Esti személy

Szolnokon tíz percig áll az esti személy. Záhonyból tart a fővárosba; a vonat mintha belefáradt volna a maga mögött hagyott kilométerekbe, kimerült, piszkos, zilált. Végigballagok a szerelvény mellett az ablakokat fürkészve, hova is szálljak, hol akad másfél órás nyugalmam, vagy hol lelek kellemes útitársakat. Arcokat szeretnék felfedezni; az állomás lámpái opálos fényt szórnak a piszkos ablaküvegekre, alig lehet átlátni rajtuk, nem is értem, miért olyan maszatosak, hiszen villanygép húzza a kocsikat, nem kormot köpködő gőzös! – a tompa csillanások mögül elő-előhomálylik néhány emberarc, ám mégis olyan ez a vonat, mintha nem is utazna rajta senki. A kalauzokat sem látom, csak a megafon recsegi: „…vonat indul három perc múlva a Nyugati pályaudvarra a hetedik vágányról…”

Végre is fel kell szállnom valahová. Találomra ragadom meg az egyik kapaszkodót, felhágok a lépcsőn. Az ajtó félig nyitva – megcsap a jellegzetes vonatszag, amihez régen a széngáz szájkeserítő szaga is vegyült, most a vécé, valamiféle vegyi tabletta émelyítő illatával kevert, csípős bűze fogad, s ettől a kocsiba érve máris piszkosabbnak érezhetem magam, mint hajdanán az alattomosan szálló mozdonykoromtól. De legalább cigarettafüst nem terjeng, manapság a nemdohányzó szakaszokat megszaporították, a szenvedélyes bagósok kénytelenek a folyosókon vagy a kocsik végében rágyújtani.

Sehol senki. Félhomály és csönd. A vagon valóban néptelennek látszik. Benyitok – lélegzetem elakad: sűrű áramlatban gomolyog elő az áporodott, a mosdatlan testek párájától terhes, rossz levegő. Az üléseken felhúzott térddel, összegömbölyödve, hanyatt, hasmánt, padlóra lógó kézzel, meztélláb, bakancsban, sáros csizmában alvó férfiak és nők hevernek mozdulatlanul; akár valami rettenetes küzdelem után kiterítetten, leütötten, eszméletlen kábulatban szerteszét.

Sietve megyek tovább, de a másik szakaszban ugyanez fogad. Hallom szuszogásukat, horkantásaikat; mély, sípoló légzések szabdalják a csendet. Átóvakodom a kinyújtott, elvetett végtagok, testek között, nem annyira tapintatosan, mint inkább észrevétlen menekülve. Éppen halk csörrenéssel indul a szerelvény, a nekilódult kerekek csattogásában, az ütközők feletti vaslemezeken botladozva felrántom a következő kocsi ajtaját. Odaát is félhomály, némaság, fáradt horkolások. A harmadik kocsiban is. Nyugtalanság fog el, mintha eltévesztettem volna a vonatot: menekültek, végtelen utakra indult hazátlanok közé szálltam volna, egy különös éjjeli menedékhelyre. Zavartan nyitok vagonról vagonra, egyedüli éber ebben a horkantó-szuszogó tömegben. Fekszenek verejtékeztető, tapadós, szürkészöld műanyaggal bevont pamlagágyaikon, alusznak végállomástól végállomásig, és virradatkor majd összetörten, zsibbadtan fogadják a napot. Borostás arcokból vaksi hunyorgások, szeszgőzös morgások, az álmukból csecsemős csámcsogással felriadók pillantásai, fészkelődök nyöszörgései kísérnek. Nyakkendősen vagyok, elegánsan, Szolnokon előadást tartottam, ki kellett öltözködnöm; kényelmetlenül érzem magam ezek között a gorkiji figurák között. Emitt hárászkendőjébe bugyolált nő, amott munkászubbonyát az arcára vonó öregember, a sarokban szeges bőrdzsekiben falusi fiú alszik; domborodó hasú, fehér ruhás, leendő kicsinye fölött óvón összekulcsolt kezű asszonyka szundikál, mellette fekete öltönyös, sárga cipős férje hortyog; tömött szatyrok, újságpapírba kötött bugyrok, kopott aktatáskák, régi vulkánfíber kofferok közt utaznak az éjszakában.

Hová? Honnan, hová?

Nyílt pályán szalad az esti személy. Tíz óra múlt, egy leeresztett ablakon léghuzat vág be, lebegteti a leszakadt vászonrolót, a csapkodás egyre fokozódik, idegesítő…

Hova telepedjem? Mutatkoznak szabad helyek, de leülhetek-e az alvók közé? Nézhetem-e kiszolgáltatottságukat, mint valami voyeur – valami aljas leselkedő? Szidom magam, miért nem autón jártam meg ezt a mai utat is, most zavartalanul vezethetnék hazafelé, kocsim megszokott védettségébe zárva. Csakhogy mint valami régről ismert kaland, újra csábított a vonatút: emberek között lenni, hallgatni diskurzusukat, belefeledkezni velük az utazásba…

Helyet szorítok magamnak a zubbonya sátrában alvó munkás mellett. Előrenyújtott, keresztbe vetett lábán kemény bakancs, szíjfűzővel – s alighanem kapcát visel. Kapcarongyféle türemkedik ki a bakancsa száránál. Nézem, mint valami múltból előbukkant leletet. Rángat a vonat, váltókon zötyög keresztül, az öregember oldalt csúszik az ülésen, álmában kissé nekidől a karomnak. Tűröm. Hadd pihenjen, szegény – gondolom álnokul, mert közben érzem, mennyire zavar. (Miért is nem autóval tettem meg ezt az utat?!) Talán át kellene mennem az első osztályba, ott olvashatnék is! – jut eszembe a hazug mentség, miközben egyre nagyobb zavar fog el. De voltaképpen mi nem tetszik? Az elhasznált, nehéz levegő? Az alvók nem éppen előkelő társasága? Na, na! Minden bizonnyal derék, becsületes emberek, fáradtak, megtörtek. Éppen olyan polgárai a hazának, mint az országutakon száguldó autósok vagy mint az első osztály utasai. Akkor hát miért feszengek? Talán bizony én soha nem utaztam így, éjszakai személyen, végig a fél országon, hajnalig tartó zötykölődéssel a messzi munkahelyekre, hogy megkeressem a kenyeremet? Deres hajnalok fogadtak a vidéki állomásokon, vacak májkonzervet reggeliztem a restikben, kenyeret ettem zsebből a göröngyösre fagyott téli utakon, idegen szobákban, egérszagú dunnák alatt háltam, jancsikályhán melegítettem fel reggelente a lavórba fagyott mosdóvizet. És a vonatok, a széngázleheletű vonatok, akkor még fapadok voltak, az az alvás azokon a lakkozott ülésléceken… Igen, gondolom önérzetesen, ismerem ezt az életet. Vagyis… ismertem. Mert mindez itt most úgy hat rám, mint valami anakronizmus. Pedig nem az. Valóság. Nagyon is mai valóság. Csak talán nem ezekre az esti személyvonatokkal bumlizókra vetül a figyelem fénye manapság, hanem inkább az expresszek utasaira.

Óvatosan elhúzódom a rám nehezedő öreg mellől. Felrezzen, hosszan néz, szeme elkerekül, nyámmog, megemészti álmát. Zsebébe túr, cigarettát halász elő. – Van gyufája? – Nem, nincs – felelem –, nem dohányzom. – Nem hiszi, feláll, kibotorkál a peronra, az ajtóból felém küld egy bizalmatlan pillantást. Nem várom meg, hogy visszatérjen, elindulok, megkeresem az első osztályú kocsit. Üres. A bársonyülések kopottak, de van fény, és nincs se fokhagymaszag, se nehéz testpára.

Letelepszem. Van nálam könyv, mégsem olvasok. Ha jön a kalauz, ráfizetek a jegyre. Megváltom a kényelmet. Kopottas kényelem, de – kényelem. Jogom van rá, megválthatom, megtehetem.

Akkor hát itt, a vörösbársony szakaszban miért érzem most magam mégis szökevénynek?