Táj és álom

Mint titkok tűnnek elő a lombhullatta fák mögül, a kertek mélyéből a házak. A novemberi borulatban megfakulnak a nemrég még izzó színek, fekete rajzolatok szövik át a párás eget – bokrok, fák ágbogai. Csak dél felé süt át a napkorong a foszladozó felhőkön. Langyos az idő. Ködök úsznak a hegyi út felé a völgyből, aztán a köd is felszáll, csendes az ősz, de dér csíp éjszakánként; a kerítéseken, amelyeket a nyárutón még lonc fedett, belátni a lemeztelenedett udvarokba. A földön mindenütt sűrű levélszőnyeg, megfonnyadt káposztatorzsák, hagyma- és paradicsomszárak az odahagyott ágyásokban, széttoccsant gyümölcsök a göröngyök között. És a fű, a szárazságban kifakult fű mint kopott terítő foltosodik itt-ott a díszcserjék körül.

Amit a zöld rejtett – a kertek mélye most átlátható. Azt hitted, gazdag hajlék, most kiderül, kopottas ház áll az utacska végén, mohás tetejű, hámló vakolatú, roggyant. Víg életet sejtettél falai között, most előtted van a csukott ajtó, egy repedt táblájú ablak laffogó zsaluval, a tornácon a sok szegényes kacat, kibelezett matrac, rozsdás sodrony, likas, zománca vesztett lavór és más egyéb, silány holmi. Korcs kutya ront elő az ólból, vicsorog mérgesen, szőre csapzott, vékonya horpadt; lábát megveti és acsarog, acsarog. De odább másként van: a semmitmondó kert lombja mindeddig elfedte előled a vagyont, most nincs mi takarja, hát nézheted, mit őriznek olyan ádázul a vaskerítésnek rohanó cerberusok, melyeknek eddig csak a hangjukat hallottad sétáid során. Drága kastélyocskák, palotácskák, váracskák feslenek elő a kíméletlen őszben az őket jótékonyan takaró, de immár lehullott lombparavánok mögül. Az ősz az az idő, amikor egyszeriben minden jól látható, élesen, kíméletlen pontossággal. A tavasz elkápráztat színes virágaival, dús illatával, friss zöldjével, behegednek a sebek, álmából ocsúdik minden, s mindent benő tarkán a május; a nyár szépít, a tél pedig beborítja havas leplével a világot, de az ősz lemeztelenít. A kertek egyformán kopaszodnak, hervadnak; szegénység és jómód ütközik ki egyszeriben pőrén, egymás mellett. A frissen épült vagy tatarozott villák ilyenkor mintha feszengenének a düledező, elhanyagolt házak szomszédságában, akár ha jobb társaságba hívatlan, sőt oda nem illő vendég érkezik; restellik a nyomort a maguk újgazdag dölyfében; a kép tehát vegyes, de azért barangolásod során mégis megfigyelhetsz valami közöset: mindenütt kutyák fogadnak, házőrző ebek, vadak, szelídek, korcs vagy fajtiszta vagyonvédők kísérnek ugatásukkal, amint végigmégy a hegyvidéki utcán. A tulajdonosok – akár tehetősek, akár nem – védik birtokocskáikat, védik terrénumaikat; a féloldalasra billent faviskót körülfogó kertben éppoly agresszív az őrzés, mint a fém-üveg-beton csodákat ölelő parkokban.

De ha elül az ugatáslánc, újra csend van. Nagy, fekete varjak lepik el némán a vidéket. Lomhán landolnak az avaron, a gyümölcsösökben, dolgoznak serényen, terebélyes szárnyaikat lebbentve szállnak faágra, kerítésre, hegyes, vaskos csőrükkel vágják-kapálják-vájják a földet, kutatnak a fűben eleség után, diót roppantanak szét; mint álomban nagyra nőtt legyek mászkálnak a föld testén.

Nyugalmas a táj, de nagyon is néptelen, pedig itt-ott építkezés folyik, kopácsolnak, betonoznak még a fagy beállta előtt. Kőkerítések emelkednek, árkokat ásnak, tetőket ácsolnak. Szekercés ember vág át a dombi utcából a kocsma felé. Arca piros, szeme véreres, üres sörösüvegeket cipel egy szatyorban. Viszi majd az újabb adagot a társainak, fel a magasba. Estig bizonyára lesz néhány forduló. Már zavaros az ácslegény tekintete, pedig még dél sincs.

A hegyi utca végén fabodega, ajtaján gőz és füst csap ki; forralt bor és tea illata keveredik pálinka- meg bagóbűzzel odabenn.

Társakra talál itt az ács, más építkezésekről. Féltucatnyian vannak, a tócsás asztalnál körülülnek egy szakállas, ötven-valahány évesnek látszó férfit. A szakállas csak teázik, kabátban ül, piros kockás sállal a nyaka körött, és mesél. Az álmait meséli, úgy hallom, nevetik, biztatják, ő meg fogja a két markában a bögrét, kortyolgat és mesél.

– …Aztán úgy volt, hogy villamoson utazom. Ülök a villamoson, szemben velem meg egy katonatiszt. Már nem tudom, milyen náció, olyan furcsa sapkája volt, a mellén meg egy szép, nagy medál, szalaggal. Megnéztem, a tenyerembe vettem, aztán beleharaptam. Ehető volt. Csodálkoztam a bátorságomon, hogy fel merem falni a tiszt kitüntetését, igaz, meglepődött, de én azonnal magyarázattal szolgáltam…

Csak félfüllel figyelem, mit mond, kérek egy deci vöröset, iszogatom. Nem tudom, kiféle lehet ez a szakállas, még soha nem láttam ezen a környéken, de az emberek mintha ismernék. Nevetik a történetet.

– Azt mondtam annak a tisztnek, ide figyelj, azzal, hogy magamhoz veszem a kitüntetésedet, a testembe plántálom a hősiességedet! Erre aztán megértően bólintott. Lenyeltem az utolsó falatot, de a szalagot visszaadtam neki…

– Buta egy álom – mondja az ács, aki bejött sörért. – Hősiesség? Aztán minek az? Hát nem? Minek az? – Nevet, körülnéz, a többiek csak bólogatnak, hümmögnek, várják a szakállastól az újabb történetet.

– Amikor alszom, én akkor is dolgozom – mondja két korty tea közben az embereknek. – Nekem az álom munka és tapasztalás. Éppen olyan munka, mint maguknak ott kinn az építkezésen… Már amikor álmodom, abban a minutumban kezdem megformálni belőle a történetet. Az álom tanulságot szolgáltat, vagyis élményt, és én ezt az élményt azonnal felhasználom. Nem vagyok álomfejtő, különösebb jelentőséget nem tulajdonítok az álomban látott víznek, sárnak, állatnak, tárgynak, temetőkertnek, holtak felbukkanásának és így tovább. Egyszóval nem abban hiszek, hogy valamiféle jelenség hírt adhat a jövőről, de abban igen, hogy összegezhet sok apró tapasztalást. Minden álomban a tanulságot keresem…

– Na, ebben, amit elmondott, nem tudom, mi volt a tanulság? – kérdi a zavaros szemű ács, szatyrába pakolva a hat üveg Kinizsit. Felhajt egyet csak úgy álltában, s kiballag az őszbe. – Hősiesség?! Pénz kell, nem hősiesség!

A szakállas némán néz utána. Aztán már csak úgy önmagának mondja: – Hát igen, az álmok! Az az író igazi csődje, ha már az álmai sem megkomponáltak. Ha a homályos víziók nem állnak össze kerek történetekké. Nekilódulnak, de széthullanak minduntalan. Ilyenkor az író verejtékezve ébred: hát már ezt sem tudom? Már álmodni se?… – De ezt a hallgatósága unja. Szétszélednek mellőle. Egyedül teázgat a bodegában. Lesem, figyelem, talán valami íróféle?

Ballagok haza a novemberi borulatban. Valamelyik kertben rózsabokrot látok, az egyik száron most nyílt ki a bimbó, virít, él az őszben. Egyedül, bátran, semmivel sem törődve.