek a karbidlámpa alatt, és kortyolgatták a gyantásbort.

Elina elmesélte, milyen nehéz körülmények között nőtt fel, az anyja egyedül nevelte, eleinte városról városra jártak, albérletekben laktak, olcsó kis szobákban, az anyja hol egy sörözőben dolgozott, hol takarítani járt, míg végül annál az említett agglegény régész professzornál segédkezett, aki aztán Elina taníttatásáról is gondoskodott…

– Ő az, aki megadta a maga címét, Vaszilisz Dimitrisz…

– A régész… igen – mondta Vaszilisz. – Már emlékszem, sok éve annak…

– Az anyám tavaly meghalt – nézett rá Elina. – Még csak ötvenéves volt…

 

Vaszilisz éppen a kikötő felől jött, ahol kecskesajtot adott el a halászoknak, amikor a parton meglátta Dukászt meg Elinát. Dél volt, ilyenkor zárva tartottak a boltok, Dukász is ráért kisétálni a tengerhez. Jókedvű beszélgetésben találta őket. Talán nagyon is bizalmas kettesben. Maga is csodálkozott, miért támad benne hirtelen féltékenység, mégpedig ahhoz fogható, amilyet valaha akkor érzett mindig, amikor ennek a potrohos, zsírosképű, nagyhangú alaknak az oldalán látta Margitát.

Nem restellt odasietni hozzájuk.

– Á, Vaszilisz sógor! – kiáltotta Dukász. – A te Elináddal arról diskurálunk, hogy valamelyik nap átcsónakázhatnánk a Háromsziklához. Nagyon érdekli, és ha látni akarja, hát hadd lássa… Mehetnénk hármasban.

– Mindenképpen hármasban! – mondta Elina. – Csakis hármasban.

– Van ott egy kis kápolna is, igaz Vaszilisz? – gonoszkodott Dukász. – Azt is megmutathatnánk Elinának.

– Furcsák azok a sziklák – nézett a tenger felé Elina. – Némelyiken mintha emberek állnának. Kővé dermedt emberek. Nem úgy látják?

– Fantázia kérdése – mondta Vaszilisz.

Augusztus tizenötödikén, Mária elszenderedése ünnepén került sor a kirándulásra. Dukász egy halásztól bérelt égő pirosra, égszínkékre és fehérre festett tágas ladikot. A férfiak eveztek, Elina a csónak orrában ült, arcát a tengeri szellőnek fordítva szótlanul várta, hogy kikössenek a sziklák tövében. Amint közeledtek, Vaszilisz mind nyugtalanabbá vált, már megbánta, hogy beleegyezett a kirándulásba, kellemetlen emlékek ébredtek benne. Dukász azonban egyre nagyhangúbb lett, jókorákat húzott a recinából, az üveg nyakára madzagot kötött, úgy lógatta a vízbe, hogy a gyantás ízű bort hűvösön tartsa. Rekedtes hangján éneklésbe is fogott, Vasziliszt is biztatta, de az a mozdulatlan Elinát nézte borongón.

Kikötöttek a fövenyen, kihúzták a csónakot szárazra, aztán felkapaszkodtak a kivájt lépcsősoron. A tenger a sziklák körül csendes volt, csaknem mozdulatlan, mintha üveglapon állna a kopár sziget. Feljebb már akadtak némi zöld, illatos levelű, tövises cserjék, szívós kúszónövények a szürke köveken.

A kápolna, domború kupolájával vakítón fehérlett a koradélutáni napban. Felette felhőtlen, áttetsző volt a kék ég. Alattuk mélyen a sima tenger.

Benn hűvös volt a falak között. Vaszilisznak felrémlett a penitenciás hét, Elina, fejére kendőt borítva csókolta meg az ikont, csak Dukász hangoskodott tovább, már megártott neki az ital.

– Na, Vaszilisz, mire emlékszel itt? Haj, haj, Elina, kedves, a barátunk egyszer nagyon megszenvedett a szerelemért! A pópa kirótt rá egy hét imádkozást kenyéren és vízen… De megérte az, amiért kaptad, igaz-e? Ugyan az én szeretőmet csábította el, de hol van az már! Nem haragudtam én, egy cseppet sem haragudtam, mert Vaszilisz csak felnyitotta a szemem. Cafka volt az a lány, jobb is, hogy eltűnt a szemünk elől…

Vaszilisz feszengett. – Nem azért jöttünk most ide, Dukász… Hagyd ezt, Dukász!…

De az csak ismételgette részegen: – Cafka! Cafka, bizony!

Elina mintha szólni akart volna, de aztán elsétált a kápolna ajtajáig, a tengert nézte, meg a sirályokat, ott köröztek a sziklák felett. Hirtelen fordult vissza, a kintről besütő fény körülfogta, nem látták az arcát, csak megremegő hangját hallották:

– Akkor hát melyikőjük az apám?!

– Az apja?! – hebegte Dukász. – Hogy érti ezt?! – Értetlenkedve tekintett hol Elinára, hol Vasziliszra. Aztán felnevetett. – Jó vicc! Még hogy az apja?! Nem az apja lennék én magának, kedves, hanem inkább a… majd’ megmondtam, kicsodája! Igaz, sógor? Nem vagyunk mi olyan vének!…

De a lány szavai elnémították.

– Akit cafkának mond… az anyám volt!

– Az anyja?! Margita az anyja?! – döbbent meg Vaszilisz.

Vijjogva csapott le néhány sirály a kápolna közelében.

– Na nézze… nézze csak! – próbálta összeszedni magát Dukász. – Nézze, nem akarom megbántani, de ahogy az, mármint a maga anyja viselkedett!… Megbocsásson… ki tudja, hogy máshol is kivel és mikor… ugyebár! – Felcsattant. – Micsoda vicc ez?! Családos emberek vagyunk, kisasszony! Feleségem van, gyermekeim… boldogan élünk… szépen, békességben! Nekem semmi közöm ehhez!… És különben is… ki tudhatja annyi idő múltán… Meg aztán itt van Vaszilisz… Vaszilisszel volt. Igen, Vaszilisszel!

– Velem?! És veled talán nem?!

Dukász felemelte a hangját.

– Nincs semmi bizonyíték! Semmi bizonyíték! Vaszilisz! Hát te is tudhatod, hogy semmi bizonyíték! Egyébként hol volt eddig?! Mi az, hogy most jön ezzel?! Nem, nem, ez képtelenség! Jól van, tréfa, megértem… Csak ugratni akar, ugye? Ugratni!…

– Hogy ő… hogy maga lenne a lányom?!

– Kettejük közül valamelyiküké…

– Ne dőlj be, Vaszilisz!

– És ha a tied, Dukász?! Miért is ne?! Te többet voltál vele!…

– Nem az számít!… Egyébként arra sincs bizonyíték, hogy a Margita lánya!…

– Van bizonyíték – mondta csendesen Elina. – Különben nem is az a fontos. Csak arra voltam kíváncsi, vállalnák-e a múltat. Az anyám miatt. Akit szerettek. Mind a ketten… De úgy látszik ő nem számított… Útjukban állt, azt akarták, hogy tűnjön el az életükből…

– Na, nem! Ebből nekem elég! – hadonászott Dukász. – Gyerünk! Menjünk vissza szépen! És felejtsen el minket a kisasszony! Miféle követeléssel akar fellépni?! Mire számít?! Gyere, Vaszilisz!

– Tudtam… tudtam, hogy egyszer még… – mondta sápadtan Vaszilisz.

– Na, jössz már?! – türelmetlenkedett Dukász. – Nem fog minket zsarolni!

Ment, kacsázott kifelé a kápolnából.

– Várjon! – szólt utána Elina.

– Dehogy várok! Elegem van!

De azért megállt odakinn. Bevárta őket. Vakított a nap a kápolna homálya után. Lenn, mélyen a tenger. Fönn az áttetsző ég.

Elina kivett valamit a táskájából, és elébük tartotta.

– Ez maradt rám az anyámtól. Valamikor ő készítette…

– A Medúzafej! – kiáltott fel csodálkozva Vaszilisz. – Hát magával vitte!…

– Akkor hát ismerik Perszeusz történetét a szörnnyel meg az álnok királlyal?

– Miféle Persz… miről beszél?! – háborgott Dukász.

– Az a régész… az mesélte akkor… – mondta Vaszilisz. Az emlék súlyától olyan dermedten állt ott, mint a szörny levágott fejét megpillantó mitológiai király.

– Nem érdekel semmiféle perszusz vagy micsoda! Én már itt sem vagyok! – csattant fel Dukász.

De mintha megbénult volna, nem mozdult. És nem moccant Vaszilisz sem.

Elina a Medúza fejet maga elé tartva hátrált. Elérte a kőbe vájt grádicsokat, és egy sziklacsúcs mögött eltűnt a szemük elől.

Még mindig ott álltak, s bámultak utána mozdulatlanul.

 

A halász Elinától kapta vissza a ladikját.

Mária elszenderedésének ünnepe volt. Nagy vigasság a faluban. A buszmegálló közelében a taverna tulajdonosa éppen a teraszon szolgált fel, amikor meglátta azt a nőt, aki nemrégiben nála érdeklődött Vaszilisz Dimitrisz címe felől. A vendéglős emlékezett rá, mert szemrevalónak találta. Kezét felemelve oda is köszönt neki, és kedvtelve nézte ingerlő mozgását, amint felszállt a városba menő buszra.

A turistáktól, szomszéd községbeliektől zsúfolt utcákon és tereken hömpölygött a zenészeket, táncosokat bámuló nép. Senkinek sem tűnt fel, hogy se Vaszilisz Dimitrisz, se Dukász Maniliosz nincs a mulatozók között.

A nap a Háromszikla mögött bukott a tengerbe. A kopár szigeten itt-ott a kiálló kövek emberalakokra emlékeztettek. Ezen az estén mintha kettővel több sziluett rajzolódott volna ki a naplementében.

A régi szerető

Az öregember kinn ült a fehérre meszelt ház előtt az oleander bokor árnyékában, és leste a vakító fehérségű, hegyre kanyargó köves utat, amin szamárháton egy sötét alakot látott közeledni. Asszonynak nézte, s a déli káprázatban egyszeriben azt hitte, régi szeretője ül a szamáron, a nyereghez szíjazott kosarában fügét, olajbogyót hoz neki ajándékba. Jött, jött a lustán ballagó szamár a fekete kendőbe burkolt nővel a hátán, mögöttük, a hegy lábánál a tenger, felettük a felhőtlen, kéken ragyogó ég, a nagy fényesség.

Az öregember eres, repedezett körmű kezével furkósbotjába kapaszkodva felemelkedett a nádfonatú székről, amin eleddig minden délben ugyanígy üldögélt, amióta felhagyott a munkával, és már csak egy kevéske borral, kenyérrel meg hébe-korban gyümölccsel éldegélte napjait. Felállt, és úgy várta a közeledőket, homlokát beárnyékolta a rongyos szegélyű szalmakalap, mellén hasig nyitva volt az ing, akár a tüzes ifjakén, kordnadrágját, bakancsát foltossá tette a mészkő pora. Lépett néhányat az út ereszkedője felé, hogy illendően fogadja az asszony érkezését a szamáron. A nevét mormolta nyíratlan bajsza alatt, az asszony nevét, a nő nevét, a hajdani szép szeretője nevét. Rendetlenül vert a szíve a hirtelen izgalomtól, a torkában kalimpált, ahogy motyogta: – Terezia… Terezia…!

Aztán már ott voltak előtte. Az asszony le sem szállt a szamárról, csak intett hívón. Az öreg reszkető lábbal ment elébe, egyre fürkészve a nő arcát az árnyékoló kendő alatt. De nem látta. Nem látta a szemébe sütő erős naptól, csupán a fekete kendőt láthatta, meg a sötétbe öltözött alakot…

– Terezia!… – suttogta rekedten az öreg. – Hát eljöttél?

A nő bólintott, s mutatta jelekkel, hogy az öreg fogja meg a szamár kantárját, és vezesse.

– Hová? – kérdezte az öregember. – Hát nem szállsz le, és nem jössz be a házamba?

De a nő csak azt mutatta jelekkel, hogy vezesse a szamarat arra fölfelé, a hegyre.

– Ott már nincs tovább út! – mondta az öreg. De engedelmeskedett. Vezette a szamarat boldogan, s közben mindegyre mondogatta: – Terezia, Terezia, mindig vártam rád, s lám, most egyszeriben itt vagy, s én újra érezhetlek, mint ahogy érezni akartalak volna annyi évtizeden át, ha bátrabb vagyok, és megküzdök érted mindenekkel. – Mondta, mondta a szerelmes szavakat, s amikor már jó magasra értek, és a napot elfedte a hegy, ott, ahol az út a tenger fölötti magasban sziklás peremben végződik, az öreg hátranézett, hogy végre láthassa régi szerelme arcát.

Most sem láthatott mást, csak a feketébe burkolt karcsú testet, a sötét kendőt, és a fejkendő alatti sötét ürességet.

Kiáltani akart, de a hang a torkán akadt. Az is lehet azonban, hogy kiáltott, mert amikor megtalálták a kövek között a szakadékban, sokan bizonygatták, hogy úgy fél órával a nap delelője után hallottak valami rettenetes kiáltást, mely sokáig visszhangzott a hegyek között.