Chopin szíve

Amikor eljöttünk, nem úgy jöttünk-e el, hogy vissza se nézünk?

És mégis

az ablaktáblák újra kitárulnak, a falak állnak a déli verőfényben,

nyikordulnak az ajtók – – –

és élnek, akik éltek, átmennek a salakos udvaron, kerékpár surrog az úton, a műhelyből olajszag, gyantaillat árad, a kovácstűz széngázt lehel.

Dél van,

harangoznak – – –

– – – – – – – – – – – – – – –

A derékig érő gyom

a magas disznóparéjban egy roggyant szekér

és a behorpadt jégverem

 

 

A tejeskocsik virradat előtt indultak a városba; Feri minden hajnalon hallotta a halk nyiszorgást és csörömpölést a kőfalon túlról, amint a fogatok kifordultak a majorból, és felkapaszkodtak a kemény, salakos útra; hallotta a lovak prüszkölését, a kannák koccanását, a kocsisok elnyújtott „gyííí–teeee!” kurjongatását, ahogy biztatták a lovakat az emelkedőn. Aztán csitult a nesz, s ő megint belezuhant az álomba, s már csak álmán átszűrve fogta fel a csosszanásokat a szobában, nagybátyja kora reggeli, rekedtes hangját: „Add rám a kabátot, mama!” – majd a nagynénje suttogását: „Várj, begombolom az inged nyakát”… Az álom ködén át látta, hogyan ejti rá jobb kezét puhán a falépcső korlátjára Jóska bácsi, hogy lábszárvédős, bakancsos, ellőtt lábával lebicegjen a nyikorgó grádicsokon a konyhába. Mariska néni eloltotta a villanyt, lesietett a férje után. Csend lett. Feri lustán felpillantott, körülfogta a hajnali derengés; szekrények emelkedtek a mennyezetig, a falon az előrebillentett, diófa keretű tükörben az ablak tompa fénye olvadt szét szürkén, álmosítón. Már csak odalentről szűrődtek fel zajok: edények koccantak, a tűzhely ajtaja csapódott; kis idő múlva érezni lehetett a gyújtósfa füstjét, a forralt tej illatát, a csípős fokhagymaszagot; Feri a csíkos huzatú párnába, a dagadt dunnába fúrta magát; még felneszelt az udvari ajtó nyekergésére meg az ismert hangokra, amelyek Jóska bácsi távozását kísérték: a bicikli láncának rosszanására, a csengő csörrenésére, amint a szekérvágatba döccent a gép.

Mire igazán felébredt, az emeleti ablakon át, a hárs koronája mögül fénynyalábok özönlöttek a szobába. Madárfütty töltötte be a reggelt, időnként élesen fel-felsivított a motoros fűrész a favágító fészere alól: előbb kis dohogás-pöfékelés, aztán a vad harsogás egészen az éles, kurta, csendülő hangig, majd a tompa puffanás, ahogy az ölfából lemetszett darab a földre hullott, s mindeközben innen-onnan kiáltások a majorból, egy-egy rikoltó hik-hejsz-hiiik-heejsz, meg ostorpattintás, az ökrös szekerek lassú csikorgása a mezőre kanyargó útról.

 

 

Odalenn a konyhában a tej és kenyér várta a bádoggal borított asztalon.

– Ez a Lajos fia?

Sovány parasztasszony, pecsenyevörös arccal, ingvállra vetkezetten ült a konyhai dikón, mellette réklije, kendője; gyér haját az izzadság koponyájára, homlokára tapasztotta. Furcsán beszélt, magas, sipító hangon, idegenes kiejtéssel; hamar át is tért a horvátra. Feri nem értette, miről beszéltek Mariska nénivel az anyanyelvükön. Itta a tejet az asztalnál; a kenyeret majszolva figyelte, hogyan szabadítja ki fekete harisnyás, vézna lábát a poros, csatos cipőből a vendég.

– Ez Mili – mondta magyarázólag a nagynénje. – Mili, a húgom. Itt laknak a szomszéd faluban, fáradt, erre járt, pihen nálunk egy keveset…

– Igen – mondta Mili –, voltam odaát…

Nem fejezhette be, Mariska néni horvátul rászólt, s közben a fiú felé bökött, majd gyorsan egy kendőt dobott a dikón szétszórt holmikra. Feri zavartan, kíváncsian bámulta, miért kell sebtiben letakarni a fényes öngyújtókat, kis zacskókba csomagolt tűzköveket. – Semmit se láttál, érted?! – csapott át magyarba a nagynénje. – Senkinek egy kukkot se erről! – Megvárta Feri bólogatását, aztán már nyugodtabban fordult Milihez. – Rakd el ezeket! – És megismételte horvátul is. – Jöhetnek! Jöhet valaki!…

A dikó mellé állított, vesszőfonatú háti is tele volt, de az vadkörtével, vargányával. Mili az erdőn át jött a majorba. Ha valaki megállította volna, hát gombáért járt, meg egy kis gezemicéért a malacoknak. A sokzsebes kötény, amiben a bécsi gyújtók meg egyéb áruk lapultak, a felső szoknya alatt bújt meg, körös-körül a derekán. Feri azután sokszor találta ott, a nagynénje konyhájában Milit. Akkor már tudta, hogy mit jelent az odaát. A burgenlandi csempészutakról jövet Mili mindig a majorban pihente ki magát. Az erdőből hamar odaért. Vizet ivott, kinyújtóztatta fáradt lábszárát. Néha különös híreket hozott. Mariska néni ilyenkor gyorsan betette az ablakot, mert a műhelyek körül jövő-menők közül sokan értettek horvátul. Feri csak este, a vacsoránál tudta meg, miket mondott Mili az odaáti dolgokról, amikor a nagynénje, már magyarul, Jóska bácsinak beszámolt az újságokról.

Nagybátyja hallgatott, átlőtt kezével marokra fogva a kanalat, kavargatta a levest. – Nem tudom, meddig járhat át még ez a Mili – mondta azután. – Ezek az új katonák rálőhetnek. Mért nem mondod neki? Ezek nem olyanok, mint a régiek. Ráfoghatják a csempészre, hogy kém. Mondd neki, ne menjen többet. Ez itt most már annak a Hitlernek a határa, és nem azoké, akiket a Mili ismert…

 

 

Azért egyik vasárnap délután ők is befogtak, és az újtagi major mellett nekivágtak az erdőnek. Jóska bácsinál volt a gyeplő, ők meg csendben ültek a zötyögő deszkán, hallgatni kellett, fülelni. A lombok alatt zöld pára szállt, néhány napos eső után voltak, sarat dagasztottak a lovak. – Ne! Neee! – szűrte a foga közt Jóska bácsi; az ostor hegyével csapkodta a farukat, de szegény jószágok csak nekifeszültek, felkapott fejjel nyihogtak, a kerekek tengelyig süppedtek a puha talajba. Egyszer csak a rudas kipenderült – elszakadt az istráng, le kellett szállni a kocsiról; bicskával, dróttal ügyeskedhettek ott az erdei hűsben, amíg valahogy megjavították; közben a lovak tipródva, farkuk vad csapkodásával zavarták magukról a bögölyök hadát. Végül Jóska bácsi Feri kezébe nyomta a gyeplőt, ő maga meg egy husángot feszített a küllők közé, s neki-nekiveselkedve segített az igavonóknak. Kis híja, hogy ott nem ragadtak a pocsolyában. Pedig szép délután volt. Odább, a határ közelében, egy rejtett tisztáson hagyták a lovakat, ők meg kimerészkedtek a cserjés széléig. A mezőn át a senkiföldjén túli faluig lehetett látni. Leültek a fagyökerekre, és vártak. Mariska néni kendővel lekötött elemózsiás kosarat hozott magával, de nem bontotta ki, csak ültek a bogarak neszezésében és hallgattak.

– Ott jönnek, a! – szólt egyszer csak megremegő hangon Jóska bácsi. A felesége mindjárt felugrott volna, de ő visszafogta. – Maradj még… – Lőtt madárként csüngő jobb kezével a kalapjáért nyúlt, megtörölte verejtékes, nap nem érte homlokát. Kék, szelíd tekintetű szeme megtelt könnyel. Az asszony észrevette.

– Sírsz, papa?

– Azt üzentem nekik, legyenek itt ötre. – Mellénye zsebéből elővette a Doxáját. – Éppen annyi lesz öt perc múlva…

Hárman jöttek, két férfi meg egy nő. Náluk is kosár volt, a lábbelijük sáros, de a ruhájuk ünneplő. Összeölelkeztek. Mind sírtak, de nevettek is közben. Magyarul, horvátul forgatták a szót. Meglátták a fiút. – Hát ez? A Lajos fia? – Aztán nem törődtek vele uzsonnáig. Nikitschből jöttek. – Nikitschben nyugszik a nagyapád – mondták Ferinek.

Rántott csirkét ettek, linzert, gyümölcsöt. Bort ittak üvegből.

– Bécsben csúnya világ van! – mondta az idősebbik férfi, a Mariska bátyja. – Gyilkolásra készülnek ezek most…

– Mire?!

– Te már nem kerülsz bele – veregette meg a Jóska bácsi térdét az odaáti férfi. – A te lábaddal! Azt már Ivanov tábornok katonái elintézték dum-dummal Novo-Aleksziniecnél, igaz-e?

– A kezét meg a lábát! – mondta Mariska néni. – És most megint háború lesz?…

Ez harminckilenc nyarán volt. Augusztusban.

Amikor Feri a karácsonyi szünidőre Jóska bácsiékhoz érkezett, a lengyelek már ott voltak a régi cukorgyárban. Sildes, szegletes sapkát viseltek, katonaköpenyüket nem fogta össze derékszíj. Az emeletes magtárépület volt a szállásuk. Csupasz falak, földre szórt, pokróccal leterített szalma, szegek a gerendákban ruhának, csizmának. Menekültek sebtiben kijelölt otthona. Feri járt köztük, egyikük bevitte maguk közé; csupa férfi volt, szakállas, borostás, sima képű. Öreg, fiatal, szomorú férfi. Feri hallotta, hogy a németek elfoglalták a hazájukat. Aki bevitte a magtárlaktanyába, tudott valamelyest magyarul. – Nincs vége! – mondta a lengyel. – Nem, nincs vége! Fogunk menni vissza! Fogunk lenni szabadok! Fogunk egyszer lenni szabadok!… – Szépen rajzolt; a magtár falára szénnel felvázolta a címerüket. – Itt most vagyunk barátok között. Polszki, vegri jó barát. Segít nekünk barát! És mi egyszer leszünk szabad!… – Odakinn a hóban dúdolni kezdett valamit, nagyon szép, különös dallamot. Feri ezt még soha nem hallotta. Tapodták a keményre fagyott utat, a katona kikísérte a gyár kerítéséig. – Karácsony. Van most karácsony. Rossz karácsony… – Aztán, önmagát bátorítón, elmosolyodott, és hogy meghatottságát is legyűrje, halkan fütyülni kezdte az iménti dallamot. – Lengyel karácsonyi dal. – Állt a kerítésnél, s nézte a havas földeket. – Réges-régi. Chopin belekomponálta a h-moll scherzóba. – Fütyörészte szépen. – A szívem, mint Chopin szíve… hazámért fáj… – Váratlanul elfordult: – Gyere máskor is, fiú!

 

 

Amikor harmincöt év múlva először járt Varsóban, éppen november másodikán érkezett, halottak napja után. A város utcáin gyertyák, mécsesek égtek a krizantémok halma közt, a márványtáblák alatt. A lobogó lángocskák és a virágok ellepték a járdákat; a falakon kis lengyel zászlók. A márványlapokba vésve mindenütt ugyanazok a mondatok: ezen a helyen ennyi és ennyi lengyel hazafit öltek meg a hitleristák. A gyilkos golyóktól elesettek tetemei azokban a szörnyű időkben beborították a rommá lett város halott köveit.

– Akarja látni a filmet? – kérdezte a tolmács, egy korosodó, magyarul jól beszélő férfi, a vendéget.

– Igen, megnézném, ha lehetne…

A Várostörténeti Múzeumban bevezették őket egy elsötétített terembe. Csak ketten voltak: a tolmács és Ferenc. A vetítővásznon megjelentek az első kockák. 1939. A nyár végi ég felhőtlen volt hetekig, a német bombázók biztosan találtak célba. Füst, láng – és az első romok. Aztán mindvégig: szenvedés, halál, pusztulás. Háború. Varsó elvesztése. Lángszórós különítmények pásztázzák át a bombasújtotta negyedeket. Detonációk: épületek omlanak össze. Ahol valaha házak voltak – ott már csak téglahalom. Kőpusztaság. Romsivatag. A lerombolt Varsó fölött azonban a keresztjét cipelő Krisztus megroskadt, de karját előrenyújtó márványalakja…

…Aztán ugyanezt a márványalakot látta a Szent Kereszt-templom lépcsője fölött az újjáépült Varsóban.

A vetítés után az Óváros egyik kiskocsmájában vodkát ittak. A Fő tér sarkán zenekar játszott, egy régi indulót a felkelés idejéből.

– Jöjjön, mutatok valamit – mondta a tolmács. Akkor mentek el a templomhoz. Mielőtt beléptek volna, a lengyel megállt a lépcsők tetején.

– Bocsásson meg, hogy megkérdezése nélkül ide hoztam. De ezt látnia kell. Ebben a templomban őrzik Reymont és Chopin szívét…

– Igazán? – kérdezte őszinte csodálkozással.

Odabenn a főhajó homályában hirtelen rátört a meghatottság. Némán jelezte a tolmácsnak, hogy kis ideig maradna. Nem a templom ünnepélyes csendje nyűgözte le, nem is a két nagy férfiú emléke. Inkább csak pihenni akart. Mintha fárasztó út merítette volna ki, s most nem lenne ereje továbbmenni.

Georg Trakl egyik verssora jutott eszébe. Mondta, mint egy imát:

– „Barlangja kék homályán aludt a gyermekkor…”^*