Hozomány nélkül

Délután van, de már alkonyi sötét telepszik a városra, köd terjeng reggel óta, sűrű, makacs, az autólámpák fénye szétomlik a párában; alakok tűnnek fel és vesznek bele a homályba. A vendéglő ablaktábláin túl a megyeszékhely ködben tapogatódzó forgalma, de idebenn derűs csend. A teremben kevés a vendég, a déli forgalom már elcsitult, az esti még nem lendült be; szeretem ezeket a nyugalmas vendéglői délutánokat, amikor a pincérek türelmesek, szívesen törődnek a betérőkkel, gyors és udvarias a kiszolgálás. Ötven percem van a vonat indulásáig, aggódtam, hogy ezalatt sehol sem tudok enni elmaradt ebédem helyett, de most nekiláthatok kényelmesen. Otthonos a hangulat, asztaltól asztalig halk beszélgetések nesze száll – az ember akaratlanul is fültanúja lehet a mások diskurzusának.

Közelemben egy idős férfi és hozzá hasonló korú nő. Házastársaknak nézem őket, de feltűnik, hogy a férfi csillogó szemmel és nagyon kedvesen beszél a nővel; a házaspárok általában szótlanok, vagy oda-odavetett szavakkal társalognak ilyen helyeken. Ezek azonban nagyon is figyelmesek egymás iránt.

Kihámozom a férfi szavaiból, hogy már néhány éve özvegy, magányosan él ebben a városban, a gyerekei más vidékekre költöztek családjaikkal. Szakmunkás. Hogy milyen, az nem derült ki; már nyugdíjas, el-eljár a lányához, fiához segíteni, ezt magyarázza, meg azt, hogy megmondta nekik, munkát ad, de pénzt, azt nem, azt ne kérjenek tőle, kihasználhatják, de csak a fizikai erejét. Nem olyan öreg, hogy ne élhetné a maga életét még egy ideig. Fröccsöt kortyolgat, cigarettázik, úgy mesél; arca piros, haja ősz; sovány ember, vékony, de teherbíró. Munkában görbült ujjai közt füstölög a cigaretta, amint – nem annyira a bortól, mint inkább az asszony jelenlététől felhevülve – gesztikulál.

– …Én azt is megpróbáltam – hallom, amikor kissé később a nő valamilyen kérdésére válaszol. – Tudja, asszonyom, hány levelet kaptam a feladott hirdetésemre? Száznál is többet! Döbbenetes! Pedig csak annyit írtam, hogy ilyen és ilyen korú hölgy ismeretségét keresem házasság céljából. Nem közöltem semmi csábítót, ahogy szokásos, hogy jó kedélyű meg józan vagy tudom is én, milyen vagyok. Csak simán. Megházasodnék. És mégis! Ekkora paksaméta érkezett. Csak néztem! Hát mi ez? Egyetlen felhívásra ennyi?! Na, itt aztán válogathatok! Szortíroztam, de micsoda munka volt végigolvasni annyi levelet! Asszonyom! Belefáradtam! Komolyan mondom, belebetegedtem, már úgy értem, kedélyileg. Az egyik ezt panaszolta, a másik azt, mind csupa panasz és panasz, ajaj, micsoda sorsok vannak!

– Elképzelem.

– Nem, asszonyom, nem tudja elképzelni, már megbocsásson, arra nincs fantázia, hogy egyesek hogyan élnek! Haragban a gyerekeikkel, kitaszítva, kisemmizve, fáskamrában meg salétromos kuckókban élnek, némelyik meg éppen ellenkezőleg, a családhoz láncolva, cselédnek, vagy odakötve a gyűlölt sógornőjéhez, rokonához, beteg anyósához. Jött levél vidékről, Pestről, csak néztem, hát ennyien akarnak férjhez menni?! És ez a száz csak az, aki nekem írt! Hol van akkor még a többi, a más férfiak hirdetésére jelentkező magányos? Vagy írnak mindegyikre? Hátha sikerül egyszer?

– Én soha nem írok hirdetésekre – határolja el magát a nő sietve a többi magányos asszonytól. Kiegyensúlyozott teremtésnek látszik, kövérkés, a korához képest csinos; jól öltözött. Üdítőt iszogat, az asztalra könyökölve, derűsen figyeli a férfit.

– Maga! – mondja elérzékenyülve a férfi. – Maga más! Magán látszik is, hogy nem írna!

– És ugyan miért? Hiszen alig ismer!

– Nézze, asszonyom! Hogy is mondjam… maga olyan tartózkodó. És éppen ez az… már ne haragudjon, megmondom a szemébe, éppen ez az, ami annyira tetszik! Maga megtetszett nekem, igen, megtetszett, első látásra még nem is annyira, de másodszorra, amikor véletlenül találkoztunk, és a szegény megboldogult feleségem barátnője bemutatott minket egymásnak, már azt gondoltam, na, most megfogtam az isten lábát!

– Ezt gondolta? – nevet a nő, kissé meglepetten, kissé hálásan.

– Van tapasztalatom – mondja a férfi. – Ne értsen félre. Emberismeretből van tapasztalatom. Mert akikkel aztán én találkozhattam! Tudja, kiválogattam a levelek közül néhányat. Hátha szerencsém lesz! Felöltöztem szépen, fel tudok öltözni, vannak ruháim, nem nagy a nyugdíjam, de soha nem voltam az a herdáló fajta, most csak ezt a köznapit vettem fel, de ezen sem látszik, hogy afféle jövő-menő öltözet… Bocsásson meg, hogy nem vagyok ünneplőben!

– Nem az a fontos, hogy milyen a ruha, hanem hogy ki van benne!

– Köszönöm! Megmondom magyarán, nyíltan, ezt vártam! Ez van magának a szemében. A szerénység! A szeretet! Ez a legfontosabb, kérem! Mert hallgassa meg, mit mondok! Elmentem találkozni azokkal a jelentkezőkkel. Jól van, eldiskuráltunk, elmondtam az életemet, elmondta mind a magáét. Hát ki így, ki úgy! Siránkozva, szépítve… Volt köztük kedves, tetszett is egyik-másik. Hanem. Hanem, asszonyom! Mi volt mindnek az első, amikor komolyra fordult a szó?! Hogy van-e bankbetétem! És ha van, mennyi? Van-e gépkocsim? Házam? Nyaralóm? Na, kérem!…

– Mind ezt kérdezte?

– Egytől egyig! Úgy éljek, hogy mind erről faggatott! Meg az aranyról. Hogy van-e aranyam! El tudja képzelni? Na, mondtam magamban, ez egy sem téged akar! Ez a vagyont akarná! Mind a szerencséjét akarná megcsinálni, nem azt nézi, ki az a férfi, milyen az a férfi, hanem hogyan áll anyagilag! És tudja, asszonyom, nekem akkor eszembe jutott, hogy jártam már így! Legénykoromban. Volt egy gazdag lány, szerettem, de nem adták hozzám, mert nekem nem volt semmim, csak a becsületem meg a két dolgos kezem. Persze aztán megházasodtam, elvettem egy tisztességes lányt, hazudnék, ha tagadnám, hogy szépen éltünk, de a tüske bennem maradt. És most megint… most megint úgy érezhetem, hogy senki vagyok hozomány nélkül. Mert csak egy kis lakásom van, meg háromezer-ötszáz forint nyugdíjam. Ráadásul ezek nem gazdag menyasszonyok, csak szegény ördögök, mint én, de azért a bankbetétet meg az autót lesik! Az aranyat!… Maga nem ilyen! Maga nem ilyen, látom, maga azt mondja, nem a ruha a fontos, hanem aki benne van. Asszonyom, maga…

Mennem kell, nemsokára indul a vonatom. Az utcáról még látom őket a vendéglő ablaktáblái mögött. A férfi az asztalon áthajolva kétségbeesve keresi a nő kezét. Beszél, beszél, s közben kutatón nézik egymást.