Tavaszi szünet

A filmfelvételre várni kellett, a rendezőasszisztens azt mondta, legalább egy óra, amíg átállnak. Összeverődtek a statiszták, süttették magukat a tavaszi nappal. Ismerős társaság volt; az újak, az idegenek elhúzódtak tőlük, de ők, néhányan, egy sem fiatal már, megszokták egymás társaságát.

– Hollókőivel álmodtam a minap – mondta az egyik öregember, nyugdíjas kereskedelmi alkalmazott, szikár, pakombartos úr, akinek a produkciós fodrász ragasztott pofaszakállt a szerephez. Galambszürke öltönyt viselt, kamásnis cipőt. Régi történetben játszottak kisvárosi embereket.

– Hollókőivel? – kérdezte a napnak fordított arccal egy kalapos dáma. Szép pillái voltak, szép frizurája a kalap alatt. És pirosra festett szája. Nyakán, karján ékszerek. Filmgyáriak, persze. – Hollókői már meghalt.

– Beképzelt alak volt! – vetette oda egy harmadik, sötét öltönyös férfi, civilben a postánál dolgozott tavaly januárig. Keménykalapját glaszékesztyűs kezében lóbálta. – Senkivel sem állt az szóba, csak a górékkal! Valami lecsúszott fejes volt, valami testületnél dolgozott azelőtt…

– Magam is csodálkozom, hogy éppen ő bukkant fel álmomban – mondta a pakombartos. – De ki tudja, mi minden lappang az emberben, amit aztán az álmok kivetnek. Úgy volt, hogy jött felém az utcán, lelkesen és meghatottan üdvözölt. Nagyon kedves volt. Drága barátomnak szólított, s ölelésre tárta a karját. „Mi van, mit csináltok?” Mély és igaz érdeklődést mutatott. De én észrevettem, hogy italos. Részeg…

– Sose ivott – mondta a sötétöltönyös. – Sose, az a pökhendi!

– Nem hát! – helyeselt a pakombartos. – Ezt szóvá is tettem, mire keserűen felnevetett: „Hadd el, amióta meghaltam, rákaptam az italra. Iszom, és iszom. Nem csoda, ugye?” Könnyezett, aztán a részegek szokása szerint erőszakosan belém karolt. „De veletek! Veletek mi van?!”…

– Hm… – nyugtázta a történetet a keménykalapos, sötét öltönyös volt postás, és megbökte a mellette napozó, ötven év körüli, de elnyűtt testű tanárt. – Mi a véleménye?

A tanár nem szólt. Nem is igen figyelt rájuk. A hirtelen támadt kora déli meleg izzasztotta, de tűrte, mert kedvelte a kosztümjét, elegáns volt; a mellényen óralánc, az ingen villogó kézelő, keménygallér. Mikor öltözhetett így? Csak ha filmezett. Szerette a szerepeket, remélte, hogy elbújhat bennük a valóság elől. Valamikor járt a színművészetire, de kiszűrték, talajtalan lett, aztán jelentkezett a pedagógiai főiskolára, orosz szakra. Ötvenegyben mindenkit felvettek oroszra. Tanár lett, az általános felsőben tanít harminc éve. De szívesebben statisztál.

– Én pedig megálmodtam a halálomat – mondta a csöndbe egy kopottasabbnak öltöztetett férfi, sildes sapkát viselt meg kitaposott, sárga, magas szárú cipőt. És csokornyakkendőt, köznapit, piros pettyeset.

– Na, na! – dünnyögte a sötétöltönyös.

– De, de, megálmodtam…

– Nem kell elmesélnie! – szólt rá a dáma.

– Cseppet sem volt szörnyű – mondta szelíden a sildessapkás. – A halál, a saját halálom a következőképpen történt. Ragyogott a nap a halványkék, üde tenger fölött. A parton álltam, s tudtam, hogy itt az időm, el kell mennem. Nem voltam beteg, öregebb sem, mint amilyen most vagyok, csak éppen elérkezett az órám. Akik szerettek, ott álltak a fövenyen, rásegítettek egy tutajra. Ki kellett eveznem, a rönkökön hasalva, kézzel lapátolva a vizet, egy moccanatlan, fehér hajóhoz. A hajó víz alá merült alja jól látszott a napfénytől átvilágított, tiszta tengerben. Kellemes volt a víz, kívánatos. Tutajom a fémoldalhoz ért, koccant, aztán csend volt. Tudtam, hogy most kell a vízbe csúsznom-ereszkednem a tutajról. Megtettem. Lassan merültem, a fények követtek, csillogott a mély. A rám nehezedő nyomás meghozta a halált. De mindenről tudtam, arról, hogy meghaltam, s arról is, hogy kivittek a fövenyre, beszéltek, s én értettem őket. Igen, gondoltam, mindazok, akik meghaltak, tudják, miket beszélünk itt a földön. Nem volt tragikus érzés, ellenkezőleg, kellemes, bizsergető. S minden kék volt, tiszta és derűs.

– Hát én valamivel vidámabbakat álmodom – mondta a dáma, és tafotaruháját a fenekéhez simítva leült egy trepnire a műterem falánál. – Képzeljék, valamelyik éjjel is! Hatalmas társaságban voltam, étellel, itallal traktáltak, zene volt, tánc, nagyszerű hangulat. De csupa ismeretlen ember! Hanem amikor kimentem levegőzni a teraszra, tudják, kit láttam ott állni az ajtóban? Inasruhában? A Jean Gabint. Hát maga? – kérdeztem tőle. De ő csak a foga között, zavartan: – Statisztálok… Na? Mit szólnak hozzá? Jean Gabin statisztált nálam, álmomban!…

Tetszett nekik. A sildessapkás cigarettával kínálta a dámát. Aztán a tanárt is. – Hogyhogy maga napközben is ráér, tanár úr? – Tavaszi szünet van. Hétfőtől, de ugye, a hét vége, az már… – Tavaszi szünet – bólogatott a sildes –, volt ilyen a mi időnkben? – Én csak arra emlékszem, ami aztán elég sokáig tartott – mondta a tanár –, éppen negyven éve. – Negyven éve? – Aha. Március végén befejeződött a tanítás, április ötödikén megkaptuk a végbizonyítványt, aztán mehetett, ki merre látott. Akkoriban már megindultak a bombázások…

A dáma felpattant a trepniről, hirtelen türelmetlen lett: – Én mondom, ezek megfeledkeztek rólunk! – Megállt a tanár előtt. – És maga? Maga is szokott álmodni? – A tanár bólintott. – Na! Akkor halljuk! Hadd teljen az idő! Mondjuk, tegnap! Tegnap mit álmodott? – És visszaült a trepnire.

– Tegnap… – kezdte a tanár – tegnap azt álmodtam, hogy összefogdostak minket, és bezártak egy falusi iskolába.

– Minket?! – csattant fel a dáma. – Hogy érti, hogy minket?!

– Hát… az embereket. Minket. Bezártak minket egy tanterembe. Férfiakat, nőket, gyerekeket. A katonák. Azt se tudtuk, mi lesz velünk. Mellettem egy házaspár szorongott. A nő karján csecsemő. Egyszer csak hallom, hogy a férfi sápadtan, de kissé megnyugodva mondja a nőnek: „Engem elvisznek, de ti megmenekültök. Szereztem egy asztalost, mindjárt itt lesz, lefűrészeli az egyik lábadat… a nyomorékokat ugyanis hazaengedik…” – A tanár elhallgatott, nézett maga elé, a filmgyár napvert földjére.

– És?! – kérdezte hüledezve a dáma.

– És? – A tanár felpillantott. – És az asszony hálás volt. „Jó” – azt mondta, beletörődve, de rémült tekintettel.

Hallgattak. A tanár elnyomkodta a műterem rücskös falán a csikket. A sildes mellette támaszkodott. – Emlékszem – mondta a tanárnak. – Most, hogy az előbb említette, emlékszem. Igen, igen… a németek március tizenkilencedikén jöttek be… és nemsokára befejeződött a tanítás az iskolákban. Április első napjaiban. Igen. Aztán elkezdődött az az utolsó, szörnyű esztendő. Igen, emlékszem, negyven éve…