Mese a folyón

 

Köd ült a folyón, sötétedett, a kis hajó dudálva, pöfékelve szállította a szigeti révből az utasokat a partra. Pocakos, elnyűtt arcú, fáradt folyami medve vezette. Óvatosan manőverezett a ködben, pedig sietett volna már, ez volt az utolsó forduló karácsony estéjén. Csikordulva súrlódott a stéghez a hajó, aztán: jóéccakát, jóéccakát! – eltűntek az emberek a ködben. – A fene ezt a szolgálatot – nézett utánuk a hajóvezető –, rég itt kellett volna hagynom ezt a foglalkozást! Parttól partig ingázni egy ilyen rozzant vacakkal, aj, de unom már, de unom! Na, gyerünk, komám! – intett a matróznak, aki egyben a kalauz is volt. – Letelt végre az időnk, mehetünk haza mi is!! – Hanem ekkor odaát, a folyó szigeti partján megszólalt a kolomp, a stég fölé akasztott vasat valaki kegyetlenül verte. – Nem megyünk vissza! – fakadt ki a vén folyami medve. – Még mit nem?! Karácsony este ne ugráltasson minket senki! Meg se hallgasd a kolompolását!…

El is ült a zaj, ám a csöndbe vékony, esdeklő kiáltás szállt át a vízen. A hajóvezető felkapta a fejét. – Hallottad?! – A kolompot? – kérdezte a matróz. – A kiáltást! Furcsa hang!… – Nem volt itt semmiféle kiáltás – ámult a fiatal matróz. De a hajóvezető újra hallotta a hangot. A szívéig hatolt, olyan könyörgő volt. – Oldd el a kötelet! – szólt a matrózának. Begyújtotta a motort; a fiatalember azt hitte, a hajóállomás kikötőjébe tartanak éji nyugovóra, de aztán észrevette, hogy a szigeti révnek vették az irányt. – Hé! – mordult fel –, ne bomolj már, otthon várnak minket!…

– Nézd meg, ki van odakinn! – szólt le amaz a vezetőfülkéből, amikor partot értek. – Egy kisfiú! – felelt a matróz. – Te, kölyök, te! Te lármáztál?! Na, gyere, ha már átjöttünk!

A fiú beszállt, derűsen, kíváncsian járt körbe a kis hajóban. Elindultak; a matróz jegyet tépett a blokkjáról. – Tessék! A külön fuvar ára meg a személyszállítás, az összesen… – Nincs pénzem – pillantott rá ártatlan tekintettel a fiú. – Micsoda?! Nincs pénzed?! Hé, főnök, ennek a kölyöknek egy vasa sincs, csak átkolompolt ide minket! Amondó vagyok, vigyük egyenesen a hajóállomás parancsnokához, az majd ellátja a baját a kis pimasznak!… – Hogyan?! Azt a teremtésit!… – kezdte cifrázni a hajóvezető, de amint meglátta a gyerek arcát, elakadt a szava: reménykedő, tiszta, csillogó szempár fénylett vissza rá a sötétből. Elámult, és akaratlanul is azt mondta: – Hagyd! A vendégem!

A matróz szitkozódott, ám a fiú mosolya őt is elnémította. A sarokba kullogott, szemére húzta a sapkáját, és a tatnál kibámult a vízre. Mintha oszlani kezdett volna a köd.

– Felmehetek hozzád? – kérdezte a fiú a hajóvezetőt. Nem is várt választ, felmászott a vaslépcsőkön. Csodálattal érintette meg a műszereket, a kormánykereket, a vezető posztóruháját. – Milyen gyönyörű! – mondta csengő hangján. – Hogy ragyog, csillog itt minden! Micsoda pompás hajó! – Pompás?! – dörmögte gyanakodva a hajóvezető. – Mitől lenne pompás ez a rozzant teknő?! – Nem, nem! – mondta a kisfiú. – Régóta figyelem. Gyönyörű hajó! Mindig ott állok a parton, és nézem, várom, hogy megérkezzen a kikötőbe! – És ugyan honnan érkezik meg, mit gondolsz? Innen a csárdától a szigeti révbe! Honnan máshonnan jöhetne?! – Ó, én tudom! – mosolygott titokzatosan a fiú. – Ó, én jól tudom, milyen veszélyes utakat jár meg! És örökké izgulok, hogy sikerüljön nektek! – Mi sikerüljön?! – Megbirkózni a habokkal! – Te gúnyolódsz velem! – haragudott meg a hajóvezető. – Ne tréfálj velem, öcskös, mert… – Ismerem a kapitányokat – mondta szelíden a fiú –, mind egyformák. Letagadják hőstetteiket. Te se beszélj a tieidről, anélkül is csodállak! Nagy és erős kapitány vagy… – Mi vagyok? Kapitány?! – Hiszen aranydíszes a ruhád! – Ez?! – nézett végig magán a vén folyami medve, és csakugyan: paszomántosnak, elegánsnak látta gyűrött, olajfoltos öltözékét. – Derék kapitány vagy – hallotta a fiút –, embereket viszel át partról partra, várnak, hogy kikössél, nélküled nem tudnák ügyes-bajos dolgaikat elintézni. Szükségük van rád, irigyellek érte! Sokszor álmodtam már, hogy én vagyok a helyedben. Nem hiszed?

– Nézd csak! – szólt rekedten a „kapitány”. – Már látszik a part. Felszállt a köd! Akarsz egy kicsit kormányozni?

– Akarnék, de nem merek. Nagy felelősség!

– Hát akkor figyeld, hogyan manőverezek! – És magyarázni kezdte a kikötés mozzanatait. A matróz a lépcső aljáról bámulta őket. A pocakos, borostás állú férfi önfeledten tanítgatta a fiút. Mint két régi barát, úgy beszéltek komolyan, nagyokat nevetve, egymást értőn. – Hé! – kiáltott fel, hogy róla is tudomást vegyenek –, megérkeztünk! – De azok nem siettek kiszállni. A matróz toporgott, szeretett volna vacsoraasztalhoz ülni már. Végre a hajóvezető kisegítette a gyereket a partra. – Köszönöm, hogy áthoztatok a vízen – intett a fiú, aztán könnyű léptekkel elindult.

– Ha nem tudnád, kapitány vagyok! – szólt oda büszkén a matróznak a hajóvezető. De az meg sem hallotta, mert a fiú után bámult. – Nézd – mondta –, nézd! Mintha a lába nem is érintené a pallót! Ki volt ez? Hogy kujtoroghat egy gyerek karácsony estéjén egyedül?! – A hajóvezető pedig azt mondta: – Nem ő van egyedül, komám. Mi vagyunk egyedül nélküle…