Talán egy délután

Esett az eső? Talán esett. Valamikor, ha visszaemlékezett arra a délutánra, még az előtt, hogy a fiának mesélt volna róla, mindig az esővel kezdte; az eső jutott eszébe, ahogy a zápor éppen eláll és kisüt a nap. Március volt, így gondolta mindig, március, szeles idő, és a szél mindjárt fel is szárította az udvaron a víztócsákat. Erre azért emlékszik, mondta, mert ebéd után az ura kitette a sámlit a konyhaajtó elé, s már ünnepi, drapp csíkos nadrágjában és mellényében, de még gallértalan ingben hajladozva ott, az udvaron fényesítgette azzal a puha flanelronggyal a lábbelijét. – Azzal a puha flanelronggyal? Mintha ilyesmire bárki is emlékezhetne! – Ej, dehogynem! – hajtogatta később már a fiának – az apád egyik munkában elszaggatott ingének az ujja! Kék flanel! – Mindent fel tudott idézni, ő legalábbis úgy hitte. Mert esztendők múlva már szó sem volt esőről, csak a szeles délutánról, arról is csak a csipkefüggöny miatt, hogy a nyitott ablakban lobogtatta a szél, s az egyik függönyszár feldöntött egy vázát, a gyerek felsírt; amikor már a fiának mesélte, ez így hangzott: – Te meg ott rugdalóztál szépen felöltöztetve a vesszőkosárban, a szél becsapta az ablakot, eltörött az a zöld váza, amit a nagyanyádtól kaptunk, a zaj megijesztett, elkezdtél sírni, alig tudtalak megvigasztalni, nem akartam, hogy a könnyek vörösre marják az arcod, apád meg berontott, ott türelmetlenkedett már ünneplőben a konyhán, veszekedett velem, mintha én tehettem volna róla, hogy még mindig nem érkezett meg a fényképész. Hát persze, akkor vártuk a fényképészt, akkor készült volna rólad az első kép. Rólad meg rólunk…

A délután hangulata állandóan változott, ahogy teltek az évek, elmaradt a szél is, az asszony úgy vélte, már meleg idő járta, de vasárnap volt, hiszen az ura ünneplőt viselt: a mogyorószín vagy a drapp csíkos öltönyét. Emlékszem, mesélte a fiának, megmosdattalak, feladtam rád egy kék – vagy fehér? – ingecskét, én a galambszürke, pikégalléros ruhámat vettem fel, alig volt időm megfésülködni, a konyhát is éppen csak rendbe rakhattam, máris ott volt az az ember a masinájával.

Szerencsére – tette hozzá mindig, mert az ura már ment volna a szakegyletbe, meg se akarta várni a mestert. – Fényképezkedj csak a gyerekkel! – morogta kedvetlenül, miközben a bajuszát kefélgette a vízcsap fölé akasztott tükörben. De ő azt akarta, hogy mind rajta legyenek a képen. – Istenem, hát legyen annyi türelmed!…

Sokszor kereste azt a képet. Határozottan emlékezett rá, még a formájára is: olyan volt, mint egy fatábla, a hátlapján minták meg a fotográfus neve, címe. Kereste, mindenütt kereste. Hiába. Mintha sosem lett volna a kezében! Pedig az a délután!… Ahogy a kárpitozott támlájú székre ült, ölébe vette a fiát, az ura meg oda állt mögéjük… ahogy összébb kellett húzódni, hogy jól rákerüljenek a képre. Mindez megtörtént egyszer! Akkor hát hol van?! Átkutatta a fiókokat, a ládikáját, kiszórt minden kacatot a szekrények mélyéről. És sehol!

Kereste – pedig már egészen máshol lakott. A fiáéknál. Az ura már nem élt. Az urát éltében hiába is kérdezte, nem tudott a képről. – Emlékezzél csak! – kérlelte az asszony minduntalan –, hiszen emlékezned kell rá, a szobában voltunk, három óra lehetett, vagy elmúlt valamicskét, mindig háromkor indultál a szakegyletbe ünnepnapon, akkor meg várnod kellett a fényképészre, elkéstél, dühös voltál… – A fényképészre? Milyen fényképészre? Nem tudom… – Az lehetetlen! Itt álltál… így… itt, a hátam mögött, fölöttünk! – Fölöttetek? – Igen, fölöttem meg a fiad fölött! Fogtad a vállam! – A válladat fogtam? Lehet. Nem tudom, milyen képet emlegetsz mindig…

Miért nem emlékezett rá az ura? Hiszen benne meg olyan pontosan élt minden. A szoba hűvös volt, de kitárták az ablakot, bezuhogott a márciusi fény. Száraz, langyos idő volt. Eső? Nem, eső nem esett aznap. Talán váratlanul nagyon is melegen sütött a nap. A csipkefüggönyök meglebbentek. A gyerek az ölében. Átfogta, érezte, magához szorította. Most is érzi azt az ölelést. Most is érzi a kis testet. És a férje. A férje ott, mögöttük. Az a biztonság! Körülöttük a szoba. Az ágyon csipketerítő. Az asztalon az a tengeri kagyló, mint egy kitárt csontlegyező…

Évtizedek múltán is eszébe jutott. Állt a kertben, a fia kertjében, a helyiérdekű vasút elcsattogott a völgyben, s amikor csend lett, hirtelen riadalom támadt a szívében. Hol az a kép?! Hol vannak ők?! Szembefordult a piros vakolású házzal, a lugas árnyékot vetett a falakra. A bodzabokrok lapos, fehér virágot nyíltak, méhek döngtek a napban. Hol az a kép?!

– Pedig sosem felejtem el – mesélte a fiának. – Huszonkettőben lehetett. Igen, akkor. Ezerkilencszázhuszonkettőben. Újpesten laktunk az Anonymus utcában. Igen. A szoba… Szerettem a csipkéket. Volt egy fogas is a sarokban, állófogas, mint a vendéglőkben. Apád úgy tette rá a kalapját, mint egy vendég. Mindenre emlékszem. A fényképész magas, sovány ember volt. És nagyon udvarias. Sötét szeme volt, mély, sötét szeme. Mosolygott, de a tekintete mégis szigorúan, haragosan villant. Mozdulatlanul kellett ülnünk. Sokáig. Fekete lepel volt a masinán. A fényképész is eltűnt alatta. Csak a keze látszott, hadonászva, parancsolón intett sovány ujjaival. Hogy maradjunk nyugton mindannyian, és akkor szépen rajta leszünk a lemezen. Hogy örökké… Igen, így mondta: megörökítem…

Csak amikor már nagyon öreg volt, akkor nem emlegette többé. Talán kihullott az emlékezetéből a régi szobával, a régi bútorokkal együtt. Csupán sejtései maradtak, de már nem volt képes felidézni semmit. Ha kezébe került egy-egy megszürkült, málladozó csipke, ujjbegyével végigtapogatta a mintákat, s kérdőn feltekintett: – Honnan van ez? – Leginkább kiballagott a kertbe, nézte az elcsattogó vicinálist, állt sokáig a napban. Hunyorított, mert bántotta szemét az éles fény, de csak várakozott mozdulatlanul. Megőszült, kicsiny volt, fáradt volt. Nem tudhatta, mióta áll így a fényben. Félt, ha túl korán moccan, elront valamit, elmúlik a pillanat. Ki akarta tartani az időt.

Egyszer azt mondta neki a fia: – Lehet, hogy nem is járt ott, az Anonymus utcában az a fényképész?

– Kicsoda?! – Aztán felderengett valami a múltból, megértette, és megriadt: – Azt mondod?! – Sokáig hallgatott, s amikor megszólalt, a fájdalomtól remegett a hangja: – Akkor hát semmi sem maradt?! Nem maradt semmi?!

– De igen – vigasztalta a fia. – Én mindenre emlékszem.

– Semmi! – hajtogatta kétségbeesve az asszony. – Semmi!

– Minden! – kiáltotta a fia biztatón. – Minden itt él bennem! A szoba, a csipkefüggönyök, az arcotok! Minden!

De az asszony ezt már nem hallotta.