Nyári napló

– Nicsak! – csodálkozik barátom, amint megáll a kertkapuban és végignéz a kerten. – Nem hiányzik innen néhány fa?

Dehogynem. Az ősszel hármat-négyet kivágásra ítéltünk. Köztük a két birset is. Meggy, cseresznye közelében álltak, mellettük érett a sárgabarack meg a ringló. Nem lehetett a beérő termések miatt a birseket kellő időben permetezni. Így aztán minden évben moníliával fertőzték a kertet. Pedig szerettem délvidékies jellegüket. Tavasszal nagy, fehér virágaikat. Lombjuk legtovább zöldellt ősszel. Csak a december fonnyasztotta le leveleiket. Dér csípte a gyümölcsöt – vagy még a fán, vagy már lenn a földön. De a sárga, hatalmas birsek java elrohadt. Ezért került a fa fejsze alá.

Valamelyik nap birsbefőttet eszem. Egyszer csak megállok a kanalazásban. – Ezt tavaly tettük el? – Tavaly. Az utolsó termése a fának…

A törzs már sehol. Régen elégett. De itt az eltett gyümölcs. Mint valami hagyaték. Egy élet utolsó emléke. Különös érzés most már barbár módra megenni. Zavar és kétség fog el: jogom volt-e pusztulásra ítélni a fát?

A kamra polcán – vádlón – még néhány üveg birsbefőtt. Az egyikben a gyümölcsgerezdek összeszáradva, mumifikálódva. Ostobaság! Nem kell mindenben jelképet látni!

De mégsem nyugszom meg. Zavar, hogy beavatkoztam a fa sorsába. Zavar – így utólag.

 

 

A fecskékkel más a helyzet. Tavasszal a veranda eresze alatt itt is, ott is próbálkoztak fészekrakással. Aztán az első két szarufánál állapodtak meg. Mostanában már nagy a repkedés, csivitelés, fészkelés. Persze piszkolnak. Az öröm mellett, hogy nálunk raknak fészket a fecskék, ez volt a nagy kérdés, nem fognak-e mindent összetojni? Ablaktáblát, deszkafalat, csempét? Mégsem vertem el őket. Szépek, kecsesek, elegánsak. Cikáznak, zajonganak – nagy sürgéssel-forgással ügyködnek. Kikeltik majd a kicsinyeiket. Itt etetik, tanítgatják majd őket. Innen szállnak majd messzi útra, s ide térnek vissza jövő tavaszon. Ezek most már a mi fecskéink. Piszkolnak – de joguk van hozzá.

Mert vagy a teljes higiénia – vagy a teljes élet.

 

 

Szűk, belvárosi utca. Kétemeletes ház; tövében, a keskeny járdára féloldalasan felterpeszkedő autók.

Déli forgalom. Napsütés.

Tompa puffanást hallok, szárnycsapkodást, majd újabb puffanást és verdesést: egy galamb hullott alá a tetőről. Az ereszről. Az esőcsatorna széléről. Hanyatt zuhant a parkoló Zsiguli tetejére, onnan a motorházra – onnan meg a kövezetre. Látom kibicsaklott nyakkal vergődni a fal vakolat törmeléke közt. Ösztönösen megriadok, végigfut bennem az irtózat és a szánalom – s valami, gyáva hátrálásra késztető riadalom. A szép, tiszta, szürkéskék tollú, elegáns sebesült tehetetlenül, sorsától megalázva ráng a piszkos járdán. Csapdos, vonaglik, puha testével alig neszezve az éktelen lármában.

Senki sem figyel rá.

Nem lehet rajta segíteni. Látom utolsó rángásait. Aztán a két kis piros láb megmerevedik. A galamb kimúlt.

Mi történhetett? Véletlenül zuhant le csupán, és halálra zúzta magát? Na de egy madár?! Egy szárnyas?! Lezuhanni csak mi szoktunk halálosan, szárnytalanok. Hanem a levegőég madara?…

Talán szívroham vitte el. Vele is végezhet szívroham? Nem csak velünk? Netán valami alattomos betegség ölte meg éppen abban a pillanatban?

Hiszen a madár oly tökéletes!

De egyszer csak összeesik ő is, akár egy földi járókelő? Lehet a galamb halála is tragikus hirtelenségű?

A tetemmel senki sem törődik. Én sem nyúlok hozzá, távol tart tőle a döbbenet, az irtózat. Talán majd az utcaseprő. Jön sárga csíkos mellényben, lapátra sepri, a szemétgyűjtőbe dobja. Egyszerű eset: egy galamb a város sok ezer galambja közül. Egy oktalan állat.

De még odakinn, a pompás Dunakorzón is eszemben van. Nem múlik el szorongásom. Fénylik a folyó, ragyognak a hotelok hatalmas ablaktáblái, gyönyörűek a nyári melegnek nekivetkezett nők, fehér, kék, békés minden. De fülemben ott az a tompa puffanás. Annak a magányos vergődésnek a diszkrét nesze. Miközben ver, ver, csodásan ver a fény.

 

 

Ha azt kérded kishitűen, van-e valami, ami összekapcsolja az embereket, gondolj az estékre. Gondolj például arra, hogy amikor ott ülsz a televízió előtt, és belefeledkezve böngészed a képújság felvillanó betűit: „Az áruházak környékén és a főútvonalakon most is erős a forgalom…” – hány és hány honfitársad olvassa ugyanezt a szöveget ugyanebben a percben. Ott ülünk a nagyvárosban, a kisvárosban, falun és tanyán millióan és millióan, és agyunk egyformán kódolja a világítón feltűnő jeleket – a szavakat: „Az áruházak környékén és a főútvonalakon most is erős a forgalom…”

Micsoda kollektív élmény!

 

 

X.-né ezen a nyáron utazott életében először repülőgépen. Rettenetesen izgult, hogy milyen élmény lesz, mit érez majd odafönn a magasban, lát-e valamit a földből és így tovább. De amikor beszállt a gépbe, máris minden nagyon ismerősnek tetszett. Mintha mindez már megtörtént volna vele: a start körüli hercehurca: az öv becsatolása, a stewardess kínálta kis cukorkák szopogatása, később a repülő egyenletes moraja is nagyon ismerős volt. És az odalenti táj – ahogy fordult, elterült, ahogy a folyók csíkja felcsillant, ahogy a hegycsúcsok felett szálltak – a gép alatt – a felhők. És a szikrázó nap sugarai a végtelen, végtelen égen. Hát persze, látta ő már mindezt a fotelból. Fekete-fehérben azelőtt; mostanában meg már színesben a Color-Star-on.

Hm. Nincs itt semmi új, semmi meglepő.

Az óceán is ismerős volt innen, ezer méterek magasából.

Akkor sem lepődött meg, amikor két fegyveres alak felszólította őket, utasokat, hogy maradjanak veszteg, a gépet eltérítik. Pontosan tudta, mi lesz a dolog vége, minden jóra fordul. Na, legfeljebb, ha sokáig hasztalan csigázzák az izgalmát, benyomja a gombot.

Mármint a tévékészülék gombját.

De egyelőre szórakozottan figyelt. Az egész felhajtás nagyon szokványos volt, de ennek ellenére most élethűnek tetszett…