Kiállításon

A kép egészen közelről. Öregasszony, virágmintás ruhában, vállán csipkés kendő, könnyű, áttetsző. Arcát, mint egy nagy kapucni, puha, lehajtott karimájú kalap védi a vízparti fénytől. Folyópart vagy tenger? A fény és a szín a végtelenből dereng elő. Az öregasszony sovány mellén összefont karral áll, háttal a víznek, tekintete a távolt fürkészi, de nem lehet tudni, hova néz, mit lát, mit figyel; szemét sötét árnyék fedi, csak a szája, a keserűen, dacosan összezárt szája meg szikár arcán a lefelé futó ráncok árkai jelzik, hogy aligha a tájban gyönyörködik, inkább valamit nem akar látni, azért fordított hátat a víznek (folyónak, tengernek?) – de azt sem akarja látni, ami előtte van, a sárga homokot a gyűrt sziklák tövében, sem az eget, sem a forróságban izzó délutánt – semmit.

Mögötte szüntelen csobognak a kihalt plázsra futó kis hullámok; a homok világos színét pillanatonként sötétre váltja a nedvesség, majd újra kifakul a partszegély, megcsillannak a kvarcszemcsék; csobban, csobog a víz, de máskülönben csend van; az a lány (ifjú asszony, fiatal nő?) is néma, csupán óvatos léptei kavarják a vizet, amint térdig gázolva benne talpával tapogatja a meder mélyét.

A kép talán nyolcvanszor hatvanas, fémes ezüstre festett keretben, üvegén megcsillan a terem reflektora.

Mint egy napvillanás!

Hőség ömlik el a tájon. Délutáni hőség. És ez a víz, ez a végtelen fény itt a tenger.

Az öregasszony a bérelt villából szökött le a partra, amíg a többiek lepihentek ebéd után. A fia beszaladt azzal a gyors, kényelmes kocsijával a városba, kérdezte, bevigye-e kávézni a bulvárra, abba a kis presszóba, ahol az öregasszonynak tegnapelőtt annyira ízlett a kávé, de ő, kissé idegesen, mert már megvolt a terve, kissé izgatottan és ügyetlenül tiltakozott, olyannyira, hogy a fia meg is ijedt, talán nem érzi jól magát a mama? Talán a szokatlan klíma? Talán az idegen koszt? Talán máris a vágyódás haza, a máriaremetei házba? De az öregasszony lecsillapította az aggodalmát. Nem, nem, csupán ő is pihenni akar. Nagy a hőség.

A menye a gyerekekkel felvonult az emeletre, de neki is elkészítették a fekhelyet a nappaliban, ahol békén sziesztázhat.

Megvárta, amíg elcsendesedtek, akkor kiszökött. Fejébe nyomta a kajla szélű kalapot, a kendőcskét, a brüsszeli csipkéset, amit megérkezése örömére kapott a gyerekektől, a vállára terítette.

Kihalt, néptelen volt a part. Éppen ezt akarta.

A gyomra finoman remegett az izgalomtól. Egyedül lenni a tengerrel, erre vágyott már tíz napja, amióta itt van. De sohasem hagyták magára.

Megállt, s nézte a hatalmas, elterülő, messzibe vesző vizet. Szikrázott tükrén a fény. Az ég felhőtlen volt, s remegő a naptól.

Sokáig állt, vállát forrósította a hőség.

Fürödni a tengerben meztelenül!

Egy könyvet olvasott egyszer, talán ötven éve, valami szerelmes regényt, a férfi elviszi a nőt az Adriára, levetkőznek a homokon, s belevetik magukat a habokba! Akkor jutott eszébe ez a jelenet váratlanul, amikor a repülőgép ablakából meglátta lenn, mélyen a tenger síkját. Egészen beleszédült…

Az öregasszony most behunyta a szemét. Így, csukott szemmel lassan leemelte a fejéről a kalapot. Válláról lecsúsztatta a kendőt. Kikapcsolta a ruháját; levetkezett. Hunyt szemmel is látta a fényt. Érezte a finom tengeri fuvallatot meztelen bőrén. Megborzongott a gyönyörűségtől, előrelépett, elérte a víz szegélyét. A hullámok a bokájáig csaptak. Belegázolt a finom talajú mederbe. Szíve vadul kalimpált, arca kisimult, tenyerét megmerítette, feje fölé emelt kezéből hajára csorgatta a sós vizet. Langyos hullámok simogatták, minden porcikájával élvezhette a tengert.

Kiáltás hangzott a ház felől. Megrettent, vállához kapta karját, majdnem felsikoltott, amikor keménynek, ruganyosnak érezte a mellét, végigfutottak ujjai a testén: a dereka karcsú volt, a csípője ívelt, a combja telt, izmos. Neszt hallott, riadtan feltekintett, s akkor meglátta: ott állt a parton, háttal feléje, virágos ruhában, csipkés kendőben, laffogó szélű filckalapban egy csontos, öreg, megtört asszony. – Azonnal öltözzön föl! Maga szégyentelen! Maga pimasz kis csitri! – hallotta a puha filckalap alól. – Buta liba! Mit képzel?! Mutogatja magát itt a világnak?! Azt hiszi, szép? Csábos? Kívánatos?!…

Kétségbeesve kapkodta magára a holmiját, pedig még szeretett volna meghemperedni a homokban is. Újra kiáltottak a ház felől, őt keresték. Látta a menyét meg az unokáit, jöttek a part felé. – Jé, hát itt a mama? Sír?! Mi történt, mama? Jöjjön, uzsonnázunk, majd benn mindent elmesél, ugye? Kikapok ám, hogy magára hagytam!…

…Arcok tükröződnek a képet fedő üveglapon: a kiállítás látogatói. Valaki szemüveggel nézi a kis kartont a keret alatt. – Mi is a címe? „Keresztelő” vagy „Két nemzedék”…

Az öregasszony összefont karral, a kalaptól árnyékolt tekintettel áll, háttal a vízben gázoló meztelen lánynak.

Mozdulatlanok.