Csonkacsütörtök

Lázár Ervin el akar bújni könyvének sorai mögé: alakot és hangot vált gyakorta, kisfiú és felnőtt testbe búvik, mégis ráismerünk, felleljük, bárha nem is akarja. Örömömre szolgált ez a felfedezés, mert nem hiszek azoknak az íróknak, kik műveikben nincsenek jelen, kiknek személyisége nem bukkan elő a „jelmezek” és „kulisszák” mögül. Úgy érzem, az efféle írók nem szenvedik meg a mondanivalót, csak kitalálják. Nincs is mit mondaniuk, csak írni akarnak, hát nem is lehetnek jelen. Írásaikat nem köti semmi a valósághoz, a szó mély értelmében. A Csonkacsütörtök a valósághoz kötött: Lázárhoz kötött. Ezeket a novellákat nem írhatta volna meg így senki más. Az írójukhoz tapadnak, az írójukból teremtődtek.

De örömömre szolgált ugyanakkor az is, hogy Lázár megkísérli az elbúvást; nem magamutogató, nem erőszakos; jelenvalóságáról nem tehet, egyéniség mint ember s mint író egyaránt. De szemérmes, tudja, nem ő a fontos, csupán az, amit lénye, mint egy üzem, feldolgozott a világból. Csak hát ennek az üzemnek megvan a védjegye. Minden jó üzemnek van védjegye, ez teheti elismertté.

Lázár védjegye a szeretetigény.

A Csonkacsütörtök tizenkét elbeszélést tartalmaz, azt mondhatnám: tizenkét különböző történetet. Nem is látszik a könyvben semmiféle szerkesztési igény, inkább csak az írások végén a keltezés mutatja, hogy az író és a kiadó a hét-nyolc esztendő terméséből kiválogatott írásokat keletkezésük rendjébe akarta sorakoztatni. Tehát nem egy megírt, hanem egy összeállított könyvet kaptunk. Mégis, amikor elolvastam, úgy véltem, az író végigvezetett egy úton, mondhatnám: megismertetett életével. De nem is annyira élete eseményeivel – noha feltételezhetően sok az életrajzi vonatkozás a könyvben –, hanem érzelmeivel, érzelmei történetével.

A Csonkacsütörtök nem novellafüzér, mégis az. Nem valamiféle egységes környezet vagy állandóan felbukkanó azonos figurák révén, hiszen ilyesmit csak néhány írásában fedezhetünk fel, de novellafüzér; megkockáztatok egy furcsa kifejezést: önérzelemrajz.

A kisfiú, aki a könyv első novellájában elindul reggelente a behavazott pusztáról a falusi iskolába, még gyanútlan, a szülői szeretet melegét, apja-anyja féltését élvező, csak a vidámságot ismerő kis emberke. Szereti tréfálkozó édesapját, szereti a pusztát, a környező tájat, Kobrák bácsit, a kanászt, s olyan bizodalommal lépdel a magas hóban, halad a fergetegben, mint aki bízik mindenben és mindenkiben: baj nem érheti. S nem is éri. Valaki mindig jön a kellő pillanatban: Édesapa mindig ott van a bajban, megsimogatja a kisfiú fejét, tréfás mondókát talál ki, amin jóízűt lehet nevetni. A világ még békés, barátságos; a hosszú téli út az iskoláig hozzátartozik az élethez, természetes, szép.

Ez a kisfiú később is, mindig, nagy, nyílt tekintettel kutatja, keresi az emberi jóságot, bárhová veti is sorsa. Hosszú-hosszú évtizedekre feltöltődött szeretettel és szeretéssel. Ez lett alapismerete: tréfa és simogató kéz, féltő gond és nevetés, együvé tartozás, család, kedves szomszédok. Bárhol jár, kinyújtja kezét minden felnőtt felé, mert a felnőttek segítenek, ismerik az igazságot, tiszteletre méltóak. De ahogy tágul körülötte a világ, ahogy mind hosszabb utak vezetik el a szülői háztól, a kisfiú egyre zavartabb lesz. Nem mindig kell a szeretet, nem mindig kell a kinyújtott kéz. Bizalmat ád, de ritkán kap bizalmat cserébe. A kisfiú eleinte hitetlenkedve lesi a durva mozdulatokat, megütközik a rideg szavakon. Mégsem akar hinni a rossznak, képtelen felfogni, hogy más világba került, mint amit élete első éveiben megismert. (A városi, Dűlőutak.)

De bármennyire csalódik is, nem akarja feladni hitét. Lassanként felnő, s noha új és új igazságtalanságok és embertelenségek, csalások és hazugságok kavarognak körötte, s ha olykor maga is belegabalyodik ezekbe, mégis vagy sikerül megőriznie hitét, vagy vissza tud térni az igaz ügyek iránti rajongásához. (Sárga kapualj, Ha okos vagy, mint a kígyó, A kerekarcú, Búbos pacsirta.) Soha nem válik gonosszá, nem vadul el. Legföllebb kissé gyanakvó lesz, kissé fáradt, kissé keserű, de sohasem hitetlen. Zavartan áll még felnőtt korában is a rosszal szemben. Kiszolgáltatott, mert mindig és újra őszintén akar élni, mert ragaszkodó, mert emlékszik még a szeretetre, amit kapott és amit adhatott. De a szeretet egyre mélyebbre búvik benne, egyre több idegen anyag rakódik rá: elromlott szerelmek, emberi nyomorúság, egzisztenciális küzdelmek, politikai csalódások, társadalmi értelmetlenségek. A szeretet már nem olyan egyszerű, nem olyan könnyen kimutatható, mint a gyermekkor védett éveiben. A kisfiú gesztusait még természetessé formálta a nyílt érzelem; a fiatalember, a férfi mozdulatai már szegletesek, suták, elhibázottak; a kapcsolódás, mely valaha olyan könnyed, örömteli volt, ma kínokat okoz, a szándék visszájára fordul. A férfi, aki a Furcsa kövek Géniánál című kötetzáró írásban – mintegy ennek az önérzelemrajznak a befejezéseként – anyja hívó levelére végre rászánja magát, és hazaautózik szülőfalujába, már nem tudja kimondani többé a kedves szavakat, nem képes formába szorítani anyja iránt érzett rajongó szeretetét, bántóvá lesznek a mondatok, pedig csak önmagára haragszik a férfi. „Szeretem anyámat” – gondolja, de nem meri, nem tudja már kimondani; sírni szeretne, hogy felszakadjon a szeretet a sok idegen anyag alól, de nincsenek könnyei. Siet, el, vissza a városba, nem tud mit kezdeni a régi tájjal, az anyjával. Útközben megáll, Ifigénia majornál, ahol nagy, otromba kövek hevernek a völgyben. „Letérdelt két kő közé, az arcát görcsösen a földhöz szorította. Messziről nézve éppen olyan lett, mint a kövek.”

Keserű szavak. De a kövek közé szorított arcú férfiban mégis, még mindig, ott él a hajdani nyílt tekintetű, bátor, bizakodó kisfiú, mert fáj neki az ő kővé válása, s amíg a fájdalmat érzi, még megmenekülhet a férfi.

Novelláskötet a Csonkacsütörtök, de úgy olvashattam végig – akár írója szándéka ellenére –, mint egy regényt. Egy érzelem történetét.

Mégsem lírai vallomás ez a könyv, hanem egy valódi prózaíró könyvbéli bemutatkozása. Az egyes novelláknak nemcsak a cselekményük más-más, hanem megformálásban is különböznek. Lázár Ervinnek egy meseregénye jelent meg 1964-ben, mégis: ez az első kötete. Bizonyára korábban is könyvbe gyűjthette volna írásainak jó részét, hiszen a most kiadott kötetben a novellák keltezéséből megállapítható, hogy már 1958-ban biztos kézzel formálta anyagát. A dátumokat követve írói fejlődése is nyomon követhető. A hangulati írásokat már 1961-ben a nagyobb lélegzetű vállalkozás: az epika kísérleteként jelentkező Ha okos vagy, mint a kígyó című elbeszélés követi. A Búbos pacsirtá-ban (1964) a leleményes szerkesztésmód: a külsődleges cselekmény és a belső síkban játszódó emlékezés egymásra fényképezése a meglepő. Nem hat mesterkéltnek, a novella természetes marad, világos, egyszerű.

Ökonómiájáról, ízléséről tanúskodik, hogy felismeri a mű arányait, a vázra nem rak több – és másfajta – anyagot, csak amennyit az elviselhet. Írói alaphangja mindenütt felismerhető, ám olykor szerencsésen – a témának megfelelően – kitalál egy új, a hangulatot vagy a jellemábrázolást segítő, előadási modort. Például a Bartusek Géza, a kutya az egyetemi, a kollégiumi évek diákhangulatát idézi könnyed, kamaszos hangon; az A kuka meg egy bőbeszédű, kissé primitív villanyszerelő nyelvén elmondott történet.

Lázár – noha egyáltalán nem népieskedik – a szép dunántúli nyelvet beszéli, nagyon olvasmányosan és nagyon természetesen ír.

A Furcsa kövek Géniánál a kötet utolsó darabja, a higgadt, elmélyülésre kész, előadásmódjában is gazdagodó, felnőtté vált írót reprezentálja. A Csonkacsütörtök záró hangja, de – úgy vélem – az eljövendő írások nyitánya is egyben.

 

– Turgudsz irgigy bergeszérgélnirgi? – kérdi az egyik legutóbbi kötetében, a Pávárbeveszévéd című kis írásában Lázár Ervin.

Remélem, tudok. – Turgudorgok. Hogy beveszévélgevethevesüvünk éppen úgy, mint régen, mint mindig is. Hiába lettünk öregedő apák, ritkábban találkozó barátok. Hiszen ez a mi barátságunk szinte rovokovonivi.