Az utcán

Elég megállni tíz percig a város valamely forgalmas pontján, elég egy negyedórácskát eltölteni kávé mellett, ha már szép az idő, egy presszó teraszán, és figyelni a járókelőket, e rövid időben is biztosan történik valami különös, nem fogsz unatkozni. Alig akad nagyobb mulatság, mint bámulni az utcát, hasznosabb szórakozás, mint tanulmányozni az embereket, elcsípni egy-egy foszlányt a beszélgetéseikből, vagy csak nézni önfeledt cselekedeteiket. Nem csupán te vagy kíváncsi, aki tekintetét így rajtuk felejti; ők is azok; aki az utcán jár, minden apró-cseprő ügyre odales, még ha sietős is a dolga. Megállnak a kirakatoknál. Odakanyarodnak az árusokhoz, csoportokba verődnek, ha rendőr intézkedik autóssal, gyalogossal; ki az újságosnál lassít, ki a könyvpavilonnál ragad meg böngészni, míg észbe nem kap, hogy valahol várják; férfiak fordulnak meg fess nők után, mozik reklámjait bámulják olyanok, akik nem szoktak moziba járni. Nagyon szeretem az utcát. Régi szokásom az utcai séta; inkább gyalogolok bármily messzire, mintsem hogy buszra, villamosra szálljak; de vannak örökösen járt útszakaszaim is, mondhatom, évtizedek óta rótt csapások. Meg nem tudnám mondani, hányszor baktattam végig a Nagykörúton a Majakovszkij (azelőtt Király) utcától a Rákóczi útig, hányszor tettem meg az utat a Kossuth Lajos utcától a Keleti pályaudvarig, hányszor bóklásztam be a hetedik kerület mellékutcáit, nagyjából ennek a négyzetkilométernek a területén, és hányszor a Belvárost, a régi negyedet. Hányszor, de hányszor csaknem félszázad alatt, megunhatatlanul. Nem bosszant a tömeg, szeretem, ha sokféle, sokfajta ember vesz körül, szeretem látni, nézni őket; figyelni viselkedésüket; szeretem megfejteni, mi rejlik a tekintetük mögött, milyen lehet az életük. Kedvelem ezt a nyüzsgést. Este, későn, amikor elül a forgalom, amikor elnéptelenedik a járda, már nem vonz az utca. Az emberek miatt járok gyalog. Szeretek köztük lenni. Nem bánom, ha lökdösődnek, ha a lábamra taposnak, megyek a sodró áradatban, arcról arcra száll a tekintetem; arcok tűnnek fel, arcok sokasága, emberi arcok, szépek, szomorúak, dühösek, idegenek, ismerősek, elmélázók, haragvók, szelídek, gyönyörűek, érdekesek, vadak, kihívóak, mulatságosak, egykedvűek. Nézem az arcokat, nézem társaimat. Amott például körülfognak egy férfit. Megállnak, lesnek, furakszanak, hogy megtudják, mi történt, mi történik, majd továbbmennek, helyettük újak jönnek; növekszik, csökken a gyűrű. A férfi nagy hangon felhevülve magyaráz egy karcsú lábú, finom művű, politúrozott asztalka mellett; kezében közepes nagyságú kép blondelkeretben, festmény, valami falusi jelenetet ábrázol; látom, mert én is megállok, amint odaérek. – Tessék! – mondja a férfi. – Tessék, nézzék meg, a kép kétezer, az asztalka nyolcszáz! – Szürke öltönyben van, arca frissen borotvált, inge patyolat, nyakkendője a ruhához illő, fején divatos kalapka. Vagyis egy úr, egy jól szituált. De egy kis vörös petty az inge gallérján rontja a hatást; észreveszem, a nyakán parányi, tépett cigarettapapír alvasztotta meg a zsilett nyomán kiserkent vért, amiből a hófehér gallérra is jutott. A férfi erősen foghíjas, pöszén, de fáradhatatlanul magyaráz: – Eladom! Eladom, kérem, kétezer a kép, nyolcszáz az asztal! Kétezer-nyolcszáz az egész, tessék csak megnézni nyugodtan, szép a festmény, príma az asztal!…

Nézegetik is néhányan a képet, bár eszükben sem volt képet venni, míg ide nem értek. Forgatják, kopogtatják, mozgatják az asztalkát, hogy mennyire masszív. Nem szólnak, csak egymásra pillognak, fintorokat vágnak; egyesek továbbsietnek, de mások lecövekelnek, kezdi érdekelni őket az ügy. Hátha nem is rossz ez a vásár? Körbe-körbejár a kép, táncol az asztal; a szürke öltönyös férfi, ott, a járda közepén, az emberfolyamban, mint egy szigeten, kínálja a portékáját. – Megéri! Kétezer és nyolcszáz! Alkalmi vétel! Új bútordarab ez, de eladom, a kép is príma, nézzék csak, hogy ülnek itt ezek a falusiak a házuk előtt, szép fák, szép táj, szép felhők… és már csak maga a keret is, ugye? – Az emberek lassanként szóba elegyednek egymással, megvitatják, értékes-e a kép, ki festhette, igaz, mindegy, a keret jó, aranyozott. De kétezerért?! – Nem lehetne olcsóbban? – Hát mennyiért? – pirosodik a szürke öltönyös arca. – Mennyit ad érte? – Ezret! – Ó! Óhohohó! Adja csak vissza, annyiért nem! – Kialakul a licit, jóval ezer fölött, de kétezer alatt. Egy bajuszos férfi kezdi lenyomni az árat, mert fumigálja a művet, hogy giccs, de egy öregúr azt mondja, többet ér, mint sok mai mázolmány! – Úgy is van! – kap a szón a tulajdonos –, sokat ér ez, ilyet ma nem kap sehol! Eladom, tessék, asztallal vagy anélkül… külön-külön is, tessék! – Senki sem kérdezi, miért adja el, miért árusítja éppen a Rákóczi út zsúfolt járdáján, senki sem firtatja, nem ebül szerzett jószág-e a kínált holmi. Bizalommal fogják körül a férfit, bizalommal alkudoznak vele, mintha mi sem lenne természetesebb, mint délidőben, láb alatt, a jövők-menők akadékában ez a felhajtás.

Közben az üzlet komolyra fordul, egy fiatal pár némi pusmogás, latolgatás után elhatározásra jut; az ifjú férj kissé előbbre furakszik. – Ezerötszáz a kép és hatszáz az asztal! – mondja torokköszörülve. Csitul a zsinat, mindenki figyel. A szürkeöltönyös megrázza a fejét, szó sem lehet róla! De az ifjú férj határozott, különösen, hogy az asszonya is bökdösi, bátorítja. – Ezerötszáz és hatszáz! – Még némi vita, aztán a tulaj enged; az asszonyka a hóna alá kapja a képet, a férj az asztalt markolja fel, s már mennek is boldogan, gyermekes örömmel, egymásba karolva; szereztek valamit, közösen, ügyesen, alkalmilag.

Vége az előadásnak, oszlik a tömeg, egy pillanat múlva már magára is marad az ember. A közelben egy gyümölcsárus, végignézte az egészet, most odaszól:

– Jól eladta!

A szürkeöltönyös vonogatja a vállát. Sóhajt, mutatja a pénzt:

– Több a semminél! – mondja. – Válunk, az asszony vinne mindent, de én amit tudok, eladok. Így a legjobb, az utcán, hadd vigyék névtelenül! Volt, nincs! Az asszony kutathat utána! De megérdemli! Ki akar semmizni! Húsz év után! Csakhogy nekem is van ám eszem! Mindent eladok! Nézheti!…

Gyűri a zsebébe a pénzt, egy rossz mozdulattól feltépődik a cigarettapapír a nyakán. Nem veszi észre, megy elegánsan, elégedetten, szapora léptekkel a tömegben. Aztán érez valamit, az ingallérjához nyúl, megnézi a hüvelykujját – piroslik. – Csak nem vér? – gondolja meglepetten.