Macskák a várban

Alkonyat felé jönnek, lépdelnek, settenkednek, másznak, botorkálnak elő a palánkok alól, romok közül, a hegyoldal bozótjából, ácsolatok alagútjából, és mint őrszemek helyezkednek el a palotákhoz vezető út mentén; a legtöbbjük fekete – bársonyfekete, éjfekete, de akad köztük tarka, cirmos és fakószürke is: sovány, de inkább talán csak karcsú macskák. Fiatalok. Izmos, lapos horpaszú, edzett állatok. Ülnek a kigyúló városi lámpák fénykörében, vagy félrehúzódnak a sötétbe, ahonnan csak figyelő szemük villan zölden a Várszínház épülete felé, azon túlról, valahonnan a Dísz tér környékéről jön majd az Ember.

Ilyenkor, esténként rendszerint megérkezik.

Ahogy közeledik jöttének ideje, egyre több macska lepi el a környéket. Futkosó, gyámoltalan cicák téblábolnak a nagyok mögött; a gyér forgalmú utat kétfelől megszállják egészen a Nemzeti Galériáig; a Munkásmozgalmi Múzeum tövéből felugrálnak a barnára pácolt deszkakorlátokra, onnan kémlelnek, ott kuporognak türelmesen.

A belső palotaudvarból, a Széchényi Könyvtárból a buszhoz igyekvők csodálkozva bámulják ezt a macskahadat. És még mindig, még egyre jönnek újabbak: ledőlt oszlopról vetik magukat puhán a kövezetre, s futnak a többihez, majd lustán megállnak – még nem késtek le semmiről.

Végre jön az Ember. Fentről, az út elejéről már macskák csapata kíséri, gyűlik köré a macskák hada, amint alkalmas helyet keres – az etetésre. Az őrszemek felpattannak a posztjaikról, csatlakoznak a sereghez; az Ember halkan, biztatón beszél hozzájuk, ők pedig követik nesztelen, míg csak meg nem áll a múzeumi épülettel szemközti romokat elkerítő palánknál.

Az Embernél táska van, a táskában élelem. Zacskós tej, sajtdarabok, felvágottmaradékok, kenyérhéj, hús, miegyéb. Kétrét hajolva osztja ki köztük az elemózsiát, húsz-harminc macskának persze nem bendőt degeszre töltő mennyiséget, így hát van nyávogás, acsarkodás, egymásnak ugrás. Az Ember azonban nem hagyja vadulni őket, étekosztó hatalmánál fogva rendet teremt, figyeli, hogy jusson mindegyiknek eledel, csitítja a vadabbját, kezével tereli a szelídebbjét, egynek-egynek külön is juttat valamicskét. Akad még tartalék a táska mélyén. Kell is, mert a sötétből innen-onnan futnak, loholnak még a késők; kering, hullámzik az Ember körül a macskák tömege. Autó jön a palota felől, lassít, a fényszórók az úton a zsákmányukat marcangoló macskákra világítanak, a sofőr megdöbben: mi ez a dzsungeli kép? Kis, fekete párducok, villogó szemű kis tigrisek lakomája? Alig tud továbbhajtani; az Ember hessenti el védenceit a kocsi elől, nem törődnek azok most sem fénysugárral, sem motordübörgéssel, mohón mélyesztik szalonnabőrkébe, kenyérhéjába éles fogaikat.

A palota sarkánál egymagában ül egy megtermett, öreg kandúr. Messziről, feszülten, ugrásra készen, mégis moccanatlanul lesi a nyüzsgést. Látja társait, látja a köztük hajladozó, pusmogó, simogató Embert. Nézi, hogy hízelkednek keze alá a jóllakottak, s futnak utána szolgai alázattal, amikor táskáját végül becsukja, s elindul, vissza, a Dísz tér felé.

Lassan hét óra, a Várszínházban kezdődik az előadás, taxik érkeznek a bejárat elé; másfelől a Galéria meg a Történeti Múzeum, a Széchényi Könyvtár ablakai világítanak; a hegy lábánál kéken-feketén remeg a világvárosi este.

A palota sarkánál az öreg macska megmozdul, átfut a lámpa alatt a sötétbe. Ahol az Ember az imént a lakomát rendezte, a földön fehér folt, kiömlött kefír. A kandúr ráveti magát. Mohón, de szüntelen fel-feltekintve lefetyel, nagyon éhes lehet. Vajon miért nem csatlakozott a többihez? Az Ember őt is etette volna. Mire várt? Miért várt? Miért eszik lopva?

Társai, ameddig csak elmerészkednek a terepükről, némán kísérik az Embert. Aztán elmaradoznak tőle, visszabújnak a palánk alá, átmásznak a kőhalmokon, szétszélednek. Itt élnek vadon, az elkerített építkezési területeken, a hegyoldalban. Egerésznek, madarakra, csigákra vadásznak, elszórt, szemétből kikapart hulladékon tengődnek. Kóbor macskák. Gazdátlanok. Meghúzódnak a Várban, a pompás paloták tövében és a háború pusztította, kiégett, szétlőtt rompaloták meg évszázados kövek zugolyában.

Akik régóta látják itt, errefelé őket, azt mondják, vagy fél tucat macska egy elhunyt művésznő lakásából került az utcára. Amikor gazdátlanul maradtak, kikergették őket a Vár oldalába. A közelből valahonnan. Hagyták őket fedél nélkül, étlen, szomjan. Megmaradnak-e, elvesznek-e, nem törődött velük többé senki. Tél jött, hosszan tartó fagyok pusztították őket, de a néhány megmenekült tavaszra megedződött. Fiakat szültek, szaporodtak. Megragadtak ezen a tájon, menhelyet találtak maguknak, berendezkedtek a nomád életre.

A fiatal macskáknak ez már természetes: szabadon élni, kóborolni, vadászni, ajándékokat elfogadni az Embertől. A fiatal macskák nem emlékeznek a tragédiára; a vének közül pedig talán már csak ez az egy él, ez az öreg kandúr. Csak ő tudja, milyen volt a kiűzetés. Mennyit kellett szenvedni azután, és mit kellett átvészelni, hogy fennmaradjanak a mostoha körülmények ellenére. A fiatalok nem tudják, így hát nem is érdekli őket, milyen volt az Ember közelében élni, az Emberben bízni, aki végül így elbánt velük. Nem a gazda, nem az esténként ételt hozó Ember. De mégiscsak – az Ember. És ezt az öreg kandúr nem felejti. Rá van szorulva az alamizsnára, de büszke és sértődött, nyíltan el nem fogadhatja, amit vetnek neki. Nem barátkozik többé. Csak vár ott, a közelben, s ha az Ember elmegy, s nyomában a jóllakott macskatársak, ha már senki sem láthatja, felfalja, amit azok hátrahagytak. Neki? Nem neki hagyták hátra, a macskák nem törődnek vele, konok öreg, gondolhatják; amit az Ember ad, azt szerintük el kell fogadni; nem szeretni vagy megvetni kell az Embert, csupán kihasználni. Ennek az estéli látogatónak talán lelkiismereti oka van rá, hogy táplálja őket, talán puszta önzetlenség, jóság vezérli – a kóbor macskák erre nem kíváncsiak. Csak az öreg kandúr mérlegel. Szeretne hinni az Emberben, de fél megkockáztatni egy újabb csalódást. Kapkodva fejezi be az evést, és máris távolabb oson a helytől, onnan lesi fel-felbukkanó társait, a pihenni vagy portyázni indulókat. Irigyli viselkedésüket. Irigyli nomáddá lett, magabiztos utódait.