Az ő titka

Hajnalonként, amikor az öt óra tízes helyiérdekűvel indult munkába, Albert a vonat második kocsijában mindig találkozott a nővel. Már tudta, hogy ott leli, kitapasztalta tavasz óta; soha nem fordult elő, hogy a nő máshol utazott volna. Bizonyára a közeli végállomáson szállt fel, mert akadt ülőhelye, mégpedig napról napra ugyanannál az ablaknál. Ugyanis mire a vonat annak a telepnek a megállójába érkezett, ahol Albert is várakozott rá, már zsúfolásig megtelt; az ember a peronról csak nagy nehezen tudott bevergődni a kocsi belsejébe, hogy legalább az állandó fel- és leszállóktól nyugta legyen. Albert csak akkor utazhatott kényelmesen, ha a délutáni vagy az éjszakai műszakban dolgozott; a tizenhárom-ötös vagy a huszonegy-tizenkettes helyiérdekű járatokon alig akadt utas; délben és este inkább hazafelé igyekezett mindenki, nem pedig a városba. De hajnalban egymás hegyén-hátán szorongtak. Nem is kellett kapaszkodni, az állók megtartották egymást, különösen a váratlan fékezések préselték őket össze mind szorosabb tömeggé. A nő azonban háborítatlanul ült, már amennyire egy ilyen szardíniásdobozban ezt megteheti az ember; ölében táskája; ült egyenes derékkal, senkire sem nézve, senkivel sem diskurálva; ült menetiránnyal szemközt, télen és nyáron…

Május negyedik hetében Albert délelőttös volt; azon a péntek reggelen az utolsó pillanatban ért az állomásra; futott, mint csaknem mindig, amikor a kanyarban már felhangzott a szerelvény csattogása és füttye a kocsiátjáró előtt; Albertet azon a reggelen is ingerültté tette a kapkodás; a derengő ég aljáról szemébe tűzött a virradat vörös fénye; a nyáriasan meleg reggelben madarak lármáztak féktelenül. Bosszantotta, hogy Irma, a felesége későn készítette el a reggelijét; előző nap délutánján a házhelyen dolgoztak sötétedésig, családi összefogással betonozták az alapot, már holtfáradtak voltak, de a bekevert cementet nem hagyhatták veszendőbe; szakadásig talicskáztak, lapátoltak; otthon aztán megivott egy üveg asztali fehéret, ültében aludt el; persze, hogy nehezen ébredt. A befutó szerelvénnyel egy időben ért a megállóba. Szokásból végigpásztázta tekintetével a kocsikat, hogy hova is lehet felszállni, amikor az éppen fékező vonat egyik ablakából különös szempár vonta magára figyelmét.

Egy nő nézte őt igézőn, s ez Albertet annyira meglepte, hogy csaknem lemaradt, már forogtak a kerekek, amikor felugrott a vagon lépcsőjére. Odafönn megrekedt a peronon, embergyűrű fogta körül, de nem érezte a testek kellemetlen szorítását; képtelen volt szabadulni annak a szempárnak az izzó tekintetétől.

Ki lehet az a nő? Ismeri talán?!

Iménti izgatottságát hirtelen reá törő izgalom, kíváncsiság váltotta fel. Azon kapta magát, hogy elszántan furakszik; könyökök, lábak, táskák közt törtet a kocsiba, a méltatlankodó, dühös morgásokkal mit sem törődve…

A nő az ablaknál ült, kifelé nézett mozdulatlanul.

Nem. Nem volt ismerős.

Albertnek lüktetni kezdett a vére.

Karcsú, fiatal nő volt; az ablakon bezúduló hajnali derengésben dús, hullámos haját fény koszorúzta. Arca nem volt különös, de finom vonalú, akárcsak hosszú nyaka és meztelen válla. Keze az ölében tartott táskán pihent. Albert kitartóan bámulta, amíg végre a nő – lassan! – feléje fordult, és ismét reá függesztette azt a csodálatos tekintetét.

A férfi kamaszos zavart érzett.

Így maradtak sokáig, egymásba akasztott tekintettel, majd a nő, ugyanolyan lassan, ahogy Alberthez fordult, elvonta róla égető pillantását, s mintha többé tudomást sem vett volna a férfiról. De Albert nem mozdult. Makacsul állta az utasok tülekedését; a nő, ha nem nézte is őt, vonzerejével fogva tartotta.

A városi végállomáson egymás közelébe értek. Albert azonban hiába sóvárgott egy újabb szemvillantásra, csupán lágy suhintást érzett: a mellette elsiető nő testének légáramlatát. Eltűnt előle a siető tömegben.

A következő hetekben Albert nem az öt-tízessel utazott. Délutános, majd éjszakás műszakba járt. Karbantartó volt a kötöttárugyárban, mindig ugyanahhoz a turnushoz beosztva, kivéve a délelőttöket, amikor a tmk-csoporttal a nagyobb javításokat végezték. Nem bánta ezt a váltakozó munkaidőt. Hatéves házas volt; végre elérték, hogy építkezhettek, egy kétszáz négyszögöles telken, amit elég olcsón vásároltak a tanácstól. Emeletes házat akartak. Albert eladta a Ladáját, kölcsönt vett fel az OTP-től, volt némi megtakarított pénzük is. Szabad idejében két nyáron át kőművesek mellett dolgozott, eleinte ötszáz, később ezerforintos napszámért. Kertgondozást is vállalt; a város környéki nyaralók legtöbbjét díszkertek veszik körül; a talajegyengetés, a füvesítés nem könnyű munka, de annyit kér érte az ember, amennyit akar. Irma már harmadik éve volt gyermekgondozási segélyen, az anyja nevére szereztek neki szövetkezeti bedolgozást, játék pisztolyokat kellett összerakni. Irma egyébként ugyanannak az üzemnek volt a dolgozója, amelyiknek Albert; ott ismerték meg egymást; diszkózni jártak a klubba, összeszoktak; házasságkötés után az apóséknál éltek, de siettek albérletet szerezni; kétezerért kibéreltek egy kert végi kuckót, amit Albert a tulajdonos engedélyével téliesített. A tulajék, egy maszek redőnyös meg a felesége, rendesek voltak, nem haragudtak meg, amikor Irma gyereket szült, mindössze felemelték ötszáz forinttal a bért, de megengedték, hogy olykor a nagyházban fürösszék a csecsemőt. Tímea most lesz hároméves. Irma választotta a kislányának ezt a szép nevet. Jövőre elkészül a ház. Albert maga ásta ki az alapokat, júniusra befejezték a fundamentum betonozását.

A gyári meg az otthoni munkában Albert teljesen megfeledkezett a vonaton látott nőről. Csak a harmadik héten, amikor újból az öt-tízessel indult munkába, jutott eszébe, már kinn, az állomáson. A befutó szerelvény második kocsijában meg is látta. Elöntötte a forróság; odafönn, a zötykölődő tömegben éppúgy utat tört hozzá, mint első alkalommal. Elhatározta, hogy megszólítja. De hiába ért a közelébe, a nő nem méltatta figyelemre, jóllehet az ablakból észrevette, sőt bátorította. Albert zavarban volt. Talán tévedett, amikor a viselkedését megítélte? Csakhogy egész úton mégis érzett valami mágneses erőt, mintha a nő óhajtotta volna, hogy mellette maradjon – bár ennek semmi látható jelét nem mutatta.

A városi végállomáson ugyanaz játszódott le, mint a múltkor. Csak a légáramlaton átsütő magnetikus jeladás. Semmi több.

Másnap mindez megismétlődött. Harmadnap is. Végül Albertet bosszantani kezdte ez az ostoba helyzet: a befutó vonat ablakából a nő igéző pillantást vet rá, odafenn pedig rá se hederít. Nem volt gyakorlatlan a nőkkel való bánásmódban; harminc évével, munkától izmos alakjával, csibészes mosolyával hatással volt az üzemben is az asszonyokra: sokszor egymaga volt férfi az egész műszakban; a legjavából válogathatott, ha kedve tartotta. Itt az ideje, döntötte el magában, hogy véget vessen ennek a nevetséges játéknak, s elkapja ezt a csábos tekintetűt. Elszántan lökdösődött át a tömegen, bejutott az ülések közé, ott állt a nő előtt, térd a térd közelében. Egy gyors fékezés előrebuktatta, jó ürügyül kínálkozott ez, hogy bocsánatot kérve beszédbe elegyedjenek. De mielőtt bármit is mondhatott volna, a nő felnézett rá, szemében kaján mosoly villant: megérkeztél hát! És oly igen győztes volt ez a néma ujjongás, hogy Albert lenyűgözve szótlan maradt. Csak a testük került még közelebb egymáshoz. A férfi érezte, hogy a nőnek ez nincs ellenére; a vonat ringására különös, ritmikus kapcsolatba kerültek.

De aznap is hangtalanul váltak el, mint az idegenek. Pénteken Albert kétségbeesve gondolt az elkövetkező időre, amikor nem láthatja a nőt. Csakhogy már benn az üzemben is sok baja támadt, az egyik gép szakadatlan törte a tűket, szét kellett szedni; későn ért haza. Ebéd után kivonultak az építkezésre. Az apósa, mint afféle ezermester, dirigálta a munkát. Irma téglát hordott, sódert lapátolt, a sógor meg két rokon napestig itták a sört – és rakták a falat.

Ha Albert délutános volt, tizenegy után keveredett haza; Irma rendszerint mosogatott, mert műsorzárásig a kis Junoszty televízió előtt ücsörgött; amíg kikészítette az ura elé a vacsorát, eldarálta a nap eseményeit, meg hogy mit csinált Tímea; Albert töltögette magának a bort, aztán még szeretkeztek gyorsan, és reggel kivonultak a házhoz. Az éjszakás héten Irma az ágyban várta, a férfi bebújt az asszony mellé; szerette ezeket a puha, dunnameleg, félálomban lezajló ölelkezéseket. Egy-két órát aludt, aztán mentek ki a házhoz, ácsolni a tetőszerkezetet. Szépen alakult minden. Tervezgették az apóssal, hogy a garázst kialakítják műhelynek. Varrógépek, kötőgépek. Műszerészként megszedheti magát. Irma számítgatta, hogy okosabb lesz, ha ő is otthagyja a gyárat, nem érdemes bejárni, az ember ne gürizzen, inkább vigye valamire, mint annyian manapság. Kocsit is kell venni megint, ha végre beköltözhetnek az otthonukba. És még egy másik unoka is kell, mondta az após. Az ám, bólogatott Irma, szeretnék még egy kisfiút is, csak lábaljunk ki az adósságokból. A kisfiú után meg még egy kislány jöhetne, nevetett Albert. Majd lélegzethez jutunk, nem lesz itt semmi hiba! – biztatták egymást. Irma takarékos lett és dolgos; Albert is rengeteget küszködött; a bőre napégette volt, a tenyere csupa kéreg meg sebesülés; terméskő csapta el az ujját, majdnem csontja tört, de a ház épült szépen. Kezdtek magabiztosak lenni, már nem érezték magukat olyan kiszolgáltatottaknak.

A harmadik héten megint várta a nő.

Minden harmadik héten. Pillantás az ablakból, aztán a néma utazás; Albert térde az asszony forró combjánál; Albert dereka az asszony vállához ér a padok közt, a tömegben. Egy suta mozdulat, egy gyors kapaszkodás – a kezük összeér. És apró, elkapott tekintetek, halvány mosolyok a nő ajka körül…

Őszre elkészült a tető, csupán az ereszcsatornát csináltatták bádogossal. Mire csípősek lettek a reggelek, már odabenn munkálkodhattak, vésték a falakat a vezetékeknek. Az ajtók már a helyükön voltak; az ablakok kereteire nejlonlepedőket szegeztek.

Albert, ha nem látta, csak ritkán gondolt a nőre. Ha nem volt a közelében, nem tűnt valóságosnak. Gondolatait, érzéseit azok kötötték le, akik körülötte forgolódtak az üzemben, otthon. Irma. A gyerek. Az épülő ház foglalkoztatta. De amint eltelt a két hét, nyugtalan lett. Azokon a vasárnap estéken el-elfogta a vágyakozás…

Már régen letett szándékáról, hogy megszólítsa. Találkozásaikat, elválásaikat sem kísérte még csak egy néma biccentés sem, soha. Albert nem tudta, ki lehet ez a nő, nem tudta a nevét, nem hallotta a hangját; mégsem jutott eszébe, hogy utánajárjon, meglesse, hol lakik, kikkel él, hova jár a hajnali vonattal a városba. Semmit sem kívánt tudni; megelégedett azzal, hogy ott állhat mellette, minden harmadik héten, az utazások félóráiban. Hiszen ilyenkor mindenről és mindenkiről megfeledkezhetett. Csak ők léteztek ketten, és senki más. Titkos és izgalmas volt ez a szabadság.

A ház mutatós lett, emeletes; még akadt rajta munka. Gyönyörű kőlapokat vettek a teraszra, diószínre pácolták a lambériát; Irma zománcozott névtáblát csináltatott. Teherbe esett; elégedettek voltak, jól ment minden; döccenők nélkül. Fiam lesz, mondta Irma. Érzem, fiam lesz! Fiad, hát!, szorította tenyerét asszonya hasára boldogan Albert. Eltelt a nyár meg az ősz. De nem hiába. Gyarapodtak. Haladtak valamire.

Albert csikorgó téli hajnalokon járt be a délelőtti műszakba. Állt a vonatra várók tömegében, szikráztak felettük a decemberi csillagok. A befutó szerelvény lámpái belehasítottak a jeges sötétbe. Albert felpillantott a második kocsi jégvirágos ablaksorára. Az egyiken meglátta a leheletolvasztotta foltocskát – s azon át a nő kereső, hívó tekintetét.