Áldott teremtés

Ahogy délutánonként, a csendóra elteltével Ince ott állt a parkra néző ablaknál, csaknem áttetsző, vékony, sápadt arccal olyan volt, mint egy elárvult kisfiú. Ha valamelyik osztályos orvos vagy nővér arra ment, zavartan elmosolyodott, összefogta magán kórházi köntösét; alig észrevehető biccentésében bocsánatkérés bujkált, amiért nem a kórteremben fekszik a gyógyuló sebével, hanem itt ácsorog a folyosói ablaknál, a pavilon felé vezető utat figyelve. De igazán nem is ezért feszengett, azt restellte, hogy nem tud elszakadni őrhelyétől, nem tud lemondani a reménykedésről. Megkönnyebbült, ha szó nélkül elmentünk mellette, ám összerezzent, ha odavetettük: – Az asszonyt lesed, Ince?

Ismertük az asszonyt. Vézna, vöröses hajú, riadt tekintetű, nem szép, de különös arcú nő volt, széles járomcsontú, fehér bőrű, fekete szemű, duzzadt ajkú. Avíttas szoknyákat hordott, vagy farmert és színes, feszes garbókat kislányosan csenevész alakján. Szatyrokkal járt; a csomagokból valamennyit kirakott Ince éjjeliszekrényére, a többit vitte magával, vitte tovább – kenyeret, tejeszacskókat, zöldséget, húst. Amikor először jött, rossz órában érkezett, vizit idején, nem álltak szóba vele, a takarítónő igazította útba, bevezette a kórterembe, ahol, szegényke, majdnem elájult, amikor meglátta Ince ágya mellett az infúziós állványt meg a férfi vénájába kígyózó műanyag csövet. – Meghal! Meghal! – kiáltotta hisztériásan, de a szobában fekvők megrovó pillantására elhallgatott, ráborult Ince ágyára, majdnem kiszakította a férfi karjából a tűt. – Semmi… semmi baj, Gyöngyikém! – vigasztalta meghatottan Ince. – Minden jó lesz most már, itt meggyógyítanak. Ezek nem mondják, hogy szimulálok, kiderítették a bajomat, csak te vigyázz magadra meg a gyerekekre…

Emlékszem, hetek múlva is emlegettük – amint csak megláttuk a folyosón közeledni a sovány asszonykát –, hogy mekkora zokogásban tört ki, amikor megtudta, miért kell kioperálni Ince fél veséjét. Nyugtató injekciókkal térítették magához, de attól kezdve fegyelmezte magát, mert a főorvos kitiltással fenyegette, ha jeleneteket rendez. Többé nem ájuldozott, csak jött szorgalmasan a tömött szatyrokkal, alázatosan, némán. Még az operáció napján sem mutatta, mennyire fél; ült remegő szájszéllel a főnővér pultja mellett, leste a liftet, a műtősöket. Már dél felé járt, a főorvost mindenünnen hajkurászták, a főnővér meg egyre mondta a telefonba: – Még a műtőben van, kérem!… – Aztán tizenkettő előtt néhány perccel ingujjban megjelent a főnök, sietett, a sovány asszonyka meg akarta szólítani, de elkésett, a nővérektől tudta meg, hogy a „főorvos úr ma megint bravúros volt”. Incét felvitték az intenzívre, a műtét sikerült, de „nagy küzdelem volt”. Az asszonyka nem várhatott, délutáni műszakban dolgozott aznap, be kellett mennie a gyárba.

De megint láttuk, amikor Incét visszahozták az osztályra. Órák hosszat ült a beteg ágyánál; kompóttal etette a férfit, itatgatta óvatosan, nedves ruhával törölgette a homlokát, felveregette agyonizzadt párnáját. – A gyerekek – mondta csendesen – csókoltatnak. – Ince arcán boldog mosoly terült szét. – Emlegetnek? – Be akarnak jönni, látogatni! – Igazán? Hiányzom nekik? – Behoznám őket, de kisgyerekeket ide nem szabad… – Vidd el nekik ezt a süteményt, úgysem tudom megenni, tiszta, semmi baja, délre adták… – Nem, nem, edd meg te, gyógyulnod kell! – Gyengéden megsimogatta a beteg viaszsárga homlokát, eligazgatta gyér, szőke haját. Ince hálásan tekintett reá, s a kis nő boldog volt. – Hát nála? – kérdezte aztán óvatosan Ince –, a gyerekek… voltak nála? – Voltak! – csattant fel a nő hangja. – És?… – Nem engedem őket többé! – Ince nagyokat nyelt, megfogta a nő olajtól fekete körömszegélyű kezét: – De, de, engedned kell, muszáj, joga van hozzájuk! – Joga?! Elviszi őket az anyjához, odapaterolja őket, aztán ő meg iszkiri! Fut a kocsmába a haverokhoz! Hát ezért kellenek neki?! Részeg, amikor hazahozza őket! A gyerekek támogatják! Csak engem akar heccelni… – Cssss! – intette Ince; nem akarta, hogy halljuk a családi ügyeiket. Nekünk mindig áradozva beszélt az életükről. Nem is tudtuk meg, csak sokára, esti meg hajnali beszélgetésekből, hogy a gyerekek nem tőle valók. Gyöngyi, a vézna kis teremtés tizenhat évesen hozzáment egy nála jóval idősebb dömpereshez, aki magánosan élt a szomszédjukban. Annak az embernek senki sem viselte gondját, hát ő megsajnálta, olyan gyámoltalan volt. Lett két szép gyerekük, de a „gyámoltalan fickó” később rákapott az ivásra, lekerült a volán mellől rakodónak, cimborákkal kocsmázott éjfélekig. Ince akkoriban ismerte meg Gyöngyikét abban a női brigádban, ahová őt, egyedüli férfit, beosztották gépkarbantartónak. Éppen az időn került Pestre a katonai szolgálat után, szerzett egy jó albérletet, egy különálló nyári konyhát Mátyásföldön; de idegen volt ebben a városban. Gyöngyinek megesett rajta a szíve, hozzáköltözött a gyerekekkel. A kicsik megszerették Incét. Gyöngyi takarít a háziaknál, Ince meg a kertet kapirgálja, füvet nyír; jól megvannak. Már egy sztereó magnóra gyűjtötték a pénzt, gondolták, megérdemlik ezt a luxust ennyi munka mellett, csakhogy leterítette ez a betegség. Hanem ebben a kórházban rendbe hozzák. A főorvos kitűnő urológus; és Gyöngyi is gondját viseli, csak a gyerekek hiányoznak, a két kis imposztor, akik rajta lovagolnak, amikor csak tehetik. Ince védte ezt a békét. – Nézd, mégiscsak az apjuk – mondta szelíden a feldühödött kis nőnek. – Részeges, részeges, de joga van látni őket! – Ugyan! A végén még iszákost farag belőlük! Ha a cimboráknál talál mulatságot, hát legyen a cimboráival – fújta tovább a magáét az asszonyka. – Keres, szórja a pénzt, női vannak, lógnak rajta a haverok! Most aztán vannak körülötte! Hát csak legyenek is! Csak menjen! Éljen velük! Nagy legény! – Ne… beszélj így – nyugtatgatta Ince. – Örüljünk annak, hogy mi ilyen szépen vagyunk, ne bántsunk másokat. Látod, gyógyulok, már sokkal jobban vagyok… – Jobban vagy?! – A kis nő mintha megriadt volna; egy pillanatig Ince is csodálkozva nézte. Aztán elmosolyodott. – Hát persze. Sokat javultam. – Biztos?! – Biztos hát! Ki is kísérlek, ha akarod. Engedj, ne segíts, felkelek magamtól is, láthatod… – És felkelt.

Gyöngyi szó nélkül bámulta.

Amikor már valóban javulóban volt, egy napon Ince hiába várta az asszonykát. Furcsállotta, hogy nem jön, de csak másnap nyugtalankodott igazán. Harmadnap felszökött a láza, a doktorok aggódtak miatta. Egyszer aztán telefonhoz hívták. Csendesen jött vissza, leült az ágya szélére, ült némán; nem faggattuk. – Baleset érte – szólalt meg sokára. – Gyöngyikét?! – Nem. Azt az embert. A gyerekek apját. Gyöngyi telefonált, hogy nála van. Hogy én már úgyis jobban vagyok, az az ember meg most rászorul, olyan gyámoltalan. Hát igen. Gyöngyi áldott teremtés…

De azért később kiment a folyosóra, s állt, állt vacsoráig az ablaknál, a pavilon felé vezető utat fürkészve.